"Egyházrend"

0. Bevezetés

1. "A jézusi egyházrend elvi alapjai"
1.1. Közösség, intézmény, szervezet, rend
1.2. Rend és jog
1.3. Kiközösítést nem-ismerés
1.4. A szeretetrend feltétlen elemei
1.4.1. Jézusi
1.4.2. Szeretet
1.4.2.1. A kisebbség tisztelete
1.4.2.2. Valós tekintély
1.4.3. Közösség
1.4.3.1. Közösségvállalás a közösségekkel
1.4.3.2. Közösségvállalás a Péter-utóddal
1.4.3.3. Közösség Istennel
1.4.4. Autonóm
1.5. Alternatív egyházrend
1.6. Gondolkodási szabadság

2. "A jelen egyházrend papfogalma"
2.1. Közösségteremtõk és szentélyszolgák
2.1.1. Senki sem pap
2.1.2. Mindenki pap
2.1.3. Csak valakik papok
2.2. A jelen papfogalom lényegi vonásai
2.2.1. A pap - nõtlen férfi
2.2.2. Teológia a tanult szakmája
2.2.3. Papnak a papság a munkaviszonya
2.2.4. A pap felülrõl behelyezett vezetõ
2.3. Következmények

3. "Kisközösségmodellû egyházrend"
3.1. Az egyház kisközösségi struktúrája
3.2. Ismernem kell azt, akit szeretni akarok
3.2.1. A közösség három feltétele
3.2.2. Van-e idõnk azokra, akikkel közösségben vagyunk?
3.2.3. Reményünk lehet-e a non-stop?
3.2.4. Hány kisközösségem lehet?
3.2.5. Család, munkaviszony és "barátkozás" harmóniája
3.3. Hivatal nélkül funkcionál
3.4. Hivatalnok-eltartás helyett csak irgalom-kassza
3.5. Állandó zsinatban élés
3.6. A rátermettek gazdagon tagolt szolgáló rétege
3.6.1. Közösségvezetés
3.6.2. Szentségkiszolgáltatás
3.6.3. A közösségvezetõ kijelölése
3.6.4. A választás módja
3.6.5. A szintek elnevezése
3.7. Nem manipulálható3.8. Biztosítja a személyiség kibontakozását
3.9. Lehetõvé teszi a keresztények egységét

4. "A holnap rendjét készítve"
4.1. Plébánia és kisközösség
4.2. Papok és kisközösség
4.3. A szentségek szerepe a közösség megformálásában
4.4. Szentségfelvétel a kisközösségen belül
4.5. A kisközösségek integrálódása
4.6. A struktúraátalakulás vélhetõ idõpontja
4.7. Karizma és hivatal feszültségének a megszûnése
4.8. Fenyegetések és ezek legyõzése
4.9. Ima alázatért

"Aztán kitöltöm majd lelkemet minden emberre.
Fiaitok és lányaitok prófétálni fognak, véneitek
álmokat álmodnak, ifjaitok látomásokat látnak."
/Joel 3,1./

0. "Bevezetés"

Isten álmait akarja álmodni az Országot építõ ember. Jézus álmait szeretném álmodni én is ebben a tanulmányban az egyházról. A KIO és a K.A. kötetei telve vannak már ezekkel az álmokkal, folytatni szeretném õket. Nem mondhatom el mindazt, amit az elõzõ évtized nyilvánvalóvá tett számunkra az egyházról. De jelzem az út mérföldköveit.
1970: Az egyház közössége /KIO 77-80/,
1973: Lelkipásztori marketing /K.A. 78-5,5-26 lapok/,
1974: A jézusi célkitûzés megvalósításának szociológiai vonásai
/"a szociológiai tanulmány" - K.A. 74-9, 134-159 lapok/,
1977: A jézusi közösség /a K.A. 77-4 kötet/,
1980: Bokrunk struktúrája /K.A. 80-8/14-29./.

A jelen tanulmány négy nagyobb fejezetre oszlik. Az elsõ pontosítani akarja, milyen értelemben közösség az egyház. A második fejezet a vezetõnek a jelen egyház struktúrabeli vonásait méri hozzá a jézusi vezetõ eszményéhez. A harmadik a kisközösség modellû egyházrend vonásait szedi sorba. A negyedik fejezet azokkal a problémákkal foglalkozik, amelyek abból adódnak, hogy a jelen egyházrenden belül kell készítenünk ennek a kisközösség-modellû egyházrendnek az útját.
A szerzõ sokszorosan tudatában van vállalkozása merész, kényes és erõit meghaladó voltának. Kísérlet ez a részérõl, semmi több. Kéri testvéreit, olvasóit, hogy álljanak bele ebbe a kísérletbe. Hozzászólásaikkal, írásaikkal is segítsenek e kísérletet használhatóvá formálni - azoknak az adományoknak az alapján, amelyeket õk kaptak Isten Lelkétõl.

1. A jézusi egyházrend elvi alapjai

Ez a fejezet meghatározza az egyházrend fogalmát, s ennek során megkülönbözteti azt az egyházjog fogalmától. Elvileg és normatíve megállapítja ennek a rendnek a feltétlen elemeit. Mindezekkel szeretné lefektetni az egyház alkotmányát.

1.1. "Közösség, intézmény, szervezet, rend"
Az egyházjog helyett használom az egyházrend szót. Minden közösségnek szükségképpen van rendje. A Szentháromság is közösség, Annak is van rendje. Azért van rendje, mert van célja, ezt a célt szolgáló törvénye, a célt e törvény alapján valósító funkció-összessége van az így funkciókat teljesítõ közösségi tagoknak szerepkörük, van a közösségben véleményformálás a tagok funkciót betöltésérõl, s végezetül van a közösség tagjainak olyan tulajdonuk, amellyel a közösség rendelkezik. Éppen abból adódik a Szentháromság rendje, hogy megtalálhatók benne ezek a dinamikus alkotóelemek. Rendjének sajátossága pedig abból adódik, hogy mindezek a dinamikus alkotóelemek éppen olyan tartalmúak, amilyenek. Beszélhetek tehát a Szentháromság rendjérõl. Használhatom ezt a kifejezést: Szentháromság-rend.
Ugyanezen az alapon használhatom a többi országbeli közösségre is ezt a szót. Mondhatom - a családrend, az "egyházi bázisközösség", a csoport, a kisközösség rendje /kisközösségrend/, a közösségek képviseletének /KV/ a rendje /KV-rend/, a képviseletek képviseletének a rendje /szuperKV-rend/, s a legmagasabb fokon a Péterutódot megválasztó legfelsõ szintû közösség rendje /a kontinenseket képviselõ KV-rend/ kifejezéseket. Használhatom, mert mindezen közösségek - közösségek, mert mindegyikük létéhez szükségképpen hozzátartoznak a felsorolt dinamikus alkotóelemek /cél, törvény, funkciók, szerepkör, szanktifikáció, köztulajdon/ mert e hat dinamikus alkotóelemben bontakozik ki a közösség élete. Használhatom, mert a közösséget éppen e dinamikus alkotóelemek megléte miatt intézménynek is kell mondanom, és rend nélkül nincsen intézmény. Használhatom, mert az egyes közösségek csak egymásra épülõ szervezetük által állhatnak egybe egyetemes egyházzá, és szervezet sincsen rend nélkül.
E négy kifejezést: közösség, intézmény, szervezet, rend szeretném szabatosan megkülönböztetni egymástól. Közösségrõl beszélek, ha e hat dinamikus alkotóelem elsejére, a célkitûzésre gondolok. Intézményrõl beszélek, ha mind a hat dinamikus alkotóelemre tekintek. Szervezetrõl beszélek, ha funkciók dinamikus alkotóelemébõl a vezetõ funkciók egymásra épülõ szintjeit tartom szem elõtt. Rendrõl beszélek, amikor az intézményben és szervezetben kibontakozó közösségnek azokra a törvényeire, illemszabályaira gondolok, amelyek egy közösség életét sajátossá formálják.
A renden két dolgot is érthetek: egy szûkebbet és egy tágabbat. Ha a szûkebbet nézem, akkor a rend elvi alapjaira tekintek. Ez esetben az egyházrendet illetõen elmondom e rend feltétlen, azaz elvi alapjait. Ha a tágabbat nézem, akkor leírom, hogy e feltétlen elvi alapok milyen jellegû közösségi életet, azaz minõ rendeket bonthatnak ki az egyházak sokaságából egybeálló egyházban. Más tehát a feltétlen elvi rend, és a nem feltétlen elemeket is tartalmazó részletezõ rend. E szûkebb és tágabb értelmû egyházrend egyaránt lehet normatív és leíró. A normatív egyházrend a jézusi eszményhez méri a rendet. A leíró egyházrend beszámol a múlt vagy a jelen közösségi életének szabályairól. Tanulmányunk jelen elsõ fejezete elvi és normatív jellegû. A következõ fejezetek már részletezõk, és változatlanul Jézusra figyelõek, tehát normatívak is.
Ha a dinamikus alkotóelemek eszmeileg vagy a megvalósítás gyakorlatában nincsenek egymásra rendezve, ha tehát például a közösségnek vannak a célt hátráltató vagy egyenesen lehetetlenné tevõ törvényei, akkor a közösségben rendetlenség van. De ez a rendetlenség a rend hiányaként jelentkezik. A közösség belepusztulna, ha nem tüntetné el ezt a rendetlenséget, ha elméletileg és gyakorlatilag nem állítaná helyre a rendet.
A tényleges egyházrend mindenkor függvénye az egyházat alkotó személyek látásának és életének, s ezért a tényleges egyházrend mindig és szükségképpen elmarad az egyházrend lehetséges optimumától. Az egyházat alkotó személyek látásának és életének jézusi metanoiája éppen ezért lehetõvé teszi az egyházrend történeti alakulását a maga optimuma felé, amely azonos az emberek között lehetséges, megvalósulható szeretetnek rendjével. Mivel az emberiség növekedhetik a szeretetben, és nem is kapott különb feladatot Istentõl e növekedésnél, ezért az idõk végezetéig adva van az egyház számára a lehetõség és a feladat, hogy a tagok egyre szentebbé válásának függvényében egyre tökéletesebbé tegye a maga egyházrendjét. Ez a feladat a történelemben olykor kényszerítõen is jelentkezik. Ha sorvadásnak indul az egyház, ez a sorvadás olykor megkívánja a struktúrák átalakításáig menõ orvoslást.

1.2. "Rend és jog"
Szentháromságrendrõl beszélhetek, de nem beszélhetek szentháromságjogról. Hadd idézzem a jeles jogfilozófust, Moór Gyulát:
"A jogfogalom meghatározására nézve a legfontosabb fogalmi elem a kényszeralkalmazással való fenyegetés. Ebben a jogi szankcióban találjuk meg azt a "differencia specifica"-t, amelynek segítségével a jogot a társadalmi szabályozás egyéb módjaitól megkülönböztethetjük" /Bevezetés a jogfilozófiába, Bp. l923. l87.lap/. A Szentháromságban csak szanktifikációval találkozunk, szankcióval nem. A Szentháromság közösségének a tagjai amikor véleményt formálnak egymásról, csak elismerésre számítanak és csak elismerést nyújthatnak egymásnak. Az Atya megkereszteléskor is, a színeváltozáskor is szeretett Fiának mondja Jézust, Akiben kedve telik, s Akit érdemesnek állít arra, hogy hallgassuk és hallgassunk Reá /Mt 3,17; 17,5 par; 2Pét 1,17/. A Fia is szentnek és igaznak állítja az Atyát /Jn 17,11.25/. A Fiú az Atya nevének a megdicsõülését óhajtja /Jn 12,28/, s a maga számára ezt kívánja az Atyától /Jn 17,1/. A Lélekrõl is az elismerés hangján szól a Fiú: Az Igazság Lelke elvezet majd titeket a teljes igazságra" /Jn 16,1/. A Lélek bennünk "Apácskának" magasztalja az Atyát /Gal 4,6; Róm 8,15/, mi pedig a Szentlélekben Úrnak mondjuk Jézust /1Kor 12,3/. A Szentháromság az elismerések, a szanktifikációk világa és nem a kényszer-alkalmazással fenyegetés és a fenyegetések megvalósításának a világa. Azért van ez így, mert semmi helye sincs az utóbbinak ott, ahol a közösség rendjét megõrzik. Ha ki-ki teljesíti a céltól meghatározott törvény alapján kialakuló funkciót, azaz szerepkörét, s ezzel biztosítja a közösség köztulajdonát, akkor nincs alap a szemrehányáshoz, még kevésbé a fenyegetés megvalósításához.
Következik mindebbõl, hogy bármely közösségnek van rendje, de nem minden közösségnek van joga. A köznyelv jognak szokta mondani még az emberi természetbõl fakadó igényeket is: pl. "jogom van dolgozni!"; továbbá ezen igények kielégülésének közösségi biztosítását is: "biztosítjuk a jogot a munkához". Ily értelemben a szentháromsági Személyeknek is joguk van szeretni, illetõleg a Szentháromság közössége biztosítja e közösség tagjai számára ennek a jognak a kielégülhetését. Nyilvánvaló, hogy ez utóbbi esetekben más értelemben használjuk a jog szót, mint fentebb. Amott e meghatározás így hangzik: a jog olyan társadalmi szabály, amely kikényszerítést is ismer. Emitt azonban másról van szó: a jog olyan igény, amely a közösség tagjainak mivoltából, természetébõl szükségképpen következik, ill. a jog olyan magatartás, amely a közösség tagjai számára biztosít valamilyen igénykielégítést. Ez utóbbi két értelemben beszélhetünk jogról a Szentháromság világán belül is. Tanulmányomban azonban jognak csak a kikényszeríthetõ törvényt nevezem. A másik két esetben természetbõl fakadó hatalomról, igényrõl /a Szentháromság szeretethatalma, szeretetigénye/, ill. az igénykielégülés közösségi biztosításáról beszélek.

1.3. "Kiközösítést nem-ismerés"
A Szentháromság az Isten legsajátosabb értelemben vett országa. A Szentháromság az örök és teremtetlen Ország. Isten Országa semmilyen értelemben véve sem lehet meg a Szentháromság nélkül. Akár az idõben-térben bontakozó Országról beszélünk, akár ennek az idõn és téren túl véglegesült-véglegesülõ változatáról szólunk, a Szentháromság ezekben is benne van. Nemcsak tulajdonosként van benne, mert nagyon felületesen érintjük a valóságot, ha csak annyit mondunk, hogy az Ország az Istené, a Szentháromságé. Az Ország közösségét ugyanis tagok, személyek alkotják, és ezek a személyek nem merõ tulajdonai az Istennek, bár így is kifejezhetjük magunkat: az Ország népe az Istené. Többrõl van itt szó. Istent és az Ország tagjait ugyanis az egyházbanlevés viszonya kapcsolja egybe. Az ember Istenben élõ, Istenben létezõ valaki, s az Isten is emberben élõ, létezõ Valaki. Isten nemcsak a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert, hanem olyan bensõséges kapcsolatba lépett vele, amelyet éppen az egymásbanlevés állítmánya fejez ki szabatosan. Ennek az egymásbanlevésnek a hiánya - rontás. Az Országon belül ez a rontás elvileg nincs is, csak gyakorlatilag, mert az Ország éppen az a közösség, amely a rontás ellen dolgozik. Úgyis mondhatnók, hogy a teremtés természetes állapota ez a teremtettséget meghaladó természetfelettiségünk, az ti., hogy Istenben élünk és Õ mibennünk. A véglegesült Ország, azaz a velünk kitágított Szentháromság már ismét gyakorlatilag sem ismer rontást. Az idõben kibontakozó Ország viszont állandóan harcol e rontás megszüntetéséért. A magukat az Országhoz tartozóknak vallókban található rontás-mozzanatok ellen is harcol, és küzd azért is, hogy az Országba még nem tartozókban is megszûnjék ez a rontás... hogy az egész emberiség Országgá alakulhasson.
Mivel ennyire létünk legmélyebb gyökeréig ér a Szentháromság, ezért az emberekbõl is álló Ország a maga létének gyökeréig menõen függ a Szentháromságtól. Következik ebbõl, hogy az Isten Országa ugyanúgy nem ismer jogot, ahogyan a Szentháromság sem. Ahogyan a Szentháromság rendje csak rend, de nem jog és nem jogrend, ugyanúgy az Isten Országának a rendje is csak rend és nem jog. Az Ország ugyanis nem ismer kényszeralkalmazással fenyegetést és kényszeralkalmazást. Ami a véglegesült Országot illeti, tételünknek a pokol létezése sem mond ellent, ha a pokol azok társaságának szociológiai megjelölése, akik szabadon nemet mondtak az Istennek, akik nem választották Isten Országát, s ily módon szabad választásuk folytán a Sátán közösségét, a Sátán Országát alkotják.
Ami pedig az idõben kibontakozó Országot illeti, ennek a rendje sem lehet a fenti értelemben vett jogrend, ha a tagokban ugyanaz az Isten él, aki a Szentháromságot is alkotja. Nem lehet jogrend, ha a szeretet nem ismerheti sem a fenyegetõzést, sem annak beváltását. Kisközösségeinkben szerzett tapasztalataink egyértelmûen meggyõztek arról, hogy ha a szeretet irányítja magatartásunkat, akkor nem lehet szó sem fenyegetésrõl, sem a fenyegetés tartalmának alkalmazásáról. Négy konkrét esetet fogok elõadni ennek illusztrálására. Mind a négy eset a közösségbõl kiválással végzõdött. Nem a közösséggé formálódás kezdeti szakaszában sûrûn elõforduló megnemtapadás, megnemmaradás eseteirõl van szó, hanem olyan testvérek kiválásáról, akik öntudatos, elkötelezett tagjaivá fejlõdtek már bokrunknak, amikor kiváltak valamelyik közösségünkbõl, ill. a Bokorból. Az elsõ esetben közösségi békéltetések után és ellenére X testvérünk nem jött el többé a találkozókra. A másik esetben Y testvérünkkel megállapodott a közösség, hogy egyenlõre az látszik alkalmasnak, ha személyi feszültségkeltés miatt nem jön a találkozókra; a személyi feszültség normalizálódásával Y testvérünk visszatért a közösségbe. A harmadik esetben Z testvérünk megsértõdött a magatartását kritikával illetõ közösségre, és kimaradt belõle. A negyedik esetben T testvérünk levélben közölte, hogy felesleges idegfeszültséggel járna számára a közösségben maradás. E négy eset közös vonása, hogy a közösség egyikükkel szemben sem alkalmazott semmiféle szankciót; sem világi, sem egyházi vonatkozásban. A megválás következtében nem lett kevesebb a fizetése, és nem tiltatott el a szentségek vételétõl. Sem fenyegetés, sem büntetés nem szerepelt közösségbõl kiválásuk során. A közösség nem egy tagja kapcsolatban is maradt a tõlünk megváló testvérrel, nyitva hagyva számára ezzel is a közösségbe visszakerülés lehetõségét, és ez a négy eset egyikében közösségbe visszakerülést is eredményezett. Tehát nem került sor kiközösítésre sem társadalmi, sem egyházi, sem kisközösségi vonatkozásban. "Kiközösülés" történt, azaz testvérünk szabad akarattal vállalta, akarta a kisközösségen kívül kerülést. Ha nem tér vissza a kisközösségbe, ezt csak annak következtében nem teszi, hogy nem akar közösséget vállalni volt közösségbeli testvéreivel. Az elmenõ tag tehát saját akaratából válik ki abból a közösségbõl, amelynek szeretetrendjével nem akar azonosulni, s visszatérhet abba bármikor, mihelyst azonosulni tud azzal. Nem merõ elméletrõl van itt szó. Az élet maga dolgozta ki ezt az aktív kiközösítést nem ismerõ gyakorlatot. A gyakorlatban ilyennek tapasztaltuk meg a szeretet rendjét - a közösségben kialakult szeretetrendet vállalni nem tudó, nem akaró testvér vonatkozásában.
Nem nehéz felismernünk a Lélek indítását ahhoz, hogy XXIII. János pápasága óta az egyházi vezetés minden jelenleg tõle telhetõt megtesz annak érdekében, hogy ne eszközöljön újabb kiközösítéseket, és hogy felszámolja a régieket, akár a keleti keresztényeket, akár protestáns testvéreinket illetõen.

1.4. "A szeretetrend feltétlen elemei"
Bármely konkrét szeretetrendnek vannak feltétlen és nem feltétlen elemei. A feltétlen elemeket azok a tudati és törekvésbeli tényezõk alkotják, amelyek nélkül nem beszélhetünk jézusi szeretetközösségrõl. Négy ilyen feltétlen feltétel elemet ismertünk fel: jézusi, szeretet, közösség, autonóm. A szeretetrend tehát "autonóm, jézusi szeretet-közösségen" alapul.

1.4.1. "Jézusi"
Az elsõ elem: jézusi. Annyit jelent ez, hogy elismerjük Jézust igazodási pontként. Elismerjük, hogy Jézus számunkra meghatározó módon képviseli Isten akaratát. Nem jelent ez konkrét trinitológiát, krisztológiát, vagy szótériológiát valamely megváltoztathatatlan dogma értelmében, de jelenti, hogy hiszünk abban, hogy van Isten, van Szentháromság, és hogy Jézus ebbõl a Szentháromságból való. A Honnan jött? /trinotológia/, a Miként jött? /krisztológia/ és a Miért jött? /szótériológia/ tekintetében különbözõ válasz-rendszerek lehetségesek, amelyek a századok folyamán alakultak-bontakoztak. Ma is így tesznek, s nyilvánvalóan a jövõben is alakulni-bontakozni fognak.
Nem alkothat jézusi közösséget az olyan szemlélet, amely tagadja Isten létét, ill., hogy Jézus az Isten világából érkezett. A közösség szeretetrendje nem Isten nélkül épül. Ugyanekkor a közösség nem dobja ki magából azokat a testvéreket sem, akik szeretni jönnek a közösségbe, bár a szeretet ontológiai alapjait illetõen problémáik vannak: azaz hisznek a szeretetben, de bizonytalanok Isten létében, és ezért vagy ettõl függetlenül Jézus Isten-voltában is. Azért jár el így e közösség, mert azt gondolja, hogy Isten számára kedvesebb az, aki kételkedik ugyan Benne, de szeret, mint az az ember, aki nem kételkedik ugyan Benne, de nem szeret. Nem teszi ezzel magát a közösség hívõk és ateisták vegyes gyülekezetévé, szentháromságtagadóvá sem lesz, csak lehetõséget hagy a szeretetet, mint az élet vezérelvét elfogadók számára, hogy a közösség segítségével a fenti problémákban felzárkózzanak a közösség Istent és Szentháromságot valló tudatához.

1.4.2. "Szeretet"
A másik feltétlen elem: a szeretet. A szeretet mivoltának tudati látását jelenti ez a feltétel, valamint azt a törekvést, hogy életünket minden erõnkkel odaformáljuk ehhez a tudathoz. Ez a szeretet - negatív megfogalmazásban - kiváltságra nem törekvést jelent. Pozitív megfogalmazásban pedig azt jelenti, hogy az emberiség minden tagja számára biztosítani akarjuk azt, amit a magunk számára az emberi természetbõl fakadó igénynek /"jog"/ tekintünk. Ez az a gyökérmozzanat, amely pozitíve-negatíve kibontja a szeretet egész tartalmát: a szolgálat vállalása és az uralkodás elutasítása, az adás vállalása és a vevés elutasítása, a békességteremtés vállalása és az erõalkalmazás elutasítása. Ezek nélkül nem szerethetem felebarátomat úgy, mint magamat. A fõparancs áthúz minden kiváltságot, nem tûr semmiféle privilégiumot.

