| |
Mindenképpen hiba lenne azonban, ha a vallási normák fent jelzett ambivalenciáját valamiféle erkölcsi relativizmusként fognánk fel, bár az kétségtelen, hogy a módszeres kétely, mint világszemléleti mód, rendszeresen feltûnik a különbözõ vallásokban, s már a vallásküzdelmek egyszerû ténye is azt igazolja, hogy maguk a Tanok is alkalmat adtak a különbözõ, néhol homlokegyenest ellentétes értelmezésekre. Viszont a kételkedés filozófiatörténete azt az érdekes jelenséget mutatja, hogy a módszeres szkepszis elõbb-utóbb az emberi szubjektum abszolutizálását eredményezi: Ha mindenben kételkedek, mert mindent viszonylagosnak tartok, abban nem kételkedhetem, hogy én egy kételkedõ szubjektum vagyok - ez pedig a szubjektum létének bizonyossága. A szofista filozófia végkifejleteként megjelenik a szubjektumot középpontba állító Szókratész, Descartes kimondja: vagyok, a szkeptikus Hume-t pedig a szubjektivista Kant és a szolipszista Fichte követi. | |
| *Miller, D. (szerk.:): Politikai filozófiák enciklopédiája. Kossuth-Politikatörténeti, 1995. 250. old. |
Ezt a lépést - természetesen - már nem teszik meg a vallási normaértelmezõk. A vallási normák követõje lehet kételkedõ, jót és rosszat mérlegelõ szubjektum, de nem lehet független egy, az egyéni szubjektum fölött létezõ elvont hatalomtól. Nemcsak a görögök jutottak arra a következtetésre, hogy az emberi tudat korlátoltságában feloldhatatlan ellentmondásokba ütközik, de a már az ókori kínai "nevek iskolája" is*, sõt, a híres, és szándékoltan értelmetlen koanokban is ugyanerre figyelmeztet például a zen-buddhizmus. A minden evilágit relativizáló általános bûn a kereszténységben, általános szenvedés a buddhizmusban, általános esetlegesség a taoizmusban a nem-evilágit abszolutizálja a Mennyek Országában, a Karmában és a Nirvánában, a Taoban, és - természetesen - legitimálja e nem-evilági abszolútumok felkent földi képviselõit. |
Példaértékû ebbõl a szempontból az, hogy az Ószövetség éppen a jó és a rossz megkülönböztetésének önálló képességét nyilvánítja Õsbûnné: | |
| **Ter 2.17, 3.22. | |
| ***Mt 22.21
+Ter 1.26. ++ Mt 21.12. +++Jn 19.11. | Ugyanígy említésre méltó a közismert (és a már korábban említett) "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!"*** - formula, amit többnyire a megalkuvó erkölcsi relativizmus példájaként szokás idézni. Ám az adópénz történetének sokkal mélyebb üzenete van: Jézus ugyanis arra szólít föl, hogy a képmást (az adópénzt) oda kell adni annak, akié a képmás (ti. a császárnak). Isten képmása viszont maga az ember+, akinek tehát Jézus szerint vissza kell térni Urához, akinek a képét viseli, akitõl transzcendentálisan, túlvilági kötelékekkel függ. A császári adó jogosságának elismerése egyszersmind a templomadót beszedõ papi hierarchia legitimitását is megkérdõjelezi, akárcsak az áldozati galambok árusainak, vagy a birodalom különbözõ pénzeit a szent sékelre váltó pénzváltóknak az elûzése++ - Jézus ezzel kölcsönöz magának és követõinek új legitimitást. A maguk szempontjából tehát teljesen következetesek a Fõtanács azon tagjai, akik bûnösségére szavaznak, sõt, a halálos ítéletet kimondó Pilátus is, akinek hatalmát Jézus semmissé nyilvánítja: "Nem volna fölöttem hatalmad, ha onnan felülrõl nem kaptad volna." +++ |
|
|