A normákat az egyén sajátítja el, és attól függõen beszélünk tekintélykövetésrõl vagy erkölcsi választásról, hogy pusztán valamiféle külsõ szükségszerûségnek engedelmeskedik-e, vagy belsõleg is azonosul-e velük - például akkor is, amikor a külsõ kényszer szükségszerûsége nem áll fenn.

A tekintélyelv fontossága nemcsak a normatív tudatnál szembetûnõ, hanem például a megismerésnél is: A tapasztalati-empirikus és az elméleti-racionális igazságok pártolóinak újkortól eredeztethetõ filozófiai vitájában általában mindkét fél eltekintett a közös alaptól, a tekintélyigazságok meglététõl, amelyek mind tapasztalatot, mind elméletet megelõznek. Mindannyian tanítványai vagyunk valakiknek (nevelõknek, szülõknek, pedagógusoknak), akik a maguk, minden korra sajátságosan jellemzõ kényszereszközeivel, külsõ szükségszerûséggel táplálták belénk az alapigazságokat. Hogy a húsz után a huszonegy következik, vagy hogy Wellington Új-Zealand fõvárosa, az sem nem logikai, sem nem tapasztalati belátás eredménye többnyire - egyszerûen így tanultuk meg.

Az elsajátított alapigazságok és következtetési módok birtokában aztán az elsõdleges - tapasztalati, vagy éppen tanult - ismereteink azok, amelyekre alapozva másodlagos - elméleti - ismereteinket megfogalmazzuk: a normatív tudat is bejárja ezt az utat, így válik elméletivé, vagyis erkölcsivé.