1.4.2.1. "A kisebbség tisztelete"
A kiváltságot nem ismerésnek van két igen jelentõs következménye. Az egyiket már láttuk: kiközösítést nem ismerést. Nem biztos, hogy a többségnek van igaza. Nem biztos, hogy a közösség helyesen méri fel a kilógó tagnak a kilógását. Nem biztos, hogy a kilógó tag - "tékozló fiú". Az örök szövetség jézusi megújítása úgy jutott el csúcspontjára, hogy az örök szövetséget újítani nem akaró szövetségi fõpap kiközösítést végzett! Ruháját szaggatva tett bizonyságot arról, hogy a zsidóságból kilógó Jézus a legmagasabb fokon szövetségtörõ: a szövetség Istenét káromolja. Ha Kaifás értette volna azt, amit e sorokkal képviselni szeretnék, akkor Gamáliel módjára viselkedett volna, s valami ilyesmi hangzott volna el a szájából: Testvér, nem tudunk követni. Számunkra idegen ez, amit mondasz. Nézz körül. Nem úgy látjuk a dolgokat, ahogyan te. Lehet, hogy egyszer majd úgy látjuk, de most nem. Jézus pedig megértette volna, hogy a szinodrium nem lehet az Õ halászterülete. Kiközösült volna: kiközösítette volna önmagát a szinodriumból... a késõbbi egymásratalálás esetleges reményével.
Történelmi tapasztalataink alapján a kiközösítés elõbb-utóbb vérontással jár. A kiközösített személy kisebbségben van. A kiközösítõ többség számára közeli a kísértés, hogy elvegye a kiközösített személytõl az életlehetõséget. Ha újat mondunk, azt szeretnõk, ha elfogadnák azt. Ha nem fogadják el, azt szeretnõk, hogy legalább ne bántsanak azért az újért, amely nekünk nagyon kedves. A kiközösítést nem ismerés megóv a próféta-gyilkolás veszedelmétõl. Az újat és mást mondót tisztelettel nézni - ez az, amit adott esetben magunknak is kívánunk. "Ahogy tesztek, úgy fognak tenni nektek!" - így emlékezik I. Kelemen, Róma püspöke Jézus szavára /1Kol 13,2/. Ez az evangélium!

1.4.2.2. "Valós tekintély"
A kiváltságot nem ismerés másik jelentõs következménye - a mesterséges tekintély elutasítása. Jézus azért tekintély számunkra, mert elismerjük Benne a szeretetet, mert nem vádoljuk a bûnrõl. Isten Országában mindenkinek annyi a tekintélye, amennyire szeretni tud. A Sátán Országában az a tekintély, akinek a legnagyobb a kikényszeríthetõ hatalma. Jézusnak ebbõl a hatalomból nincsen semmije.
Hogy kinek van nagyobb szeretete, ezt senki más nem mondhatja meg, mint azok, akik ezt a szeretetet tapasztalják. Így ismerjük fel az Ország valós tekintélyét.
Minden ország felbomlik, önmagában meghasonlik, amely mesterséges tekintélyre épül. A Sátán Országa felbomlanék, ha a Sátán Országában az volna a tekintély, aki jobban tud szeretni. Az Isten Országa is felbomlik azoknak a körében, akiknél nem az a személy a tekintély, aki jobban tud szeretni. Valós tehát annak a tekintélye, aki jobban teljesíti a közösség törvényét. Ennek megfelelõen mesterséges annak a tekintélye, aki vezetni akarja azt, aki a közösség törvényét jobban teljesíti, mint õ. Nem vezetheti! Csak uralkodhatik rajta. A Sátán Országában valós tekintély az, akinek erõsebbek a kényszerítõ fegyverei. Éppen ezért a Sátán Országában a vezetés - éppen az uralkodás. Isten Országában a vezetés sohasem uralkodás, mert a szeretet nem ismer uralkodást. Az Ország csak a "kedveskedést /chrestenó/ ismeri el értéknek. "Kedveskedjetek és nektek is kedveskedni fognak" /1Kol 13,2/! Csak az a valóságos tekintély, aki kedvesebb tud lenni - a kedveskedésben részesülõk ítélete szerint.
A valós tekintély mindig a rátermettebb - a tekintély-érvényesülés helyét jelentõ közösség tagjainak az ítélete szerint.

1.4.3. "Közösség"
A harmadik feltétlen elem - a közösség. Ez annyit jelent, hogy azok, akik a szeretetrendhez tartoznak, közösségben akarnak lenni minden emberrel. Nemcsak a szeretet ontológiai alapjainak /Isten, Jézus/ és a fenti szeretet-fogalomnak az elfogadását jelenti ez, hanem azt is, hogy az emberiség egyetemes szeretet-rendjének kialakulása érdekében elvállaljuk a család és a munkaviszony közösségein túlmenõen azt a konkrét, személytõl személyig érõ kisközösséget is, amelyben kifejezett célként jelentkezik az emberiség egyesítése a szeretetben.

1.4.3.1. "Közösségvállalás a közösségekkel"
Ez a cél magában foglalja a konkrét kisközösség vállalásán túl azt is, hogy a konkrét közösség vezetõje más közösségvezetõkkel együtt e közösségeket integráló közösséget alkot, hogy az ilyen integráló közösségek vezetõinek többszörös és további integrálódása folytán létrejöhessen az a végsõ közösség is, amely már integrál minden olyan embert, aki az emberiségnek szeretetben egységesülését tartja élete vezértörekvésének.

1.4.3.2. "Közösségvállalás a Péter-utóddal"
Mivel ez a végsõ integráló közösség is közösség, s ha közösség, akkor van vezetõje is, ezért a harmadik feltétlen elem magába foglalja a Péter-tiszt elfogadását is. Ez az elfogadás egyet jelent a közösségek integrálódásához szükséges /alulról felfelé irányuló és felülrõl lefelé irányuló/ információlánc töretlen megvalósulásával is.

1.4.3.3. "Közösség Istennel"
Az egyházi közösség nemcsak emberek közössége, hanem ember és Isten közössége is. A közösség tagjai belemerítendõk Istenbe, a közösség tagjaiba bele kell kerülnie, benne kell maradnia Istennek, és kapcsolatmegszakadás esetén az istenkapcsolatnak helyre kell állnia. Ezért a közösség liturgikus közösség is, amely nincs a fentieket valósító szentségek és a fentieket kifejezõ liturgia nélkül. A közösségnek bele kell kapcsolódnia az isteni szeretetbe, az imába, szentségekbe, egyáltalán a liturgiába, mint a közösséget tápláló forrásokba.

1.4.4. "Autonóm"
A szeretetrend konkrét közösségek közösségi életében realizálódik. E konkrét közösségek szeretetrendjei természetesen ezer és ezer sajátos színt öltenek. A szeretet mivoltából folyóan ezek a közösségek autonómok. Sem a közösséget alkotó egyedeknek, sem magának a közösségnek nem parancsolható meg, hogy miként szeressenek. Az ágostoni "Szeress - és tégy, amit akarsz!" tétel második fele a szeretet szükségképpeni megnyilvánulási módja. Ebbõl következõen az autonómia azt is jelenti, hogy a közösségek tagjai a maguk közösségi életében kibontják a szeretetrend nem feltétlen elemeit is. Azokat az elemeket, amelyek egy konkrét közösségnek csak egy adott pillanatban szükségképpeni elemei. Ezek az elemek nemcsak közösségenként különbözõk, hanem egyetlen közösség életén belül is változók. Mindez annyit is jelent, hogy a közösségek a "jézusi" feltétlen elemet "sajátos" trinitológiával, krisztológiával, szótériológiával, spiritualitással, apostolkodással, karitásszal élik meg, mint pl. az indiai Teréz anya, a Foucould-testvérek-nõvérek módján, vagy a tanítványszerzés-nevelés azon módján, ahogyan például bokrunkban kialakult és tovább alakult stb.
A keresztény koktél közösségenként más és más, mert az imádság, a karitatív szolgálat és az ige-szolgálat erényei különbözõek nemcsak a különféle bokrokban, hanem még az egyetlen bokorhoz tartozó közösségekben is. Ezért aztán az egyes közösségek ezeket a nem feltétlen elemeket a maguk közösségére jellemzõ sajátos illemszabályokban bontják, pontosítják a maguk számára, s ezek természetesen közösségenként igen különbözõek lehetnek. Imádság, ige, karitász vonatkozásában egyaránt. Sõt, az idõ tengelyén fejlõdõ-alakuló egyetlen konkrét közösség is változtathat a maga profilján: a korábbinál nagyobb ill. kisebb hangsúlyt adhat a maga keresztény koktélja egyik vagy másik elemének.
Mivel az imádság is, a szeretetszolgálat is, az ige-szolgálat is ezer és ezer féle lehet, ezért a szeretet fogalmából szükségképpen következik a pluralitás. Ha én igénylem magamnak, hogy mindezekben a bennem lévõ Lélek hangjára hallgathassak, mert csak ezt tudom igazán csinálni, amivel lelkem legbelsejével azonosulni tudok, akkor ezt a másik ember a másik közösség esetében is természetesen és általam tiszteletben tartandó igénynek /"jog"/-nak kell tekintenem.

1.5. "Alternatív egyházrend"
Jézus Krisztus egyházának története azt mutatja, hogy a történet eddig lefolyt szakasza nemcsak a feltétlen feltételeket kívánta meg az egyházba tartozás feltételeként, hanem az azon túlmenõeket is. Krisztológiai nézetkülönbségek következtében megszakadt a felfelé és lefelé menõ információ-lánc pl. a monofiziták, a monotheléták, stb. és a Péter-utód között. A Péter-tiszt értelmezése körüli viták folytán megszakadt ez a lánc Kelet patriárchája /a keleti keresztények/ és a Péter-utód /nyugati keresztények/ között, s a közel ezeréves szakadás minapi ünnepélyes érvénytelenítése még távolról sem jelenti az információ-lánc teljes helyreállását. Luthernek az egyházat eredeti szépségére visszaalakítani /reformálni/ akaró szubjektív jószándékainak római megrostálása folytán létrejött a nyugati kereszténység több száz részre szakadása. Az ily módon keletiekre, nyugatiakra, protestánsokra szétszakadt kereszténység e különélés folytán alternatív egyházrendeket dolgozott ki. Amíg az egység feltétlen feltételének tekintjük az alternatív egyházrendek megszûnését, addig nyilvánvalóan nem lehet szó az egység, a felfelé és lefelé menõ információ-lánc, valamint az ennek nyomában kialakulható nagyobb látásbeli és akcióbeli egység helyreállásáról. Amíg egyetlen egyházrend a feltétele a római egyház egységének, azaz amíg egy egyházrend a maga minden elemét feltétlen elemnek tekinti, addig fenyeget annak a veszedelme, hogy a római egyház jelen egysége újabb szakadásokat szenved.
A fentiekben megrajzolt feltétlen feltételek olyanoknak látszanak számomra, amelyek Jézus egyházának identitását elegendõen biztosítják. Ezért mindez a különbözõség, ami a feltétlen elemeken túl a közösségek autonómiájának a függvénye, tehát nem feltétlen elemek folytán adódó különbözõség, nem teszi lehetetlenné, hogy egység, információ-lánc, látás és cselekvésbeli közösség jöhessen létre akár a római egyházon belül, akár a római és a többi egyház között. Úgy gondolom, hogy a feltétlen feltételeknél többet kívánni meg bármely közösségtõl, ellentétben van a jézusi szándékkal. Dogmatikai kérdésekben egy a misztériumokat leírni akaró teológiai iskola, morális kérdésekben egy a szeretet-elven túlmenõ legalista pontosítás, istentiszteleti dolgokban egy kialakult hagyomány - nyilvánvalóan nem rakható reá kötelezõként egy más teológiai iskola, egy más jellegûen pontosító morális válaszrendszer, egy más liturgiai hagyomány képviselõire. Magával a szeretettel ellenkeznék, ha testvéreimtõl megtagadnám annak a lehetõségét, hogy ragaszkodjanak ahhoz, amit igaznak, célravezetõnek, lelküket Istenhez-emelõnek élnek meg. A Péter-tisztet a különbözõ egyházak a szeretet elv alapján csak olyannak képesek elfogadni, amely a Jézustól hozott - s a fentiekben kifejtett, tehát különféle autonómiákat tiszteletben tartó - szeretet alapján áll.

1.6. "Gondolkodási szabadság"
Az alternatív egyházrendek létrejötte a múltban egyet jelentett a keresztény egység újabb és újabb szakadásával. Amíg a római egyház nem él alternatív egyházrendekben, addig a nem római egyházaknak a Péter-tiszt jegyében egyesülésérõl biztosan nem lehet szó, hiszen az elszakadt testvéreknek semmiféle szándékuk nincs a maguk külön hagyományának a feladására.
Hogyan jöhet létre a római egyházon belül az az alternatív egyházrend és az ezeket egybefogó Péter-tiszt gyakorlás, amelyben az elszakadt testvérek a maguk hagyományának feladása nélkül megtalálhatnák a helyüket? Biztosan nem az alternatív egyházrendek "önkényes" létrehozásának az útján. Ha önkényesen jönnek létre ezek az alternatív egyházrendek, akkor a ma még nem alternatív egyházrendekben gondolkodó római egyház egysége kerül veszélybe. Ha ugyanis a jelenlegi Péter-tisztgyakorlás által meghatározott egyházrendet áthágom, hiába mondom magamat a római egyház tagjának, csak idõ kérdése, hogy ebbõl kipenderüljek. Luther a római egyházat akarta reformálni és nem elszakadt lutheránus egyházat akart létrehozni, mégis kiközösítetté lett.
Ha a fentiek igazak, akkor nem az önkény útját kell járnunk. Tudati erjesztõ munkát kell végeznünk az alternatív rendeket megengedõ római egyházrend létrejötte érdekében, de alternatív gyakorlatot csak olyan vonatkozásokban engedhetünk meg magunknak, amelyeket a jelen egyházrend /lényegében az Egyházjogi Törvénykönyv/, ill. az ennél már jóval rugalmasabb egyházrendgyakorlat /v.ö. joggyakorlat/ nem tekint kiközösítéssel sújtandónak. A II. Vatikáni Zsinat óta és szellemében az alternatív gyakorlatok eszmei megalapozásának és valósításának bizonyos kapui megnyíltak. A valósítás szempontjából bezárva maradt kapuk eszmei nyitogatásáért nem jár kiközösítés, s a be nem zárt kapukon bátor ki-bejárkálásért szintén nem jár kiközösítés. Így aztán elképzelhetetlennek gondolom, hogy dolgozatom gondolataiért ma kiközösítés járna. Ha a Klérus Kongregáció állásfoglalása alapján a KIO tartalmai 1980-ban semmiben sem ellenkeznek az egyház tanításával, akkor ez a tény számomra annyit jelent, hogy a római egyházban a Zsinattól szorgalmazott gondolkodási szabadság valósággá lett. Tizenöt esztendõvel korábban, amikor elkezdtem írni e munkát, még nemegyszer éreztem, hogy egyházam szempontjából is /nemcsak egy ateista és totalitárius államhatalom/ borotvaélen járok. Ma a római egyházban szabadon lehet gondolkodnom arról, hogy milyen is legyen a jövõben a római egyháznak a mainál evangéliumibb, jézusibb egyházrendje. Ezt a szabad gondolkodást veszi igénybe a jelen dolgozat. Azonosodik tehát az egyházfegyelemmel. Nem hágja át a jelenlegi egyházrendet, de gondolkodik azon, hogy milyenre kellene lecserélni a jelenlegi egyházrendet.

2. A jelen egyházrend papfogalma

Az 1974-ben írt "szociológiai tanulmány" /lásd: Bevezetés/ mérlegre tette az egyház jelen rendjét - az egyház közösségét alkotó hat dinamikus elem mindegyike szempontjából. Ezúttal tehát nem vizsgálom a jelen egyházrend tényleges "célkitûzését"/1/, legáltalánosabb értelemben vett "törvényét"/2/, azaz szeretetfogalmát, összes lehetséges "funkcióit"/3/ sem vizsgálom. Lemondok a "szerepkörök"/4/, "szankcionálási" módok/5/, a "köztulajdon"/6/ felhasználásának a vizsgálatáról is. Egyedül a vezetõi funkcióra irányítom figyelmemet.
Kizárólag arra a tényre koncentrálok, hogy a jelen egyházrend Isten népét két csoportra osztja: egy, a vezetésért felelõs papi népre és egy a vezetésbõl teljesen kizárt nem papi népre. Más szóval: klérusra és laikusokra. Figyeljünk az elnevezés abszurditására: az egyházat az Isten népe /=laos thou theou/ alkotja a Zsinat tanítása szerint, s ebben az elnevezésben a laikusok /1/ az egyháznak a vezetésbõl kizárt tagjait jelölik. A két csoportra osztás tényét talán még abszurdabb módon juttatja kifejezésre egy másik elnevezés: az egyház egyháziakból és világiakból áll. Ha ezt az elnevezést az Újszövetség görög nyelvére fordítom - hai ek tés ekklésia kei hi ek tou kosmou - akkor még nyilvánvalóbb e kifejezés teljes abszurditása, mert a világiak /= a világból valók/ a Sátán Országába tartozókat jelentenék. Fokozza az abszurditást a harmadik megnevezés: az egyház papokból és hivekbõl áll. A hivek = a hívõk /hoi pisteuotes/! A papok nem hívõk?
A kifejezések abszurditása mögött valós abszurditás húzódik meg. "A papok egyháza" - ez a tény húzódik meg az abszurd megnevezés mögött. Általában papokra gondolunk, amikor az egyházat emlegetik. Még VI. Pál is elmondotta egy kihallgatás alkalmával az õt megkeresõ elkötelezett holland katolikus civilek /!/ számára...biztosításként: "az egyház szeretettel nézi törekvéseiket". Mondják a holland katolikusoknak nagyon kellett fegyelmezniök magukat, amikor meghallották ezt a mondatot, amely szintén tükrözte az említett abszurd tényt. Ennek az abszurditásnak megvan a maga világi megfelelõje. Az osztálytársadalmakban az uralkodó réteg tudattalanul és tudatosan összetéveszti magát a társadalommal. Az osztálytársadalom megváltatlan világ. Az egyház nem lehet az. Ha az egyház - mint minden rendezett közösséghálózat szükségképpen - két csoportból áll, akkor ezt a két csoportot csak így nevezhetjük meg: a közösség vezetõi és a közösség tagjai.

2.1. "Közösségteremtõk és szentélyszolgák"
A jelenlegi egyházrendet döntõen meghatározza tehát az a szemlélet, amely Isten népét fõtisztelendõ papokra és kedves hívekre bontja. Hogy Isten ajándékai és az ezekkel együttmûködésünk a Krisztusnak elkötelezettség szempontjából különbözõségeket teremt az Isten népén belül, ez a dolog természetébõl következik. Mivel azonban Jézus nem tett elvi különbséget ember és ember között, hanem kivétel nélkül mindenkit tanítvánnyá akart tenni egyházában, ezért a jézusi ügy természetébõl következik az alábbi hármas alternatíva:
1. Isten népén belül nem beszélünk papokról.
2. Isten népén belül mindenkit papnak tekintünk.
3. Csak egészen speciális, és pontosan meghatározandó jézusi értelemben beszélünk papokról és nem papokról.

2.1.1. "Senki sem pap"
Isten népén belül nem beszélhetünk csak valakiknek a papságáról olyan értelemben, hogy a többiektõl elvileg megtagadjuk a jézusi szerepkör folytatásának teljességét, amelyet közösségteremtésnek és e közösségnek szeretet-igével, szeretet-szentségekkel tápláló vezetésének mondok. Isten népe papi nép a maga egészében, mert kivétel nélkül minden tagja arra van meghíva Istentõl, hogy a fenti közösségteremtõ munkában lelki és - ha a Sátán úgy akarja - legvalóságosabb testi értelemben is áldozatot mutasson be; azaz áldozattá legyen kereszten, oroszlánok torkában, börtönben senyvedés vagy bármilyen más szorongattatás és üldöztetés formájában. Szembekerülnénk Jézus szándékaival, ha az ószövetségi vagy egyéb vallások papfogalmától meghatározottan Jézus szövetségén belül a papot valamiféle szentélyszolgának tekintenõk, akinek közremûködése nélkül a nem-szentélyszolgák, a profán, a világi emberek nem tudnak teljes értékû kapcsolatba kerülni az "istenséggel". Isten jézusi népe ily értelemben nem ismerhet papot, mert Isten népének kivétel nélkül minden tagja arra kapott meghívást, hogy minél teljesebb módon utánozza-kövesse Õt, hogy életmûvével Isten ereje minél nagyobb mértékben alakítsa át Evilág Fejedelmének Országát az Isten Országává, mégpedig éppen azokkal az eszközökkel, amelyeket Jézus a maga kisközösségének átadott. Ha a Tizenkettõt olyan jellegû, szerepkörû embereknek tekintenõk, hogy kapott szerepkörük nem minden tanítványuké, akkor adva volna Isten népének elvi kettébontása. Jézus azonban a maga tanítvány-fogalmán belül nem dolgozott a teljes értékû és a nem teljes értékû tanítványok két csoportjának felállításával és megkülönböztetésével. Nemcsak a Tizenkettõ hanem mindenki feladata, hogy hûséges és okos sáfár legyen az Úr házanépe felett /Lk 12,41 kk/, hiszen ennek a háznépnek kell tanítvánnyá tennie az emberiséget, minden nemzetét a föld határáig menõen /Mt 28,19/.

2.1.2. "Mindenki pap"
Ha minden keresztényt úgy tekintünk, mint akinek közösséget kell teremtenie Isten Országán belül, s e feladat szolgálatában ugyanúgy nem szabad semmi árat sem sokallania, ahogyan Jézus sem sokallott semmit a Maga közösségének megszüléséért-neveléséért, akkor - ha a közösségvezetõket papoknak akarnók nevezni, mindenkinek a papságáról kellene beszélnünk. Ez esetben azonban papon nem szentélyszolgát, hanem egyszerûen Jézustkövetõ embert értenénk. Olyan valakit, aki a jézusi feladat szolgálatába állítja életét; olyat, aki nyitott, készséges arra, hogy hûségét e szolgálatban akár élete odaadásával is, azaz önmagát védtelenül odahelyezve a gyûlölet erõinek, megpecsételje. Ha az elsõ keresztény nemzedékek Isten népének tagjait szenteknek mondották, akkor ennek a szentségnek a tartalmát - s a jelen összefüggésen belül - éppen abban kell megjelölnünk, hogy Isten népének az odaadottsága, életszentsége közösségteremtésben realizálódik. Ha a szeretet szükségképpen közösségteremtõ erõ, akkor a csak szeretetbõl megszülethetõ jézusi életszentségnek szükségképpeni megnyilvánulása a közösségteremtés.

2.1.3. "Csak valakik papok"
Papról és nem papról Jézus újszövetségi népén belül csak abban az értelemben beszélhetünk, hogy az egyetemes jézusi papi hívatás különbözõ megvalósítási fokaira eljutottak között valahol határt húzunk. Például ezt mondjuk: az, aki már közösséget vezet /vö. már "szülõ"/, az pap; de aki még csak tagja egy közösségnek, de nem teremtett még maga is közösséget /vö. még csak "gyermek"/, az még nem pap. A határt meghúzhatjuk másutt is: aki már olyan testvéreknek közösségi vezetõje /vö. már "nagyszülõ"/, akik már maguk is teremtettek közösséget, azt már papnak nevezzük; de aki még nem jutott el ide, azt még nem nevezzük papnak.
Akármilyen tartalmat is adunk a "pap" szónak, mindig tisztán és világosan kell látnunk, hogy Isten népe elvileg nem ismer magán belül két kategóriát. Isten népének minden tagja minden korlátozás nélkül van meghíva arra, hogy ereje szerint valósítsa a jézusi szándékot: szeretetben eggyé tenni az emberiséget. A valósításban lehet és van is különbség közöttünk, de a jézusi meghívásban nincs különbség. Akárminõ is a nemünk, családi állapotunk, tanult szakmánk, foglalkozásunk - "a hívatásunk mindannyiunknak ugyanaz." A jézusi örökség szolgálata, azaz a minden nemzetet tanítvánnyá tevés a Jézustól ránkhagyott összes eszközök segítségével - ez mindannyiunknak - hittel és az azt követõ keresztséggel kapott és minden behatárolás nélküli feladatunk.

2.2. "A jelen papfogalom lényegi vonásai"
Hogy a fentebb elmondottakat mennyire támogatja és mennyiben nem támogatja a II. Vatikáni Zsinat, annak megítélését - a zsinati szövegek hosszas elemzése helyett - az olvasóra bíznám. Magam úgy gondolom, hogy a Zsinat egyfelõl utat nyit a fentiekben vázolt szemléletnek, másfelõl rögzíti Isten népének két részre osztottságát, amely a jelenlegi egyházrend alapját képezi. A Zsinat tehát úgy készíti a holnapot, hogy nem akarja megingatni a ma egyházrendjének alapjait. Magam is abból indulok ki, hogy amíg nincs érvényben egy új egyházrend, addig a réginek kell érvényben lennie. Csakhogy míg a Zsinat nem csupán ablakokat és kilátásokat nyit egy holnapi egyházrendre, hanem egyúttal a jelenlegit is védi és igazolja is, addig jelen tanulmányom - nem zsinati okmány lévén, hanem a holnapot készíteni akaró írás - csak a holnapi egyházrendet akarja igazolni, és ez szükségképpen annyit jelent, hogy a jelenlegi egyházrendet és annak elvi alapjait kérdésessé óhajtja tenni. Ismétlem, nem a jelenlegi egyházrenddel szemben tanúsítandó elégedetlenség szándékával járok el így, hanem az mozgat, hogy nyilvánvalóvá tegyek olyan "hitigazságokat", olyan Jézusból folyó meggondolásokat, amelyek alapjául szolgálhatnak majd annak, hogy a mindenkor illetékesek a Zsinaton túlmenõ lépéseket is tehessenek egy a jézusi célkitûzéseket intenzívebben szolgálni tudó egyházrend megteremtésének érdekében.
A jelen egyházrend pap-fogalmának legjellemzõbb jegyeit szeretném most vizsgálat és kritika alá vonni.

