NNCL336-304v1.0
Alberto Moravia
Az álarcosbál
Agostino
Az engedetlenség
A hitvesi szerelem
kisregények
EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1974
A kiadásért felel az Európa Könyvkiadó igazgatója
Felelős szerkesztő: Szabó Ede
A fordításokat az eredetivel egybevetette: Iványi Norbert
A védőborító és a kötésterv Murányi Zsuzsa munkája
Műszaki szerkesztő: Szegedi Lászlóné
Műszaki vezető: Siklós Béla
Készült: 58 000 példányban, 28,29 (A/5) ív terjedelemben
73.1846.66-14-1 Alföldi Nyomda, Debrecen
ISBN 963 07 00271
EU - d - 7475
ALBERTO MORAVIA
ROMANZI BREVI © 1941 LA MASCHERATA
1945 AGOST1NO
1948 LA DISUBBID1ENZA
1949 L'AMORE CONIUCALE
CASA ED1TR1CE VALENT1NO BOMP1AN1 & C.,
MILANO, 1960.
Az a bizonyos tengerentúli nemzet, amelyet megtizedelt, feldúlt, kimerített a csaknem egy évtizedig tartó dühödt polgárháború, végül is Tereso Arango tábornokra bízta sorsát.
A belviszály tíz hosszú éve alatt fél tucat tábornok viaskodott hadserege élén a hatalomért; Tereso, aki legalább olyan bátor volt, mint amilyen ravasz, mindegyiküket túlélte és legyőzte.
Tereso egyszerű, katonás, úgy is mondhatnánk, nyers ízlésű ember volt. Az ország fővárosának fényes társasága nemigen mondhatta el magáról, hogy a hazafias ünnepeken és a katonai felvonulásokon kívül máskor is érintkezhet vele. Tereso minden szalonnál, minden arisztokrata fogadásnál jobban szerette a régi bajtársai körében elköltött meghitt vacsorákat, a kakas- és bikaviadalokat, a népszínházakat, esetleg a jó történelemkönyveket és a gitárzenekarok könnyű zenéjét. Ezzel az egyszerűséggel és tartózkodással magyarázható, hogy miért hárította el hosszú éveken át oly határozottan az ország legesleghíresebb, leggazdagabb, legvendégszeretőbb arisztokrata hölgyének, Gorina hercegnőnek a meghívását. De Gorina megesküdött magában, hogy legyőzi Tereso embergyűlöletét; mivel látta, hogy kedveskedéssel, hízelgéssel semmire se megy, elhatározta, hogy kideríti, mi a tábornok gyengéje. Bármilyen erényes is Tereso, mégiscsak ember, és biztosan megvan a gyengéje. Gorina végtelenül eltúlzott, barátságtalan gőgje mögött nyájas és átható ravaszság rejlett. Nem kellett sokat fáradoznia, hamarosan rájött, hogy a harcban oly erős Tereso rögtön megadja magát, ha az a nő, aki tetszik neki, csupán egyetlen pillantást vet rá; egyébként pedig éppen egy nagyon fiatal özvegyasszonyba, a társaság egyik legragyogóbb szépségébe, Fausta Sanchezbe szerelmes. A hercegnő meghívta Faustát a palotájába, és néhány órára bezárkózott vele külön szobájába. Ennek a megbeszélésnek az lett az eredménye, hogy néhány nap múlva egy diplomáciai fogadáson Tereso újabb meghívást kapott Gorinától.
Tereso gyűlölte Gorinát, megtestesülve látta benne az ország régi nemességének minden gőgjét, tudatlanságát, romlottságát és hiúságát, így hát a megszokott választ adta neki; vagyis azt, hogy sajnálja, de az államügyek miatt semmiképpen se vehet részt olyasfajta mulatságon, amilyenre a hercegnő invitálja. A szenvtelen és gőgös Gorina színlelt elővigyázatlanságból megjegyezte, hogy a tábornok visszautasítása biztosan le fogja sújtani Fausta Sanchezt, az őrgrófnő ugyanis nagyon remélte, hogy találkozhat vele az estélyen.
Tereso hónapok óta hiába vadászott Faustára, s neve hallatára úgy érezte, hogy szíve, életkorát és tapasztalatait meghazudtolva, fiatalosan megdobban. – Miből gondolja, hogy az őrgrófné örülne a jelenlétemnek? – kérdezte elővigyázatlanul.
– Ki ne örülne nagyméltóságod jelenlétének? – mondta Gorina; úgy tetszett, hogy a kérdést inkább kioktatásnak, mintsem hízelgésnek szánja.
Tereso ajkába harapott, és szárazon azt felelte: Faustának, ha olyan nagyon szeretne találkozni vele, nem kell egyebet tennie, mint hogy jelentkezik a palotában, amikor kihallgatás van, s ő nyomban fogadja. Igaz, hogy Fausta elvesztette a férjét, felelte a hercegnő, de van egy bátyja; és Tereso talán azt hiszi, Fausta bátyja megengedheti, hogy az őrgrófné átlépje azt a küszöböt, amelyen túl már annyi nő becsületén esett végzetest csorba? Mindenki túlontúl jól tudja, milyen varázslatosán vonzza Tereso a nőket, így hát Fausta bátyja nem vállalhatja a kockázatot. Értettem – gondolta Tereso –, Fausta árát legelőször is azzal kell megfizetnem, hogy részt veszek a mulatságon. Azt felelte, rendben van, el fog menni a bálba. Naivan hozzátette, hogy éppen Antiguába kell utaznia, s ez a kisváros nincs messze Gorina kastélyától, ahol a mulatságot megrendezik; ki fogja használni az alkalmat, s kiruccan a kastélyba. Tereso azt hitte, hogy ezekkel a szavakkal elleplezi Gorina előtt az igazi okot, amiért elfogadta a meghívást. De Gorina megjegyezte magában, hogy a hal végre ráharapott a horogra.
Fausta valójában már jó ideje elhatározta, hogy Tereso szeretője lesz, ezt egyébként fivére is helyeselte. De az őrgrófné tudta, hogy a férfiak, főként a tekintélyes emberek, annál értékesebbnek tartják a hőn áhított győzelmet, minél nehezebbnek érzik kivívását. Ha meghívatja magát Teresóval a palotába vagy valamelyik vadászházába, akkor már a kezdet kezdetén elrontja, megrövidíti, ugyanolyanná fokozza le kapcsolatukat, mint a tábornok nem csekély számú régi viszonya volt. Fausta nagyon örült, hogy megbeszélhette a dolgot Gorinával; a hercegnő azt tanácsolta neki, hogy várjon a mulatságig, amelyet minden évben ugyanabban az időszakban szokott rendezni vidéki kastélyában. Ott majd hosszas ellenállás után Tereso tudtára adhatja, hogy nem teljesen közömbös a számára. Azután ők ketten kiügyeskedik, hogy Tereso bizonytalanságban maradjon, s vágyai ne teljesedjenek; így csikarhatják ki belőle a legtöbbet.
Ily módon a mulatság több ember érdekét szolgálta. A hercegnő elérte, hogy a tábornok elfogadta a meghívást és végre kielégítette régi s ez ideig meddő háziasszonyi vágyát. Fausta a bálon akarta kivetni hálóját. Bátyja, Manuele arra gondolt, hogy a tábornokból kicsikar néhány szívességet, amit Tereso egyelőre csökönyösen megtagadott tőle. Végül Tereso arra számított, hogy meghódítja Faustát. A rendőrfőnök, Osvaldo Cinco, az utolsó pillanatban még bonyolultabb cselszövéssel tetézte ezeket a ravasz terveket.
A rendőrfőnök nagy fejű, alacsony ember volt, az arca mézesmázos, mint a púposoké; az egész országban híres volt fajbikatenyésztő telepeiről és gyűrött, megfeketedett, krémszínű selyemmandzsettájáról, amely mindig jó tenyérnyire eltakarta szőrös kezét, és amelyet szüntelen igyekezett visszahajtani, de hiába; néhány éve rémülten vette észre, hogy szemlátomást egyre kisebb befolyással van Teresóra. A tábornok nagyon jól fel tudta használni kormányzása első éveiben, amikor az ország megbékítése érdekében hol keményen, hol szelíden kellett bánnia az emberekkel. De az évek során Tereso népszerűsége megerősödött, és a tábornok egyre kevésbé folyamodott Cinco, az igazat megvallva, nem teljesen tiszta módszereihez. Minden feltűnés nélkül sorra kicserélte hatalma régi támaszait. Kormányzása egyre jóságosabbnak és atyaiabbnak ígérkezett; az idők megváltoztak, s az első csaták régi, kíméletlen harcosaival már nem tudott mihez kezdeni. Tereso csak azért nem menesztette még a rendőrfőnököt, mert tisztában volt vele, hogy kormányzásának minden ódiuma, ha ugyan volt még ódiuma, Cincóra hárul, ő pedig rnakulátlannak tűnik fel. De most már nagyon szerették, és nem volt szüksége effajta villámhárítóra. A tábornok azt forgatta a fejében, hogy új embert, olyan mindennapos, hűséges, rendes bürokratát állít Cinco helyére, akinek tiszta a múltja és a keze. Tereso szándékai abban is megmutatkoztak, hogy egyre ridegebben bánt Cincóval. A rendőrfőnök viszont élete művének tekintette az ország rendőrségét, és az az érzés, hogy nemsokára át kell adnia valamelyik beosztottjának, kétségbe ejtette.
Cinco tudta, hogy főleg azért fogja elveszíteni rendőrfőnöki tisztségét, mert az országban nyugalom van, és Tereso immár páratlan népszerűségnek örvend. Jelentették neki, hogy Tereso részt fog venni Gorina mulatságán; hirtelen az az érzése támadt, hogy ha a mulatságon sikerül álmerényletet rendeznie, akkor Tereso megrémül, és elodázza a leváltását. Cinco tudta, hogy a játék veszélyes, nemcsak állásával, hanem életével is kell fizetnie, ha elveszíti. De Cinco szerencsejátékos volt, és tudta, hogy gyakran éppen a legkockázatosabb tétekkel lehet a legtöbbet nyerni. Kihallgatást kért Teresótól, és minden teketória nélkül bejelentette: tudomására jutott, hogy merényletet terveznek ellene Gorina hercegnő mulatságán, el akarják tenni láb alól.
– Nagyon komoly a dolog – mondta a végén –, elkeseredett, mindenre elszánt emberekről van szó... én azt tanácsolom nagyméltóságodnak, találjon ki valami ürügyet, és ne vegyen részt a mulatságon... igaz, hogy ebben az esetben nem tudjuk elkapni az összeesküvőket... de legalább elkerülünk minden kockázatot.
Cinco remekül válogatta össze azokat a szavakat, amelyekkel fel lehet csigázni Tereso vakmerőségét és hiúságát, és gyorsan rá lehet bírni, hogy ravasz rendőrfőnöke tanácsaival éppen ellenkező elhatározásra jusson. De ez alkalommal Fausta és a tábornok kalandja is közrejátszott; Tereso teljesen érzéketlen volt a veszély iránt, de tartott tőle, hogy megzavarja hódítási tervét. Azt mondja, hogy ismeri valamennyi összeesküvő nevét – mondta nyers hangon –, nos, tartóztassa le őket... és ne beszéljünk többet a dologról.
– Nem tehetem, nagyméltóságú uram – mondta Cinco, és visszahajtotta selyemmandzsettáját, amely már kora reggel csúnyán összegyűrődött –, bizonyítékokra van szükségünk... minimális bizonyítékokra... különben nem összeesküvőket tartóztatunk le, hanem... békés polgárokat...
A párbeszéd a csaták termében folyt le; a helyiséget azért keresztelték el így, mert Tereso megfestette a falain azokat a főbb ütközeteket, amelyekben részt vett. Tereso felállt az íróasztal mellől, és elkezdett föl-alá járni a tágas teremben. – Hát ilyen nagyszerű eredménnyel járnak a maga agyondicsért módszerei – förmedt rá a tábornok Cincóra. – Merényletet terveznek ellenem... amint kibújok ebből az odúból, máris az életemre törnek. ez csakis a maga hibája, a maga átkozott rendőrségéé, amely nem érti a szakmáját... kirúgom... elbánok magával... elkergetem az egész társaságot.
Cinco mosolygott, egyáltalán nem félt. Tapasztalatból tudta, hogy ezek a dühkitörések semmit se jelentenek. Tereso tulajdonképpen a habozás, a töprengés pillanatait szokta elleplezni velük. Ha bizonytalannak érezte magát, kétszer olyan magabiztosnak és agresszívnek igyekezett feltűnni... Most éppen Faustára gondolt, és azon tűnődött, hogy mitévő legyen. Cincónak igaza van: az összeesküvőket tetten kell érni. De másrészt félő, hogy a leleplezéssel és a letartóztatással járó zűrzavar jóvátehetetlenül elrontja a gáláns kalandot. A nők nagyon állhatatlanok; oly könnyen változtatják véleményüket és érzelmeiket. Amint látjuk, Teresónak Faustával kapcsolatban volt néhány illúziója; nem jött rá, hogy az asszony érzelmeit semmiképpen se változtathatja meg az összeesküvés leleplezése. Végül goromba hangon megkérdezte Cincótól, le tudja-e bonyolítani az akciót úgy, hogy egyáltalán nem zavarja meg az estélyt. Cinco készségesen megígérte, hogy teljesíti Tereso kívánságát: senki se fog észrevenni semmit. A tábornok még dohogott egy kicsit, de közben az az érzése támadt, hogy ha valóban minden úgy fog menni, ahogy Cinco mondja, akkor, mivel, a rendőrfőnök már bizonyságot tett ügyességéről, s neki semmi oka sincsen a bizalmatlanságra, nos, akkor az összeesküvés egyáltalán nem zavarja meg a kalandot, sőt pikánsabb ízt ad neki. A nők szeretik a bátor férfiakat, gondolta Tereso. Fausta nemcsak a kormány fejét fogja látni benne, hanem egyszersmind azt a férfit is, akinek életét veszély fenyegeti, de eléggé bátor hozzá, hogy a veszéllyel nem törődve, csakis szerelmére gondoljon. Itt meg kell jegyeznünk, hogy Tereso csakugyan bátor ember volt, s tíz férfi közül kilenc megfogadta volna Cinco hazug tanácsait, és lemondott volna mind az estélyen való részvételről, mind a kalandról. De Teresót azoknak a szerelmes öreg férfiaknak különös, viharos, egyszersmind mélabús érzései töltötték el, akiknek szenvedélyét a halál egyáltalán nem csillapítja, sőt valósággal felcsigázza. A tábornok arra gondolt, hogy a legszebb halállal halna meg, ha a merénylet sikerülne: véresen, a dicsőség és a hatalom csúcspontján, a szeretett nő karjában lehelné ki lelkét. Tereso szívében a nagyság szenvedélye lángolt, és ez a szenvedély, amely a legalacsonyabb rangról a legfőbb hatalom polcára emelte, hasonlíthatatlanul különbbé tette összes miniszterénél és a társadalomnál, amelyben élt. így hát eldőlt, hogy Tereso eredeti terve szerint részt vesz a mulatságon. Cinco pedig ez alkalommal megmutatja, milyen nagyszerű rendőr, és úgy tünteti el az összeesküvést és az összeesküvőket, hogy senki se vesz észre semmit. A tábornok megnyugodott, és elbocsátotta Cincót. A rendőrfőnök pedig nekifogott az álmerénylet előkészítésének, a mulatságig ugyanis már csak néhány nap volt hátra.
Cinco valamennyi munkatársa közül egyetlenegy emberben bízott meg minden fenntartás nélkül. Az illetőt Perrónak hívták, a nagyszámú provokátor között ő volt a legkiválóbb és a legélesebb eszű. Az igazat megvallva, nem is rendőrkopó volt, hanem inkább színész, aki időről időre tökéletesen meg tudja eleveníteni a legkülönfélébb figurákat. Az átlagosnál magasabb termetű, elegáns, izmos férfi, arca színes viaszból készült maszkra emlékeztetett. De teljesen szabályos maszkra, amelyen a legkisebb torzulást se lehet észrevenni. Keskeny, magas homloka volt, csúfondárosan merev tekintetű, szép metszésű, nagy szeme azoknak az ősrégi szobroknak a szeméhez hasonlított, amelyeknek pupillája helyén kő van, hosszú orra ravaszságra vallott, tömött bajsza alatt szüntelenül szertartásosan mosolygó széles ajka mindkét oldalon felfelé ívelt; e vonások csakugyan azokat a színészeket juttatták az ember eszébe, akiknek arcán akkor is megszállottság, mesterkéltség, merevség, alakoskodás érzik, amikor már lejöttek a színpadról. Perro arcán valóban föl lehetett fedezni a szerepjátszással járó könnyed és szellemes fensőbbséget, az olyan színészről visszaverődő rivaldafényt, aki az alakját megvilágító lámpákon túl csupán egy fekete szakadékot lát. Perro öntudatlan színészi hivatásból űzte a rendőrkopó mesterségét. Más az ő helyében nem kisebb sikerrel igyekezett volna a közönséget meghódítani. De a színészek szeretik a tapsot; Perro viszont jobban szerette a homályt, a titkolózást, a hallgatást. Azonkívül, hogy szeretett alakoskodni, szinte a vérében volt, hogy kedvét lelte az intrikában, az árulásban és a játékban. Úgy érezte, hogy mivel meg tudja szólaltatni az emberek legtitkosabb és legveszedelmesebb szenvedélyeit, hatalmasabb, mint Tereso, aki négyes sorokban, vállukon puskával masíroztatja alattvalóit. Perro tőrbe csalt polgártársai istenének, egy hihetetlenül bonyolult bábjáték rendezőjének pózában tetszelgett. Ügyet se vetett rá, hogy szüntelen játékának áldozatai a börtönben vagy a vesztőhelyen végzik. Úgy vélte, hogy a szolgálat igazolja. Persze, éneikül is ugyanazt tette volna. De becsvágyó volt, és szerette volna megszerezni magának Cinco helyét. Meg volt győződve róla, hogy bizonyos körülmények között nem a miniszterek kormányoznak, hanem a rendőrség. A rendőrfőnök helyére pályázott, hogy amolyan nélkülözhetetlen szürke eminenciás lehessen a már öregedő, fáradt Tereso mellett, hogy az egész országot a cselszövés színházává, az árulás orgiájának színhelyévé alakíthassa át. Csak becsvágya akadályozta meg abban, hogy Cincóval is kettős játékot játsszon, vagyis hogy főnökét mint rendőrkopó, s valamelyik titkos politikai pártot mint összeesküvő szolgálja. Egyébként az országban már jó ideje nem akadt se titkos, se másféle párt.
Cinco tehát magához hívatta Perrót, és elmagyarázta neki, mit kíván tőle. Az a feladata, hogy fogjon egy félrevezetett embert, egy bolondot, vagyis egy naiv alakot, bízza meg a merénylet elkövetésével, s minden egyébről gondoskodjon, a fegyverektől a helyszínig, a bűntársaktól a kedvező alkalomig. Ha a merényletet idejében leleplezik, az Cincónak, neki és természetesen az egyetlen igazi merénylő kivételével az összes résztvevőknek kitüntetést, előléptetést, pénzt jelent. Cinco nem mondta meg Perrónak, mi oka van erre a komédiára, nem szeméremből hallgatta el, hanem azért, mert tudta, hogy fölösleges beszélnie róla, hiszen Perro már a kezdet kezdetén megértette, miről van szó. Perro végighallgatta Cincót, és kijelentette, hogy a keze ügyében van a megfelelő ember. Amolyan eszelős alak, akit évek óta éppen az effajta igényekre számítva tartott, úgymond, melegen. A főnök bízza rá a dolgot, minden remekül fog menni. Cinco tudni akarta, hogyan végzi el a feladatot. Perro azon nyomban nyugodtan, élvezettel és olyan magabiztosan adta elő haditervét, ahogyan az oktatók szokták darabokra szedni a gépeket, amikor bemutatják tanítványaiknak. Cinco szerette Perróban ezt a szinte mértani tisztánlátást, és teljesen meggyőzőnek találta a tervét. Nem is adott további utasításokat neki, megbeszélte vele, hogy néhány nap múlva találkoznak Gorina estélyén, és útjára bocsátotta.
Így hát Perro elindult Antiguába. Munka nélküli inasnak öltözve fekete nadrágban, fehér kabátban, keményített ingben egy teljes napon és éjszakán át utazott a harmadik osztályon, mindig szertartásosan, szolgálatkészen, udvariasan viselkedett, ahogy annak a figurának kellett viselkednie, akit alakított. Útitársai, javarészt parasztok és munkások, hosszas beszélgetés és vita után tökéletesen meggyőződtek róla, hogy derék fiatal lakájjal van dolguk, aki azért ült vonatra, mert a híres Gorina hercegnő szolgálatába szeretne állni. Perro adta az ártatlant, s odáig ment az alakoskodásban, hogy egyik útitársával, aki mint kertész dolgozott a hercegnőnél, elmondatta: milyen a kastély. – Ahogy a szavaiból kiveszem, az a hely csakugyan nekem való – jegyezte meg Perro, miután az illető befejezte a pompás kastély leírását –, mindig ilyen nagyúri házakban szerettem volna szolgálni... ahol kevés a munka, és többet lehet keresni. – Aztán magukról, inasokról mindenki tudja, hogy az ilyen helyeken nem vesztegetik az időt hiába – szólt közbe egy jómódú paraszt –, innen is egy kicsit, onnan is egy kicsit... – mondta; közben kacsintott egyet széles, kövér arcában csillogó szemével, kezével pedig olyan mozdulatot tett, amivel a lopást szokták jelezni. De Perro sértődötten tiltakozott: ő tisztességes fiatalember, ha nem hiszik el, fél tucat bizonyítványt is mutathat azoktól az uraktól, akiknél szolgált, például Villahermosa grófnőtől, aki különösen meg volt elégedve vele. Vita kerekedett, több utas beavatkozott, a parasztnak végül el kellett ismernie a mélységesen felháborodott, méltatlankodó Perróval szemben, hogy csak úgy általában beszélt, szavai egyáltalán nem vonatkoztak a jelenlevőkre. Perro megkímélhette volna magát az olyasfajta, fényűzésszámba menő alakoskodástól, mint a harmadik osztályon való utazás. De nem szerette a félmunkát; különben is örömest elvegyült a tömegben, hogy kipuhatolja az emberek hangulatát, véleményét.
Alkonyattájt érkezett meg Antiguába; segített lerakni egy öreg parasztasszony csomagjait és kosarait, azután fejébe nyomta bolyhos biciklista sapkáját, kezébe vette csúf vulkánfíber bőröndjét, és kiment az állomásépületből. Antigua a közeli ezüstbányák jóvoltából valamikor gazdag és népes város volt, de már minden jelentőségét elvesztette. Múltjából csak a viskók és barokk paloták között, a sikátorok útvesztőjében szétszórt száz-egynéhány templom és kápolna maradt meg. Perro, miután eltávozott az állomásról, fölszállt egy munkásokkal és parasztokkal zsúfolt rozoga kis villamosra, és csak a főtéren szállt le. Tudta, hogy a város valamennyi pompás új épületét, a kormányzó palotáját, a városházát, a bankot, a legelegánsabb szállodát s a két politikai kávéházat ezen a négyszögletes téren lehet megtalálni, amelyet óriási platánfák vesznek körül; a téren túl nem lehetett egyebet látni, mint sikátorokat, sötétséget, üres templomokat, viskókat, nyomorúságot. Perro, kezében a bőrönddel, közönyösen körbejárta a teret. Hol itt, hol ott hallgatózott; a platánok alatt sétáló vagy a padokon üldögélő antiguaiak szavaiból könnyűszerrel megtudta, hogy a téren, tehát a városban nem beszélnek másról, mint Tereso közeli látogatásáról és Gorina estélyéről. A tábornok látogatásával kapcsolatos előkészületeket csak a szokott falragaszok, a szokott lámpafüzérek és a szokott, virággal borított diadalívek jelezték, de úgy látszott, hogy Gorina valósággal felbolygatta az egész várost. Ahogy Perro a beszélgetésekből kivette, a hercegnő kibérelte Antigua két legnagyobb szállodáját, és a népes vendégsereg rendelkezésére bocsátotta a régi rossz szagú, vidéki szobákat. Napok óta neki dolgoznak a szabók, akik a jel mezeket varrják, a kereskedők, akiknek temérdek élelmiszerről kell gondoskodniuk, a kertészek és a pallérok, akik a park világításával és az ünnepi díszítéssel foglalatoskodnak. Ehhez képest Tereso nagyon kevés munkát adott; a tábornok tiszteletére adandó fogadások teljesen katonai koreográfiája már az újdonság varázsát is elvesztette. Perro nem kevesebb, mint húsz hatalmas luxusautót számlált meg a téren, Simon Bolivár lovasszobra körül. A kocsik között mászkáló naplopók és gyerekek megjegyzéseket tettek a különös alakú motorházakra és a pompásan csillogó fém karosszériákra. Perro otthagyta a parkoló autókat, és a két kávéházban folytatta a felderítést; miközben a csapnivalóan rossz agavépálinkát szürcsölte, megfigyelte, hogy ott sem esik szó másról, mint Gorina hercegnő estélyéről. Az emberek a több száz, sőt több ezer vendégről, a jelmezekről, zenekarokról, szakácsokról, ételekről beszéltek. Perro észrevette, hogy a megjegyzések inkább csodálatot fejeznek ki, mintsem rosszindulatot. Ez kétségtelenül azt bizonyítja, hogy a lakosság nem él túlságosan nagy nyomorban, s ezért nem érzi kihívásnak a gazdagság e rendkívüli fitogtatását. Perro elüldögélt egy kicsit az egyik padon, amelyen három vagy négy öregember Gorina vendégei kocsi jának áráról vitatkozott, bement mind a két szállodába; az elégedettségtől ragyogó portásoktól megtudta, hogy minden szoba foglalt; azután elindult a tér vége felé, onnan nyílott az Alameda Dos de Mayo, amely nem volt annyira szűk és kanyargós, mint a többi utca. Mielőtt befordult az Alamedába, egy pillantást akart vetni a város egyetlen elegáns cukrászdájára, amelynek édességgel telezsúfolt kirakatai a térre néztek. Miközben orrát az üveghez szorította, észrevette, hogy a cukrászda tele van szokatlan, legalábbis ezen a vidéken szokatlan öltözetű emberekkel: a férfiak bő bricsesznadrágot, bőr viharkabátot, a nyakuk körül színes sálat, sárga borjúbőr csizmát és széles karimájú kalapot, a nők bőrpantallót, kockás inget, nemezkalapot, csizmát viseltek. A “rancheró"-k öltözködtek így, csakhogy az egész megyében nem voltak ranchok, s ezért ebben a klerikális kisvárosban, ebben a nagyon polgári cukrászdában inkább úgy tetszett, mintha előzetesen bemutatnák Gorina jelmezbáljának maskaráit. A hercegnő vendégei, mert csakugyan ők ültek a cukrászdában, ellepték az asztalokat, ott tolongtak a bádog bárpult körül, s amikor poharaikat fölemelték, élvezettel utánozták a lovasok szertelen, otromba mozdulatait. Perro úgy érezte, mintha valami opera főpróbáján leselkedne. Miután figyelmesen végignézte ezt az érdekes jelenetet, befordult az Alamedába. Végigment az utcán, közben időnként kényelmesen elálldogált az üzletek kirakatai előtt, aztán egy füves, kihalt térre ért, itt emelkedtek a Madonna de Los Remediosnak szentelt templom sötét és repedt falai. Perro a már éjszakai sötétségben is rögtön észrevett egy kifakult, félig lila, félig gesztenyebarna ruhába öltözött férfit, aki tyúkszemektől eléktelenített hegyes orrú, fekete cipőt viselt, karján pedig a derült idő ellenére esernyőt tartott. Perro egyenest odament hozzá, és egyik kezével a vállára csapott. A férfi feléje fordította éles körvonalú, barna arcát, hosszú, hegyes, zsíros orrát. – Főkapitányság – mondta Perro erőteljes hangon –, mért áll itt a téren azzal az esernyővel, amikor ilyen szép idő, van? talán a fecskék ellen akar védekezni vele? – Ne haragudjon – felelte a detektív –, de amikor eljöttem hazulról, azt hittem, esni fog. – Aztán meg miért válaszol gondolkodás nélkül, ha egy járókelő azt vágja a képébe, hogy főkapitányság? – folytatta Perro. – Hátha hazudik? – Megismertem magát – mondta a detektív, és esetlenül elmosolyodott. Perro még egypár dologért lehordta, majd megkérdezte, hogy nem tapasztalt-e valami szokatlant, és miután azt a választ kapta, hogy a város nem is lehetne nyugodtabb, faképnél hagyta a szolgálati helyén álló nyomozót.
A térről, mint aki jól ismeri a helyet, bal felé fordult és végigment néhány kanyargós sikátoron. Már teljesen besötétedett, a szűk kis utcákban néhány lámpa csak gyéren világította meg a paloták díszes bejáratát, a kunyhók kis kapuját, a lépcsősorokat, közöket, vaskerítéseket, útkereszteződéseket. Időnként egy-egy templom magas, sötét falai bukkantak fel, mindegyiket szabálytalan alakú tér vette körül. Perro számított rá, hogy a sötétség leple alatt észrevétlenül juthat el arra a helyre, ahova igyekezett, végül belépett egy szép palota kapuján! Fölment két sor piszkos díszlépcsőn, majd egy zöld posztóval bevont csapóajtón keresztül egy folyosóra jutott, amelyre kis irodahelyiségek nyíltak. Egyenest a folyosó vége felé tartott; kopogás nélkül, határozottan benyitott a csillogó üvegajtón, és nyomban egy polcokkal és irattartókkal telezsúfolt szobában egy íróasztal előtt találta magát. Az asztalon kiterítve feküdt egy újság, közvetlenül fölötte egy előrehajló, kerek, kopasz fej csillogott. Az ajtónyitás zajára a fej fölemelkedett, s feltűnt a rendőrkapitány nagy sárga szeplőkkel teli, szemüveges arca. A rendőrtiszt, mihelyt észrevette Perrót, fölállt, hogy üdvözölje, de szinte kelletlenül, elégedetlenségét világosan kimutatva köszönt neki. Perro gondosan becsukta az ajtót, letette bőröndjét az egyik sarokba, majd minden teketória nélkül leült a rendőrkapitánnyal szemben, és nyers, sürgető hangon jó néhány kérdést tett fel neki. A rendőrtisztet szemmel láthatóan bosszantotta ez a hang. Régi vágású ember volt, szerette a kényelmet, és ragaszkodott azokhoz a rendőrségi módszerekhez, amelyeket Perro elavultnak tekintett; Perrót, akiről már nagyon sokat hallott, inkább vérbeli felforgatónak, mintsem újítónak tartotta. A jövevény iránti ellenszenvének másik oka az volt, hogy Perro, bár sokkal fiatalabb volt nála, máris olyan magas rangot ért el, hogy parancsolhatott neki. Perro úgyszólván alig indult el a karrier útján, neki viszont harmincévi szolgálat után a közeli elbocsátásra és nyugdíjazásra kell számítania. Perro nem hagyta békén, tovább faggatta; a rendőrkapitány csak nyelte a mérgét, és bosszúságát a foga közé szorított fél szivarból áradó füstfelhővel igyekezett leplezni; lassan felelgetett, néha szinte csúfondárosan próbált kitérni a válasz elől; azt hitte, hogy vendége nem figyel fel erre. De Perro hamar észrevette a rendőrkapitány ellenkezését, furcsa viselkedését, amellyel mintha azt mondta volna: “Olyan jól megvoltunk maga nélkül, minek jött ide?" és elhatározta, hogy mihelyt alkalma lesz rá, megleckézteti. Igen alaposan ellenőrizte az intézkedéseket, amelyeket a város rendőrsége tett Tereso biztonsága érdekében, majd megkérte a kapitányt, mutassa meg neki azoknak a jegyzékét, akiket kivontak a forgalomból. A kapitány fel sem állt, csak kinyújtotta rövid karját az asztalon heverő irományok felé, és pöfékelve vendége elé tolta a listát: Perro mohón végigfutotta, biztosra vette, hogy megtalálja benne a kívánt ürügyet. Csakugyan fölfedezte egy antiguai lakos nevét, akit az ő véleménye szerint nem lett volna szabad letartóztatni; és nyomban rátámadt a kapitányra. Eleinte ugyanolyan, csak egy kicsit nyomatékosabb hangon beszélt, de amikor látta, hogy a rendőrtiszt nem veszíti el hidegvérét, és továbbra is közömbösen, flegmatikusán válaszol, hirtelen felcsattant: itt mindent rosszul csinálnak, alszanak, ordította, ideje, hogy véget vessenek ennek a piszmogásnak, és így tovább.
A kapitány most már elsápadt, letette szivarját a hamutartó szélére, levette szemüvegét; beesett, fénytelen fekete szeme olyan volt, mint egy megvakított madáré. De Perro látni akarta, ahogy megrémül, és nem hagyta szóhoz jutni, elkezdett le-föl járni a szobában, ez disznóság, üvöltötte, jelentést fog tenni a fővárosban, kirúgatja a kapitányt minden emberével együtt. Perro kívánsága teljesült, a kapitányt hirtelen rémület fogta el; amilyen gyorsan kövér testétől kitellett, felpattant székéről, és futólépésben követte a dühödten le-föl járkáló Perrót; közben megpróbálta bebizonyítani, hogy helyesen járt el, de azt is elismerte, hogy kínzójának igaza van; ezzel nehéz feladatra vállalkozott, hiszen a két megállapítás kizárja egymást. Végül, amikor kétségbeesésében már nem tudta, hogyan csillapítsa le a dühöngést színlelő Perrót, kijelentette: nyomban személyesen fog parancsot adni, hogy bocsássák szabadon a szóban forgó antiguai polgárt; ezzel kiment. Amikor a rendőrtiszt kilépett a szobából, Perro, mintegy varázsütésre lecsillapodott, felült az íróasztalra, és olvasni kezdte az újságot. A már nagyon is tisztelettudó, sőt meghunyászkodó kapitány nemsokára visszatért, és igyekezett megnyugtatni Perrót, hogy az őrizetest rögtön szabadon engedik. – Ha hibáztam – mondta végül, és két ujját végighúzta izzadságtól nedves gallérján –, túlzott igyekezetemben hibáztam. De Perro még ezt se volt hajlandó elismerni, bármily alázatosan könyörgött a rendőrtiszt. Haragos hangon elkérte tőle Gorina vendégeinek listáját. A kapitány odaszaladt az egyik polchoz, fölkapott róla néhány papírlapot, és odatette Perro szeme elé; hízelgő sietsége igencsak elütött attól a nemtörődömségtől, amellyel az imént a letartóztatottak névsorát vette elő; Perro közben visszaült székére az íróasztal mögé. A kapitány mögéje állt, és ujjával mutatta az első sort. – Hasonlítsuk össze együtt, ha akarja – mondta. De Perro gorombán azt felelte, hogy jobban szeret segítség nélkül dolgozni; hagyja őt magára. A rendőrtiszt félt tőle, hogy Perro kutatni fog a papírok között, és ürügyet talál egy újabb jelenetre, így hát azt javasolta, hogy menjenek át a fogadóterembe, az sokkal tágasabb és tisztább, s ráadásul ott nem kell attól tartaniuk, hogy megzavarják őket. De Perro továbbra is goromba hangon azt mondta, hogy ez a szoba tökéletesen megfelel neki; a kapitány átmehet a fogadó terembe. A rendőrtiszt sóhajtott egyet, s elindult kifelé, közben megkérte Perrót, hogy szólítsa be, ha szüksége van rá. Perro már elmerült a papírok között, s úgy tett, mintha nem hallotta volna; de abban a pillanatban, amikor a szegény kapitány lábujjhegyen már majdnem kilépett az ajtón, visszahívta, és meghagyta neki, hogy hozasson valamelyik étteremből egy kiadós vacsorát. Ennél jobban már nem alázhatta volna meg a rendőrtisztet; úgy bánt vele, mintha pincér volna. A kapitány szolgálatkészen megígérte, hogy rögtön hozzák a vacsorát.
Perro, miután magára maradt, körülbelül két óra hosszat azon dolgozott, hogy összehasonlítsa Gorina vendégeinek jegyzékét a rendőrfőnökség listájával, amelyen minden név mellett állt egy hosszabb vagy rövidebb megjegyzés az illető személy tulajdonságairól, jelleméről, előéletéről és fontosságáról. Perro csakis rendőrségi munkájának élt, nem fűtötte társadalmi becsvágy vagy indulat, éppen ezért nyoma sem volt benne annak a bosszúálló és rágalmazó szándéknak, amely általában azokat jellemzi, akik hivatásuk révén beleavatkozhatnak a saját társadalmi osztályuknál előkelőbb rétegek dolgába. De szenvtelensége ellenére sem tudta megállni, hogy össze ne ráncolja szemöldökét, amikor látta, miféle emberek vannak Gorina vendégei között. Mi minden nem akadt abban a jegyzékben: titkos bűn, tiltott szenvedély, becstelenség, erőszak, gaztett, eltussolt botrány, hallatlan perverzitások, cselszövés, árulás, korrupció, vesztegetés. A rancheroruhába öltözött társaságról volt szó, azokról a jól táplált, elegáns férfiakról, azokról a szép nőkről, akiket a cukrászda kirakatüvegén keresztül vett szemügyre; de most csupán szűkszavú jellemzés, egyszerű bűnügyi felsorolás adatainak formájában tűntek fel előtte. Igaz, szerepeltek a listán rendes, vagyis egyszerűen jelentéktelen emberek is, sőt ők voltak többségben, de háttérbe szorultak a kisebbségben levő bűnösök mögött, emezek erkölcsi fogyatékosságaikkal jobban szemet szúrtak, mint a tisztességesek a maguk jelentéktelenségével, s az egész jegyzéket beárnyékolták. Bizony, egyetlen rohadt almától elromolhat egy egész kosár gyümölcs. De Perro csak a szemöldökét vonta össze, s tekintete máris elsiklott felettük: túlságosan romlottak voltak, s ezért sohase okozhattak gondot a rendőrségnek. Perro érdeklődését inkább néhány olyan jelentősebb vagy kevésbé jelentős figurára összpontosította, aki régebben politizált, vagy a közelmúltban lett kegyvesztetté. Ám úgy vélte, hogy ezeket se lehetne igazán veszélyesnek mondani. Javarészt olyan emberekről volt szó, akik ilyen vagy olyan okból, különféle kompromisszumok vagy a végső döntő kompromisszum, az életkor miatt, már képtelenek lettek volna bármiféle kártevésre. Perro nem gyújtott rá munka közben, sőt egy kortyot se ivott, pedig a kapitány egy egész kancsó vizet készített oda neki. Időnként egy-egy névre, amely nem tűnt fel teljesen újnak, fölszegte a fejét, és a mennyezetre meredve kutatott emlékezetében egy halvány vagy egészen elmosódott arc után. A munka felénél tartott, amikor a kapitány benyitott a szobába: mögötte egy pincér tálcán hozta a vacsorát. A rendőrtiszt maga emelte fel az ételtakaró burát, és mutatta meg Perrónak a fogásokat: szerette volna, ha legalább ezért a szolgai buzgalomért megdicsérik. De Perro még a fejét se emelte fel a papírokból; csupán annyit mondott, hogy rendben van, tegye le a tálcát az asztalra, és tovább dolgozott, közben lassan megette a vacsorát. Egyszerre végzett a munkával és az evéssel; azután behívta a rendőrkapitányt, és visszaadta neki az irományait. A rendőrtiszt azt remélte, hogy vendége, ha nem dicséri is meg, de legalább egy kedves szót szól hozzá. De Perro fejébe nyomta sapkáját, felvette bőröndjét, és csupán annyit mondott, hogy máskor ne kövessen el olyan hibát, mint amit neki kellett kijavítania. – Remélem, Cinco őnagyméltósága tudomást szerez róla, hogy én... – kezdte a kapitány. De máris elhallgatott, mert rádöbbent, hogy Perro eltűnt, az ajtóban sem állt meg.
Perro eddig csak néhány bevezető hangot csalt ki abból a hangszerből, amelynek mestere volt: az alakoskodásból. De most könnyű lábbal és szívében kalandos örömmel felkészült rá, hogy elkezdi a nagyáriát. Perro, valahányszor rászedte felebarátját, valóban mélységes gyönyört érzett, aminek semmi köze se volt a szolgálathoz. De azt ő maga se tudta volna megmondani, hogy mi okozza ezt az őszinte örömöt. Talán a hatalom mámora, amely az alakoskodás jóvoltából megsokszorozódik. Talán az a tudat, hogy az alakoskodás révén ügy lesheti ki a mit sem sejtő eleven emberek életét, mintha egy ajtó résein kukucskálna be a lakásukba.
De legjobban az olyasfajta cselszövést szerette, amibe éppen most akart belekezdeni. Perro különösen abban lelte kedvét, ha nemes érzelmeket, nagylelkű gesztusokat színlelhetett. Ilyenkor alakoskodása tiszta, vrlágos stílussá nemesedett, és olyan élesre változott, mint a borotva. Szavai és cselekedetei ellenpontozásában olyan határozott, fenyegető ritmus lüktetett, hogy maga is beleszédült. Úgy tetszett neki, hogy már nem is alakoskodik, hanem énekel. Perro a szakmáján kívül voltaképpen csakis a legszükségesebb és legelemibb dolgokban hitt. Minden mást fecsegésnek, ködnek, levegőnek tartott. Azokkal szemben, akiket idealistáknak nevezett, olyan hideg fölényt érzett magában, mint a tanár, amikor elmagyarázza diákjainak, hogy a villám nem az égiek haragjának jele, hanem csupán elektromos energia, amit a vihar felszabadít. Perro nem pénzért vagy irigységből adta volna el Jézus Krisztust, hanem azért, hogy bebizonyítsa neki: minden tanítása tévedés. Amikor elhagyta a rendőrség épületét, bőröndjével és szemére húzott sapkájával pontosan olyannak tűnt fel, mint egy munka nélküli inas, járása is erre vallott; jó néhány sikátoron végigment, végül eljutott a városfalhoz. Jó darabig a fal mentén haladt, majd, amikor megtalálta a kaput, amit keresett, kiment rajta, és egy tágas, kopár térre ért, amely tele volt lyukakkal, szemétrakással, s inkább hasonlított afféle pusztához, mint térhez. A teret sötétség borította; de messze, a szélén rongyos vurstli lámpái különböző fénnyel csillogtak. Emberek mászkáltak a téren a sötétben; a kivilágított barakkok körül ráérő alakok őgyelegtek. Időnként céllövő puskák pufogását, vagy nevetést, fütyülést lehetett hallani. A tér közelében árboc emelkedett, valami zászló csüngött rajta. A szélben, amely néha feltámadt, a zászló súlyos csattogása hallatszott.
Perrónak a téren kellett találkoznia valakivel. Éppen az árboc alatt. De túlságosan jól ismerte azt, akit keresett. Amikor észrevette az első csetepatét, az egyik bódé mellett, s elindult arrafelé, biztos volt benne, hogy ott találja az emberét.
Abban a bódéban volt a céllövölde. A vörös vászonnal díszített viskóban két erős fehér fényt árasztó karbidlámpa égett. A bódéban, közvetlenül a pult mögött, a kilyuggatott céltáblák és a pezsgőspalackok előtt gyászruhás, fekete hajú, szomorú lány töltögette a puskákat; vékony fehér karjával hajtogatta kétrét a fegyverek csövét, senki se hitte volna, hogy ennyi erő van benne. Egyetlen szót se szólt, miközben a puskákat töltötte. Beesett arcú, nagy, fényes szemű, elgyötört, kiszáradt ajkú kisfiú adogatta a töltényt.
A csetepatét négy vagy öt siheder kezdte; nadrágjuk bokában össze volt szorítva, kerékpáros trikót viseltek. Közrefogtak egy csúnya tömzsi alakot, és csúfolódva úgy lökdösték, taszigálták egymáshoz, mintha labda volna. Áldozatuknak olyan göndör volt a haja, mint a birka gyapja, nagyon erős rövidlátó szemüveget-hordott, széles, sápadt, szeplős arca közepén lefelé görbülő, ferde orra a halak pofájához hasonlított. Nagy, alaktalan szája olyan kifejezéstelennek tűnt fel, hogy süketnémának nézhette volna az ember. Selyemmel szegett fekete hivatalnokkabátot viselt, de világos nadrág volt rajta; hatalmas, domború fenekén, amely megemelte méltóságteljes kabátja szélét, otrombán megfeszült a nadrág.
A suhancok lökdösték, labdáztak vele; közben mókáztak, tréfálkoztak; úgy rémlett, hogy mindezt sem csúfolódásuk szenvedő részese, sem ők maguk nem tekintik újdonságnak. Régi szokásuk lehetett, hogy mihelyt megjelent, így űztek gúnyt belőle. De amint történni szokott, áldozatuk másként fogta fel a dolgot. Érezte, hogy ráncigálják, csipkedik, lökik, de sohase tudta, ki csipkedi, szorongatja, lökdösi. – Hagyjatok békén... – könyörgött, miközben ide-oda hánykolódott – törődjetek a magatok dolgával... mi bosszúságot okozok én nektek? itt vagyok, de rátok se néztem. – Az utolsó szörnyűség a habzó szájából áradó sipító, nőies, dadogó hangja volt.
– Elég, hagyjátok békén – mondta hirtelen egy kegyetlen gyönyörtől lángoló arcú szőke fiú; úgy látszott, ő volt a suhancok vezére –, hagyjátok békén, én veszem oltalmamba... – Ezzel olyan kecsesen kapta hóna alá az áldozat nagy fejét, mintha palack volna, amiből bort akar tölteni; másik kezével mókázva úgy tett, mintha védené, de közben a haját cibálta. Védence fuldoklott. – Hagyjatok békén – visította.
A szőke fiú végre elengedte; a megkínzott fiatalember vérvörös arccal, zihálva fölegyenesedett. De a csoport legkisebb tagja, egy cingár kisfiú, aki elálló füléig lehúzott hatalmas biciklista sapkát viselt, talán fölbátorodott rajta, hogy az a barom addig semmiféle ellenállást se tanúsított, s ezért nekiugrott, és belecsimpaszkodott a hajába. Talán el akarta vonszolni. De az áldozat megvadult a fájdalomtól, és teljesen elvesztette az eszét. Vaskos kezével megragadta a fiú nyakát, és teljes erővel megszorította; Rövidlátó szeme, szeplős arca kíméletlen kifejezést öltött; a suhancok látták, hogy ki kell szabadítaniuk a kisfiút a keze közül, mert a végén megfojtja. Így hát mind a négyen nekiugrottak a viaskodóknak. A következő pillanatban egymásba gabalyodott testek birkóztak a bódé előtt, majd a suhancok elégedetten zihálva egymás után felálltak; utolsónak áldozatuk tápászkodott fel. Keménygallérja kilógott fekete kabátjából, csupa piszok és por volt. Egyik orrlyukából vér szivárgott. Elvesztette a szemüvegét, úgy támolygott, mintha a föld kicsúszott volna a lába alól. – Gyilkosok – dadogta –, gyilkosok... majd meglátjátok, hogy bosszút állok rajtatok. – Erre a szőke fiú előrelépett, és mutatóujjával hadonászni kezdett a kárvallott orra előtt; most fenyegető hangon mondta: – Kárt akartál tenni' benne, he?... de ne felejtsd el, hogy ez csak kóstoló volt, legközelebb eltörjük a karodat... mind a kettőt, értetted?
Perro mozdulatlanul figyelte a jelenetet. Az igazat megvallva, nem sajnálta, hogy a szeme láttára elbántak Saverióval, ugyanis így hívták a suhancok áldozatát. Perro úgy érezte, hogy ha be kellene avatkoznia, nem a kárvallottnak fogná pártját, hanem kínzóinak; jó nagyot rúgna abba a rettenetesen megfeszülő világos nadrágba. De végül mégiscsak jeleznie kellett, hogy ott van. Határozott léptekkel elindult a bódéban égő karbidlámpák fénykörének széléről; magas, egyenes alakja láttán a suhancok utat nyitottak neki; Perro letette bőröndjét a pultra, kivett egy puskát a lány kezéből, vállához szorította a fegyvert, s gyorsan és pontosan leadott egy tucat lövést; mindegyik a céltábla közepébe talált. A suhancok csoportjából álmélkodó kiáltás hallatszott. Közben Saverio, miután végre megtalálta szemüvegét, fölismerte Perrót, sokatmondó grimaszt vágott, majd elsántikált. Perro odadobott a pultra egy ezüstpénzt, megvárta, míg a lány visszaadott, azután azt mondta: – Tartsa meg a többit – ; csodálói szája tátva maradt erre a kijelentésre, majd fogta bőröndjét, és ő is keresztülvágott a téren.
Perro nem a levegőbe beszélt, amikor azt mondta a rendőrfőnöknek, hogy keze ügyében van a megfelelő ember. Néhány évvel azelőtt ismerkedett meg Saverióval, s ahogy ő mondta, azóta állandóan melegen tartotta, most már csak föl kellett tálalnia, vissza se kellett tennie a tűzre, éppen eléggé megfőtt. De ettől a metaforától eltekintve, Perrónak rendőri munkája közben az az ötlete támadt, hogy a lehető legerőszakosabbak közé számító titkos forradalmi pártot alapít, és beszervez egy bizonyos számú elégedetlen vagy egzaltált embert. Ezzel a kitűnő elgondolással kettős célt ért el: pórázon tartott jó néhány veszélyes elemet, s egyszersmind a rendőrség közvetlen rendelkezésére bocsátott egy forradalmi szervezetet. Saverióval, akárcsak többi követőjével, elhitette, hogy a fővárosban létezik egy titokzatos központi bizottság, s ő mint fő instruktor attól kapja az utasításokat; a bizottság viszont egy másik, hatalmasabb nemzetközi szervezettel áll kapcsolatban. Perro csakis pontosan olyan naiv és elámított embereket vett fel a pártjába, mint Saverio, ugyanis tudta, hogy egy vérbeli agitátor könnyűszerrel leleplezhetné a csalást. Perro a maga módján jót mulatott az összegyűjtött naiv és ostoba alakokon, de egyszersmind megpróbálta eloszlatni a rendőrlélek mélyén szunnyadó homályos aggodalmat is. Ki tudja, hátha egyszer csakugyan kitör a forradalom az országban? Már annyi forradalmat látott a világ. Akkor majd ledobja a rendőrzubbonyt, és számíthat rá, hogy megmenti a bőrét, ha be tudja bizonyítani, hogy ő is összeesküvő volt. Cinco tudott beosztottjának erről a huszárcsínyéről; de Perro a rendőrfőnökön kívül senkivel sem osztotta meg pártja létezésének titkát. Többek között azért nem, mert úgy gondolta, hogy ez a párt csakis az ő alkotása, s ha mások is hozzányúlnak, odavész minden varázsa és öröme.
Perro a téren túl az országúton érte utol Saveriót. Teliholdas éjszaka volt; a sövények fölé magasió fák helyenként a hideg fénnyel elárasztott úttestre vetették mozdulatlan, csipkés, barna árnyékukat. Saverio esetlenül odasántikált Perróhoz, rögtön belekapaszkodott a karjába, és halk hangon kifakadt a céllövöldéi suhancok ellen. Beszéd közben néha dadogni kezdett, ilyenkor megállt, és vastag szemüvegén keresztül Perróra meredve egy kis ideig harcolt a fellázadt szótagok ellen; végül olyan erővel robbant ki belőle a szó, mintha köpött volna. Kijelentette, hogy ha bekövetkezik a változás, amelyről biztos tudomása van, akkor bosszút áll a suhancokon, de a többi antiguain is, aki csúfot űzött belőle. – Mit csinálsz velük? – kérdezte Perro, akit mulattatott az otrombaságnak és a dühnek ez a különös keveréke. Saverio a szótagokba belegabalyodva azt felelte, hogy valamennyit agyonlöveti mint ellenforradalmárt, mert ezek ellenforradalmárok; végez az egész naplopó és mulatságokra áhítozó csőcselékkel, hisz általában ezek alkotják a reakciós kormányok tömegbázisát. Ez a népség sokkal veszedelmesebb a burzsujoknál, mert a burzsujok legalább a saját szakállukra dolgoznak, de amazok megrontják az egészséges forradalmi tömeget, amelyben élnek. Perro megjegyezte, hogy akkor a fél országot agyon kell lövetnie; hisz valójában a fél ország nem törődik mással, mint a bika- és kakasviadalokkal, a pelotával, a nőkkel, a dalokkal és a tánccal. Saverio azt felelte, hogy ha kell, megteszi, amit mondott. A forradalmak vérben tisztulnak. Perro csúfondárosan megkérdezte, nem tart-e tőle, hogy személyes ellenségeinek kiirtása láttán vetélytársai azzal fogják megvádolni: egyéni sérelmeinek megtorlására használja fel a forradalmat. Ez a megjegyzése meghökkentette Saveriót, ugyanis mindig nagyon ügyelt rá, hogy másoknak csakis elvhűségével tűnjön fel. – Igen – vágott vissza tudományos komolysággal –, de nem volna-e ugyanolyan taktikai hiba, ha megkímélnénk az ilyen ellenforradalmár elemeket? – Perro azt felelte, az a legrosszabb, ha valakin érezni lehet, hogy összekeveri a magánéletet a közélettel. Saverio elbizonytalanodott és elhallgatott. Perro repesett örömében. Akkor kedvelte igazán Saveriót, amikor így viselkedett.
