A világvallásokban a konkrét földi hatalmasságok helyére követendõ tekintélyként szükségszerûen valamiféle általános, nem evilági, vagyis nem csak itt és csak most létezõ hatalom, erõ lép, amely ily' módon globális-emberi normákat tud megfogalmazni. Látványos történelmi analógia az egy-két ezer évvel késõbbi jogfejlõdés: nem véletlen, hogy az általános, "természetes" emberi jogokra elõször azok a büszke amerikai kolóniák hivatkoznak Függetlenségi Nyilatkozataikban, amelyek éppen a brit koronától kívánnak függetlenedni.

Szembetûnõ, hogy a világvallások keletkezése a földrajzi elhelyezkedéstõl vagy a történeti kronológiától függetlenül a törzsi-nomád életforma felbomlásának, és az efölött megszervezõdõ államszervezet kialakulásának idejére tehetõ. Az i.e. VI. sz-i, Csou-korabeli Kínában ugyanúgy az egységes államszervezet kialakulása van napirenden, mint i.sz. 600-ban az Arab-félszigeten. Az egyes világvallások mondanivalója tehát akár "kultúrantropológiai üzenetként" is felfoghatók az emberiség fejlõdésének egy korábbi korszakából, amelyen minden, a "barbárság korát" túllépett társadalom így vagy úgy, de végigment.

Ez pedig különösen izgalmassá teszi annak vizsgálatát, hogy miképpen is volt egy világvallás egyszerre képes sajátos normarendszerén keresztül biztosítani a társadalmi szintû szervezettség minimumát és - az ebbõl fakadó elkerülhetetlen kényszer-mozzanatok miatt ennek látszólag ellentmondóan - hogyan válhatott személyes szükségletté. S ennek megértése után válik még érdekesebbé az összevetés avval a gyakran kiemelt szemponttal, hogy valamely vallásos irányzat világvallássá csak akkor válhatott, amikor - noha ez tulajdonképpen tautológia - etnikum-függetlenné vált. A politikai közösségek és a vallási közösségek viszonyának lényegi fordulata, amikor a vallásokat átfogó állam fölé az államokat átfogó vallás lép. Olyan fordulat ez, amelyet például a hinduizmus vagy a judaizmus képtelen volt megtenni, bármilyen lenyûgözõ is volt egyébként az a civilizatórikus teljesítmény, amit a nevükhöz fûzõdik.