2.2.1. "A pap - nõtlen férfi"
Az elsõ ilyen vonás, hogy a pap - nõtlen férfi. Ha igaz az, hogy az Újszövetség papfogalma nem lehet más, mint "jézusi szeretetközösséget teremtõ" akkor nyilvánvaló, hogy a jelen papfogalom eme vonása diszkriminatív és ugyanekkor kontraszelektív is. Diszkriminatív, mert a jézusi közösségteremtés Jézustól rendelt eszközeinek egyikét, ti. a szentségeket nem szolgáltathatja ki a jézusi nép döntõ többsége. Eleve ki van zárva, elvileg nem jöhet szóba az emberiség döntõ többsége, hiszen az emberiség felét nõk alkotják, s a másik felének felnõtt többségét pedig házas férfiak alkotják. Hogyan tudja igazolni magát ez a tényállás az evangélium színe elõtt, amelynek kihagyhatatlan eleme, hogy Krisztusban megszûnt minden hátrányos diszkrimináció ... hogy Krisztusban nincs többé férfi és nõ, nincs többé családos és magányos, hanem csak szõlõvesszõk vannak, akik létazonosságban vannak a Tõvel!?
Nyilvánvaló, hogy ez a diszkrimináció nemcsak hátrányos megkülönböztetés, hanem az Ország érdekeit messzemenõen sértõ kontraszelekció is, tehát a rendelkezésre álló erõk önmagukon végrehajtott kevesbítése, hatálytalanítása. Isten népének 999 ezreléke úgy van alárendelve a nõtlen férfiak egy ezrelékének, hogy az egyház a maga népének döntõ többségét csak az egy ezrelék közbejöttét igénylõ segédmunkákra tudja hasznosítani. A jelen egyházrenden belül a pappá levésnek ez a feltétele annyit jelent, hogy a nagyobb felelõsséget kívánó irányítás-vezetés elvileg csak erre a töredékre bízható reá, jóllehet a józan ész is, hitünk is egyértelmûen látja, hogy Isten a maga ajándékait bõségesen adja nõknek is, családos állapotúaknak is.
Igaz, Jézus nõtlen férfi volt. Az is igaz, hogy Jézus férfi-tanítványokat tett a maga kisközössége tagjaivá. De az is igaz, hogy nõk is "követték" Õt, s a férfiaktól nem kívánt nõtlenséget. Amikor a jelen egyházrend a szüzesség Jézustól is valósított életállapotát, valamint a férfi nemhez tartozást összekapcsolja a közösségvezetõi funkció betöltésével, akkor úgy magasít meg egy nembeli és állapotbeli alternatívát, hogy az emberiség döntõ többségét kizárja a tanítványi feladat teljes értékû valósításából. Ez az evangéliumból levezethetetlen szûkítés igen súlyos gondot jelent az egyház számára még a jelenleg érvényben levõ egyházrenden belül is, amely nem kívánja meg Isten népétõl, hogy egy valóságos közösségnek funkciókat teljesítõ tagja legyen, hanem megelégszik azzal, hogy beletartozzék egy plébánia csupán szolgáltatásokat elfogadó "közösségébe". Még a jelen helyzetben is 125.000 egyházközség él helybenlakó pap nélkül. E diszkriminatív megszorítás kontraszelekciós hatása még nagyobb egy olyan egyházrend esetén, amely Isten népétõl elvárja, hogy szolgáltatásokat elfogadó passzív tagokból, tehát "közönségbõl" - aktív felelõsséget vállaló "közösséggé" alakuljon át. Ha a jelen egyházrenden belül megvalósulna a kisközösség, tehát az, ami az Evangelii Nuntiandi szerint jelenleg még "az Egyház reménye", akkor nem 125.000 egyházközség, hanem csaknem 100 millió kisközösség élne teljesértékû közösségvezetõk nélkül, mivel teljes értékû közösségvezetõk a jelen egyházrendben kizárólag csak nõtlen férfiak lehetnek.

2.2.2. "Teológia a tanult szakmája"
A jelen egyházrend papképének második vonása abban áll, hogy teológia a tanult szakmája. Azaz pap, közösségvezetõ csak az lehet, aki a papnevelõ intézetek teológiai fõiskoláját elvégezte. Ki tagadhatná, hogy a jézusi célkitûzés szempontjából az elméleti jártasság nagyjelentõségû? Mégis meggondolandó, hogy lehet-e a jézusi közösségvezetést egy teológiai fõiskola elvégzésének feltételétõl függõvé tenni. A közösségteremtés ugyanis olyan szeretet-ismeretek gyakorlati alkalmazásán fordul, amely alkalmazás egyfelõl lehetséges teológiai fõiskola elvégzése nélkül, s amely másfelõl nincs feltétlenül biztosítva azzal, hogy valaki elvégzi a teológiai fõiskolát. Kádár egri érsek mondta nekem 1979 szeptemberében, hogy 600 papja közül legföljebb 30-40 volna alkalmas kisközösség vezetésére. A többit nyilvánvalóan alkalmasnak tekintette az egyházközségi üzem fenntartására. De ez a fenntartó munka még nem jelent feltétlenül közösségvezetést, hanem pusztán egy olyan jellegû szolgáltatást-lebonyolítást, amely jóval kisebb kvalitásokat kíván meg, mint a kihalászás folytán létrejövõ közösségteremtés és az így nyert testvéreket megõrzõ és a jézusi hivatásra felnevelõ munka.
A mai egyházrend a második pap-vonása - a maga gondolati rendjén belül - azért indokolt, mert feltételez Isten népén belül egy alapvetõ kétféleséget: a klerikális hozzáértõt és a laikus hozzá-nem-értõt. Az irányítót és az engedelmeskedõt. Az aktívat és a passzívat. Feltételez valamit, ami eleve nagyon nehézzé teszi az Ország megvalósulását. Mennyit szenvednek buzgó papok a "hívek" mozdíthatatlanságától! És mennyit szenvednek a nagykorúvá lenni akaró "hívõk", ha mozdulni akarnak, és eközben hozzá-nem-értõknek, kiskorúaknak tekintik õket, akármennyire is rátermettek egy adott esetben. A múlt század második felében a katolikus autonómia ügyének tárgyalásai során még Deák Ferenc, "a haza bölcse" is felpanaszolta, hogy kiskorúként és hozzá nem értõként kezelték még õt is olyan püspökök, akiknek nevét jelentéktelenségük miatt ma már csak a történészek ismerik. Jelen látásunk Deák Ferenc akkori szándékait szinte teljes mértékben igazolja. De a jelen egyházrend imént említett gondolati rendje még egy Deák Ferencet is eleve hozzá nem értõnek tudott csak minõsíteni.
A közösségvezetés Isten Országában alapvetõen nem teológiai végzettséget kíván, hanem közösséget teremtõ erejû szeretetet. Elvégezheti valaki a teológiát, de nem biztos, hogy fog tudni szeretni olyan intenzitással, hogy abból közösség szülessék. Ugyanakkor lehetséges, hogy valaki nem végez teológiát, hanem más a szakmája, de gyakorlatban igazolja, hogy tud szeretni és így tud közösséget teremteni. Az Isten Országát építés nem szakma. A szeretnitudás nincs szakmához kötve. Egy vasesztergályos lehet sikeresebb benne, mint egy teológiai tanár, ahogyan egy sokgyermekes anya is lehet sikeresebb benne, mint egy nõtlen férfi.
Nem arról van szó, hogy a teológiai végzettség felesleges. De arról igen is szó van, hogy a teológiai végzettség önmagában nem biztosít rátermettséget Isten népének egybegyûjtésére. Lehet, hogy a végzettség birtokában alkalmas vagyok a feladatra. Lehet, hogy a végzettség birtokában sem vagyok alkalmas erre a feladatra. Lehet, hogy valaki e végzettség nélkül is alkalmas, s hogy még alkalmasabbá legyen, már mint bevált közösségvezetõ elvégez egy teológiai fõiskolát is, bár tanult szakmája - villamosmérnök vagy vasesztergályos.
A jelen egyházrendben e tekintetben az a baj, hogy a teológiai végzettség privilegizál a közösségvezetésre, s ennek a végzettségnek a hiánya - a legalsóbb szervezeti szinttõl eltekintve, de a szentségkiszolgáltatás eszközétõl még ott is megfosztva - kizár belõle. Az élet tapasztalati rendje viszont azt mutatja, hogy míg 600 teológiát végzett papból 40 alkalmas a közösségvezetésre, igen sok más végzettségû személy nagyonis alkalmas reá. Nem a férfinemhez tartozás, nem a nõtlen családi állapot és nem a teológiai végzettség dönti el, hogy tudok-e halászni, közösséget szülni és vezetni, hanem az a rátermettség, amelynek alapjait a bennünket megteremtõ Isten nem kötötte sem nemhez, sem életállapothoz, sem teológiai végzettséghez.

2.2.3. "A papnak a papság a munkaviszonya"
A jelen egyházrend papképének harmadik vonása, hogy a papnak az a munkaviszonya, hogy pap; s ha közösséget is tud teremteni, akkor az is, hogy közösségvezetõ. Abból él meg, hogy az evangéliumot szolgálja. Aligha állapítható meg pontosan, hogy mennyiben tartották el Jézust az evangélium hirdetéséért. Kétségtelennek látszik, hogy nem fizetett a vacsoráért sem Simon farizeusnak, sem barátjának, Lázárnak. Az is nagyon biztosnak látszik, hogy a Tizenkettõtõl, az általa szolgált közösségnek a tagjaitól nem kapott tanításáért fizetést. Bár voltak, akik vállalkozását anyagilag támogatták, pl. a csapat két tagjának az anyja /Szalóme/. Aztán rendre Kafarnaum körül köröztek, ahová vissza-visszatérve halászhattak a tengerbõl. Mennyi folyt be kasszájukba ilymódon munkából, mennyi az adományokból, ez aligha dönthetõ el. Hogy a tanítványok késõbb mennyire adták fel szakmájukat, s mennyire látta el õket a hívõ közösség, ez nem világos. Ószövetségi analógiák alapján Pál úgy gondolja, hogy az evangéliumot hirdetõ személyt el kell tartaniuk azoknak, akiknek ezt hirdetik /1Kor 9,14/. Ugyanakkor õ maga nem óhajtott élni ezzel az apostoli "joggal", mert úgy látta, hogy ez akadályozná a munkáját /1Kor 9,15-18/. Elméletét meghatározták az ószövetségi analógiák /1Kor 9,7-13/, s ezektõl meghatározottan úgy gondolta, hogy Jézus is elismerte és parancsba tette ezt a jogot /1Kor 9,14/. Gyakorlatában azonban messzemenõen igazodott a jézusi szóhoz: "Ingyen kaptátok, ingyen adjátok!" /Mt 10,8/, amely alighanem teljes harmóniában volt szavainak folytatásával: "ne legyen aranyatok, ezüstötök se,... méltó ugyanis a munkás a maga táplálékára... ugyanabban a házban maradjatok, és azt egyétek és igyátok, amit adnak... ha bementek egy városba és befogadnak titeket, azt egyétek, amit elétek tesznek" /Mt 10,10; Lk 10,7-8/.
"Körülbelül az 5. század óta a püspökök, papok és diakónusok különleges helyet foglalnak el a társadalomban. Ez elsõsorban abban nyilvánul meg, hogy általában világi hívatást nem választanak, hanem egyedül a vallásért és a vallásból élnek, a társadalom pedig ezt a legtöbb országban természetesnek tartja... Bár Krisztus az apostolokat elhívta eddigi foglalkozásuktól, hogy egészen az evangélium terjesztésének élhessenek, mégsem mondható krisztusi eredetûnek, krisztusi akaratnak, hogy a papság különleges társadalmi helyzetet élvezzen. Hiszen Szent Pál esetében sem volt ez így. A különleges helyzetet tisztán történelmi képzõdménynek kell tartanunk" /dr. Elõd István, Egyháztan - Otj 109.lap/. És mi volt a helyzet az 5. század elõtti idõkben? Akármi is volt a helyzet, a történelmi tényállás a mi kérdésünkben nem lehet perdöntõ; nem, mert a Lélek vezetése alatt álló egyháznak nem kell és nem szabad eredet-romantikában élnie. Azaz nem szükségképpen a kezdet kezdetén a legtökéletesebb az Isten Országa. Ellenkezõleg, éppen úgy volna illõ, hogy idõhaladtával egyre tökéletesebb legyen. Akárhogyan is volt kezdetben, a Lélek irányítása alatt levõ egyházban mindig kötelességünk kérdésbe tenni, hogy miként volna ez vagy az Istennek tetszõbb, azaz a jézusi cél szolgálatára alkalmasabb.
Megkérdõjelezem tehát azt a gyakorlatot, mely úgy gondolja, hogy a közösségvezetõ éljen meg a közösségvezetésbõl. A jelen gyakorlat érve, hogy a közösségvezetõ ily módon felszabadul, egész idejét és minden energiáját közösségvezetésre fordíthatja; nem kell gyárba járnia, egész napját a közösség szolgálatára szentelheti. Megkérdõjelezem ezt a függetlenítést. Megkérdõjelezem, hogy hasznos-e a mai egyházrend papképének sokszoros "függetlensége". A jelen egyházrend papja független a házastársi kapcsolattal járó kötelmektõl, független a szülõ-gyermek kapcsolattal járó kötelmektõl, független a termelõ munkában részvéttel járó kötelmektõl. Megkérdõjelezem, hogy ez a gyakorlat elõbbre viszi-e az Ország ügyét. Aligha állítható ugyanis eldöntötten, hogy a házas és családi kötelékben élõ embert éppen egy olyan embertársa tudja Jézus felé irányítani, akinek nincsenek ilyen kötelmei. Aligha állítható, hogy a gyárban dolgozó embereket az tudja jobban vezetni Jézus útján, akinek nem kell gyárba járnia.
A francia munkáspapokra való hivatkozás sem dönti el a kérdést a fennálló gyakorlat mellett. Mi is történt ott? A gyárba került, a teológiát elvégzett és kimagasló hivatástudattal rendelkezõ pap a gyárban hatása alá került annak, aminek következtében a munkásosztály már az elõzõ században leszakadt az egyházról. Ennek a hatásnak a következtében a papok nem kis hányada teológiai végzettségük és missziós öntudatuk ellenére is eljutott oda, hogy a munkásosztály tagjaivá válva számukra is többet jelentett a marxizmus ígérete és programja, mint az, amit a teológiai fõiskolán kereszténység címén megismertek. A francia munkáspapok esete ily módon csak annyit mutat, hogy a gyár hatásaitól megvédetten, azaz a gyáron kívül egy teológiát elvégzett személy meg tudja õrizni a maga immunitását a munkások oldalán folytatandó osztályharccal szemben, de a gyárba bekerülve már nem. Oda bekerülve már azért nem tudja, mert ott rájön a maga plébániai létének ugyancsak osztályharcos vonásaira: észreveszi, hogy a plébánián a gazdagok oldalán folyó osztályharc öntudatlan eleme. A francia munkáspapok esete csak azt mutatja, hogy emberi tisztaságuk és evangéliumi "fertõzöttségük" következtében a szegények oldalára álltak, inkább azok javára akartak osztályharcot vívni, mint a szegények ellen és a gazdagok javára.
Ne menjen a pap gyárba, mert elveszíti korábbi azonosságát, elveszíti korábbi hitét? Csak menjen, mert minek maradna meg korábbi azonossága, korábbi hite, ha ez a hit a gyár levegõjében még teológiai végzettség birtokában sem tartható fenn! Csak menjen, hiszen ha nem megy el, akkor egy olyan identitást, egy olyan hitet õriz, amely nem lehet a gyárbajáró társadalomé, legfeljebb az életen még-már kívül levõ gyerekeké-öregeké, a tájékozatlanoké... és esetleg azoké a gazdagoké, akik az egyházban szövetségesüket látván hajlandók hinni egy olyan tartalomban, amely Isten nevében fenntarthatónak gondolja azt a társadalmi rendet, amelynek éppen õk, a gazdagok a haszonélvezõi. A francia munkáspapok esete tehát legfeljebb annyit mutat, hogy a szóban forgó függetlenség - a gyárba nem járás - az õ esetükben kiválóan alkalmas lett volna arra, hogy leblokkoljanak egy olyan kereszténység-tartalom mellett, amelynél a gyárban szerzett tapasztalataik alapján még a marxizmus is közelebb áll Jézushoz.
A gyártól független pap a maga ilyen vagy olyan életszínvonalát biztosító jövedelmét papi tevékenysége ellenében két forrásból kaphatja. Az egyik az állami fizetés, a másik a hívektõl kapott fizetés. Az elsõ forrásról teljesen egyértelmû, hogy kontrázza az evangéliumot. Az államnak ugyanis ellenségei vannak, s egy általa fizetett személytõl mindenképpen megkívánja, hogy a maga ellenségeit az általa fizetett személy is ellenségnek tekintse. Az állam ezt a legkifejezettebben is megkívánja azoktól a polgároktól, akik társadalomnevelõi munkaviszonnyal rendelkeznek. Márpedig a papot messzemenõen ilyennek tekinti, mert a papnak módjában van a maga templomában hetenként - elvben - a társadalom egészét tanítani.
Nemcsak az állami fizetéstõl kerülhetek eszmei függésbe. Akárki fizet engem azért, mert valami eszmeterjesztõ munkát végzek, bizony megkívánhatja tõlem, hogy az õ pénzéért ne mondjak, ne tegyek olyat, ami az érdekeivel ellenkezik. Nemcsak a nagybirtokos kegyúr várhatja el ezt tõlem, a "híveknek" is megvannak a maguk elvárásai. Ha azt mondom nekik, hogy az általuk kívánt szolgáltatásért ennyit és ennyit kell fizetniök részint évi egyházi adóként, részint szolgáltatási esetenként, megadhatják, amit kérek tõlük. Meg is adják, ha a kéréseik szerint járok el. De ha nem az elvárásai alapján cselekszem, hogyan kérjek tõle pénzt? Ha olyasmiket kínálok fel ellenkérésként, amiktõl a háta borsódzik, amiket nem akar vállalni, akkor nyilvánvalóan nem jön létre az árucsereforgalom. Ha a papot a hívei tartják el, alkalmazkodnia kell elvárásaikhoz. Ha kicsiségre, adásra, békességteremtésre és az ezekkel együttjáró szegénységre és üldözöttségre szólítom fel, hogyan fizessen nekem ezért!? Tedd kockára Jézusért az egzisztenciádat! - ezzel a jelszóval aligha lehet valakivel kinyittatni a pénztárcáját arra, hogy eltartsa azt, akitõl ezt a felszólítást hallja. Ezt látta világosan Szent Pál, ezért nem akart õ az evangéliumból megélni. Ha meg akarok élni a hívekbõl, nem módosítja-e ez azonnal bennem a szót is, a magatartást is? Lehet-e elvi álláspontra helyezkednem, hogy szentségeket csak a jézusi feltételek megléte esetén szolgáltatok ki, ha egyszer az egyházközség annak ellenében biztosít nekem egzisztenciát, hogy adom a szentségeket az azokat igénylõknek? Nem lehet. A kettõ üti egymást.
Személy szerint teljes abszurdumnak élem meg, hogy bokrunk eltartson valakit annak fejében, hogy nagyon jó a szövege, nagyon tud szeretni, s ennek folytán kiváló közösségteremtõ erõvel rendelkezik. Nem tudom beleélni magam ebbe a szituációba. Sem mint fizetett, sem mint fizetõ.
A feleségtõl, családtól, gyárbajárástól függetlenített személy a legkevésbé független. Csak akkor vagyok ténylegesen, ill. optimálisan független, ha szóba sem jöhet életemben az a kísértés, hogy mindennapi kenyeremet elv-feladásokkal keressem meg. Valami egyébbõl kell megélnem, mint az evangélium hirdetésébõl és a szentségek kiszolgáltatásából.

2.2.4. "A pap felülrõl behelyezett vezetõ"
A jelen egyházrend papképének negyedik vonása - a felülrõl behelyezettség. Akár káplánként, akár plébánosként, akár püspökként mindenképpen felülrõl helyezik be a papot a hívõk vezetõjéül. Hívõknek és papoknak egyaránt az a dolguk, hogy engedelmesen tudomásul vegyék, hogy a behelyezett személy a vezetõjük, és hogy engedelmeskedjenek neki, amíg nem kapnak a felülrõl behelyezett személy helyett valaki mást, akit a váltás után ugyanolyan természetes engedelmességgel fogadnak el, mint az elõzõ behelyezett személyt. Analógiaként kínálkozik az evilági ország üzemeltetése. Sem a kapitalista, sem a szocialista országban nincs másképpen. Nem a dolgozó kollektíva mondja meg, hogy ki irányítja a termelõ vagy szolgáltató üzemet, bár a hazai szocializmusban - ha formálisan is - észlelünk már törekvéseket arra, hogy a vezetõ személy megtalálásában a dolgozóknak is szerepük legyen. Egyenlõre azonban gyakorlatilag a valóság úgy fest, hogy rendre tudomásul vesszük, hogy más igazgató-vezetõt neveztek ki, s ha jót akarunk magunknak, akkor az új vezetõnek engedelmeskedünk. Mégis a tényleges üzemi gyakorlat arról beszél, hogy senki sem kívánhatja meg a beosztottjától, hogy belülrõl azonosodjék a vezetõjével, elég a parancsok végrehajtása. Az üzem így is üzemel.
Az egyházközségi üzem is üzemel ezen az alapon, de nem kétséges, hogy ami így létrejön, az bizony nagy ritkán azonos azzal a képlettel, amelyet Jézus alakított ki a Tizenkettõvel. Ez utóbbihoz egy "mindent bele"-akcióegység kívántatnék meg a pap és hívõ között, ami a felülrõl behelyezés esetén nincs biztosítva. Az említett akcióegység létrejöttéhez a behelyezett személynek meg kellene tudni nyerni a rábízottakat, s úgy kellene viselkednie, mintha nem is volna mesterséges /behelyezett/ tekintélye. Barátságnak kellene létrejönnie, amely barátságot semmiféle újabb belenyúlás nem volna képes megszakítani. Élet- és munkaszövetségnek kellene létrejönnie, amely nem is tudna véget érni egy felülrõl-kívülrõl eszközölt áthelyezés következtében. Mindezek nélkül viszont csak igen laza kapcsolat alakulhat ki pap és hívõ között. Félõ, hogy lazább, mint amilyen a munkahelyen kialakulhat vezetõ és beosztott között, mert a munkahelyen erõs szál az együtt eltöltött heti 44 munkaóra is, az anyagi érdekeltség is. Az egyházközségben viszont egyfelõl a behelyezett, a mesterséges, az eleve-tekintély pap, másfelõl a nem-infantilis jellegû egyháztagok között a fentiek hiányának következtében aligha alakulhat ki szorosabb kapcsolat.
A jelen egyházrend kritikájaként helytelen volna olyan negatív vonásokat felsorolni, amelyek az emberi személy bûnnek kitettségébõl következnek, hiszen egy másik egyházrend esetén ugyanezen az alapon jelentkezhetnek másmilyen jellegû negatív jelenségek. Az ilyen esetleges negatívumok nem adhatják kivédhetetlen kritika tárgyát, hanem csupán az adott egyházrend szükségképpen negatív következményei. Úgy gondolom, hogy a felülrõl behelyezés szükségképpen negatív következményû.
Felteszek egy kérdést: a felülrõl kinevezést eszközlõ személyeknek a kinevezés eszközléséhez szükséges hatalma, tekintélye honnan eredhet? Válaszolok: vagy az Isten népébõl, vagy azon kívülrõl. Ha Isten népébõl eredne, akkor nem is kerülhetne sor kinevezésre - feltéve, hogy Isten népét nem gyerekek, nem infantilis felnõttek, hanem egészséges lelkületû emberek alkotják. Az ilyen egészséges lelkületû emberek senki emberfiához nem fordulhatnak ezekkel a szavakkal: Csak mondd meg te, hogy ki legyen az én közösségem vezetõje. Ezt neki magának kell tudni megmondania. Kinevezésre csak akkor kerülhet sor, ha egy adott életösszefüggésen belül szó sem lehet arról, hogy én mondjam meg, hogy ki legyen a vezetõm. Sokféleképpen adódhatik ilyen szituáció: Például nem is akarok közösségvezetõt, csak szakrális elöljárót /szentélyszolgát/, akivel nem kell barátságba kerülnöm, s akinek munkatársává sem kell lennem. Egy ilyen szituációnak két oka lehet. Az egyik: nem is igénylek én ilyesmit, nem vagyok érdekelt ebben, nem az én asztalom, nem akarok én közösséget, nem akarok funkció-munkát, - ami nélkül egyébként közösség el sem képzelhetõ. A másik: nem bíznak meg bennem. Ha nem bíznak meg bennem, akkor nyilvánvaló, hogy a kinevezõ szerv-személy nincs közös elvi alapon a vezetõt kapó néppel. Tehát a püspök nincs közös elvi alapon az Isten népével, a pápa pedig az egyházmegyei papsággal.
A történelem egyértelmûen mutatja, hogy "a kinevezés-technika alapja a kinevezõk és a világi hatalom szövetsége." Nincs mód kinevezni olyan személyt, akinek kinevezését a világi hatalom, az evilági ország nem akarja. A gyakorló katolikus kultuszminiszter, Klébersberg írja a huszas években a Vatikán államtitkárának, Gasparrinak: Püspöknek csak olyan személyt fogadhatunk el, aki kormányunk bizalmát teljes mértékben bírja. Mivel az evilági ország célkitûzése az állam elhalásának órájáig elvileg és gyakorlatilag összehangolhatatlan az evangéliummal, ezért "a kinevezési technika evangéliumtalan." Elveszi a lehetõségét annak, hogy az egyház betölthesse a társadalomban a maga kovászrendeltetését. Az állami hozzájárulással kinevezett személyeknek személyileg nincsen módjuk arra, hogy erõteljesen és határozottan képviseljék az evangéliumi küldetésbõl azokat a mozzanatokat, amelyeket a kinevezéshez hozzájáruló hatalom a maga számára kényelmetlennek tart.