Jókora utat tettek meg; Saverio, miután kifújta a mérgét, egy csomó kérdést szögezett Perrónak a párt tevékenységével kapcsolatban. Saverio folyton dadogott, s tartózkodott az őszinteségtől, mert úgy vélte, hogy veszélyes volna nyíltan beszélni, de azért megengedett magának néhány jó ideje átgondolt bíráló megjegyzést. Azt mondta: semmiképpen se akarja, hogy a központi bizottság a fegyelem megsértését vesse a szemére; sőt, odafent tudniuk kell, hogy az egész országban nem találnak nála engedelmesebb és buzgóbb harcost. Mégis, hogy ha szabad, szeretne néhány megjegyzést tenni; természetesen csak mint magánember, hiszen Perrót már inkább barátjának tekinti, mintsem felettesének. Különben a központi bizottság a párt minden harcosát kifejezetten felszólította, hogy éljen a leghasznosabbnak vélt kritika fegyverével, de természetesen mindig maradjon meg az elvhűség keretei között. Perro elismerte, hogy Saveriónak ez a megjegyzése helytálló. Saverio pedig nekibátorodott, s először is azt hozta fel, hogy a párt túlságosan magukra hagyja a tagjait. Ő maga is elmondhatja, hogy két éve, amióta a párt soraiban harcol, Perro ritka látogatásait kivéve, se közvetlenül, se közvetve nem tudott kapcsolatba lépni a központi bizottsággal. Ezért, tette hozzá, s közben világosan saját magára célzott, ezért félő, hogy a legértékesebb elemek eltunyulnak a tétlenségben és a bizonytalanságban. Nagyon sok tennivaló volna például ennek a különösen szegény és elnyomott megyének a munkásai és parasztjai között; ezek az emberek semmi egyebet nem akarnak hallani, mint a hit és a harc új jelszavait; miért tiltja meg a párt neki az ügyes földalatti agitációt? Másfelől, miért kap olyan kevés kiadványt a párttól? Azon a kis kézikönyvön kívül (amelyet a rendőrség költségén nyomtattak ki – gondolta magában Perro, és nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon) s azon a néhány jelentéktelen röpiraton kívül még soha semmit sem adtak a kezébe. Talán azért feledkeztek meg róla, mert el van temetve ebbe a megyébe? Tudják-e a köz ponti bizottság urai, hogy a forradalomban a falusi tömegek néha többet érnek, mint a városiak? Talán nem tudják, hogy a legjobb propagandisták hetven százaléka rendszerint a napszámosok közül rekrutálódik, azok közül, akik, mivel folyton vándorolnak, szélesebb körű és szerteágazóbb munkát tudnak végezni, mint mások? És miért nem engedik meg neki, hogy ugyanúgy irányítson valakit, ahogy Perro irányítja őt? Ő egy sejt; ez rendben van, de hol a többi sejt? Perro remekül mulatott rajta; azt a kétértelmű választ adta, hogy vannak más sejtek is, talán sokkal több sejt van, mint Saverio képzeli, de nem az ő feladata, hogy foglalkozzon velük. Saveriót mintha egy kicsit megvigasztalta volna ez a válasz, amely tökéletes összhangban volt a forradalmi gyakorlattal. De azért makacsul hangoztatta: hibát követnek el, ha ilyen tétlenségre kárhoztatják, ha semmilyen munkát se adnak neki, ha nem veszik igénybe. Perro erre komolyan azt felelte, hogy a központi bizottság nemsokára igénybe fogja venni. De először elméletileg kell felvértezni, ehhez pedig az ő tudomása szerint éppen elég könyve van. Ami az elméletet illeti, Saverio elismerte, hogy igen nagy hasznára voltak legutóbbi olvasmányai, kivált a híres Francisco Segoviano A jövő civilizációja című könyve; nagyszerű könyv, színarany minden betűje, elragadó a dialektikája, tökéletes a szerkezet; ez a könyv felér egy megnyert ütközettel, egymaga többet használt a proletariátus ügyének, mint az utóbbi húsz esztendő egész társadalomtudományi irodalma. Perro helyeselte ezt a lelkesedést, de figyelmeztette Saveriót, hogy óvakodjék Segoviano némely tetszetős utópista nézetétől; nem szabad elfelejtenie, hogy Segovianónak éppen abban a dialektikában rejlik a legfőbb hibája, amelyet ő annyira csodál; éppen a gyakorlati útmutatás hiányzik belőle, pedig anélkül nem lehet igazi forradalmi tetteket végrehajtani. Saverio azt felelte, hogy ez igaz; Segoviano olvasása közben kiegészítésül a nem kevésbé hasonlíthatatlan Henriquenek a forradalmi taktikát tárgyaló brosúráját forgatta; ez is nagyon jó, nagyon értékes munka, olyan, mintha a szerző éppen azért írta volna, hogy kijavítsa Segoviano hibáit és hiányosságait. Szóval, el lehet mondani, hogy a forradalomnak Segoviano az agya és Henrique a karja. De Saverio lelkendezés közben sem feledkezett meg személyes problémájáról; újra kérte Perrót, jelentse kérését a központi bizottságnak. Egyébként óvatosan hozzátette, nem szeretné, hogy ha a párt vezető köreiben is elterjedne, amit mondott. Hiszen ő valójában csak bizalmasan mondott bírálatot; s reméli, hogy mindez kettejük között marad. A központi bizottságnak viszont tudnia kell, hogy ő mindig, ma éppúgy, mint tegnap, mindenre készen áll, a párt rendelkezésére. Perro némi tartózkodással megdicsérte ezt a fegyelmezettséget, és azt mondta, hogy a központi bizottság hamar, sokkal hamarabb igénybe fogja venni, mint maga Saverio gondolná. – Igazán? – dadogta Saverio, s megint elfogta a büszkeség. – Igazán? – Igen – felelte Perro. Saverio ekkor kijelentette, hogy ő is szeretne előterjeszteni néhány tervet. De Perro belefojtotta a szót; azt felelte: a tervek kidolgozása nem az ő feladata, neki csupán az a dolga, hogy vakon végrehajtsa a párt terveit. Inkább arra vigyázzon, hogy ne essen bele az individualizmus súlyos és nagyon is polgári hibájába. Már bíráló észrevételeiben is rossz jelet lát, bírálata nem mindig maradt meg a hivatalos elvhűség keretei között. Saverio úgy megriadt ettől a figyelmeztetéstől, hogy egy időre elnémult, így hát szótlanul folytatták útjukat.
Az egyik kanyarnál két nagy lombos fa között kirajzolódott egy köves ösvény világos kígyóvonala. – Erre – dadogta Saverio. Ugyanakkor majdnem beleütköztek egy magas, karcsú férfiba, akinek arcvonásait nem lehetett látni a fák árnyékában. – Mit csinálsz, Saverio? – szólalt meg egy tiszta hang. – Szentjánosbogárra vadászol? – Sé-sé... sétálok – felelte Saverio. – Vigyázz, ne hagyd kiszökni Ludrát, jól csukd be a kaput – mondta a hang; azután halk fütyülése és elhaló lépteinek zaja jelezte, hogy távolodik. – Ki volt ez? – kérdezte Perro. – Se-... se... se – dadogta Saverio, azután megkerülte a nehézséget és kirobbant belőle: – A féltestvérem, Sebastiano. – Ó, Sebastiano – felelte hanyagul Perro, s megfordult, hogy megnézze. Perro tudott erről a féltestvérről; de még csak egyszer-kétszer látta és akkor is mindig messziről. Perro tudta, hogy Saverio egy gazdag földbirtokos, név szerint Rivas és egy nagyon egyszerű parasztlány törvénytelen gyereke. Rivas halála után Saverio helyzete bizonytalanná vált, félig szolgaként, félig rokonként maradt a háznál. Ő és féltestvére külön-külön éltek ugyanabban a villában, de néha hetekig nem látták egymást. Saverio egy fészerben, Sebastiano a villa talán egyetlen olyan szobájában lakott, amelyben még voltak bútorok. Rivas ugyanis nagyon könnyelmű ember volt, és a villán kívül, amely egyébként el volt zálogosítva, semmit se hagyott Sebastianóra. Lassanként eladta egész vagyonát, földjeit, autóit, lovait, kutyáit, még a bútorait is, hogy legyen miből kifizetni adósságait. Perro többször szemrehányást tett Saveriónak, amiért forradalmárhoz méltatlan szeretettel viseltetik féltestvére iránt, aki úriember és földbirtokos. De Saverio komolyan vette ezeket a mókás vádakat, és azt felelte rájuk, hogy apjuk tönkretette Sebastianót, így hát féltestvéréből is ugyanolyan proletárt csinált, amilyen ő. De sajnos, teljesen hiányzik belőle az osztályöntudat.
Közben elértek a villához. A rácsos kapu fehér zárórúdja mögött egy karcsú szuka elegáns fekete árnyéka tűnt fel; ugrált, a farkát csóválta; minden ugrással újabb arabeszket karmolt a zárórúdra. Ez a kutya volt Ludra; Saverio elsőnek lépett be a kapun, rögtön megfogta a kutya nyakörvét, mert félt, hogy a gazdája után szalad. Két agavésor között rövid kerti út vezetett a villához; az épület négyszögletes, dísztelen fehér ház volt, három sor zöld ablakkal. Oldalt, közvetlenül mellette alacsony viskó állt; a fészer, ahol Saverio lakott. Saverio ide vezette be vendégét, azt mondta, hogy itt tudnak a legjobban beszélni. A városban esetleg kihallgatnák őket. Egy ideje úgy érzi, hogy folyton figyelik, tette hozzá, bár az igazat megvallva, nem tudná pontosan megmondani, hogy ki figyeli és hogyan. Perro elmosolyodott erre a megjegyzésre.
A fészernek csak egy ablaka és egy kis ajtaja volt. Amikor bementek, Perro látta, hogy a szoba tágas, és csupasz falai fehérre vannak meszelve. A bútorzat egy pár székből, egy agyonnyomorított, vetetlen ágyból és egy kis asztalból állt, amelyen sok-sok papír között egy régi típusú írógép volt; a lepedők a padlón hevertek. Egyébként a szobát szinte elárasztották a könyvek. Sorokban hevertek a földön, a falak mentén, halmokban a szoba sarkaiban, oszlopokban álltak a kis székeken. Az ágy alatt, az asztalon, és az egyik sarokban a vaskályhán is könyveket lehetett látni. Perro, akinek nagy gyakorlata volt az ilyesmiben, csak egy pillantást vetett rájuk, s rögtön megállapította, miféle olvasnivaló is ez. Régi szocialista és anarchista kiadók teljes raktárkészlete, a népművelő könyvtárak minden selejtje, propagandafüzetek özöne, politikai és társadalmi kérdésekkel foglalkozó ismeretterjesztő szövegek tömege. A silány kötésű, rosszul nyomtatott könyvek nyomorúságos borítólapja és vidékies tipográfiája már egy mérföldről elárulta, hogy illegális kiadványokról van szó; szimbolikus rajzaik a harminc éve elavult divat szerint készültek. A könyvtárt a maga teljessége értékessé tette; Perro akarata ellenére is eltűnődött rajta, hogy vajon Saverio miféle tragacsokról, milyen padlások mélyéről, milyen közvetítőkön keresztül tudta összeszedni ezt az immár nagyon ritka gyűjteményt, amelynek szinte minden darabjára tilalmat vetettek. Körülhordozta álmélkodó tekintetét a szobán, és önkéntelenül azt mondta: – Mennyi könyv! – Saverio színlelt közönnyel felelte: dicsekedés nélkül elmondhatja magáról, hogy nagyon gazdag irodalmat gyűjtött össze azokról a kérdésekről, amelyek érdeklik. A gyűjtő lelkesedésétől elragadtatva hozzátette, hogy könyvtárában megvan egy ilyen és ilyen ritka kiadvány, egy ilyen és ilyen könyv, amelyet sehol másutt nem lehet megtalálni. Az ágya alatti rejtekhelyről kihúzott két vagy három különösen üldözött Arango-ellenes nyomtatványt, és megmutatta őket Perrónak. Az egyik borítólapján egy óriási munkást lehetett látni, amint letépi láncát és a cirkuszi állatszelídítőnek öltözött Teresót, amint hátrál, és elejti korbácsát. – Ki tudja, mit művelnének velem, ha tudnák, hogy milyen könyveim vannak – mondta Saverio félszegen –, de szerencsére itt mifelénk mindenki hülyének tart...
Az is vagy... – gondolta magában Perro kegyetlenül. Leült egy alacsony zsámolyra, maga mellé tette bőröndjét, levette sapkáját, és lesimította fényes, sűrű, fekete haját. Aztán hideg és komoly hangon beszélni kezdett Saverióhoz, aki szék híján az ágyon kuporgott; állat kezére hajtotta, könyökét térdére támasztotta. Perro először is kijelentette: a központi bizottság mindenekelőtt azért kényszerítette hosszú tétlenségre Saveriót, hogy kipróbálja hűségét; de eddig nem is volt alkalom a cselekvésre. Most viszont már tudják a központi bizottság tagjai, hogy mint a párt egyik legjobb és leghűségesebb harcosára számíthatnak rá (Saverio olyan őszintén és szerényen intett a fejével, mintha azt mondaná: – ugyan, hagyd); másrészt elérkezett a cselekvés pillanata. Perro itt elhallgatott, és sokatmondó tekintettel meredt Saverióra; emez görcsös grimaszt vágott, mintha azt mondaná: "Készen állok." – Senki se hallhat bennünket? – kérdezte Perro ezúttal csakugyan bizalmatlanul. Saverio biztosította: senki se hallhatja őket. Ekkor Perro egy kicsit halkabban megkérdezte: Saverio talán nem tudja, hogy Gorina hercegnő másnap nagy álarcosbált rendez kastélyában. Saverio azt felelte, hogy nagyon jól tudja, és a politikai propagandista hangján hozzátette, hogy a ledérség és a fényű/és ízetlen és elvetemült fitogtatása igen nagy felháborodást szült a szegények körében. De azt talán nem tudja, folytatta Perro, hogy Tereso tábornok is részt vesz a mulatságon. Saverio szeme tágra meredt a szemüveg alatt, és csodálkozó mozdulatot tett. Igen, folytatta Perro, Tereso mindenképpen megjelenik, ez biztos; a központi bizottság úgy tekinti, hogy a helyzet immár megérett, és elhatározta, hogy döntő csapást mér a diktátorra. S éppen Saveriót szemelték ki, hogy döntő csapást mérjen rá. őneki jut az a megtiszteltetés, hogy ha nem is legfőbb irányítója, de legalább eszköze legyen a gyűlölt zsarnokság megdöntésének.
E szavak hallatára olyan rajongás fogta el Saveriót, hogy még Perro is elcsodálkozott, pedig ő igencsak hozzászokott már az egzaltált emberekhez. Saverio felugrott, odarohant Perróhoz, és megszorította a kezét; közben azt mondta, hogy ez élete legszebb napja, máris készen áll a cselekvésre, és ha kell, örömmel fog meghalni. Elszálltak belőle a szerencsétlen, csúf ember gyűlölködő indulatai, megszabadult a propagandisták könyvszagú tudálékosságától, és szinte újjászületett, bár bizonytalanságát és esetlenségét nem sikerült levetnie. Perro, ha nem az, aki, talán meg is hatódik tőle: persze nem azért, mert Saverio nemes eszméket vallott, hanem inkább azért, mert olyan őszintén és bátran ajánlotta fel az életét az ügyért, amelyben hitt. De Perrónak csak az volt fontos, hogy elvégezze feladatát; úgy érezte, Saverio sokkal többet ömleng, mint amennyire neki szüksége volna. Az effajta lelkesedés mindig zavarta, nem is tartott igényt rá, beérte a szokott vak hiszékenységgel. így hát leereszkedéssel vette tudomásul Saverio érzelgését; aztán megkérdezte tőle, képesnek érzi-e magát arra, hogy meghallgassa, és miután Saverio dadogva igennel válaszolt, elkezdett magyarázni. Röviden a következőkről volt szó. Másnap jelentkeznek Gorina kastélyában, és beöltöznek inasnak. Már megállapodott a dologban Gorina főkomornyikjával, aki szintén tagja a pártnak. Így mindketten bejuthatnak a bálozók közé, és azt csinálhatnak a tábornokkal, amit akarnak. De óvatosnak kell lenniük, ugyanis a legmegalapozottabb terv éppen olyankor hiúsul meg, valami semmiség miatt, amikor a siker biztosnak látszik. A bőröndben időzített bombát hozott magával. A pokolgépet Saverióra fogja bízni, mert kettejük közül ő az energikusabb és határozottabb. Saverio majd úgy tesz, mintha tálcáján ételt vinne Tereso lakosztályába, és elrejti a bombát a fürdőszobaszekrényben. A pokolgép igen nagy erejű, és a tábornoknak semmi esélye sincsen rá, hogy túlélje a robbanást. A bomba nemcsak Tereso lakosztályát fogja romba dönteni, hanem az egész, vagy majdnem az egész kastélyt is. A bombát úgy kell időzíteni, hogy félóra múlva robbanjon. Nekik elég idejük lesz rá, hogy kereket oldjanak; kimennek a vasútállomásra, felülnek az első vonatra, s a fővárosba utaznak; ott a központi bizottság tagjai ezalatt felkelést támasztanak. Tehát minden tökéletesen meg van szervezve. Olyan tökéletesen, hogy három nap se telik bele, és Saverio, aki most itt ül vele szemben, a forradalommal hatalomra juttatott új kormány tagja lesz.
Perro arra számított, hogy e rendkívüli ajánlat hallatára Saverio megrémül, vagy legalábbis egy kis habozást lehet észrevenni rajta. De tévedett. Saverio felugrott, azt mondta, hogy kész a feladatra, azután elérzékenyülve megkérte Perrót, hogy ölelje meg. Talán túlságosan nagy jelentőségű eseménynek néznek elébe, s ezért egyetértésüket testvéri öleléssel kell megpecsételniük. Így hát Perro, akit ezúttal viszolygással töltött el alakoskodásának e nem várt hatása, kénytelen volt felállni, hagyni, hogy Saverio megcsókolja, és neki is meg kellett csókolnia. Máskor talán jót mulatott volna rajta, hogy áldozatával megcsókolják egymást, de a kétnapos utazás után már nagyon álmos volt, és ideges feszültségét érzett; csakis aludni szeretett volna, semmi mást. De Saverio nem így képzelte el a dolgot. Visszaült az ágyra, levette vastag szemüvegét; előtűnt á rövidlátókra gyakran jellemző távolba meredő, szép, kék szeme. A fiatalember, akit földijei kigúnyoltak és csúffá tettek, akinek feje tele volt a társadalom megújhodásának álmaival, aki magányosan élt könyvei között, nagy szükségét érezte, hogy elvtársa előtt kiöntse a szívét. Úgy gondolta, Perro az egyetlen ember, akivel teljesen őszintén beszélhet. Ezenkívül Perro nagy és szinte irigységgel határos csodálatot keltett Saverióban. Az esetlen, rajongó és zavaros Saverio kivált azt csodálta Perróban, hogy olyan tervszerűen, olyan megfontoltan, nyugodtan, szinte ironikus szertartásossággal beszél a merényletről. Mintha bonyolult és kecses táncról, például menüettről volna szó, nem pedig összeesküvésről, és kiváltképpen az érdekelné, hogy ne tévesszék el a lépést. Saverio úgy gondolta, hogy ő túlságos lobbanékonysága és szenvedélyessége miatt sohase tudna ennyire uralkodni magán. Szegény feje, amint látjuk, Perro szenvtelenségét öntudatos bátorságának tulajdonította, pedig valójában nem volt egyéb, mint a hivatásos áruló biztonsága és érzéketlensége.
Saverión, miután vállalkozott az összeesküvésben való részvételre, őszinte és mély megindultság vett erőt. A veszély közelsége, amellyel szembe akart nézni, megszabadította eszméit minden beléjük keveredett zavarosságtól és tudálékosságtól, s a megtisztult, kiforrott eszméken kívül csakis annak az embernek a megindultsága hatotta át, aki ideáljaiért kockára akarja tenni az életét. Saverio biztosra vette, hogy Perro is valami hasonlót érez, s ez a tudat arra bátorította, hogy meghitt hangon beszéljen vele. Most, hogy meghozták a végzetes döntést, mondta magában Saverio, már nem párttagok, nem összeesküvők, hanem olyan emberek, akiket közös sors köt össze, testvérek.
Először is azt mondta: Perro semmiképpen se higgye róla, hogy lé Nem fél, sőt hálás Perrónak, hogy végre e régóta áhított megtiszteltetésben részesítette. Most, mivel megoldódott a nyelve, és talán nagyon sokáig nem fognak találkozni, nemcsak azt tartja szükségesnek, hogy kifejezze háláját, hanem azt is, hogy kifejtse, miért ilyen hálás neki. De van-e kedve hozzá, hogy elejétől végig meghallgassa? Perro majdnem összeesett az álmosságtól, mégis azt felelte, hogy igen, csak beszéljen. Saverio a legeslegelején kezdte, és leírta, milyen lelkiállapotban volt, amikor még nem harcolt a párt soraiban. Abban az időben csak amolyan elszigetelt, kimondhatatlanul magányos, tévelygő, meggyötört, tehetetlen emberi lény volt, akinek lelkét harag és zűrzavar töltötte el, s aki egyáltalán nem tudott véleményt alkotni önmagáról és a világ dolgairól. Nem volt próbaköve, amivel a világot vizsgálatnak vethette volna alá, nem volt kalauza, aki megmutatta volna az utat. Páriának tartotta magát, de érezte, hogy néha határtalan lelkesedés fogja el, s ilyenkor úgy rémlett, nagy tettekre volna képes, ha valaki alkalmat adna rá, hogy véghezvigye őket. Különösen azt érezte: nem érheti be az önzéssel, nem érheti be azzal, hogy olyan legyen, mint az úgynevezett tisztességes emberek, vagyis akik jól megvannak saját magukkal és a többiekkel, és saját hasukon kívül semmivel se törődnek; tehát ő nem tudna csakis magának élni, nem tudná kizárólag személyes érdeke szerint mérlegelni cselekedeteit. Arra volt szüksége, hogy olyasmiben higgyen, ami felülemelkedik a nyomorúságos és terméketlen egyénen, hogy felső parancsnak engedelmeskedjék. Eszmékre áhítozott, nem azoknak a silány ravaszkodására, akiknek nincs más vágyuk, mint hogy valamilyen karriert tudjanak csinálni. De minden nyomban megváltozott azon a napon, amelyen megismerkedett Perróval. Megszabadult kételyeitől, a viszolygástól, a haragtól, soha többé nem tett keserű szemrehányást se magának, se a világnak. Csatlakozása a párthoz úgy megtisztította a lelkét minden szeméttől, mint a viharos szél, amely elkergeti a felhőket, és derültre változtatja az időt. Azelőtt nem tudta, mit jelent cselekedni, és úgy érezte, mindennap mélyebbre süllyed a bizonytalanság és tehetetlen nekibuzdulás mérges mocsarában, de most valami ellenállhatatlan szükségszerűség hajtotta előre, észrevette, hogy minden szava, minden cselekedete mögött kétségbevonhatatlan igazság rejlik. Azelőtt sok út tárult fel előtte, és mindegyik egyformának tetszett; de most már csak egyetlenegy utat ismer, azt, amelyen Perro elindította. Mindenekelőtt azt akarta megmagyarázni, milyen érzést keltett benne a párthoz való csatlakozása; a bizalmas odaadás, a kockázatos biztonság érzését; mintha az ember hagyná, hogy egy óriás a karjába vegye, és vigye, ahova akarja, de bízik az óriásban, bár nem tudja, merre tart. Rájött, hogy egész életében erre áhítozott: behunyt szemmel és teljes hűséggel szolgálni, egy felsőbb akarat parancsai szerint cselekedni, bízni egy eszmében, amely önmaga fölé emeli. És van-e magasabb rendű eszme annál, amiben ők hisznek? A világ velejéig rohadt, ők meg akarják újítani, de nem felületesen, hanem gyökerestül, még akkor is, ha le kell rombolniuk, és az alapoknál kezdve kell felépíteniük. Csak most érti meg a katakombákban egybesereglő első keresztények lelkiállapotát, azt az édes és mélységes gyönyörűséget, hogy feláldozták magukat az emberiség legfőbb javáért; azt a paradoxont, hogy mindent megvetettek, ami másoknak fontos volt, mert azt akarták értékessé tenni, amit az egész világ megvetett, s végül azt a tökéletes biztonságot, hogy egyszer és mindenkorra mentesek minden lehetséges tévedéstől. Ő mindezt Perrónak köszönheti. Eddig hallgatott, de most, amikor erre a veszélyes akcióra készül, úgy érzi, kötelessége megmondani neki. Eztán újra a legnémább engedelmességgel fog szolgálni, és nem tekinti magát másnak, mint a párt soraiban harcoló katonák egyikének.
Ezek a különös szavak Perro figyelmét akarata ellenére is megragadták. Önkéntelenül arra gondolt, hogy nagyjából ugyanazt érezte, amikor fiatal korában a titkosrendőrség szolgálatába lépett. Ő is élvezte a tökéletes odaadással és vak hűséggel teljesített szolgálat gyönyörét. Amikor az első kissé kényes feladatot bízták rá, ő is érezte a beavatás borzongását. Mint látjuk, Perro nem gondolt másra, mint magára a szolgálatra; nem vette magának azt a fáradságot, hogy megkülönböztesse az emberiség legfőbb javát, amelyet Saverio szolgált, az eredményes rendőri munkától, amelyre ő oly buzgón szánta el magát. Perro tovább haladva gondolatai fonalán végül is azt mondta magában, hogy Saverióból e hajlamai révén kitűnő titkos ügynök vált volna. Kár, hogy ennyi remek tulajdonságot pazarol a forradalmárkodásra. Egyébként a sorsa meg van pecsételve, s nincs mit tenni vele.
Saverio, miközben könnybe lábadt szeme megint eltűnt a szemüveg mögött, a túláradóan érzelmes vallomás után visszanyerte önuralmát. Megkérdezte, hány órakor kell jelentkezni Gorina villájában, hogy libériába öltözzenek; Perro ásítva felelte, hogy másnap kora reggel. Neki viszont itt kell megszállnia, Saverio talán tud valami fekhelyet rögtönözni. A fiatalember nem akarta elhinni, hogy vendégül láthatja; azt mondta, feküdjön az ágyba, majd ő is talál magának valahol helyet. De Perro elhárította az ajánlatot; semmi kedvet se érzett rá, hogy befeküdjön Saverio ágyának még előző éjjel szétdobált kétes tisztaságú lepedői közé; ragaszkodott hozzá, hogy Saverio hozzon egy takarót és néhány párnát. A fiatalember szó nélkül kiment a szobából, hogy teljesítse vendége kérését. Saverio, ha érzékeit nem tompítja el annyira a lelkesedés, kifelé menet észrevette-volna, hogy valaki ott áll az ajtó mögött, és bekémlel a félig csukott ablaktáblákon. Sebastiano, Saverio féltestvére leselkedett; amikor megpillantotta Perrót, akivel még sohase találkozott, elfogta a kíváncsiság. Sebastiano afféle szerencsétlen, dadogó szörnyetegnek tartotta féltestvérét. Elképzelni se tudott volna meglepőbb cimborát mellette, mint a magas, karcsú Perro. Ennyi elég is volt neki, hogy távolról a nyomukba szegődjön, és a fészer ablakán keresztül megfigyelje őket.
Sebastiano szerfelett elcsodálkozott, amikor a szobában folyó párbeszédet hallgatta. Nem tudta megállni, hogy rögtönzött szójátékkal ne fejezze ki magát: – Hát ezt álmában sem hinné az ember. Azt hittem, hogy brutális hülyével élek egy fedél alatt, s lám, kiderül róla, hogy Brutus.
Sebastiano megvárta, míg Saverio visszatért a párnával és a takaróval, de aztán látta, hogy lefekvésre készülnek, úgy gondolta, már nincs mit megfigyelnie, ezért bement a villába.
Sapkáját és lovaglópálcáját ledobta arra az egyszerű szalmafonatos székre, amely az előcsarnok eladott bútorzatát helyettesítette (Sebastiano nagyon szeretett lovagolni, de lovak híján beérte azzal, hogy lovaglóruhában járt), azután az ugyancsak csupasz és dísztelen lépcsőn fölment az emeletre.
Hogy a második emelet egyik sarkában levő hálószobájába bejusson, át kellett mennie két vagy három szobán, köztük egy nagy termen, amelyek valamikor be voltak bútorozva, de most teljésen üresek voltak. Sebastiano sötétben haladt át ezeken a helyiségeken, pedig mennyezetük drótjain, amelyek valamikor a tündöklő cseh kristályüveg csillárokat tartották, ott lógtak a villanykörték. Még gyerekkorában tett szert erre a biztonságra, ugyanis be akarta bizonyítani anyjának, hogy nem fél a sötétben, és az egész házat bejárta anélkül, hogy lámpát gyújtott volna, sőt anélkül, hogy nekiment volna valaminek, ami még nehezebb volt, mert a házat régi divat szerint telezsúfolták bútorokkal. Sebastiano naivul azt hitte, hogy őt más fából faragták, mint a többi embert, sőt ezt a szokását különleges képességnek tekintette: szentül meg volt győződve róla, hogy lát a sötétben, mint a macska.
Most viszont a sötétség főként attól kímélte meg, hogy látnia kelljen, milyen sivár a ház, amelynek bútorait eladták. Szinte azt is elhitte, hogy semmi se történt, hogy a ház be van bútorozva, anyja még él és ő gyerek. Sebastianónak gyerekkorában, valahányszor éjjel kiment a szobájából, át kellett mennie a nagy szalonon és a két kis szalonon kívül azon a nagyon díszes hálószobán is, amelyben anyja aludt egy négyoszlopos baldachin alatt. A kis Sebastiano, miközben mezítláb végigszaladt a jéghideg padlón, az utolsó szoba sűrű sötétségében, amelyet anyja megtöltött jelenlétével és lélegzésével, reszketeg és boldog hangon azt szokta mondani, hogy “jó éjszakát, anya". De csak halkan mondta, nehogy anyja felébredjen. Aztán beosont szobájába, és dideregve, de boldogan bújt a takaró alá. Most, amikor anyja már meghalt, és a baldachinos ággyal együtt az összes bútorok az ószereshez vándoroltak, Sebastiano továbbra is ugyanúgy viselkedett, mint gyerekkorában. Lábujjhegyen ment át a szalonon, és azt gondolta: "el kell kerülnöm a konzolt,...aztán a zongorát... aztán a vörös díványt", lélegzetét visszatartva lépett be anyja szobájába, halkan jó éjszakát kívánt anyjának, aztán, még mindig sötétben, besietett kis szobájába, és levetkőzött.
Sebastiano megmaradt kamasznak. Szeretett játszani, és szerette azt színlelni saját maga előtt, hogy nem az, aki. Legjobban az unalomtól, az unalom okai közül pedig a pedantériától félt; örömest elképzelte, hogy az élet alfélé kaland, és semmi jóvátehetetlen és végleges nem történik benne. Ezért, amikor lefeküdt, és jó éjszakát kívánt anyjának, szívesebben gondolta, hogy anyja, aki fiatal és szép volt, amikor meghalt, még mindig él. Sebastiano soha, egyetlenegyszer se ment ki a temetőbe, ahol anyja a családi sírboltban volt eltemetve. Ugyanúgy nem hitte el családjuk vagyonának pusztulását, amint anyja haláláról sem akart tudomást venni. Ez a hitetlenség lehetővé tette számára, hogy úgy viselkedjék, mintha nem szegényedtek volna el, hogy sohase gondoljon erre.
Ezen az éjszakán, miután szokás szerint jó éjszakát kívánt anyjának, nem vetkőzött le, hanem ruhástul leült az ágy szélére, amelyet a függöny nélküli ablakokon keresztül fehér fényességgel árasztott el a hold.
Most aztán benne vagyok a pácban – gondolta –, fölfedeztem egy összeesküvést... és ami még rosszabb, olyan összeesküvést, amely minden valószínűség szerint sikerülni fog...
Sebastiano azért érezte úgy, hogy pácba került, mert szerelmes volt Fausta Sanchezbe, abba a nőbe, aki miatt
Tereso meg akart jelenni a mulatságon, és azt hitte, hogy Fausta viszonozza szerelmét. Ám az őrgrófnő csak futó kalandnak tekintette Sebastiano rajongását, és attól tartott, hogy a fiatalemberrel folytatott viszonya keresztezheti legbecsvágyóbb tervét, ezért hosszú mesét talált ki, hogy szabaduljon tőle. Van egy bátyja, mondta, Manuele (ez igaz volt), akit politikai okokból bebörtönöztek (ez hazugság volt). Tereso csak akkor hajlandó szabadon engedni, ha ő kielégíti vágyait. Ő pedig úgy látja, hogy kénytelen elfogadni ezt a kegyetlen feltételt. Tehát jobb, ha véget vetnek szerelmüknek, amely túlságosan magasztos ahhoz, hogy megalkudjanak. Sebastiano természetesen elhitte a mese minden szavát, ezért kettős célt tűzött ki maga elé: ki akarta szabadítani Manuelét, és egyszersmind el akarta kerülni, hogy Fausta a tábornok vágyainak teljesítésével fizesse meg bátyja szabadságát.
Minderre azt lehetne mondani: Sebastianónak célja érdekében csupán annyi dolga lett volna, hogy ne álljon a merénylők útjába. Ha Tereso meghal, Manuele kiszabadul a börtönből, és többé semmi se akadályozhatja meg Sebastianót, hogy zavartalanul együtt éljen Faustájával.
Ám mindenekelőtt számolnia kellett azzal a veszéllyel, hogy Fausta a villa romjai alatt leli halálát; ezenkívül Teresót esetleg nem az előtt, hanem az után ölik meg, hogy Fausta az övé lett.
Másrészt Sebastiano, aki nem osztotta féltestvére lelkesedését, eléggé nemes gondolkodású volt ahhoz, hogy pusztán önérdekből ne váljon az összeesküvők cinkosává. Ráadásul egyáltalán nem kívánta Tereso halálát.
Sebastianót csak akkor nem kínozta a mélységes unalom, amikor együtt volt Faustával. Unalma abból fakadt, hogy teljes szkepticizmussal viseltetett az emberiség és hazája sorsa iránt. Sebastianónak egyáltalán nem voltak politikai tapasztalatai. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely, mivel már születése előtt teljesen érzéketlenné tették a közelmúlt igen heves megrázkódtatásai, semmiben sem hitt. Sem az államban, sem a forradalomban, sem a szabadságban, sem a tekintélyben. Ezért a Sebastianóval egyívású fiatalok nagy többsége gátlások és illúziók nélkül készült a gyors érvényesülésre. De némelyikük, például Sebastiano, szkepticizmusa álmodozássá, unalommá, tétlenséggé és nemtörődömséggé fajult.
Sebastiano azt is tudhatta, hogy Tereso uralma sok szempontból önkényes, és csakis az erőszakon alapul. De az a gondolat, hogy ilyen Saverio-félék alakítanának kormányt, egyenest iszonyattal töltötte el. Tereso legalább jól tud lovagolni, gondolta. Amikor ezt az ítéletet kimondta magában, a jó ízlésre hallgatott; azt ugyanis tévedhetetlenebbnek tartotta bármilyen okoskodásnál. Sebastiano léhasága ellenére nagyon komoly volt, és az elegancia ellen elkövetett bűnnél súlyosabb vétket nem tudott volna elképzelni; úgy vélte, azok sértik meg leginkább az eleganciát, akik hisznek valamiben. Saverio pedig csúnya volt, otromba, rosszul öltözött, és nagyon sok mindenben hitt. Ennyi elég is volt Sebastianónak ahhoz, hogy többre tartsa Teresót, mint Saveriót és a hozzá hasonlókat.
Sebastiano nemcsak gondolkodásmódnak, hanem bizonyos értelemben egyenest kötelességnek tekintette a szkepticizmust. Úgy vélte, hogy amint mindennap ürítkeznie kell, mert különben mérgezést kapna, lelkét is mindig meg kell szabadítania a hit mocskától és terhétől. Gyűlölte a hitet, mert olyan gyengeséget érzett benne, ami erőnek akar feltűnni. Úgy gondolta, hogy az igazi erőnek teljesen hitetlennek, de elegánsnak és boldognak kell lennie, mint a táncnak.
Sebastiano halálosan gyűlölte a tömeget, s a tömeg mérhetetlen butaságának tulajdonította a jelen idők szörnyű unalmát. Szerinte a tábornok már túlságosan meggondolatlanul bánt a tömeggel. Azt pedig, hogy mit művelne az olyasféle kormány, amelyet Saverio szeretne megalakítani, Sebastianónak még elképzelni se volt kedve. Akkor mindenen a tömegek uralkodnának fanatikus ostobaságukkal. Sebastianót, amikor erre gondolt, hirtelen elfogta a kísértés, hogy elrohanjon a rendőrségre, és följelentse az összeesküvőket.
De azonkívül, hogy utált mindenféle följelentést, egy másik, személyesebb érdekeibe vágó érv is visszatartotta. Tereso többet ért ugyan a szemében, mint száz Saverio, de mégiscsak az volt az igazság, hogy a tábornok el akarta venni tőle a szeretőjét. És Fausta, úgy látszik, elhatározta, hogy enged a zsarolásnak, mert meg akarja menteni bátyját.
“Különféle dolgokat kell összeegyeztetnem – gondolta Sebastiano. – Meg kell hiúsítanom az összeesküvést, de egyszersmind meg kell akadályoznom azt a szörnyűséget, hogy Tereso megkaparintsa Faustát, De az összeesküvést nem hiúsíthatom meg följelentéssel, mert ez aljasság, becstelenség volna. És csak félig hiúsíthatom meg, mert különben nem használhatom arra, hogy kényszerítsem Teresót: mondjon le Faustáról."
Sebastianót, amikor idáig jutott az okoskodásban, már mulattatta a dolog. Amint mondtuk: megmaradt kamasznak, és mélységesen vonzotta mindaz, amiben kalandot, játékot érzett.
“Úgy kell csinálni, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon – gondolta. – Nem könnyű; sohase volt könnyű. Különben is nagyon kevés az időm. Gorina holnap este rendezi a bált. S azon a bálon, ha semmit se teszek, megölik Teresót. De Fausta előbb föláldozza becsületét, hogy megmentse a bátyját."
"Meg kell akadályoznom, hogy Teresót megöljék. De úgy kell megakadályoznom, hogy 1. ne legyek besúgó, 2. hogy Tereso szabadon engedje Manuelét, de ne nyúljon Faustához, 3. hogy Saveriónak ne essen semmi bántódása."
Sebastiano érezte, hogy biztosan van megoldás, mint mindig, ha az ember ésszerűen fogalmazza meg a problémát, de nem sikerült megtalálnia. Pontos, matematikai módszerre volt szükség, nem afféle félmegoldásra, amely javarészt a véletlentől és a szerencsétől függ. Olyan biztosnak kell lennie, mint a kétszerkettő, gondolta Sebastiano, különben Manuele a börtönben marad, és Fausta elveszett.
Sebastiano sokáig töprengett az ágyon ülve; könyökét térdére, arcát tenyerére támasztotta. Végül homlokára csapott, s fennhangon megkérdezte magától, hogyan lehet, hogy nem jutott előbb eszébe a megoldás.
Hirtelen rájött: csakis egy módon hiúsíthatja meg az összeesküvést följelentés nélkül juthat el Teresóhoz, csikarhat ki kegyelmet Manuelének, és szabadíthatja ki Faustát a tábornok karmai közül. Mégpedig úgy, hogy ő maga is részt vesz az összeesküvésben.
Ez esetben jelentkezhetne Teresónál, közölhetné vele feltételeit, amikor, hogy úgy mondjuk, a bomba kanóca már meg van gyújtva. Ha Tereso eleget tesz követeléseinek, akkor neki csak a kanócot kell elvágnia, és nem kell elárulnia cinkosai nevét. Ha a tábornok elutasítja, gondolta Sebastiano, akkor, mivel Fausta iránt érzett szerelmén kívül semmi más célja nincs az életének, akkor szeretőjével és Teresóval együtt meg fog halni.
Ez a terv azért tetszett neki, mert merész volt és majdnem lehetetlen. Sebastiano, léhasága ellenére, el volt keseredve. Úgy érezte, édes volna a halál, ha Faustával együtt pusztulhatna el. Ha erre gondolt, semmibe vett minden kockázatot. De egyszersmind az is megfordult a fejében, hogy a halálra szánt hadvezér gyakran megmenekül, és megnyeri az ütközetet. Az a mélységes és eszeveszett vágy, hogy Faustával együtt haljon meg, talán lehetővé teszi, hogy meggyőzze Teresót, megmentse magát és szeretőjét.
Sebastiano fölállt, a sötétben átsietett az emeleten, lement a földszintre, aztán ki a villa előtti térre.
A holdsütés és a fák egyenetlen csúcsának árnyéka, amely mozdulatlanul nyúlt el a fényben, kisebbnek tüntette fel a teret. Derűs, nyugodt, szélcsendes éjszaka volt.
Amint Sebastiano lépéseitől megzörrent a kavics, Ludra felébredt, nyüszítve odament gazdájához, könnyeden ugrált mellette. Sebastiano fél kezével megsimogatta, hogy elhallgattassa. Nem akarta, hogy a fészerben alvó két férfi fölriadjon.
Végigment a kerti úton, visszalökte a kutyát a kertbe, és kilépett a kapun. A hold megvilágította a gyalogutat. Sebastiano jó darabig a gyalogúton haladt, de nem sokkal az országút előtt befordult az egyik ösvényre. Átsietett egy kis erdőn, azután egy vízmosás kis hídján. A híd után az ösvény az erdő és egy magas fal között húzódott, amelyet sűrű futónövény takart. Ez a fal volt Gorina hatalmas parkjának kerítése.
Sebastiano tökéletesen ismerte az ösvényt. Körülbelül húsz napja minden éjszaka ugyanebben az órában ezen az úton ment szeretőjéhez.
Sebastiano ezen az éjszakán már túl volt a szokott találkán. De abban állapodott meg szeretőjével, hogy ha valami miatt újra találkozni akar vele, visszamehet, és füttyjellel adhatja tudtára, hogy ott van. Fausta pedig rögtön lemegy a parkba.
Azon az éjszakán heves vita után váltak el, végül közös megegyezéssel elhatározták, hogy többé nem találkoznak. Fausta valóban kijelentette, hogy fivére kiszabadítása érdekében el fogja fogadni Tereso feltételeit. Sebastiano szívesen feláldozta volna Manuelét, akit nem ismert, s mivel látta, hogy minden érvelés és tiltakozás hiábavaló, azt válaszolta Faustának, hogy ebben az esetben jobban szeretné, ha többé nem találkoznának. Fausta is ezt kívánta, ugyanis, mint említettük, félt tőle, hogy Sebastiano szerelme akadályozhatja hőn áhított célja elérésében, és nem lehet a tábornok szeretője. így hát, amikor utoljára megölelték egymást, Sebastianónak fájt a szíve, s a szeme könnybe lábadt; Fausta legalább olyan nagy fájdalmat színlelt, de mivel alakoskodóképességéből könnyekre nem futotta, azt mondta, hogy meg akar halni, mihelyt bátyját kiszabadította.
A búcsú nagyon letörte Sebastianót. Az a meggyőződése, hogy erény nincsen, de ha van, semmire se jó, hozzátartozott szkepticizmusához. De hitt, mindig is hitt a szerencsében. Most viszont a szerencse is hátat fordított neki. Úgy látta, hogy élete ezentúl csupa nyomorúság lesz, pótolhatatlan emlékek között és attól a nőtől távol kell leélnie, akit szeret, és akiről tudja, hogy beszennyezte magát. Sebastiano határozottan eltökélte, hogy követi szerelmesét a halálba, ha Fausta valóra váltja fenyegetését, és csakugyan öngyilkos lesz.
De a szerencse, amelyben hitt, és amely élete legnehezebb pillanataiban mindig segítségére sietett, most ezzel a fészer ablakán keresztül kihallgatott titokkal újra melléje szegődött. Sebastiano rohant Faustához, hogy közölje vele: újra megtalálta régi oltalmazóját.
Jó darabig haladt a kerítésfal mellett, s eljutott a park sok bejárata közül az egyikhez. Ezt a kaput, amelyet egy glicíniabokor levelei majdnem teljesen beborítottak, sohase használták. Sebastiano minden éjszaka a vasrácsra kapaszkodó glicínia ágain mászott át a kapun.
Miután bejutott a parkba, elindult a fehér kavicsos úton egy másik magas fal mellett, amelyről a holdfényben látni lehetett, hogy a kanyargós kerti út mentén, egymás mellett sorakozó, kocka alakúra nyírt nagy, sűrű puszpángbokrokból áll. A puszpángbokrok másik oldalán a kastélyig hatalmas, lejtős rét terült el.
Sebastiano a sűrű lombkockák közül kilépett a rétre, amelyet teljes egészében megvilágított a hold; az éjszakai harmattól nedves fű úgy csillogott, mint az ezüst A túlsó oldalon magas, fekete falak emelkedtek. A rét úgy nyúlt végig a domboldalon, akár valami hatalmas, bodros szőnyeg. A domb tetején emelkedett Gorina négyemeletes, negyvenablakos, rózsaszínű kastélya; az egyszerű, szabályos épület laktanyához hasonlított. A rét másik végén a lejtő aljában mesterséges tó fekete vize csillogott a holdfényben. Sebastiano fölnézett a kastélyra, és látta, hogy csak néhány ablak világos. Fausta ablaka világos volt.
Sebastiano egy nyári napon véletlenül ismerkedett meg szerelmesével; Fausta séta közben eltévedt, és bement Sebastiano házába, hogy az út felől kérdezősködjön. Amikor az őrgrófnő megkapta a kért felvilágosítást, és szinte kedvetlenül elindult az ajtó felé, Sebastiano, annak a húszéves fiatalembernek az álmatag és boldog fürgeségével, aki, mivel még egyáltalán nem voltak kalandjai, leginkább attól tart, hogy félénknek nézik, átölelte a derekát. A fiatalember fel volt készülve rá, hogy Fausta pofon vágja, vagy legalábbis ellöki magától. De ehelyett az őrgrófnő a karjába omlott, szeme fennakadt, fehéren villogott, ajkát félig kinyitotta. Sebastiano ekkor jött rá, hogy apja milyen nagyot vétett ellene, amikor eladta a bútorokat, hiába tartott egy szép nőt a karjában, az első pillanatban nem tudta hova fektetni. Azután eszébe jutott, hogy egyetlen megmaradt bérese az egyik üres földszinti terem sarkában tele liszteszsákokat tart, és mint valami fiatal oroszlán, amely odújába cipeli áldozatát, hogy kényelmesebben falhassa fel, az előcsarnokból ebbe a közeli helyiségbe vonszolta Faustát, és a hombárszagú, sötét szobában lefektette a zsákokra. Attól félt, hogy ez a kényszerű megoldás leleplezi szegénységét, és emiatt túl korán vége szakad a kalandnak. A szőke hajú, fekete szemű fiatalember nem tudta magáról, hogy szép, és bőrének érintése is jó érzést okoz; és azt se tudta, hogy Fausta élvezte erőszakosságát, sőt még a liszteszsákoknak is örült.
Attól a naptól fogva minden éjszaka találkoztak a parkban. Sebastiano eszeveszetten beleszeretett Faustába, és azt hitte, hogy a nő ugyanilyen szerelmes. Rajongása alighanem csillapodott volna, ha meggondolja, hogy Fausta milyen könnyedén adta oda magát, s ez egészen másfajta jellemre vall, mint amit szerelmese elképzelt. De Sebastiano abban a korban volt, amikor a kéjvágyban kedves odaadást és a buja nőben angyalt lát az ember.
Sebastiano nem volt se nemes, se gazdag, nem tartozott a nagyvilági társasághoz, és nemigen ismerték a nevét. Így hát anélkül, hogy észrevette volna, eszeveszett szenvedélyét jócskán áthatotta az a finom, büszke érzés, hogy olyan nő a szeretője, akinek sokan udvarolnak, sőt, akit az ország leghatalmasabb embere akar elvenni tőle. Örült neki, hogy senki se tud szerelmükről, és az emberek nem is sejtik, hogy az a szinte hozzáférhetetlen, könnyed teremtés, éppen az övé, egy ilyen magányos fiatalemberé, aki semmit sem örökölt szüleitől. Ezt az érzést a játék, a komédiázás öröme, hatotta át. Sebastiano néha inkább játszotta a szerelmet, mintsem átélte.
Sebastiano nem vette észre, hogy Faustának nemigen jelent többet, mint valami szokatlan új íz a fáradt, beteg ínyének. Fausta gyűjtötte a szerelmeket; úgy vélte', hogy már minden fajtából szerzett egyet-egyet, csak az hiányzik neki, amit romantikus szerelemnek nevezett. A gazdag kastély mellett lakó szegény fiatalember, a holdfény, az ürügyek, a titkok, az esküdözések, a szenvedélyes frázisok: mindez újdonságnak hatott a gyors és nem kevésbé brutális szeretkezésekhez szokott Fausta szemében. De Sebastiano szerelme, éppen azért, mert ahogy ő mondta, romantikus, vagyis igazi szerelem volt, egyszersmind megijesztette az őrgrófnőt. Fausta nem akarta elkötelezni magát; Tereso szenvedélye éppen kapóra jött neki. Meg akart szabadulni Sebastianótól, egyszersmind Tereso szeretője akart lenni, és meg akarta szerezni Manuelének azt a nagyon jól jövedelmező haszonbérletet, amelyre bátyja már oly sok éve várt. így hát Fausta meséjében elég valóság volt ahhoz, hogy valamiképpen igazolja a majdnem őszinte hangvételét. De Fausta megesküdött magában, hogy ezentúl mindenképpen elkerüli az ilyen Sebastiano-féle szerelem kelepcéjét. Túl nagy veszéllyel jár, gondolta, nem utolsósorban azzal, hogy hűnek kell lennie.
Sebastianót annyira lefoglalták gondolatai, hogy úgy rémlett neki, mintha nem is a földön járna, hanem könnyű lábbal repülne a hatalmas rét éjszakai harmattól nedves füvén a kastély felé. A nyírt bukszusbokrok magas, fekete falai között tündöklő erős, néma holdfény felcsigázta eszelős, merész rajongását. Eltervezte, hogy elmondja titkát Faustának, és szerelmesével együtt Saverio összeesküvésének keretében kisebb és személyes összeesküvést sző. A politikai összeesküvés keretében szerelmi összeesküvést. Sebastiano képesnek érezte magát rá, hogy mint vetélytárs féltékenységből megölje Teresót. Azután vagy elmenekülne Faustával, vagy meghalna vele együtt. Okoskodás közben nem vette észre, hogy valósággal elment az esze, hogy teljesen elszakadt a valóságtól, azért fogott lázas cselekvésbe, mert képzelete elragadta.
