A NORMAKÖVETÉS



Amikor Héraklész végre kiszabadította a kõsziklához láncolt Prométheuszt, azonnal fölmerült egy új probléma: Héraklész ugyanis Zeusz isten Prométheuszt büntetõ parancsát szegte meg ezzel - pont õ, aki Zeusz fia volt, s istenhitbõl társainak példát kellett volna mutatnia! Nos, ezt a bonyolult teológiai-erkölcsi problémát a hérosz egy, a mitikus görögök szellemességére igencsak jellemzõ módon oldotta meg: gyûrût kovácsolt Prométheusz láncának vasából, a kõszikla egyik darabkáját beléfoglalta - feltalálván ezzel a köves gyûrût is egyszersmind -, majd azt Prométheusz ujjára húzta. A titán ezzel ismét oda lett láncolva a kõsziklához, és Zeusz atya parancsa sem sérült... tulajdonképpen.

+

Ami normaadás egyfelõl, az normaátvétel másfelõl. A mesterek és tanítványok esendõ élõ emberek, akik hívõ követõk, támogatók nélkül puszta fizikai létüket sem tudják fedezni - éppen munkálkodásuk sajátosan lelki jellege az, aminek fejében valamiféle fizikai-anyagi járandóságra igényt kell tartaniuk. A vallási normák "külsõ" tárgya általában az a laikus ember, akinek el kell sajátítania a normákat, hogy ígért harmóniában beteljesülést nyerjen a normaadók tevékeny közremûködésével - és természetesen támogatnia kell õket felszentelt cselekedeteikért. Mindez, persze, nem könnyû: Legyen a normakövetés külsõ minta elfogadása, vagy belsõ választás eredménye, a normaátvétel elõtti állapot vétkesnek, tévelygõnek, szenvedélyekkel korlátosnak minõsül. Normaszegés az is, amikor tudatlanul tévelygünk, vagyis vétkezünk, mint ahogy az is, amikor a rossz tudójaként cselekedjük a rosszat, vagyis bûnt követünk el.


A VÉTEK ÉS A SZÉGYEN

A BÛN ÉS A BÛNTUDAT

AZ ERÉNYESSÉG