2.3. "Következmények"
A fentiekben kritika tárgyává tettük a jelen egyházrend alapfogalmát. Ez a kritika nem csupán negatív eredményeket hozott. Fejtegetéseink során kibontakozott egy elkövetkezendõ egyházrend papfogalmának néhány jelentõs és pozitívnak tekintett vonása. Foglaljuk össze röviden ezeket a pozitív vonásokat. A jövõ egyházrendben a papot nem szentélyszolgának, hanem közösségteremtõnek óhajtjuk. Nem abból indulunk ki, hogy a papokra mindenképpen szükségünk van, hanem abból, hogy "a közösséget teremteni tudó személy lehet csak a pap Isten Országában." Mivel ezt a képességet Isten megadhatja és meg is adja bármely embernek, ezért a papságnak nem lehet feltétele sem az, hogy nõtlen férfi, sem az, hogy teológiát tanult személy lehessen csak közösségteremtõ. Mivel az evangéliumból élés és a kinevezéstechnika negatívnak bizonyult az Ország célkitûzései szempontjából, ezért egy megcélzandó egyházrendbõl a jelen papfogalom e két vonásának ki kell maradnia.

3. A kisközösség modellû egyházrend

A kisközösség csak közösségteremtõ személyeket ismer, szentélyszolgákat nem. A maga vezetõit nem is nevezi papoknak, csak "csoportvezetõkrõl" beszél. A csoportvezetõi tiszt betöltéséhez nem kívánja meg a pappá levés fentiekben megtárgyalt feltételeit. A csoportvezetõ lehet nõ is, nem csak férfi. Lehet családos is, nemcsak magányos; méghozzá akár férfi, akár nõ. Lehet bármily irányú és fokú képzettséggel rendelkezõ személy. Nem abból él meg, hogy közösséget vezet, és nem is helyezik bele felülrõl a csoportvezetõi tisztbe. Mindannyiunk számára nyilvánvaló, hogy a fenti megállapításokban nem íróasztal mellett gyártott elképzelések vezetnek, hanem a fenti tételeket a konkrét tapasztalat határozta meg. Ha a következõkben kisközösség modellû egyházrendrõl beszélek, akkor a kisközösség meglevõ tapasztalatait próbálom reászabni az egyház egészének az életére. Ezt a reászabást lehetõvé teszi számomra a "szociológiai tanulmányban" /lásd: Bevezetés/ megmutatott elv, amely szerint a jó makrostruktúra mikrostruktúrákból épül egybe. Mindazonáltal, amikor az egyház egészére akarom alkalmazni a kisközösségekben szerzett tapasztalatainkat, akkor azért túllépem tapasztalataink világát, hiszen a kisközösségi tapasztalatok még csak néhány szintre terjednek ki, míg a kisközösségü ihletésü egyházmodellnek az összes lehetséges szinteket figyelembe kell vennie.

3.1. "Az egyház kisközösségi struktúrája"
Az alábbiakban értelmezem a dolgozathoz mellékelt ábrát. Egy kiterített kúpot látunk magunk elõtt, amely 9 kúpszeletre van vágva. A legalsó kúpszelet adja azt az 1. szintet, amelyen él a 700 millió katolikus 70 millió kisközösségben a különbözõ kontinenseken, - Ázsiától kezdve, Afrikán, Európán, Észak-Amerikán keresztül egészen Latinamerikáig. Ezt a 70 millió kisközösséget 70 millió "diakónus" vezeti.
A következõ, a 2. szinten találjuk ugyanezt a 70 milliót, akik 7 millió kisközösségben táplálkoznak 7 millió "presbiter" vezetõi szolgálata következtében. Az ezután következõ 3. szinten ezt a 7 millió presbitert találjuk 700.000 kisközösségben, amelyekben a vezetés szolgálatát 700.000 "episkopos" végzi. A 4. szinten ezt a 700.000 episkopos-t találjuk, akiket 70.000 kisközösségben táplál 70.000 "negyedik szintû vezetõ", akik számára nem tudok nevet ajánlani. Ez a 4. szintû vezetõ már 10.000 emberért felel, az általa vezetett közösség tagjai egyenként 1.000 ember terhét hordozzák - ezek 10 közvetlen vezetettjének /presbiterek/ és 100 közvetett vezetettjének /diakónusok/ segítségével. A jelen egyházstruktúrában 10.000 hívõ egy városi ill. kerületi plébániát alkot 2-3 pap vezetése mellett, s mivel ez a 10.000 hívõ nem él kisközösségben, azért a jelen struktúrában ez a 2-3 pap és az általuk vezetett 10.000 ember adja az elsõ szervezeti szintet.
Tovább haladva ábrám magyarázatában, eljutunk az 5. szintre, amelyen a 70.000 4. szintû vezetõt találjuk 7.000 kisközösségben, melyekben 7.000 "5.szintû vezetõ" végzi a táplálás feladatát. Egy-egy ily szintû vezetõ már 100.000 emberért felelõs több mint 10.000 különbözõ szintû vezetõnek e felelõsséget megosztó szerepe mellett. A jelen struktúrában vannak olyan egyházmegyék, amelyek ugyanennyi hívõt fognak egybe egy püspök és esetleg a százas létszámot sem elérõ papi vezetõk segítségével és mindössze kettõ szintet alkotva.
A 6. szinten ezt a 7.000 5. szintû vezetõt találjuk; 700 kisközösségben táplálja õket 700 "6. szintû vezetõ", akik immár egyenként 1 millió hívõért felelnek. Egy mammut egyházmegye ezt a feladatot néhány püspökkel /segédpüspök/ és néhány száz papi vezetõvel oldja meg, s lényegében mindössze két szinten. Ezzel szemben a kisközösségi struktúra 6 szinttel és több mint 100.000 vezetõvel dolgozik az l millió testvért szolgálva.
A 7. szinten találjuk ezt a 700 "6. szintû vezetõt", akiket 70 kisközösségben táplál 70 csoportvezetõ. Ezeket "7. szintû vezetõknek" mondjuk, s ezeknek mindegyike 10 millió hívõért felelõs, azaz egy kisebb-közepes ország összes katolikusaiért. A jelen struktúrában ezt a felelõsséget három szint viseli /püspöki konferencia, egyházmegyei tanács, plébánia/, 10-20 püspök, s néhány ezer pap szolgálata mellett. A kisközösségi struktúrában
már több mint 1 millióra rúg a felelõs vezetõk száma.
A 8. szint már a kontinenseket fogja egybe: a 7. szintû vezetõk táplálkoznak itt 7 kisközösségben, amelyeket 7 vezetõ táplál, akiket "8. szintû vezetõknek" mondunk.
Ez a 7 vezetõ alkotja a 9. szintet, amely egybefogja az egyenként 100 millió hívõért felelõs 8. szintû vezetõket. Ennek a 9. szintû immár egyetlen közösségnek a vezetõje tölti be a Péter-tisztet, õ a Péter-utód.
A jelenlegi struktúra lényegében három szinttel dolgozik: a pápa és a püspökök, a püspökök és a papok, a papok és a hívek. Vezetõi felelõsséggel rendelkezik egy pápa, néhány ezer püspök és félmillió pap. A kisközösségi struktúra ezzel szemben kilenc szintet mutat és több mint 70 millió vezetõvel dolgozik.
Ábránkat ismertetve áttérhetünk a kisközösségi modellû egyházrend tárgyalására.

3.2. "Ismernem kell azt, akit szeretni akarok"
Mindenekelõtt világos képet kell alkotnunk arról, hogy milyen értelemben beszélhetünk a jelen egyházrenden belül "közösségrõl": plébániai közösségrõl, püspökök és papok egyházmegyei közösségérõl, a püspökök és a pápa közösségérõl. E "közösségek" nagyságrendje eleve bevilágít. A plébános több ezer hívõvel alkot "közösséget", a püspök több száz pappal alkot "közösséget", a pápa több ezer püspökkel alkot "közösséget".
A kisközösségek létszáma ezzel szemben - felsõ határként - tizenkettõ körül mozog. Ez a nem százas és nem ezres nagyságrendû létszám lehetõvé teszi, hogy a közösség tagjai ismerjék, bensõségesen ismerjék egymást. Az elõbbiekben látott százas és ezres létszámok ezt semmiképpen sem teszik lehetõvé. A Szentháromságot három személy, a házasságot két személy, a családot még hét gyerek esetén is kilenc személy alkotja. Ha nyilvánvaló, hogy nem lehetnek közösségben egymással olyanok, akik nem ismerik bensõségesen egymást, akkor a Szentháromságon, házasságon és kisközösségen túli alakulatok, minõk a plébániához tartozók, az egyházmegyéhez tartozó papok, a Péter-utódhoz tartozó püspökök csak akkor alkothatnak egymással a szó szociológiai értelmében vett "közösséget", ha egy kisközösségi hálózat fonja át õket egy töretlen információs láncon. Enélkül csak "sokaságról", "osztályról", "szövetségrõl" beszélhetünk a plébániát, az egyházmegyét és az egyház egészét illetõen - e szavak Hofstatter-féle szociológiai jelentésében... de "közösségrõl" nem beszélhetünk.
A közösséghez ugyanis nem elegendõ a közös cél, nem elegendõ a tartós együttmaradás szándéka sem, a közösséghez kell az is, hogy a közösséget alkotó személyek minél bensõségesebben "ismerjék egymást." Míg a kisközösség lehetõvé teszi, hogy az egymással közösséget alkotók bensõségesen ismerjék egymást, addig a százas-ezres létszámú szociológiai alakulatok ezt nem teszik lehetõvé, s éppen ezért nem is mondhatók közösségeknek.
Az a követelmény, hogy egy plébános ismerje több ezer hívét, a püspök ismerje félezer papját, a pápa ismerje harmadfélezer püspökét, - ez valami egészen mást jelent, mint az, hogy az Atya ismeri a Fiút, a férj a feleségét, az anya a lányát és a kisközösség tagjai egymást. Elõbb a "bensõséges" szót említettük a közösséget létrehozó ismerés jellemzõjeként. A mondott százas-ezres létszámú alakulatokon belül a bensõséges ismeret nemcsak lehetetlen, hanem tilos is. Féltékenységre is okot adó partikularizmus volna. Ha a pápa bensõségesen akar ismerni valakiket, az csökkenti a lehetõségét annak, hogy legalább valamennyire ismerje harmadfélezer püspöktársát. Akinek kötelessége két és félezer embert ismerni, az meg sem engedheti magának azt a luxust, hogy valakiket bensõségesen megismerjen, mert ez felette idõigényes foglalkozás. A házasok jól tudják, hogy naponként kell beszélgetniök egymással ahhoz, hogy egymáshoz fûzõdõ közösségük válságba ne kerüljön. Ismétlem: valakiket közösségteremtõ, közösségmegtartó erejûen ismerni - ez igen idõigényes foglalkozás. Ha a kisközösségem tagjait alaposan meg akarom ismerni, hamarosan hallom majd a szemrehányásokat valamikor széles baráti köröm részérõl: "Neked én már nem számítok semmit, csak a párthíveid". A szemrehányás érkezhetik körön belül is: egyfelõl a házastárs, a család, másfelõl a kisközösség részérõl. Érthetõ mindez egy emberi élet idõbeli korlátozottságai következtében. A kisközösségemben csoportvezetõvé nevelõdött "gyermekem" közösségének tagjai, az "unokáim" iránt úgy csökken az érdeklõdésem, ahogyan ezek száma növekedik. A bensõséges ismeret állandó idõráfordítást igényel, és idõutalványozásainknak szoros keretet szab a megmásíthatatlan tény, hogy egy nap 24 óra.

3.2.1. "A közösség három feltétele"
Úgy gondolom, érdemes tehát tudatosítani magunkban egy szociológiai-filozófiai-teológiai nyilvánvalóságot. Mégpedig azt, hogy közösséget csak azok alkothatnak egymással, akik ismerik egymást. Minél bensõségesebben ismerik egymást, annál teljesebb értékû közösséget alkothatnak egymással. A közösségek létrejötte tehát nemcsak "nemes célt és együttmaradást" feltételez, hanem megkívánja, hogy a "közösség tagjai alaposan ismerhessék egymást." A közösség létrejöttének e három feltétele kölcsönhatásban van egymással. Az egymást ismerés segíti a közös célt és a tartósságot, a közös cél is elõsegíti az ismerést és a tartósságot, a tartósság is segíti az egymást ismerést és a közös célt. Az idõ tengelyén bármelyik elem jelentkezhetik elsõként, de elõbb-utóbb mind a három elemnek jelentõssé kell válnia. Bármelyik elem hiányzik, ill. hiányos, nagyon közeli a veszélye annak, hogy amit közösségnek nevezünk vagy gondolunk, az nem közösség, hanem csak egymásmellettiség, csak sokaság, csak tömeg, csak közönség, tehát nagyon fogyatékos értékû együttlevés. Az ilyen súlyos sebeket hordozó közösség elõbb-utóbb belehal ezekbe a sebekbe. Megszûnik. Azért szûnik meg, mert nem az, aminek gondolják, aminek gondolja magát.

3.2.2. "Van-e idõnk azokra, akikkel közösségben vagyunk?"
Érdemes elgondolkodnunk egyszer azon, hogy Jézus csak egyetlen kisközösséget vezetett. Táplálkozó közössége már transzcendens közösség volt, amelyet az Atyával és a Lélekkel alkotott.
A legszerényebb kisközösségi koncepció is megkívánja, hogy legalább két közösséghez tartozzunk: az egyikben táplálkozom, a másikban táplálok. Ha mind a két közösség egyenként 12-12 tagból áll, akkor ebben az esetben 22 személyt kell bensõségesen ismernem. E sorok írójának nem két kisközössége van, annál jóval több. Tapasztalja is magán, hogy egy-egy testvérre nem tud annyi idõt fordítani, amennyit szeretne. Ez így még a kisebb baj. A nagyobb baj akkor jelentkezik, ha a testvérei állapítják meg róla, hogy nincs ideje a számukra.
Jó húsz személynél is többet bensõségesen ismerni akarni, ez egyet jelent a betáblázottsággal. A betáblázottság pedig egyet jelent azzal, hogy sürgõsségi esetekben csak már kimondott igenek érvénytelenítésével tudnánk rendelkezésre állni. Lelkiismereti problémáinkon segítendõ illemszabályba is foglaltuk, hogy a kimondott igenek lelkiismeretileg köteleznek. Következmény: a nagy bajba került testvér embertelennek láthat, mert nem úgy viszonyulok nagy bajához, mint ahogy a nagy bajban levõ azt elvárja. Ma is fülembe cseng egyik elveszített testvérem-testvérünk szava egy ilyen szituációban: "Benned a rendalapító megette az embert". Nagy bajában bensõségesebb, azonnali és idõtáldozóbb szeretetre vágyott, mint amilyent én egyéb "bokros" lekötöttségeim miatt nyújtani tudtam neki.
A külterjesség a belterjességgel ellenséges viszonyban áll. Szabállyá fogalmazódott, hogy hozzánk nem lehet csak úgy beesni; mi csak úgy nem esünk már be sehová. Magányosoknak, családosoknak egyaránt õszinte választ kellene adniok: kipusztult-e tényleg már az igény bennünk arra, hogy csak úgy beessenek valahová. Jó-e, ha már soha sincs erre idejük? Én vallok. Van úgy, hogy elfogy a programom, mert lemondta valaki a jövését, vagy mert nem táblázódott be a késõ délután, az este, és nincs erõm már íróasztalhoz ülni, és szívesen is mennék valahová, de erre már csak bûntudattal tudok gondolni, csak a leleplezõdés érzésével tudnék valahová becsöngetni. Ezt az így jelentkezõ szituációmat már kiáltó istenhiánynak élem meg, és a valahova becsengetéssel a leleplezõdést kellene vállalnom. Így aztán ha mégis rászánom magamat a becsengetésre, akkor azt találom ki, hogy valami nagyon fontos megbeszélnivalóm van... Vallottam, mint magányos. Valljanak a családosok is! Õk hogyan vannak ezzel? Élni nem lehet igényeinktõl független normák szerint. Élni csak belõlünk fakadó igények és normák alapján lehet. A normákat nem határozhatja meg a gyakorlat, de a gyakorlattól teljesen függetlenített normák csak lelkiismeretfurdalás és bûntudat termelésére jók. Kérdezem tehát: ha valaki Isten békéjében él, mint magányos, ha valakik Isten békéjében élnek, mint házasok, mennyiben van igényük becsengetésre és arra, hogy becsengessenek hozzájuk. Szabad-e, hogy igényük legyen reá? Kell-e a lélek egészsége érdekében, hogy igényük legyen reá?

3.2.3. "Eszményünk lehet-e a non-stop?"
Mennyire szabad lefoglalnunk magunkat? Mennyire lehet eszményünk Jézus nyilvános mûködésének non-stop jellege? Lehet-e a mi Jordán-parti megkeresztelkedésünk után félszázadon keresztül non-stop rohanni? Vagy csak egy évig lehet csinálni, s aztán el kell bújni az emberek elõl, és el kell menni Szíriába, idegenbe, hogy ne is tudjunk senkirõl, s aztán jöhet még egy újabb nyolchónapos menet, aminek a vége azonban már a Golgota ill. a feltámadás? És ezt a rövidtávú rohanást is lehet-e végigcsinálni egy nagyon hosszú és ki tudja milyen életstílusú Názáretnek az elõkészületi elõzménye nélkül?
Hogyan kell élnünk a kisközösségektõl meghatározandó új egyházrendben? Milyen életet akarunk új egyházrenddé tenni? Én egyelõre csak egymásra következõ fázisokat látok. Elõször mindent megteszek azért, hogy rámcsöngessenek, hogy valakikhez becsöngethessek, mert nekem is ki kell adnom magamból valakik számára azt, amivel és Akivel tele vagyok. Amikor aztán ez sikerül, akkor elkezdek elmélkedni arról, hogy átjáróházban nem lehet élni. Elkövetkezik az a korszak, amelynek jeligéje: a kereszténység a farzsebbel kezdõdik, amelyben ott lapul naptár és ceruza, amelybe egyfelõl beírjuk az egyre sûrûsödõ találkozásokat, másfelõl "kihúzunk" napokat... úgy, hogy egyúttal a TV- és telefonzsinórt is kihúzzuk, sõt a csengõt is elállítjuk. Este pedig nem megyünk sehová, mert a legnagyobb szentség a "lefekvés szentsége", mert enélkül nincs reggeli találkozás... Ezután jön a harmadik fázis: fellázadunk, mert így lehet élni egy évig, két évig, talán több évig is, csakhogy közben egyre jobban csikorognak a kerekek. Új látás sejlik fel: ebben a "szedált" rohanásban sem lehet élni. Kavarognak, zavarodnak a kategóriák, s elkezdjük várni, hogy az Isten csináljon már valamit, szálljon meg bennünket Isten Szent Lelke, vigye el a fáradtságot tõlünk, hogy ne fáradtságtól homlok- és lélekráncoltan kelljen bizonyságot tennünk arról, hogy "így élni jó...".
Az életet nem lehet olimpikonokhoz adaptálni. Nem vagyunk mindannyian Balczók. Nem lehet évtizedeken keresztül olimpiai edzésben élni. Normalizálni, s emberhez adaptálni kellene elképzeléseinket... Vagy mindez csak valamilyen megváltatlanság macskazenéje? A prófétai életútra meghívott és azon megfáradt ember henye és szomorú álmodozása a nyárspolgárok hajtást nem ismerõ ráérõs sörivásáról? Henye és szomorú álmodozás, mert tudni kellene, hogy nincsen visszaút, s a futásnak csak egyre ziháltatóbb szakaszai következhetnek, s a tolmácson segít majd az Isten szívbénulással, börtönnel, kivégzéssel, s a halálra és halálig fáradtnak csak Õ mondja és azt is csak az Út végén: Menj be Urad örömébe!?
Feleselés és perlekedés ez a javából. Azért felesel és perlekedik az egyszer útjára elindított, az útján elindult küldött, mert az életösztön azt mondja benne, hogy nem ér rá várni az odatúli örömre, neki itt is kell az Ura öröme, békéje, boldogsága, s akármit is ad az evangéliumi "boldogság" analízise végeredményként, ezt a boldogságot azért ki kell tudni bírni. Ha nem bírom, vagy alig bírom ki, akkor nem tudom már boldogságnak gondolni, s ennek következtében elõbb hörgõ és zavaros hangokat kezdek hallatni, aztán már semmilyent. Kitartóan beszélni csak lelkesen lehet. Nem lelkesen csak rövid ideig lehet beszélni, mert nagyon nehéz nem lelkesen lelkesíteni. Olyan nehéz, hogy hamarosan némává fáradok.