Amikor odaért a villához, nekitámaszkodott a falnak, és egy pillanatig' ábrándozva nézte a rétet. Halk zörejt hallott; a tér felé fordította tekintetét, s a holdfényben a füvön és a cementezett járdán csendesen és könnyedén ugráló nagy békákat pillantott meg. Megfontoltan ugráltak; úgy rémlett, mintha négy lábuk egymástól függetlenül mozogna, pofájukat előrenyújtották; mindig kövér, világos hasukra estek, zömök árnyékuk egy kicsit távolabb követte őket. Sebastiano lehajolt, és egyik hátsó lábánál fogva fölvette a legnagyobb és legnehezebb békát, amikor éppen ugrani akart. A béka fejjel lefelé lógva vergődött; aztán megmerevedett, döglöttnek tettette magát, de kicsi, dülledt szemén nagyon is látszott, hogy él; Sebastiano eztán a másik kezével fogta meg a hátán, ahogy a rákot szokták. A béka mind a négy lábával rúgkapálni kezdett. Lapos fejének hólyagjai és szemölcsei között olyannak tűnt a szeme, mint egy üvegdudor, amely hihetetlenül megduzzadt, akár a szappanbuborék; fehér hasa görcsösen vonaglott.
Sebastiano, kezében a békával, odament Fausta ablaka alá, és halk, szomorú füttyjelt adott, amit a vadászok használnak. Szinte azon nyomban egy árny rajzolódott ki az ablak félig csukott zsalugáterének lécei mögött; majd kinyúlt egy kéz, és ujjaival olyan mozdulatot tett, mintha azt akarná közölni, hogy a fiatalember várjon.
Sebastianónak nem kellett sokáig várnia. Kisvártatva lassan kinyílt egy földszinti ablak, először egyik, azután másik zsalugátere, és Fausta megjelent a küszöbön. Ezüstszegélyes, hosszú, kivágott selyemruhát viselt; a holdfény megcsillant ruhája szegélyén és kinyújtott briliánsgyűrűs kezén, amellyel kinyitotta a zsalugátert.
Faustának olyan arca volt, mint egy nagyon barna fiúnak. Kerek arcának körvonalait olyasféle, szinte láthatatlan pihe lágyította meg, amilyent a serdületlen fiúk képén figyelhet meg az ember. De nyitott, fekete, furcsán homályos és fénytelen szeme, amelyről azt hihette volna az ember, hogy vak, leplezetlenül elárulta, hogy lelkében már nyoma sincs az ártatlanságnak; ezt a semmitmondó élettelenséget kúpos ékezetre emlékeztető ívelt szemöldöke, amely a Mefisztót alakító színészekéhez hasonlított, kegyetlenséggel és kíméletlenséggel tetézte. Széles, kerek állkapcsa volt, akár a macskának, s rövid, érzéki, tompa orra; mihelyt egy kicsit elmosolyodott, hegyes, fehér szemfoga máris kivillant kicsi, zárt, húsos szájából. Haját valóban olyan rövidre nyíratta, amilyenre a fiúkét szokták, de egyenetlen, cakkos haja töve nőiesnek tetszett és inkább afféle erőszakolt, patetikus tonzúrára emlékeztetett. Karcsú, sovány alakja volt, barna bőre, mintha a naptól sült volna le. Úgy rémlett, hogy a szikár tagjaiból hiányzó gyengédség nagy, kerek, telt mellében, férfias testének egyetlen kényes, pihegő, nőies részében összpontosult, amely igencsak harsányan figyelmeztette a szemlélőt, hogy Fausta mégiscsak nő, sőt az ellentétes vonások a szokottnál is feltűnőbbé tették nőiességét. Fausta alighanem mindezt tudta, s büszkén fitogtatta gazdag asszonyiságát, vállát mindig kihúzta, s járás közben előredüllesztette mellét és hasát.
Fausta kedvetlenül ment le szobájából. Attól félt, hogy szeretője megbánta hajthatatlanságát, és azért jelentkezett újra, mert közölni akarja vele, hogy akkor is szeretni fogja, ha odaadja magát Teresónak. Fausta tapasztalatból tudta, hogy a szerelem, amelyet méltán neveznek vaknak, bizonyos esetekben, ha semmiképpen sem akarja elveszíteni zsákmányát, elviseli a legkomiszabb megaláztatást is, és elfogadja a legocsmányabb kompromisszumot. "De most megmondom neki az igazat, és akkor végre békében fog hagyni" – gondolta Fausta, amikor lement a földszintre. Faustát erre a gondolatra ugyanolyan vérszomjas és kegyetlen elevenség töltötte el, mint a gazdasszonyt, amikor látja, hogy a csirke, bár kitekerte a nyakát, még vergődik, s elhatározza, hogy megadja neki a kegyelemdöfést: késsel nagyot szúr a torkába.
Ezért, amikor megjelent a küszöbön, arca ingerült és sötét volt, szemében, felvont szemöldöke alatt komisz indulat villogott. De Sebastiano örült neki, hogy megtalálta a fonalat, amivel kijuthat az útvesztőből, játékos jókedvet érzett, és egyáltalán nem akarta kellemetlen kérdéssel, kapcsolatuk jövőjével kezdeni a beszélgetést. Megmutatta Faustának a békát, amelyet hátánál fogva tartott, s azt mondta, hogy amikor a ház felé igyekezett, az állat megállította, és könyörgött neki, hogy vigye el a gyönyörű Faustához, mert a környék békái szüntelenül róla beszélnek. Faustának, mivel féltékenység! jelenetre volt felkészülve, tetszett ez a bolondság, egyáltalán nem látszott rajta, hogy, mint minden nő, fél ezektől a szemölcsös kétéltűektől, kinyújtotta hosszú, sovány kezét, amelyen gyémántgyűrű csillogott, és vérvörös ujja hegyével megcsiklandozta a béka becsukott száját. – Meg akar csókolni – mondta a rajongásában felettébb ötletes Sebastiano. – Meg akar csókolni? – ismételte Fausta, és kedvesen összeráncolta szemöldökét. – Hol akar megcsókolni? – Itt – felelte Sebastiano, és szerelmese fülére mutatott, amelyet a nő haja félig eltakart. Szerelmi légyottjaikon Sebastiano mindig fáradhatatlanul magasztalta kedvese tökéletes, kicsi fülét. Faustát elfogta a kíváncsiság; megjegyezte, hogy a béka vakmerő; de már kedvet kapott a fertelmes érzésre, és óvatosan megkérdezte, hogy a béka harap-e, és nem mérges-e a szája. Miután Sebastiano azt felelte, hogy ne féljen, Fausta eldobta a cigarettát, amelyet ujjai között szorongatott, bágyadtán felemelte rövid haját, és fölfedte vékony, kerek fülét; Sebastiano odanyomta a béka pofáját. – Beszél, beszél – kiáltott fel Fausta egy pillanat múlva, és éles hangon felnevetett; a béka tényleg úgy mozgatta a száját, mintha súgna valamit. Fausta azt mondta, hogy az állat a fülcimpáját is megcsókolta, és ez furcsa érzés volt; olyan kristályosán hidegnek tetszett az ajka, mint az éjszaka. Sebastiano letette a földre a békát, rászólt, hogy menjen el, és közölje társaival különös szerencséjét. Azután amikor fölegyenesedett, megkérdezte Faustát, mit mondott neki a béka. – Azt mondta, hogy el kell válnunk – felelte a nő, és komoly pillantást vetett a fiatalemberre.
A békaepizód elegendő volt ahhoz, hogy Sebastiano rajongása lehűljön, és szándéka megváltozzon. Fausta szereti őt, ez igaz; de bátyja megmentése érdekében hajlandó engedni Tereso zsarolásának, s ez nem vall túlságosan nagy lelkierőre. Az ilyen nő nemigen válna be összeesküvőnek. A fiatalembernek hirtelen az az érzése támadt, hogy jobb lesz, ha semmit se mond el kedvesének, és mindent az ő tudta nélkül csinál. Így hát a szerencse még egyszer Sebastiano segítségére sietett. Mert ha Fausta tudomást szerzett volna az összeesküvésről, habozás nélkül egytől egyig valamennyiüket följelentette volna, Sebastianót is. Legelőször őt. Boldoggá tette volna, hogy megszabadulhat tőle, és egyszersmind érdemeket szerezhet magának Teresónál. Alighanem úgy fogta volna fel a dolgot, hogy ezzel nemcsak Teresót óvja, hanem saját terveit és Manuele jövőjét is szolgálja. így hát Sebastiano hiába ment vissza a parkba, s hiába hívta le Faustát, semmi mondanivalója se volt kedvese számára. De az a mondat, amelyet Fausta a béka szájába adott, olyan fájdalmat okozott neki, mint egy tőrdöfés. Válaszképpen szomorúan megkérdezte Faustát: csakugyan annyira fél tőle, hogy viszonyuk folytatódni fog?
Különben, tette hozzá, ne féljen, csupán azért jött vissza, hogy utolsó, végső istenhozzádot mondjon neki. Fausta megnyugodva fölnevetett, és csókra nyújtotta a száját.
– Szóval, végképp elhatároztad magad? – kérdezte félénken Sebastiano a csók után. Még mindig reménykedett benne, hogy a nő feláldozza a bátyját, nem mintha immár szükségesnek tartotta volna ezt az áldozatot, inkább azért, mert Fausta szerelmének bizonyítékát látta volna benne. De a nő nagyon örült neki, hogy megerősíthette szakításuk elkerülhetetlenségét, s azt felelte, hogy semmit se tehetnek. Jobb, ha Sebastiano nem makacskodik, nem keseríti meg utolsó együtt töltött perceiket. Neki, ha bátyját meg akarja menteni, meg kell adnia magát. Ezt nemcsak elszenvedni, hanem elgondolni is gyűlöletes; de tényleg nem lát más kiutat. Fausta borongós hangon beszélt, mintha nem új szerelemre, hanem a halálra készülne.
– De holnap, esetleg napközben, talán még egyszer utoljára találkozunk? – kérdezte Sebastiano. Tudta, hogy alakoskodik, mégis hirtelen könnybe lábadt a szeme.
– Nem hiszem – felelte Fausta szelíden, de határozottan. Sebastiano szenvedélyesen szerette Faustát, bár tudta: nem most találkoznak utoljára, mégis átélte a végső búcsú valamennyi érzését, a keserűséget és az édességet, s egyszersmind neki magának is érthetetlen dühödt és kielégíthetetlen vágy fogta el, hogy jól megnézze, hogy jól lelkébe vésse kedvese szeretett vonásait. Így hát az istenhozzád sokáig tartott. Sebastiano úgy árasztotta el csókjaival Fausta száját, nyakát, szemét, mint aki nem tud betelni vele; Fausta elfogadta ezt a kétségbeesett mohóságot, mint utolsó örömét szerelmüknek, amely annyi örömöt szerzett neki. Többször is búcsúra nyújtotta kezét, de Sebastiano ahelyett, hogy rálehelte volna az utolsó csókot, megragadta, és újabb kimondhatatlanul édes, dühödt ölelésre magához rántotta Faustát. Végül elváltak; az asszony elszaladt az erős holdfényben koromfeketének látszó kastély fala mentén, Sebastiano pedig rádöbbent, itt az ideje, hogy az összeesküvéssel foglalkozzon.
Ugyanazon az úton, amelyet az előbb végigjárt, hazasietett. Mentében újra átgondolta minden elhatározását, mindazt, amit tennie és mondania kell. Egyébként csak a részletek kiválasztása okozott nehézséget neki, hiszen azonkívül, hogy az ablakon át kihallgatta a két összeesküvő beszélgetését, és eléggé pontos képet alkotott magának azokról az okokról, amelyek a Tereso elleni merénylet megszervezésére késztették őket, az országban éveken át tartó hangos viták után igazán nem volt nehéz érveket találnia a tábornok uralma ellen; a politikai pusmogás honi iskolájában nevelt gyerekek is könyv nélkül fel tudták volna sorolni valamennyit. Másrészt Sebastiano úgy érezte, hogy az a gondviselésszerű, villámgyors tisztánlátás, amely a vakmerő embereket általában megsegíti legkockázatosabb vállalkozásaikban, őbelé is bátorságot önt. Nemcsak arra érezte képesnek magát, hogy hirtelen mint lelkes összeesküvő szólaljon meg, hanem arra is, hogy azon az éjszakán úgy viselkedjen, mintha Tereso kormányának megbuktatásán kívül semmi másra se gondolt volna egész életében.
Sebastiano kétféleképpen érhette el, hogy az összeesküvők maguk közé fogadják: vagy szép halkan fölébreszti Saveriót, és először őneki önti ki a szívét, vagy hirtelen beront a fészerbe, és közli kívánságát. Sebastiano az utóbbi mellett döntött, mert gyorsabbnak tartotta; nem viszolygott fellépése dagályosságától, mert arra gondolt, hogy ily módon elleplezheti őszintétlenségét. így hát a két kábult és káprázó szemű összeesküvő előtt a hirtelen betoppanó fiatalember olyan félelmetesnek és szépnek tűnt fel a váratlanul kigyúló lámpafényben, mint egy hírvivő arkangyal. – Azért jöttem, hogy csatlakozzak hozzátok – mondta –, mindent hallottam, mindenben egyetértek veletek, könyörgök, rendelkezzetek velem, adjatok szerepet az akciótokban. – Mielőtt Perro és Saverio magához tért a meglepetéstől (Saverio megragadta a párnája alá rejtett pisztolyt), Sebastiano a fellépését bizonyító szavak, ravasz érvek, a burkolt könyörgés és a nemes zsarolás áradatát zúdította rájuk. Ékesszólóvá tette és őszintének tüntette fel az a gondolat, hogy kimenti Faustát Tereso karmai közül. Így hát Saverio, aki, mint láttuk, különös szeretettel viseltetett féltestvére iránt, hamarosan meggyőződött szándéka őszinteségéről. Ami Perrót illeti, ő nem győződött meg semmiről, és nem hitetlenkedett. Az ő terveit a fordulat nem veszélyeztette. Egy összeesküvővel több vagy kevesebb? – ez egyáltalán nem érdekelte. A gépezetet már beindította, vagyis Sebastiano osztozni fog féltestvére sorsában, ő tudja, mi oka van rá – ennyi az egész. Így, miközben Saverio és Sebastiano lejátszott valamiféle felismerési jelenetet, mintha Sebastiano hosszú útról, messze földről térne vissza, és Saverio csak lassacskán ismerné fel, Perro a párnára könyökölve, az álmosságtól kábultan várta a megható párbeszéd végét. Saverio lelkesedésében egyenest kiugrott az ágyból – torz, inas, meztelen teste olyan volt, mint egy fatörzs, és megölelte Sebastianót. Aztán Perróhoz fordult, és megkérdezte, milyen feladatot bízhatnának féltestvérére. – Felelősséget vállalok érte – mondogatta –, felelősséget vállalok érte. – Perro lassan és kiszámított hidegséggel közölte, hogy Sebastiano is öltözzön libériába, és ahogy tolvajnyelven mondják: “falazzon''. Sebastiano összehasonlította a maga viselkedését Saverióéval, s úgy vélte, ezek után oda kell mennie Perróhoz, és forrón meg kell szorítania a kezét. A rendőrkopó azt mondta, fontolja meg jól, mert lehet, hogy otthagyják a fogukat. De Sebastiano Faustára gondolt, és nagyon őszintén felelte, hogy készen áll. Perro erre meghagyta neki, hogy másnap kora reggel jelentkezzen náluk. Majd együtt mennek Gorina kastélyába. Így hát Perro azt hitte, hogy megtévesztette Sebastianót, Sebastiano pedig azt, hogy ő tévesztette meg Perrót; de igazában csak egyvalakit szedtek rá: Saveriót. Végül Perro a fal felé fordult, s megpróbált aludni,
Saverio pedig lelkendezve maga mellé ültette Sebastianót az ágyra; elmagyarázta neki, hogyan szervezték meg az összeesküvést, és mit kell tenniük a merénylet sikere érdekében. Magyarázat közben gyakran visszatért a célra, amiért harcolnak és amiért talán meg is halnak: jobb jövőt akarnak biztosítani az embereknek, fel akarják szabadítani őket, meg akarják újítani a világot. Saverio mindig olyan elérzékenyülve tért vissza erre a lelkében mélyen gyökerező, patetikus célra, mint a zeneszerző a dallam fő motívumára. De Sebastiano csupán megtévesztett embert látott benne, és csakis Faustára gondolt. Ami Perrót illeti, őróla érezte, hogy komolyabb s ezért veszedelmesebb, mint Saverio. De remélte, hogy Perrót is ki tudja játszani. Egy kicsit elcsodálkozott ugyan rajta, hogy Perro, aki sokkal elővigyázatosabbnak tűnt fel, olyan könnyedén elfogadta ajánlatát. De megnyugodott, mert arra gondolt, hogy az összeesküvők, még ha olyan óvatosnak és öntudatosnak látszanak is, mint Perro, alapjában véve egytől egyig egzaltált emberek.
Végül késő éjszaka a féltestvérek elváltak egymástól. Saverio kikísérte az udvarra Sebastianót. – Öleljük meg egymást – mondta odakint –, a mai naptól fogva igazán testvérek vagyunk. – Sebastiano képtelen volt megérteni ezt a lelkesedést az emberiség jövője iránt. Ő egvetlen ujját se mozdította volna, hogy megmentse és megváltsa az embereket. De örömest tűrte, hogy féltestvére megölelje. Saveriót olyan zavaros rajongás fogta el, hogy azt hitte, mielőtt végleg elválnak, dicshimnuszt kell mondania a fészerben alvó Perróról. – Igazi vezető – mondta –, sokkal erősebb, tudatosabb, határozottabb nálunk... valamennyiünknek őt kellene utánoznunk, őróla kellene példát vennünk... de vajon képesek volnánk-e rá? Mi csak közkatonák vagyunk, és annak is érezzük magunkat... ő viszont parancsolásra született... ezt azzal is bebizonyítja, hogy nyugodtan tud aludni egy olyan nap előestéjén, mint a holnapi. – Hiába erősködött Saverio, Sebastiano nem találta rokonszenvesnek Perrót, és egy általában nem érezte magát alacsonyrendűnek, se közkatonának; nem is válaszolt féltestvére szavára. Így hát Saverio visszaindult a fészerbe, Sebastiano pedig átment a megszokott sötét, üres szobákon, és végre lefeküdt.
Reggel, amikor a három férfi fölkelt, mindegyiküket más-más titkos gondolat foglalkoztatta, s ezért a kedvük se volt egyforma. Perro nagyon higgadtan, nyugodtan ébredt, már biztosnak érezte magát a dolgában, éppen ezért jó volt a közérzete, és jobban alakoskodott, mint bármikor. Saverio egész éjjel nem hunyta le a szemét, s még rajongóbbnak és izgatottabbnak tetszett, mint előző este. Sebastiano tudta, milyen veszély vár rá, a rendőrség és az összeesküvők között, s ezért éberen ügyelt, hogy ki ne essen a szerepéből. Sebastiano és Perro ösztönösen megérezte, hogy Saverio mindkettejüknél kisebbrendű, és voltaképpen egymást kémlelték. Perrót inkább a rendőri rutin, mintsem a bizalmatlanság késztette erre; megszokta, hogy az embereket csakis két csoportra: börtönőrökre és bűnözőkre lehet felosztani, s ezért úgy vélte, hogy Sebastiano, mivel biztosan nem rendőr, nem lehet más, mint bűnöző. Az, hogy egy összeesküvővel több vagy kevesebb, egyáltalán nem érdekelte. Olyan hálót szőtt, amivel nem egy, hanem tíz akkora halat is meg lehetett volna fogni, mint Sebastiano. Ám az összeesküvéshez csatlakozó fiatalember fellépése s az a meglepő bejelentése, hogy az ablakon keresztül kihallgatta beszélgetésüket, fölkeltette Perro ösztönös bizalmatlanságát. Ha nem lett volna teljesen biztos benne, hogy a rendőrök között még sohase találkozott Sebastianóval, talán azt hitte volna róla, hogy ő is provokátor. Sebastiano viszont úgy vélte, hogy Perro tényleg túlságosan nyugodt és fegyelmezett. Ez a higgadtság még akkor is túlzott, gondolta a fiatalember, ha Perro, ahogy Saverio mondta, csakugyan parancsolásra született. Sebastiano attól is félt, hogy Perro észreveszi: ő nem összeesküvő, és nem is akar az lenni. Sőt, elhatározta, hogy saját céljai érdekében meghiúsítja az összeesküvést. Attól tartott, csúf meglepetés érheti. Hallott róla, hogy az összeesküvők a hitszegőket és a provokátorokat titokban, igen hamar, kegyetlenül és kíméletlenül elteszik láb alól; Sebastiano úgy vélte, bármilyen képtelenség is az élet, képtelen halál volna, ha éppen Saverio kötné fel, vagy röpítene golyót a fejébe. így hát azon a reggelen Sebastiano házától Gorina kastélyáig Saverio szokása szerint az egész úton összevissza fecsegett és szónokolt, két társa pedig kérdések és feleletek, óvatos puhatolózás és nem kevésbé óvatos színlelés örve alatt viaskodott egymással. Perro kíváncsi volt rá, miért vette fejébe ez a szinte serdületlen, szép, léha úrifiú, hogy megdönti a kormányt, és új rendnek veti meg az alapját; Sebastiano védekezés közben arra próbált magyarázatot találni, hogy lehet Perro ennyire hideg és szertartásos egy ilyen pillanatban. Perro kérdésére Sebastiano azt felelte, hogy egy ideje észrevette, nem elégíti ki egoista és hedonista életformája; úgy érezte, hinnie kell egy olyan ügyben, amely maga fölé emeli, szolgálnia kell az ügyet, harcolnia kell győzelméért; ha kell, meghalni is kész érte, ugyanis világosan látja, hogy nem érdemes élni, ha az ember csakis saját magáért él; szóval, a fiatalember némi változtatással elmondta mindazt, amit Saveriótól hallott. "Az Ördögbe – gondolta Perro, miközben Sebastianónak a frázisoktól furcsán lángba borult szép arcát figyelte –, az ördögbe... hogy ezek mennyire ki vannak éhezve a hitre és a szolgálatra..." Sebastiano valójában csakis Faustára gondolt, s a heves odaadást, amelyen Perro elcsodálkozott, azzal sikerült elérnie, hogy magában egyszerűen fölcserélte a szavakat. Emberszeretete nem volt egyéb, mint Fausta iránti szerelme; az ügy azt jelentette: Fausta; s a forradalom előtt tornyosuló akadályokon Teresót és Manuelét kellett érteni, akik kényszerítik, hogy szakítson Faustával; s végül az egoista és epikureus életet, amelyet most megvetett, úgy fogta fel, mint saját életét, mielőtt Faustával megismerkedett.
Sebastiano, miután válaszolt Perro kérdéseire, ellentámadásba akart átmenni, és rokonszenvét éreztetve kijelentette, nagyon csodálja Perrót, amiért ilyen körülmények között ennyire fegyelmezni tudja magát. Ő például igencsak igyekszik uralkodni magán, mégse tud teljesen megszabadulni idegességétől. “Az ördögbe, az ördögbe – gondolta újra Perro –, milyen jó szeme van a barátunknak..." Szemét Sebastianóra szögezte, és megfontolt, nyomatékos, meggyőző erejű, határozott hangon felelte, hogy ő már megszokta a dolgot, azért ilyen nyugodt. De amikor elkezdte a forradalmi munkát, nemegyszer kis híján elvesztette a fejét. Különben is valamelyiküknek meg kell őriznie nyugalmát. Saverio biztosan nem nyugodt, sohase lesz az; Sebastianót még nem tették próbára; tehát minden az ő kezében van. Perro elmosolyodott; cinkos tekintete arra vallott, hogy lenézi Saveriót; Sebastiano nem tudta megállni, hogy ne viszonozza pillantását.
Minél közelebb értek Gorina kastélyához, Saverio csakugyan egyre egzaltáltabban és nevetségesebben viselkedett. Ő haladt legelöl; valamelyik sövényről letört egy vesszőt, azt suhogtatta a levegőben, a friss, de még párás és dermesztőén hideg reggeli levegő megrészegítette; úgy tetszett, mintha kiválasztott, kíméletlen hóhér, a kalandokat kedvelő, rettenthetetlen összeesküvő, a tettek káprázatos cél felé menetelő embere lett volna, nem a dadogós Saverio. – Biztosan furcsának találjátok – mondta, amikor átmentek a vízmosás, hídján –, biztosan furcsának találjátok... de mi hárman ebben a pillanatban történelmet csinálunk... vajon feltételezné-e rólunk, aki csupán ránk néz? Látszatra korán kelő férfiak vagyunk, akik átmennek az erdőn; de valójában ebből a kora reggeli sétából talán új világ, új érzelmi kultúra, új civilizáció, egyszóval új történelem lesz... ebben mutatkozik meg a lélek ereje, magasabbrendűsége az ostoba anyag felett... ha sikerül, amit elhatároztunk, akkor mai sétánkról, amely annyira hasonlít annyi más sétára, századok múlva is beszélni fognak... csodálattal és hálával fogják emlegetni... mint valami legendás, mitikus, végzetes eseményt... azt fogják mondani: mi hárman, azon a régmúlt reggelen, bíztunk benne, hogy az ember és az emberiség felülkerekedik minden sötét erőn, amely állati sorban, barbárságban akarja tartani nem hiszitek? Én pedig azt mondom, hogy az emberek el fognak zarándokolni ide... holott mi hárman csak egyszerűen elindultunk, hogy megtegyük, amit kötelességünknek tartunk... mit gondoltok?... így csinálják a történelmet?... ilyen reggeleken, mint ez... ilyes ösvényeken, mint ez... ilyen arccal, mint a miénk.
– Vigyázz, ne kiabálj olyan hangosan – mondta Perro, aki mindebből csak. annyit értett, hogy Saverio minden bolhából elefántot csinál –, ezt a falat alighanem minden száz méteren külön detektív őrzi...
– Mit érdekel az engem – felelte Saverio, megvonta a vállát, majd így folytatta: – Nézzétek, hogy ragyog a kelő nap a fehér nyírfatörzsek mögött... érzitek, milyen üdeség, milyen tisztaság árad a harmatos fűből?... érzitek a pártájukat szétnyitó virágok illatát?... halljátok, hogyan énekelnek a fákon az ébredő madarak?... a napot köszöntik... íme, a természet, amely mindig egyforma, akár szabadok az emberek, akár nem... ki akadályozna meg bennünket, hogy élvezzük az életet?... a nap nemsokára magasra emelkedik az égen, és mindenfelé a virágról virágra szálló bogarak zümmögése hallatszik.... bizony megtehetnénk, hogy itt hagyunk csapot-papot... és nem Gorina kastélyába megyünk, hanem jobbra fordulunk, és reggeli sétánkat a határban folytatjuk... s cselekvés helyett beérnénk az álmodozással... de mi balra fordulunk... oda megyünk, ahol kockázat, veszély, talán halál vár ránk... ki meri ezután tagadni, hogy van szellem, hogy konkrétabb, kézzelfoghatóbb, erősebb az egész látható valóságnál... ki tagadhatja, hogy van emberi lélek, emberi szabadság? – A reménységtől és a cselekvéstől megrészegedett Saverio így öntötte ki heves és szenvedélyes lelkét. Perro, aki tökéletesen fölvértezte magát a színlelés hermetikus páncéljával, nevetséges ostobaságnak tartotta Saverio minden szavát. De Sebastiano, mivel fiatal volt és szerelmes, sokkal érzékenyebben reagált a költői gondolatokra, s egészen másként hatott rá fél testvérének szónoklata. Nem osztozott ugyan Saverio lelkesedésében, de érezte róla, hogy lelkesedés; észrevette benne az őszinte hangsúlyt, az eredetiséget, amit Saverióról szerencsétlen külseje miatt soha senki se tételezett volna fel. – Rajta, barátaim – mondta Saverio, miután befejezte szónoklatát –, énekeljünk együtt, mint a katonák, mielőtt rohamra indulnak. – Sipító hangján rázendített a Marseillaise-re; nemigen törődött vele, hogy társai vele tartanak-e. Két társának más-más okból nem volt mersze az énekléshez. De Saverio nem vette észre; ott lépkedett előttük, s a levegőben suhogtatott pálcájával a nép ellenségeinek képzeletbeli fejét kaszabolta; hamis, dadogó, hangja szívszorongató rajongással harsogott a még ködös reggel gémberedett csendjében; szenvelgésében itt-ott elvétette a francia szöveg kiejtését, amitől Sebastiano hátán végigfutott a hideg.
A derűs reggel tiszta, vidám fényében így járták végig az ösvényt: Saverio énekelt vagy szónokolt, Perro óvatosságra intette, Sebastiano pedig hol Faustára gondolt, hol beletörődött, hogy féltestvére szeszélyes fecsegését kell hallgatnia. A nyírfák törzse között időnként egy-egy sugárnyaláb hirtelen megvilágította a három férfit, az ösvényt, a régi falat; ilyenkor úgy érezték, mintha rájuk kiáltottak volna. Az erdőből a sziklák között rohanó patakok csobogása hallatszott. Az éjszakai hidegtől még csípős levegőben nedves föld és moha illata áradt. Sebastiano kénytelen volt arra gondolni, hogy Saveriónak nincsen igaza, az ilyen reggeleken valóban inkább vadászni kell, vagy sétálni az erdőben és gombát meg cikláment szedni, nem pedig összeesküvést szőni egy öreg tábornok ellen, unalmas nézeteltérések miatt, amelyeknél többet ér egyetlenegy szál virág az ösvény szélén. Ám
Sebastiano a lelke mélyén kénytelen volt elismerni: hármuk közül csakis neki van igazi oka rá, hogy lemondjon ezekről az örömökről. Fausta üdébb és részegítőbb a reggel minden tisztaságánál és illatánál, édesebb a napnál, amely időnként megvilágítja őket, szebb az egész gyönyörű természetnél.
Elértek a rácsos kapuhoz, amelyen az előző este Sebastiano bemászott, amikor légyottra ment; felkapaszkodtak a glicínia ágain, aztán leereszkedtek a túlsó oldalon, majd elindultak a kerti úton a nyírott bukszusbokrok komor zöld falai között. A bukszussövényen helyenként átjárók nyíltak, hol egy fehér márványtemplomra lehetett látni rajtuk, hol egy medencére, amelyben lassan úszkáltak a hattyúk, hol egy rejtett tisztásra, amelyet megfeketedett, mohás pad vett körül, és lendületes pózban álló szobrok mozgalmassá tettek. Az égbolton gyorsan emelkedő nap csillogó fénysugarakkal szőtte be és derűvel gazdagította a civilizált, megfésült természetet. A szobrok, bár csiszolt tagjaikat fekete patina lepte be, szinte felhívták a figyelmet pózaik finom bujaságára; a medencék zöld vize visszaverte az égbolt, a fák, a hattyúk reszketeg tükörképét; végül hatalmas pávák bukkantak fel, ringatózva járkáltak a reggeli napsütésben, s lábukat szétterpesztve kitárták aranyos tollaik legyezőjét. Perro, akit teljesen lefoglaltak tervei, figyelmetlenül nézte a kellemes látványt. Sebastiano, miközben a kastélyhoz közeledtek, önkéntelenül fölidézte emlékezetében azokat az éjszakákat, amelyeken szerelmesével összebújva sétált a medencék körül, a mozgalmas pózban álló szobrok alatt. De Saverióból, miután kiélte legpatetikusabb szenvedélyét, újra kibújt a mániákus propagandista. Igen, ez a park kétségtelenül gyönyörű, mondta, a haldokló civilizáció legalább arra az egyre képes, hogy ízlését effajta emlékművekben fejezze ki; de igazságtalanság, hogy mindezt a gyönyörűséget csak néhány kiválasztott élvezheti; igazságtalanság, hogy az elpuhult, romlott oligarchia teljesen magában szórakozik ezen a helyen; végül igazságtalanság, hogy ez a sok szépség el van zárva az emberek többsége, a legérdemesebbek elől. Holnap már mindenki szabadon beléphet ebbe a parkba; mindenkinek joga lesz hozzá, hogy épüljön e gyönyörűségek láttán; és mindenkinek megadatik, hogy élvezze ezt a remetei csendet. Különben, ha a haldokló civilizáció tíz ilyen helyet tudott létrehozni, akkor az új, amelynek talán ők vetik meg az alapját reggeli sétájukkal, százat fog megalkotni. A nagyobb szabadság több és nagyobb szépséget fog teremteni. És így tovább. Perro, most, amikor már közeledtek a kastélyhoz, már komikusnak se találta Saverio szavait; attól tartott, hogy idő előtt letartóztatják, s akkor meghiúsul az egész cselszövés, ezért megkérte, hogy hallgasson. Sebastiano továbbra is Faustára gondolt. Amikor a mellett a pad mellett mentek el, amelyen az előző éjszakán hosszú órákat töltött kedvesével, észrevette a földön Fausta zsebkendőjét; fölvette. Nedves volt a harmattól, de még megtartotta illatát, amely a fű szagára emlékeztetett. Miközben Sebastiano elábrándozott, társai jócskán megelőzték, s ezért nem vehették észre, hogy talált valamit. Amikor a fiatalember elindult a hallgatag Perro és a fecsegő Saverio nyomában, a zsebkendőt, amelyet markában szorongatott, a szájához nyomta.
Amikor kibukkantak a térre, hirtelen feltűnt a rideg, homályos épület, még minden ablaka csukva volt: a vendégek még nem ébredtek fel. Saverio csúfondárosan megjegyezte, hogy a finom úriemberek az igazak álmát alusszák, mert belefáradtak a semmittevésbe; a parasztok ilyenkor már jó ideje kint dolgoznak a mezőn. De Perro ez alkalommal nagyon őszintén azt mondta, hogy irigyli őket: keveset aludt, egyszer felriasztották, ébredéskor valami megtévesztő világosság gyúlt az agyában, de most úgy érzi, hogy az álmosság a fejébe száll, mint az erős bor. Sebastiano rögtön Fausta szobájának csukott zsalugátereire pillantott; egy pillanatra tünékenyen, komoran, akár a kísértet, átlátszó fekete ruhában szeretőjének alakja jelent meg a lécek fölött, úgy rémlett, rámosolyog, bólint is egyet, ahogy a kísértetek szokták. Mélységes, kihalt csend borult a villára. A nap, amely már kinyújtotta hosszú fénykardját a lejtős rét fölé, az épületnek csak egyik sarkát világította meg, a homlokzat többi részét éjszakai homály takarta.
Perro, mint aki jól ismeri a helyszínt, a kastély hátsó kis ajtajához sietett, figyelmeztette társait: ettől a pillanattól kezdve, úgymond, álarcot kell viselniük, aztán becsöngetett. Az ajtó rögtön kinyílt (Sebastiano elcsodálkozott ezen a feltűnő gyorsaságon), és megjelent a főkomornyik; a tömzsi, széles vállú férfinak betegesen sápadt, kerek, kopasz holdvilágfeje volt; csíkos munkazubbonyt és fekete nadrágot viselt. A főkomornyik is a rendőrség szolgálatában állt mint informátor és alacsonyabb rangú; Perro már jó ideje beavatta a színlelt összeesküvés tervébe. Az antiguai rendőrkapitányhoz hasonlóan ő se helyeselte ezeket a veszélyes módszereket, de kénytelen volt engedelmeskedni.
A főkomornyik halkan azt mondta a három férfinak, hogy éppen idejében érkeztek, és levitte őket az alagsorba, közben nem a szemükbe, hanem az égre nézett. Az alagsornak egyetlen szűk, csupasz, szürke labirintusszerű, tekervényes folyosója volt; temérdek kis és nagy szoba nyílt belőle. A főkomornyik, mintha tekintélyes vendégek volnának, megmutatta Perróéknak a tágas, bonyolult konyhát, amely a tűzhelyekkel s a mennyezet felé nyúló csövekkel inkább műhelyre emlékeztetett, azt a két vagy három szobát, ahol a mindkét nembeli cselédség a vendégek ruháját, cipőjét szokta rendbe tenni, kitisztítani, a még szellőzetlen személyzeti szobákat, amelyekben nehéz volt a levegő, s az ágyakat még nem vetették be, sőt a fáskamrát, az éléskamrát és a raktárakat is. Saverio most nem szólalt meg, mert megtiltották neki; úgy töltötte ki dühét, hogy sokatmondó pillantásokat váltott társaival, mintha azt mondaná: íme, itt törik magukat a szegények, hogy táplálják és felvidítsák a gazdagokat. Végül a főkomornyik bevitte őket az öltözőbe, ahol a zöld zománcos vasszekrényekkel szemben zuhanyok és szürke cementmosdók sorakoztak. A főkomornyik kinyitotta az egyik szekrényt, és megmutatta Perróéknak az előkészített libériákat a fogasokon, s azt mondta, öltözzenek át, azután menjenek utána a konyhába. Ezzel otthagyta őket.
A három férfi átöltözött a fagyos, komor alagsorban, amelynek olyan volt a szaga, mint a katonai mosdóké és a kórházaké. Perro gyanúsnak tűnt fel a libériában, túlságosan elegáns és szertartásos volt, vagyis olyan inas benyomását tette, akiről az ember netán feltételezi, hogy nem is inas. Leginkább Sebastianón látszott, hogy álruhát visel, vagyis úgy tetszett, mintha vendég volna, és most esti jelmezét, valami tizennyolcadik századi lovag maskaráját próbálná fel, nem pedig libériát. Hármuk közül Saverio volt a legtökéletesebb inas, a libéria kiemelte tömzsiségét, torz alakját, csúfságát, vagyis minden szolgai vonását. Valóban úgy mutatott, mintha egész életében csakis sujtásos kabátot, térdnadrágot és fehér harisnyát hordott volna. A fehér harisnya kiemelte öt-, romba, parasztos lábikráját, s az aranyozott paszománytól még nehezebb vastag kabát pedig a szokottnál is jobban ráirányította a figyelmet kissé hajlott, vaskos teherhordó vállára. Perro azt mondta, egy kicsit furcsa a szemüveges inas, de végeredményben ennél rosszabbat is látott már a világ. Ezután rövid haditanácsot tartottak: elhatározták, hogy a bomba elrejtése egyelőre Perro dolga, s ugyancsak ő fog utasításokat adni két társának. Ezzel otthagyták az öltözőt, és átmentek a konyhába.
Amikor a főkomornyik megpillantotta őket, rögtön faképnél hagyta a többi inast, akiknek éppen eligazítást tartott, és Perróék elé sietett. Megadta ugyan a tiszteletet Perrónak, de fontosabb volt neki, hogy a jövevények ne okozzanak zavart. Meg akarta akadályozni, hogy a három álinas és az előző este érkezett titkosrendőrök összekeveredjenek az igazi inasokkal; jelentéktelen megbízásokkal az épület csendes zugaiba akarta állítani őket. A főkomornyik attól tartott, hogy valami szerencsétlenség fog történni a házban; Tereso tábornokkal és a rendőrséggel együtt azt a napot is elátkozta, amikor kénytelen volt beleártani magát ebbe a zavaros ügybe. “Egy teljes évi borravalómat odaadnám, ha baj nélkül megérhetném a holnap reggelt; ráadásul még azt is kijelenteném, hogy szerencsés ember vagyok" – gondolta. De mindennek az árnyéka se tűnt fel labdához hasonló kerek arcán, amelyen a pofaszakáll egybeolvadt a piszkos borosta árnyékával; délben, közvetlenül ebéd előtt szokott borotválkozni, hogy üde és tiszta arccal jelenhessen meg gazdái előtt; este nem sokkal vacsora előtt újra lehúzta a szakállát. Közölte a három jövevénnyel, hogy mindegyikük külön feladatot kap, ügyeljenek rá, hogy csak olyasmit csináljanak, ami rájuk tartozik, mert különben bajba keveredhetnek. Továbbra is ő haladt legelöl, odavitte Perróékat a vastag falba vágott csigalépcsőhöz, amely egy kis ajtóhoz vezetett, erről, amikor a főkomornyik kinyitotta, kiderült, hogy a tágas előcsarnok egy freskóval díszített falmezeje; az előcsarnokból pazar díszlépcsőn lehetett fölmenni az emeleti termekbe. Az előcsarnokon és több szalonon átsiettek a kastély jobb szárnyába. A szalonok ablakait még nem nyitották ki, a levegőben érezni lehetett az előző esti bűzt és cigarettafüstöt. A tágas aranyozott, fehér falú termekben mindenfelé látni lehetett a szórakozás nyomait, a hamutartók tele voltak cigarettacsutkákkal, a székek és karosszékek ott maradtak, ahol a beszélgető vendégek hagyták őket, a zöld asztalokon játékpénzek és szétszórt kártyalapok hevertek, a szőnyegek össze voltak gyűrve, félig ürített üvegek, piszkos poharak sorakoztak egymás mellett, a vázákban hervadó virágok szirmai a márvány kandallópárkányokra hulltak. Saverio mindezt a politikai propagandista szemével nézte; ki akarta puhatolni, hogyan gondolkodik a főkomornyik, ezért váratlanul ki jelentette, hogy erről a tékozlásról és rendetlenségről éppen az antiguai munkások szegényes otthona jut az eszébe; és végtére is nem szabad eltűrni, meg kell szüntetni ezt az igazságtalanságot, ezt a feltűnő különbséget. A főkomornyik egy idő óta feltűnés nélkül tanulmányozta Saverio és Sebastiano arcát, és azon tűnődött, hogy kopók-e vagy áldozatok. Saverio kérdésére rosszul leplezett zavarral azt felelte, hogy jól beszél, valóban ez az igazság. De magában így gondolkozott: "Te gazember... mit csinálnék, ha nem volnának gazdagok? elmennék hekusnak, he?... mit csinálnának a gyerekeim meg a feleségem? de szerencsére te holnap már a dutyiban leszel... ott a helyed... te kerested magadnak." Ami Sebastianót illeti, a főkomornyik kétszeresen, állása révén nyíltan és besúgó minőségében titkon gyakorlott szeme valami különöset vett észre a fiatalember arcában: vonásai arra vallottak, hogy parancsoláshoz szokott, nem a szolgálathoz, s a rendőrség szolgálata is idegen neki. Különösén furcsának találta, hogy egy ilyen úrifiú azzal a bugrissal együtt beleeshet a rendőrség szervezte összeesküvés csapdájába. “Azt hihetne az ember, hogy ő is vendég – gondolta a főkomornyik –, nem hekus, mint Perro és nem is olyan, mint az a kellemetlen fráter... vajon miért keveredett bele ebbe a zavaros ügybe? talán szórakozni akar, meg szeretné próbálni az ilyesfajta mulatságot is?" Mindebből kitűnik, hogy a főkomornyik, mivel régóta szolgált olyan úriembereket, mint Sebastiano, nagyon megközelítette az igazságot. De itt meg kell jegyeznünk, hogy a főkomornyik, bár különböző okokból mélységes ellenszenvet érzett mind Perro, mind Saverio iránt, egyáltalán nem vonzódott Sebastianóhoz, akit első látásra kenyéradó gazdái, a családját eltartó urak közé sorolt. A főkomornyik szolga volt, nem tartozott sem a nemesekhez, sem a néphez, mindig a gyűlölet és a tisztelet között ingadozott, képtelen volt a szeretetre, saját magát se szerette, mert amióta libériába öltözött, annyit hajlongott, annyi parancsot teljesített, hogy már nem tudta, szereti-e vagy gyűlöli mesterségét. Érzései, amelyeket megemlítettünk, különben is átmenetiek és határozatlanok voltak; mindenekelőtt bosszúság és félelem töltötte el, amiért kényszerítették, hogy részt vegyen egy olyan cselszövésben, amelyről érezte, hogy veszély és baj származhat belőle.
Perro már beszélt neki Saverióról; ostoba, egzaltált embernek mondta, és megkérte a főkomornyikot, olyan jelentéktelen feladatot bízzon rá, ami megakadályozza, hogy szokása szerint valami ostobaságot kövessen el. A főkomornyik egy másik hátsó lépcsőn mindhármukat fölvezette a második emeletre; befordultak egy hosszú folyosóra, amelynek két oldalán ajtók sorakoztak, s a végén egy nagy, számokkal teli tábla alatt egy lány ült. A főkomornyik meghagyta Saveriónak, hogy üljön le ő is a tábla alá, s valahányszor egyik szám kiugrik, és a lány bemegy abba a szobába, ahol kérnek valamit, telefonon értesítse a konyhát a rendelésről. A lány pillantásra se méltatta Saveriót, amikor nagyon zavarodottan leült az asztal túlsó. oldalán. A lány színes borítójú regényt olvasott; Sebastiano, akit, társadalmi helyzetére való tekintet nélkül, minden nő érdekelt, visszájáról elolvasta a könyv címét: – Elhagyatva a nászéjszakán.
A főkomornyik, miután Saveriót szolgálatba állította, Perróval és Sebastianóval elindult a folyosó túlsó vége felé; onnan néhány termen keresztül egy rövid és nagyon díszes boltíves csarnokba jutottak, ahová három ajtó nyílt; mindegyik fölött márványcímert és frízt lehetett látni. – Ez a szoborcsarnok – mondta a főkomornyik. Azt is közölte, hogy a csarnok az ablakok mentén sorakozó mellszobrokról, Pizzaro, Cortez és néhány más conquistador szobráról kapta a nevét; ez a kastély leggazdagabb és legelőkelőbb része, ide szokták elszállásolni a tekintélyes vendégeket. A csarnok végén a többinél magasabb és díszesebb negyedik ajtó a kastély kápolnájába szolgál, mondta. A három kisebb ajtó közül az első Gorina, a második Tereso, a harmadik pedig
Sanchez őrgrófnő lakosztályába nyílik. Erre a névre Sebastiano szíve hevesen megdobbant. A főkomornyik végül közölte Perróékkal, hogy ebben a csarnokban fognak maradni, és a két hölgyet meg a tábornokot fogják kiszolgálni.
A főkomornyik szokott peckes és kimért szolgálatkészségével kulcscsomót húzott elő a zsebéből, és kinyitotta Tereso lakosztályának ajtaját. Látni lehetett, hogy a lakosztály előszobából, hálószobából, fürdőszobából és egy dolgozószobából áll. A főkomornyik odament a hálószoba egyik ablakához, és kitárta a zsalugátert. Azután a párkánynak dőlve a nagy fehér aranyozott ágyra mutatott, kijelentette, hogy már sok előkelő vendég, herceg, követ, politikus, tábornok hált benne. A főkomornyik nagyon jól tudta, hogy Perróék vajmi kevéssé kíváncsiak azokra az adatokra, amelyek rendszerint fölkeltik a kastély látogatóinak érdeklődését. Azért beszélt ezekről a dolgokról, mert nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy az előkelő házban szolgáló inas hiúságát fitogtassa. De Perro már észrevette, milyen kelletlenül viselkedik, s elhatározta, hogy ráijeszt; tréfásan figyelmeztette, hogy elfelejtette a legfontosabbat: ebben az ágyban aludta élete utolsó álmát Venustiano Valdez, a Teresót megelőző államelnök, mielőtt katonai fedezettel Antiguába szállították, s éppen utódja parancsára falhoz állították és agyonlőtték. Furcsa véletlen, jegyezte meg Perro Sebastianóra kacsintva. A főkomornyik futó pillantást vetett rá rémült, nagy kerek szembogarával, azután azt mondta, hogy dolga van és elment.
A főkomornyik távozása után Perro az éjjeliszekrényen levő dobozból kivett egy márkás szivart, rágyújtott, majd leült az ágy lábánál az egyik fotelbe, és egymásra rakta lábát. Még nem mondott le róla, hogy kinyomozza, ki is valójában ez a Sebastiano; s ezért bő lére eresztve elmondta, hogyan kell végrehajtani a merényletet. Saverio majd tálcán viszi a bombát, olyan ételtakaró fémburával fogják letakarni, amit azért tesznek az étel fölé, hogy meleg maradjon. Saverio be fog menni a tábornok fürdőszobájába, és beteszi a bombát abba a szekrénybe, amelyben a törülközőket tartják. Perro és többi társuk közben a csarnokban őrködik. Saverio, miután elhelyezi a bombát, visszamegy a csarnokba, de előbb kulcsra zárja a szekrény és a fürdőszoba ajtaját. Akkor mindannyian futásnak erednek; félóra múlva a bomba felrobban, romba dönti a kastélyt, s a romok alá temeti Teresót és az épület valamennyi lakóját.
Perro lassan beszélt, élvezettel ejtette a szavakat tömött bajsza alatt, időnként elhallgatott, szívott egyet a szivarból, és csúfondárosan szemügyre vette Sebastianót. A fiatalember ott állt előtte, és elborzadva hallgatta. Nem a merénylet kegyetlenségétől borzadt el, hanem inkább a Faustát fenyegető veszélytől. “Ha nem hallgatóztam volna Saverio ablaka alatt – gondolta Sebastiano –, akkor Fausta nemcsak kénytelen volna engedni Tereso zsarolásának, hanem ölelkezés közben a tábornokkal együtt elpusztulna a kastély romjai alatt." Sebastiano ebben a véletlenben, amely lehetővé teszi, hogy Faustát is, szerelmüket is megmentse, újabb jelét látta a szerencsének, amelyben bízott.
Perro remélte, hogy rajtakaphatja Sebastianót, amint félelmében összerezzen, s ezért hosszasan elmagyarázta, milyen nagy a bomba robbanóereje és milyen veszélyes a merénylet. De Sebastiano minden figyelmét Fausta kötötte le; a fiatalember csak homályosan csodálkozott Perro rafinált és elegáns rettenthetetlenségén. “A mindenségit, igaza van Saveriónak... ez csakugyan vérbeli terrorista" – gondolta Sebastiano álmélkodva. Perro pedig azt mondta magában: “Micsoda megátalkodott bűnöző... szempillája se rebben." Sebastiano, akinek már ugyancsak megvolt a maga terve, hirtelen megkérdezte Perrótól, hogy neki mi lesz a dolga, miközben ők a szoborcsarnokban őrködnek, és Saverio elhelyezi a bombát. Perro tetten akarta érni a féltestvéreket. Így hát pillanatnyi gondolkodás után azt felelte, hogy Sebastiano segíthetne Saveriónak a bomba elhelyezésében: ketten mindig jobban boldogulnak. De Sebastiano úgy vélte, hogy Saverio egymaga is megbirkózik a feladattal; ő csak terhére lenne. Inkább arra gondolt, hogy meghúzná magát a Tereso lakosztályával szomszédos szobák egyikében, például Sanchez őrgrófnőében, és ott őrködne fegyveresen, hogy senki se leshesse ki az előkészületeket. Sebastianónak kis híján vesztét okozta a naiv javaslat, amely nem azért jutott eszébe, mintha a merénylet érdekében szükség lett volna rá, hanem azért, mert nagyon szeretett volna váratlanul megjelenni Tereso szobájában, hogy idejében félbeszakíthassa a tábornok és Fausta beszélgetését. "Miért húzná meg magát a szomszédos szobában? – gondolta Perro. – Mire lenne az jó?" De Sebastiano megszokott pártfogója, a szerencse, azt az ötletet adta Perrónak, hogy kényelmesebb lesz, ha nem együtt, hanem külön-külön tartóztatják le a két féltestvért. Mind a kettő erélyes, erős fiatal férfi, lehet, hogy ellenállnak; Cinco pedig kifejezetten azt az utasítást adta, hogy minden feltűnés nélkül intézzék el az ügyet. Így hát Perro egyelőre lemondott róla, hogy kipuhatolja, mi rejlik Sebastiano titokzatos ajánlata mögött, de ösztönösen érezte, hogy itt kell keresni a fiatalember különös viselkedésének magyarázatát, csak annyit kérdezett tőle, hogy van-e fegyvere. Minthogy Sebastiano nemmel válaszolt, Perro elővette a zsebéből és odaadta neki a saját pisztolyát. A fegyver valójában csak provokációra volt jó; ilyen revolvereket szoktak a detektívek a fegyvertelen tüntetők, zsebébe dugni; hogy később, amikor letartóztatják őket, jogtalan fegyverviselés címén vádat emelhessenek ellenük; az ilyesfajta fegyverrel csak riasztólövést lehetett leadni; persze. Így is be lehetne bizonyítani Sebastiano bűnösségét. Perro egypár utasítást adott Sebastianónak, aztán, mivel majdnem összeesett az álmosságtól, eldobta a félig szívott szivart, és elment aludni valamelyik személyzeti szobába.
Sebastiano, amikor magára maradt, leült az ágy lábához, és elkezdett gondolkozni. Lehetetlen kívánsága volt: egyrészt szerette volna viszontlátni Faustát, hisz úgy érezte, mintha a szomszéd szobából áthallatszana a lélegzete, másrészt nem akarta, hogy szeretője felismerje, vagy legalábbis nem akarta felfedni előtte, hogy miért öltözött libériába. Miközben a fejét törte, fölkelt a karosszékből, és elindult fel-alá a szobában. Rászorította szemét a Fausta szobájába nyíló összekötő ajtó kulcslyukára, de semmit se látott. Ekkor kinézett az ablakon, aztán kihajolt, és megállapította, hogy szeretője ablaka még zárva van. Az ablak keletre nézett a kastély homlokzata fölött; a nap már a bukszussövény fölött ragyogott, és megvilágította az épület előtti tér java részét; kissé távolabb egy kertészlegény egyenletes, távoli zajjal húzogatta, gereblyézte a kavicsot. A magasból pontosan meg lehetett különböztetni azt a területet, ahol már elvégezte a munkát, attól, ami még hátravolt. Sebastiano elnézte egy darabig a kertészt, majd elhatározta, hogy ott marad az ablaknál, amíg Fausta ablaktáblái ki nem nyílnak, és szeretője meg nem jelenik. Csakis így láthatta viszont kedvesét anélkül, hogy Fausta észrevette volna. A nő még biztosan álmos lesz, nem fog ránézni, ő viszont egy pillanatig élvezheti szeretője álomtól puha, kedves, kócos arcát.
Várt egy ideig, közben a kertészlegény fagereblyéjével módszeresen elegyengette a kavicsot, amelyen itt-ott még látszott a gépkocsik kerekének csíkos nyoma. Végül nyíló ablak zörgése hallatszott; Sebastiano szíve hevesen megdobbant. Ezután egy erős kéz kilökte, kitárta a zsalugátért. De Sebastiano zavarában nem gondolta meg, hogy az olyasfajta úrinő, mint Fausta, nem saját maga nyit ablakot, hanem kábultan tovább hever, amikor a szobalány beereszti a nappali fényt a szobába. Így hát, amikor a fiatalember heves szívdobogással, lélegzetét visszafojtva jobban kihajolt az ablakon, hogy megnézze Faustát, másvalaki arca bukkant fel előtte.
Fiatal, de iszonyatosan csúf női arc volt, pekingi pincsihez hasonlított, kiugró homloka alatt olyan beesett volt a szeme, mint egy merőkanál, pisze orra és széles, vörös szája közé fekete pihe vetett árnyékot, gömbölyű arca sötétnek tűnt fel. Sebastiano el akarta titkolni meglepetését, de okosabbat nem tudott kitalálni, mint hogy jó napot mondjon a csúfságnak. Az ijesztő szempár-csodálkozás nélkül fogadta a köszönést, mintha ez járna is neki. – Jó napot – köszönt vissza, s ezzel eltűnt. Sebastiano önkéntelenül arra gondolt, hogy ezzel a nővel azt csinál, amit akar.
De mit akart? erre a kérdésre kellett volna felelnie. Majdnem egy óra hosszat járt föl-alá nyugtalanul a szobában, egyre törte a fejét, és feszülten figyelt minden zajra, ami a szomszédos szobából áthallatszott; nem tudta, mitévő legyen, végül kiment a szoborcsarnokba. Szinte ugyanabban a pillanatban, talán véletlenül, Fausta ajtaja is kinyílt, és megjelent a pisze orrú szobalány. Középtermetű volt, de a kacér kötény alatt keménynek, erősnek, karcsúnak, tökéletesen arányosnak tűnt fel a teste; ettől valamelyest kevésbé csúfnak tetszett az arca. Sebastiano odament hozzá, és olyan ösztönösen, hogy ő maga is csodálkozott rajta, megkérdezte, nincs-e szüksége valamire. – Ó, maga az újak közül való? – kérdezte a nő mosolyogva; közben kivillantak fehér fogai, és csúf mélyedés támadt sötét képén. Megköszönte Sebastiano ajánlkozását, de közölte, hogy férfi nem végezheti el a munkáját. Bár az igazat megvallva, Gorina hercegnő nagyon boldog lenne, ha őhelyette egy olyan szép fiú nyitna be a szobájába, mint Sebastiano. így hát Sebastiano két dolgot tudott meg: egyrészt azt, hogy Gorina hercegnő nem veti meg a jóképű inasokat, másrészt azt, hogy ő tetszik a csúf szobalánynak. – Nem vagyok szép fiú – tiltakozott, de közben olyan szeretetre méltó félénkség látszott a szemén, hogy a csúf teremtés akaratlanul is kedvesen rámosolygott. – Ugyan, menjen már, nagyon is jól tudja – mondta vidáman; úgy rémlett, hogy ijesztő, kerek kutyaszemével inkább simogatja, mintsem nézi Sebastianót. A fiatalember Fausta ajtajára mutatott, és nagyon közömbösnek tettetve magát, megkérdezte: – Itt ki lakik? – Magán-vadászterület – felelte durván a nő. Elmagyarázta, hogy abban a szobában Arango tábornok leendő szeretője lakik, ott senkinek semmi keresnivalója. Szavain annyi rosszindulatot lehetett érezni, hogy Sebastiano önkéntelen féltékenységében összerezzent. De aztán nyomban megvigasztalódott, mert eszébe jutott: végeredményben jólesően legyezgeti az ember hiúságát, hogy élvezheti Fausta kegyeit, s ráadásul senki se tud róla. – No, gyerünk – mondta a szobalány félig határozatlanul, félig kacéran –, el kell mennem... majd később találkozunk. – De nem mozdult; Sebastiano pedig rájött, mit kíván tőle, és fél karjával habozás nélkül átölelte a derekát. A nő rögtön a nyakába borult, és elfojtott, boldog sóhajjal ajkára forrasztotta görcsös, nedves, erőszakos száját. – Minden nővel ezt csinálod? – kérdezte, amikor szétváltak; csúf szemében olyan izgalom villogott, hogy Sebastiano hirtelen úgy érezte: az arca ég a szégyentől. De rájött, hogy a szobalányt jól felhasználhatja, ha később lesbe akar állni Fausta szobájában. – Szép fiú vagy – súgta közben a nő, és érdes kezével reszketegen, lassan megsimogatta az arcát –, milyen szép a szemed... az én nevem Giustina... és a tied? – Sebastiano találomra azt mondta: Ricardo.
– Ricardito – ismételte a nő behízelgő hangon –, Ricardito – majd közölte, hogy el kell mennie a hercegnő reggelijéért, aztán elsietett. Nemsokára kezében tálcával, lihegve újra megjelent.
– Légy szíves, vidd be helyettem – mondta sietősen, és hozzátette, hogy rohannia kell, mert egy másik vendég hívta. Tréfásan figyelmeztette Sebastianót, vigyázzon, ne menjen túl közel úrnője ágyához: a hercegnő, ha megtetszik neki, képes belecsimpaszkodni, és a nyakánál fogva magára húzni. Már volt rá eset. Ezzel Giustina faképnél hagyta a bajbajutott Sebastianót.
Sebastianóval életében most fordult elő először, hogy tálcát kellett vinnie; attól félt, hogy egy rossz mozdulat miatt mindent leszór a földre. A csipkés térítővel letakart széles tálcán ott volt a kávés- és tejeskancsó, a vajtartó, a lekváros tányérka, egy csésze aljastul, két tojástartó, fölöttük nagy, kupola alakú, ételtakaró fémbúra. Minden súlyos, régi ezüstből készült edénybe bele volt vésve a hercegnő címere. A tálca bizonytalanul billegett Sebastiano fél kezében. A fiatalember, a reggelire szegezve szemét, odament Gorina ajtajához, és bekopogott. Abban a pillanatban egy erőltetetten elnyújtott, sipító hang azt felelte, hogy szabad. Sebastiano belökte az ajtót, és szemét még mindig a tálcára szögezve, belépett a szobába. Amikor föltekintett, Teresóéhoz nagyon hasonló helyiséget pillantott meg, de észrevette, hogy jó néhány női fehérnemű hever szanaszét a székeken. A hercegnő hátát oszlopba rakott párnáknak támasztva középütt ült a nagy ágyban, amelynek baldachinját hatalmas aranyozott facímer s a címer felett ugyanolyan feltűnő és ugyanúgy aranyozott korona díszítette. Gorina magas, festett sörényével, kis csipás szemével, irdatlanul nagy vörös orrával és méltóságteljes szájával most igazán afféle mogorva, eszelősen gőgös papagájhoz hasonlított. Alacsony termetű, telt nő volt, pompás hálóinge csipkéinek habos körvonalai között látni lehetett nagy, fonnyadt, ráncos vörös mellét, amelyen jókora lila kövekkel kirakott kereszt villogott. Ugyancsak csipkék közül kinyúló, széles szeplős karja olyan benyomást tett, mintha finom, sima hártyába töltött darált húsból volna. Kék eres, csomós kezét összekulcsolta a takarók fölött, a sok gyűrű miatt szét kellett terpesztenie ujjait. De a hercegnő fenséges és nevetséges csúnyasága csak egy pillanatra vonta magára a zavarban levő Sebastiano tekintetét. Ugyanis hirtelen észrevette – és a szíve nagyot dobbant –, hogy Gorina ágyában, lábtól Fausta fekszik keresztben; világos gyapjúruha volt rajta, amelyet a fiatalember nagyon jól ismert. Sebastiano rögtön meg ismerte keskeny, finom nyakszirtjéről, amelyen a rövidre vágott haj vékony fürtökbe állt össze. Fausta, miután végzett az öltözködéssel, reggeli vizitbe ment pártfogójához. Amikor Sebastiano belépett a szobába, éppen arról beszélgettek, hogy Tereso nemsokára megérkezik.
Sebastianót nagyon felkavarta Fausta nyakszirtjének látványa; kis híján elejtette a tálcát. De Fausta háttal volt neki, és nem mozdult el. Így hát nem láthatta; ám igen jól látta a hercegnő, s rögtön rá is szögezte gőgös kicsi szemét. Gorina szertelen felfuvalkodottsága ellenére nagyon józan és éles eszű asszony volt; de amint gyakran előfordul, józansága cserbenhagyta, ha szívügyekről volt szó. A hercegnő biztosan nem gondolta magáról azt, hogy szép, de azt se, hogy csúnya, pontosabban: elismerte, hogy csúnya, de úgy vélte, hogy mint tekintélyes, gazdag arisztokrata nőt és mint tapasztalt, nagylelkű szeretőt fiatalosan heves érzékisége miatt csábító jelenségnek tartják. Amikor Giustina nevetve figyelmeztette Sebastianót, nemcsak a féltékenységében tréfálkozó nő beszélt belőle; a hercegnő csakugyan nem riadt vissza attól, hogy időnként megajándékozzon kegyeivel egy-egy különösen jóképű inast. Gorina szíve nagyon fiatalos volt, s ezért azt hitte, vagy legalábbis igyekezett azt hinni, hogy a fiatalemberek önmagáért szeretik. Pontosan úgy bánt velük, mint valami szép nő a szeretőjével: semmitől se kímélte meg őket, sem a féltékenység! jelenetektől, sem a kacérkodástól, sem a fintoroktól, sem a visszautasítástól, sem a hízelgéstől, sőt a könnyektől sem. De eléggé józan volt ahhoz, hogy türelmüket rendkívül nagylelkű ajándékokkal viszonozza.
Sebastiano ezen a napon kecsességével és szemmel látható zavarával egyaránt felhívta magára a hercegnő figyelmét. Gorina mindjárt arra gondolt, hogy a fiatalember őmiatta van zavarban, és máris perzselő vágyat érzett. Biztosra vette, hogy Sebastiano epekedik érte, s ezért a szíve mélyén elátkozta Faustát; ki tudja, mi történne, ha az őrgrófnő nem tolakodott volna be hozzá?
A hercegnő olyan szigorral mérte végig a fiatalembert, mint amilyen zavara miatt méltán kijárt neki, majd megkérdezte: – Maga az új inasok közül való? – igen, kegyelmes asszony – felelte Sebastiano. – Tegye le a tálcát az asztalra. – Igen, kegyelmes asszony. – Nem oda, mit csinál, arra a kulira. – Igen, kegyelmes asszony. – Most jöjjön közelebb... magának mindenért külön kell szólni? – Igen, kegyelmes asszony. – Mást nem tud mondani, csak azt, hogy igen meg nem... hogy hívják? – Ricardónak hívnak, kegyelmes asszony. – Ricardo... hol dolgozott azelőtt? – Egy szállodában, kegyelmes asszony. – Töltse csak ki a kávét, Ricardo... fél csésze kávét, fél csésze tejet. – Igen, kegyelmes asszony. – Mit csinál? mellé öntötte... – Csak egy cseppet... kegyelmes asszony. – Egy cseppet?... száz cseppet... maga vőlegény, Ricardo? – Nem, kegyelmes asszony. – Akkor hagyja békén a szobalányokat... elmehet, Ricardo. – Igen, kegyelmes asszony. – Sebastiano a hercegnő lángoló pillantásaitól kísérve hátrált az ajtó felé; még hallotta, hogy Fausta a megszakított beszélgetést folytatva, megkérdezi: – Tényleg be kell kormozni az arcomat? – Biztosan arra a jelmezre célzott, amelyet az estélyre választott ki magának. Sebastiano újra odakint volt a szoborcsarnokban; a kemény, nehéz libériában kiverte a veríték, szíve hevesen dobogott.
Giustina az egyik ablakmélyedésben várta; rögtön megkérdezte, mi történt. Sebastiano Faustára gondolt, első hallásra nem is értette a szobalány kérdését. Giustina hangosan elnevette magát, mint aki átlát a szitán, s megjegyezte, hogy Sebastiano szinte kótyagos, ez pedig annak a jele, hogy a hercegnő le tudta venni a lábáról. A fiatalember, mihelyt rájött, hogy a szobalány mire céloz, gyorsan beszámolt a történtekről, de Giustinán látszott, hogy nemigen tartja meggyőzőnek Sebastiano zavaros szavait. Így hát amikor kisvártatva újra megszólalt a hercegnő csengője, a lány féltékeny hangon kijelentette, hogy ezúttal ő fog bemenni úrnőjéhez. Csak néhány percig maradt bent; amikor a szinte érintetlen tálcával kezében kijött Gorinától, megjegyezte, hogy Sebastiano biztosan nagy hatással volt az öregasszonyra, mert szinte hozzá se nyúlt a reggelihez – pedig ritkán fordul elő –, s ráadásul hosszasan kérdezősködött Sebastianóról; közben egyáltalán nem titkolta, hogy bosszankodik, amiért a csengetésre nem a fiatalember, hanem Giustina sietett be hozzá. – Két nap se telik bele, és megtesz saját személyes inasának... akkor aztán benn leszel a pácban – mondta a szobalány. Giustina hanghordozásában nemcsak féltékenység, hanem irigység is érződött. Sebastiano önkéntelenül elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy a buja és szeszélyes Gorina szemet vetett rá, s neki ezt is a szerencse ajándékának kell tekintenie.
Giustina bosszúsan felkapott egy seprűt, gorombán odanyújtotta Sebastianónak, és figyelmeztette, hogy dolgoznia kell, míg arra vár, hogy a hercegnő szeretője lesz; így hát menjen vele, segítsen kisöpörni és kitakarítani Sanchez őrgrófnő szobáját. Fausta nevének hallatára Sebastiano újra zavarba esett. Gépiesen megfogta a seprűt, amit a szobalány odanyújtott neki, és követte Giustinát szeretője szobájába.
“Micsoda igazságtalanság – gondolta Sebastiano, miközben Giustina ott sürgött-forgott a szobában – . Íme, először léptem át annak a szobának a küszöbét, amelyért annyit epekedtem, s amelyről annyit álmodoztam... és nem csókolhatom végig Fausta könnyű fehérneműit, amelyeket a testén viselt... nem fúrhatom bele arcomat a párnába, amelyen arca pihent, vagy a lepedőbe, amely még őrzi testének melegét... nem szívhatom be kedvemre a levegőt, amelyet ő szívott... mindezt a gyönyörűséget fel kell dúlnom... el kell tűrnöm, hogy ez az otromba cselédlány a sarokba hajigálja Fausta fehérneműjét... hogy szétdobálja az ágyneműjét, és ezzel megsemmisítse a nyomokat, amelyeket teste hagyott az ágyban... hogy a Faustától lüktető meleg, illatos, reszketeg levegő helyett beeressze a reggel brutális és ízetlen frisseségét... " Sebastiano tűnődés közben sóvár szemmel nézett körül a szobában, mintha mélyen emlékezetébe akarná vésni e kedves rendetlenségnek minden részletét. Főként az a mélyedés nyűgözte le, amely Fausta testének nyomát őrizte a félig szétdobált ágyban. Sebastiano a legszívesebben rávetette volna magát erre az édes kis gödörre, és beborította volna csókjaival.
Giustina letette a seprűt és a vödröt az egyik sarokba, és legelőször Fausta ruháit szedte össze. Nem volt irigy, mint a kispolgárok; nagyon meghitt kapcsolatban volt úrnőjével, és Fausta fényűző ruhatárát szinte a sajátjának tekintette: ennek ellenére öntudatlanul olyan kegyetlen megjegyzéseket tett, hogy Sebastiano időnként elborzadt tőlük: – Látod ezeket a ruhákat? – kérdezte, és a szekrényre mutatott, ahol bezsúfolva sorakozott Fausta számtalan ruhája. – Ő se tudja, mennyi holmija van... de sokba kerül neki... öregemberekkel kell lefeküdnie, hogy megszerezhesse... azt mondják, hogy a tábornok igazi vénség... brrr... én akkor se tudnám elviselni az öregembereket, ha hercegnőt csinálnának belőlem...Giustina aztán fölvette az egyik leheletfinom, rózsaszínű habselyem fehérneműt, amit Fausta az egyik székre dobált le, és odanyújtotta Sebastianónak: – Tedd oda a sarokba... ki kell mosatni. – Sebastiano bűnnek érezte, hogy ledobja a porba azt a finom fehérneműt, amelyet Fausta meztelen testén viselt. Amikor Giustina hátat fordított neki, odaszorította a szájához, megcsókolta, és beszívta az illatát. De Giustina figyelte a szekrény tükréből. – Hahaha – mondta vihogva –, szereted a női holmikat meg az illatukat... úgy látom, csakugyan romlott vagy... szagold csak... szagold, fiacskám... hisz sohase nyúlhatsz hozzá ilyen finom fehérneműhöz... legföljebb ha mosásba adják... – Sebastiano visszaemlékezett rá, hogy néhány órával azelőtt türelmetlen ujjai éppen ennek a selyem fehérneműnek a ráncai és szerelmese odaadó teste között matattak, és rámosolygott
Giustinára; szinte hálás volt neki tévedéséért; végül ledobta a sarokba a fehérneműt.
De Giustina nemcsak takarítani akart a szobában. Sebastiano meggyőződhetett róla, hogy a lány tapintatlan és egy kicsit enyveskezű. Giustina odaállt az öltözőasztal elé, hiún forgatni kezdte a fejét, megfogta az egyik illatszeres üveget, és bepermetezte magát parfümmel, majd fölkapott valamit a tégelyek és dobozok közül, és zsebre tette. Sebastiano nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze: – Hé, mit tettél el? – A lány megmutatta neki: rúzst lopott. Van vagy száz rúzsa – mondta könnyedén. A pirosító után egy majdnem tele doboz keleti cigaretta került sorra; Giustina rátukmálta Sebastianóra, azt mondta, az őrgrófnő észre se fogja venni, hogy a cigaretta eltűnt. Sebastiano kénytelen volt zavartan zsebre tenni a dobozt.
Giustina tudta, hogy Fausta nem fog visszajönni, és tulajdonképpen csakis azért hívta segítségül Sebastianót, hogy kettesben maradhasson vele. A lány azt remélte, hogy Sebastiano majd megöleli, ő kacérságból ellenkezni fog, aztán addig csókolóznak, míg a fiatalember oda nem tuszkolja Fausta kényelmes, széles és a célnak igencsak megfelelő ágyához. De Sebastiano kitért Giustina tüzes pillantásai elől, fejét makacsul leszegte, igyekezett minél jobban eltávolodni a nőtől, és hihetetlen buzgalommal törölgette azokat a bútorokat, amelyek egyáltalán nem voltak porosak. Giustina, miután rendbe tette az öltözőasztalt, végül is felhagyott minden tartózkodással, nagyot sóhajtva hanyatt vetette magát az ágyon, fejét a párnára fektette, lábát szétterpesztette, s kijelentette, hogy fáradt, és pihenni szeretne egy kicsit. A felhívás olyan világos volt, hogy Sebastiano összerezzent. Elrémült attól a gondolattól, hogy akár kényszerűségből is a saját ágyán csalja meg Faustát. Leült az ágy lábánál álló fotelbe, és rágyújtott. – Feküdj ide mellém – mondta a szemérmetlen szobalány –, mit csinálsz abban a fotelben? – Sebastiano zavartan köhintett egyet, és azt felelte, hogy az őrgrófnő bármelyik pillanatban rájuk nyithat. Ki akart térni a lány további felszólításai elől, s ezért gyorsan azt ajánlotta, hogy ebéd után találkozzanak a kastély valamelyik helyiségében, például Giustina szobájában. – Milyen félénk vagy – mondta a felsült szobalány, és fölkelt az ágyról –, hát mit gondolsz?... csak arra kértelek, hogy heverj le... ki tudja, ebéd után ráérek-e... – Látszott rajta, hogy nagyon mérges; Sebastiano szerette volna eloszlatni a lány rosszkedvét, s ezért el kellett tűrnie, hogy Giustina megint hosszú, édeskés csókokat nyomjon a szájára.
A lány már való ténynek tekintette szerelmüket, de Sebastiano erről semmiképpen sem akart beszélni vele. Így hát Faustáról kezdte faggatni. Giustina újra munkához látott, és söprögetés közben kijelentette, hogy a kastély hölgyvendégei között vitathatatlanul Fausta a legszebb. – De rossz nő – tette hozzá – és hazug... ha férfi volnék, egyáltalán nem bíznék benne. – Sebastiano megkérdezte, hogy az őrgrófnőnek a tábornokon kívül van-e szeretője? Giustina azt felelte, hogy biztosan van, ő bizonyítékot is szerzett rá, egyik reggel batiszt férfizsebkendőt talált úrnője táskájában, S. R. monogram volt belehímezve. De bármennyire igyekezett is kinyomozni, nem tudta megállapítani, ki lehet ez a férfi, mondta Giustina. Biztosan valamelyik vendég. Sebastiano elnevette magát, ugyanis egyik éjszaka ő adta kölcsön zsebkendőjét Faustának. Fausta csakis őt szereti. Giustina szavai újra megerősítették hitében, bár erre már nemigen volt szükség.
Sebastiano nem volt annyira hozzászokva a színleléshez, mint Perro; ráadásul az utóbbi hetekben kevés ideje volt az alvásra. Ezért érezte, hogy egyrészt a szüntelen színleléssel járó idegfeszültség, másrészt az álmatlan éjszakák okozta fáradtsága miatt makacs, de kellemes bágyadtság vesz erőt rajta. Miközben állva beszélgetett Giustinával, leragadt a szeme, amikor Fausta ágyára pillantott, rögtön azzal a képtelen gondolattal kezdett kacérkodni, hogy leheveredik szeretője takaróira, és alszik egyet. Amikor Giustina kiment a porszívóért, a fiatalember megragadta az alkalmat, és kisompolygott a szobából. A szoborcsarnokból több termen keresztül átsietett az előcsarnokba. Meg akarta keresni a személyzeti lépcsőre nyíló falborítást, de bármennyire kereste is, képtelen volt megtalálni. Így hát a fal mellé húzódva, lassan és higgadtan, ahogy az inasok szokták, elindult lefelé a széles díszlépcsőn. A még szendergő kastély csendjében eljutott az első lépcsőpihenőig, és éppen be akart fordulni a következő lépcsősorra, amikor az egyik teremből ellentmondást nem tűrő hangon rákiáltott valaki: – Hé, inas... inas... – Sebastiano abban reménykedett, hogy a felszólítás egy másik inasnak szól, és megpróbált kereket oldani. De újra felharsant az előbbi hang: – Hé, inas... megsüketült?... magának szóltam. – Sebastiano nem tudta, hogy a libéria mennyire befolyásolhatja viselkedését. Szerette volna folytatni útját, és tovább akart menni lefelé a lépcsőn, mintha semmit se hallott volna; de a libéria visszahúzta. “Igen, inas vagyok" – gondolta önkéntelenül, s jót mulatott rajta; engedelmeskedett a felszólításnak.
A terem közepén az asztal mellett lovaglóruhás fiatal úriember állt, és lovaglópálcájával türelmetlenül csapkodta sárga borjúbőr csizmáját. – Legyen szíves – mondta –, menjen le... – de amikor Sebastianóra emelte szemét, az álmélkodástól elakadt a szava: – Sebastiano... mit csinálsz itt?
– Csendesen... az isten szerelmére – mondta Sebastiano, és előreugrott. A fiatal úriember, bizonyos S., gazdag vidéki földbirtokos volt; legfeljebb egy hónap telt el azóta, hogy együtt vadásztak. Sebastiano nagy sietve magyarázni kezdte, hogy azért öltözött inasnak, mert... mert... A fiatal úriember rögtön rákacsintott, nem hagyta befejezni. – Ó, értettem... mindig a nők, he... milyen bolond vagy... ha az a vén boszorkány Gorina megtudja... De tudod, úgy áll rajtad a libéria, mintha rád öntötték volna... – Sebastiano örült neki, hogy a dolog ilyen fordulatot vett, s megerősítette barátját a különben tökéletesen igaz feltevésében; nagyon megkérte, ne árulja el. A fiatal úriember megesküdött rá, hogy hallgatni fog, mint a hal. Nemesember; megbízhat benne. – De azért bolond vagy – ismételte –, igazi bolond... fordulj meg... szeretném megnézni, hogy áll rajtad a térdnadrág. – Sebastiano nak el kellett viselnie, hogy a fiatalember jóízű nevetését elfojtva megcsodálja. Végül újra megkérte, hogy senkinek se szóljon, az úrlovas újra megnyugtatta, hogy ne féljen, aztán Sebastiano indulhatott tovább.
Most már nem akarta megkockáztatni, hogy újabb utasítást kapjon valakitől, vagy megint összetalálkozzon valamelyik ismerősével. Minél hamarabb aludni akart, különben félő volt, hogy elalszik valamelyik ünnepélyes székben, amely a lépcsőpihenőt díszítette. Így hát már nem is tartotta fontosnak, hogy úgy viselkedjen, mint az inasok, végigrohant a második lépcsősoron, és kiment a parkba. Attól félt, hogy ha az alagsor valamelyik kis személyzeti szobájában pihenne le, ki volna téve a buja Giustina látogatásának; nem is beszélve Perróról, Saverióról és átkozott összeesküvésükről. Sebastianónak eszébe jutott, hogy szerelmes éjszakáikon Faustával gyakran a park egyik elhagyott zugában, egy kis dombon álló alpesi kunyhószerű épületben húzták meg magukat. Éppen neki való rejtekhely volt. Most szinte futva indult a kunyhó felé.
Miután túljutott a téren, a bukszusbokrok mögé került, és rátért az erdő és a falkerítés között húzódó korhadó avarral borított, szűk ösvényre. Íme, a mesterséges tó fekete vizével, amelyen tavirózsák nyílnak, a vízóra, a hattyúk: íme, a patak apró vízesése fölött átvezető kis híd; és végre íme, itt vannak a lépcső mohás fokai és durva karfája, amely sűrű örökzöld tölgyek és babérfák között kígyózik fel a dombra. Sebastiano a karfába kapaszkodva elindult a lépcsőn. A csendben a lombok közül hallani lehetett a madarak csicsergését, tollaik suhogását. Kellemes, nedves erdei illat ütötte meg Sebastiano orrát, s ez eszébe juttatta azokat az éjszakákat, amikor Faustával egymásba karolva fölfelé ballagtak a lépcsőn, s ő alig várta, hogy a domb tetejére érjenek, de egyszersmind annyira türelmetlen volt, hogy időnként akaratlan megállt egy kicsit csókolózni. Amikor feljutott a dombtetőre, a fák között a tisztáson feltűnt a kunyhó; a fatörzseken, amelyekből felépítették, szándékosan meghagyták a kérget és a lefűrészelt ágak kinyúló töveit, s ezért a kunyhó az alpesi menedékházakhoz hasonlított. Sebastiano belökte az ajtót, és átlépte a küszöböt. A kunyhó belsejében sötét volt, az összeszögelt fatörzsek résein csak itt-ott tűzött be a napsugár. De a fiatalember, amikor szeme megszokta a sötétséget, látta, hogy a helyiséget a deszkamennyezet vízszintes vonala két részre osztotta; a padlásra a mennyezethez támasztott falétrán lehetett fölmenni. Sebastiano visszaemlékezett rá, hogy milyen sokszor fölment már azon a létrán, közben mindig az előtte haladó Fausta harisnyatartójára szögezte a szemét, és szinte megrészegült szeretője illatától. Most majdnem elcsodálkozott, amikor látta, hogy a létra egyszerű fából készült; azokon az éjszakákon úgy tűnt fel neki, hogy ragyogóbb, vakítóbb, mint az arany vagy más tündöklő fém. Fölment a padlásra, lassan felhúzta a létrát, és lefektette a deszkára. A padlás a kunyhó tetejébe vágott pici nyíláson keresztül kapott fényt és levegőt, ezeken a nyílásokon jártak be éjszaka aludni a domb lakói, a galambok. De amióta Sebastiano a kunyhóban szokott lefeküdni Faustával, a padlást elzárták a galambok elől. Egy szép napon a madarak észrevették, hogy a nyílások újságpapírral vannak elzárva. Sebastiano letisztította a deszkákról az állatok ürülékét, nehogy Fausta tönkretegye drága ruháit, hazulról odavitt egy tábori matracot és néhány párnát. Így hát a padlás tulajdonképpen hálószobává alakult át. Az egyik sarokban még néhány szál gyertya és gyufa is volt.
Sebastiano a sötétben odakúszott a fekhelyhez, és elégedett sóhajjal lehevert. De mielőtt átadta volna magát az álomnak, amelyet előre élvezett, kivette az újságpapírcsomót az egyik kis nyílásból, és kinézett. Ezen a nyíláson keresztül a fák fölött a nagy lejtős rétre lehetett látni. A réten túl a ritka sövény mögött Sebastiano megfigyelhette az úszómedencét, a napsütésben vidáman ragyogó, hosszú négyszög alakú vízfelületet, a vörös cseréppel fedett öltözőt és a csillogó, nikkelezett trambulint. A szinte folyékony szőke napfényben vörös, kék, zöld, sárga alakok, fürdőruhás férfiak és nők mozogtak az úszómedence fehér márvány partja körül. Az egyik alak lassan fölmegy a trambulin lépcsőjén a legmagasabb deszkáig, összeteszi kezét a feje fölött, meghajtja térdét és leugrik. A víz nagyot loccsan, aztán egy másik kis alak mászik föl a trambulinra, és fölemeli karját – ez Fausta – gondolja Sebastiano, s úgy véli, fölismerte szeretője vörös fürdőruháját. Fausta fejest ugrik, és vele együtt mélyen elmerül Sebastiano is, de ő az álomba merül el.
Sebastiano csakugyan Faustát látta messziről, amint leugrott a trambulinról. Amikor az őrgrófnő fejét rázva, prüszkölve kibukkant a vízből, az öltöző tornácán különös mozgolódást vett észre. Az összes fürdőzők gyorsan fölkeltek a gumipárnákról, amelyeken olyan mozdulatlanul napoztak, mintha halottak volnának; azok, akik a vízben lubickoltak, gyorsan kimásztak a medencéből. Az alacsony, testes hercegnő, aki vörös virággal díszített ruhát és nagy cukorsüveg alakú szalmakalapot hordott, rohanvást indult el az öltözőből. Az egész kavarodást egy zöldesszürke, feszes, ragyogó uniformist viselő, lassan lépkedő kis ember okozta; mögötte némi távolságot tartva újabb egyenruhás férfiak haladtak, valamennyien magasabbak voltak nála, szinte úgy tetszett, meggörnyednek, hogy alacsonyabbnak tűnjenek föl vezérük sarkantyúja mögött, mert nem akarják megsérteni termetükkel. De a kis ember peckesen lépkedett, széles, szögletes vallanak izmain és rövid, lovaglástól görbe lábain megfeszült az egyenruha szövete. Nagy fején, géppel nyírt hajában sok őszes szál csillogott, arca olyan frissen volt borotválva, hogy szinte véresnek látszott, széles, kerek homloka előreugrott, kicsi orra olyan horgas volt, mint a bagoly csőre. Arca, rendkívül sűrű, fekete szemöldökét kivéve, amelyet kedélyesnek szánt apró fintorral ráncolt össze a szeptemberi napsütésben, mozdulatlan és kemény volt, mint az érmekre vésett portrék. Hosszú kengyeles nadrágot és hatalmas ezüstsarkantyút viselt; igazi harcias kis kakas, gondolta Fausta; a tábornok egyik sujtásokkal és csillagokkal díszített kabátujja üresen lógott le a válláról.
Ő volt, Tereso. Fausta mégse ment ki a medencéből, nem rohant csepegő fürdőruhájában a tábornokhoz, hogy meghajoljon előtte, mint a többi fürdőző, ott maradt a vízben. Fausta eléggé tapasztalt nő volt. Így hát tudta, hogy bizonyos körülmények között minden férfit ki lehet használni, akár tábornok, akár inas az illető. Azt is tudta, hogy Tereso őmiatta jött ide. Tehát az a fontos, hogy ne veszítse el a fejét, és szép lassan húzza meg a horgot, a hal túl nagy, és félő, hogy valami meggondolatlanság miatt elszalasztja. “Csak pöffeszkedj, ahogy kedved tartja – gondolta Fausta –, én biztos nem megyek eléd... Majd te jössz ide hozzám, te fogsz keresni." Ezek a gondolatok azon a terven alapultak, amelyet Fausta és Gorina hosszú vitában dolgozott ki. A két nő megállapította, hogy Tereso minden hatalma, harci bátorsága és békében tanúsított bölcsessége ellenére naiv ember a szerelemben, sokkal naivabb és tapasztalatlanabb, mint azok a léha fiatalemberek, akik most eléje siettek. Faustának éppen ezt a naivitást kellett kihasználnia. Még egy pillantást vetett a tábornokra, kíséretére és a fürdőzők csoportjára, azután, mintha mi sem történt volna, sportoló nőhöz illő elszántsággal újra hasítani kezdte a medence immár elhagyott vizét.
A két nő nem tévedett számításában. Tereso nemcsak naiv volt a szerelemben, hanem ami még rosszabb, egyáltalán nem törődött bele, hogy naiv; ésszerűtlenül, de nagyon emberi módon azzal áltatta magát, hogy a sikernek a szerelemben éppúgy rá kell mosolyognia, mint minden másban; úgy vélte, hogy a siker érdekében csak egy kicsit kell változtatnia azokon a módszereken, amelyek segítségével a polgárháborút megnyerte. Ezek a módszerek a nyílt és jól kiszámított brutalitáson, vagy a sommás machiavellizmuson alapultak; de ha a tömegekkel és a hadseregekkel szemben beváltak is, a kényes szerelmi csatározásokban kiderült róluk, hogy nagyon otrombák. Egyébként Tereso valahányszor megpróbálkozott velük, kénytelen volt kiábrándultan elismerni, hogy megint áltatja magát, rosszul számított, tévedett, pedig már oly sokszor megesküdött, hogy többé nem esik bele ebbe a hibába. Tereso már régóta mélységesen megvetett minden férfit, s ez a megvetése talán titkos és alapvető szerénységéből fakadt; ugyanis hiába szárnyalt túl és győzött le mindenkit, a lelke mélyén továbbra is közönséges embernek tekintette magát. Tereso megvetését a nőkre is kiterjesztette: de ez merő önáltatás volt, hiszen a nőktől mindig vereséget szenvedett. Amióta az eszét tudta, valahány nővel dolga volt, mindegyikről kiderült, hogy hűtlen és megvásárolható. Azok a nők, akik komor ifjúságában legméltatlanabb vetélytársaival csalták meg, most, amikor hatalom volt a kezében, illedelmesen, hízelegve szaladtak utána, hogy különféle kegyeket csikarjanak ki belőle. A tábornok a férfiakról egyetlen szempillantás alatt kitalálta, hogy milyen számítás és becsvágy vezeti őket, de a nőkkel kapcsolatban, míg birtokába nem vette, és le nem leplezte őket, akarata ellenére a legnaivabb illúziókban ringatta magát. Ha egy nő tetszett neki, olyan tapasztalatlanná vált, mint amilyen húszéves korában volt. Félt, hogy a nő visszautasítja; nem tudott olyan bátran udvarolni, mint amilyen bátran békében és háborúban ellenfeleivel szokott leszámolni; ha a nő egy kicsit tisztelettudóbban viselkedett, Tereso azt képzelte, hogy szereti a nőt, és az ugyan így van vele. De az effajta rajongást óhatatlanul követte a szokott csalódás; ilyenkor Tereso elhatározta, hogy ezentúl csakis prostituáltakkal kezd ki, akiket, mielőtt még birtokába venné őket, a legmagabiztosabb megvetéssel kezelhet. De az ilyen alkalmi szeretkezések nem elégítették ki, s ez arra sarkallta, hogy kevésbé kényelmes szeretőket keressen magának, ám végül megint csak tévedett és csalódott. Tereso a hiszékenységgel váltakozó megvetésben töltötte be ötvenedik évét, mert már ötvenéves volt.
Faustával ugyanúgy volt, mint a többi nővel. Biztosan tudta róla, hogy megvásárolható, és ami kapcsolatukat illeti, a nő csakis saját érdekeivel törődik; mindennek ellenére akaratlanul is úgy érezte, hogy őrülten szerelmes ebbe a hitvány nőbe; de egyszersmind homályosan reménykedett benne, hogy Fausta az ő kedvéért megszűnik hírhedt, megvásárolható szajha lenni, és valóban szeretni fogja. Tereso már legelső találkozásaik alkalmával észrevette, hogy Fausta játszani akar vele; noha az őrgrófnő egyáltalán nem takargatta terveit, a tábornok naiv és dühödt álmélkodással vette észre, hogy mindazok az érzések feltámadnak benne, amelyeket a ravasz nő kitérő viselkedésével nyilvánvalóan rá akar kényszeríteni. Tereso gyakran kételkedett saját erejében és dicsőségében, de nem igazi alázatból hitetlenkedett, hanem inkább azért, hogy ellensúlyozza a hatalom terhét, de most, amikor megbizonyosodott Fausta iránt érzett szenvedélyes szerelméről, hirtelen fölfedezte, hogy hisz saját fontosságában; mintha a viszonzatlan szerelem okozta csalódás és harag jóvoltából végre megkapta volna azt a próbakövet, amelyet híveinek hízelgése és a nép csodálata megtagadott tőle. “Lám, hova süllyedtem – gondolta néha őszinte pillanataiban –, én vagyok az ország leghatalmasabb embere... a nép ujjongva ünnepel, erőm és dicsőségem tetőfokán állok, mégis, egy ilyen nőcske a kedveskedésével jobban nyugtalanít, mint ellenségeim és az ellenlábas országok mesterkedései." Tereso nem vetett számot vele, hogy politikai és katonai sikerei éppen abból az ártatlan, fiatalos képességéből fakadnak, hogy tudja áltatni magát, és tud szeretni; abból az erőből, amely csak akkor fojtja el a lélegzetét, amikor Fausta szájára, szemére, testére gondolt.
A tábornok mindig tökéletesen tudott uralkodni magán, és terveit ügyes számítással dolgozta ki, de azon a napon azzal követte el az első hibát, hogy nem titkolta türelmetlenségét Fausta előtt. Tulajdonképpen csak este kellett volna megjelennie a kastélyban, miután részt vett Antiguában néhány hazafias felvonuláson és egy híd felavatásán, de azzal az ürüggyel, hogy el akarja hárítani minden elképzelhető merénylet veszélyét, az egész programot a következő napra halasztotta. A tábornok vidéki látogatásai alkalmával óvatosságból nemegyszer elhalasztották a különféle ünnepségeket. De most a merénylettől való félelemnek semmi köze se volt Tereso döntéséhez. A tábornok valójában nem tudott ellenállni türelmetlen vágyának, hogy találkozzon Faustával. így hát, miközben egyenesen, lassú, peckes léptekkel haladt előre, s figyelmes és büszke katonai tisztelgéssel viszonozta Gorina és vendégei hajlongását, szíve hevesen vert a zubbonya alatt; sűrű szemöldöke alatt villogó szeme Faustát kereste a kisebbfajta tömegben. De Tereso annyira megszokta érzelmeinek leplezését, hogy még az olyan öreg róka, mint Gorina se tudta megállapítani, mit fejeznek ki arcvonásai. “Faustát keresi, ez világos – gondolta a hercegnő –, de nem tűnik olyan türelmetlennek, mint amilyennek látni szeretnénk."
Teresót nagyon fájdalmasan érintette, hogy nem láthatja Faustát a vendégek között, s ezért gorombán válaszolt Gorinának, aki hajlongva azt suttogta, hogy a tábornok meglepte őt, és egyáltalán nem várta, hogy Tereso ilyen korán megtiszteli megjelenésével, különben minden előkészületet megtett volna a méltó fogadtatásra. Mi furcsa van abban, hogy a kitűzött időpont előtt érkezett, mondta szárazon Tereso, Gorina talán azt akarja, hogy forduljon vissza, s így adjon lehetőséget az előkészületekre? Ez a nagyon is nyilvánvaló és heves rosszkedv nem rémítette meg a hercegnőt, inkább megadta neki a keresett kulcsot. Teresót kétségtelenül lehangolta, hogy nem látja Faustát a körülötte rajzó nők között. Ez annak a jele, hogy bekapta a horgot, és most már csak meg kell húzni a zsinórt. De az öregasszony attól igencsak tartózkodott, hogy odahívja Faustát, aki zavartalanul tovább úszkált a medencében.
Amikor a fogadtatás és a bemutatkozás befejeződött, Tereso leült az öltöző árnyékában egy fonott karosszékbe, két lábát keresztbe rakta, és sapkáját a térdére fektette, lelkét csalódás és harag töltötte el; csalódás, mert nem találta ott Faustát, pedig reménykedett benne, harag, mert a sok-sok kapott lecke ellenére szokása szerint engedett a szenvedély sürgetésének, és korai érkezésével kimutatta, milyen fontos neki a nő. Kisvártatva a hercegnőről, aki útjával és az antiguai látogatással kapcsolatban a tisztelettudó kérdéseknek valóságos özönét zúdította rá, unatkozó tekintetét a medence felé fordította, amelynek minden hulláma ragyogott a déli nap tündöklő sugaraitól; a tábornok, amikor szeme már hozzászokott ehhez a vakító fényességhez, hirtelen meglátta Faustát; az őrgrófnő hol felemelkedő, hol leereszkedő szép barna karjával hasította a medence hullámzó vizét.
Fausta láttán a tábornok egész teste összerezzent, ahogy a lovaké, amikor váratlanul felbukkan valaki előttük, és hirtelen megbokrosodnak; de a hercegnőtől olyan száraz, nemtörődöm hangon kérdezte meg, ki a medencében úszkáló nő, hogy egyáltalán nem lehetett érezni rajta, vajon zavarba hozta-e a látvány. Az öregasszony nagy sietve felelte, hogy Fausta, nem tette hozzá se a címét, se a vezetéknevét; ettől a ravaszkodástól Tereso megrázkódott, de összeszedte magát, s megkérdezte: – Milyen Fausta? – Fausta Sanchez őrgrófnő – felelte Gorina. – Úgy látszik, az őrgrófnőnek nem túl sürgős, hogy találkozzon velem – jegyezte meg Tereso szelíd és könnyed melankóliával, amelyet a csalódott szerelmes, de egyszersmind a szkeptikus és türelmetlen államfő érzései kifejezésének lehetett volna tekinteni. A hercegnő megijedt, s azt kezdte magyarázni, hogy Fausta minden figyelmét lefoglalja az úszás, s bizonyára ezért nem vette észre a tábornok megérkezését; különben kétségtelenül ő is eléje sietett volna. Ha Tereso akarja – tette hozzá a hercegnő, és kerítőnőhöz illő pillantást vetett a tábornokra –, odahívhatja. – Miért? – kérdezte Tereso gorombán, de minden rosszkedv nélkül. – Éppen azért jöttem a megbeszélt idő előtt, hogy ne bosszantsanak ceremóniákkal... Az őrgrófnő nagyon jól teszi, hogy nem törődik velem... hagyja csak úszni. – Tereso szándéka szerint ennek a mondatnak azt kellett volna sugallnia, hogy ő nem azért érkezett előbb, mert türelmetlenül látni szeretné Faustát, mint a látszat mutatja. De Gorina nem hitte el egyetlen szavát sem.
Fausta, aki úszás közben a szeme sarkából figyelte a jelenetet, nagyon lassan elindult a medencéből kifelé. Minél jobban távolodott az ember a trambulintól, annál sekélyebb volt a medence. A szép Fausta fokozatosan emelkedett ki a vízből. Először fiús fekete feje, azután dús keble – azt hihette az ember, hogy vízcseppektől gyöngyöző kidomborodó melle fáj a ráfeszülő szoros fürdőruhában –, majd lapos hasa, keskeny, hosszú, kamaszos csípője, végül hosszú, sima, tökéletes lába tűnt elő. Tereso mogorva szeme előtt lassan jött ki a medencéből, közben lerázta magáról a vizet. Amikor kilépett a medence márványszegélyére, szép nemtörődöm mozdulattal lerántotta gumi fürdősapkáját, és szétsimította összeszorított haját, majd csípőjét könnyedén riszálva, lábujjhegyen odament a tábornokhoz és a hercegnőhöz. Tereso nem veszítette szem elől egyetlen mozdulatát se; a szíve hevesebben vert, mint bármikor életében.
A tábornok abban reménykedett, hogy a szép nő köszönés után alázatosan, hízelegve lekuporodik a lábához. Már előkészítette mondanivalóját; olyasvalamit, ami enyhe szemrehányással kezdődik, és megbocsátással végződik. De Fausta, miután mélyen meghajolt, és megeresztett egy hízelgő, de teljesen konvencionális frázist, amelyre Tereso hirtelenjében nem tudott mit felelni, elnézést kért, s arra hivatkozva, hogy meg kell törölköznie, eltűnt az öltöző egyik ajtaja mögött.
Közben az összes többi nő lekuporodott Tereso lábához; a fiatal, félmeztelen keblek, a szép, barna, sarló alakú hátak, a szőke és barna fejek koszorúként vették körül a tábornokot. A hercegnő kihasználta az alkalmat, fölállt és elindult, hogy megkeresse Faustát. Nem a kabinban, hanem a ház mögötti réten talált rá. A nő lassan sétált a napsütésben, cigarettázott, körmét, testét, a friss, nyírott fűben lépkedő meztelen lábát nézegette; már száraz fürdőruha volt rajta. Gorina riadtan figyelmeztette, hogy ideje volna valamicskével több vonzalmat színlelni Tereso iránt. Gorina valójában attól félt, hogy Tereso Fausta hidegségén feldühödve, mindent faképnél hagy, és visszamegy Antiguába. A húr túl van feszítve, jegyezte meg Gorina, vigyáznia kell, nehogy elszakadjon. De Fausta közönyösen vállat vont. – Ronda vadállat, meg akarom kínozni egy kicsit – mondta meleg, rekedt hangján. – Talán azt hiszi, hogy afféle Carlotával vagy Marujával van dolga? – így hívták azt a két nőt, akit Tereso legutóbb könnyűszerrel meghódított. – Ha nem bír magával, menjen be Antiguába, ott öt tallérért könnyíthet magán. – Igen, de nem szeretném... – mondta Gorina, és hozzátette, fél, hogy a felháborodott tábornok csakugyan visszamegy Antiguába. – Ugye félsz, hogy tönkreteszem az ünnepedet – mondta Fausta, és hangosan elnevette magát. – Ne félj... már a markomban van... légy nyugodt, el se fog mozdulni innen... – De Gorina annyira idegesnek látszott, hogy Fausta megígérte: okvetlenül odamegy hozzájuk. A hercegnő megnyugodva visszasietett a medencéhez.
Fausta sétált még egy kicsit a napon, cigarettázott, s úgy tetszett, gondolkozik, de valójában semmire se gondolt; aztán eldobta a cigarettát, és sietség nélkül, lustán az öltöző tornácára ballagott. Az egyik sarokban üvegekkel és előételekkel megrakott kuli állt, Faustának támadt egy ötlete: megragadta a kuli fogantyúját, odatolta a Tereso lábainál kuporgó nők csoportjához, alázatos éneklő hangon, akár egy igazi inas, megkérdezte, nem óhajt-e valaki italt vagy szendvicset. Tereso, aki unatkozott az ostobán hízelgő nők körében, rögtön azt felelte, hogy szomjas, és jólesne neki az ital. Tereso antialkoholista volt, mégis hirtelen fölhajtotta a legerősebb keveréket, amelyet Fausta a pincérek mozdulatait kedvesen utánozva készített és nyújtott oda neki. Eztán a tábornok, arra az ürügyre hivatkozva, hogy szeretné megnézni az egyik legjobb műugrót, aki már ott állt a trambulin szélén, fölkelt a karosszékből, és a hízelgő nők csoportja feloszlott. A műugró alacsony, izmos férfi volt, kicsi úszónadrágja még zömökebbnek tüntette fel; előrenyújtotta kezét, meghajtotta térdét, mintha ki akarná próbálni erejét, azután nekifutott, s fejjel lefelé elrugaszkodott a deszkáról, végtagjait testéhez szorította, összezárta, olyannak tűnt fel, mint a hal; amikor elmerült, alig verte föl a vizet.
– Bravó... nagyon jó – mondta Tereso hangosan. – Milyen szép ugrás volt... Ugye? – kérdezte Fausta, és pohárral a kezében odament hozzá. Tereso megfordult, átvette a poharat, amit a nő odanyújtott neki, felköszöntötte vele, s fölemelte, hogy összekoccinthassa Faustáéval; közben a nő szemébe meredt. Ittak. Egy pillanatig szótlanul álltak egymás mellett, a medencét nézték. Azután Tereso úgy érezte, nagyon ügyes ürügyet talált ki rá, hogy kettesben vonulhasson vissza a nővel; de az ürügy valójában nem volt egyéb, mint egy szerelmes kamasz naiv ötlete. Azt mondta, hogy sokat hallott a parkról, kíváncsi rá, meg akarja nézni. De ragaszkodik hozzá, hogy Fausta kalauzolja.
Az őrgrófnő ki akarta próbálni, mennyire lehet tovább feszíteni a húrt, amiről Gorina azt mondta: nagyon fél, hogy elszakad. Ezért könnyed meghajlással azt felelte a tábornoknak, hogy kérése nagyon hízelgő számára, aztán kijelentette, hogy sajnos, azon nyomban nem áll módjában kielégíteni Tereso kívánságát: még csuromvizes, és ebédig is eltart, mire megtörülközik és felöltözik. A hazugságot mindennél nyilvánvalóbbá tette, hogy Fausta száraz testén egyetlenegy vízcseppet se lehetett látni. De ebéd után nagyon szívesen megmutatja a parkot, folytatta az őrgrófnő; bár az igazat megvallva, nincs benne semmi. különös látnivaló.
Tereso most már rájött, hogy Fausta játszani akar vele; és bekövetkezett, amitől Gorina annyira félt. A tábornok hirtelen elhatározta, hogy elmegy. Faképnél hagyja Faustát, visszamegy Antiguába, ott legalább megtalálja a tömeget, amely arra vár, hogy ünnepelhesse. Nem szólt egy szót se, letette a poharat a kulira, és határozott léptekkel elindult a kijárat felé. Kíséretének tisztjei, akik szétszóródtak a társaságban, utánarohantak. Közben Gorina és a vendégek, akik homályosan érezték, hogy valami történt, álmélkodva fölálltak. De Fausta biztos volt benne, hogy Tereso nem tud kimenekülni a karmai közül. Pohárral kezében ott maradt, ahol előzőleg is állt, s nyájasan beszélgetett a műugróval, aki a vízben nyakig merülve, Fausta lábánál kapaszkodott a medence szélébe. A Tereso távozását követő csendben hirtelen csakis az őrgrófnő hangját lehetett hallani.