3.2.4. "Hány kisközösségem lehet?"
Ki kell tisztáznunk a tapasztalatokat. A pioníroknak, mielõtt felfordulnak, palackba kell zárni a testamentumot, hogy a rájuk következõ nemzedék már megtakaríthasson egyet és mást, amiért a pioníroknak még fizetniök kellett.
Én már nem tudom nem folytatni múltamat, amely ma nyolc közösséget és egy-két változó alakulatot jelent. Mégis jó lenne, ha egy "A kisközösségek egyházrendje" címû tankönyvben az utánunk következõk már törvénnyé érett tapasztalatokat tanulhatnának. Valami katekizmusra volna szükség, amelynek ennyiedik és ennyiedik kánonaként tudomásul vehetnénk például az alábbiakat.
Legfeljebb két kisközösséged lehet. Amíg nem szülted meg a magadét, addig olykor jó lehet, ha két helyen is táplálkozol. De amikor már megszülted a magadét, az egyik táplálkozó közösségtõl el kell köszönnöd, vagy esetleg hamarabb is, mert csak a kezdet kezdetén lehet két lovat ülni. Ha be akarod lovagolni az egyiket, ahhoz szükség van minden energiádra. A két táplálkozó közösségben megrekedés - infantilizmus.
Arra törekedjél, hogy egy általad táplált közösségnek add minden energiádat. Ha már megszülted a te tizenkettõd magját, akkor Jézusban barátkozásaidat úgy alakítsd, hogy a késõbb kihalászottakat egyénileg felfejlesztve bevihessed ötödiknek, vagy kilencediknek vagy tizenkettediknek a már meglevõ-megszült közösséged üres székeibe. Ha találsz tehát két-három új embert, ne csinálj számukra azonnal egy új közösséget. Foglalkozzál velük egyénileg, majd fogadtasd el õket a már meglevõ közösségeddel.
Harmadik közösséged csak akkor lehet, ha táplálkozó közösségedben kihal a "szülõd", vagy Isten neked juttatott ajándékai folytán lekörözted õt, és téged küld e táplálkozó közösséged fölfelé, hogy ott táplálékot szerezz be magadnak, mert immár neked kell táplálnod azokat is, akikkel valamikor együtt táplálkoztál.
Mikor lehet négy közösséged? Akkor, ha ebben az elõbb említett felsõbb közösségben is te bizonyulsz majd az említett ajándékok folytán "ásznak", s feljebb küldenek, hogy tudj valahogy te is táplálkozni, hogy így aztán táplálni tudjad a téged felfelé küldõ közösséget. Mikor lehet öt... majd hat, ill. mikor lehet hét közösséged? Akkor lehet hét közösséged, ha az ajándékok folytán egyre feljebb küldtek, s most már nincs is tovább hova küldeni téged, mert a 7. szintû kisközösségben már a kontinensek küldöttei kaptak széket, és nincs is már lehetõséged felsõbb kisközösségbe kerülni. Ha ajándékaid folytán történetesen itt is te lész az "ász", akire legjobban figyelnek, s így valójában ezt is te táplálod, mert te vagy a római pápa, akkor lesz hét kisközösséged, s mind a hét tápláló lesz és egy se táplálkozó. De azért nem kell kétségbeesned, hogy te már csak Jézusnál, az imádságban táplálkozhatsz, mert köztudott, hogy ez a "táplálkozó" és "tápláló" kifejezéspár is csak szó, s a szavak mindig csak töredékesen tudják kifejezni a valóságot.
A jelen esetben azt a valóságot, hogy elõbb-utóbb, mondjuk tíz esztendõ múltán úgy ülünk már az általunk táplált közösségben, hogy annak, amit táplálékként nyújtunk az általunk vezetett közösségnek, annak éppen a háromszorosát, hatszorosát, vagy éppen tízszeresét kapjuk azoktól, akiket papírforma szerint mi táplálunk. Így van ez, mert a közösségi élet kezdetén az asztalra kerülõ táplálékok 90 százalékát a kihalászó, a szülõ teszi az asztalra, de idõ múltával a kihalászott gyermekek felnõnek, megizmosodnak. S ha kezdetben mondjuk mind a tízen, összességükben a táplálékoknak csupán összesen 10 százalékát tudták az asztalra tenni, azaz egyenként a táplálékmennyiség 1-1 százalékát, akkor késõbb, évek múltán egyenként megközelíthetik már a 10 százalékot is, úgy hogy a "szülõ" már alig húz el néhány százalékkal legjobban sikerült gyermekének a teljesítménye fölött, vagy éppen vezetõcserére is sor kerül, mert a kihalászóból öreg halász lett, s az egyik ifjabb halásznak már izmosabb a karja. Persze mindez egyenlõre tapasztalatok elõtt megírt katekizmus... s az ilyen katekizmus nem katekizmus. Íróasztal szaga van. Életidegen. Legalábbis az én életemhez nincs sok köze. De a fantáziámhoz köze van.
I. János Pál pápa napok alatt belehalt abba a kavalkádba, amelyet megkíván a kialakult gyakorlat szerint ma a Péter-tiszt betöltése. Arról álmodozom, hogy a Péter-utód is csak ember, s neki is csak annyi embert lehet ismernie, mint más halandónak, hiszen számára is 24 órából áll a nap. Valamikor éveken keresztül egész nap nem volt más dolgom, csak hogy "üljek", s egy mellettem "ülõ" hasonlóan idõnagybirtokos vezérkari tiszt heteken keresztül mesélte, hogy mit hallott-tanult százados korában három éven keresztül a Hadi Akadémián. Beszélt arról, hogy egy hadsereg- vagy hadtestparancsnoknak naponként csak annyi a lekötöttsége, hogy egy órácskát elbeszélgessen a hozzá beosztott három vezérkari tiszttel. Ha ennél több dolga volna - hallottam a bölcs oktatást, amely tapasztalatok utáni katekizmusból való volt -, akkor nem tudna jó hadseregparancsnok lenni. Akinek hét kisközössége van, mert õ a pápa, vagy mert õk alkotják az egyház legfelsõbb szintû kisközösségét, és négyhetenként találkoznak kisközösségeikkel, annak minden hétre esik csaknem két találkozó, Sárbogárd, Székesfehérvár, Budapest, Bécs, Marseille, Róma-központtal... vagy egy másik ilyen hét-közösséges személy esetében Hirosima, Tokyo, Manilla, Calcutta, Beyrouth, Róma-központtal, ha az illetõ nem magyar, hanem japán... mondom az ilyen hét-közösségesnek valami olyan kenyérkeresõ foglalkozással kell rendelkeznie, amit a repülõgépen is tud csinálni, pl. fordít olaszból magyarra, vagy olaszból japánra, és akármilyen ügyesen is osztja be kisközösségi találkozóinak idõpontját, családjától azért havonként alighanem egy hétre meg kell válnia. Ha persze már nyugdíjas, s a gyermekei már mind kirepültek a fészekbõl, akkor sokkal könnyebb. Erre meg is van a lehetõség, mert amire a különbözõ szinteken õ bizonyult a legalkalmasabbnak arra, hogy továbbvigye fölfelé ill. hozza lefelé az információkat, és így eljutott erre a legfelsõbb szintre, addigra minden bizonnyal fehérbe csavarodott már a haja. Õszbe-fehérbe, mert a kapott ajándékok akármekkorák is, azokat kamatoztatni is kell... ehhez pedig idõ kell, hiszen sem az egy talentumból nem lesz máról holnapra kettõ, sem az ötbõl nem lesz máról holnapra tíz. Egy ilyen 5-10 talentumos testvér talán elbírja a hét kisközösséget, azt ti., hogy ismeri és "így" tudja szeretni is hetven, azaz közösségenként 10-10 testvérét.
A katekizmus majd elmondhatja azt is, hogy a katolikusok 90 %-ának elég lesz majd egy kisközösség, mert az idõk végezetén már nem lesz kiket kihalászniok, hiszen õk már "a föld végsõ határairól" valók lesznek. Így aztán a további 9 %-nak pedig elég lesz - õk táplálják majd az elõbbi 90 %-ot - a két kisközösség. Csak 1 %-nak kell majd háromhoz tartoznia, mert õk tartoznak majd bele abba a felsõbb szintû közösségbe, amelyben megszerzik
azt a táplálékot, amellyel táplálni tudják a 9 %-ot. És így tovább, csak egy ezreléknek kell majd négy kisközösséghez tartoznia... csak egy tízezreléknek kell öt kisközösségbe járnia, csak egy 100 ezreléknek kell hat kisközösségben élnie. És 100 millióból csak egy testvérnek kell hét kisközösségbe járnia, azaz a jelenlegi 700 millió katolikusból összesen csak hétnek. Azért van ez így, mert miközben így növelgették ezek a soktalentumosok a maguk kisközösségének a számát, addigra a legalsóbb szintû kisközösségekben táplált testvéreik is elmentek a pénzváltóhoz, s valakiket emberhalászokká tettek, méghozzá olyan sikerrel, hogy azok is emberhalászokká tették a maguk tizenkettõjét, tízét.
Így aztán az elõbb megmutatott hét szint már nem is hét szint, hanem ennek a lefelé is növekedésnek az erejében - kilenc szint... és a 700.000.000 - éppen kilenc jegyû szám. Mindez annyit jelent, hogy e sok-sok millióból elégnek látszik, ha van hét olyan testvér, aki képes arra, hogy hetven testvérével is kiváló legyen a kohéziós mutatója. Ha lefelé haladunk most a szinteken: elég, ha van 70 olyan személy, akiknek hat kisközösségük van, s így 60 embert kell jól ismerniük? Elég ha van 700 olyan, aki 50 testvért ismer jól; 7.000 olyan, aki 40-et, stb. Ennyi nagyobb teherbírású személyt pedig minden bizonnyal talál majd a feléjük irányuló bizalom.
A fentiekben elmondottaknak minden bizonnyal van nem egy szépséghibája. Elsõsorban arra gondolok, amit fiatal koromban hallottam hatvanas éveiben járó egyik professzoromtól: "A fiatal bírná, de nem tudja; az öreg tudná, de nem bírja". Amit a fentiekben elmondottam, az figyelembe veszi azt, hogy viszonylag csak nagyon kevés öreg bírja. De nem veszi figyelembe, hogy a fiatalok éppen azért, mert fiatalok, sokan bírják a nagyobb terhelést. Javítok tehát a fentebb elmondottakon. Fiatalon juthat energiám arra, hogy több közösséggel is induljak; mondjuk négyre is lehet szeretet-energiám. Hozzáértésem az idõben nõhet, energiáim azonban biológiai összetevõim következtében inkább csökkennek. Hozzáértésem növekedése következtében felsõbb szintre kerülhetek, s ez esetben energiagazdálkodásom megkívánhatja tõlem, hogy még életemben átadjak abból a négy közösségbõl, amelyeket én szültem meg, egyet vagy kettõt vagy hármat e közösségek másodvezetõinek. Tapasztalataink vannak arról, hogy az ilyen másodvezetõnek átadott közösségeknek kezdetben olyan érzésük van, hogy õk olyan "kiadott", olyan "gebines"-közösség. De évek múltával ez az érzés felszámolódik bennük: a közösség egybeforr a maga új vezetõjével.

3.2.5. "Család, munkaviszony és "barátkozás" harmóniája"
Ismernem kell azt, akit szeretni akarok. Ezért aztán az Isten Országa - barátkozás; így is mondhatom: barátság. S ha barátság, akkor az Ország talán nem az ezreket és tízezreket megigézõ "mágusok" erõtere. Xavéri Szent Ferencrõl mondják, hogy megkeresztelt talán 1 millió embert is. Isten Országában gondolkodva fel kell tennünk a kérdést, hogy tudott-e 100.000 embert állítani maga mögé, akik a maguk barátkozó szeretetenergiáival közösségekké tudták formálni ezt a milliót. Egy plébános, ha emberfeletti ember, saját személyében meglátogathatja a maga 5-6 ezer "hívét" - évenként egyszer. De ez csak egy emberfeletti ember találkozása lesz "kedves híveivel" és semmiképpen sem barátság. Pedig ez a barátkozás ott él az ember szívében emberi igényként, és éppen ennek az igénynek a kielégítését ragadta meg Jézus, amikor annyi próféta-küldött után újra indította az Országot, amelyet Õ barátságokból akart felépíteni.
Kicsit nagy méretûre sikerült ez az "ismerésrõl" szóló 3.2. szakasz, de úgy gondoltam, "palackba kellett zárnom" azokat az érzéseket, gondolatokat, amelyeket leírtam. Egy házasságtól, családtól, s ma már munkaviszonytól is függetlenített ember zár itt palackba valamit nem függetlenített testvérei számára. Azon a címen, hogy nem függetlenített keresztényekre építõ egyházmodellrõl álmodozik. Arról akartam ezekkel a lapokkal hitet tenni, hogy az Ország felépülhet a házastársra, családra, munkaviszonyra fordított kellõ energiák mellett is. Ennél is többet akartam mondani. Azt, hogy hitem szerint az Ország csak akkor épülhet fel, ha mindezekre kellõ energiát fordítunk. Az Ország ugyanis szélesebb fogalom, mint az egyház. Az Országba beletartozik a házastársi, a családi, a munkahelyi szeretet is, nemcsak a kisközösségi. Az Országot ugyanis az az ember alkotja, aki harmóniában éli meg a szeretetet az Ország összes színterén. Az egyház /a kisközösség/ színterén is, de nemcsak azon.

3.3. "Hivatal nélkül funkcionál"
A fentebb elmondottakat talán abban foglalhatnám össze, hogy a "kicsi a szép", hogy az emberméretû az emberhez illõ. Csak így lehet hatékonyan szeretni a ránkbízottakat... azokat, akik ránk bízták magukat. Így lehetséges a szeretet mindenféle hivatal közbejötte nélkül. Így van lehetõség arra, hogy ne kelljen barátaim rámtartozó ügyeit irodával és irodaigazgatóval és titkárral intéztetnem.
S ezzel már át is térhetek a kisközösség-modellû egyházrendnek a következõ vonására, amelyet hivatalnélküliségnek mondok. Mivel ebben a modellben nem pusztán egy gyenge ezrelék rendelkezik tiszttel, hanem tisztet tölt be az egyház tagjainak 10 százaléka - mert csoportvezetõ -, ezért legalább százannyi azoknak a száma, akik szervezeti jellegû felelõsséget is hordoznak az egyházért - a jelen egyházrend tisztségviselõihez viszonyítva. Ha a 10 százalékot kitevõ tisztségviselõk családi-munkahelyi elfoglaltságuk mellett átlagban mindössze napi egy-egy órát szentelnek vállalt felelõsségüknek, ez százuk részérõl akkor is napi 100 az Ország ügyének szentelt órát jelent. A jelenlegi egyházrenden belül a családtól és munkaviszonytól függetlenített tisztségviselõk esetében aligha számolhatunk napi 10 óránál többet. Így aztán megálmodott egyházrendünkön belül tízszer annyi munkaórában realizálódó felelõsség építhetné az egyházat, mint amennyi most építi.
A jelenlegi tisztségviselõk - plébániai, püspöki és pápai szinten egyaránt - kénytelenek hivatalt, hivatalokat létesíteni. Plébániai szinten egy-két, püspöki szinten tízszer ennyi és pápai szinten ezerszer ennyi hivatalnokkal. Ezeknek a hivatalnokoknak a száma a papokkal-püspökökkel együtt aligha haladja meg az 1 milliót. A kisközösség modellû egyházrenden belül viszont a csoportvezetõk lehetséges száma ennek a hetvenszerese. Ha ez a hetven millió testvér csak napi egy órát áldoz az egyház intéznivaló szeretet-ügyeire, nemcsak mennyiségileg képesek sokszorosan többre, mint a jelen hivatalnokok, hanem minõségileg is: ismerésen alapuló szeretetet tudnak nyújtani, amire a nem bensõségesen ismert személyeket ügyintézõ hivatalnokok aligha képesek.

3.4. "Hivatalnok-eltartás helyett csak irgalom-kassza"
Van ennek a kérdésnek pénzügyi vonatkozása is. Ha modellünk értelmében az egyház a maga ügyintézését "társadalmi munkával" tudná elvégezni, akkor a közösségek kasszája csak igen csekély részben fordítódnék egyház-fenntartási költségek fedezésére. Az egyházi köztulajdon ílymódon felszabadulna arra, amire való. Csillagászati összegek szabadulnának fel az éhezõk megetetésére, a ténylegesen rászorulók kielégítésére. Ez pedig nélkülözhetetlen elõfeltétele a nyomorgók és rászorulók kihalászásának. Nélkülözhetetlen mindaddig, amíg a Gondviselés nem a gyógyítás és a kenyérszaporítás rendkívüli ajándékának általánossá tevésével akarja megoldani ezeket a problémákat... érvénytelenné téve az üdvösségre bemehetésnek az ítélet-tablóban leírt feltételeit, azaz az irgalmasságot. A közösségi kassza ílymódon felszabadulna az irgalom számára. Isten népének így nem a hivatalnokok fizetésére, szolgálati lakásuk biztosítására, hanem a rászorulók támogatására kellene a zsebükbe nyúlnia.
A kisközösségi egyházmodellnek újabb katedrálisok építésére sincs szüksége. A meglevõk bõségesen elegendõk a "demonstrációs" alkalmak lebonyolítására... amely demonstrációk nélkül egyébként
az elsõ három század kereszténysége elég jól meg tudott lenni. A kisközösségekben élõ egyház nemigen igényel egyházi "objektumokat", ahogyan Jézus egyházépítõ munkája is megvolt ezek nélkül. Jézusnak a kultuszalapításra is elég volt egy magánház egy estére kölcsönbevett ebédlõje.
A magyar katolikus egyház a különbözõ egyházi hivatalok fenntartására, épületek restaurálására, a papok egy vasárnap négy helyen is misézését szolgáló trabantjaira, stb. bizony nem kevés számjegybõl álló összegeket kap a nyugati segélyszervektõl. A magyar katolikus egyház tagjai egy gazdaságilag fejlett országban élnek. Viszonylagos nagy-nagy gazdagságban élünk, miközben milliárdnyi ember éhezik. A kisközösség-modellû egyháznak nem kell gazdagként a markát tartania a még gazdagabbak felé, fedezni tudja önfenntartásának dologi és személyi kiadásait. Most ismét tapasztalatokról számolhatok be: a kisközösségeknek nem kell kéregetniök, hogy élni tudjanak. Ellenkezõleg. A kisközösségek hazánkban támogatni tudják a harmadik világ nyomorgóit.
A kisközösségeknek lelkigyakorlatos ház építésének érdekében sincsen szükségük a nyugati segély-szervek millióira. Sok-sok ezer plébánia, magánház, nyaraló vár még mindig kihasználatlanul lelkigyakorlatozókra, pedig máris minden bizonnyal jóval több testvér számára biztosítja az évi lelkigyakorlatozás lehetõségét, mint amennyi számára egy ilyen sok-sok millióból felépülõ lelkigyakorlatos házban nyílnék lehetõség arra. Igaz, hogy a kisközösségi gyakorlatban a lelkigyakorlatozók gumimatracokon alszanak, és nagyon sokan egy szobában. Igaz, hogy lelkigyakorlataink összköltsége személyenként napi X.- Ft étkezési összeg. Igaz, hogy a lelkigyakorlat-vezetõ tiszteletdíjként maga is megfizeti a napi X.- Ft-ot és ingyen adja azt, amit ingyen kapott Krisztustól. Mindez egy lelkigyakorlatos házban egészen másképpen volna. Hisszük, hogy a jelen lelkigyakorlatos körülmények között a felsorolt tényezõk és még nagyon sok a fentiekben fel nem sorolt tényezõ következtében - jobban tud fújni a Lélek.

3.5. "Állandó zsinatban élés"
A kisközösségek egyházrendjének további vonása az állandó zsinatban élés. Ha a legfelsõbb, a kilencedik szint jónak látja, hogy egy adott idõpontban az egyház megtárgyalja a keresztény család kérdéseit, akkor a kilencedik szint megegyezik egy alapszövegben, amelyet ennek a kisközösségnek egy tagja indigók berakásával legépel, és szétoszt egy-egy példányt a közösség tagjai között. E tagok mindegyikének az a dolga, hogy a nyolcadik szinten a következõ találkozó során kiosszák a kapott és általuk az említett módon lesokszorosított szöveget. A szöveget megkapóknak ugyanez a dolguk a hetedik szinten, stb. Ha a kilenc egymást követõ szintû közösségek havi találkozói jól egymáshoz vannak rendezve, akkor a leírt módon egy hónap leforgása alatt minden nyomdai munka nélkül csupán írógépek /ill. a szöveg fordításának/ segítségével kézbe kaphatja a legfelsõbb szint szövegét 700 millió katolikus. Egy hónapig emésztik a szöveget, s a következõ havi csoporttalálkozón 70 millió kisközösség egyenként kialakítja a maga szemléletének közös nevezõjét, külön véleményét a legfelsõ szinten elkészített alapszöveggel szemben. A szintek találkozóinak említett egymáshoz rendezettsége esetén egy újabb - a harmadik - hónap végére a legfelsõbb szinthez visszajuthat 700 millió katolikus véleményének szintenként szintetizált közösnevezõje a három hónappal korábban megtárgyalásra felkínált problémáról.
A technikai feltételek egyszerûsége, az anyagi költség szinte teljes hiánya, az elképesztõ gyorsaság a lefelé és felfelé menõ információlánc mûködése tekintetében - mindezek figyelemreméltó és a jelen egyházrendben nem tapasztalt vonások. De van, ami talán még ennél is jelentõsebb. Sehol sincsen elõadás, mindenütt csak eszmecsere folyik. Sehol sincsenek százas vagy ezres tömegek, elõadást hallgató "káposztafejek", mert mindig elférnek egy asztal körül, akik a kérdést megtárgyalják. Ennek során senki sem gondolhatja magáról, hogy ehhez a kérdéshez én buta vagyok, hiszen rendre vele egyszinten levõ emberek társaságában beszélget, s a vezetõ - jól ismervén testvéreit - minden problémát meg tud úgy fogalmazni, hogy az testvérei számára fogható legyen. E zsinatolás legnagyobb értékének gondolom, hogy a Péter-utód ténylegesen megtudhatja, hogy mit mond 700 millió katolikusnak a hitérzéke. Ez azért nagyon jelentõs, mert a zsinat és Rahner legutóbb megjelent tanulmánya szerint
a Péter-tiszt tanítóhivatala éppen annyit jelent, hogy kifejezésre juttatja a különbözõ kérdésekben azt, amit Isten népének hitérzéke a hit tartalmának állít.
Három hónap elteltével jöhet az új kérdés, és a Péter-utód olyan fokban informált, hogy az messze meghaladja a jelenlegi egyházrendben lehetséges informáltságának a fokát. Nemcsak állandó zsinatolás ez, hanem - s ez nem kevésbé jelentõs - mindenkinek a zsinatolása is. S mindez úgy, hogy nem kell 50 embernek elõadást hallgatnia, mint pl. az egyházmegyei tanácsban, nem kell két és fél ezer püspöknek hónapokon keresztül elõadásokat hallgatni, miként a zsinatok esetében. Szóhoz jut mindenki, és érdeklõdést kelthet mindenki. Senki sem passzív hallgató, miként egy kétezer fõs gyülekezetben, amelyben rendre csak a legrangosabb sztárok tudnak szóhoz jutni, ill. figyelmet kelteni a szavuk iránt.
Nem kellenek tehát hatalmas termek, fordító berendezések. Nincsen szükség arra, hogy valakik hónapokon keresztül székhelyüktõl ezer és ezer kilóméternyi távolságban tartózkodjanak. S igazán nem utolsó sorban - az egyház köztulajdonából, az irgalom-kasszából megintcsak nem kell képtelen összegeket felhasználni... az éhezõk és rászorulók rovására. Ismét csak nincsen szükség függetlenített, családjukból és munkaviszonyukból kiragadott emberekre. Mégis mindenki zsinatol és összehasonlíthatatlanul nagyobb hatékonyságggal.

3.6. "A rátermettek gazdagon tagolt szolgáló rétege"
A kisközösségi egyházrend további vonása a vezetettek bizalmára épülõ, gazdag tagozódású "pándulia". Mindenki szolgál - ennyit jelent ez a szó. A kisközösségi egyházrend a rátermettek egymásraépülõ "szolgáló" rétegeibõl épül fel /"pándulia"/. "Mindenki" rátermetté lehet, ezért beszélek "pán"duliáról. Ha kimondom a hierarchia szót, azonnal egyértelmûvé válik, hogy mirõl is van szó. Csak azért nem használom ezt a hierarchia szót, mert szociológiailag ugyan kifejezné a "vezetettek bizalmára épülõ gazdag tagozódású hierarchia" is azt, amit mondani akarok, de ez a szó etimológiailag papi-uralmat jelent. A kisközösségi egyházmodellben "nem a papok uralmára" gondolunk, hanem az alsóbb szinten levõ kisközösségek bizalmából a felsõbb szintû kisközösségekbe jutó "testvér"eknek testvéreiket szeretõ "szolgálatára" gondolunk.
A jelen hierarchia - papokat, püspököket, pápát ismer. A pap a jelen egyházrendben az a keresztény, akinek a püspök bizalmából joga és kötelessége a püspöktõl rábízott pár ezer ember számára istentiszteletet és szentségeket szolgáltatni. A püspök olyan keresztény, akinek joga van képesítést adni /diszponálni/ egy megkeresztelt embernek ahhoz, hogy pap lehessen. A pápa olyan keresztény, akinek joga és kötelessége képesítést és megbízást adni egy megkeresztelt embernek arra, hogy püspök legyen. A hierarchiának e csupán három fokozata következtében szükségképpen az a helyzet, hogy a papra is, a püspökre is, a pápára is százak és ezrek vannak reábízva: a papra a laikusok, a püspökre a papok, a pápára a püspökök. Ahhoz, hogy egy tisztségviselõre rendre csak tíz ember legyen reábízva, ahhoz a katolikusok jelen száma mellett kilenc szintre volna szükség.
A kisközösség egyházrendjében a dolgok jelentõsen más arcot mutatnak. Az õsegyház nem a jelenlegi rendet tükrözte. Az elsõ századokban a pápa nem volt az a személy, aki megmondta, hogy ki lehet püspök; a püspök nem volt az a személy, aki megmondta, hogy ki lehet pap. A kijelölés nem felülrõl lefelé, hanem alulról fölfelé történt. Mindig a közösség mondta meg a megkeresztelt testvérnek, hogy lehetsz a közösségünk vezetõje, mint pap egy kisebb helyen; lehetsz a közösségünk vezetõje egy nagyobb helyen - mint püspök; lehetsz a közösségünk vezetõje, mint pápa, a legnagyobb helyen, Rómában. Ahogyan az elsõ századok gyakorlata sem, ugyanúgy a kisközösségi modell sem ismeri a felülrõl kinevezést, csak az alulról elfogadást. Ennek következtében ebben a modellben nincs szükség olyan "személyre", aki megmondja, hogy ki lehet püspök; hogy ki lehet pap. Azért nincsen szükség ilyen személyre, mert a kijelölésnek a feladata - mindenkinek, a közösségnek a funkciója.
Az õsegyházban a szentelést magát is a nép végezte. Nemcsak cheirotonia /= a kijelölés, a választás/, hanem a cheirothesia /= fölszentelés/ is, tehát a Szentlélek segítségül hívása, a megválasztott személyre, a nép, a közösség feladatkörébe tartozott. Késõbbi fejlemény, hogy a nép cheirothesiájához csatlakozott a szomszéd püspökök cheirothesiája is. A felszentelés annyit jelentett, hogy az elöljárónak megválasztott személyért az õt megválasztó közösség imádkozott, hogy a Szentlélek adja meg ennek a személynek a közösség vezetéséhez szükséges isteni segítséget.
A kisközösségi modellben a közösség a legalsóbb szintûtõl kezdve a legfelsõbb szintûig bezárólag egyaránt választás által kap vezetõt.