A medence körülbelül húszméternyire volt a vörös zománcfestékkel befestett kijárati rácsos kaputól. Tereso lelkét, miközben ezt a húsz métert megtette, élete egyik legkegyetlenebb vihara dúlta fel. Kétségkívül egyszer s mindenkorra ott akarta hagyni Faustát terméketlen és számító praktikáival együtt; de egyszersmind kimondhatatlanul szenvedett ettől az elhatározásától, és nem akarta megvalósítani. Máskor olyan jóleső érzést keltett benne az a tudat, hogy a lelkes antiguai tömeg ujjongása közben kell eltöltenie a napot, most mindez félelmetesen sivárnak tűnt fel előtte. Másrészt nem fordulhatott vissza, ha már egyszer olyan mogorva határozottsággal elindult. Szorongása nem tartott sokáig. A rácsos kaputól kétméternyire hirtelen az az ötlete támadt, hogy nem távozik, de nem is megy vissza, hanem bizonyos ügyekre hivatkozva, amelyeket titkárával el kell intéznie, bezárkózik kastélybeli lakosztályába. Odafordult Gorinához, aki rémült tekintettel kérdezte a tábornok titkárától, hogy mi történt, és hirtelen felszólította, hogy lássa el háziasszonyi teendőit. Ezután, akár a díszszemléken a katonai egységek előtt, szokott lassú, kemény, kopogós lépteivel elvonult a hajlongó fürdőzők kettős sorfala között, és elindult a kastély felé; kísérete és a hercegnő kissé távolabbról követte. “Majd én megkínozlak – gondolta dühösen –, majd meglátjuk, melyikünk erősebb." Ily módon Tereso elleplezte önmaga előtt, hogy éppen a medencét a rácsos kaputól elválasztó húszméteres úton elszenvedte az első teljes vereséget.
Miután elbocsátotta kíséretét és a riadt hercegnőt, magára maradt szobájában, de ahelyett, hogy átnézte volna az iratokat, amelyeket titkára odakészített az íróasztalra, levette zubbonyát és sapkáját, és fehér trikóban, amely csupaszon hagyta bal karját és jobb karja kiálló csonkját, elkezdett le-föl járni a félig becsukott zsalugáterek mögött a félhomályban. “Mit érek vele, hogy legyőztem minden ellenségemet – gondolta –, hogy én vagyok az ország leghatalmasabb embere, hogy húsz merénylettel néztem szembe, és száz ütközetet nyertem meg, hogy sohasem remegtem, és sohase sütöttem le a szememet semmilyen veszély előtt, ha egy ilyen ostoba megvásárolható nőcske, aki épp hogy bájos (itt Tereso elismerte magában, hogy ezt haragból gondolja), egy ilyen közönséges ringyó ennyire megcsúfolhat a szeszélyeivel... De azt akarom, hogy ha lefektetem, kétszeresen lakoljon ezekért az ostoba praktikákért... majd megtanulja, hogyan űzzön csúfot Teresóból." Így füstölgött magában a tábornok, mialatt föl-alá járt a szobában. De miközben le-föl járkált, és elátkozta Faustát és számító kacérkodását, önkéntelenül is hegyezte a fülét, nem akarta, hogy a téren csobogó szökőkút miatt ne hallja meg, amint valaki tapintatosan kopog az ajtaján, és egy kedves, meleg, rekedt hang megkérdi, szabad-e bemenni.
Olyan jól hegyezte a fülét, hogy a dühödt föl-alá járkálás ellenére világosan hallotta, amint valaki halkan belépett a szomszédos szobába, és becsukta az ajtót. Tereso tudta – maga Gorina mondta meg neki, amikor elkísérte –, hogy a szomszédos szobában Fausta van elszállásolva. "Ha azt hiszi, hogy kopogni fogok – gondolta a heves vérű tábornok, miközben szíve hirtelen kétszer olyan gyorsan kezdett verni –, ha azt hiszi, hogy áthívom, téved... ó, hogy téved... " S hogy ezt a büszke elhatározást valóságnak tüntesse fel, odaült az íróasztalhoz, kinyitotta az irattartót, és felvont szemöldökkel elkezdte olvasni a benne levő iratokat. Időnként, mint mindig, ha nagyon gondterhelt volt, ép fél kezével könnyedén megvakarta csonkjának dudorát. Szerette ezt a vakarózást, valamiképpen levezette vele idegfeszültségét. De most sem az elfoglalt ember mord ábrázata, sem csonkjának vakarása nem tudta elterelni figyelmét legfontosabb gondolatáról. Az iratok sorai, akár a kígyók az első tavaszi langyos napsütéstől, vonaglani, tekeregni, hullámzani kezdtek Tereso álmatag szeme előtt. A komoly államügyeknél erősebben és mélyebben visszhangoztak zaklatott testében azok a zajok, amelyeket a szomszédos szobában Fausta könnyedén lépkedő kis lába ütött. A nő föl-alá járkál, s úgy tetszik, nem üt nagyobb zajt a szokottnál, gondolta Tereso. Nem énekel, semmit sem ejt le, nem sóhajtozik. Vagyis, úgy látszik, semmiképpen sem akarja jelezni, hogy ott van, nem akarja fölhívni magára a tábornok figyelmét. Teresót fájdalmasan érintette ez a megállapítás, de egyszersmind felbőszítette a túlságosan ravasz nő és saját gyógyíthatatlan naivitása ellen.
Végül is, amikor már nem bírta tovább, hirtelen fölállt az íróasztal mellől, odament az összekötő ajtóhoz, és fölemelte a kezét, hogy kopogjon... De hirtelen mintha meglátta volna magát pantallóban és trikóban, kiálló csonkjával, meztelen karral és nyakkal, és azt mondta magában, illőbb volna tábornoki zubbonyban megjelennie Fausta előtt. Erre a gondolatra fölvette zubbonyát a székről, ahova ledobta, és fél karja segítségével belebújt. Tereso ösztönösen vonzódott a nagyvonalú, formális előkelősködéshez; az érdekeit szolgáló számításon kívül ez volt az egyetlen eszköze, amellyel meg tudta fékezni szenvedélyeit.
De az az egyszerű mozdulat, amellyel belebújt zubbonyába, nyomban lecsillapította dühödt türelmetlenségét. “Mit művelek? – gondolta Tereso. – Be akarok kopogni egy nőhöz, akár egy utolsó suhanc, aki kalandot keres? Tán megfeledkeztem róla, hogy ki vagyok? ... elveszítettem a fejemet?" Ezzel visszaült az íróasztalhoz, nyugodtan, módszeres lassúsággal kinyitotta az irattartót, amelyet, amikor fölkelt, hogy bekopogjon Faustához, dühödten becsukott, különböző vastagságú kis csomókba rakta az iratokat, kivett közülük egyet, és maga elé tette, mintha tanulmányozná. Tereso azt hitte, megtalálta a legjobb megoldást arra a problémára, hogy fogadhassa Faustát, de egyszersmind ne veszélyeztesse saját méltóságát. Az akta, amely ott feküdt a szeme előtt, Fausta bátyjának beadványa volt; az őrgróf egy állami monopólium bérletére pályázott. Tereso tudta, hogy Fausta bátyja tolvaj, azzal az előre megfontolt szándékkal kéri a bérletet, hogy az állam kárára megszedje magát. Tereso elolvasta az aktát, amelynek tartalmát nagyon jól ismerte, majd négyszer megnyomta a csengő gombját, ezzel a jellel szokta behívni titkárát.
– Contreras – mondta Tereso a szobába lépő titkárnak anélkül, hogy megfordult volna, vagy fölemelte volna szemét az aktáról –, menjen át Sanchez őrgrófnőhöz ide a szomszéd szobába, és mondja meg neki, engedélyezem, hogy jelentkezzen nálam a bátyja ügyében. – Tereso, hogy valószínűbbé tegye a hivatalos viselkedést, szemére illesztette látványos teknőckeretes monokliját, amely szalaggal volt zubbonyához kötve. Tereso nagyon jól látott, és a monokliban valójában ablaküveg volt. De így szokta jelezni alárendeltjeinek, hogy az az ügy, amellyel éppen foglalkozik, csakugyan komoly. A titkár összecsapta a bokáját, és távozott.
Tereso szándékosan háttal ült az ajtónak. Amikor Contreras kiment, fogta a vele szemben levő széket, és maga mellé tette. A székre rárakta kesztyűjét, sapkáját és lovaglópálcáját. Azután újra kezébe vette az aktát, és úgy tett, mintha újra áttanulmányozná.
Két perc se telt el, s a titkár visszatért; jelentette, hogy Sanchez őrgrófnő odakint van, és kéri, hogy a tábornok fogadja. Tereso azt felelte, hogy várjon; amikor a titkár távozott, karját az asztalra tette, fölhúzta zubbonya ujját a csuklóján, és figyelni kezdte nagy arany karkötőórája számlálólapján a percmutatót. A mutató azelőtt sohase tapasztalt keserű lassúsággal forgott, de Tereso összeszorította a fogát, és ellenállt annak a vágyának, hogy rögtön visszahívja Contrerast, és megparancsolja neki, engedje be Faustát. Azt akarta, hogy a nő tíz percet várjon, bár úgy gondolta, tíz perc kevés, s talán az volna elég, ha félórát váratná. Tereso tudta, hogy semmi se félemlíti meg annyira és teszi olyan tisztelettudóvá az embereket, mkit a hosszú várakozás az előszobában. De két perc eltelte után már alig bírt magával. Észrevette, hogy nem Faustát váratja meg, hanem saját magát; az órára szegezett szeme nem tudta elválasztani az óralap apró szakaszait a ránehezedő testiség és a türelmetlen érzékiség súlyától. Úgy tetszett neki, hogy a domború, csillogó üvegen át Fausta fiús barna arcát látja, a nő csúfondárosan rámosolyog, közben a hetyke, szorgos mutató szabályos ugrásokkal zavartalanul forog e mosolygó arc körül. Azután már nem Fausta arcát látta, hanem csakis a mellét, nyakától a derekáig, duzzadt és vízcseppektől gyöngyöző mellét, kemény mellbimbóját, amely előremeredt a selyem fürdőruha alatt, amit a nő a medencében viselt; a mutató tovább forgott Fausta egyik melléről a másikra, nyakáról a hasára. Végül az egész Fausta mint egy távoli kicsi alak, teljesen meztelenül mókásan meghajolt előtte, csókot dobott felé mind a két kezével, s miközben a mutató tovább forgott, eltávolodott, eltávolodott a domború lencse csillogásában. Ez már az ötödik perc ötvennyolcadik másodpercében történt. Tereso erőteljesen megrázta kábult és káprázó fejét, és megnyomta a csengőgombot. Megjelent a titkár, milyen bosszantó volt ebben a pillanatban a szokott katonai tisztelgés, a szokott bokacsattogtatás. S íme, miközben Contreras tapintatosan visszavonult, már hallani lehetett, amint Fausta a szőnyegen lépked.
Fausta rögtön kitalálta, mi rejlik a bátyja kérvényével kapcsolatos ürügy mögött: Tereso látni akarja, és azért folyamodott ehhez a ravasz cselhez, hogy megmentse saját méltóságát. Így hát Tereso azt hitte, hogy megtévesztheti Faustát, a nő viszont jót mulatott rajta. Fausta kiskabátot, fekete pantallót s a nyakán kék kendőt viselt. Legelőször Tereso kissé görnyedt hátát és az iratot pillantotta meg, amit a tábornok a kezében tartott. A zsalugáter félig be volt csukva, a szobában enyhe félhomály uralkodott. – Ó, maga az – mondta Tereso, anélkül hogy megfordult volna – Jöjjön csak közelebb. – De most már elakadt a lélegzete; olyan zavartnak érezte magát, hogy vissza kellett tennie az aktát az asztalra, különben kiderült volna, hogy remeg a keze.
Fausta, miután a lehető legnagyobb tisztelettel köszönt, azt felelte, hogy csakugyan ő az: Tereso titkára azt mondta neki, hogy a bátyjáról van szó; s ő bátorkodik remélni, hogy bátyja kérésének végül is helyt adnak.
Tereso dühös volt magára, amiért ilyen zavar fogta el, és amiért nem tudott uralkodni zavarán. Ösztönösen szabad utat keresett elfojtott dühének. Így telt el néhány perc: Fausta ott állt a tábornok előtt, tüntető nemtörődömséggel nézegette magát a szemközti falon függő tükörben, és megigazította haját a füle fölött; Teresót a füle hegyéig elviselhetetlen düh töltötte el; fejét lehajtva az asztalon heverő iratra meredt, de nem látott belőle semmit. Végül föltekintett Faustára, és jó hangosan azt mondta: – A maga bátyja tolvaj.
Fausta meghökkent, hiszen mindenre számított, csak erre a támadásra nem. De Tereso, aki egyáltalán nem készült fel a beszélgetésre, és véletlenül találta meg ezt a lehetőséget dühe kiöntésére, azt sem engedte meg neki, hogy tiltakozzon. – Igen – folytatta olyan dühösen, hogy saját maga is meglepődött rajta –, éppen azért hívattam magát, hogy megmondjam: a bátyja egyike a leghírhedtebb és legszemérmetlenebb tolvajoknak, akik kiszipolyozzák az országot. Maga bérletet akar szerezni neki... de én kísértést érzek rá, hogy örökbérletként egy két méter hosszú és egy méter széles gödröt adjak neki a temetőben... igen... agyon kellene lövetni... Őt és mindazokat, akik úgy viselkednek, mint ő... A falhoz állítani... a falhoz... végre-valahára... Aztán tömegsírba velük. – Tereso most már eszelősen ordított, örült neki, szinte megrészegedett tőle, hogy megtalálta a maga fegyelmezett, kiszámított, érces hangját, amellyel alárendeltjeit remegésbe szokta ejteni. De Fausta, amikor magához tért pillanatnyi rémületéből, rájött, hogy Tereso ezt a dühkitörést pusztán azért engedte meg magának, inert el akarja leplezni a kihallgatás igazi célját, és növelni akarja fensőbbségét vele szemben. Így aztán hirtelen megbizonyosodott afelől, hogy bátyja megkapja, amit kért.
– Tolvaj... bizonyítékaim vannak rá – folytatta Tereso; dühödten turkálni kezdett az iratok között, kivett egy csomó papírt, és megrázta Fausta orra előtt. – Egész halom bizonyítékom van rá. Tolvaj... Évek óta... Itt van, ni... Eddig minden állásában szemérmetlenül lopott. – Tereso fölkelt a székről, és elkezdett föl-alá járni a szobában. – Nem tűrhetjük tovább ezt a szégyent... Ezt a szorgalmas, becsületes, szegény, hazafias, tisztelettudó népet – mondta Tereso, s közben őszintén elérzékenyült, hiszen ő is a népből származott –, ezt a népet, amely oly nagy lelkesedéssel és hittel bízta rám sorsát, meg kell védenem az olyan tolvajoktól, mint a maga bátyja... ez a nép jobbat érdemel... ez a nép évek óta azt kéri, hogy kergessük el és büntessük meg a tolvajokat... hogy tegyünk igazságot... azt hiszi, hogy nem tudom?... hogy nem tudok mindent?... Mindent tudok, és senki se higgye, hogy nincs határa türelmemnek. Szeretem ezt a népet, amelyből származom... ismerem fáradságos munkáját, tudom, milyen keserves erőfeszítéssel keresi meg sovány kenyerét... mielőtt tábornok lettem, paraszt voltam a parasztok között, bányász a bányászok között, munkás a munkások között... Ismerem a nép csodálatos erényeit, szívének egyszerűségét, józanságát... Az a gondolat, hogy akadnak olyan tolvajok, mint a maga bátyja, akik meggyalázzák a népet, élősködnek rajta, s közben szemérmetlenül hazafias jelszavakra hivatkoznak, amelyekben ez a szegény és nagy nép őszintén hisz, ez a gondolat felháborodással és fájdalommal tölt el... itt az ideje, hogy végezzünk velük... Itt az ideje, hogy példát statuáljunk, hogy igazságot tegyünk... – Teresót magával ragadta saját, egyébként őszinte ékesszólása, de érezte, hogy felháborodása, amely oly hevesen lobbant fel, egyre jobban lehűl. Nem azért, mintha nem gondolta volna komolyan, amit mondott; de tapasztalatból tudta, hogy pusztán a törvények erejével lehetetlen megakadályozni az embereket a lopásban; hogy csak az erkölcsi öntudat teheti őket becsületesekké, hogy különben a nép minden erényével együtt sokkal károsabb kilengésekre képes, mint néhány becstelen sikkasztó állami tisztviselő. Manuele, ha lop is, ügyes és bölcs vezető lehet, feltéve, hogy nem lop túl sokat, gondolta Tereso, miközben tovább ordított; de a nép, ha elszabadul, feldúlja az egész országot, és hullahegyeket hagy maga után. Tereso, akár a pilóta, aki nagy magasságba emelkedve elveszíti uralmát a repülőgép felett, s nem tudja, hogyan szálljon földre, most már észrevette, hogy nagyon nehéz lesz leereszkednie a méltatlankodásnak ebből az éteri magasságából az előre megfontolt alacsonyrendű gesztushoz: vagyis ahhoz, hogy végül teljesítse Fausta bátyjának kérését. Az őrgrófnő figyelmét viszont nem kerülte el, hogy Tereso hangja felháborodott és fenyegető szavai ellenére egyre zavartabbnak tűnik fel. Fausta rájött, hogy ha nem siet Tereso segítségére, a tábornok ki tudja, meddig vergődik a szidalmak és a fenyegetések között, s ezért készségesen megadta neki a keresett ürügyet.
Amikor Tereso két felkiáltás között elhallgatott, az őrgrófnő megragadta az alkalmat, és fájdalmas alázatossággal kijelentette, hogy ő sohase tudott bátyja gaztetteiről. De mivel a tábornok állítja, nem lehet kétsége felőle, hogy mindez igaz. így hát visszavonja bátyja kérelmét, és vállalja érte a felelősséget, mert méltatlan emberért akkor se tesz semmit, ha a bátyja az illető. De a tábornok engedelmével, most inkább visszavonulna. S ezzel olyan mozdulatot tett, mintha el akarna menni.
Tereso Manuele kérvényét arra használta fel, hogy Faustát becsalja szobájába; de azt nem látta előre, hogy a nő éppen a kérvény segítségével igyekszik újra kitérni udvarlása elől. Most pedig már nem volt ideje rá, hogy új stratégiát eszeljen ki. Hirtelen kellett cselekednie, mert Fausta már az ajtónál állt. Tereso megfeledkezve minden tartózkodásról, odarohant az ajtó és Fausta közé. – A mindenségit – mondta zavartan –, mi ütött magába?... várjon! – Azután valamelyest visszanyerte szokott parancsoló hangját: – Ne feledkezzen meg róla, hogy kihallgatáson van, és csak akkor távozhat, ha engedélyt adok rá.
– Ez igaz – mondta Fausta bűnbánóan. De most mintha szavak nélkül a tábornok tudomására akarná adni, hogy megnyerte az első játszmát, meg se várta, hogy Tereso hellyel kínálja, odament a díványhoz és leült. A tábornok megint föl-alá járkált a szobában. – A mindenségit! – mondta. – Ne tegyen úgy, mintha jobban szívén viselné az ország sorsát, mint én... Amit a bátyjáról mondtam, az igaz, feltéve, hogy hihetek rendőrségem jelentéseinek... A rendőrök talán túloztak... De az is igaz – és ezt sohase felejtettem el –, hogy bátyja nagy szolgálatot tett az országnak és az én ügyemnek... Az egyik legjobb tisztem volt a polgárháború idején... Vagyis minden jót és minden rosszat tudok a bátyjáról... Különben, amint mondtam, lehet, hogy a rendőrség jelentéseiben túlzások, pontatlanságok vannak... Köztudott, hogy a rendőrség eltúlozza a dolgokat... A mi tisztviselőink, a kistisztviselők éppúgy, mint a magasabb rangú és a főtisztviselők, rosszul vannak fizetve... Előfordul, hogy kísértésbe esnek, érdeklődni kezdenek bizonyos cégek és vállalatok iránt, emezek pedig kihasználják politikai befolyásukat... Nem volna szabad megtenniök, de ez végeredményben emberi dolog – mondta Tereso, és hirtelen megállt Faustával szemben. – Legyen nyugodt... most az egyszer még hiszek a bátyjának... meg fogja kapni a bérletet... Meg van elégedve?...
– Nagyméltóságod túlságosan jó – mondta hidegen Fausta –, de ha a bátyám tolvaj, akkor nem szabad megkapnia a bérletet, ha viszont nem az, akkor nagyméltóságodnak el kell tépnie ezt a jelentést, amely megvádolja, és meg kell büntetnie azt a rendőrtisztet, aki összeállította.
– Ez lehetetlen – mondta Tereso habozás nélkül.
– Akkor jobb, ha elmegyek – felelte Fausta. – A Sanchez család sohase engedte meg, hogy becsületét... – Nem fejezte be a mondatot, ott ült tovább a helyén. Fausta ki akarta próbálni, hogy mennyire élhet Tereso engedékenységével. Ennek nagy hasznát veszi majd a jövőben, gondolta, amikor újabb kérésekkel fordul hozzá, és újabb követelésekkel áll elő.
De ez alkalommal, akárcsak az imént a medencénél, megint elszakadt a húr. Tereso megértette, hogy Fausta hova akar kilyukadni, és kijött a béketűrésből. – A Sanchez család – mondta nagyon bántó csúfondáros nevetéssel. – A Sanchez család becsülete... A Sanchez család – s itt a tábornok hangja félelmetesen felcsattant – tolvajok bandája. Eljárást indíttatok maguk ellen, kényszeríteni fogom magukat, hogy adjanak vissza mindent, amit elloptak...
“Elvetettem a sulykot" – gondolta Fausta, s védekezésül gyorsan kivette a zsebkendőjét kabátzsebéből, és zokogni kezdett. Tereso, amikor felordított, ugyancsak rögtön rájött, hogy elvetette a sulykot. “Még egy ilyen felcsattanás – gondolta bosszankodva –, és tényleg elveszítem Eaustát." Odaült a díványra a nő mellé, és egészen más hangon kérlelni kezdte, hogy ne sírjon: mindent megtesz neki, amit megtehet. Az őrgrófnő, mintha nem hallotta volna, tovább zokogott a zsebkendőbe; de közben bágyadtan, szinte véletlenül hátranyújtotta egyik kezét, és engedte, hogy Tereso megfogja. Fausta arra várt, hogy Tereso kihasználja a helyzetet és megcsókolja. De nem számolt eléggé a tábornok félénkségével. Tereso beérte azzal, hogy a kezét simogathatja, újra kérte, hogy ne sírjon. – Nem fájdalmamban sírok – mondta Fausta; elvette a zsebkendőt szeme elől, és Tereso felé fordította bűnbánó, de száraz arcát –, hanem félelemből... Talán azt hiszi, hogy én is a katonája vagyok? Annyira megrémített a dühével, a kiabálásával... Olyan félelmetes volt... Nézze, hogy dobog a szívem. – Ezzel Tereso kezét mellkasára húzta, a bal melle alá. Fausta szándéka szerint ennek a gesztusnak kettős célja volt: hízelegni akart vele Tereso hiúságának, el akarta hitetni a tábornokkal, hogy tényleg félelmetes, s egyszersmind föl akarta zaklatni a nagyon bensőséges testi érintkezéssel. Ez alkalommal az ösztön erősebbnek bizonyult, mint a természetes ellenkezés; Tereso magához húzta a nő már megadó, puha derekát, és szájon csókolta Faustát.
De Fausta ismerte Teresót. Tudta, hogy bátyja hoppon marad, ha ott a díványon rögtön odaadja magát a tábornoknak. Közszájon forgott, hogy Tereso gyakran követ el effajta szószegést. Fausta azt is tudta, hogy Tereso, aki nagyon makacsul ragaszkodott a hatalom gyakorlásával, kapcsolatos elhatározásaihoz, ez után a csók után is mindent el fog követni, hogy ne váltsa be ígéretét. Így hát azt színlelte, hogy hirtelen megzavarodott a váratlan öleléstől, amely elől nem tudott kitérni; mihelyt szétváltak, talpra ugrott, hangosan kijelentette, hogy késő van, Gorinához kell mennie. Tereso is fölkelt, csalódottan harapdálta a száját, megkérdezte a nőt, mikor találkozhatnak. Fausta bizonytalan és réveteg hangon felelte, hogy nem tudja. Még aznap, másnap, ki tudja. Úgy tett, mintha azért volna ideges, mert megbánta, hogy nem tudott úrrá lenni pillanatnyi gyengeségén. Tereso újra meg akarta ölelni, és már olyan mozdulatot tett, mintha át szeretné karolni a derekát, de látta, hogy a nő riadt, zavart mozdulattal visszautasítja. – Ne haragudjon – mondta Fausta, amikor észrevette, hogy a tábornok arca elborul –, de úgy érzem, teljesen fel vagyok dúlva... férjem halála óta ez az első eset... – A hazugság, amelyet Fausta jobb híján hirtelen talált ki, olyan vaskos volt, hogy nem merte folytatni; Tereso pedig újra átérezte, hogy a régi megvetés feléled emlékezetében, összekeveredik vágyával, és hirtelen bántóvá, keserűvé teszi. “Az ilyen nőt – mondta magában akaratlanul, amikor Fausta a tükör előtt rúzzsal gondosan megigazította a száját –, az ilyen nőt hanyatt kellene dönteni a díványon, elintézni, aztán ki vele... mars, kirúgni... Én meg tisztelettudóan bánok vele, tűröm, hogy ekkorát hazudjon." De a tábornok tudta, hogy a nő mit akar tőle; rá se nézett Faustára, odament az íróasztalhoz, és leült. – Maga mindenekelőtt azt szeretné, ha a bátyja megkapná a bérletet – mondta. – Ez nagyon is rendjén van. – Tereso így akarta elhitetni Faustával és saját magával, hogy az érzelmek már egyáltalán nem érdeklik; áruról van szó, amit az íróasztalon heverő papírral kell megfizetnie; semmi más nem számít, sem a szerelem, sem a megbecsülés. De hangja inkább szomorúnak, mint meg vetőnek tetszett. Tereso valójában szenvedett Fausta hidegségétől, és egy kicsit még azzal áltatta magát, hogy a nő egy simogatással vagy kevésbé vaskos hazugsággal megadja neki a kívánt alkalmat. A tábornok egy pillanatig még zavartan nézte, de nem látta a kész aktát, amelyben hozzájárult, hogy Fausta bátyja megkapja a bérletet. Azután hirtelen elszánta magát, fogta a tollat, bemártotta, aláírta az engedélyt, átnyújtotta Faustának, s figyelmeztette, hogy titkárának még iktatnia kell. Fausta Tereso válla fölött figyelte az aláírást, majd gyorsan átvette a papírt, összehajtotta, és bedugta kabátzsebébe. – Most biztosan meg van elégedve – mondta Tereso, s közben keserű, de egyszersmind reménykedő arccal nézett a nőre.
Fausta nem mondott se igent, se nemet: csak annyit válaszolt, hogy sohasem kételkedett a tábornok nagylelkűségében. Tudta, hogy Tereso majd megfeszül a vágytól, és már kieszelte, hogyan csigázhatja fel közvetve, s ha lehetséges, hogyan teheti még türelmetlenebbé, még hevesebbé a tábornok szenvedélyét. – Van itt kandalló? – kérdezte váratlanul; szeme ravaszul csillogott.
– Kandalló? – ismételte Tereso meglepetve; félig megfordult, és végignézett a szobán. – Nincs... vagyis van... de miért?
– Ezt a kandallót – mondta Fausta könnyedén – biztosan ki kell tisztítani... ki tudja, mennyi korom van benne... ezért, ha ma este bejön magához egy szegény kis kéményseprő a seprűjével, vödrével és a rongyaival... ne kergesse el... és szóljon a tisztjeinek is, hogy ne kergessék el... este vacsora után, de az estély előtt fog jelentkezni...
– Ó, értem – mondta Tereso; végre rájött, miről van szó, egész arca felragyogott –, egy kis kéményseprő... nos, nagyon szívesen fogom látni...
– Egy szegény kis kéményseprő – ismételte Fausta sugárzó mosollyal; aztán odanyújtotta kezét Teresónak, aki nem tudta megállni, hogy nagy tisztelettel meg ne csókolja; végül a nő elsietett.
Fausta Tereso szobájából egyenest Gorinához ment. A hercegnő virágos pongyolában ült az öltözőasztalnál, Giustina fésülte; Gorina éppen súlyos szemrehányást tett a szobalánynak, mert nem tudta felkutatni Ricardót, az új inast, aki délelőtt bevitte hozzá a reggelit. Giustina, miközben a hercegnő feketére festett sűrű fürtjeivel bajlódott, elmondta, hogy a fiatalember titokzatos módon eltűnt, amikor ő a porszívóért ment; de a hercegnő lehülyézte, és azt mondta, hogy ennek a képtelen mesének egyetlen szavát se hajlandó elhinni: egy férfi nem tűnhet úgy el, mint egy füstfelhő. – De kegyelmes asszony, az egész házban kerestük – mondta Giustina; úgy látszott, észrevette úrnője nyugtalan féltékenységét, és jót mulatott rajta. – De te tudod, hol van – mondta a hercegnő nagyon gyanakvó hangon. Giustina esküdözni kezdett égre-földre, s azt felelte, hogy éppúgy nem tudja, mint a hercegnő. A mérges, féltékeny, riadt Gorina egy pillanatnyi hallgatás után azt mondta, hogy nem hisz neki, mert tudja, hogy megszokta a hazudozást és a hamis esküdözést. Inkább óvakodjon a praktikától, különben kirúgja őt is, meg a szeretőjét is. – Egyébként – mondta végül a hercegnő, mivel képtelen volt uralkodni szenvedélyes féltékenységén – ne képzeld, szegény lányom, hogy egy ilyen fiatalembernek megtetszhet a te kutyapofád... igen, mert talán még senki se mondta meg neked, hogy a képed tényleg pontosan olyan, mint a kutya pofája. – Giustina elmosolyodott e gyerekesen dühödt, őszinte szavak hallatára, ugyanis biztosra vette, hogy meghódította Sebastianót, és a hercegnő szenvedélye láttán egyáltalán nem bánta, hogy a férfi eltűnt. De Gorina a tükörben figyelte a szobalány arcát, észrevette, hogy mosolyog, s abban a pillanatban, amikor Fausta leült mellé, és halkan mesélni kezdte, hogy sikerült kicsikarnia Teresóból az engedélyt, amit már említett a hercegnőnek, a kis kövér nő hirtelen fölugrott, földöntött egy zsámolyt és minden más bútordarabot, ami ott volt a közelében, és nagy erővel kétszer pofon vágta a cselédlányt. Giustina zokogva elszaladt, Gorina pedig lihegve visszaült a helyére, és görcsös, hebehurgya hangon rögtön megkérdezte Faustától, hogyan sikerült a Teresóval folytatott beszélgetése, majd mintha mentegetőzne, hozzátette, hogy ne törődjön a történtekkel, a szobalány szemtelen cseléd, és ki tudja, mi mindent engedett volna meg magának, ha nem vágja pofon.
– Nagyon jól sikerült – mondta Fausta, aki nem nagyon izgatta fel magát, miközben a hercegnő és a szobalány között lejátszódó jelenetet figyelte. Kaján elevenséggel mesélte el a találkozást a tábornokkal, a maga ravaszságáról és Tereso naivságáról beszélt a legtöbbet. De a hercegnő alig vagy egyáltalán nem hallotta, mit mond, még mindig lihegett, vérvörös volt az arca, egyik kezét mellére szorította, hogy visszafojtsa felháborodott zihálását; időnként elfordult, s dühödt pillantásokat vetett az ajtó felé, közben ingerült szavakat mormolt; úgy látszott, nemigen gondol rá, hogy Fausta is ott van, és beszél hozzá; de ha rágondolt, hirtelen megértő mosolyt erőltetett az ajkára, vagy görcsös, helyeslő mozdulatot tett. Gorinát valóban a feje búbjáig féltékenység és szenvedély töltötte el a Sebastiano eltűnése okozta szorongástól, s a dühtől, ami a mosolygó Giustina miatt fogta el, és nem tudott odafigyelni. Végül mégis erőt vett magán, és zavartan, de egyszersmind fölényesen kijelentette: Fausta nagyon jól tette, hogy előbb íratta alá a határozatot, mintsem engedett volna Teresónak. A tábornok minden naivitása ellenére ravasz a maga módján; és ha Fausta odaadta volna magát neki, bátyja jó ideig várhatna a bérletre. Tereso a nép fia, mondta végül Gorina fanyarul, erről nem szabad megfeledkezni, azt pedig mindenki tudja, hogy milyen a nép. A hercegnő Giustinára és a szép inasra gondolt, száját dühös undorral elfintorította, mintha köpne. De most már alighanem megnyugodott egy kicsit; fölvette az öltözőasztalról a hatalmas ezüst csengőt, és többször erősen megrázta. Giustina újra megjelent, még mindig könnyes volt a szeme; a hercegnő ráparancsolt, hogy fejezze be a fésülést; de meg ne mukkanjon, mert különben kirúgja. – Az a legfontosabb, hogy hízelegj neki – mondta Faustának, s közben a tükörben nézegette magát; már visszanyerte megszokott nyugalmát – ne felejtsd el, milyen hiú...
– Mint a páva – mondta Fausta, s elmesélte, azt akarta, Tereso érezze, mennyire megrémítette fenyegetéseivel, ezért a szíve fölé, a mellére húzta a tábornok kezét.
– Az a legszebb – folytatta Fausta nevetve –, hogy a szívem még sohasem dobogott ilyen nyugodtan... De ő nem vette észre, túlságosan el volt foglalva a sajátjával... az aztán nagyon szaporán vert... hidd el, úgy vert, mint az ébresztőóra.
Erre a hasonlatra a hercegnő elmosolyodott. Most már egyre jobban megnyugodott; arra gondolt, hogy végeredményben Giustina nem lehet Sebastianóval, amíg az ő szobájában van. Ez az egyszerű gondolat olyan jóleső érzéssel töltötte el, hogy az előbbi haragos kifakadásához hasonló hirtelen és ellenállhatatlan nagylelkűségi rohamában fölvett az öltözőasztalról egy nagy doboz púdert, odaadta Giustinának, és azt mondta: tartsa meg, nagyon hasznát veheti, tette hozzá, engedve féltékeny gonoszsága utolsó ösztönzésének, egy kicsit világosabbra púderezheti vele csúf fekete bőrét. Ezután fölényes hangon figyelmeztette a szobában járkáló Faustát, nehogy a fejébe szálljon a siker, mert a java még hátravan; minden attól függ, hogyan viselkedik este. Fausta vállat vont, azt mondta, hogy kimegy a medencéhez, s ezzel távozott.
Az őrgrófnő, miközben Sebastianóval szerelmeskedett, és Teresóval flörtölt, módot talált rá, hogy újabb, a másik kettőnél különösebb és újszerűbb kapcsolatot teremtsen egy férfival. Fausta azok közé a nők közé tartozott, akik szeretnek szabadon élni; és mivel e céljukat erényeik segítségével nem tudják elérni, úgy próbálják megvalósítani, hogy igyekeznek minél többet intrikálni, minél több viszonyt folytatni. Az őrgrófnő úgy vélte, hogy az egyik szerelem megsemmisíti a másikat, és ő, amikor jó néhány szerelemmel mesterkedik egyszerre, ki tudja módolni, hogy saját magából csak egy parányi részt adjon oda azoknak a férfiaknak, akik őrülten kívánják. Fausta a harmadik kapcsolat révén akarta biztosítani a másik kettőtől fenyegetett szabadságát, és eszközként nem átallott egy szolgát kiválasztani. Doroteo – így hívták az illetőt – alacsony, vaskos, vörös göndör hajú fiatalember volt; arcéle akár a bakkecskéé; azért alkalmazták, hogy hátán egy zsákban cipelje az ütőket a golfozók mögött. Fausta először csak szóba elegyedett vele; remekül mulatott a fiú hihetetlenül otromba, nyers szavain. Később, egyik délután, amikor a kastélyban mindenki aludt, szólt neki, hogy, úgymond, gyakorolják egy kicsit a golfot; s a szépasszony meg a fiú rétről rétre menve távolodtak a dombok felé. Csak este tértek vissza. Azon a napon Faustának végre egy számára teljesen új élményben volt része: engednie kellett Doroteo rohamának, mert attól félt, hogy a fiú megerőszakolja, sőt megöli. Az alig tizennyolc éves Doroteo hideg és kíméletlen brutalitása elbűvölte Faustát. Doroteo az a fajta fiatalember volt, aki áldozata szemébe mered, miközben veri, akit a konyhán azzal szoktak megbízni, hogy tekerje ki a csirkék nyakát, és zúzza szét a félholt szárnyasok fejét. Sebastiano finom és odaadó szerelme és Tereso hízelkedése mellett a brutális, vörös hajú Doroteo szenvedélye teljesen ismeretlen gyönyörűséggel töltötte el Faustát.
Az őrgrófnő ugyanolyan könnyed léptekkel ment le a lépcsőn, mint amilyenekkel az imént Teresótól Gorinához sietett át; keresztülvágott a téren a nagy lejtős rész felé. Már késő volt, Fausta majdnem futott. Doroteóhoz igyekezett, abba a kunyhóba, amelyben a sportszereket tartották; értesítenie kellett a fiút, hogy aznapi programja megváltozott. Eredetileg ugyanis megbeszélte Doroteóval, hogy délután találkoznak, de aztán megígérte Teresónak, hogy megmutatja neki a parkot, s akkor kénytelen volt elrohanni a fiúhoz, hogy lemondja a találkát. De most, miután megkapta Teresótól, amit kívánt, és megállapodott vele az esti randevúban, újra kínzó vágy fogta el, hogy a délutánt Doroteóval töltse el. Miközben a fiúhoz rohant, hogy értesítse, kis lábát, amely mindig sebesen tette meg a gyönyörökhöz vezető utat, sokkal gyorsabban szedte, mint amikor Sebastiano szerelme vagy Tereso ígéretei és ajándékai vonzották. A már magasan járó nap fényében rohant a nagy rét füvén, mellét kidüllesztette, lába szinte megiramodott a lejtőn, félig kinyílt szájába belefújt a szél; majdnem megrészegedett a gyorsaságtól és a kalandtól. Futás közben úgy tetszett neki, hogy ha célhoz ér, nem is Doroteo várja, hanem saját szabadsága. Megszabadul Sebastianótól, aki szereti, és Teresótól, aki kegyeivel akarja lekötelezni.
Doroteo ezt az órát egy fatörzsekből épült, kúp alakú, szalmatetős kerek kunyhóban töltötte; az ausztráliai bennszülöttek otromba viskóit utánzó épületben tartották a sportszereket. Fausta kifulladt a futástól, egy pillanatra megállt a kunyhó küszöbén, kezét mellére szorította, azután belépett. Doroteo vízszintes, vörös-kék csíkos ujjatlan trikóban, kék gyapotszövet nadrágban, derekán fekete kendővel ült a kunyhó egyik sarkában, késével egy ágas fenyőgallyat faragott. A durva falak mentén körben golfütőkkel megrakott bőrzsákok hevertek. A kunyhónak majdnem a felét elfoglalta egy gyalulatlan, nagy kerek asztal. Doroteo a bejáratnak háttal ült, vaskos és egy kicsit puha izmai minden késvágásnál megduzzadtak, megfeszültek fehér karján. Bronzvörös hajjal borított fejét egy kicsit féloldalt hajtotta. Nyaka és válla olyannak tűnt a haja alatt, mintha beszórták volna szeplővel.
Fausta, aki Teresóval és Sebastianóval egyáltalán nem affektált, Doroteóval nem tudott másként beszélni, mint egyfajta mesterkélt, sznob, kényeskedő hangon, és frivol jelzőket, idegen kifejezéseket szőtt szavai közé. Vagyis egyetlen pillanatig sem szűnt meg Sanchez őrgrófnő lenni. Olyan gőgösen, olyan szeszélyesen, olyan nagyképűen bánt a fiúval, ahogy szerinte címéhez és rangjához illett. Fausta voltaképpen azért kezdett viszonyt Doroteóval, mert a közöttük levő osztálykülönbség, amely rendszerint elválasztja a férfit és a nőt, az ő esetükben mindennél jobban ösztönözte őket az egyesülésre. Az őrgrófnő, aki mindig ismeretlen ízeket keresett, most úrinői mivoltának lealacsonyításában találta meg az újdonságot. Ezért minél nagyobbnak érezte a társadalmi rangkülönbséget, annál nagyobb örömet lelt a viszonyban. Ha megtehette volna, a legszívesebben kivágott ruhában, ékszerekkel feldíszítve, éjszaka találkozott volna Doroteóval, amikor saját maga előtt is ismeretlen királynői méltóság részegíti meg; ilyenkor még pikánsabbnak találta volna az ellentétet a fiú otromba modorával. Fausta, aki órák hosszat bírt lovagolni, és elviselt minden fáradtságot, Doroteo előtt a kifinomult, törékeny nők bágyadtságát színlelte, és a lehető legviszolygóbb, legkényesebb hangon siránkozott amiatt, hogy a fiú szörnyeteg, és meg fogja ölni őt. Fausta Doroteóval folytatott viszonya során szinte új jellemet talált ki magának, amely szöges, ellentétben volt igazi karakterével: negédes, finomkodó, frivol, érzelmes, szemérmes, mindig álmélkodó és zavarodott nőnek igyekezett feltűnni. Arra gondolt, hogy az otromba Doroteo biztosan megveti ezeket a tulajdonságokat.
Fausta azzal áltatta magát, hogy kegyei hízelegnek Doroteo hiúságának, akárcsak annak a szolgának, akinek a királynő titokban odaadja magát; de ebben tévedett. Nem ő volt az első a kastélyban vendégeskedő nők között, aki viszonyt kezdett Doroteóval. Faustát már két másik hölgy is megelőzte azon az úton, amelyről azt hitte, hogy még csak ő járta végig. Így hát Doroteo a maga együgyű eszével végül is teljesen normális dolognak tartotta, hogy a főúri hölgyek a szolgák közül választják ki szeretőjüket; talán érthetetlen furcsaság ez a gondolat, de nagyon is érdemes eltűnődni rajta. Ezenkívül Fausta jóhiszeműen úgy vélte, hogy ő választotta ki Doroteót szeretőjének, de valójában az előző évszakok sikereitől önhitt Doroteo vetett szemet rá és csábította el. Így hát a női praktikáknak az lett a végük, hogy Fausta a lehető legkomiszabb szolgaságba süllyedt, amikor felszabadultnak érezte magát.
Az őrgrófnő odament a fiúhoz, és a futástól még a levegőt kapkodva halkan megkérdezte, hogy mit csinál. Doroteo meg se fordult, úgy felelte, hogy láthatja: csúzlit. – Csúzlit?... Minek? – kérdezte Fausta már egy kicsit riadtan. Doroteo csúfondáros hangon válaszolta: azért csinál csúzlit, hogy halat fogjon vele a folyóban. – A folyóban? Nem értem – mondta Fausta. – Igen, a folyóban – felelte a fiú –, halat akarok fogni. – Halat? – Igen, halat. – Doroteo már lehéjazta az ágasfát, s fölvett a földről két hosszú gumiszalagot, amelyet egy bőrtárcsa fogott össze; két végét odakötötte a csúzlifához. Aztán lenéző hangon elmagyarázta, a csúzli arra való, hogy az ember lelője vele a madarakat a fákról. – Szörnyeteg – kiáltotta Fausta –, szegény kis madarakat... – Fausta biztosan nem ilyen hangot, nem ilyen szavakat használ, ha a kastély valamelyik vendége egy kétcsövű puskát mutat neki, és elmagyarázza: a puska arra való, hogy fenyőrigót és foglyot lőjön vele az ember. Fausta különben kitűnő vadász volt. Doroteónak továbbra sem akarózott megszólalni; mintha tudomásul sem venné a nő jelenlétét, fölállt, kiment a kunyhóból, fölvett egy követ, és kifeszítette a csúzlit. Amikor Fausta kilépett az ajtón, látta, hogy a kunyhó tetején turbékoló galamb összecsapja a szárnyát, és véres, szétzúzott fejjel, élettelenül hull a földre; a nő rémülten felkiáltott, és újra szörnyetegnek nevezte Doroteót. Miért ölte meg azt az ártatlan madarat? Doroteo fölvette a galambot, és bedobta a bokorba; azt felelte, hogy ki akarta próbálni a csúzlit.
Faustát ennél is jobban zavarta, hogy Doroteo úgy tett, mintha ő ott sem volna. Ilyen otrombán mutatta ki rosszkedvét. Az őrgrófnő ezt is közölte vele, mégpedig olyan hangon, mintha jónevelésből akarna leckét adni neki. De a fiú gorombán azt felelte, hogy dolga van, nem ér rá vele foglalkozni. Ilyen volt kettejük szerelmi kapcsolata, s ez bizony furcsának tűnik azoknak a szemében, akik szerint a szerelem mindig csupa gyengédség. De Doroteo azért viselkedett ilyen gorombán, mert azt hitte, hogy a kifinomult Fausta szereti a gorombaságot. Fausta pedig azért volt kifinomult, mert azt hitte, hogy Doroteo megveti a kifinomultságot. Így hát mindegyikük színlelt, és nem létező igényeket tulajdonított a másiknak.
Fausta szerette sértegetni, provokálni a fiút. Most, amikor látta, hogy Doroteo visszamegy a kunyhóba, és újra leül a földre, könnyed hangon neveletlen parasztnak titulálta: amikor egy hölgy belép hozzá, fel kellene állnia. Doroteo, miközben megpróbálta összeszorítani a csúzlifa két szárát, vállat vont, és azt felelte, hogy ha nem tetszik, elmehet; más is viheti utána a golfütőket. Fausta szemében ez a megvetés édesebb volt, mint a simogatás: felsóhajtott, és azt mondta, hogy Doroteo gyilkos, megsértette őt; azután, mivel a fiú még mindig nem állt fel, odament mögé, és hosszú, sovány ujjaival belemarkolt Doroteo vörös hajába. Szerette a fiú porral és sóval meghintett, csepűnek tetsző piszkos, kócos haját. De Doroteo megrázta a fejét, és azt mondta, hagyja békén, nincsen vesztegetni való ideje. Ez a tüntetően goromba hang nyugtalanná tette a nőt. Negédesen megkérdezte a fiút, miért bánik így az ő Faustájával. Doroteo azt felelte, hogy Fausta nagyon jól tudja, miért. Úgy tetszett, őszintén beszél.
Fausta mindenáron szerette volna megtudni, hogy mit akar a fiú a szemére vetni. Örömöt szerzett neki, ha lealacsonyíthatta magát Doroteo előtt. Még egyszer bocsánatot kért tőle, amiért arra a délutánra le kellett mondania a randevút, de közbejött Tereso tábornok, az a híres ember. Ezért, bár nagyon unja a tábornokot, nem térhet ki előle. – Nem, nem... – mondta Doroteo, s fejét lehajtva, fél szemét behunyva újra kipróbálta a csúzlit –, nem erről van szó. – Fausta ekkor elbizonytalanodott, és riadtan kijelentette, hogy nem érti. Különben azért jött, hogy megmondja: előbbi elhatározásával ellentétben, aznap is fölmennek a dombokra a golfot gyakorolni. Ebéd után a kis dombon várjon rá a menedékház előtt. Doroteo azt felelte, hogy rendben van, és jó étvágyat kíván. – Majd megmondod, hogy mi bajod velem – mondta Fausta gyengéden, s újra belemarkolt a fiú hajába –, majd megmondod, te bugris. – De amikor hátrarántotta Doroteo homlokát, látta, hogy a fiú üveges kék szemével félreérthetetlenül komisz pillantást vet rá. Fausta megrémült, és rögtön elengedte Doroteo haját. – Eriggy, eriggy – mondta Doroteo, s már a csúzlival foglalkozott. – Ne ölj meg minden szegény kismadarat, te szörnyeteg – kérte még egyszer Fausta, és lábujjhegyen kiment a kunyhóból.
Lassan, a tőle telhető legméltóságteljesebb léptekkel elindult a park egy másik pontja felé; tudta, hogy ott tálalják az ebédet. A menedékházon kívül, ahol Fausta Sebastianóval és az ausztráliai kunyhón kívül, ahol Doroteóval találkozott, a parkban több ilyesfajta idegen mintára készült épület is volt, műbarlangok, svájci faházutánzatok, kínai műkioszkok, klasszikus műromok; Gorina gondtalan vendégei hol az egyikben, hol a másikban étkeztek. Aznap egy olyan műbarlangban szolgálták fel az ebédet, amelynek egész falfelületét kagylókkal és függő cseppkövekkel vonták be; a helyiségbe, akár az igazi barlangba, egy formátlan szűk nyíláson át lehetett bejutni, de odabent a műhordalékkal és bársonyos szárnyú műdenevérekkel bontott boltívek alatt a műsziklákból több helyütt csöndesen bugyogó víz állandóan frissen tartotta a levegőt, s a moha és vénuszhaj közé rejtett lámpák zöld barlangfénye hét vagy nyolc gazdagon megterített asztalt világított meg. Már minden vendég asztalnál ült, arcukról visszaverődtek a lámpák smaragdszínű sugarai. Fausta utolsónak érkezett; ünnepélyes kiáltások fogadták. Az őrgrófnő mosolyogva és fürgén sietett a díszasztalhoz, ahhoz, amely mellett már helyet foglalt a kúp alakú szalmakalapot viselő Gorina, az egyenruhás Tereso és titkára.
Fausta megígérte Teresónak, hogy délután megmutatja neki a parkot, de minthogy megkapta tőle, amit akart, úgy gondolta: a tábornok annyira örül az estére kilátásba helyezett randevúnak, hogy elfelejtette az előbbi ígéretet. Ezért nagyon bosszantotta, hogy Tereso szóba hozta a sétát. Így hát Fausta újra bajba keveredett: hogyan elégítse ki egyszerre Teresót és Doroteót? Egész ebéd alatt ez a kérdés foglalkoztatta; közben Tereso félszegen megpróbálta megindítani a. társalgást; a hercegnő helyesléssel és hízelgéssel igyekezett segítségére lenni, a titkár pedig hallgatott, és csak az ebéddel törődött. Hogyan lehetne Teresótól megszabadulni? Fausta ugyanis egy cseppet sem ingadozott; úgy kellett döntenie, hogy Doroteo és Tereso közül mindenképpen a tábornokot hagyja cserben; erre három alapos oka volt. Először is nyugtalanította Doroteo rosszkedve, és minél előbb meg akarta tudni, mi bántja a fiút; másodszor: jobban vonzotta a durva és bárdolatlan Doroteo, mint a gáláns Tereso társasága; s végül tisztában volt vele, hogy ha tartós viszonyt akar kezdeni Teresóval, nem szabad túlságosan engedékenynek mutatkoznia. De amint a hercegnő megjegyezte, az is igaz, hogy már nagyon megfeszítette a húrt, és résen kell lennie, mert különben végképp magára haragítja a tábornokot, ha kimutatja előtte, hogy amióta kicsikarta belőle a számára oly fontos kedvezményt, már egyáltalán nem törődik vele.
Ebéd végeztével a vendégek elhagyták a barlangot; némelyek pihenni mentek, mások szétszóródtak a parkban; Fausta hamarosan kettesben maradt Teresóval. A nőnek fogalma sem volt róla, hogyan szabadulhatna meg a tábornoktól. Ott álltak az egyik alacsony lugasban; a zöld levelek között súlyos, nagy fekete szőlőfürtök függtek; Fausta beszélgetés közben időnként letépett egy szem szőlőt, és a tábornok szájába dugta. Tereso nagy kedvet érzett a meghitt beszélgetéshez. Mindaddig úgy vélte, hogy Fausta csak érdekből közeledik hozzá, de ismert, végzetes szentimentalizmusa meggátolta, hogy ez a gondolat valamiképpen változtasson érzelmein; úgy tűnt fel előtte, hogy illúzió táplálta gyengéd elragadtatás sodorja a szép nő felé. Fausta az, aki, de az ő számára ebben a pillanatban a szeretett nőt jelentette, aki szereti őt. így hát Tereso naivitása megint felülkerekedett az emberek értékelése terén szerzett régi tapasztalatán. De ez alkalommal a szokással ellentétben nem bánta, sőt nem is kívánt annál jobbat, mint hogy áltathassa magát.