3.6.1. "Közösségvezetés"
Az elsõ évtizedekben a keresztények a kenyértörést házanként végezték, az eucharisztikus lakomákon alighanem a házigazda elnökölt az egybegyûlteknek teljes értékû részvétele mellett. Mindenki "koncelebrált", Antióchiai Szent Ignác leveleibõl azonban már világosan látható az a század végére kialakult gyakorlat, hogy egy-egy város "felügyelõje", tehát az abban lakó keresztények püspöke elnököljön az eucharisztikus lakomán. Tehát viszonylag korán megindult a házankénti misézést háttérbe szorítani akaró központosító gyakorlat.
Éppen ezért a pándulia kérdésében meg kell különböztetnünk három jelentõs funkciót: a közösségvezetést, a szentségkiszolgáltatást és a közösség vezetõjének a kijelölését. A közösségvezetés szempontjából meg kell különböztetnünk kilenc különbözõ szintû vezetõt. A szintek száma függ a katolikusok számától, amint a fentebbiekben láttuk. A közösségek legfeljebb 12-13-as létszáma alapján ez a kilenc szint kitart még jódarabig; amíg a katolikusok száma el nem éri az 1200-1300 milliót. Utána létrejön a tizedik szint. Egy milliárd alatt azonban kilenc szinttel kell számolnunk.
A közösségvezetés szempontjából e kilenc szinten belül megkülönböztethetünk három osztályt. Az elsõ osztályt az elsõ szinten levõ maximálisan 70 millió közösségvezetõ alkotja. Ezek olyan testvéreket vezetnek, akik maguk még nem vezetnek közösséget; tehát az általuk vezetett egyház mindössze 10-12 emberbõl áll. A harmadik osztályba egyetlen közösségvezetõ tartozik: a kilencedik szintû közösségnek a vezetõje, a pápa, aki a világ összes katolikusainak a legfelsõbb vezetõje, és akit ily módon már nem vezet senki. A közbeesõ második osztályt alkotja az elsõ és a kilencedik szint közé esõ összesen hét szintnek mintegy 7 millió vezetõje. Ezeknek mindegyike olyan keresztényeket vezet, akik vezetnek valakiket, s ugyanakkor õk is táplálkoznak egy felsõbb szintû közösségnek a körén belül. Ezen a második osztályon belül a fenti meghatározás következtében a különbözõ szintek vezetõi között csak mennyiségi különbség áll fenn és nem minõségi. A három osztályt viszont minõségi különbség választja el egymástól:
a. nem-vezetõket vezetés és vezetettség, /a hívõk 9 %-a alkotja/
b. vezetõket vezetés és vezetettség, /a hívõk 1 %-a alkotja/
c. vezetõket vezetés és a vezetettség hiánya. /1 fõ/

3.6.2. "Szentségkiszolgáltatás"
A jelen egyházrendben a tanítás, az igeszolgálat elsõ számú felelõse a püspök. A pap és a laikus nemcsak Jézus tanítói szerepében részesedik, hanem a püspökében is. Mindazonáltal a tanítás nem tekintõdik püspöknek, sõt még papnak sem fenntartott funkciónak; ma már és ma újra a laikusok is taníthatnak, akár egyetemi tanszékvezetõi szinten is. A jelen egyházrendben a szentségek és szentmise nyújtásának elsõdleges megbízottja, felelõse a püspök, ily módon a pap nemcsak Jézus papi szerepében részesedik, hanem a püspökében is. Mindazonáltal a szentmise és a szentségek nyújtása nem tekintõdik püspöknek fenntartott funkciónak. Lényegében csak a papszentelés, tehát a hét szentség egyike számít püspöknek fenntartott funkciónak; hiszen áldozópap is bérmálhat érvényesen. Végsõ szükség esetén a világiak is keresztelhetnek. Teológiailag vitatott, hogy végsõ szükség esetén nem szolgáltathatnak-e ki egyéb szentségeket is, nem tudnak-e érvényes szentmisét mondani. Mindazonáltal nem végsõ szükség esetén a szentmisétmondás és a szentségkiszolgáltatás papnak fenntartott funkció - a jelen egyházrendben.
Ha igaz az a tétel, hogy Jézus rendelésébõl a szentségek szükségesek ember és Isten, valamint ember és ember kiengesztelõdéséhez, akkor csak az olyan kisközösségek számíthatnak jézusi, tehát kiengesztelõdést is biztosító közösségnek, amelyben vezetõként, vagy nem vezetõként, de pap is található, tehát amelyen belül a szentmise és a szentségkiszolgáltatás lehetséges. A pap-nélküli kisközösség tehát csak akkor közösség abban az értelemben, amelyben közösség volt Jézus és a Tizenkettõ társasága, ha
a. a szentségek nem szükségesek a kiengesztelõdéshez,
b. vagy ha a közösségvezetõ annak következtében, hogy közösségvezetõ - papnak számít, azaz szentmisét mutathat be, szentségeket szolgáltathat ki.
Ennek a kérdésnek az eldöntésében nem lehet perdöntõ, hogy akár az a., akár a b.-változat esetében mit csinálunk a katedrálisainkkal. Ami a b.-változatot illeti, eléggé nyilvánvalónak tetszik, hogy pl. 13 személy jelenlétében egy asztalt körülülve megújított utolsó vacsora általában bensõségesebb, nagyobb lelki haszonnal járó, mint a szentmiséhez jutás jelen módja. A kérdés eldöntésében az sem lehet perdöntõ, hogy a fenti alternatívák esetében mit csinálunk szentségkiszolgáltató papjainkkal, hiszen a papjaink "átképezhetik" magukat közösségvezetésre, s a kisközösségekben hasznosíthatják misézési és szentségkiszolgáltatási tudásukat. Elméletileg nem jelentõs, de gyakorlatilag fontos szempont, hogy a hagyományos és a kisközösségi modell együttélésének történelmi idõszakában a templomokban szentmiséhez és szentségekhez jutnak a papok révén a kisközösséghez még nem tartozó katolikusok. A kisközösségi modell felõl nézve ez az együttélés "utóéletet" biztosít a hagyományos értelemben vett papnak, a szentélyszolgának.
Jézus az Eucharisztia tevésére és a keresztelésre /szentségkiszolgáltatás/ akkor ad a maga Tizenkettõjének bíztatást, amikor kapujában vannak már annak, hogy maguknak is legyenek közösségeik. Ennek alapján talán azt képviselhetnõk, hogy a kisközösség akkortól fogva lenne hívatott szentmisét mondani és szentségeket kiszolgáltatni, amikortól kezdve a közösség tagjainak már maguknak is vannak általuk vezetett kisközösségeik. Szentségtani szempontból nézve tehát az elsõ szintû közösség 70 millió vezetõje csak egy pap-jelölt /"diakónus"/ volna, s ezek a maguk közösségeinek csak "igeliturgiát" nyújtanak. Ez a megszorítás azért indokolt, mert tapasztalataink szerint a közösségek akkorra szilárdulnak tartóssá, megmaradóvá, amikorra már olyan testvérek alkotják, akik maguk is közösségvezetõk. A második szintû közösségvezetõ, aki tehát "diakónusokat" táplál, hagyományos terminológiával, bizonyos szempontból a jelenlegi püspök magasságáig ér, hiszen a kispap-nevelés most püspöki feladatnak számít. Ha e második szintû közösségvezetõ már mondhatna szentmisét, már szolgáltathatna ki szentségeket, akkor 700 millió katolikusra nagyjából 7 millió "pap" /szentmisét is mondó testvér/ esnék, ami jelentõs többlet a jelenlegi rend fél millió papjával szemben. Amikor az afrikaiak a papnélküli egyházközségek vezetõ-grémiumának kollektív felszentelésére gondolnak, a mienkével azonosnak látszó elképzelésre jutottak. A 70 millió diakónus pedig ezerszeresen is meghaladja a jelenlegi kispap-számot, nem is említve, hogy kispapjaink csak tanulók és nem egyházi funkciókat végzõ személyek.
Ha ily módon 100 testvér tartoznék egy "paphoz", ez katedrálisokat ugyan nem igényelne, de igényelne 7 millió misézõhelyet, akár nagyobb lakást, akár e száz testvérnek egyéb céljait is /pl. könyvtár/ szolgáló "kommunális" objektumot - mondjuk a testvérek egy-egy társasházának souterrain-helységét.

3.6.3. "A közösségvezetõ kijelölése"
Ami a harmadik funkciót illeti, a vezetõ kijelölésének a tisztje a jelen egyházrendben a püspökökre vonatkozóan a pápának, a papokra vonatkozóan a püspököknek van fenntartva. A "keresztény nép" cheirothesiája, választói szerepe az elsõ századok gyakorlatával szembekerülve már csak szóban él, ha él. A papszentelés szertartásában a püspök még megkérdezi szolgálattevõ papját, hogy a keresztény nép alkalmasnak találja-e a jelöltet a papságra, és az Egyházjogi Törvénykönyv megemlíti még alternatívaként, hogy a püspökséghez választás útján is el lehet jutni. A valóság azonban az, hogy a keresztény nép már talán sehol sem választja meg a püspököt. Talán Kínában igen, ahová jelenleg nem ér el a római centralizáció keze, de a jelen egyházrendben problematikus is a kínai püspökök elismertsége. A valóságban a keresztény nép nem szólhat bele abba, hogy kit szenteljen pappá. Amikor legutóbb nem is a keresztény nép, hanem egy papnevelõ intézet növendékei véleményüket nyilvánították egyik testvérünknek alkalmasságáról, akkor ezt püspökeink "forradalomnak" minõsítették, és meg is büntették õket, mert valami olyasmit csináltak, ami ma már csak protokoll-szövegnek számít a papszentelés ünnepélyességét fokozandó.
Egy kisközösségi egyházrendben teljes képtelenség lenne a jelenlegi felülrõl kijelölésnek a gyakorlata. Azért lenne képtelenség, mert a kisközösségnek csak az lehet a vezetõje, aki megszülte azt, aki legeltetni tudja Isten népét, tehát aki meglevõ személyes értékei alapján gyakorlatilag a legalkalmasabbnak bizonyul a vezetõi funkció betöltésére. Egy olyan kisközösség, amelybe felülrõl rendelnének ki vezetõt, elveszítené önmaga identitását, hiszen a kisközösség éppen a vezetõ és a tagok közötti barátság szálán épül fel. Kivételes esetben elképzelhetõ, hogy egy kijelölt emberrel is barátságba tud keveredni a közösség, de nem valószínû, mert a vezetõi kijelölés lényegénél fogva idegen valami a barátságba kerüléstõl.
"Nem idegen azonban a kisközösségi modelltõl, hogy egy kisközösség tényleges vezetõjét, mint küldöttet elfogadják testvérként egy felsõbb szintû közösségben." Ez esetben ugyan a barátság nem elõzi meg a küldöttek egy közösségbe kerülését, s ennyiben rokon a helyzet a kijelölés esetében adódóval, vagy legalábbis ilyen lehet, amennyiben a küldöttek egyáltalában nem ismernék egymást, ami azonban elképzeléseim szerint nem nagyon valószínû, hiszen az egy szintû küldõ közösségek valamelyest alighanem ismerik egymást. Ugyanakkor ez a küldés egészen más valami, mint a kijelölés, mert a felsõbb szintbe kerülõ küldött nem vezetõként kerül oda, hanem testvérként. Az újonnan alakuló közösségben majd az együttélés során mutatkozik meg, hogy a küldöttek közül melyik az új közösséget legjobban szolgálni tudó testvér, melyik tehát a közösségnek a vezetõje, akit adott esetben majd ismét egy felsõbb szintbe küldhetnek a maguk küldötteként, képviselõjeként. A felsõbb szintbe kerülés mindenképpen feltételezi, hogy az odakerülõk kölcsönösen elfogadják egymást testvérként. Ennek az elfogadásnak az analógiáját megtaláljuk az egyház elsõ századainak a gyakorlatában; a szomszéd városok püspökei elfogadták püspöktársuknak egy helyi egyház újonnan megválasztott püspökét, s éppen ennek az elfogadásnak volt a kifejezõje, hogy a püspökválasztást követõen a választók imádsága után õk is imádkoztak
az új püspökért /cheirothesia/.

3.6.4. "A választás módja"
A hatalom világa a kinevezések során igen nagy körültekintéssel jár el. Minél magasabb szintre nevez ki egy személyt, annál gondosabban vigyáz arra, hogy ez a személy a maga szempontjából megfelelõ legyen. Legfõbb irányító szempontja a kiszemelt személy "kompromittáltsága", azaz ne is legyen már módja hûtlenné lenni az õt kinevezõ hatalomhoz. Legyen annyira egzisztenciájába nyúlóan lekötelezett, hogy semmiféle visszaútja ne legyen már. A diktatúrák világában ez egészen odáig fokozódik, hogy a kijelölt személyt hûtlenség esetén az ellentábor nem fogadná el, sõt életét is elvenné. A világ fiai okosabbak a maguk nemében.
A világosság fiai sem lehetnek oktalanok egészen. Az apostolokról szóló prefációban így imádkozunk: "Ne hagyd magára örök Pásztor nyájadat, hanem szent küldötteid által mindvégig õrizd és óvjad, hogy azok kormányozzák híveidet, akik rendelésedbõl állnak nyájad élén, és helyetted mint pásztorod folytatják mûvedet." A Mátyást megválasztó jeruzsálemi közösség, a Barnabást és Pált missziós útra küldõ antiochiai közösség már meg volt gyõzõdve arról, hogy választásuk az Isten, a Szentlélek választása volt /cheirotonia és cheirothesia/.
A kisközösségi egyházrend szintjei választások eredményeképpen alakulnak ki. Ebben az egyházrendben az õsegyházhoz hasonlóan mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy ezek a választások a Szentlélek választásai legyenek. Amikor a kisközösség választ, akkor különösen is az Isten munkáját végzi. Hogy ez valóság lehessen, biztosítani kell a szükséges feltételeket. Az elsõ feltételt mindenképpen adottnak kell tekintenünk annak következtében, hogy a kisközösség mindig saját tagjai közül választ küldöttet. Adva van tehát az Isten választásának elsõ feltétele: emberileg lehetségesen jól ismerik egymást. Szó sem lehet tehát tájékozatlanságról, ami a makrostrukturális választások jellemzõje. Nem százak, ezrek vagy milliók választanak meg egy általuk soha nem látott, esetleg csak újságból vagy TV-bõl ismert személyt. Egymást ismerõ barátok-testvérek választanak
küldöttet a közös asztalt - az eucharisztikus asztalt is - körülülni tudók közül.
Hogy választásuk az Isten választása legyen, ennek második feltétele - jeruzsálemi mintára - a szíveket megtisztító imádság és böjt. Csak az ily módon felkészülõ testvérek kerülhetnek abba az állapotba, hogy képesek legyenek félretenni magukban mindent, ami nem az Isten gondolata. Analógiaként kínálkozik itt a pápaválasztások jelen rendje, amely messzemenõen biztosítja a választás során az Istenbekapcsolódás hátterét. A kisközösségi választások során kinek-kinek joga és kötelessége lehet, hogy megérvelje testvérei számára, milyen szempontok alapján ajánlja egyik vagy másik testvérünket. De az ilyen jellegû beszélgetéseket mindig hosszú imádságos csöndnek kell követnie. A választást sohasem szabad elkapkodni: Isten színe elõtt állva és Isten elõtti felelõsségünk teljes tudatában kell papírra írnunk jelöltünknek a nevét.
Erre a második feltételre azért van szükség, hogy érvényesülni tudjon a harmadik feltétele annak, hogy választásunk az Isten választása legyen. Ez a harmadik feltétel: a szóban forgó funkcióra a legalkalmasabbat kell megválasztanunk. A felsõbb szintbe küldést biztosító választás során a közösség tényleges vezetõjét kell megtisztelnünk bizalmunkkal, tehát azt a személyt, aki a testvérek együttélése során megmutatta, hogy a közösséget õ tudja a legjobban szolgálni. Csak ebben az esetben van biztosítva annak a lehetõsége, hogy Péter-utóddá az a személy lehessen, aki az egymásra épülõ szintek mindegyikén - és ilyen választások eredményeképpen - a legalkalmasabbnak bizonyult, mégpedig a testvéreinek lelkében megszólaló Lélek ítélete szerint. Ezek nélkül a feltételek nélkül nem tud megvalósulni a prefáció kérése: "azok kormányozzák híveidet, kik rendelésedbõl állnak nyájad élén".
Ambíció nélkül az ember nem teljes értékû ember. Az ambíció, jelen esetben egy felsõbb szintre kerülni akarás, semmiképpen sem áll szemben Isten akaratával. Isten akarata ugyanis éppen az, hogy a felsõbb szinten is szolgálni tudó testvér kerüljön a felsõbb szintbe. Ennek az ambíciónak azonban párosulnia kell azzal, amit legegyszerûbben alázatnak nevezhetünk. Ez pedig jelen esetben annyit jelent, hogy ambícióm kiélését függõvé teszem a testvéreimen keresztül megszólaló Lélek engem alkalmasnak kijelentõ hangjától. Azzal a feltétellel ambícionálom tehát a küldötti szerepkört, hogy az Isten akarja azt, hogy én legyek a küldött. Isten akarata rendre a szeretet egységet teremtõ erejében nyilvánul meg. Így jutunk el a kisközösségi egyházrendben történõ választás negyedik feltételéhez, amelyet ismét a pápaválasztás rendjének analógiájára abban fogalmazunk meg, hogy a választás során nem elég az abszolút többség, hanem kell a kétharmados többség is. Ha pl. egy héttagú közösség választ küldöttet, akkor addig kell érvelnünk és imádkoznunk, amíg legalább 5 szavazatot kap az egyik testvér. Õ nyilvánvalóan nem szavazott önmagára, tehát a hat szavazatból megkapott ötöt. Ha ez a választás imádságban fogant választás volt, akkor a másképpen szavazó egyetlen testvérnek is talán könnyû belátnia, hogy nem õ egyedül, hanem testvéreinek összessége látja helyesen, hogy ki a legalkalmasabb hetük közül.

3.6.5. "A szintek elnevezése"
Az elsõ szinten a diakónus jellegû közösségvezetõt találjuk. Az utolsó, a kilencedik szint a pápáé. A második szintet a "presbiter" jellegû közösségvezetõk irányítják. A harmadik szintû vezetõt "episkopos"-nak mondottuk, mert itt jön létre a tizenkét "presbiter" egybefogásának, közösségbehozásának a funkciója. Mivel a kisközösségi egyházrenden belül az "episkopos"-nak nincs papkiszemelõ és papszentelõ funkciója - csak szentelést megerõsítõ funkciója, miként a korai õsegyházban - ezért a különbség kettõjük között nem minõségi, hanem csak mennyiségi: tízszer annyi testvért szolgál, mint amennyit a presbiter szolgál. Az õsegyházi püspöki kézrátételre a kisközösségi egyházrendben akkor kerülhetne sor, amikor a genetikailag fölépülõ szintek után létrejön az a szint, amely e genetikailag létrejött legfelsõ szintek küldötteibõl áll egybe. Ez a küldöttekbõl álló szint - a genetika erejének függvényében lehet akár a harmadik, akár egy felsõbb szint. A negyedik szint közösségvezetõje viselheti az "archi-episkopos" /fõ-felügyelõ/ nevet. A következõ szintek elnevezéséhez az újszövetségi szóhasználat nem kínál már fel anyagot. A "bíboros" elnevezés nem újszövetségi ihletésû szó, latin megfelelõje a "cardinalis" /szegletkõ/ pedig már Jézusra utal. Szavak majd csak kerülnek az élet nyomában. Szükségképpen is kerülnek, mert ami az emberek világában megjelenik valóságként, az nevet is kap, hiszen az ember nevet adni tudó élõlény. Talán a területi elv lesz majd segítségünkre a névadásban: megyei, tartományi, országos, regionális, kontinentális. A különbözõ szintû püspöki konferenciák, amelyek a Zsinatot követõen életrekeltek, jól mutatják, hogy adva van az egyházban a gazdagabb rétegezõdés igénye.

3.7. "Nem manipulálható"
Ezek után áttérhetek modellünk újabb jelentõs vonására: nem manipulálható. Senki sem írhatja elõ nekem, hogy ki legyen a barátom. Senki sem írhatja elõ egy baráti körnek, hogy kit tekintsenek maguk közül a legkülönbnek. Rendre a legalkalmasabb lesz a vezetõjük. Rendre, mert a kisközösségi választás sohasem lehet életfogytiglani jellegû. A kisközösségben elvileg mindig nyitott kérdés, hogy ki a közösség vezetõje. Így van ez még a genetikai erõ erejében létrejövõ közösségek esetében is, bár a kiöregedés eseteit leszámítva ritkán fordul elõ, hogy a közösséget megszülõ személy elveszíti a közösség bizalmát abban az értelemben, hogy más személy bizonyul a közösséget összefogó vezetõnek.
Sem elvileg, sem gyakorlatilag nem ilyen egyértelmû a vezetõ személyének állandósága a genetika fölötti szinteken. Elõfordulhat, hogy át kell adnunk a vezetõi szerepkört az alkalmasabb testvérnek. Ha pl. eljutottam már a testvérek korábbi választása következtében a 6. szintig, de idõ múltával pl. a 4. szint megvonja tõlem a bizalmát, és más testvért küld helyettem az 5. szintre, akkor ennek az 5. szintnek nyilvánvalóan nincs módja arra, hogy én képviselhessem az 5. szintet a 6.-ban. Ezért gondolom nagyon fontosnak, hogy ha felkerültem már a 9. szintbe is, akkor is tagja maradjak végig az alsóbb szintû közösségeknek, azaz mindazoknak a közösségeknek, amelyek küldött szintûek és ezenfelül még benne maradjak a saját genetikám által kifejlesztett szintek legfelsõjében.
Úgy gondolom, hogy a fentiekben elmondottak biztosítják, hogy szinte szeizmográf-érzékenységgel tudja érzékelni ez a modell a testvérek mindenkori alkalmasságát. Eddigi tapasztalataink szerint az elsõ küldött-szinten jónak bizonyult, hogy évenkénti választással tudakoljuk meg, hogy kik azok, akik Isten rendelésébõl állnak Isten nyája élén. Az idõnek, a tapasztalatnak kell majd kidolgoznia, hogy ez az évenkénti választás életszerû-e a modell felsõbb szintjein. Analógiaként kínálkoznak e tekintetben az egyház különbözõ szerzetesrendjeinek alkotmányai, amelyeknek nagy része elutasítja az életfogytiglani jellegû funkció-betöltést, de három vagy hat évre választja meg a maga vezetõit. Valószínû, hogy a felsõbb szintek nagyobb személyi állandóságot kívánnak meg, mint az alsóbbak, de ezt tapasztalatok nélkül elõre nem lehet megmondani. Nincs kizárva, hogy még a legfelsõbb szinten is gyõzhet az afrikaiak által kezdeményezett grémium-gondolat, s így akár az is elképzelhetõ, hogy a Péter-tisztet évrõl-évre a 9. szint más és más testvére tölti be - a körben elnöklés analógiájára. Ismétlem, mindezt csak a gyakorlat mutathatja meg.
Egy ilyen jellegû egyházrend nem manipulálható. Üldözni üldözhetõ. Számkivetéssel, börtönnel, halállal ritkíthatók és zavarhatók a sorok, de ez a modell, s aki ebben a modellben nevelõdik, alighanem sohasem fog azonosulni az üldözõ hatósággal; soha el nem fogadja annak a jelöltjét, nincs is módja reá. Nincs mód arra, hogy valaki képviselhesse az üldözõ hatóságnak nem-teológiai, nem-jézusi szempontjait, s ezeket belekeverje az egyház célkitûzésébe.
A katedrálisok, püspöki paloták, függetlenített személyek, személyi és dologi kiadások nélküli egyházmodellt összehasonlíthatatlanul nehezebb bármely üldözõ hatóságnak kezesbáránnyá szelidítenie, elterelnie a jézusi célkitûzéstõl. Mindez megfogalmazható pneumatológiailag is. Ha a közösség vezetõje az, akit a Szentlélek ajándékai tettek közösségvezetõvé, ha tehát a hivatal szükségképpen karizmatikus hivatal, és ha ily módon megszûnik a karizma és a hivatal feszültsége, akkor a Sátánnak nincs hol megfognia az egyházat. Összesen annyit tehet, hogy "erõsítheti azt a vértanú-gyártás munkájával." De abba nem tud beleszólni, hogy ki legyen az egyházban vezetõ. Nem tud vértanúságra nem hajlandó, hanem vértanúság helyett az egyház és a hatóság érdekeit ügyesen összeegyeztetni akaró embereket rakni a vezetésbe.
Úgy is mondhatnám, hogy ez a modell megszünteti annak a lehetõségét, hogy a tanítvány különb legyen a Mesterénél. A modell megszünteti azt az abszurditást, amelyet nagy arányokban termeltek a múlt egyházrendjei. Jézus szerint a tanítvány csak úgy lehet tanítvány, hogy nem lesz különb Mesterénél. Ha a tanítvány bíboros lesz, úgy lesz bíboros, ahogy Jézus bíboros volt a Getszemánitól a Golgotáig. Ez a szöveg nem forradalmi szöveg. "Ez a szöveg szolíd, jézusi szöveg." Katolikus szöveg. Orthodox szöveg, mert ortopraxison alapul. Az afrikai testvérek között püspököket is találhatunk, akik ezt a szöveget mondják.

3.8. "Biztosítja a személyiség kibontakozását"
A kisközösség gondolata számomra sokkal több, mint a jelen paphiányra tekintettel támadt száraz-káplán kísérlet. Több, mint a jelen mammut vagy nem-mammut egyházközségek kísérlete arra, hogy a templomtól elmaradt 95 %-ot visszacsalogassa a kiürült templomba. Ezeket a célokat is szolgálja a kisközösség, de nemcsak tüneti kezelést végez. Nem, mert világosan látja a paphiány okait, a hívek-hiány okait is. Valamikor el lehetett hitetni a pappal, hogy õ valóban hitoktató; értsd: gyermekek hitben nevelésére specializált személy. Akkoriban volt ez lehetséges, amikor vasárnaponként viszonylag sûrû sorokban még a szüleik is eljártak a templomba. De a felnõttek tömegaposztáziájának tényét látva, amikor Istenben már alig hívõ emberek gyerekeit keresztelgetjük, amikor hitoktatásra a gyerekek egyre kisebb százalékát kapjuk meg, amikor ezeknek a gyerekeknek a bérmálás szentségét úgy adatjuk fel a püspökkel, hogy egyre egyetemesebbé lesz a tapasztalat, hogy ez a szentség számukra a templombajárást abbahagyásnak a szentsége, akkor világossá lesz, hogy messze túl vagyunk a toldozgatással új életadás lehetõségén. A jelenleg érvényben levõ egyházrend hozta létre ezt a helyzetet, és csak egy új, egy evangéliumibb egyházrend tud új bevágást hozni. Mindenkinek el kell gondolkodnia azon a tényen, hogy napjainkban egyre inkább csak olyanok szenteltetik fel magukat papokká, akik kisközösségben nevelõdnek, akik a kisközösségekbõl felépülõ egyházat hordják már a lelkükben.
Az egyház a jézusi célkitûzésbõl él, s az attól elhajlástól pusztul, zsugorodik, fogy. Ez a jézusi célkitûzés bele van írva az emberi természetbe. Nem más ez a belénk írt célkitûzés, mint önkibontakoztatás a szeretetben. Ha ez a belénk írt célkitûzés tilalomfákat kap: Nõ vagy! Családos vagy! Vasesztergályos vagy!, akkor az emberi társadalom 999 ezreléke visszavonul, nem kér abból, hogy az Isten népe legyen és a templomokat elhagyásban megnyilvánuló aposztáziájával némán is hangosan kiáltja az eleve kiválasztott egy ezrelék felé: "Csináld magad! Így nem játszunk! Szívesen lennék én is Isten népe, de szeretném én is kibontani önmagamat. Ha eleve te vagy a góré 24 éves korodtól kezdve, akkor én itt minek strapáljam magam? Elmegyek oda, ahol emberszámba vesznek... bár nõ vagyok, bár családos vagyok, bár villanyszerelõ a szakmám.
A jézusi célkitûzés - a szeretet. Ez a szeretet közösségteremtést eredményez. Ha a közösségteremtésben nem tudom kifutni ambíciómat, mert nõ, családos és villanyszerelõ lévén a "fõnök képzõ iskolába" be sem íratkozhatom, akkor nem Jézusban fogok közösséget teremteni, vagy legalábbis nem a katolikus egyházon belül fogok jézusi közösséget teremteni. "A jelen egyházrend elveszi Isten népétõl a jézusi ambíció lehetõségét." A jelen egyházrend még az eleve privilegizált egy ezreléktõl is elveszi a jézusi kiteljesülés lehetõségét. Elveszi, mert nem-jézusi, nem-teológiai szempontok határozzák meg az õ számára is az önkibontakozást a jelen egyházrendben. Ha nem alkalmazkodik "józanul" az adottságokhoz, amelyeket a történelmileg kifejlõdött jelen egyházrend olyan-amilyen volta szab meg, akkor kinézik onnan, mint gyanúsat, mint szektásat. Csoda-e, ha Isten maga veti el az ilyen egyházrendet, hogy ezáltal utat készítsen a jézusibbnak. Hogyan veti el? Úgy, hogy kiüresednek a templomok, bezárulnak a szemináriumok, s a szemináriumokból maguk az elöljárók hajigálják ki azokat, akik keveretlenül akarják a jézusi célkitûzés szolgálatába állítani életüket.
A kisközösségekben a holnapot készítõknek "nincs szükségük arra, hogy engedetlenekké váljanak a jelen egyházrenddel szemben." Az engedetlenség lehetõvé tenné a kiközösítést, és ezáltal elindítaná a további bomlást, felekezést. Elég, ha nem azonosulnak belülrõl a jelen rend nem-jézusi vonásaival, és okos érveléssel, valamint a jelen egyházrend által lehetõvé tett funkciók gyakorlásával készítik Isten Országának a holnapját. Amint több lesz az ily közösségekben élõ papok száma, mint az ezeken kívül élõké, amint közelíti majd a közösségekben élõ aktív hívõk száma a csak templombajáró passzív hívõkét, óhatatlan, hogy a kisközösségek gyakorlatban kialakított élettapasztalatai nyomán meg ne induljon a Szentlélek irányítása mellett a jelen rend átrendezõdése. Lehetetlen nem látni, hogy maga a Zsinat is lépés már az átrendezõdés felé.

3.9. "Lehetõvé teszi a kereszténység egységét"
A fentiekben rendre csak a 700 millió katolikusról beszéltem. A keresztények száma nagyjából kétennyi, s az emberiség jóval nagyobb fele nem is keresztény. "Hogy mindannyian egyek legyenek..." - ez az Istennek a teremtésbe beleírt és Jézustól megerõsített hangja. Hinni - ez számomra végsõ soron annyit jelent, hogy azt gondolom, hogy csak a jézusi célkitûzés hozhatja közös nevezõre, teheti Szentháromság-analógiájú közösséggé az emberiséget.
Nagy kár volna megkeresztelkedniük a nem-keresztényeknek, nagy kár volna Péterhez csatlakozniok a nem-római katolikus keresztényeknek, amíg a katolikusok nem tudják, hogy a "szeresd felebarátodat, mint önmagadat!" - ez egyet jelent az uralkodást nem ismerõ szolgálattal, a magukat szegényítõ osztozással, a különféle eszmék nevében történõ gyilkolásról és annak megígérésérõl lemondó békességteremtéssel. Ha rendõrséggel védetjük kiváltságainkat, ha nyugodtan tudjuk emelgetni életszínvonalunkat, miközben embertársaink az éhségtõl felfordulnak, ha hazafias kötelességünket teljesítendõ, parancsra bármikor készségesen tömeggyilkoljuk felebarátainkat, esetleg ugyanazzal az Eucharisztiával táplálkozó testvéreinket, akkor Jézus nevében kérdezem: ugyan minek legyenek katolikusokká a nem-keresztények és a nem-katolikusok? Nem jobb-e, ha ezzel az életalakítással nem szenynyezzük tovább Jézus nevét és az emberiség reményét?
Mire mi katolikusok ezekrõl a jézustalan magatartásokról leszokunk, addigra Jézus ereje már csaknem egyesítette is az emberiséget. Ha 700 millió magáévá tenné a jézusi szeretet fent megrajzolt tartalmát, akkor már igazán közel volna az Isten Országa, az emberiség egyesülése a szeretetben. De a nem-keresztények hogyan akarjanak kereszténnyé lenni, ha szavunkban és magatartásunkban nem ismernek reá arra az evangéliumra, amely az istenképûre teremtettségük következtében a szívük mélyén élõ jóhír? A nem-katolikusok hogyan akarjanak katolikusokká /=egyetemes kereszténnyé/ lenni, ha mi magunk számára és mások számára a jézusi szereteten kívül még valami egyebet is az üdvösség feltételévé akarunk tenni?
Úgy gondolom, hogy a tanulmányomban kifejtett látásmódnak és magatartásnak szükségképpen hatással kell lennie a nem-katolikusokra is, a nem-keresztényekre is. Ami magát az ökumenét, a keresztények egységét illeti, lehetetlennek gondolom, hogy egy ilyen látásmód egymás mellé ne sodorja a katolikusokat és nem-katolikusokat. Hazánkban is. Lehetetlen, hogy a közös inspirációt nyújtó írott evangélium és a szívünkbe beleírt evangélium hatására közösségig ne sodródjunk egymással, akár házasságban, akár kisközösségben. Mire megnõ az így vagy úgy összesodródottaknak ill. az ezt az összesodródást egész szívükkel helyeslõknek a száma, addigra egyre több egyházfegyelmi gát omlik le. Gátak, amelyekkel védekeznek a felekezetek a maguk különállását bombázó interakciók ellen. A fenti gondolatok konzekvenciáiként másodlagos kérdéssé válik majd az összesodródottak számára, hogy melyik egyházban esküsznek, melyik egyházban kereszteltetik meg gyermekeiket, mert úgyis kisközösségben élik meg Jézust, az evangéliumot, és annyira vonzódnak majd egy-egy templomhoz, amennyire abban Jézus örökségét látják képviselni.


4. "A holnap rendjét készítve"

A mában élve készíteni a holnapot - ez a dolgunk. Fejlõdésrõl csak akkor beszélhetünk, ha a holnap a mából nõ ki. Az evilági országban úgy készül az új rend, hogy a lázadók megsemmisítik a hatalmon levõk hadseregét. "Isten Országában az új rend úgy készül, hogy az Isten szavát hordozók elkezdenek hatni a tudatés életalakítás irányában." A kétezer esztendõ története is kezesség amellett, hogy lehetséges az átalakulás a prófétai szó erejében. Isten Országa csak szellemi értelemben ismeri az ütközetet. Ütközetek nélkül nem lehetséges az átalakulás, de ezeknek az ütközeteknek a próféták részérõl mindig szeretettõl meghatározottaknak kell lenniök. Reménnyel kell telve lennünk. A Zsinat elõtt ki gondolta lehetségesnek a Zsinat eredményeit? Tanulmányom minden sorát áthatja a befogadás és az elfogadás reménye. Congar szerint "ez a recepció az egyház történelmi fejlõdésének az útja." Ami ma felháborítónak hat, azt holnapra az adott rend tényleges képviselõi hirdethetik. Ennek a tanulmánynak az álmaiból csak úgy lehet egyszer majd valóság, hogy "apostolutódok mondják majd reá, hogy "ez az egyház tanítása"."

4.1. "Plébánia és kisközösség"
Ahol még nincs közösség, ott úgy indul el, hogy valaki megértette, hogy lennie kell. Azért kell, mert a szeretet természeténél fogva kicsiny közösségek létrehozására törekszik. Akárhogyan is állítja össze imádságból, karitászból, tanulásból egy kisközösség a maga keresztény "koktélját", szeretet-élete nagyon súlyos sebet hordozna, ha nem törekednék arra, hogy a közösség minden egyes tagja annyira és úgy feltöltõdjék szeretettel, hogy minden tag képes legyen arra, hogy õ is létrehozzon egy kis közösséget. Olyan súlyos sebe volna a közösségnek, ha hiányoznék belõle ez a törekvés, hogy a közösség elõbb-utóbb belehalna ebbe a sebébe. Belehalna, mert a közösség tagjaiba belefagyna a szeretet, értelmetlenné válnék az együttlét, felbomlanék a közösség.
E kisközösségek életében ma nem jelent pótolhatatlannak átélt hiányt, ha nincsen pap-tagja. Jelenleg ugyanis a szentségkiszolgáltatás nem a kisközösségben folyik. Valamelyik plébániai közösségben hallgatjuk meg a szentmisét, a közösségen kívül találjuk meg a gyóntatónkat, a többi szentségeket is a plébániai kerettõl igényeljük. Az viszont igaz, hogy nagyon sok esetben nem az Eucharisztiát, a szentségeket nyújtó plébániát éljük meg a magunk közösségének, hanem csak az Eucharisztiát és szentségeket nem nyújtó kisközösségünket. Így van ez, mert csak ez utóbbiban éljük meg magunkat Krisztusban testvéreknek. A plébánia vasárnapi szentmiséin ez csak annyiban lehetséges, amennyiben a szentmisét mondó pap is kisközösségben él. Nincs tehát a kisközösségekben élõkben ellenérzés a plébánia iránt, ha az egyházközséget közösségnek tudhatják és nem merõ közönségnek, amelyet egy üzemvezetõ egyenként kiszolgál az üzem által nyújtott javakkal. A plébániai struktúrát élettel betölteni a kisközösségben élõk nagyonis készségesek, ha a plébánia vezetõje elõmozdítja, vagy legalább megengedi, hogy a közönséget közösséggé formálják.

4.2. "Papok és kisközösség"
Kizárólag a papokon fordul, hogy a kisközösségek az egyházközségen kívül halásszák ki a társadalmat Isten népévé, vagy pedig az egyházközségen belül. Ha papjaink képesek a testvéri kapcsolatfelvételre, akkor a kisközösségek nem az egyházközségen kívül lesznek, hanem azon belül. A feltétel - a testvéri kapcsolat. Nem jelent ez kevesebbet, mint leszállást egy alkalmatlannak bizonyult lóról. Testvérként viszonyulni annyit jelent, hogy lemondani kiváltságokról: csak a papokon keresztül mûködik az Isten... eleve a pap az, aki mindent jobban tud... tanácsot elfogadhat, de õ maga dönt. A múlt század negyvenes éveiben a magyar nemesség azzal mentette meg a hazát és azon belül önmagát, hogy befogadta az alkotmány sáncaiba "a szegény adófizetõ népet".
Képes-e a papság a 19.sz.-i magyar nemesség e nemes gesztusára - ezen fordul, hogy az elkövetkezõ évtizedekben mennyire élezõdik ki a helyzet a hagyományos struktúra és a készülõ új struktúra között. Ha papjaink magukévá teszik a készülõ újat, akkor a struktúra-váltás nem jár majd nagy megrázkódtatással. Ha viszont papjainkat eltöltené "a szorongás egy új hierarchia" miatt, ez keservesebbé tenné az átalakulást.
Az átalakulás azonban semmiképpen sem takarítható meg, mert egyfelõl nemcsak egyre kevesebbek akarnak "kedves hívek" lenni, hanem másfelõl egyre kevesebbek akarnak kiváltságolt papi személyek lenni.
Kispapjaink részint a kisközösségekbõl toborzódnak, részint társaikon keresztül kispapi éveik alatt megismerkednek a kisközösségek gondolatvilágával. Ha püspökeink elzárkóznának a kisközösségektõl, akkor adva van a veszedelme annak, hogy idegen testként eltávolítják az egyházmegyei struktúrából a kisközösség
mellett döntõ kispapokat, ill. másodrangú állampolgároknak tekintik a kisközösség révén új és buzgóbb papi életre támadó felszentelteket. Következményként az ily módon diszkrimináltak részérõl is óhatatlanul megindulna az egyházi keretbõl kilépés folyamata, mert nem éreznék jól magukat az õket nem becsülõ struktúrán belül. Kárát ennek mindenképpen Jézus ügye, az egyház vallaná. nehezebbé válnék az új struktúra megszületése.

4.3. "A szentségek szerepe a közösség megformálásában"
A mai struktúrában a pap a szenteléssel kapott szentségkiszolgáltatási jogot éli meg olyannak, ami a hívek-hívõk számára tabu. A kisközösségek nagyonis tisztában vannak azzal, hogy Jézus szövetségkötõ lakomája közösségi aktus, és nem közönség számára bemutatott néznivaló, amelyen mint vallási produkción megjelenni halálos bûn terhe alatt kötelezõ. Sokszorosan megélték, hogy a kisközösségekben bemutatott szentmisék alkalmasabbak a Jézusra emlékezésre. Mégis, nem attól élik meg közösségüket közösségnek, hogy van-e módjuk azon belül szentmiséhez, szentségekhez jutniok.
Ha a közösségben megtalálják a jézusi célt és az azt szolgáló törvényt, ha ott funkciók vannak és ezekbõl kialakuló szerepkörök, ha ott igénylik értékelõ vagy bíráló állásfoglalásukat, ha kialakul a közvagyon, amelynek rendeltetésszerû felhasználásáért felelõsnek tudják magukat, s ha mindez személyes közegben bonyolódik, amelyben egymást kölcsönösen ismerik, akkor a közösség tagjainak jézusi közösség-élményük van, akkor úgy érzik, hogy Krisztus jelen van közöttük, õk a Krisztus munkáját végzik, és Eucharisztia nélkül is gondolnak reá, azaz emlékeznek tõlük telhetõ hatékonysággal arra, ami az inkarnáció éveiben történt. E feltételek mellett úgy élik meg kisközösségi életüket, hogy folytatják vele Krisztus mûvét a világban, mégpedig annak következtében, hogy egy Jézust képviselõ és helyettesítõ vezetõnek a szolgáló irányítása mellett dolgoznak a jézusi célért, hogy a közösségen belül és kívül mindnyájan eggyé legyenek a jézusi törvény, vagyis a szeretet erejében.
Ennek a ténynek következtében a kisközösségi élet alapvetõ problémáját ma nem abban látom, hogy miként tudna a maga keretein belül szentmiséhez és szentségekhez jutni, amelyekhez jelenleg hozzájut a plébániai struktúrán belül. Analógiaként hadd említsem meg, hogy Jézus is feljárt tanítványaival együtt a jeruzsálemi templomba, és ettõl a tanítványoknak aligha volt hiányérzetük a Jézustól számukra megteremtett közösségen belül. Ott volt közöttük Jézus, aki szavával és példájával mutatta nekik az utat, igazságot és az életet. Amíg a kisközösség vezetõje elfogadható-kielégítõ módon helyettesíteni tudja a kisközösség számára ezt a közösségvezetõ Jézust, addig a tagoknak nem lehet pótolhatatlan hiányérzetük. Nem lehet akkor sem, ha vasárnaponként el kell menniök szentmisére - a templomba.
Lenni vagy nem lenni, azaz a kisközösség léte azon fordul, hogy a vezetõ szolgálata által tudnak-e a közösség tagjai fejlõdni a szeretetben, azaz akarnak-e maguk is olyan buzgóvá fejlõdni, mint az õket kihalászó vezetõ. Tehát nem a szentmisétmondási és szentségkiszolgáltatási jognak a megszerzése adja a kisközösség alapvetõ gondját. Akármilyen nagyra értékeljék is a szentségeket, nagyobb jelentõségûnek kell ítélniük azt a bennük kiformálódó szeretetet, jézusi magatartást, amely nélkül a szentségek - akármennyire érvényesen kiszolgáltatottak is! - csak az Isten irántunk tanusított szeretetét jelölhetik és tartalmazhatják, de nem jelölik és nem tartalmazzák az emberek Isten és egymás iránt tanusított szeretetét. Nem azt tartják tehát alapvetõ gondjuknak, hogy legyen köztük olyan testvér, aki megbízás következtében kimondhatja a szentségeket létrehozó szavakat, hiszen az átváltoztatás vagy a feloldozás szavainak elmondása a közösségteremtés követelménye nélkül még nem kíván jézusi teljesítményt az embertõl.
A kisközösségek alapvetõ gondja abban áll, hogy képesek-e hatékony segítséget adni tagjaik számára ahhoz, hogy kiformálódjék bennük a krisztusi ember. A krisztusi ember eszménye pedig nem valami tetszõleges és általános jellegû tökéletességû eszményben fogalmazódik meg számukra, hanem nagyon konkrétan abban, hogy családjukat a szeretet otthonává tegyék, hogy a munkahelyen és mindenütt jelei legyenek Krisztusnak, mégpedig olyan kihívó jelei, amelyek vonzást vagy ellentmondást váltanak ki, s a vonzás alapján megszülethessék a vonzottak meghívása és közösséggé formálása, azaz Jézus továbbélése az egyházban. Ezt az egyházat nem úgy tekintik, mint amelyet valaki másnak kell megcsinálnia számukra karosszéknek, amelybe bele lehet ülniök, hanem olyannak élik meg, amelyet õk maguk csinálnak meg maguknak a föld határáig eljutni akarás szándékával.