Teresót rajongó, de egyszersmind búskomor érzések töltötték el. Arra gondolt, hogy megszabadította a nemzetet a polgárháborútól, hogy ő az ország leghatalmasabb és a világ egyik leghatalmasabb embere. S lám, mégis itt hever ennek a nősténynek a lábánál. Arra is gondolt, hogy minden üres és sivár: a hatalom éppúgy, mint a szerelem. Mégis mindkettő olyan édes és ellenállhatatlanul vonzó. Ezek a gondolatok megszépítették Tereso szemében az önmagáról alkotott képet, s mivel elragadta az őrgrófnő iránti szerelem, azt kívánta, hogy a nő is így lássa őt. Faustának nem az államfőt, hanem a férfit kell látnia benne, kezdte hosszú fáradságos kertelés után. – Ó, igen – mondta Fausta, aki csakis arra a szőlőfürtre ügyelt, amelyet a többinél magasabbról kellett leszakítania.
Tereso politikai beszédeiben mindig konkrétan fogalmazott, ösztönösen ugyanilyen konkrétságra törekedett szerelmi frázisaiban is. Azt kívánta, hogy Fausta úgy szeresse, mint húsz éve a tömegek szeretik. Hirtelen eszébe jutott, milyen viharos felháborodást okozott, s hogy felszította az iránta táplált fanatikus szeretetet az a néhány merénylet, amelyet elvetemült alakok kíséreltek meg ellene. Olyankor mindig közel érezte magát a nép szívéhez; ezek voltak hosszú pályafutásának legszebb pillanatai: az egész nemzet megerősítette abban a tudatában, hogy igaz eszméket követ, és jól kormányoz. Tereso úgy vélte, hogy Faustának a népről kell példát venni. Ha a nő megtudja, hogy azért tette ki magát veszélynek, azért néz bátran szembe az összeesküvéssel, mert viszont akarta látni, akkor az ő szívében is fellobban a szerelem és a hála tüze, gondolta a tábornok. Tereso, amikor mindezt eltervezte, nem számolt vele, hogy Faustát nem választja el tőle akkora távolság, mint a népet, amely messziről szemléli dicsőséggel övezett alakját; azt se gondolta meg, hogy amikor Faustának elárulja, milyen veszély fenyegeti, ezt csakis a maga emberi hangján közölheti vele, s nem veheti igénybe ezernyi újságírója gyakorlott tollat. Így hát, miközben Fausta szemét és karját a lugasra emelve tovább csipegette a naptól átmelegedett finom szőlőt, Tereso kijelentette, hogy az őrgrófnő nem is sejti, mit tett a kedvéért. Fausta szórakozottan megkérdezte, hogy miről van szó. Arra gondolt, hogy Tereso újra szóba akarja hozni a bátyjának nyújtott kedvezményt. – A maga kedvéért szembeszállók az összeesküvéssel – mondta Tereso, és az összeesküvés puszta gondolatára feldühödött. – Itt, ebben a kastélyban olyan emberek vannak, akik merényletet készítettek elő ellenem... Meg akarnak ölni... le akarják rombolni művemet... – Arra várt, hogy Fausta e szavak hallatára abbahagyja a csipegetést, és tágra mereszti a szemét; de a nő alig figyelt oda, azt hitte, hogy Tereso csupán gyanít valamit, és közönyös hangon csak azt kérdezte a tábornoktól: hogyan lehet, hogy összeesküvést szőnek ellene, hiszen nagyon szeretik. – Igen, szeretnek – felelte Tereso csalódottan, mert máris elkeserítette Fausta hidegsége –, de ennek ellenére mindig akadnak ostoba, vak, elvetemült alakok, akik fejükbe veszik, hogy eltesznek láb alól. – Azzal folytatta, hogy hatalmát, bármilyen ragyogó és dicsőséges is, sokan irigylik, sokan áhítoznak rá, s valójában szüntelen veszély fenyegeti, orgyilkosok és árulók leselkednek rá. De szívesen vállalta ezt a vakmerő bátorságot követelő lépést, mert tudta, hogy Fausta szerelméért teszi. Egyébként is, őt inkább felcsigázza, mintsem megfélemlíti a veszély gondolata; jobban szeret nyílt sisakkal szembeszállni vele, mint gyáván megfutamodni előle. A tábornokban most megint kiütközött az a Tereso, aki az escalonai ütközetben gránátszilánktól szétzúzott karral egymaga vezette azt a híres lovas rohamot, amellyel megszerezte a győzelmet. – Azt hiszik, hogy megöregedtem – folytatta a tábornok –, de majd meglátják. – Tereso szinte átváltozott, amikor kimondta ezeket a szavakat. Elérzékenyült a nagyság őszinte és még mindig kielégítetlen vágyától. Úgy tűnt neki, hogy tényleg szereti Faustát, és. örült, hogy kockára teheti az életét érte, de a szíve egyszersmind harciasán megdobbant arra a gondolatra, hogy megint verekednie kell, hogy szembe kell néznie a veszéllyel, vagyis megmaradt ugyanannak a bátor és féktelen Teresónak, aki húsz évvel azelőtt volt.
De hiába várt rá, hogy szavai úgy hatnak majd Faustára, ahogy eltervezte; máris észrevette, hogy súlyosan csalódott. Faustát, amikor rájött, hogy Tereso milyen makacsul ragaszkodik a valóságos és közeli veszély gondolatához, a férfi reményével ellentétben legelőször nem a hála érzése fogta el a szerelméért nagy kockázatot vállaló tábornok iránt, hanem a félelem, igaz, nem túlságosan szorongató és nem is nagy félelem, hiszen Fausta nem volt gyáva, mégis határozottan tartott tőle, hogy osztoznia kell a tábornok sorsában, és őt is megölik. Hirtelen abbahagyta a csipegetést, és váratlanul izgatottnak tetsző hangon megkérdezte, hogy Tereso miért marad egy percig is a kastélyban, ha mindezt tudja. A férfi egyszerűen azt felelte: azért, mert szereti. Látta, hogy Fausta olyan grimaszt vág. mintha nem sokra becsülné az iránta tanúsított figyelmet, s ezért csalódottan hozzátette, hogy különben a rendőrség már pontosan megállapította az összeesküvők személyazonosságát, és valamennyiüket letartóztatja és elszállítja, mielőtt lehetőségük nyílna rá, hogy megvalósítsák tervüket. A kastélyban senki se fog észrevenni semmit. Még Fausta se; legyen hát nyugodt, mert egyáltalán nem forog veszélyben. E szavak hallatára Fausta rájött, hogy önző idegességével alighanem kedvezőtlen benyomást tett Teresóra, s ezt ellensúlyoznia kell, ezért készségesen kijelentette, hogy nem fél, hiszen Tereso sem fél. Sőt, vidáman hozzátette, hogy a merénylet egy kicsit változatossá teszi majd az estélyt; a kastélyban nagyon unalmas az élet.
Fausta hangja hideg volt; Tereso, miközben hallgatta, érezte, hogy lassanként elszáll belőle az iménti lelkesedés és meghatottság. Rájött, hogy a nő szívében nem sikerült fellobbantani azt a szenvedélyt, amelyet már oly sokszor felszított a tömegekben. Faustának ekkor támadt egy ötlete, amellyel felelevenítette Tereso félig kihunyt illúzióját: – Ott akarok lenni maga mellett – mondta hirtelen –, minél közelebb magához... Miért kell ma este a többiekkel vacsoráznunk, miért ne étkezhetnénk kettesben a maga lakosztályában?... Akkor legalább... együtt halunk meg, ha elkövetik a merényletet... – mondta lehető legszebb mosolyával. Ezek a szavak kellemesen csengtek a tábornok fülében, s Tereso újra elérzékenyült. Meghatódottságában a legszívesebben megkérdezte volna Faustát, csakugyan annyira szereti-e, hogy vele együtt akar meghalni, de szokott félénksége csak annyit engedett meg neki, hogy megköszönje szavait, s lehajoljon, és kezet csókoljon neki. – Jelmezben megyek be magához – mondta Fausta –, emlékszik?, egy szegény kis kéményseprő a seprűjével és a vödrével. – Tereso azt felelte, hogy türelmetlenül fogja várni a kéményseprőt. Tökéletesen elfelejtette azt a hidegséget, amelyet az imént vett észre Fausta szavaiban, s újra a kétségbeesett és valószínűtlen szerelem illúziójában ringatta magát.
De Fausta, miközben Tereso a merényletről beszélt, és szerelmet vallott, egyáltalán nem mondott le arról a tervéről, hogy Doroteóval tölti a nap hátralevő részét. A tábornok a szerelmi szenvedély fellobbanásának tulajdonította, hogy az őrgrófnő vele akar vacsorázni, de Fausta valójában csupán azért tette ezt az ajánlatot, hogy különösebb nehézség nélkül rázhassa le magáról a tábornokot. Így hát, amikor újra a legesztelenebb remény lopózott be Tereso lelkébe, Fausta úgy vélte, hogy már túlságosan engedékeny volt vele, s arra készült, hogy ismét keserűséggel árassza el. Kisvártatva, csak úgy mellesleg, kijelentette, hogy ha este jóval előbb akarnak találkozni, mint eredetileg tervezték, akkor másnapra kell halasztaniuk a sétát a parkban. Legalább egypár órát aludnia kell, még nem pihente ki az előző éjszakai fogadást. Azután fel kell próbálnia a ruháját, fel kell öltöznie. Fausta könnyed, nemtörődöm hangon beszélt, de szavai megdermesztették Teresót. A tábornok már elintézett ténynek tekintette a sétát, és éppen fel akarta kérni az őrgrófnőt, hogy induljanak, amikor Fausta lerázta magáról. “Ez a nő kétségtelenül csúfot űz belőlem." Erre a gondolatra Tereso minden szerelme gyűlöletté változott. Egy pillanatig kísértést érzett, hogy megmondja Faustának, mit gondol róla, végképp megszégyenítse, aztán faképnél hagyja. De Fausta hangjában, amikor lemondta a sétát, alig észrevehető, érdekes zavart lehetett érezni. Ezért Tereso úgy vélte, talán hasznosabb lesz, ha megfigyelteti, és este, amikor már kezében lesznek a bizonyítékok, megfontolt és igazságos bosszút áll. Miféle bizonyítékok? Ezt nem tudta, de harmincéves politikai szimatával érezte a levegőben a csalás és az árulás szagát. Ezeknek a gondolatoknak az árnyékát se lehetett látni az arcán. Neki is el kell intéznie titkárával néhány halaszthatatlan ügyet, mondta hirtelen, mintha valami eszébe jutott volna. Tehát este találkoznak. Faustát, aki nagyon örült, hiszen sikerült úgy elrendeznie ezt a délutánt, hogy nem kellett lemondania Doroteóról, s nem tette gyanakvóvá a tábornokot, őszinte lelkesedés fogta el. Mosolyogva, könnyed, cinkos kézszorítással elbúcsúzott Teresótól, és elindult az őszi napsütésben a lugas szőlőfürtjei között. Tereso, amikor hátat fordított neki, újra elbizonytalanodott. Lehetséges volna, hogy ez a mosoly, ez a kedves simogatás hazug? De Fausta távolodott, egyre jobban távolodott a lugas venyigéi és szőlőfürtjei között, szép egyenes teste körül szinte megolvadt a nap aranyos fénye. Itt a soha vissza nem térő alkalom, most meg lehet tudni, hogy hazudott-e. Tereso magához szólította a közelben várakozó titkárát, és megparancsolta neki, hogy egész délután figyeltesse Faustát. Amikor kiadta az utasítást, még azzal áltatta magát, hogy a kémkedés fölösleges,
Fausta, amint mondta, valóban aludni ment.
Fausta, amikor kiért a lugasból, egyre jobban meggyorsította lépteit, a rét közepén már szinte futott. Megszimatolta a veszélyt a levegőben, és olyan érzéki mohósággal rohant felé, hogy egy kicsit ő maga is megijedt tőle. Erezte, hogy aznap Doroteo végre megveri. De hisz éppen ezt kívánta, amikor odaadta magát a fiúnak. “Az lesz a vége, hogy megölnek – gondolta komolyan, amikor zihálva fölfelé indult a menedékházhoz vezető lépcsőn –, valami Doroteo-féle bugris meg fog ölni... igen, az lesz a vége... de nem tudok uralkodni magamon..."
Azt hitte, hogy Doroteo odabent lesz a kunyhóban; de látta, hogy a fiú odakint fekszik hanyatt a földön, karja összefonva a feje alatt, szemét az égre mereszti, s egy fűszálat rágcsál. Fausta elbizonytalanodott egy pillanatra, aztán csendesen megkerülte, majd a nevén szólította. Biztatta, hogy keljen föl, ő készen várja. De a fiú meg se mozdult. Fausta odatérdelt mellé, egyik kezével belemarkolt a hajába, és megrázta a fejét. Doroteo ekkor végre Fausta felé fordult, ránézett, és anélkül hogy megmozdult volna, vontatott hangon azt felelte, hogy aznap nem akar vele lenni; szeretne aludni egypár órát, a nő csináljon, amit akar. A tejfölösszájú, de mindig érzéki Doroteo még sohase beszélt ilyen tartózkodó, hideg hangon; Fausta összeráncolta szemöldökét, gyengéden vadállatnak nevezte, s megkérdezte, miért akadékoskodik. Doroteo azt felelte, hogy hagyja békén, aludni akar. – De hát mi történt? – kérdezte Fausta. A fiú, arcát még mindig az ég felé tartva, csukott szemmel megkérdezte a nőt, mit csinált előző este a parkban, pontosabban a hattyúk medencéje mellett. Doroteo még eddig sohase volt féltékeny, mert buta fejjel azt hitte, hogy azok a nők, akik odaadják magukat neki, csakis őt szerethetik. De előző este látta, hogy Fausta és Sebastiano egy padon ölelkeznek, s életében először mardosni kezdte a féltékenység. Persze, Faustával nem először esett meg, hogy szeretői ilyesfajta vádakkal illették. De megérezte, hogy Teresóval és Sebastianóval ellentétben Doroteónak hiába hazudna, nincs is szüksége erre. Doroteo a brutalitásáért tetszett neki, s ha hazudna, akkor voltaképpen elmenekülne az elől a gyönyörűséges erőszak elől, amelytől félt, de amelyet egyszersmind kívánt is. így hát a nagyúri hölgy kegyetlen és számító hidegségével azt felelte, hogy nem tartozik számadással, egyébként, ha tényleg tudni akarja, nem esik nehezére megmondani, hogy az a férfi a szeretője. Erre a válaszra Doroteo felugrott, megragadta Fausta karját, és betuszkolta a kunyhóba. Odabent háttal a falnak szorította, és felszólította, hogy ismételje meg, amit mondott. Fausta a félhomályban nem látta Doroteo arcát, de karján érezte a szorítást, észrevette, hogy a fiú dühös; ez vonzotta, de egyszersmind megrémítette. A nőnek mégis volt annyi ereje, hogy lenéző és sértő nevetésre fakadjon; azt felelte, hogy semmit se fog megismételni, nem vesztegeti a szót, ha a fiú süket. – Süket vagyok, mi? – mondta Doroteo, és vaktában ügyetlenül pofon vágta Faustát, azután lihegve újra felszólította, hogy ismételje meg, amit mondott. Fausta a pofontól kábultan, tátott szájjal bámult rá. Ekkor Doroteo a másik arcát is megütötte. Fausta a pofonok okozta fájdalmas kábulat ellenére valójában hidegen latolgatta magában, hogy tovább sértegesse-e még Doroteót; a fiú erőszakossága megrémítette ugyan, de egyszersmind ellenállhatatlan lendülettel arra sarkallta, hogy folytassa a kihívást. Csak attól félt, hogy Doroteo ökölcsapásaitól bedagad a szeme, vagy kitörik a foga, az ütések egyébként nem félemlítették meg. Rájött, hogy Doroteóval folytatott viszonya mind ez ideig nem volt egyéb, mint szükséges előkészület erre a végső összecsapásra; hirtelen úgy tetszett neki, hogy érdemes kihívni a veszélyt. így hát, miután a pofonok okozta ijedség után újra lélegzethez jutott, s miközben Doroteo még mindig a karját szorongatta, elárasztotta sértésekkel, amelyeket időnként erőltetett, fölényes nevetés szakított meg. – Talán azt hitted, hogy szeretlek, mi?... De hisz te csak szolga vagy... Talán elfelejtetted? nem vagy egyéb, mint szolga a sok többi szolga között... szolga, értetted? Szolga, akihez igazán nem kell hűnek lennem... Szórakoztam veled... És remélem, hogy ezentúl is szórakozok veled... de ha rád unok, kiadom az utadat, ahogy a magadfajta szolgának szokták... Ha tiltakozol, kirúgatlak a hercegnővel... Kirúgatlak, mint egy kutyát... Majd azt mondom, hogy tiszteletlenül viselkedtél velem... megbotoztatlak, te szolga... – Fausta mindezt a lehető legbántóbb, legkegyetlenebb hangsúllyal mondta ki; miközben kiabált, Doroteo szinte kővé meredt képét figyelte; szeme már hozzászokott a menedékház félhomályához, és tökéletesen látta a fiú arcát. Amikor úgy érezte, hogy már eleget sértegette, rúgkapálni kezdett, azt ordította, hagyja elmenni: elege van belőle. Fausta arra számított, hogy a sértések után azoktól az összevissza, heves mozdulatoktól, amelyek segítségével megpróbálta kiszabadítani magát, Doroteo végül is teljesen elveszti az eszét. Arra gondolt, hogy az erőszakot semmi mással se lehet úgy felcsigázni, mint magával az erőszakkal; nem is tévedett. Doroteo arcát mintha hirtelen valami fájdalmas, és elkeseredett görcs rándította volna össze; Fausta, mielőtt tudomásul vehette volna, hogy mi történik, érezte, hogy a fiú megragadja, szorongatja, lökdösi, üti-veri. Az őrgrófnő csak arra ügyelt, hogy fél karjával védje az arcát; testét egyébként átadta ennek a gyönyörűséges dühnek. Végül mindketten lezuhantak a menedékház egyik sarkába rakott szénahalomra. A félhomályban az ütés nemsokára otromba simogatássá, a nyögés sóhajtássá, a düh vággyá, a gyűlölet szerelemmé változott át. Odakinn Tereso detektívje, aki gondosan megfigyelte a jelenetet, rájött, hogy már éppen eleget látott, s megírhatja jelentését, ezzel el is indult a kastély felé.
De a detektíven kívül, akaratlanul valaki más is figyelte Fausta és Doroteo civakodását; Sebastiano volt ez a másik szemtanú. Fausta riasztotta fel becsmérlő, rekedt hangjával, amikor a fiút sértegette. Sebastiano egy pillanatig azt hitte, hogy még álmodik. Azt álmodja, hogy amint a szerelmes emberrel gyakran megesik, éppen szeretője szavát hallja, bár a haragos hangban, a kevéssé gyengéd szavakban nyoma se volt az álmokra jellemző halk kétértelműségnek. De némi csend után újra megütötte fülét az előbbi hang; s ekkor kénytelen volt elismerni, hogy már nem alszik, és csakugyan Fausta beszél. Sebastiano annyira meghökkent, hogy egy pillanatig azt hitte, nem érez semmilyen fájdalmat; a fájdalom, akárcsak olyankor, amikor csúnyán elesik az ember, valójában nem maradt el, de olyan mélyre nyilallt, hogy Sebastiano elvesztette érzékelőképességét. Lélegzetét visszafojtva, szemét a sötétbe meresztve felült, és a falnak támaszkodva hallgatózni kezdett. Mintha iszonyatos örvény ragadta volna el a szívét. Most már állandóan hallani lehetett az előbbi hangot, egyre sűrűbben követték egymást a heves, otromba, kegyetlen sértések, bizonyítva, hogy mindez hamisítatlan, eleven valóság. Akár a haldokló, aki halálosan megsebesült, de még elég erős ahhoz, hogy odavonszolja magát a patakhoz, s ott leheli ki lelkét, mielőtt ajkát megnedvesíthetné, Sebastiano hasra feküdt a padláson, és megpróbálta a deszkák résein kilesni, mi történik odalent Fausta és a fiú között. Nézte őket, amint civakodtak, amint Doroteo ütötte-verte azt az arcot, amelyet ő reszkető kézzel oly sokszor megsimogatott, amint a fiú a szénahalom felé taszigálta Faustát: azután mindketten kiestek látómezejéből, s ő ott maradt hason fekve a helyén, szemét a résre szorította, de már semmit se látott, arcát odanyomta a nyers deszkához, egész teste megdermedt, elalélt, kimerült. Ám a szénahalom felől érkező zajok természetét tekintve nem lehettek kétségei; Sebastiano azt kívánta, hogy bárcsak elveszítené eszméletét, ne látna és ne hallana semmit. Nem a féltékenység kínozta, hanem valami döbbenetes szerencsétlenség érzése fogta el, amely belefojtja az emberbe a sírást, a kiáltást; Sebastiano e homályos érzésébe, akár valami acéltű egy köteg gyapjúba, időnként fájdalmasan belenyilallt egy gondolat: “Fausta itt van... alattam... egy másik férfival... Fausta megcsal..."
Sebastiano maga se tudta volna megmondani, hogy meddig feküdt a padlás deszkáin. A szénahalmon heverő férfi és nő sóhajokkal és szavakkal váltakozó csendjét figyelve, időnként még szinte remélte, hogy álmodik. De aztán egy hang, egy nyikorgás kényszerítette, hogy hitelt adjon érzékeinek. Faustáék végül is elhallgattak, nem mozdultak; Sebastiano ekkor abban reménykedett, hogy elfelejti fájdalmát, ha másra gondol, de amint történni szokott, ez a fájdalom ellenállhatatlanul vonzotta, és éppen akkor tért vissza a legváratlanabb gondolatok leple alatt, amikor a fiatalember azt hitte, hogy megszabadul tőle. Bármit sugallt is józan esze, bármi ötlött is fel benne, váratlan gondolattársítással mindig Faustára lyukadt ki; minden Faustává változott, visszfénye mindenre rávetődött, minden olyannak tetszett, mintha az ő jelképe volna; Sebastiano nem is sejtette, hogy az ember ennyire szenvedhet, hogy olyan kegyetlen türelmetlenség kínozhatja, amelyet a különös fájdalom és a makacs tények megfosztanak a megkönnyebbülés minden lehetőségétől. Végül a fiatalember hallotta, hogy Fausta és Doroteo elhagyják a menedékházat, hangjuk eltávolodik, majd elhal a park csendjében. Ekkor egyetlen lendülettel leugrott a padlásról, nem használta a létrát, és ő is elment. Odakint feltűnt a fénytelen, rózsaszín, bárányfelhőkkel beszórt égbolt. Sebastiano undorító ébredéséig majdnem nyolc óra hosszat aludt.
Már nem tudta, mit csináljon, mit gondoljon. Kábult fájdalmában úgy érezte, hogy nemcsak az élet, hanem minden apróság elvesztette célját és értelmét. De nagyon éhes volt, s ez még jobban elszomorította, annak a jelét látta benne, hogy a szívét szorongató halálos fájdalom ellenére tovább él, tovább tengődik. Miközben tovább forgatta fejében zavaros gondolatait, lement a dombról, megkerülte a kis tavat, amelyben mindent, vizet, hattyút, órát, árnyék borított, átvágott egy magnólialigeten, és kijutott a nagy rétre. Csakugyan alkonyodott. A sötétvörös rojtú, hosszú bárányfelhők hatalmas sodrával együtt az egész égbolt nyugat felé rohant, ez alatt az áradat alatt a rét tetején álló vaskos, fekete, négyszögletes kastély olyannak tűnt fel, mint valami szilárd sziklatömb a rohanó víz közepén. Sebastianónak, mialatt az esti égboltot és a szél sodorta felhőket nézte, hirtelen kedve támadt az éneklésre. De amikor dadogni kezdte egy néhány éve divatos dalocska szövegét, nyomban összeszorult a torka, és sírva fakadt. A felhők éppen vele szembe sodródtak; sírva rohant tovább, és szemét az égre emelve dadogta a dal keserű, léha szavait. Időnként, amikor megbotlott a sűrű fűben, sírása még panaszosabbra változott. Néha eszébe jutott, hogy éhes, s ekkor még jobban áradtak belőle a könnyek.
Amikor a medence közelébe ért, arra gondolt, hogy ennie kell, és bement az öltözőbe. A medence elhagyott volt, a sárgás víz zavarosnak és langyosnak tetszett, akár a mocsár; a trambulin alatt hatalmas, félig fehér, félig zöld gumibéka lebegett; annyira föl volt fújva, hogy majdnem megrepedt. Sebastiano egyenest a bárasztalhoz ment, és ott megtalálta, amit keresett: egy tálon szalvétával letakart szendvicsek voltak. A fiatalember evés közben is tovább sírt; egyre jobban kínozta a fájdalom, és a második falat után hirtelen észrevette, hogy már nem is éhes. Otthagyta a szendvicset a bárpulton, kiment az öltözőből, és elindult a kastély felé. Sok éjszakát töltött a parkban Faustával, ismert minden helyet, minden padot, minden ligetet, minden zugot. A már esti sötétségben, a szemét elhomályosító könnyek fátylán keresztül, baljósnak tűntek fel előtte ezek a helyek, mintha valaki feldúlta volna őket, pedig érintetlenek voltak, a tényleges rombolásnak nyomát se lehetett látni rajtuk. Úgy tetszett, mintha Fausta szelleme járna arrafelé, de az árulás sötétre, szürkére változtatta; rosszabb volt, mintha meghalt volna. Sebastiano gépiesen kutatni kezdett a zsebében, s megtalálta szeretője zsebkendőjét, amelyet reggel vett föl a földről; hirtelen indulatának engedelmeskedve eldobta messzire az egyik bokorba.
Ez a mozdulat újra ráébresztette a valóságra, vagyis arra: hogyan kell viselkednie. Fájó szívében most először szólalt meg eladdig néma önérzetének hangja. Könnyei hamar fölszáradtak, s már azon gondolkozott, hogy mitévő legyen. A biztos és kész bosszú kétségtelenül ott van a keze ügyében: elegendő, ha hazamegy, és hagyja, hogy a merénylők tovább haladjanak a maguk útján. Ebben az esetben Fausta az ő beavatkozása nélkül is elnyeri méltó büntetését: Tereso karjában fog elpusztulni. Sebastianónak néhány másodpercig úgy tetszett, hogy ez a tökéletes véletlen szinte gondviselésszerű; neki semmi egyebet sem kell tennie, mint hogy elfogadja a véletlen kínálta bosszút. De aztán, amikor eltűnődött a dolgon, úgy érezte, hogy jobban bosszút állhat, ha megmenti Faustát, amint már előbb eltervezte. Ily módon, ha meghiúsítja a merényletet, egyszersmind bebizonyíthatja, hogy felülemelkedik Faustán és az áruláson is; ugyanakkor meggyőzi a maga öntudatos nagylelkűségéről és arról a sziklaszilárd elhatározásáról, hogy már semmi köze sincs hozzá. Sebastiano fantáziája elindult ezen a nyomon, és néhány percig eljátszott a különféle elképzelésekkel, amelyek eszébe jutottak: megmenti Faustát, meg is mondja neki, aztán faképnél hagyja; vagy megmenti Faustát, és amikor elhagyja, semmit se mond neki megmentéséről; vagy ugyancsak megmenti Faustát, de nem szól hozzá egy szót se, nem is néz rá, hagyja, hogy örökre eltűnjön az életéből. Sebastiano, akiben végül is mindig a lelki finomság kerekedett felül, legszívesebben az utóbbi megoldást választotta volna. De rájött, hogy bizonyos, úgy is mondhatnánk, technikai okok miatt a másodikat kell választania. Úgy vélte, hogy ha egyszer a nagylelkűség mellett döntött, akkor a lehető legnagylelkűbbnek kell lenni. Tehát nem fogja Faustát megbüntetni, s a nő sohase tudja meg, hogy miért hagyta el. Sebastiano még mindig túlságosan elfogult volt, s ezért nem vette észre, hogy végső elhatározását hamisítatlan szerelem sugallta, nem pedig sértett önérzete, amint magában gondolta; a minden csalódásnál és minden árulásnál erősebb szerelem, amely áldozatban és hallgatásban merül ki; nem akart tudni bosszúról, olyan bosszúról se, amely lenéző nagylelkűséggel és erkölcsi megbocsátással álcázza magát.
Amikor Sebastiano a kastélyhoz ért, már teljesen besötétedett. A személyzeti ajtón bement az alagsorba, és látta, hogy ott már igencsak sürögnek-forognak, mert elő kell készíteniük a vacsorát. Mindenfelé inasok futkostak, utasítások harsogtak, csengők berregtek, a konyhából a tányérok és az evőeszközök csörömpölése hallatszott. Sebastiano most már csak arra vágyott, hogy minél hamarabb végezzen Faustával, azután rohanhasson haza. Tudta, hogy már nem hajthatja végre első bonyolult tervét, nem mentheti meg Faustát, mielőtt Teresóé lenne úgy, hogy egyszersmind megkímélje féltestvérét a feljelentéstől, és megakadályozza az összeesküvést. Így hát arra gondolt, hogy csupán szeretőjét értesíti a fenyegető veszélyről, a többieket, Saveriót, Teresót, Perrót sorsukra hagyja. Ha a merénylet sikerül, annak Tereso issza meg a levét. Ha nem sikerül, annak Saverio és Perro. Sebastiano mindig közömbös volt a politika iránt, de most az elszenvedett csalódás miatt az emberi dolgokkal szemben is érzéketlenné vált. Úgy érezte, hogy az egész emberiség romlott és ostoba, hogy csakis a véletlen irányítja az emberi sorsot, hogy mivel az emberek gonoszak és ostobák és a sors iszonyatosan képtelen, csakis egy valamit lehet kívánni: azt, hogy minél hamarabb pusztuljon ki az egész emberi faj. Sebastiano ebben a pillanatban valósággal irtózott minden olyan lénytől, aki két lábon jár, és ruhát visel. Miközben az alagsor folyosóján sürgő-forgó inasokat nézte, rajtakapta magát, hogy arra gondol: ha minden jól megy, Saverio és Perro pokolgépe legalább ezektől megszabadítja a földet.
Sebastiano az emeletekre vezető személyzeti lépcsőt kereste. Egy ideig ténfergett a lenti folyosókon, de rájött, hogy elfelejtette, hol a lépcső. Már arra gondolt, hogy megállítja az egyik inast, és megkérdezi, de amikor elment egy félig csukott ajtó előtt, világosan meghallotta Saverio hangját. Benyitott az ajtón, és belépett a helyiségbe.
Az alacsony, de igen tágas szoba közepén, vörös posztóval borított, nagy négyszögletes asztal állt. Körülötte jó néhány fehérkötényes nő erőteljes mozdulatokkal húzta-vonta a forró vasalót Gorina vendégeinek nadrágjain és más ruhadarabjain; néhányan ültek és varrtak; mások cipőt tisztítottak, s úgy helyezkedtek el, hogy a mennyezetről lelógó három zöld ernyős nagy lámpa jól megvilágítsa a lábbeliket. A sok villanydrót és a ruhákból vasalás közben felszálló gőz miatt a helyiség olyannak tűnt fel, mint valami házi műhely. A szobában csakis nők voltak; a levegőben a másolóirodák és a varrodák szokott nehéz szaga terjengett. Csakis nőket lehetett látni, de hátul az ablaknál, amely félig a föld színe alá nyílt, egy férfi is állt; ő is egy fekete báli cipőt tisztított. A férfi Saverio volt.
Saverio, amikor belépett a kastélyba, megesküdött magában, hogy úgy fog viselkedni; mint egy igazi összeesküvő, mint Perro, aki sohase tett fölösleges mozdulatot, sohase mondott ki fölösleges szót. De a lelkében forró lelkesedés és az agyában kavargó eszmék miatt hamarosan megfeledkezett bölcs elhatározásáról. Először a számtábla alatt ülő lánnyal kezdett beszélgetni; azután szóba elegyedett minden pincérrel, akinek a közelébe került; végül a számtábla alatt ülő lányt követve berontott a nagy szobába, amelyet már említettünk. A propagandista számára a tömeg mindig, még akkor is kísértés, ha csupán szobalányokból és konyhalányokból áll. Így hát Saverio először csak tréfálkozva, azután egyre komolyabban szónokolni kezdett a nőknek, mintha gyűlésen, meggyőződéses és képzett elvtársakhoz beszélne.
Saverio, miközben megfontolt alapossággal tisztította a báli cipőt, elmondta a nőknek, hogy el vannak nyomva, hogy tőlük semmiben sem különböző nőket szolgálnak, hogy az új társadalmi rendben nem lesznek se urak, se szolgák. A nők, miközben erőteljes mozdulatokkal húzogatták a vasalót jót nevettek rajta; látszott, hogy nem veszik komolyan. – Érdekel is engem, hogy nem lesznek többé urak – mondta hirtelen egy vaskos, telt mellű, kerek képű lány –, én magam is úrinő szeretnék lenni. – Saverio azt felelte, hogy ez lehetetlen, az urak ideje maholnap lejár; de aztán valamennyien élvezhetik mindazt, amit most csak egy szűk kiváltságos osztály élvez. – Mesebeszéd – mondta egy sovány, kiaszott nő, bizalmatlan hangon –, urak mindig lesznek... és nekünk mindig dolgoznunk kell... – Egy öregasszony, aki az egyik zsámolyon kuporogva varrogatott, és minden tűszúrásnál úgy összeráncolta az arcát, mint valami párka, hirtelen felcsattant. – Tartsa meg magának a véleményét... Nem akarunk bajt csinálni magunknak... Ronda, hülye alak... Nem tudja, hogy a rendőrség mindenkit lefog, ha így beszél?... Azután ha bevisznek bennünket, maga biztosan nem fog kiszabadítani a szép szavaival... – Saverio, ahogy vérbeli agitátorhoz illik, azt felelte, hogy ha letartóztatják őket, annál jobb: az ügynek vértanúkra és áldozatokra van szüksége. A forradalmi gyakorlattal tökéletesen egybehangzó válasz általános tiltakozást keltett. – Menjen maga a börtönbe – hülye –, gazember – ha nem hagyja abba, feljelentjük – efféle fenyegetések hangzottak mindenfelől. Az egyik nő jobb híján odavágta Saverióhoz a vasaló párnázott fogóját. Társai nyomban követték a példát, szegény Saverióra záporként hullottak a fogók. Amennyire tudta, eltakarta arcát a karjával, s közben makacsul kiabálta, hogy szolgalelkek, vakok, hogy ő még akarja váltani őket, s lám, hogy bánnak vele. Végül a vasalófogók egyre pontosabb és sűrűbb záporában Saverio megkerülte az asztalt, és odaállt Sebastiano mellé, aki a küszöbről figyelte a jelenetet. – Boszorkányok – kiáltotta Saverio. A főkomornyik, aki éppen akkor ment végig a folyosón, meghallotta a lármát, benézett az ajtón, és mogorván megkérdezte, hogy mi történt. A nők nyomban elhallgattak, a csendben hirtelen felharsant annak az öregasszonynak a rosszindulatú hangja, aki már kifakadt Saverio ellen. – Szemtelen alak – kiáltotta, és szegény Saverio felé fordította kegyetlen arcát. – Azzal az ürüggyel jött ide, hogy cipőt pucol, de egyebet se csinált, mint hogy a lányokat fogdosta... Ha legalább szép volna... de olyan, mint a varangyosbéka. – A lányok jót nevettek erre a vádra, de Saverio felháborodott tiltakozással fogadta; úgy érezte, hogy politikai agitátorból hirtelen cselédekre vadászó szoknyapecérré fokozták le. De a főkomornyik egyetlen mozdulattal lecsendesítette a vihart, fölszólította a nőket, hogy dolgozzanak, és szigorúan ráparancsolt Saverióra, hogy vigye el a cipőt tulajdonosának. – Most majd megtanulod, hogy a nőket nem szabad zaklatni – kiáltotta utána az öregasszony, aki úgy látszik, élvezte a történteket. A lányok nótára zendítettek, Saverio és Sebastiano pedig elindult a személyzeti lépcső felé.
– A szolgákkal semmit se lehet kezdeni – mondta lihegve Saverio, miközben fölfelé igyekeztek a szűk csigalépcsőn. Kifejtette, hogy a parasztokkal és a munkásokkal ellentétben a szolgáknak egyáltalán nincsen osztályöntudatuk. Hozzátette, hogy helyzetük nagyon sokban hasonlít az értelmiségéhez. Vagyis beletörődtek a szolgaságba, és élősködnek a burzsoázián. Egy költőtől vagy lakájtól végeredményben semmi jót se lehet várni: az előbbitől azért nem, mert a művészet mindig mélységesen reakciós és konzervatív, az utóbbitól azért nem, mert mások kiszolgálása nem egyéb, mint árulás. De a forradalomban az értelmiségnek némi hasznát lehet venni, propagandamunkát kell végeztetni velük; a szolgák viszont nemcsak fölöslegesek, hanem kártékonyak is; ezért könyörtelenül ki kell irtani őket. A szolgák a forradalomban kegyetlen és ocsmány bosszút állnak régi uraikon, s ezzel meggyalázzák az ügyet, amelyért állítólag harcolnak. A szolgák közül csak hóhérok kerülhetnék ki, nem apostolok. Saverio így vett elégtételt a vasalófogókért, amelyekkel a lányok megdobálták a vasalószobában.
Sebastiano szórakozottan hallgatta Saverio dühkitörését. A fájdalom és az önérzete sugallta terv után most nyugodtnak, majdnem érzéketlennek érezte magát. Talán inkább kötelességtudatból határozta el, hogy megmenti Faustát, mint más okból. Igaz, nyugalmát időnként régi emlékek és új keserűségek zavarták meg, s összerezzent tőlük haragjában. De könnyen úrrá lett lelke feltörő régi szenvedélyén. “Nem volt egyebem, mint ez az illúzió – gondolta magában, mintha levonná a végső következtetést, amikor Saverio mögött belépett a szoborcsarnokba –, ez a szerelem... most ezt is elvesztettem... most már teljes lesz az unalom..." Valóban úgy tűnt fel, mintha Sebastiano néhány óra alatt húsz évet öregedett volna.
A szoborcsarnokban Perro sietett feléjük lihegve. Már alig tudta megőrizni gyakorlott színészhez illő szertartásos nyugalmát. Biztos volt ugyan benne, hogy a gépezet tökéletesen beindult, de önkéntelenül tartott tőle, hogy valami akadályba ütközik, s akkor provokátori karrierjének egyszer s mindenkorra vége. Fölényes hangon megkérdezte Sebastianótól, hogy hol az ördögben bujkált egész nap; Sebastiano a kérdésre komor és közönyös hangon az igazat felelte: aludt. – Aludtál? – ismételte Perro, és tágra meresztette a szemét. – Igen, aludtam – felelte szárazon Sebastiano, és közben rá se nézett. Perro érezte, hogy Sebastiano nem hazudott, s újra elcsodálkozott a fiatalember önuralmán, amely még az övét is felülmúlta.
"Ez hülye... de nem látszik hülyének... vagy detektív, ami lehetetlen... vagy a legkegyetlenebb és legelvetemültebb terrorista, akivel valaha életeinben találkoztam" – gondolta Perro. Aludni a merénylet órájáig?! Perro csak ámult-bámult, s miközben Sebastiano szomorú, de nyugodt arcát nézte, nem akart hinni a szemének.
A párbeszéd a szoborcsarnokban a spanyol hódítók mogorva arca előtt zajlott le; közben mindenfelől Gorina vendégeinek követelőző és türelmetlen csengetése hallatszott. Az akciót hamarosan befejezik, mondta Perro. Az őrgrófnő nemsokára bemegy Tereso szobájába vacsorázni, és a fürdőszoba szabad lesz. Ekkor viszi majd be Saverio a tálcát a bombával. Ő közben ott fog őrt állni, abban az ablakmélyedésben. Sebastianónak viszont minden esetre felkészülve a szomszédos szobában, vagyis Fausta szobájában kell elrejtőznie. Perro ki akart találni valami ürügyet, hogy a fiatalember beléphessen az őrgrófnő szobájába; de Sebastiano azonnal leintette, és örömtelen hangon mondta, hogy ne törje a fejét ürügyön, Ő ugyanis már reggel behízelegte magát a szobalány kegyeibe; Perro újra elámult. A titkosrendőr úgy tervezte, hogy Sebastianót akkor veszi majd őrizetbe, amikor fegyveresen lesben áll, Saveriót pedig akkor, amikor elhelyezi a bombát; mindkettőjük kezére bilincset vernek, s azon nyomban lecipelik őket a park bejáratánál várakozó gépkocsiba. Senki se fog észrevenni semmit. Tereso se, csak jóval később kapja majd meg a jelentést, amikor már minden lezajlott.
Végül néhány utolsó figyelmeztetés után Saverio és Perro elment a bombáért, amelyet Perro egy kamrában rejtett el; Sebastiano egyedül maradt a csarnokban. Úgy vélte, elkésik a figyelmeztetéssel, ha csak közvetlenül azelőtt szól Faustának, hogy a nő bemegy a tábornok szobájába. Éppen ki akarta nyújtani a kezét szeretője kilincse felé, amikor a hercegnő ajtaja félig kinyílt, s Gorina gőgös, de egyszersmind zavarodott tekintettel kinézett a csarnokba; intett Sebastianónak, és halkan a nevén szólította: – Ricardo.
Sebastianót annyira elfoglalták tervei és a fájdalom, hogy nem vette észre a hercegnő zavarát és halk hangjának cinkos csengését. De mihelyt belépett a szobába, rájött tévedésére. A kicsi, vaskos hercegnő, rózsaszínű színjátszó selyemkombinéban, amely kíméletlenül megfeszült vastag, ringó derekán, már ott ült a nagy tükör előtt, amelynek három üvege, akár valami groteszk triptichon, három különböző képet adott alacsony, torz alakjáról, egyet szemből, egyet bal felől és egyet jobb felől; fél karját bágyadtan a fiatalember felé nyújtotta, és megparancsolta neki, hogy segítsen öltözködni: szobalánya eltűnt, a jó ég tudja, hogyan. De a hercegnő arca, amelyet előrenyúló orrával együtt mintha vörös láng világított volna meg, szemmel láthatóan arra vallott, hogy a megszokott túlzó gőg színe alatt fel van zaklatva, és félreérthetetlenül elárulta, mit is akar valójában ezzel a felszólítással, és miféle érzések késztették arra, hogy behívja Sebastianót.
A fiatalember egy pillanatig kísértést érzett rá, hogy elnevesse magát. A sors ily módon valóban örökre ki akarja gyógyítani a szerelem minden édes illúziójából, gondolta, hiszen miután leleplezte előtte Fausta árulását, most gúnnyal tetézi a csapást, és a szerelmi szenvedélynek ezt a visszataszító, dagályos karikatúráját, a hercegnő szenilis rajongását ajánlja fel neki. De nem volt vesztegetni való ideje, arra se ért rá, hogy a véletlen ironikus leckéjét csodálja. Odament az öregasszony mögé, és ugyanazzal a gépies határozottsággal, amely lehetővé tette, hogy átölelje Giustina derekát, megismételte a reggeli gesztust; aztán mozdulatlanul megállt. A szörnyű, torz test súlya félrehúzta karját és egész testét; a fiatalember álmatag, szomorú szeme a tükörbe meredt, amely kegyetlen hűséggel verte vissza kettejük összeölelkező alakját.
A hercegnő nem remélte, hogy a férfi ilyen gyorsan megérti, ezért, ha egyáltalán lehetséges, még jobban elpirult, de egyébként szempillája se rezzent meg, csak duzzadt, gyűrűkkel teli ujjait szorította oda az oldalához, és keményen megfogta Sebastiano kezét; közben halk, zavarodott hangon megkérdezte, mit tanácsol: markotányosnőnek vagy cigányasszonynak öltözzön. Hozzátette, hogy testalkatához kétségkívül jobban illene a cigányjelmez, de a markotányosnő-kosztüm sokkal kecsesebb és fiatalosabb. Ráadásul biztosan sok cigányasszony lesz az estélyen, mert jó néhány barna nő van a vendégek között. Arra viszont nagyon kevesen gondoltak, hogy markotányosnőnek öltözzenek. Gorina mindezt olyan hangon mondta, amely, úgy tetszett, bármelyik szótagnál elakadhatott volna a zavar súlyától; közben gőgös tekintettel tovább figyelte magát a három ellenző nélküli lámpától kegyetlenül megvilágított tükörben. Kezével az eddiginél is erősebben szorította az ál-Ricardo ernyedt ujjait; Sebastianónak a hercegnő kérdése hirtelen eszébe juttatta, hogy legföljebb két nappal azelőtt Fausta is ugyanezzel a problémával állt elő, ugyanilyen réveteg és tűnődő hangon kérdezte, az arca is ugyanilyen álmatag volt, amikor afelől kérdezősködött, hogy Pierrot-nak vagy kéményseprőnek öltözzön. Ő a második jelmezt ajánlotta, mert az jobban illett a nő barna és szinte fiús arcához. “Egyszer Fausta is olyan öreg és csúnya lesz, mint a hercegnő; ő is majd valami inassal fogja öleltetni magát... Ő is, akárcsak ez, abban az illúzióban fog ringatózni, hogy az évek nyomtalanul múltak el fölötte" – gondolta magában önkéntelenül. Elszomorodott ettől a gondolattól, hiszen még mindig hálás csodálat töltötte el szívét Fausta szépsége iránt; egyszersmind elment a kedve tőle, hogy komisz tréfát űzzön Gorinával. így hát ahelyett, hogy valami burkoltan csúfondáros mondattal válaszolt volna, amire az előbb kísértést érzett, elengedte a hercegnő derekát, és emberséges hangon, azzal a türelemmel, amellyel a gyerekek szeszélyeit szoktuk fogadni, azt felelte, hogy az igazat megvallva, nem ért az ilyesmihez, de ha jól meggondolja, talán a markotányosnő-jelmezt kellene választani. – Ugye? – mondta Gorina nagyon boldogan. – Hisz sokkal kecsesebb... Virágos ruha lesz rajtam... nagy tollas kalap... a derekamon csobán... a csobánt megtöltöm jó borral... majd körbejárok, és megkérdezem, ki akar bort? – A hercegnő nagyon megörült ennek a lehetőségnek, és észre se vette, hogy egy ideje magának beszél. De amikor észrevette, megijedt. Ki ez a szép inas, és miért tűnik el folyton? Gorina, miközben arra várt, hogy Sebastiano újra átölelje a derekát, akaratlanul nagyon áhítatosan keresztet vetett.
Sebastiano Gorinától egyenest Faustához sietett; kopogás nélkül lépett a szobába. Minden lámpa égett, rózsaszínű, meleg fény áradt belőlük; Fausta anyaszült meztelenül ült az ágy szélén, és odatartotta tökéletes sima lábszárát Giustinának, aki a földön térdelt, és föl akarta húzni úrnője kis lábára a harmonikásan összehajtott harisnyát. Fausta olyan szép volt, hátulról olyan tiszta volt aktjának minden vonala, meztelen háta épp hogy meghajolt, finom feje kicsit féloldalra dőlt bájos nyakán, gömbölyű, barna karját előrenyújtotta; Sebastiano egy pillanatig úgy érezte, hogy megint szerelmes. A két nő felkiáltott; rémülten felugrottak. De Sebastiano most már csakis arra gondolt, hogy megmentse szeretőjét.
– Ne kiabálj – mondta hevesen –, csak azért jöttem, hogy figyelmeztesselek... veszély fenyeget... menekülj a kastélyból, amíg nem késő. – Most a két nő közül Giustina csodálkozott jobban; álmélkodva hallgatta, hogy udvarlója milyen meghitt hangon beszélget úrnőjével. De Fausta rögtön fölismerte Sebastianót, és sietős, csökönyös mozdulatokkal igyekezett fölvenni pongyoláját; közben ingerült hangon ráparancsolt a fiatalemberre, hogy menjen ki a szobából. – Nem megyek – mondta Sebastiano –, csak akkor megyek, ha te is jössz. – Sebastiano nagyon határozottan beszélt, de kerülte Fausta tekintetét, mert félt, hogy a nő megint leveszi a lábáról.
– Miféle veszélyről beszélsz? – kérdezte Fausta dühösen, majd halkan folytatta. – Inkább tűnj el innen... megőrültél? ... Menj innen, mielőtt észrevesznek. – Sebastiano eléggé ismerte Faustát, látta rajta, hogy hirtelen megjelenése teljesen kihozta a sodrából. Haragos szeme, borús homloka, reszketeg hangja csakis félelmet, önzést és gyűlöletet fejezett ki. E mögött a haragos maszk mögött nem volt szerelem, bizonyára sohasem volt. Sebastiano nagyon megkönnyebbült, amikor erre gondolt, és már egyáltalán nem habozott. Odaugrott a nőhöz, megragadta a karját. – Ne hülyéskedj – mondta kíméletlen dühvel –, ha nem jössz magadtól, elviszlek erőszakkal. – Közben kivette zsebéből a revolvert, amelyet Perrótól kapott.
Fausta érezte, hogy Sebastiano megteszi, amivel fenyegetőzik. Rögtön rájött, hogy a veszély, amire a fiatalember céloz, nem egyéb, mint az a merénylet, amelyről Tereso beszélt. De a tábornok megnyugtató szavai után már nem hitte el, hogy valóban közeli veszély fenyegeti; női bizalmatlanságában csakis a féltékeny szerető gesztusát látta Sebastiano beavatkozásában. A fiatalember bizonyára még egyszer megpróbálja megakadályozni, hogy átmenjen Teresóhoz. Faustának hirtelen támadt egy ötlete, és elhatározta, hogy nyomban meg is valósítja.
Egyszerre megváltoztatta hangját, s azt mondta Sebastianónak, hogy rendben van, megteszi, amit kíván, de legalább annyi időt adjon neki, hogy felöltözzön. Miért nem megy le közben a park főbejáratához? Majd ott találkoznak. Ő felöltözik, és öt-tíz perc múlva indul utána. Fausta nem tudta, hogy a fiatalember érzelmei már megváltoztak, s azt hitte, hogy hazug szavait meg kell toldania egy hízelgéssel; azt mondta, csakis az ő érdekében kéri, hogy menjen el, mert különben egyik pillanatról a másikra beléphet valaki és leleplezheti. A rábeszélést azzal tetézte, hogy megsimogatta Sebastiano bosszús arcát.
A fiatalembernek pedig nem volt elég ereje hozzá, hogy elforduljon a nemrégiben még imádott ujjak elől.
Sebastiano nem tudta, hogy elfogadja-e az ajánlatot; Fausta hatásos sietséggel igyekezett legyőzni tétovázását. – Gyerünk... gyerünk... gyerünk... igyekezz – mondta a nő, és az ajtó felé tuszkolta a fiatalembert. Azután a szobalányhoz fordult: – Giustina, gyorsan a fekete selyemruhámat. – De a sietséggel az ellenkezőjét érte el annak, mint amire számított. Sebastiano gyanakodva megállt a küszöbön, és azt mondta, inkább a szobában fogja megvárni. Szerette volna csúfondáros hangon hozzátenni, hogy Fausta biztosan nem szégyelli magát előtte, de szeméremből nem mondta ki gondolatát. A fiatalember újra határozott és hideg hangon beszélt, Fausta ebből megérezte, hogy újabb érveket kell keresnie. – Nem bízol bennem... rendben van – mondta továbbra is sietős hangon –, akkor ne a parkban várj meg... hanem a szobám előtt... a csarnokban... ha még mindig nem bízol bennem... akkor itt a kulcs, tessék... de most menj. – Kivette a kulcsot a zárból, Sebastiano kezébe nyomta, és kituszkolta a fiatalembert a szobából. A férfi most nem állt ellen. Kiment a csarnokba.