4.4. "Szentségfelvétel a kisközösségen belül"
A kisközösségen belül helyére kerülnek a dolgok. Jó harminc évvel ezelõtt is abszurdumnak éltem meg egy egyébként igen buzgó püspöknek hozzám intézett szavát: "Ha engedem, hogy papjaim lelkigyakorlatokat tartsanak a fiataloknak, letartóztatják õket és szentségkiszolgáltatók nélkül maradnak falvaink." Nem a szentségkiszolgáltatás az Ország-építés eleje, közepe és vége. Az Ország az Isten irántunk tanúsított szeretetének az áradása, és ez árad a szentségeken kívül is. Az Ország jó hír arról, hogy szeretettel kell válaszolnunk Isten szeretetére úgy, ahogy ez Jézus életében és tanításában megmutatkozott, és ez a válasz lehetséges szentségek nélkül is. Az Ország ennek a Jézust utánzó életnek a megvalósulása az emberekben, s ez lehetséges szentségeken kívül is. Az Ország persze vallási szertartás is arról, hogy Isten szeret, szeretetre képesít minket és mi készek vagyunk szeretni. Ezek a szertartások nagyon fontosak nekünk, mert az Ország élete nyilvánul meg bennük...is. De ez az "is" nem helyettesítheti mindazt, amit a fentebbiekben elmondottam. Az üdvösség "sortzáró feltétele" ez az "is", de ez az "is" nem azonos az üdvösségnek a feltételével.
Jelenleg fájdalmas megosztottságban élünk. Nemegyszer azokkal ülünk le Jézusra emlékezõ asztaltársasági lakomához templomainkban, akik felelõtlenül eretnekeknek nevezgetnek bennünket. Nemegyszer azoktól kell feloldozást kérnünk, akik a gyóntatószékben óva intenek minket a kisközösségekhez tartozástól. A szentségeket olyanoktól kapjuk, akik életünket és álmainkat veszedelmes vagy gonosz balgaságnak tekintik, és elhatárolják magukat azoktól a célkitûzésektõl, amelyeket mi a Jézushoz tartozás és a jézusi egyházrend feltétlen elemeinek gondolunk.
E fájdalmas megosztottságban álmodjuk álmainkat a jövõrõl a szentségkiszolgáltatás tekintetében is. Ki kell mondanom: a mai struktúra jórészt a szertartásokkal visszaélés jegyében áll fenn. Kereszteljük a Jézus mellett dönteni nem tudó csecsemõket, kereszteljük a Jézus mellett nem döntõ szülõk csecsemõit. A Jézusra emlékezõ lakoma asztalához alapoktatásban részesülõ kisgyermekeket ültetünk. A Szentlélek kiáradását biztosítani hívatott bérmálásban is éretlen gyerekeket, még jó, ha serdülõket részesítünk. A házassági áldást Jézus nélkül élõknek adjuk az esetek döntõ többségében. Temetünk és sírkövet szentelünk... nemegyszer a templomban sohasem látott megrendelõknek. Meghirdetett idõpontokban szentmiséket mondunk abban a reményben, hogy majd csak betéved valaki. Egy ilyen üzemet adminisztrálunk a jelen struktúrában.
A kisközösségben élõknek fájdalmas ellentmondás ezeken részt venni. A szentségek és szertartások számukra egymást ismerõ tanítványok Istennel találkozása, e találkozás megmagasodott jelentõségû alkalma. Nem ilyen lovat akarnak. A szentségekhez ragaszkodva némelyikük naponta is eljár a templomba, de valami másról álmodnak, mint a jelen gyakorlatról.
A gyermekkeresztelés felett alighanem el fog járni az idõ. Valamelyikünk számára majd lelkiismeretileg lehetetlen lesz, hogy nemet ne mondjanak reá. Egyszer majd el fog hangzani valakinek az ajkáról az új gyakorlatot kezdõ szó: A szentségeket, a jézusi szertartásokat nem játékra kaptuk. Minek olvassuk fel a keresztelési szertartás során a tõlünk búcsúzó Jézus missziós szavait, ha ezeket követõen a csecsemõ lelkén levõ áteredõ bûn lemosására használjuk azt, amit Jézus a hívõ ember beavató és lepecsételõ szertartásának gondolt, és ilyenként hagyott reánk.
Más dolog, hogy miként ünnepeljük meg az egyház közösségében az emberi élet jeles napjait: a gyermekszületést, az iskolábakerülést, a munkábaállást, a házasságot, az ezüst- és arany- és más jubileumokat és a végsõ hazatérést; és ismét más dolog, hogy miként merítünk valakit be az Istenbe, miként árasztjuk belé a Lelket, miként ültetünk valakit le az Istennel eggyélevés lakomájához. Ez utóbbiakat, a Jézustól rendelt szentségeket akkor és csak akkor szabad adnunk, amikor minden alap megvan arra a felvevõben, hogy a Lélek áradása bekövetkezhessék. Nincsenek külön szentségek és külön Lélek-keresztség. Csak Lélek-keresztség van: megtapasztalt találkozás az Istennel!
Amikor majd ez a hang hallhatóvá válik, akkor nagyot lépünk elõre. Az érdeklõdõkkel, a katekumenekkel is foglalkoznunk kell, s az õ életük jeles napjait is megaranyozhatjuk imádságainkkal. De a szentségek szentségek, és ezeket nem a merõben csak érdeklõdõk számára kaptuk Krisztustól. Abban az irányban lépünk majd elõre, hogy kimenjen a szokásból a szentségtörõ játék a szentségekkel; hogy kimenjen a divatból a házasságkötések során a szentségtörés-sorozat, hiszen a házasságkötõk nagyobb része nem Krisztussal akar találkozni, hanem csak "örök élményt nyújtó ünnepséget" várna a paptól. Ha jelen szokásaink sorvadni kezdenek, sorvadásnak indul egy, a jelen struktúrát életbentartó vonatkozás, az a vonatkozás, amely fennáll az élet jeles napjain (születés, házasság, halál) a plébánián megjelenõ világi személy és az egyházi kultuszszolga között. A jelen struktúra azért tud életben maradni, mert a közösségteremtéssel nem foglalkozó papnak is van azért csinálnivalója. Ha van pl. néhány ezer "híve", akkor a vasárnapi miséken megjelenik azért egy-kétszáz ember, s az említett ezrek után csak adódik még 50 keresztelés, 25 házasságkötés, 40-50 temetés, van elsõáldozás és egyéb hitoktatás gyermekeknek, és mindez anyakönyvileg és pénzügyileg leadminisztrálandó, a templom és a plébánia épülete renoválandó stb.
Egészen más lenne a helyzet, ha a családi nevelés által elõkészítetten és különbözõ gyermekfoglalkoztatásokon keresztül három évi ifjúkori kisközösségi élet után (katekumenátus!) válnék valaki az egyház öntudatos és beavatott és lepecsételt tagjává. Ez esetben megszûnnék a lehetõsége a kisközösségek nélküli egyházhoz tartozásnak. Elveszne a jelenlegi struktúra alapja. A jelenlegi struktúra abból él meg, hogy a "maguk módján vallásos" elemek, akik évenként egyszer- kétszer fordulnak a templom, ill. a pap felé, de Jézusban való közösséget nem vállalnak senkivel, foglalkoztatni és eltartani tudnak egy szentélyszolgát. Az egyházmegyei papi névtárak az ilyen "hívekbõl" tüntetnek fel plébániánként ezreket és tízezreket, s az ilyen híveknek a kiszolgálása teszi indokolttá a jelenlegi struktúra szentélyszolgájának a létét.
A kisközösségek e struktúra megléte mellett és ellenére is összegyûjthetik azokat, akik nem elégednek meg a "kedves hívek" szerepkörrel, hanem pap-testvérükkel együtt "hívõk" akarnak lenni, és tenni akarják azt, amit Jézus tanítvánnyá levésnek, tanítvánnyá tevésnek mondott. Ha a papok akarnak "fõtisztelendõ úr" helyett testvérré lenni, akkor a kisközösségekben elindul egy másik fajta szentségkiszolgáltatási gyakorlat, s a pap közösségteremtõvé és közösségvezetõvé alakulván megnyílik a lehetõség arra, hogy a közösségteremtõ és közösségvezetõ hívõ is szentségkiszolgáltatóvá lehessen. Ez esetben a szentségeket és a szentelményeket egy Jézushoz tartozó "háznép", a közösség fogja adni - mintegy önmagának. A közösség megkereszteli, asztalhoz ülteti, összeesketi, eltemeti a maga tagjait. Mindez még kandi pillantás a jövõbe. De azért ez a jövõ már készül.
A gyóntatószékek ürülnek. A gyóntatás elintézõdik sok esetben a szentmise elõtti percekben. Ugyanakkor a kisközösségekhez tartozók életében röneszanszhoz jutott a gyónás a lelkivezetést igénylés formájában. Olyannyira, hogy a kisközösségben élõ papok naptára egyre teltebb, s elõbb-utóbb nem találunk annyi papi lelkivezetõt, mint amennyire szükségünk van. A kisközösségek két irányban is keresik a megoldást. Feloldozást adni nem tudó, de közösséget teremteni tudó testvérek szolgálatát veszik igénybe - ez az önsegélyezésük egyik módja. Ha feloldozásra is szükségük van, akkor paphoz fordulnak /évenként egyszer mindenképpen/. Az önsegélyezés másik módja a közösségi bûnbánat-tartás lehetne, oly értelemben, hogy azokhoz a lelkiéleti problémákhoz, amelyeket a közösség elé tudunk vinni, a közösség minden tagja hozzászólna, majd közösen kérnõk Isten bocsánatát testvérünk számára. A bûnbánat szentségének csak a bûnbánatunk és annak megvallása, Isten megbocsátani akaró szeretete és az egyházi közösség közbejötte a változatlan elemei, ahogyan ezt ennek a szentségnek kétezer esztendõs története jól mutatja. Mindezen elemeknek a hogyanjai - történelmileg változó elemek, a Lélek mindenkori vezetése mellett.

4.5. "A kisközösségek integrálódása"
A történelem nem kiszámítható, s ezért az elvek világossága és a szándék tisztasága mellett is mindig csak a közvetlenül elõttünk álló lépések látszanak bizonyosnak. A történelmi tegnapban tudtuk, hogy üldöztetést vállalva is el kell kezdenünk ezt a kisközösségi életformát. Ma tudjuk, hogy nemet kell mondanunk az uralkodásra, gazdagságra és az erõszak tényleges és megígért formáira. Azt is tudjuk, hogy a közvetlen holnapban dolgoznunk kell azért az egyházrendért, amely harmóniában van a Jézustól körvonalazott Országgal. Hogy miként fog megvalósulni ez az egyházrend, azt még nem látjuk. Csak annyit tudunk, hogy akárminõ módon is fog megvalósulni, "a kisközösségnek a maga keretei között már építenie kell ezt az Országgal harmóniában levõ másik egyházrendet... természetesen a jelen egyházrenddel szembe nem kerülve."
A kisközösség szeret. A kisközösség imádkozik, tanul-tanít, karitatív tevékenységet végez, és mindezek erejében újabb és újabb közösséget teremt. "Mivel csak eszmeileg harcol - Ne szakítsátok el az igét a szentségektõl! -, de nem kerül összeütközésbe a jelen egyházjoggal, ezért reménye van, hogy szolgálni tudja a megszületõ új egyházrendet." Akármilyen idegenség-érzetet vált is ki a maga radikalitásával a kisközösséghez nem tartozókból, akár a papokból, akár a népbõl, nem fenyegeti az a veszély, hogy egyházhoz nem tartozó idegen testnek nyilvánítsák. Szeretni szabad, imádkozni szabad, tanulni-tanítani szabad, jót tenni szabad, közösséget teremteni szabad. Mindezt a jelen egyházjog nem tiltja.
A kisközösségeknek integrálódniuk is kell. Ez ugyan még nagyobb idegenség-érzetet vált ki, de ezt sem tiltja az egyházjog. Az integrálódást az alulról felülre és a felülrõl alulra menõ töretlen információlánc biztosítja. Ezt lehetõvé teszi egyfelõl a genetika, másfelõl a választás. A genetika adva van a kisközösség mivoltából folyóan: küldötteket, közösségteremtõket nevel. Az általam nevelt testvér viszi az információkat az õt nevelõ kisközösségbõl az általa egybehívott közösségbe, és hozza is onnan az információkat az õt tápláló közösségbe. Ugyanígy járnak el "gyermekeim" neveltjei is, amikorra megteremtik a maguk kisközösségeit: õk is viszik lefelé és hozzák fölfelé az információkat. Mindez három szintnek az integrálódását jelenti már. Az információlánc töretlenségében realizálódó integrálódást nemcsak a genetika biztosítja, hanem a választás is. A választás szükségessé válik, amikor valamelyik közösségben a vezetõ meghal, vagy megszûnik a vezetésre a legrátermettebbnek lenni. De választásra nemcsak ebben az esetben van szükség, hanem a harmadik szinten lévõk elszaporodása is szükségessé teszi. A genetika feletti elsõ szint már csak választást feltételezve tud közösséggé formálódni. Akkor kerül erre sor, amikor már nemcsak egy-két olyan "szülõ" akad, akiknek az "unokái" is közösséget teremtettek már. Ha már egy kisközösségre való akad ezekbõl a "nagyszülõkbõl", akkor adva vannak azok a személyek, akik közösségileg integrálhatók, integrálandók. Mivel ez a negyedik szinten integrálódó közösség már nem a genetika alapján jön létre, hanem a "nagyszülõk" egymásra találása révén, ezért vezetõhöz csak úgy juthatnak, ha választanak maguk közül. Ha e "nagyszülõk" száma annyira elszaporodik, hogy - a negyedik szinten - a vezetõik már nem tudnak körülülni egy asztalt, tehát nem férnek el egy egyetlen negyedik szintû kisközösségben, akkor nyilvánvalóan több negyedik szintû kisközösség jöhet létre. E negyedik szintû közösségek vezetõinek egymásratalálásából születik meg az ötödik szinten a kisközösség, amely nyilvánvalóan megintcsak választás útján jut vezetõhöz.
Az ötödik szint amikor létrejön, egy kisközösséget jelent, szkematikusan tíz olyan embert, aki kisközösségben él. Csakhogy ez az ötödik szint - ugyancsak szkematikusan - már tíz olyan kisközösséget, 100 olyan embert feltételez, aki negyedik szintû kisközösségben él. Továbbvíve a dolgot: 1000 olyan embert, aki 100 kisközösségben él a harmadik szinten, 10.000 olyan embert, aki 1000 kisközösségben szeret, imádkozik stb. a második szinten és 100.000 olyan embert, aki kisközösségben nevelõdik az elsõ szinten.

4.6. "A struktúraátalakulás vélhetõ idõpontja"
Ennek a fenti nagyságrendnek a megszületése jelenti majd a mainál sokkal erõsebb kihívást a jelenlegi egyházrend számára. Ma Magyarországon a passzív gyakorló katolikusok, azaz a vasárnaponként szentmisét igénylõ felnõtt katolikusok száma néhány százezerre rúg, a félmilliót biztosan nem éri el. Az ötödik szint megjelenése viszont 100.000-ret közelítõ nagyságrendben nyújt majd aktív, apostoli öntudatú katolikusokat. Az ötödik szint megszületésekor megszûnik a kisközösségek jelenlegi relatív jelentéktelensége az egyházstruktúra szempontjából nézve.
A hagyományos struktúra néhány ezer függetlenített, tehát a szolgálatáért fizetést kapó papból és néhány százezer "passzív katolikusból", valamint a "maga módján vallásos" tehát idõnként szolgáltatást kívánó pár milliós tömegbõl áll akkor, amikor az ötödik szint megjelenése már 100.000 apostoli öntudatú katolikust tudna sorompóba állítani, s akiknek sorában minden bizonnyal ott lesz a néhány ezer fõt kitevõ hazai papság jelentõs - minden bizonnyal a Krisztusnak és Országának elkötelezettebb - része. A kisközösségeknek ily arányú berobbanása az egyház életébe aligha lesz lehetséges anélkül, hogy a jelen struktúra el ne induljon a kisközösségi struktúra irányában való átalakulás felé. Ez az átalakulás nem jelenthet mást, minthogy megszûnik az ige és a szentségek jelenleg kettészakított volta. "A püspökök kézrátétellel - a püspökök is - imádkozni fognak, hogy a közösségvezetõk elnyerjék a Szentlélektõl a közösségvezetéshez szükséges ajándékok teljességét."
Hogyan fog mindez megtörténni, arról ma még csak sci-fi irodalmat írni látszik lehetségesnek számomra. De nem lehetetlen, hogy a közeli jövõben lehetségessé válik a nem sci-fi irodalom is. Azt gondolom, hogy egy nemzedéken belül. Jelenleg a kisközösségben élõk száma hazánkban 10.000 felé haladhat, s ennek megfelelõen épül-bontakozik már a negyedik szint. Egy nemzedék további munkája és a növekedést adó Isten megteremtheti a megtízszerezõdést, az ötödik szint létrejövését.
Történelmi okok cserélték le a 12.sz. körül az elöljáró /püspök/-választást kinevezésre. A fentiekben körvonalazott jelen és jövõbeli történelmi okok állíthatják a dolgokat a fejüktetejérõl a talpára, tehát "történelmi okok cserélhetik le a jelen kinevezési technikát választási technikára." A jelenlegi egyházjogban csak a pápát választják, de a pápaválasztási technika sem azonos azzal a választással, amelyet tanulmányom 3. fejezetében körvonalaztam. A pápaválasztást felülrõl kinevezett személyek végzik, "a kisközösségi egyházmodellben megszûnik a kinevezés, a választást mindig csak alulról küldöttek végezhetik."
Ahhoz, hogy a kisközösségi struktúra valaha az egyház struktúrája lehessen, ahhoz ezt a kisközösségi struktúrát elõbb igazolnia kell az életnek. A kisközösségeink életében valósuló
genetikai és választási integrálódást tehát "úgy kell tekintenünk, mint kísérletet a nagy egyház számára. Kísérletet, amely sikeres funkcionálás esetén kiérdemli, hogy a jelenlegi nagy egyházi struktúra helyére léphessen."

4.7. "Karizma és hivatal feszültségének a megszûnése"
A kisközösségi struktúra akkor remélheti a maga kibontakozását, ha nagyobb mértékben tud a Szentlélek struktúrája lenni, mint a jelenleg érvényben levõ. Másképpen: ha a fentiekben vázolt csoportdinamika és szociológia egyúttal pneumatológia is. A kisközösség struktúráját a Lélek adományainak kell éltetnie és
építenie. Egészen konkrétan: a kisközösségi struktúrában minimumra kell csökkennie a hivatal és a karizma közti feszültségnek. Mondhatnám: el kell tûnnie, mert szándéka szerint a kisközösségi struktúra nem is ismeri ezt a feszültséget.
A Lélek minden adománya szeretet-gyümölcsöt terem az emberben. A szeretet pedig mivoltából folyóan közösségteremtõ erõ. A közösségteremtõ erõre építõ kisközösségi struktúrában a Lélek adományait hordozó személy a maga közösségteremtõ erejének megfelelõ szintre kerül, és hatását ennek megfelelõen tudja kifejteni. A kifejtett hatás erejében kerül a kifejtett hatásnak megfelelõ szintre. "A karizmát hordozó személy tehát nem kerülhet feszültségbe semmiféle hivatallal," mert a Lélektõl kapott karizma alapján a Lélektõl vezetett testvérek Lélektõl kapottnak ismerik fel a szóban forgó adományokat, és "hivatalhoz" tehát vezetéshez, felelõsséghez, hatáskifejtéshez segítik õt. Hathat tehát az Úr Lelkének egyházában mindazokra, akikre hatni tud.
Ha tehát a Lélek a maga erejében megteremt korunkban egy Tarzuszi Pál nagyságrendû embert, akkor ez az ember eljut oda, hogy tanítványokat nevelni tudó tanítványokat nevel fel életteljesítményként, s ezáltal belekerül abba a negyedik szintbe, amelyben felismerik adományainak felette nagy és korszerû jellegét, s ennek következtében közösségük vezetõjévé választják, és már küldhetik is abba az ötödik szintbe, ahol ugyanezen a módon nyitva áll ugyanezen karizmák alapján számára, hogy újra közösségvezetõvé választják. Nyitott az útja a választások útján, hogy eljusson akár a legfelsõ szintig is, és ha ott is õ kapja meg testvéreinek bizalmát, átvegye a Lélek erejében és a Lélek rendelkezése szerint a szolgáló Jézus földi helytartójának szerepkörét.
A struktúra kialakulása következmény-jellegû. A kisközösség kialakulása is következmény-jellegû. Indít mindig a Lélek által megtermékenyült ember. Indít mindig az isteni szeretettõl érintett ember, aki ennek a szeretetnek a hatására hozzáfog ahhoz az egyszerre nagyon szép és nagyon fáradságos munkához, amit a kisközösség megszülése és felnevelése jelent. Felnevelése egészen odáig, hogy a neveltekbõl nevelõk lesznek, és ezek együttartása odáig, amíg a munka jutalmaként meg nem tapasztalja, hogy valóban átment a halálból az életbe, amikor elkezdett igazán szeretni. A kisközösséget csak Istennek odaadott emberek tudják maradandóvá tenni. Az Istennek odaadottakat szenteknek nevezi a keresztény hagyomány. Csak szentek lehetnek ebben a munkában tartósan sikeresek. Csak olyanok, akik egészen odaadják magukat e feladatnak, és nincsen életüknek magasabb rendezõ elve, mint sikeresnek lenni a közösségteremtésben, az emberhalászatban, azaz a szeretetben.

4.8. "Fenyegetések és azok legyõzése"
A Lélek erejének három fronton is gyõznie kell. Három veszedelem is fenyegeti az egyház kisközösségi struktúrájának a megszületését. A papok részérõl, a "hívek" részérõl, a kisközösségekben élõk részérõl egyaránt adva lehet ez a fenyegetés.
"Elutasíthatják a papok" a kisközösségi struktúrát, mert nem találják meg benne a századoktól formált és átörökített papi identitásukat. Ezt az identitást a fentiekben privilegizált státusnak mutattuk be. A szentélyszolga különálló és privilegizált státusát lecserélni a közösségteremtõ ember nagyonis státus nélküli, mert üldözött életformájára - ez visszariasztólag hathat a papokra, kispapokra, papságra készülõkre egyaránt. A szentélyszolga-életforma csak azért születhetett meg, mert egyfelõl volt olyan, akinek éppen erre volt igénye, másfelõl pedig azért, mert voltak olyanok, akik igényelték, hogy legyenek ilyen szentélyszolgák az õ szolgálatukra. Ha a mindenkit tanítvánnyá tenni akaró, tehát külön privilegizált státust nem ismerõ jézusi alapból kifejlõdhetett az évszázadok során egy ilyen papi azonosság, akkor nem kicsinyelhetjük le az erre irányuló igény erejét.
"Nem kisebb veszedelem fenyeget a "hívek" részérõl." Nekik is van identitásuk. Ez az identitás éppen abban a tudatban nyilvánul meg, hogy õk éppen csak "hívek" akarnak maradni. Ne akarjunk újabb bõröket lehúzni róluk. Nem elég nekik századunk vívmánya, hogy a nõk is tanuljanak, a nõknek is legyen munkaviszonyuk amellett, hogy anyák és feleségek és háztartásvezetõk, és hogy a férfiak életében megjelent az otthoni második mûszak! Most vegyék nyakukba még az egyház, tehát a papok gondját is! Velük akarjuk megcsináltatni azt, ami a papoknak sem sikerült, azok sokszoros függetlenítettsége mellett sem! A hívek ezen "kedves hívek" - identitástudatán is megtörhetik a kisközösségekbõl felépülõ egyházstruktúra gondolata.
Végezetül jöhet a veszedelem azok felõl is, akik már kisközösségekben élnek. Igent mondottak, de igent-mondásuk nagyon kevés sikerélményt terem. Így van ez, mert a tanítvány kihalászása és halásszá formálása sem kíván - tapasztalataink erejében - sokkal kevesebb energiát, mint a gyermekek megszülése és felnõtté nevelése. Egyébként is túl sok a teher, amely reájuk nehezedik. A bizalmatlanság a világi és egyházi hatóságok részérõl elbizonytalaníthatja új identitástudatukat, s visszatérhetnek a történelmileg jól bevált /?!/ "szentélyszolga" és "kedves hívek" képlethez.
Mindezeket a veszedelmeket csak Jézus Lelkének az ereje gyõzheti le. Az igazság Lelke, aki a Jézustól hirdetett Ország igéire tanít minket. A szeretet Lelke, aki gyõzni tud bennünk a kicsinyhitûség, az elfáradás, a félelem erõin. Az öröm Lelke, aki velünk marad akkor is, amikor alkonyodik.
Végsõ soron minden a hiten fordul: Higgyetek az evangéliumban! Ez a hit mindig kockázat. Aki igent mond erre az álomra, annak ki kell tudnia lépni a bárkából, amely a tegnap, a biztonság, a kockázatmentesség. El kell indulnia Jézus felé a vizen, amelyen csak a hit tarthat fenn. Vizenjárni csak azok tudnak, akik nagyon erõsen hisznek abban, hogy rajtuk fordul az Isten Országa /Lk 17,21/.
Honnét vesszük ezt a bizonyosságot? Jézus szavaiból. Más Pártfogót küldök nektek... veletek vagyok mindennap... nálam nélkül semmit sem tehettek, de szõlõvesszõként gyümölcsöt hozhattok.
A tegnapelõtti szentleckében találtam meg az álmom szubjektív igazolását: Krisztus "némelyeket apostollá, másokat prófétává, ismét másokat evangelistává, pásztorrá és tanítóvá tett, hogy szolgálatuk betöltésére neveljék a szenteket, és fölépítsék Krisztus testét, amíg mindnyájan el nem jutunk a hitben és az Isten Fia megismerésében az egységre és meglett emberré nem leszünk, elérve a krisztusi teljességet...Igazságban kell élnünk és szeretetben, hogy egyre inkább összeforrjunk a Fõvel, Krisztussal. Õ az, aki az egész testet egybefogja és összetartja a különféle izületek segítségével, hogy a tagok betöltsék az erejükhöz szabott feladatkört. Így növekszik a test, és építi fel saját magát a szeretetben" /Ef 4,11-16/.
Ez Pálnak az egyház-szociológiája; kerüljön ide a magaménak a végére, hogy megemelje azt.

4.9. "Imádság alázatért"
Jézusom! Jól tudom, hogy minden szavam annyit ér, amennyi a szolgálni akarás bennem. Hiszem, hogy egyházadra vigyázol. A mai struktúrájában is vigyázol reá, és a mai struktúrájában is a Tied. Add meg nekem, hogy nagyon tudjak figyelni azokra is, akikbõl ez az álom idegenségérzést, elutasítást vált ki. Ne gondoljam, hogy akik elutasítanak, azok szükségképpen nem látnak vagy rosszindulatúak. Add meg, hogy úgy legyek bizonyos abban, amit jónak gondolok, hogy mindig készséges legyek odaigazítani gondolataimat azokéhoz, akikben a Lélek szavát kell felfedeznem. Amen.