Fausta Sebastiano távozása után sem hagyott fel a céltudatos sietséggel; de most egészen másért sietett. – Gyorsan, Giustina – mondta –, vedd föl a fekete ruhámat. – S mielőtt az álmélkodó szobalány magához tért volna, már le is húzta róla a kötényt, és kigombolta ruháját. Neki, Giustinának kell Sebastianóval találkoznia, magyarázta Fausta, miközben a szobalány szégyenkezve állt előtte, csúnya fehér pamutkombinéjában, és karjával eltakarta félig meztelen mellét. Kettejük alakja körülbelül egyforma; Sebastiano nem fogja észrevenni a cserét, ha Giustina álarcot vesz fel, és kendővel beköti a fejét. Majd a személyzeti ajtón távozzon a fiatalemberrel a kastélyból. Tartsa magán az álarcot, vigyázzon, nehogy kiderüljön a csalás, s lehetőleg minél messzebbre vigye Sebastianót. Ha akarja, folytassa tovább a komédiát, ne vegye le az álarcot, hagyja, hogy a fiatalember udvaroljon neki és megcsókolja. Giustina erre összerezzent, hiszen az előbbi csalódás ellenére még mindig ugyanúgy vonzódott Sebastianóhoz. De Fausta azt. hitte, hogy szeméremből rázkódott meg. – Te ostoba – mondta neki –, egész életedben nem jutsz hozzá egy ilyen szép fiatalemberhez... Ne gondolkozz olyan sokat a dolgon, szórakozz, amíg időd engedi... Ha miattam vagy ilyen tartózkodó, ne félj, átadom neked... testestül-lelkestül, testestül-lelkestül. – Fausta élvezte a cselszövést, elnevette magát, közben kilátszottak hegyes fehér fogai. Nekitüzesedve forgolódott a zavarodott Giustina körül, elvégezte az utolsó simításokat az álöltözeten. – Az arcodat el kell takarni – mondta, s ráillesztette a lány kutyaorrára a fekete selyem álarcot –, nemcsak azért, hogy Sebastiano ne vegye észre a cserét, hanem azért is, mert olyan csúnya vagy, hogy megrémítenéd szegény fiút... De a melledet ne takard el, szép melled van, olyan, mint az enyém... Hagyd, hogy egy kicsit lássa a melledet, akkor szívesebben megy veled... – Fausta befejezte Giustina átöltöztetését, s amikor szemügyre vette a kivágott ruhában mereven álló, félénk szobalányt, örömében összecsapta a kezét; úgy tetszett neki, mintha Giustina saját tündöklő külsejétől ijedt volna meg. Az őrgrófnő nagylelkűségi rohamában az egyik dobozból kivett egy régi arany- és lápiszlazuli láncot, a lány nyakára tette, és azt mondta, rábízza; így tökéletes lesz a csalás. Fausta Sebastianótól kapta a láncot, valamikor Sebastiano anyjáé volt, a fiatalember csak ezt az egy holmit tudta megmenteni a családi vagyon roncsai közül. De Fausta ügyet se vetett rá, hogy ezzel újabb fájdalmat okoz Sebastianónak, teljesen lefoglalták saját ötletei. Nagyon tetszett neki az a gondolat, hogy a fiatalembert szerelmével együtt úgy ajándékozza Giustinának, ahogy néha azokat a ruhákat szokta, amelyeket már nem hordott. Örült neki, amikor elképzelte, hogy meglepődik Sebastiano, ha sok-sok szerelmes szó és csók után végre leveszi Giustina álarcát, és rádöbben. hogy nem őt öleli, hanem azt a kis szörnyeteget. Örült, mert arra számított, hogy ezzel a komédiába illő csalással végképp megszabadulhat Sebastiano zavaró szenvedélyétől. Végül remek kasmírsállal kötötte be Giustina fejét, még egyszer figyelmeztette, hogy ne legyen ostoba, és kituszkolta a szobából.
Tereso időközben megkapta annak a detektívnek a jelentését, aki megfigyelte Faustát. A jelentésből bürokratikus szárazsága ellenére egyetlen részlet se maradt ki: minden belekerült, Fausta és Doroteo, a pofonok, a verés és végül az ölelkezés, Tereso, amikor elolvasta, úgy érezte, hogy az egész világ elsötétül a szeme előtt; hirtelen heves vágya támadt, hogy berontson a szomszéd szobába, és saját kezével ölje meg Faustát. De úgy vélte, hogy ez nagyon enyhe bosszú lenne; lenyelte haragját, s elkezdett le-föl járni a szobában. A legkomiszabb szitkokat szórta Faustára, azután sorra vette a bosszú különféle formáit, amelyeket felháborodott képzelete sugallt, de valamennyit elvetette, mert túlságosan enyhének találta őket. Egyáltalán nem elégítené ki, ha megölné a nőt, gondolta, Faustának élnie és szenvednie kell, hogy szenvedésével felvidítsa őt. Elképzelte, hogy valamelyik bérgyilkosával összevagdostatja az arcát, tönkreteszi szépségét; vagy mint elmebeteget bolondházba záratja; vagy elveszi minden vagyonát, és kuplerájba küldi, hogy azt a mesterséget űzze, amire született. Tereso, amióta kormányon volt, sohase használta fel hatalmát személyes bosszúra. De mielőtt elfoglalta az elnöki széket, lázadó tábornokként úgy viselkedett, mint egy bandita; közszájon forgott, hogy mennyi kegyetlenséget követett el. Most fölelevenedtek emlékezetében ifjúságának vérrel és kegyetlenséggel terhes évei.
Tereso még néhány percig föl-alá járkált a szobában, és különféle embertelen kínzásokon törte a fejét, aztán hirtelen megállt, és hangosan fölnevetett. Ha valaki látja, biztosan azt hiszi, hogy megőrült. Pedig Tereso valójában most találta ki a kedvére való bosszút. Faustának a haja szála se fog meggörbülni, mondta magában, de vagyonát, akárcsak a bátyjáét, amelyet régi és újabb lopásokkal szereztek, el fogja koboztatni. És halálbüntetés terhe mellett kényszeríteni fogja az őrgrófnőt, hogy Doroteóhoz menjen feleségül. A szeretett Doroteóhoz. Doroteóhoz, az analfabéta szolgához. A szép menyegzőn ő lesz az örömapa, az örömanya pedig a jóságos hercegnő, aki annyit mesterkedett, hogy összehozza őt Faustával. Az esküvőt még az éjjel megtartják a kápolnában a szoborcsarnok végében. Fausta özvegyasszony. Így hát a megboldogult Sanchez őrgróf helyére, Doroteo, a teherhordó kerül. Azután a boldog párt, mintha nászútra küldené, elviteti a Los Ladrones szigetekre, a kitelepítettek tropikus éghajlatú, szúnyogoktól hemzsegő szokott kényszerlakhelyére; ott hagyja őket; a kedves pár néhány év alatt meg fog rohadni.
Ez a terv nagyon tetszett Teresónak; ugyanis amint múltak az évek, egyre inkább megvetette a mindig ostoba és voltaképpen kevéssé hatékony erőszakot. Terve okos volt és kegyetlen, vagyis amolyan gonosz tréfa. Kivált azt az ötletét élvezte, hogy még az éjjel sebtében megtartják az esküvőt a kastély kápolnájában. De a menyegzőnek nem szabad titokban maradnia – gondolta Tereso. Faustának nagyon is kedvére lenne egy ilyen titkos esküvő; hadd tudja meg mindenki, hogy milyen gálád volt a nő, és hogy meglakolt érte; fel fogja szólítani a kastély valamennyi vendégét, hogy úgy, ahogy vannak, jelmezesen vegyenek részt az esküvőn. Nem akarta vesztegetni az időt, behívta a titkárát, és közölte vele különös parancsait. Azonnal rendelje be a kastély káplánját, ha aludna, ébressze föl, mondja meg neki, készüljön fel az esketésre; egyszersmind kerestesse meg, és tartóztassa le a vörös hajú golfütőhordozót, név szerint Doroteót, és őrizet alatt hozassa a kastélyba. Végül járja végig a kastély valamennyi szobáját, és értesítse a vendégeket, hogy vacsora előtt esküvőn kell részt venniük. E kívánság hallatára a titkár álmélkodva tágra meresztette a szemét, és megkérdezte, hogyan hajtsa végre a parancsot, a kastélyban több mint száz vendég van, hogyan értesítse valamennyit? Tereso ellentmondást nem tűrő hangon felelte, hogy találja ki a megfelelő módszert. Például használja fel azt a jó néhány detektívet, akik a kastélyban tartózkodnak. Különben igyekezzen, és hajtson végre minden parancsot. Az elképedt titkár összecsapta bokáját és kiment.
Fausta végleges árulásának felfedezése, vagy még inkább a tökéletes bosszúterv kiölte Teresóból a vágyat. Így hát egyáltalán nem esett zavarba, amikor nemsokára kopogást hallott az összekötő ajtón. A kristályüveg edényektől és ezüst evőeszközöktől csillogó vacsorázó asztal az ágy és egy kanapé között állt. Tereso leült a kanapéra, keresztbe tette két lábát, és kiáltott Faustának, hogy bejöhet. De az ajtó nem tárult ki, csak egy kicsit nyílt ki, és egy kormos kis kéz jelent meg az ajtófél fehérre és aranyszínűre lakkozott felületén. Ezután egy ugyancsak kormos söprű tűnt fel, amelynek cirokszálai tövig le voltak vágva, majd egy bádogvödör, végül maga Fausta jelmezben. Foltozott, rojtos nadrágot, vékony inget és hatalmas, rongyos, szöges férfibakancsot viselt. Inge és nadrágja fekete és piszkos volt a koromtól, néhány ügyesen elhelyezett hasítékon kilátszott kerek fehér melle és formás lábikrája. Kerek arcát koromfoltok, ujjnyomatok borították. Rövid haja ellenzős sapkája alatt szándékosan össze volt kócolva. Kicsinek, aprónak tetszik a jelmezben, pontosan olyannak, mint egy fiú, gondolta magában Tereso, és akarata ellenére elfogta a vágy. A rongyokkal teli vödör Fausta karján lógott, a seprűt úgy tartotta hóna alatt, mint egy ernyőt. Becsukta az ajtót, majd nagy bakancsában pontosan olyan lustán, olyan nemtörődöm módon csoszogva, mint egy kis kéményseprő, közelebb ment Teresóhoz; sapkaellenzője kaján, vidámságtól csillogó szemére volt húzva: száját halk fütyölésre csücsörítette. – Szegény kis kéményseprő vagyok – mondta éneklő hangon, és körbejárta a szobát; Teresóra rá se nézett. – Szegény kis munka nélküli kéményseprő... Azt mondták, van itt egy kandalló, ami már megtelt korommal... Zavarok? Látom, hogy vacsorára vár valakit... Ha zavarok, máris mondja meg, és én rögtön elmegyek.
Tereso, noha már egyáltalán nem a szerelmes férfi szemével nézte Faustát, akarata ellenére kénytelen volt elismerni, hogy nagyon bájos kamaszfiú-jelmezében, amelynek szakadásain át látni lehetett meztelen testét. De a tábornok már magabiztosnak érezte magát, és szilárdan eltökélte, hogy bosszút áll; soha életében, még legbiztosabb csatáinak előestéjén sem volt ilyen rendíthetetlen. Így hát nagyon nyugodtan azt felelte, hogy a kéményseprő egyáltalán nem zavarja, sőt, ha akarja, megkínálja egy pohár Xéres pezsgővel, mielőtt munkához lát. Ezzel szertartásosan fölkelt, és megtöltött két poharat. Most ő is ugyanúgy akart játszani Faustával, ahogy a nő játszott vele. De Fausta már belefáradt a komédiázásba, és a maga természetes hangján hirtelen kijelentette, hogy elviselhetetlennek érzi a piszkot az arcán, és bemegy mosakodni a fürdőszobába. Ezzel letette a vödröt és a seprűt a földre, és mielőtt Tereso egy szót szólhatott volna, kiment.
Mint mondottuk, Tereso szobája nem érintkezett közvetlenül a fürdőszobával. A szobát és a fürdőszobát az előszoba választotta el egymástól, ezen keresztül lehetett kijutni a szoborcsarnokba. Perro pedig szinte pontosan ugyanakkor adta át Saveriónak a tálcát, az ételtakaró háló alá rejtett műbombával, amikor Fausta belépett Teresóhoz. Saverio erősen elérzékenyülve megszorította a detektív kezét, aztán fogta a tálcát, és bátran, kopogás nélkül benyitott Tereso lakosztályának ajtaján. Az előszobában találta magát három ajtó között: a középső a tábornok szobájába nyílt, ahonnan hangok hallatszottak, a bal oldali a fürdőszobába, a jobb oldali a dolgozószobába. Saverio belépett a fürdőszobába.
Saverio annak az embernek a pontosságával és nyugalmával cselekedett, aki biztos ügye igazában, és ha kell, kész meghalni érte. Meggyújtotta a lámpát, becsukta az ajtót, a tálcát letette a fürdőkád mellett álló lakkozott zsámolyra. Azután odament a törülközőtartó szekrényhez, kinyitotta, visszament a zsámolyhoz, fölemelte az ételtakarót, fölvette a bombát, és betette a szekrénybe, két oszlop összehajtott törülköző közé. Fausta épp abban a pillanatban nyitotta ki az ajtót, és lépett be a fürdőszobába.
Saverio még nem csukta be a szekrényt, és a bomba fekete doboza élénken elütött a fehér törülközőktől. Ez okozta Fausta vesztét. Ha a szekrény már csukva van, Saveriónak talán lett volna annyi lélekjelenléte, hogy úgy viselkedjen, mintha inas volna, és valamilyen ürüggyel megmagyarázza, miért ment be a fürdőszobába. De mivel a szekrény nyitva volt, és az a fekete tárgy nagyon jól látszott a fehér törülközők között, Saverio, aki különben már Fausta megjelenésére teljesen elvesztette a fejét, úgy vélte, hogy semmiféle kockázatot se vállalhat. Még maga se tudta, mit csinál, máris ráugrott Faustára, kezével befogta a száját, berántotta a fürdőszobába, és becsukta az ajtót. A szűk helyiségben a néhány másodpercig tartó tusakodás közben Saverio megkérdezte magában, hogy – természetesen a forradalmi logika szerint – mi a teendője. Úgy érezte, nem habozhat. Meg kell ölnie Faustát. Ez gyilkosság, de Saverio tudta, hogy az ügy érdekében lehet, jobban mondva, szükség esetén kell is gyilkolni; s ennyi elég volt neki. így hát levette a nő szájáról a kezét, amellyel megakadályozta, hogy kiáltson, aztán mindkét kezével megfogta a torkát, és teljes erejével összeszorította. Faustának csak annyi ideje volt, hogy fojtott hangon röviden elkiáltsa magát; mindkét kezével egy kicsit hadonászott a levegőben, mintha életéért cserébe fölajánlaná Saveriónak a koromtól piszkos mutatóujján csillogó hatalmas gyémántot; aztán elhagyta ereje. Saverio, miközben még dühödten szorította a szerencsétlen nő nyakát, az élettelenül összeroskadó test súlyától majdnem előrebukott; ebből látta, hogy Fausta meghalt.
Miután végzett a nővel, rájött, hogy az egyik veszélyt elhárította ugyan, de újra veszélybe jutott. Fausta, ha életben marad, följelenti, de a halott Fausta távollétével gyanút ébreszt a tábornokban, és Tereso biztosan keresni vagy kerestetni fogja. Akkor pedig befellegzett a merényletnek. Saverio nem tudta, mitévő legyen; arra az elhatározásra jutott, hogy Fausta holttestét beteszi a fürdőkádba, és kinyitja a csapokat. A tábornok, ha meghallja a víz csobogását, azt fogja hinni, hogy Fausta fürdik. Így hát csak később fogják fölfedezni a gyilkosságot. Saverio nyomban hozzákezdett eszelős terve megvalósításához. Nagy üggyel-bajjal fölemelte a holttestet a földről, becsúsztatta a fürdőkádba, és kinyitotta a csapokat. A kád alja hamarosan megtelt habzó vízzel, ettől a halott nadrágja és inge felfúvódott; a holttest majdnem ülő helyzetben volt, a feje egészen, a melle félig kilátszott a kádból. Saverio mind ez ideig igazi összeesküvőként viselkedett, de most első ízben olyat tett, ami gyilkosra vall. Fausta kócos feje hátracsuklott, nyelve kilógott, szeme fehérje kifordult, szörnyű volt ránézni. Saverio hirtelen támadt rémületében fölvett a mosdóról egy törülközőt, és a halott nő fejére csavarta. Éppen be akarta csukni a szekrényt, amikor recsegve betört az ajtó, és Tereso jelent meg a küszöbön.
A hálószobát nagyon vékony fal választotta el a fürdőszobától. Így hát mielőtt Fausta meghalt, Tereso meghallotta a rövid kiáltást. Egy pillanatra meghökkent, de aztán eszébe jutott a merénylet, fölkapta revolverét, és rohant a fürdőszobába. Az ajtó belülről be volt zárva. Tereso nekilendült, vállával erősen meglökte, és könnyűszerrel kiszakította a kis reteszt, amiről Saverio azt hitte, hogy bezárkózott vele. Tereso a küszöbön állva egyetlen pillantást vetett a helyiségbe, s rögtön tudta, hogy mi történt: Fausta hátával a kád szélének dőlve ült a habzó vízben, feje fehér göngyöleggé változott; Saverio a tábornok felé fordult, látszott rajta, hogy neki akar rontani. Tereso hátralépett az előszobába, és megvárta, amíg Saverio a küszöbre ugrik, ekkor rálőtt, pontosan a mellére célzott. Saverio tudta, kivel van dolga, s még egy utolsó kísérletet tett az összeesküvés veszélybe jutott épületének megmentésére; rá akart rontani a tábornokra, hogy lefegyverezze és megölje; lehajolt, hogy elkapja a kezét, ezért a karján érte a lövés. Előrebukott, de nem a csarnokba nyíló ajtónak zuhant neki, hanem Perrónak, aki néhány detektívvel és Cincóval éppen ebben a pillanatban lépett be a tábornok lakosztályába, hogy letartóztassa Saveriót.
– A fürdőszobában biztosan bomba van – mondta Cinco lihegve, miközben két detektív elvonszolta Saveriót. – De ön, kegyelmes uram, életben van... hála istennek... Menjen vissza nagyméltóságod a szobájába, mintha semmi se történt volna, és bízza rám a többit... Maga tartóztassa le azt az embert – tette hozzá Cinco Perróhoz fordulva –, maguk meg kutassák át a fürdőszobát. De ne üssenek zajt, senkinek se szabad észrevenni semmit.
Cinco estélyi ruhában, revolverrel a kezében izgatott, de halk hangon beszélt, ezzel meg szerette volna győzni Teresót, hogy váratlanul lépett közbe. Mindenképpen titokban és olyan elegánsan akarta lebonyolítani az akciót, ahogy gazdájának megígérte. De a tábornok testtartása, vagy inkább a tekintete hirtelen megdermesztette. Tereso egyetlen intéssel megállította a két detektívet, aki a fürdőszobába akart rohanni, hogy végrehajtsa Cinco parancsát, és elsőnek lépett be a helyiségbe; odament a fürdőkádhoz, fél kezével szép lassan letekerte a törülközőt Fausta fejéről. – Meghalt – mondta Tereso hidegen, és a rendőrfőnökre nézett –, gratulálok, Cinco... Vigyék ki innen a holttestet, és fektessék az ágyamra. – Ezalatt Perro még egy utolsó kísérletet tett a szörnyű szerencsétlenség igazolására, odalépett a szekrényhez, kivette a bombát, megmutatta főnökének ~ szerette volna, ha Tereso is látja, és azt mondta: – Tessék, itt van. – De a tábornok arra se méltatta ezt a rendőri fontoskodást, hogy oda nézzen. A két detektív kivette Faustát a kádból, és bevitte a csöpögő holttestet a hálószobába. Tereso hátat fordított Cincónak és kíséretének, és távozott a fürdőszobából.
Miután a holttestet az ágyra fektették, a szoba hamarosan megtelt emberekkel. Ott volt egypár inas és egy szobalány, akik a lövés zajára mentek oda, jó néhány detektív, köztük az a kettő, akik a holttestet vitték, valamint Cinco és Perro, akik Tereso hallgatásától megdermedve álltak a küszöbön, s végül maga a hercegnő. Gorina egy darabig várta, hogy Sebastiano visszamenjen hozzá. Azután arra gondolt, hogy valamelyik vendég biztosan magához hívta a fiatalembert. Így hát fölvette a markotányosnő-jelmezt, amit Sebastiano ajánlott neki. Éppen az arcát festette, amikor meghallotta a dulakodást; berohant Teresóhoz. Egyik arca már ki volt festve, a másik még nem. Vörös paszományos markotányosnő-kabátban, világos facsobánnal az oldalán, nagy tollas kalappal a fején értetlenül, kábultan fordult hol ehhez, hol ahhoz, hogy megtudja, mi történt. Senki se válaszolt, mindenki meg volt rémülve, de inkább a szoba végében, az egyik ablakmélyedésben álló Tereso mozdulatlan, egyenes alakjától, mintsem az ágyra fektetett holttesttől.
A tábornok dühöngött. Dühe keserű volt és üres, és ettől sokkal jobban szenvedett, mint bármilyen nyilvánvaló fájdalomtól. Fausta meghalt, Tereso ezt bizonyos mértékig igazságosnak találta, de államférfihoz illő napirendjének felsőbbrendű, szabályozott, hermetikus ritmusán valami repedés, sőt rosszabb, valóságos törés tűnt fel, s ez kihozta a sodrából. A halottat, a tülekedést, azt, hogy az emberek berontottak a szobájába, mind, mind merényletnek tekintette méltósága és tekintélye ellen. Ezt a nevetséges és ingerlő zűrzavart még a halál se, még a veszély se igazolhatta, amely az imént fenyegette őt. Tereso arra gondolt, hogy az egyszerű elbocsátás túlságosan enyhe büntetés volna Cinco számára, aki elsősorban felelős ezért a szörnyű szerencsétlenségért. Végül is a tábornok komor hallgatásától megrémült Cinco és Perro a detektívekkel együtt visszavonult. De az előszoba küszöbén összetalálkoztak az újonnan jöttékkel, akik akkor érkeztek, és még semmit se tudtak a történtekről. Köztük volt Tereso titkára, aki lihegve rohant oda, hogy jelentse főnökének a kapott parancsok végrehajtását; a titkárt egy detektív követte, aki karjánál fogva hurcolta a kócos és riadt Doroteót. A titkár először csak az ablakmélyedésben álló Teresót látta. A küszöbön összecsapta a bokáját, és mereven tisztelgett; eztán jelentette, hogy minden parancsot végrehajtott. Itt van Doroteo, a papot is értesítették, a vendégeket nemkülönben... De a titkár szeme ekkor hirtelen az ágyon fekvő holttestre tévedt, és a férfi elnémult.
Tereso végre megszólalt. A tréfa tragédiára fordult ugyan, de neki semmi oka se volt rá, hogy ezt közölje a titkárral. Másrészt Tereso hálás volt a titkárnak azért, hogy odaérkezett... íme, valaki végre hűségesen végrehajtja a kapott parancsokat. Hiszen a többiek, Cincótól kezdve Faustáig, akinek halálát a tábornok dühében a végső és helyrehozhatatlan engedetlenség jelének tekintette, mind úgy tűntek fel előtte, mintha összeszűrték volna a levet, hogy kijátsszák akaratát. Tereso elhatározta, hogy az esküvőt temetéssé változtatja át; hiszen az is szertartás; a nagy rendetlenség után különös szükségét érezte valamilyen ceremóniának, akár a gyászszertartásnak is. Halkan közölte a titkárral, hogy nagyon helyesen járt el, de most menjen, és mondja meg a papnak, hogy nem esküvő lesz, hanem temetés. Azután jöjjön vissza néhány szolgával, és vigyék a holttestet a kápolnába. A titkár azt felelte, hogy minden úgy lesz, ahogy a tábornok parancsolja, majd kiment. Tereso nem mozdult el az ablakmélyedésből, mereven az ajtóra pillantott, s ezt az összes jelenlevők úgy fogták fel, mintha parancs volna. Szép zajtalanul, szinte hátrálva egy más után elindultak az ajtó felé. Tereso egyedül maradt.
Végül, amikor az utolsó betolakodó mögött is becsukódott az ajtó, a tábornok úgy érezte, hogy megszabadult minden tapintatlan és rögtönzött elérzékenyüléstől, és újra magára talált. Ez az ő szobája, az ott az ő ágya, az a megterített asztal is az övé. Az asztalon álló két gyertyatartó fénye olyan nagy, bensőséges nyugalommal árasztotta el a szobát, hogy ha a lepedőkön nem feküdt volna egy holttest, Tereso azt hihette volna, hogy semmi se történt. A tábornok a zűrzavart követő csendben is megkönnyebbülten fedezte föl azt a nyugalmat és meghittséget, amit szeretett. A békesség végre felüdítette homlokát, a düh kiszállt belőle. Lassan odament az ágyhoz, és egy pillanatnyi habozás után leült a szélére.
De amikor ránézett az élettelen Faustára, észrevette, hogy miután kielégítette a rend és a szertartás iránti igényét, a halál keserűsége fájdalmasabban tölti el a lelkét, mint bármikor. Azt remélte, hogy ezen az ágyon ölelkezhet a nővel, a sors viszont úgy akarta, hogy csak holtan fektethesse rá. így hát Fausta annyi csalás után örökre kitért előle. Erre a gondolatra Teresót ismét elfogta a tehetetlenség érzése, amely annyiszor felébredt már lelkében a meghiúsult szerelmi kísérletek után. De most hátborzongató képtelenségként a makacs és jóvátehetetlen magány eddig ismeretlen dühe keveredett bele.
A tábornok lesütötte szemét, mintha így akarna szabadulni a tisztánlátását veszélyeztető elérzékenyüléstől, de aztán Faustára emelte tekintetét. A nő az ágyon feküdt, de a detektívek nagyon siettek, nem volt idejük úgy elhelyezni, hogy feje a párnán nyugodjon. Arca az ágytakarót érte, s egy kicsit a válla felé dőlt; a függönyök árnyéka valamelyest lágyabbnak tüntette fel arcvonásait; egész teste nyugodt ernyedtségében csupán az jelezte a halált, hogy szája félig nyitva volt, mint a döglött kismadarak csőre, amelyekről azt hiszi az ember, hogy csakis levegővel táplálkoztak. Összekócolt rövid haja árnyékba borította arcát és keskeny fürtökkel vette körül a fejét. De a halál, amelynek megbékélt arca ellentmondott, nagyon is jól látszott vizes inge és nadrágja ráncaiban, amelyek nem a test vonalát követték, hanem egészen másként rendeződtek el; gyűrötten tapadtak melléhez, hasához, lábszárához, és szinte olyan benyomást tettek, mintha az élet lendülete okozta volna őket, pedig az élet már elszállt ezekből a tagokból. Tereso a háborúban számtalan halottat látott mindenféle testtartásban, s most is ugyanolyan közönyösen szeretett volna viselkedni, mint a harctéren. De szerelmének és hatalmának ez a végső, döbbenetes, sivár megcsúfolása, akarata ellenére valamiféle tompa és fájó szemlélődésre kényszerítette. Így hát nem maradt más hátra, mint elhinni és kinyilvánítani, hogy vereséget szenvedett. Legföljebb azt próbálhatja meg, hogy ezt a titokzatos és gyászos rendetlenséget visszatereli valami emberi rendbe. Fölkelt, megkerülte az ágyat, fél keze hüvelykujjával lefogta a halott szemét. Azután sietség nélkül, mintha csak úgy véletlenül, hanyagul csinálná, egymás után fölemelte a halott mindkét csuklóját, súlyos, puha karját, és keresztbe tette őket a mellén. A falon az ágy fölött kis ébenfából és elefántcsontból készült feszület függött. Tereso levette, és a halott keze közé rakta.
Ekkor tapintatosan kopogtak az ajtón. Tereso gyorsan elment az ágy mellől, a fogashoz lépett, levette az övét, derekára fűzte, aztán kiáltott, hogy szabad.
Titkára jelentkezett négy szolgával, akik rudakon egy csillogó fémágyat hoztak. Fausta nyaranként meztelenül napozott az ilyen fémágyakon, s barnára süttette magát, ami nagyon jól illett bőrének. A négy férfi áttette a halottat a fémágyra, és betakarta az ágyterítővel.
A titkárnak még nem volt ideje rá, hogy lemondja az esküvőre szóló meghívást, amit a detektívek szétvittek a kastély valamennyi szobájába. Amikor a négy férfi kivitte a szobából az ágyat, a szoborcsarnok végén, a kápolnával szemközti oldalon valóságos tömeg tolongott. A csarnoknak ezt a részét egymás kezét fogva négy vagy öt detektív zárta el. Mögöttük az emberek nyakukat, fejüket nyújtogatták, hogy lássák, mi történt. Valamennyien jelmezes vendégek voltak; a kevéssé megvilágított csarnok félhomályában festett arqú, lüszterruhát, tollforgót, színes maskarát viselő sokaság szorongott. A félhomályban nem volt annyira sötét, hogy ne lehessen kivenni egy-egy hatalmas vérvörös, bütykös kartonorrot, óriási Pulcinella-fejet, sárga kínai arcot vagy szörnyű részeg nevetésre torzuló, vörös-fehér álarcot. Amikor a vendégek meglátták a fémágyat vivő-négy férfit, nem tehettek egyebet, mint hogy akiken kalap volt, levették, a többiek az álarcot, a kartonorrot, a kócból készült álszakállt rántották le magukról. Így vitte át a négy szolga a halottat a jelmezes tömeg kíváncsi szeme előtt a kápolnába. Mögöttük Tereso búskomor, szemüveges, hórihorgas titkára és Gorina haladt; a hercegnő, akinek oldalán még ott himbálózott a csobán, kábultan lépkedett; szokott dölyfössége ez egyszer cserbenhagyta. Ezután következett a detektív és Doroteo. Végül Tereso tűnt fel feszes egyenruhájában peckesen és mereven; hüvelykujját övébe dugta. A kicsi, lassú, tétovázó menet végigment a szoborcsarnokon, a spanyol hódítók komor arca előtt. Az utat elzáró detektívek mögött az egymást taposó jelmezesek még egyszer utoljára kinyújtották nyakukat, hogy lássanak valamit. Azután becsukódott a kápolna ajtaja Tereso mögött.
A kápolna kicsi volt, de magas. A fehérre meszelt falakon fekete-arany színű, hasas karzat futott körül; lent sorakoztak Gorina őseinek barokk szarkofágjai. Domború címerek, csillogó, sárga márvány halálfejek, bronzbetűs szalagokkal díszített sírkövek, pufók puttók; semmi se hiányzott a régi idők megszokott halotti dekorációjából. A kápolna végén az oltár olyannak tűnt, mintha az aranykardokból fényözön árasztaná el. Az oltár fölötti keret nélküli nagy sötét kép Krisztust ábrázolta; a megváltó teste lila volt, hatalmas töviskoronája alól vér csepegett, otromba szöggel átvert lába felé fürge fekete kígyó nyújtogatta a fejét.
A miseruhát viselő, erős testalkatú pap ott állt az oltár előtt; nem nagyon csodálkozott rajta, hogy először esküvőre kapott utasítást, majd arra, hogy helyette a temetési szertartást végezze el. Keresztelő, esküvő, temetés – a pap már olyan régen gyakorolta hivatását, hogy egy ideje nem tett különbséget e három nagyon is eltérő rítus között. Nem mintha hitetlen lett volna, de az emberi élet, ami erre a három mozzanatra szűkül le, túlságosan nyomorúságosnak, túlságosan sivárnak tetszik ahhoz, hogy az ember oly sok év után érzékenyen megkülönböztesse a szertartásokat. Jelen esetben az időpont, az utasítás megváltoztatása és az erőszakos halál szokatlan oka kétségtelenül különösnek hatott, de Tereso tekintélye elegendő volt hozzá, hogy ellensúlyozza ezeket a furcsaságokat.
A pap, amikor látta, hogy a kis gyászmenet belép a templomba, fölemelte karját, s anélkül, hogy kövér, hipochonder arcán a legkisebb kíváncsiságot lehetett volna látni, mély és határozott hangon azt mondta, menjenek előbbre, és az oltár lábánál tegyék le az ágyat. Ezután a ministránshoz fordult, s halkan, lassan felszólította, hogy nyissa ki a misekönyvet a halottas szertartásnál. De az orgonista, akit a zűrzavarban nem értesítettek a változásról, kicsi, zárt fülkéjéből nem láthatta, mi történik, s ezért, amikor a négy férfi óvatosan letette az ágyat az oltár elé, a csöndben egy nászinduló diadalmas, ujjongó dallama harsant fel. A pap nem tudta visszatartani haragos mozdulatát. Intett a ministránsnak. Látni lehetett, hogy a fiú, amilyen gyorsan fehér-vörös ruhája engedi, elrohan, s eltűnik az orgonához vezető fedett lépcsőn. A zene az egyik legujjongóbb hangnál szinte rögtön elhallgatott.
A pap maga elé nézett, ellenőrizte, nem hiányzik-e valami, majd hátat fordított a kápolnának, odament a misekönyvhöz, és elkezdte mondani az imát. A ministráns keresztet vetett, és letérdelt az oltár legalsó lépcsőjére. A pap zengő sietős hangját hirtelen elnyomta az orgona, amely rákezdett a Requiemre.
A hercegnő közben leült az oltártól balra az első padba. Tereso az oltártól jobbra foglalt helyet. A hercegnő mindenekelőtt az estélyre és nagyvilági rangjára gondolt. Mindkettő gyászos véget ért. De egyszersmind, szinte akarata ellenére, nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze magában, vajon hova lett Sebastiano. Ám nagy áhítattal mégis keresztet vetett, és ajka máris mormolta az imát. A csobán ott lógott a derekán, de fejét kendővel fedte be, a tollas kalap Tereso szobájában maradt.
A tábornok is letérdelt, és homlokát tenyerébe hajtotta. Tereso a maga nagyon formális módján vallásos ember volt. Imádság közben alázatos érzés fogta el, amelyet saját fontosságának tudata keserűvé és meghatotta tett, de közben nem a meggyilkolt Faustára gondolt, hanem önmagára és a halálra. A tábornok eddig megcsalt szerelmes volt. De most a feszület előtt térdelve újra államférfinak érezte magát, és úgy tűnt fel előtte, hogy egyszersmind átéli saját hatalmának méltóságát és azt, hogy ő maga semmi az Istennel szemben.
Doroteo, aki az egyik ajtófélfánál állt, egyáltalán nem értette a történteket, azt se tudta, hogy Fausta meghalt. A detektív, aki letartóztatta, a másik ajtófélfánál csakis arra ügyelt, hogy őrizze, és remélte, h.ogy a tábornok fölfigyel buzgalmára. A titkár az egyik hátsó padban térdelt; kopasz fejét előrehajtva hiába tűnődött rajta, hogy mi lehet az oka ennek a titokzatos históriának, miért változott át az esküvő az utolsó pillanatban gyászszertartássá.
Ugyanekkor a park mélyén az egyik magnóliabokor árnyékában egy padon sok tettetés és kacérkodás után Giustina levette az álarcot; Sebastiano. dühödt haraggal fedezte föl, hogy újra hagyta becsapni magát. Így hát Fausta végképp elveszett abban az undorító félreértésben, amiből semmi, a ligetek felett felbukkanó hold se hiányzott ahhoz, hogy szerelmes éjszakái paródiájának tűnjön fel.
Ugyancsak ekkor Saverio három halálos sebből vérezve hánykódott a gépkocsiban, amely Antigua főútján teljes sebességgel rohant vele a temető felé, hogy elföldeljék; a fiatalember haldoklott. Cinco legszívesebben ezzel a módszerrel, az úgynevezett “ley fuga" segítségével szabadult meg a nemkívánatos foglyoktól. Az őrizetest agyonlőtték, majd azt mondták, hogy szökni próbált. Cinco már biztos volt benne, hogy meneszteni fogják, s ezért nem ragaszkodott az eredetileg tervezett nagy per megrendezéséhez. De Saveriónak Perro adta meg a kegyelemlövést a tarkójába.
1
A nyár első napjaiban Agostino anyjával minden reggel víziszánon kievezett a tengerre. Anyja kezdetben felfogadott egy tengerészt, ez azonban szemmel láthatóan terhére volt Agostinónak, úgyhogy az asszony később fia gondjaira bízta az evezőket. Agostino áhítatos örömmel evezett a csendes és áttetsző kora reggeli tengeren, anyja vele szemben ült, vidám és nyugodt volt, akár a tenger. Csendesen beszélgetett a fiúval, mintha felnőtt férfi volna, nem tizenhárom éves fiúcska. Agostino anyja előkelő, fiatalos szépasszony volt; a kisfiút büszkeség töltötte el, valahányszor reggelenként kettesben kieveztek a tengerre. Úgy tűnt neki, hogy a tengerparton valamennyi fürdőző őket nézi, anyját csodálja, őt irigyli; meg volt győződve róla, hogy minden szem rájuk szegeződik, s ezért mintha a szokottnál hangosabban beszélt és furcsán gesztikulált volna, úgy érezte, hogy a színház különös légköre veszi körül, s anyjával nem a tengerparton, hanem a rivalda előtt áll, sok száz néző figyelmes tekintetének kereszttüzében. Anyja néha új fürdőruhában jelent meg; ilyenkor nem tudta megállni, hogy ezt fennhangon meg ne jegyezze, és titokban azt kívánta, bár meghallaná valaki; máskor anyja beküldte valamiért a kabinba, ő pedig kinn maradt a parton a víziszán mellett. Agostino rejtett örömmel engedelmeskedett, boldog volt, hogy, ha csak néhány perccel is, meghosszabbíthatja látványos indulásukat. Végül beszálltak a víziszánba, Agostino nekifeküdt az evezőknek, és kievezett a nyílt tengerre. De lelkében még sokáig ott rezgett izgatott és rajongó gyermeki hiúsága.
Amikor már messzire voltak a parttól, anyja megkérte, hogy álljon meg, aztán felvette fürdősapkáját, lehúzta szandálját, és beleereszkedett a tengerbe. Agostino követte. Ott úszkáltak a magára hagyott víziszán körül, amelynek evezői a vízbe lógtak, vidáman beszélgettek, szavaik a sima és verőfényes tenger csendjében hangosnak tűntek. Anyja néha rámutatott egy parafadarabra, amely kicsit odább lebegett a víz színén, és úszóversenyre hívta ki a fiát. A kisfiú kapott egy méter előnyt, aztán erőteljes karcsapásokkal megindultak a parafa felé. Máskor a víziszán üléséről ugróversenyt rendeztek. Ugrásaik nyomán meghasadt a tiszta, halvány tengervíz. Agostino nézte, amint anyja teste zöld buborékokkal körülvéve elmerül, azután gyorsan utánaugrott. Örömmel követte volna bárhová, még a tenger fenekére is. Nyomába szegődött, úgy tűnt fel neki, mintha a hideg és egynemű közegen is érezni lehetne, hogy a szeretett test áthaladt rajta. Amikor befejezték a fürdést, visszaszálltak a víziszánra, anyja körülnézett a csöndes, csillogó tengeren, és megkérdezte: – Ugye, milyen szép? – Agostino nem válaszolt, mert úgy érezte, hogy a tenger és az ég szépségeiben csak azért lelheti örömét, mert a tengerre és az égre is átterjedt a kettőjük kapcsolatát átható meghittség. Néha arra gondolt, mi maradna ebből a szépségből, ha ő nem volna ilyen meghitt viszonyban anyjával. Még sokáig szárítkoztak a napon, amely déltájban egyre forróbban tűzött; azután anyja elnyújtózott a víziszán két kis csónakját összekötő gerendán, és hanyatt fekve, haját a vízbe lógatva, az ég felé fordított arccal, szemét lehunyva mintha elszunnyadt volna; Agostino közben ott ült az evezőpadon, körülnézett, anyját figyelte, még lélegzetét is visszatartotta, nehogy megzavarja álmát. Anyja egyszer csak kinyitotta szemét, és azt mondta, most veszi észre, milyen élvezet hanyatt fekve, becsukott szemmel heverészni, és érezni, hogy az ember háta alatt áramlik, hullámzik a víz; máskor megkérte Agostinót, adja oda cigarettatárcáját, vagy éppenséggel gyújtson rá egy cigarettára, és nyújtsa oda neki; Agostino minden kérést alázatos, remegő figyelemmel teljesített. Ezután anyja csendben cigarettázott, Agostino pedig meggörnyedve, háttal ült neki az evezőpadon, de fejét oldalt fordította, hogy láthassa a kis kék füstfelhőt, amely jelezte, hol pihen anyja feje a vízben lebegő hajával. De az is előfordult, hogy anyja nem tudott betelni a nappal, és megkérte Agostinót, evezzen, de ne nézzen hátra, ő pedig levette melltartóját és fürdőnadrágját, és egész testét odatárta a napfénynek. Agostino csak evezett, büszke volt feladatára, mintha valami szertartásban való részvételre kapott volna engedélyt. Eszébe sem jutott megfordulni, sőt, úgy érezte, mintha azt a napfényben sütkérező meztelen testet ott a háta mögött valami mérhetetlen tiszteletet követelő titokzatosság venné körül.
Egyik reggel anyja a nagy napernyő alatt pihent, ő pedig mellette a homokban ülve várta a csónakázás megszokott idejét. Egyszer csak egy álló alak árnyéka takarta el előle a napot. Kinyitotta szemét: szikár, barna, fiatal férfit látott maga előtt, aki éppen kezet fogott anyjával. Nem sokat törődött a dologgal, azt gondolta, ez is afféle szokásos véletlen találkozás; egy kicsit félrehúzódott, és várta, hogy a beszélgetés véget érjen. De a férfi, bár hellyel kínálták, nem ült le, a part felé mutatott – ott volt kikötve fehér víziszánja, amelyen jött –, és meghívta Agostino anyját csónakázni. Agostino biztos volt benne, hogy anyja ezt is vissza fogja utasítani, akár a többi hasonló meghívást; annál jobban meglepődött, hogy anyja azonnal igent mondott, és. máris vette a holmiját, szandálját, fürdősapkáját, táskáját, és felállt. Ugyanazzal a nyájas és közvetlen egyszerűséggel fogadta el a férfi meghívását, amely fiához fűződő kapcsolatát jellemezte; ugyanolyan egyszerűen és közvetlenül fordult Agostinóhoz, aki lehajtott fejjel üldögélt tovább, nagy buzgalommal pergetve kezéből a homokot, és azt mondta neki, fürödjön egyedül, ő elmegy egy kicsit csónakázni, nemsokára visszajön. Közben a férfi, mint aki biztos a dolgában, megindult a víziszán felé; és az asszony a szokott méltóságteljes, nyugodt és lassú lépteivel, engedelmesen ment utána.
A kisfiú csak nézte őket, és akaratlanul is arra gondolt, hogy mindaz a büszkeség, hiúság, izgalom, amelyet ő szokott érezni a tengerre való induláskor, most biztosan ezt a férfit tölti el. Látta, hogy anyja beszáll a víziszánba, a férfi meg testét hátrahajlítva, lábát a lábtartónak feszítve, néhány erőteljes evezőcsapással kilódítja a víziszánt a sekély parti vízből. A férfi evezett, vele szemben Agostino anyja mindkét kezével az ülésbe kapaszkodott, és mintha beszélgetett volna vele. Aztán a víziszán mindjobban összezsugorodott, belesiklott a víztükör vakító ragyogásába, és lassanként feloldódott benne.
Agostino, amikor magára maradt, végigfeküdt anyja nyugágyán, egyik karját a tarkója alá tette, és szemét az égre szegezve, tűnődő és közömbös pózt erőltetett magára. Úgy érezte, hogy amint az elmúlt napokban a tengerparton valamennyi fürdőzőnek észre kellett vennie, amikor anyjával csónakázni indult, most biztosan nem kerüli el figyelmüket, hogy anyja magára hagyta, és a víziszános férfival ment evezni. Éppen ezért semmiképpen sem szabad elárulnia keserű haragját és csalódását. De bármennyire igyekezett is higgadtan és nyugodtan viselkedni, úgy érezte, lerí az arcáról, hogy mindez csak üres és erőltetett póz. A legjobban nem is az sértette, hogy anyja a fiatalembert választotta helyette, hanem az, hogy boldogan, odaadó örömmel, mintegy előre megfontolva fogadta el a meghívást. Mintha eleve eldöntötte volna magában, hogy mihelyt alkalom kínálkozik, megragadja, nem szalasztja el. Mintha azokban a napokban, amikor együtt eveztek ki a tengerre, mindig unatkozott volna, és csak jobb társaság hiányában ment volna fiával. Agostino rosszkedvét egy emlék is növelte. Egy alkalommal anyja házi bálba ment egy baráti családhoz. Velük volt egyik unokanővére is. A lányt kínosan érintette, hogy eleinte senki sem kérte fel, ezért leereszkedett rövidnadrágos unokaöccséhez, és két táncot végigtáncolt vele.
Közben azonban kényszeredetten, ügyetlenül és unottan mozgott; Agostino főként azzal volt elfoglalva, hogy saját lépéseire ügyeljen, mégis hamarosan észrevette unokanővére lenéző és az ő szempontjából egyáltalán nem hízelgő viselkedését. De azért harmadszor is felkérte, és akkor nagy meglepetés érte: a lány ugyanis hirtelen elmosolyodott, készségesen felállt, és mindkét kezével lesimította meggyűrődött szoknyáját. Csakhogy nem Agostino karjába rohant, elment mellette, és egy fiatal férfi felé indult, aki Agostino válla fölött meghajlással táncra kérte. Az egész jelenet nem tartott tovább öt másodpercnél, és csak Agostino figyelt fel rá, senki más. De ő úgy érezte, hogy nagyon megalázták, és mindenki észrevette szégyenét.
Most, hogy anyja elment a víziszános férfival, összehasonlította a két esetet, és úgy érezte, nincsen közöttük különbség. Anyja, akár az unokanővére, csak a kedvező alkalmat várta, hogy faképnél hagyja. Ugyanolyan szolgálatkész engedékenységgel fogadta az első kísérőt, aki útjába került. És ő mindkét esetben úgy zuhant vissza ábrándjai közül a földre, mintha valami hegyről esett volna le, és most itt kínlódik sebzett lélekkel, összetörve.
Anyja ezen a napon néhány órát töltött a tengeren; a fiúcska az ernyő alatt ülve látta, amint kiszáll a partra, kezét nyújtja a férfinak, és a déli nap tüzében, lehajtott fejjel, sietség nélkül indul a kabin felé. A tengerpart már kihalt volt; ez kissé megvigasztalta Agostinót, mert változatlanul azt hitte, hogy az emberek figyelik őket. – Mit csináltál? – kérdezte az asszony közömbös hangon. – Nagyon jól szórakoztam – válaszolta Agostino; és azt hazudta, hogy a szomszédos kabin tulajdonosának fiaival ő is kievezett a tengerre. De az asszony már nem is figyelt rá, sietett a kabinba átöltözni. Agostino elhatározta, hogy másnap, amint meglátja a tengeren a férfi fehér víziszánját, kitalál valamilyen ürügyet és odébbáll; akkor legalább nem kell még egyszer elszenvednie azt a szégyent, hogy ott hagyják a parton. De másnap, amikor éppen indulni akart, anyja visszahívta. – Gyere – mondta, s közben felállt, és összeszedte holmiját –, kievezünk a tengerre. – Agostino azt hitte, hogy anyja lemondott a férfi társaságáról, csak vele akar csónakázni, s követte. A férfi azonban ott állt a víziszán mellett, várta őket. Az asszony üdvözölte, és egyszerűen csak ennyit mondott: – Elhoztam a fiamat is. – így aztán a kisfiú, nagyon kedvetlenül, leült anyja mellé, a férfi pedig a szemközti ülésen evezett.
Agostino eddig csak egyformának látta anyját: méltóságteljesnek, nyugodtnak, tartózkodónak. Éppen ezért nagyon meglepte, amit csónakázás közben tapasztalt; anyja nemcsak másképpen viselkedett és beszélgetett, hanem szinte egész egyénisége megváltozott; mintha kicserélték volna. Alighogy kiértek a nyílt tengerre, egy csípős és Agostino számára elég homályos célzással furcsa, bizalmas beszélgetésbe kezdett. Amennyire Agostino megértette, a férfi egyik barátnőjéről folyt a szó, akinek egy gazdagabb és szívesebben látott fiatalember udvarolt; de ez csak ürügy volt; a beszélgetés azután folyt tovább, behízelgő, kötekedő, fölényes és csúfondáros hangon. A két felnőtt közül mintha az asszony lett volna a kihívóbb, de egyszersmind védtelenebb is; a férfi viszont igyekezett nyugodt, csaknem ironikus válaszokat adni, mint aki biztos a dolgában. Agostino anyja, a fiúcska legnagyobb örömére, néha mintha elégedetlen lett volna, sőt, mintha haragudott volna a férfira; de rögtön ezután csalódás érte a kisfiút, mert anyjának egy hízelgő mondata rácáfolt előbbi benyomására. Az asszony ugyanis neheztelő hangon, homályos szemrehányásokkal árasztotta el a férfit. Agostino meglepődött, hiszen a férfinak meg kellett volna sértődnie, ehelyett arca csak úgy sugárzott az ostoba hiúságtól; a fiúcska mindebből azt a következtetést vonta le, hogy anyja csak színlelte a szemrehányásokat, szavainak bizonyára valamilyen gyengéd értelme volt, amit ő még nem érthet. Ekkor már sem anyja, sem a férfi nemigen törődött avval, hogy ő is velük van; szinte levegőnek nézték, anyja anynyira megfeledkezett jelenlétéről, hogy közölte a férfival, hibát követett el, amikor az előző napon kettesben csónakázott vele, s ez nem fog még egyszer előfordulni. Ezután mindig magával viszi fiát. Agostino sértőnek érezte ezt a kijelentést; mintha neki nem volna szabad akarata, mintha élettelen tárgy volna, amellyel anyja kénye-kedve szerint bánhat.
Egyetlenegyszer fordult csak elő, hogy anyja mégis figyelembe vette jelenlétét; ez akkor történt, amikor a férfi hirtelen elengedte az evezőt, előrehajolt, és feltűnően csúfondáros arckifejezéssel halkan egy rövid mondatot mondott; Agostinónak nem sikerült megértenie. Ez olyan goromba lehetett, hogy az asszonyból kitört a túlzott felháborodás és a színlelt harag. – Legalább erre az ártatlan gyerekre legyen tekintettel – mondta, és a mellette ülő Agostinóra mutatott. Agostino, amikor meghallotta, hogy ártatlannak nevezik, undorában elkezdett reszketni; úgy érezte, mintha valami mocskos rongyot dobtak volna rá, és nem tudna szabadulni tőle.
Amikor már eléggé eltávolodtak a parttól, a férfi fürödni hívta Agostino anyját. Ekkor újabb fájdalmas meglepetés érte a kisfiút: azelőtt oly sokszor megcsodálta azt a tartózkodást és egyszerűséget, amellyel anyja a tengerbe ereszkedett, most pedig fájdalmas döbbenettel vette észre a megszokottól olyannyira elütő mozdulatait. A férfi beleugrott a tengerbe, már fel is merült a víz alól, az asszony pedig még mindig habozott, lábával próbálgatta a vizet; nem lehetett tudni, mit színlel, félelmet-e vagy viszolygást. Ellenkezett, tiltakozott, nevetett, mindkét kezével belekapaszkodott az ülésbe, végül egy szinte illetlen mozdulattal ellódította csípőjét és egyik lábát, majd ügyetlenül a férfi karjai közé esett. Mindketten elmerültek, aztán együtt bukkantak fel a víz színén. Agostino összekuporodott az ülésen, és nézte anyja nevető arcát meg a férfi komoly, barna fejét; úgy tűnt neki, hogy a két arc összeér. A kristálytiszta vízben látni lehetett a két egymás mellett vonagló, összefonódni kész testet, csípőjük, lábuk szüntelenül egymásba ütközött. Ago'stino csak nézte őket, aztán a távoli part felé fordította fejét, fölöslegesnek érezte magát, szégyenkezett. Anyja a vízből, lubickolás közben, észrevette, hogy a kisfiú tekintete elsötétült, és aznap másodízben olyasmit mondott neki, ami Agostinót megalázta és megszégyenítette. – Miért vagy olyan komoly? Nem látod, milyen szép itt minden? Istenem, milyen komoly ez a gyerek. – Agostino nem válaszolt, csak elfordította tekintetét. A fürdés sokáig tartott, Agostino anyja meg a férfi úgy játszott a vízben, akár két delfin, szinte teljesen megfeledkeztek a kisfiúról. Végre aztán visszaszálltak a víziszánra. A férfi egyetlen lendülettel fönn termett, majd lehajolt, és kihúzta a vízből a segítségét kérő asszonyt. Agostino nézte, látta, hogy a férfi ujjai a kar leglágyabb és legvastagabb részén, a váll és a hónalj között belemélyedtek az asszony barna húsába, amikor felsegítette. Az asszony lihegve és nevetve ült le Agostino mellé; hegyes körmével megigazította vizes melltartóját, hogy ne tapadjon hozzá mellbimbójához és gömbölyű kebléhez. Agostino nagyon jól tudta, anyja milyen erős, és amikor kettesben fürödtek, sohasem szorult segítségre, egymaga is vissza tudott szállni a víziszánra; a kisfiú úgy gondolta, anyja azért kér segítséget, és azért mozog olyan esetlenül, mert hangsúlyozni akarja asszonyi ügyetlenségét, nem tud ellenállni új érzéseinek, amelyek olyan előnytelenül megváltoztatták. Valóban arra kellett gondolnia, hogy anyjának, ennek az előkelő, nagyvilági hölgynek talán terhére van a maga előkelősége, örülne, ha meg tudna szabadulni tőle; és valamilyen esetlen pajkossággal szeretné felcserélni a megszokott és megunt jó modort.
Amint a két felnőtt felszállt a víziszánra, megindultak a part felé. Most Agostinóra bízták az evezőket, és a férfi meg az asszony a két kis csónakot összekötő keresztgerendára ült. A kisfiú lassan evezett a tűző napban. Közben folyton azon törte a fejét, hogy mit jelentenek a háta mögül hallatszó szavak, nevetés, mozdulatok. Anyjának többször eszébe jutott, hogy ő is ott van, ilyenkor kinyújtotta karját, és' hátulról, esetlen mozdulattal megsimogatta a kisfiú tarkóját, vagy megcsiklandozta a hóna alatt, aztán megkérdezte, nem fáradt-e. – Nem vagyok fáradt – válaszolta Agostino. Amikor a férfi nevetve azt mondta, hogy “Jót tesz neki az evezés" – dühében nagyot húzott az evezőn. Anyja kinyújtotta a lábát, és annak az ülésnek támasztotta fejét, amelyen ő ült. Agostino mindezt tudta, néha azonban úgy érezte, hogy anyja változtat testtartásán. Egyszer csak mintha a háta mögött mozgolódni, sőt birkózni kezdtek volna, anyja szinte fulladozott, aztán hirtelen felállt, valamit dadogott, a víziszán megbillent, és Agostino arca egy pillanatra hozzáért anyja hasához, amely hatalmasnak tűnt, akár az égbolt, és furcsán lüktetett, mintha önálló életet élne, amelyen anyjának nincsen hatalma, még csak ellenőrizni sem tudja. – Csak akkor ülök vissza, ha megígéri, hogy tisztességesen fog viselkedni – mondta az asszony, közben szétvetett lábbal felállt, és belekapaszkodott fia vállába. – Megígérem – felelte a férfi játékos, tettetett ünnepélyességgel. Az asszony esetlenül visszaereszkedett a kis csónakokat összekötő keresztgerendára, közben hasával megint hozzáért fia arcához. Agostino bőrén ott maradt a vizes fürdőruha fedte has nedves nyoma, s a nedvesség valami erősebb meleg hatására gőzölögni kezdett, csaknem elpárolgott; s bár homályos undort érzett minden ízében, valami fájdalmas makacssággal nem törülte le.
Amikor a part közelébe értek, a férfi fürgén felugrott az ülésről, és kivette az evezőt Agostino kezéből. A kisfiúnak anyja mellé kellett ülnie. Az asszony szokatlan és abban a pillanatban indokolatlan mozdulattal átölelte fia derekát, és megkérdezte tőle: – Nos? Jó volt? – Hangján érezni lehetett, hogy nem vár választ. Szemmel láthatóan nagyon vidám volt.; egyszer csak énekelni kezdett, dallamos hangon, érzelmesen trillázva. Agostino ezt is szokatlannak találta, és a trillák hallatára szinte megborzongott. Anyja éneklés közben sem engedte el, odaszorította csípőjéhez. A kisfiút benedvesítette a fürdőruhába ivódott víz, amely mintha fölmelegedett volna, és az asszony perzselő, heves állati forróságától valami furcsa izzadsággá változott volna át. így tértek vissza a partra, az asszony énekelt, Agostino viszolyogva tűrte, hogy anyja magához szorítsa, a férfi evezett. Olyanok voltak, akár valami retusált fénykép, amelyet Agostino hazugnak érzett.
Másnap a férfi újra jelentkezett, az asszony megint magával vitte Agostinót, és szinte változatlanul megismétlődtek az előző napi jelenetek. Azután néhány napos szünet következett, majd megint együtt eveztek ki a tengerre. Végül, amikor a két felnőtt közötti meghitt kapcsolat szemmel láthatóan elmélyült, a férfi minden reggel eljött Agostino anyjáért; és a kisfiúnak minden reggel velük kellett tartania, végig kellett hallgatnia beszélgetésüket, néznie kellett őket, amint a tengerben fürödtek. Agostino utálta ezeket a csónakázásokat; végül is mindenféle ürügyet eszelt ki, hogy ne kelljen részt vennie rajtuk. Néha eltűnt, anyja csak hosszas kiáltozás és keresés után tudta előcsalni, akkor sem azért került elő, mert a nevét hallotta, hanem azért, mert anyja haragja és ingerültsége fájó szánalmat ébresztett benne; máskor lógó orral szállt fel a víziszánra, remélve, hogy a két felnőtt észreveszi rosszkedvét, és ott hagyja a parton. De végül mindig gyengébb és megértőbb volt anyjánál és a férfinál. Ezek egyébként beérték azzal, hogy velük menjen, s igen hamar tapasztalhatta, hogy érzelmeivel egyáltalán nem törődnek. Így aztán a tengeri csónakázások Agostino minden erőfeszítése ellenére tovább folytatódtak.
Az egyik reggelen Agostino ott ült a homokban anyja nyugszéke mögött, várva, hogy a fehér víziszán feltűnjön a tengeren, és anyja karját lengetve üdvözölje a férfit, majd nevét kiáltva odahívja hozzájuk. De a férfi szokott megjelenésének időpontja már elmúlt; az asszony bosszús és csalódott tekintete elég érthetően kifejezte, hogy szerinte a férfi aznap aligha jelentkezik. Agostino már többször feltette magának a kérdést, milyen érzelmeket fog mindez kiváltani belőle, és arra számított, hogy az elmaradt csónakázás neki nagy örömöt, anyjának pedig ugyanolyan keserűséget fog okozni. Amikor ehelyett csak tompa csalódást érzett, meghökkent, és mindjárt megértette, hogy a mindennapos csónakázással járó megaláztatás és viszolygás az utóbbi időben valósággal életének értelmévé vált. Ezért valami zavaros és öntudatlan vágy töltötte el, hogy fájdalmat okozzon anyjának, és többször is megkérdezte, mi lesz a szokott csónakázással. Anyja mindannyiszor azt felelte, hogy nem tudja, de valószínű, hogy aznap nem eveznek ki. Az asszony, térdén nyitott könyvvel, elnyújtózkodva feküdt a nyűgágyon. Nem olvasott, különös tekintetével, mint aki hiába keres valamit, szüntelenül a tengert fürkészte, amely közben megtelt fürdőzőkkel és csónakokkal. Agostino hosszasan üldögélt anyja nyugszéke mögött, aztán a homokban kúszva megkerülte, és tudatosan bántó, szinte csúfondáros hangon megint megkérdezte:
– Igazán nem megyünk ma csónakázni? – Az asszony talán érezte, hogy fia csúfolódik vele, és bántani akarja – talán éppen ezeknek a meggondolatlan szavaknak a hallatára robbant ki belőle a régóta elfojtott ingerültség –, fölemelte kezét, és önkéntelen mozdulattal, amelyet máris megbánt, és amelyet Agostino bágyadtnak érzett, visszakézből elég erősen arcul ütötte. Agostino szótlanul hanyatt vágódott a homokban, azután leszegett fejjel elindult a parton a kabin felé. Hallotta, hogy anyja többször utánakiált: – Agostino!... Agostino!... – Aztán a kiáltozás megszűnt. A kisfiú megfordult, és mintha a férfi fehér víziszánját pillantotta volna meg a tengeren nyüzsgő csónakok között. De mindez már egyáltalán nem érdekelte; a kapott pofon után, amelyet meglepőnek, szinte hihetetlennek érzett, a felfedezés izgalmával szaladt rejtekhelyére, mintha kincsre bukkant volna, és most nagy sietve elbújna, hogy kedvére gyönyörködhessen benne.
Arca égett, szeme könnybe lábadt, csak nehezen tudta elfojtani sírását. Előregörnyedt és elkezdett rohanni, mert félt, hogy kitör belőle a zokogás, mielőtt rejtekhelyére ér. Keserűsége, amely hármasban végigszenvedett mindennapos csónakázásaik alatt halmozódott fel benne, zavaros émelygéssel töltötte el; úgy érezte, hogy ha most jól kisírja magát, megszabadul keserűségétől, és végre megért valamit homályos élményeiből. Amikor a kabin elé ért, egy pillanatra megtorpant, és törte a fejét, hol rejtőzhetne el a legbiztosabban. Azután eszébe jutott, hogy legegyszerűbb, ha bezárkózik a kabinba. Anyja már biztosan kint van a tengeren, senki sem fogja zavarni. Felszaladt a lépcsőn, benyitott, az ajtót csak félig csukta be maga után, aztán leült a sarokban egy zsámolyra.
Összekuporodott, térdét melléhez szorította, fejét a falnak támasztotta, és arcát kezébe rejtve, amúgy istenigazában sírni kezdett. Könnyein át felvillant előtte a pofon emléke; azon tűnődött, hogy anyja keze miért volt olyan határozatlan és bágyadt, holott erős ütést mért rá. Az ütés okozta megalázás égető szégyene összekeveredett benne azzal a számtalan fájdalmas élménnyel, amely – ha ez egyáltalán lehetséges – az utóbbi időben még erősebben sértette érzékenységét. Valamennyi emléke közül az merült fel lelkében a legmakacsabbul, amikor anyja az arcához szorította a nedves fürdőruhában lüktető hasát, amelyben valami mohó életerő remegett. Mint amikor régi ruhára csap rá az ember, és a szöveten nagy foltokban tűnik elő a por, anyja ingerült és igazságtalan ütése nyomán úgy képzett meg benne világosan az arcához szárított női has emléke. Időnként erősebben érezte, mint a pofon emlékét; aztán pillanatokra összeolvadt a két emlék, s együtt lüktetett és égett benne. Azt értette, hogy a pofon olthatatlan tűzként szüntelenül lángba bontja arcát, arra azonban nem tudott rájönni, hogy a másik, immár távoli emlék miért kísérti olyan makacsul.
Annyi élménye közül miért éppen ez vésődött oly mélyen és elevenen a lelkébe? Nem tudott választ adni a kérdésre; de úgy tűnt neki, hogy ha életében bármikor visszagondol gyermekkorának erre az élményére, ott érzi az arcán anyja hasának lüktetését és a vizes fürdőruha nyirkos érdességét.
Csendesen sírdogált, hogy ne zavarja emlékezete gyötrő működését, közben ujja hegyével szétmázolta maszatos arcán a szenéből lassan, de szüntelenül patakzó könnyeket. A kabinra fülledt, ritkás homály borult; hirtelen úgy érezte, mintha kinyílt volna az ajtó; szinte vágyott rá, hogy anyja bűnbánóan és nagy szeretettel vállára tegye a kezét, és állánál fogva maga felé fordítsa az arcát. Már-már suttogni kezdte, hogy “mama", amikor hallotta, hogy valaki belépett a kabinba, és az ajtó becsukódott, de vállát és fejét nem simogatta meg senki.
Fölemelte fejét és körülnézett. A félig nyitott ajtó résében vele egyidősnek látszó fiú kémlelő testtartásba merevedett alakját pillantotta meg. Az idegen fiú feltűrt szélű kurta pantallót és ujjatlan trikót viselt. A háta közepén hatalmas lyuk éktelenkedett. A kabin deszkáinak repedésén betűző vékony és éles napsugár megvillant tarkójába nőtt, sűrű, bronzvörös haján. Mezítláb, kezét az ajtó nyílására szorítva figyelte a partot. Szemmel láthatóan tudomást sem vett Agostinóról.
Agostino keze fejével megtörölte szemét, és rászólt a fiúra: – Mondd csak... mit keresel itt? – de az csak megfordult, és intett neki, hogy hallgasson. Közben látni lehetett csúnya, szeplős arcát, amelyben feltűnően nyugtalanul forgott haragos-kék szeme. A fiú ismerős volt Agostinónak; valamelyik kabinos vagy tengerész fia lehetett; nyilván látta már a fürdőtelep közelében, amikor víziszánokat tolt a vízre, vagy más efféle munkát végzett.
– Rabló-pandúrt játszunk – mondta az idegen fiú egy kis idő múlva, és Agostino felé fordult. – Nem szabad, hogy meglássanak.
– Te mi vagy? – kérdezte Agostino, szaporán törölgetve könnyeit.
– Rabló; mi lennék? – mondta a fiú, de most már meg se fordult.
Agostino szemügyre vette: még nem tudta, hogy rokonszenves-e neki, de szokatlanul csengő, nyers tájnyelven beszélt, ami felkeltette kíváncsiságát. Ösztöne is azt súgta, hogy a kabinba lopózó kis csavargó alkalmat nyújt valamire – hogy mire, azt nem tudta volna megmondani –, és ezt az alkalmat nem szabad elszalasztania.
– Engem is bevesztek a játékba? – kérdezte felbátorodva. Az idegen fiú odafordult hozzá, és szemtelenül végigmérte.
– Hogy képzeled? – válaszolta gyorsan. – Csak a barátaink játszhatnak velünk.
– Akkor is – mondta Agostino szégyenlős makacssággal. – Vegyetek be a játékba.
Az idegen fiú vállat vont, aztán így szólt:
– Már késő van, mindjárt befejezzük.
– Hát akkor vegyetek be a következőbe...
– Nem kezdünk újat – válaszolta az idegen fiú. Közben gyanakodva és ekkora makacsság láttán szinte meghökkenve meredt Agostinóra. – Ezután meg kimegyünk a fenyvesbe.
– Én is veletek megyek, ha megengeditek.
A kis csavargó félig derűsen, félig gúnyosan felnevet.
– Jó pofa vagy... De nem kérünk belőled.
Agostino még sohasem került ilyen helyzetbe; de ösztöne sugallatára az előbb azt kérte az idegen fiútól, hogy vegyék be a játékba, most pedig arra szerette volna rávenni, hogy fogadják be maguk közé. – Ide figyelj – mondta határozatlanul –, ha beveszel a csapatba... kapsz tőlem valamit.
A kis csavargó sóvár szemmel most rögtön odafordult hozzá.
– Mit kapok?
– Amit akarsz.
– Te mondd meg, hogy mit kapok.
Agostino rámutatott egy jókora vitorlás hajóra, amely felvont vitorlákkal ott hevert a kabin padlóján levő többi kacat között.
– Ezt neked adom.
– Mire az nekem? – kérdezte az idegen fiú, és vállat vont.
– Eladhatod – válaszolta Agostino.
– Nem vennék meg – mondta a kis csavargó tapasztalt arckifejezéssel –, azt mondanák, hogy loptam.
Agostino kétségbeesetten nézett körül. A fogason anyja ruhái lógtak; a padlón cipők hevertek; a kisasztalon egy kendő és valami más rongy; a kabinban nem látott olyasmit, amit felajánlhatott volna.
– Ide figyelj – mondta az idegen fiú, látva Agostino zavarát –, nincs cigarettád?
Agostinonak eszébe jutott, hogy anyja éppen aznap reggel tett a fogason lógó táskába két csomag finom cigarettát. Örömmel sietett válaszolni:
– De van... adjak belőle?
– Még kérdezi! – mondta a fiú gúnyosan, lekicsinylő hangon. – Milyen hülye vagy... gyorsan add ide.
Agostino levette a táskát a fogasról, beletúrt, és mint aki nem tudja, mennyit kell adni belőle, megmutatta a cigarettát a kis csavargónak.
– Mind a kettőt ideadod – mondta az idegen fiú, és szemtelenül elvette a cigarettát. Megnézte a márkát, elismerése jeléül csettintett egyet a nyelvével, majd megkérdezte: – Mondd csak... ugye, ti gazdagok vagytok?
Agostino nem tudta, mit feleljen. A kis csavargó tovább beszélt:
– Engem Bertónak hívnak. Hát téged?
Agostino megmondta a nevét. De Berto már nem sokat törődött vele. Türelmetlen ujjaival feltépte az egyik cigarettásdobozt, leszakította róla a pecsétet, kivett belőle egy cigarettát, és a szájába dugta. Azután zsebéből kénes gyufát szedett elő, a kabin falán meggyújtotta, szippantott egyet a cigarettából, majd újból óvatosan kinézett az ajtó nyílásán.
– Na gyere, induljunk – mondta egy kis szünet után, és intett Agostinónak, hogy kövesse. Egymás után elhagyták a kabint.
A parton Berto mindjárt befordult a kabinok mögött vezető útra.
Együtt ballagtak a forró homokban, a rekettyebokrok és bogáncsok között. Berto megszólalt:
– Most elmegyünk a kunyhónkba. Már a fiúk is biztosan odaértek, biztosan valahol ott lenn keresnek...
– Hol a kunyhótok? – kérdezte Agostino.
– A Vespucci-strandon – válaszolta Berto. A cigarettát nagy büszkén két ujja közé fogta, mintha hencegni akarna vele, és szűnni nem akaró gyönyörűségében nagyokat szippantott belőle. – Te nem dohányzol? – kérdezte.
– Nem szeretek – válaszolta Agostino. Tulajdonképpen még sohasem jutott eszébe, hogy rágyújtson, de szégyellte bevallani. Berto elnevette magát: – Mondd inkább, hogy a mannád nem engedi... mondd meg úgy, ahogy van. – Megvetően, minden baráti érzés nélkül ejtette ki ezeket a szavakat. Odanyújtotta Agostinónak a cigarettát, és ráparancsolt: – Na gyerünk, szívjál te is...
Kiértek a tengerparti sétányra, és mezítláb ballagtak tovább a szúrós kőtörmeléken, a kiszáradt virágágyak között. Agostino szájához emelte a cigarettát, beleszippantott, de nem szívta le, mindjárt ki is fújta.
Berto csúfondárosan fölnevetett.
– Ezt nevezed te dohányzásnak? – kiáltotta. – Nem így kell csinálni... ide süss! – Elvette Agostinótól a cigarettát, és lomha, haragos-kék szemét forgatva, hatalmasat szippantott belőle, aztán kitátotta száját, és Agostino szeme elé tartotta. Agostino láthatta, hogy szája üres, még nyelvét is felkunkorította hátul a szájpadlására.
– Most figyelj – mondta, és becsukta száját, aztán valóságos füstfelhőt fújt Agostino arcába. Agostino elkezdett köhögni, és félénken elmosolyodott. – Próbáld meg te is – mondta Berto.
Villamos robogott el mellettük, ablakfüggönyei lobogtak a szélben. Agostino megint szippantott egyet, és fájdalmasan erőlködve, leszívta a füstöt. De a szippantás cigányútra szaladt, és keservesen köhögni kezdett. Berto elvette tőle a cigarettát jói hátba vágta, és felkiáltott:
– Bravó... látszik, hogy nagy dohányos vagy.
A kísérlet után csendben ballagtak tovább. Világos színűre festett kabinsoraikkal, félredőlt ernyőikkel, diadalívre emlékeztető otromba kapujukkal egymást követték a fürdőtelepek. A kabinok között látni lehetett a tengerparton nyüzsgő embereket, vidám zsibongás hallatszott, a tenger szikrázó vize is zsúfolva volt fürdőzőkkel.
– Melyik a Vespucci-strand? – kérdezte Agostino, szaporán szedve lábát újdonsült barátja mögött.
– Az utolsó...
Agostino elgondolkodott, nem volna-e jobb hazamenni. Anyja, ha nem eveztek ki, már biztosan keresi. De a pofon emléke eloszlatta ezt a végső aggályát. Úgy érezte, hogy ha elmegy Bertóval, valamilyen homályos, de indokolt bosszút áll anyján. Berto hirtelen megállt, és megkérdezte tőle: – Hát az orrodon ki tudod-e fújni a füstöt?
Agostino nemet intett; Berto pedig ajka közé szorította a csonkká égett cigarettát, szippantott egyet, és kifújta az orrán. – Most pedig a szememen fogom kifújni – mondta. – Tedd a kezedet a mellemre, és nézz a szemembe. – Agostino mit sem sejtve odalépett hozzá, kezét a mellére tette, és a szemébe nézett, lesve, hogy valóban ott fújja-e ki a füstöt. De Berto hirtelenül és alattomosan Agostino keze fejéhez nyomta a cigarettát jó erősen, azután elhajította a csutkát, örömében ugrott egyet, és elkezdett kiabálni: – Te hülye... te hülye... Látszik, hogy nem értesz semmihez...
Agostino alig látott fájdalmában. Önkéntelen mozdulattal Bertóra akarta vetni magát, és meg akarta ütni.
De amikor a kis csavargó látta, hogy nekirohan, megállt, öklét mellére szorította, aztán kétszer úgy gyomron vágta Agostinót, hogy elakadt a lélegzete, és majdnem elájult. – Velem ne okoskodj – kiáltotta Berto komiszul –, mert ellátom a bajodat! – Agostino dühében újra nekirohant, de érezte, hogy gyengébb, és biztosan alulmarad. Berto most a fejét ragadta meg, nyakát hóna alá szorította, és majdnem megfojtotta. Agostino feladta a küzdelmet, és elfúló hangon könyörgött ellenfelének, hogy ne bántsa. Berto el is engedte, aztán hátraugrott, szilárdan megvetette a lábát, és újra támadó állásba helyezkedett. Agostino azonban úgy érezte, mintha eltört volna a nyakcsigolyája. Berto határtalan durvasága inkább megdöbbentette, mint megrémítette. Szinte hihetetlennek tűnt neki, hogy őt, Agostinót, akihez eddig mindenki kedves volt, szántszándékkal, ilyen kíméletlenül megkínozhatja valaki. Főként ezen a kíméletlenségen döbbent meg, ez keltett félelmet benne, mint valami új lehetőség, amely szörnyűségében már szinte vonzónak hatott.
– Én nem bántottalak – mondta zihálva –, cigarettát adtam neked... Te pedig... – Nem tudta befejezni a mondatot. Szeme könnybe lábadt.
– Juj, eltörött a mécses! – kiáltotta Berto gúnyosan. – Visszaadjam a cigarettát?... Fütyülök rá, fogd és kotródj vissza a mamádhoz.
– Jól van, na... – mondta Agostino, és csüggedten megrázta a fejét, – Csak úgy mondtam... Tartsd meg a cigarettát.
– Hát akkor gyerünk – szólt Berto –, már itt is vagyunk.
Agostino szájához emelte sajgó, sebes kezét, aztán föltekintett és körülnézett. A partnak ezen a részén már nagyon kevés kabint lehetett látni, talán ötöt vagy hatot, azok is egymástól nagy távolságra helyezkedtek el. Szegényes, gyalulatlan deszkából összetákolt kabinok voltak, közöttük előtűnt az elhagyott tengerpart és a néptelen tenger. Egy szárazra vontatott bárka mögött néhány proliasszony lézengett, férfialsónadrágra emlékeztető, divatjamúlt, fehér szegélyes fekete fürdőruhában, ki állva, ki a homokban elnyújtózva szárítkozott, és süttette a nappal feltűnően fehér végtagjait. Egy kékre festett, diadalív alakú címtáblán a következő felirat díszlett: “Amerigo Vespucci Fürdőtelep". Feltűnt egy homokba süppedt, alacsony, zöldre mázolt barakk, nyilván a fürdőmester lakása. A Vespucci-fürdőtelepen túl már sem a tengerparton, sem az országút mentén nem lehetett kabinokat vagy házakat látni, a part a néptelen, széljárta homok, a tenger tündöklő kéksége és a fenyőerdő poros, zöld sávja között futott tovább a láthatár széléig.
A homokbuckák, amelyek ezen a helyen a szokottnál nagyobbak voltak, az országút felől teljesen eltakarták a barakk egyik oldalát. Amikor a két fiú feljött a homokbuckák tetejére, egy foltozott, fakó, rozsdavörös ponyvát pillantott meg, amelyet biztosan valamelyik halászbárka ócska vitorlájából szabtak ki. A ponyva két csücske két földbe vert rúdhoz, másik két csücske pedig a barakk falához volt hozzákötve.
– Na, itt a kunyhó – mondta Berto. A ponyva alatt billegő asztal mellett egy férfi ült, aki éppen szivarra gyújtott. A férfi körül két-három fiú hevert a homokban. Berto nekiiramodott, és hangos “Kunyhó" kiáltással ő is lehevert a férfi lábához. Agostino kissé megilletődve közeledett a fiúkhoz. – Ez itt Pisa – mutatta be Berto. Agostino elcsodálkozott hirtelenében kapott csúfnevén: alig öt perccel ezelőtt mondta Bertónak, hogy Pisa a születési helye.
Agostino is leheveredett a földre. A homok itt nem volt olyan tiszta, mint a parton. Dinnyehéj, faforgács, agyagcserép, mindenféle hulladék hevert szerteszét; helyenként a homok megkérgesedett és megkeményedett a barakkból kiöntözött piszkos víztől. Agostino észrevette, hogy a négy fiú szegényesen van öltözve. Ezeknek is biztosan matróz vagy fürdőmester az apjuk, mint Bertónak.A Speranza-strandról jött – fújta tovább Berto Agostinóról szóló beszámolóját. – Azt mondja, ő is szeretne rablópandúrt játszani... De már vége a játéknak, igaz?... Ugye mondtam neked, hogy már vége a játéknak?
Ekkor kiáltás hangzott: – Nem ér... Nem ér... – Agostino felnézett, és látta, hogy a tenger felől egy csapat fiú rohant feléjük. Biztosan ezek voltak a pandúrok. A csoport élén egy tizenhat évesnél idősebbnek látszó, fürdőruhás, zömök, tagbaszakadt kamasz haladt; utána Agostino álmélkodására egy kis néger következett; a harmadik egy szőke fiú volt; Agostino ezt testtartása és szép alakja miatt eleinte úrifiúnak nézte, de amikor közelebb ért, vedlett, rongyos fürdőruhája és szép arcával, nagy kék szemével feleselő darabos vonásai elárulták, hogy ő is proligyerek. Hármukat négy másik, nagyjából egyidős tizenhárom-tizennégy éves fiú követte. A tagbaszakadt kamasz szemmel láthatóan sokkal idősebb volt a többinél, és első pillantásra érthetetlennek tűnt, mit keres ezek között a gyerekek között. De sületlen kenyérre emlékeztető arcszíne, kifejezéstelen, brutálisan ostoba, bárgyú vonásai magyarázatot adtak erre a különös barátkozásra. Alig volt nyaka, és sima, szőrtelen felsőteste derékban és csípőben ugyanolyan széles volt, mint vállban. – Biztos valamelyik kabinban bújtál ej! – kiabált rá dühösen Bertóra. – Ne is próbáld tagadni... Pedig abban maradtunk, hogy kabinban nem bújunk el...
– Nem igaz – felelte Berto ugyanolyan dühösen –, Pisa is megmondhatja – tette hozzá Agostinóhoz fordulva –, nem kabinban bújtam el... mind a ketten a Speranza barakkja mögött hasaltunk... Láttunk is benneteket... Igaz, Pisa?
– Csakugyan az én kabinomban bújtál el – mondta Agostino, aki nem tudott hazudni.
– Na látod? – kiáltotta a kamasz, és megrázta öklét Berto orra előtt. – Szétverem a pofádat... te hazug disznó...
– Árulkodó Júdás – kiáltotta Berto Agostino arcába. – Mondtam, hogy menj a fenébe... takarodj vissza anyádhoz... – Féktelen, állati düh vett erőt rajta, ami értetlen álmélkodással töltötte el Agostinót. Berto szemrehányását egy mozdulattal akarta kifejezni, de közben az egyik doboz cigaretta kiesett a zsebéből. Megpróbálta fölvenni, de a kamasz gyorsabb volt nála, fürgén lehajolt, fölkapta a dobozt, meglóbálta a levegőben, és diadalüvöltésben tört ki: – Cigaretta, cigaretta!
– Add vissza – kiáltotta dühösen Berto, és rá akarta vetni magát –, az enyém... Pisától kaptam... Add vissza, mert...
A kamasz hátrált egy lépést, és várta, hogy Berto kartávolságra kerüljön hozzá. Amikor közelébe ért, foga közé vette a cigarettásdobozt, és öklével többször erősen gyomron vágta a fiút. Azután gáncsot vetett neki. Berto elterült a földön. – Add vissza a cigarettámat! – ordította tovább, a homokban fetrengve. A kamasz arcán bárgyú vigyorral kiáltotta: – Még mindig maradt nála... Gyerünk, fiúk! – erre a többiek is rárontottak Bertóra. Egyetértésük megdöbbentette Agostinót. A férfi lába előtt, aki az asztalra könyökölve tovább szívta szivarját, egy pillanat alatt fiútestek egész halma nyüzsgött a hatalmas porfelhőben. Végül is a szőke bizonyult a legerősebbnek, hirtelen kibújt a rakás alól, felállt, és diadalmasan meglóbálta a levegőben a második doboz cigarettát. Most már egymás után álltak fel a többiek is, utolsónak Berto is feltápászkodott. Szeplős arca teljesen eltorzult féktelen dühében. – Disznók, tolvajok... – zokogta öklét rázva. Sírt mérgében. Agostino számára furcsa és szokatlan látvány volt kínzója, akit most ugyanúgy megkínoztak, akivel ugyanolyan kíméletlenül bántak el, mint néhány perccel azelőtt Agostinóval. – Disznók... dögök! – ordítozott tovább Berto. A kamasz odament hozzá, és pofon vágta. A kurta csattanás hallatára a többiek fölugrottak örömükben. – Mikor hagyod már abba? – Berto, mint az eszeveszett, odarohant a barakk sarkához, lehajolt, két kézzel fölkapott egy jókora követ, és ellenfele felé hajította; a kamasz gúnyosan füttyentett, és kitért a dobás elől. – Dögök! – ordította megint zokogva Berto, de azért óvatosan meghúzta magát a barakk sarkánál. Otrombán zokogott, mintha dühödt sírásában szerette volna kiönteni közönséges és visszataszító keserűségét. De társai már rá se hederítettek. Visszahevertek a homokba. A kamasz is, meg a szőke fiú is kinyitotta a cigarettásdobozt. Az asztalnál ülő férfi, aki szótlanul nézte végig a dulakodást, hirtelen fölállt, és rájuk parancsolt: – Adjátok ide a cigarettát!
Agostino szemügyre vette a férfit. Magas, kövér ember volt, közel járhatott az ötvenhez. Alamuszi arcában volt valami nyers jóindulat. Kopasz volt, furcsa homloka nyeregforma, apró szeme hunyorgott. Vörös sasorra volt, orrlyuka körül utálatos lila erecskék. Lógó bajusza alatt kissé ferde szájában szivar füstölgött. Fakó vászonblúzt és kék színű pamutvászon nadrágot viselt. Nadrágjának egyik szára bokáig ért, a másik majdnem térdig fel volt gyűrve. Pocakján fekete övet viselt. Agostino első iszonyatát tovább növelte, amikor meglátta, hogy Sarónak – így hívták a fürdőmestert – mindkét kezén nem öt, hanem hat ujja van, keze feje ettől olyan, mintha valami hatalmas, soklábú állat volna, ujjai pedig vaskos csápoknak tűnnek. Agostino hosszasan megbámulta a férfi kezét, de nem sikerült megállapítania, hogy Sarónak ez a hatodik ujja mutató-, középső- vagy gyűrűsujj-e. Mindegyik egyforma hosszúnak látszott, csak kisujja tűnt rövidebbnek, amely kissé oldalt nyúlt ki kézfejéből, akár valami görcsös fatörzs tövén kinövő ág. Saro kivette szájából a fél szivart, és nyugodt hangon megismételte: – Na, ide avval a cigarettával.
A szőke fiú fölállt, odament az asztalhoz, és letette a cigarettát. – Jól van, Sandro – mondta Saro.
– És ha én nem adom oda? – kérdezte kihívóan a kamasz.
– Add oda, Tortima... ne okoskodj – mondta egyszerre több hang. A kamasz körülnézett, végigmérte Sarót, aki jobb kezének hat ujjában tartotta a másik doboz cigarettát, és félig csukott szemmel meredt rá. – . Nem bánom... de ez nem igazság – mondta Tortima, aztán fölállt; elindult az asztal felé, és letette a, dobozt.
– Most kiadom a részeteket – mondta Saro szelíd, barátságos hangon. Szájában a szivarral, vigyorogva kinyitotta az egyik dobozt, hasznavehetetlennek látszó tömpe ujjaival kivett egy cigarettát, és odadobta a kis négernek: – Ne, Homs. – Aztán egy másik cigarettát vett ki, odahajította a következő fiúnak. A harmadik Sandro összetett kezébe, a negyedik Tortima ostoba képébe vágódott. Így folyt le a cigarettaosztás. – Neked is adjak? – kérdezte Saro Bertótól, aki könnyeit nyelve, óvatosan visszafeküdt társai közé. A fiú alázatosan igent intett, és máris a képébe repült egy cigaretta. Saro minden fiúnak kiadta a részét, már be akarta csukni a félig üres dobozt, de keze hirtelen megállt, és megkérdezte Agostinót: – Na, Pisa, neked is kell? – Agostino már majdnem azt mondta, hogy nem, de Berto oldalba vágta, és fülébe súgta: – Kérjél, te hülye... majd együtt elszívjuk. – Erre Agostino mégiscsak kért, és kapott is egyet. Ezután Saro becsukta a dobozt.
– És a többivel mi lesz? – kiáltottak fel a fiúk.
– Majd megkapjátok holnap meg holnapután – felelte Saro csendesen. – Pisa, fogd a cigarettát, és vidd a barakkba.
Pisszenés sem hallatszott. Agostino előbb zavartan fogta a két dobozt, a homokban heverő fiúk fölött odaugrált a barakkhoz és bement. Kitűnt, hogy a barakk csak egy szobából áll. Az alacsony mennyezetgerendák fehérre voltak meszelve, a falakat gyalulatlan deszkából tákolták össze. A két kis ablakon át. amelynek volt párkánya, kis négyszögletes üvege, szellőzőnyílása, sőt még függöny és néhány szál virág is díszítette, tompa., homályos fény szűrődött be a szobába. Az egyik sarkot rendesen beágyazott fekhely foglalta el, rajta hófehér párna és vörös takaró, a másikban kerek asztal és három szék állt. Egy fiókos, szekrény márvány fedőlapján két olyan palackot lehetett látni, amelyekbe kis vitorlások vagy gőzhajók vannak beépítve. A falakat szögekre akasztott vitorlák, párba rakott evezők és más tengerészszerszámok borították. Agostino eltűnődött, milyen irigylésre méltó lehet egy ilyen kényelmes, kis barakk tulajdonosa. Odalépett az asztalhoz, a két doboz cigarettát rátette egy szivarokkal teli nagy, csorba szélű porcelán tálra, azután visszament a napra.
A fiúk ott heverésztek Saro körül a homokban, és hason fekve, széles, tüntetőén kéjes mozdulatokkal füstöltek. Közben olyasmiről beszéltek, amit Agostino sehogy sem értett. – Mondom neked, hogy ő az – erősítgette éppen Sandro.
– Az anyja szép nő – mondta valaki a csodálat hangján. – A legszebb nő a strandon. Valamelyik nap Homsszal bemásztunk a kabinja alá... meg akartuk lesni, amikor vetkőzik... de nem láttunk semmit, mert a ruhája éppen fölöttünk esett le a padlóra... irtó jó lába van... és micsoda melle!
– A férjét még sohasem láttam – jegyezte meg egy harmadik hang.
– Sose féltsd... van, aki megvigasztalja... Tudod, ki? Az a fiatalember a Sorriso-villából... Az a barna... minden reggel víziszánon megy érte.
– Ha csak egy vigasztalója volna... Vigasztalódik az mindenkivel, csak jelentkezni kell nála – jegyezte meg valaki rosszmájúan.
– Lehet, de mégsem ő az... – erősködött a másik.
– Mondd csak, Pisa – kérdezte Sandro hirtelenül, fölényes hangon –, nem a te mamád az az úriasszony, aki a Speranza-strandra jár fürödni? Magas, barna, hosszú lábú nő... Kétrészes csíkos fürdőruhát hord... És a szája mellett baloldalt egy anyajegy van...
– De igen, miért? – kérdezte Agostino zavartan.
– Ő az... ő az – ujjongott Berto. Majd rosszmájú irigységgel hozzátette: – Te tartod a gyertyát, mi?... Hármasban víziszánon kieveztek a tengerre, az anyád, te meg a pali, és te tartod a gyertyát. – Berto szavaira mindenkiből kitört a röhögés, még Saro is elmosolyodott a bajusza alatt.
– Nem értem, miről beszéltek – mondta Agostino, elpirulva zavarában. Érezte, hogy tiltakoznia kellene; de ezek a durva szavak valami váratlan, szinte kegyetlen örömöt ébresztettek benne; mintha ezek a tudatlan fiúk szavaikkal bosszút álltak volna mindazért a megaláztatásért, amellyel anyja az utóbbi időben meggyötörte. De ugyanakkor valósággal megbénította az a megdöbbentő felfedezés, hogy ennyi mindent tudnak róla.
– Na nézd a kis ártatlanját – szólalt meg a rosszmájú hang.
– Ki tudja, mit csinálnak... Mindig messzire mennek... Egy kicsit messzire – mondta Tortima tettetett komolysággal. – Mondd, Pisa, mit csinálnak?... A pali megcsókolja anyádat, mi? – keze fejét a szájához emelte, és nagyot cuppantott rá.
– Igen – felelte Agostino szégyenében égő arccal –, ki szoktunk menni a tengerre fürödni.
– Ó, ó... fürödni – szólalt meg néhány gúnyos hang.
– Igen, anyám fürödni szokott, meg Renzo is...
– Szóval Renzónak hívják – mondta valaki biztonsággal, mintha emlékezetében megtalálta volna az elvesztett fonalat. – Renzo... az a magas barna férfi.
– Na és mit szokott csinálni Renzo meg a mamád? – kérdezte hirtelen nagy izgalommal Berto. – Ezt szokták csinálni – mondta, és kezével kifejező mozdulatot tett –, te pedig nézed őket, mi?
– Én... – hajtogatta Agostino, és közben rémülten nézett körül. A fiúk nevettek, röhögésüket a homokba fojtva. Csak egy ember figyelt rá feszülten, mozdulatlanul, szótlanul: Saro. Agostino kétségbeesett pillantást vetett a férfira, mintha segítséget kérne tőle.
Saro, úgy látszik, megértette a kisfiú segélykérő tekintetét. Kivette szájából a szivart, és megkérdezte: – Nem látjátok, hogy semmit sem tud?
A zsivajt hirtelen csend váltotta föl.
– Hogyhogy nem tud semmit? – álmélkodott Tortima, aki nem értette, mi van Saro kérdése mögött.
– Úgy, hogy nem tud semmit – ismételte meg Saro egyszerűen. Aztán odafordult Agostinóhoz, és szinte gyengéden megkérdezte: – Ide figyelj, Pisa... a férfiak meg a nők... mit szoktak csinálni egymással? Tudod?
A fiúk visszafojtott lélegzettel figyeltek. Agostino csak nézte Sarót, aki tovább szivarozott, és félig lehunyt szempillái alól fürkészte őt, nézte a fiúkat, akik pukkadoztak a nehezen visszatartott nevetéstől, aztán szeme elsötétedett, mintha köd lepte volna el. Gépiesen ismételgette: – A férfiak meg a nők?
– Igen, anyád is meg Renzo is – magyarázta gorombán Berto.
Agostino szerette volna azt mondani: ne beszéljetek az anyámról. De a kérdés tömegével ébresztette fel homályos érzéseit és emlékeit, és különben is túlságosan megdöbbentette, úgyhogy nem tudott szóhoz jutni. – Nem tudja – zárta le a vitát Saro, és szivarját szája jobb sarkából áttette a balba: – No... melyikőtök mondja meg neki? – Agostino kétségbeesetten nézett körül: úgy érezte magát, mintha az iskolában lett volna, de micsoda tanító és micsoda diákok! – Én... én! – kiáltoztak összevissza a fiúk. Saro bizonytalan tekintete egy pillanat alatt. végigjárt a versengés lázában kitüzesedett arcokon; azután megszólalt: – Ti sem tudjátok igazán... csak hallottatok róla. Olyan beszéljen, aki csakugyan tudja...
Agostino észrevette, hogy a fiúk elnémulnak és körülnéznek. – - Majd Tortima megmondja – ajánlotta valaki. A hiúság egyszeriben kiült a kamasz arcára, már éppen fel akart állni, amikor Berto féktelen dühvel rákiáltott: – Ő is csak kitalálta... egy szó sem igaz az egészből.
– Hogy én nem mondok igazat? – ordított fel Tortima, és rárohant Bertóra. – Te hazudsz folyton, te strici... – Berto azonban most fürgébb volt, elszaladt a barakk sarka mögé, onnan dugta ki gyűlölettől eltorzult szeplős képét, vágta a grimaszokat, és öltögette nyelvét Tortimára, aki megfenyegette öklével, és odakiáltott neki: – Csak gyere vissza! – De Berto közbelépése mégiscsak aláásta tekintélyét. – Majd Sandro elmond mindent – kiáltották a fiúk egyhangúlag.
A szép és elegáns Sandro a homokban heverő fiúk alkotta kör közepére állt, és összefonta karját széles barna mellkasán, amelyen aranyos fénnyel csillogott szőke szőrzete. Agostino felfigyelt rá, hogy izmos, bronzszínűre sült lába mintha arányló porral volna beszórva. Ágyékánál is kilátszott néhány szőke szőrszál a szakadozott vörös fürdőnadrágból.
– Nagyon egyszerű – mondta tiszta és erős hangon. Szavait kifejező kézmozdulatokkal kísérve, amelyekben szinte semmi közönségeset sem lehetett találni, szép lassan magyarázott Agostinónak. A kisfiúnak úgy tűnt fel, hogy mindezt már tudta, de mintha valami mély álomban elfelejtette volna. Miközben Sandro magyarázott, a többiek kevésbé mértékletesen viselkedtek. Néhányan illetlen mozdulatokat tettek; mások ismeretlen, csúnya szavakat mondtak Agostino fülébe; két fiú felkiáltott: – Mutassuk meg, hogyan kell csinálni! – azután összeölelkezve egymásra feküdtek, és ott rángatóztak, vonaglottak a forró homokban. Sandro meg volt elégedve sikerével, félreállt és csendesen végigszívta cigarettáját. – Most már érted? – kérdezte Saro, amint a lárma kissé elült.
Agostino igent intett fejével. Valójában nem értette meg a magyarázatot, inkább csak magába szívta, mint amikor orvosság vagy méreg szívódik fel a szervezetbe, és hatása nem mutatkozik meg azonnal, de az ember tudja, hogy a fájdalom vagy a gyógyulás később biztosan jelentkezni fog. A magyarázat nem üres, fájó és kábult lelkébe hatolt be, hanem lényének valamelyik másik részébe, mellkasába, keserűséggel teli szívébe, amely mély megdöbbenéssel fogadta be. Olyan volt ez a magyarázat, mint valami vakítóan tündöklő tárgy, amelyből csak úgy árad a fény, szinte rá sem lehet nézni, körvonalait is csak nagy nehezen lehet kivenni. Agostinónak úgy tetszett, hogy mindezt mindig is tudta, de igazán csak most érezte a vérében.
– Renzo és Pisa anyja – mondta valaki Agostino háta mögött. – Én leszek Renzo, te leszel Pisa anyja... kezdhetjük a próbát. – Agostino hirtelen megfordult. Bertót pillantotta meg, amint durva mozdulatokkal illetlenül bohóckodva meghajolt egy másik fiú előtt, és megkérdezte: – Asszonyom, nincsen kedve csónakázni egyet... meg is fürödhetünk... Pisa majd elkísér minket... – Agostino hirtelen elvakult dühében nekiment Bertónak, és felkiáltott: – Megtiltom, hogy anyám nevét a szádra vedd. – De arra sem volt ideje, hogy rádöbbenjen, mi történik vele, máris ott feküdt hanyatt a homokban, Berto a vállán térdelt, és öklével csépelte az arcát. Sírni szeretett volna, de eszébe jutott, hogy könnyei újabb durva tréfálkozásra adhatnak okot. Kétségbeesett erőfeszítéssel sikerült magába fojtania keserűségét. Élettelenül nyúlt el a földön, egyik karjával próbálta védeni arcát. Berto nemsokára abbahagyta a verést, Agostino pedig elgyötörve visszaült Saro lábához. A fiúk a változatosság kedvéért másról kezdtek beszélni. Egyikük nekiszögezte Agostinónak a kérdést: – Ugye, ti gazdagok vagytok?
Agostino félelmében azt sem tudta, mit feleljen. Mégis megszólalt: – Azt hiszem, igen.
– Mennyi pénzetek van... egymillió... kétmillió... hárommillió?
– Nem tudom – felelte félszegen Agostino.
– Nagy házban laktok?
– Igen – válaszolta Agostino; mivel a beszélgetés udvariasabb hangon folyt tovább, visszanyerte biztonságát, nem tudott ellenállni a csábításnak, és dicsekedni kezdett jómódjukkal. – Húsz szobánk van.
– Húsz szoba – ismételte egy csodálkozó hang.
– Hiszi a piszi – szólalt ,meg valaki hitetlenkedve.
– Két szalonunk van – folytatta Agostino –, aztán ott van apám dolgozószobája...
– Ott tartja a szarvait – mondta egy hang.
– Illetve apám egykori dolgozószobája – tette hozzá sietve Agostino abban a reményben, hogy ezzel megnyeri a fiúk rokonszenvét –, apám már nem él.
Egy pillanatra mindenki elcsendesedett. – Szóval, anyád özvegy? – kérdezte Tortima.
– Aha... persze... – mondták többen is csúfondárosan.
– Az nem számít... hátha újra férjhez ment – védte Tortima a maga igazát.
– Nem... nem ment férjhez – szólt közbe Agostino.
– Kocsitok is van? – kérdezte egy másik hang.
– Igen.
– Sofőrrel?
– Igen.
– Mondd meg anyádnak, hogy elmennék hozzá sofőrnek.
– És mit csináltok a szalonokban? – kérdezte Tortima, akit a fiúk közül a legjobban érdekelt Agostino beszámolója. – Ott szoktatok bált rendezni?
– [gén, anyám a szalonban fogadja vendégeit – válaszolta Agostino.
– Mennyi szép nő lehet ott – sóhajtott fel Tortima, mintha magában beszélne. – Hányan szoktak ott lenni?
– Húszan vagy harmincan – felelte Agostino, teljesen visszanyerve biztonságát. A siker szinte a fejébe szállt.
– Húszan vagy harmincan... és mit csinálnak?
– Na mit gondolsz, mit csinálnak? – mondta Berto gúnyosan. – Táncolnak, szórakoznak... hiszen gazdagok, nem olyan szegények, mint mi... meg aztán szeretkeznek...
– Nem... azt nem szoktak – jelentette ki Agostino. Magabiztos válaszával azt is be akarta bizonyítani, hogy már tökéletesen tudja, mit jelent ez a mondat.
Tortima szemmel láthatóan valami homályos gondolattal küszködött, amit nem tudott megfogalmazni. Végül megszólalt: – És mit csinálnál, ha én egyszer csak beállítanék egy ilyen fogadásra... és azt mondanám... itt vagyok...
Beszéd közben felállt, úgy tett, mintha valóban bemutatkozna, mellét szemtelenül kidüllesztette, kezét csípőre tette. A fiúkból kitört a röhögés.
– Megkérnélek, hogy menj el – mondta Agostino egyszerűen, felbátorodva a fiúk nevetésétől.
– És ha nem akarnék elmenni?
– Kidobatnálak a pincérekkel.
– Pincérek is szolgálnak nálatok? – kérdezte valaki.
– Nem... de a fogadónapokra anyáin fel szokott venni pincéreket.
– Aha... ahogy a te apádat szokták. – Az egyik fiú apja biztosan pincér volt.
– És ha a pincérek nem bírnának velem?... Ha beverném a pofájukat, aztán odaállnék a terem közepére, és elkezdeném kiabálni: “Stricik, kurvák!", na, ehhez mit szólnál? – kérdezte Tortima fenyegető makacssággal. Odalépett Agostinóhoz, öklét meglóbálta az orra előtt, mintha meg akarná szagoltatni vele. De most mindenki rátámadt, nem azért, mintha Agostinónak fogták volna pártját, hanem mert mindnyájan újabb részleteket szerettek volna hallani erről a mesés gazdagságról.
– Nyughass már... kirúgnának, és jól is tennék – tiltakoztak a fiúk mindenfelől. Berto megvetően mondta: – Ki vagy te... az apád tengerész... te is az leszel... ha beállítanál Pisáékhoz, a szádat se mernéd kinyitni... mintha saját szememmel látnám – majd felállt, és eljátszotta, ahogy Tortima alázatosan bekopog Agostinóékhoz: "Bocsánatot kérek, itt lakik Pisa úr? Bocsánatot kérek... azért jöttem... nem baj, kérem szépen, ne tessék haragudni... elnézést kérek az alkalmatlankodásért, majd eljövök máskor...", mintha csak látnám, még a lépcsőn is folyton hajlonganál...
A fiúk röhögtek. Tortima, aki ugyanolyan ostoba volt, mint amilyen brutális, nem mert szembeszállni ezzel a röhögéssel; de azért szeretett volna valahogyan elégtételt venni. Megkérdezte Agostinót:
– Játszottál már vaskezet?
– Vaskezet? – mondta utána Agostino.
– Nem tudja, mi az a vaskéz! – kiáltotta több gúnyos hang.
Sandro odament Agostinóhoz, megragadta a karját, és lenyomta a földre, úgy, hogy keze a levegőben volt, könyöke pedig a homokban. Közben Tortima is hasra feküdt, és ugyanúgy tartotta a karját. – Te erre nyomd – mondta Sandro –, Tortima majd arra nyomja.
Agostino megfogta Tortima kezét. A kamasz egyetlen mozdulattal lenyomta karját a földre, és diadalmas arckifejezéssel felállt.
– Most majd én – mondta Berto, és ugyanolyan könnyedén lenyomta Agostino karját, mint Tortima, aztán ő is felállt. – Én is... én is – kiabálták a fiúk. Egymás után összemérték erejüket Agostinóval, és mindnyájan legyőzték. Végül amikor a kis négerre került a sor, valaki megszólalt: – No, ha Homs is legyőz, elmondhatod, hogy pacalból vannak az izmaid. – Elhatározta, hogy legalább a néger fiúval szemben megállja a sarat.
Úgy tűnt neki, hogy az ő karja erősebb a kis néger vékony, pörköltkávé-szinű karjánál. – Gyerünk, Pisa – mondta Homs bárgyú pimaszsággal, és hasra feküdt Agostino előtt. Hangja erőtlenül csengett, mintha női hang volna, arca csak tenyérnyire volt Agostino arcától. A kisfiú láthatta, hogy nem pisze, mint általában a négerek, hanem kicsi, visszahajló, zsíros fekete húsdarabra emlékeztető sasorra van, orrlyuka fölött pedig világos, csaknem sárga szemölcs virít. Szája is kicsi volt és lila, nem vastag négerajak. Kerek, fehér szemgolyóját szinte elnyomta nagy, boltozatos homloka, amely fölött koromfekete sörény tornyosult. – Na gyere, Pisa... ne félj, nem bántlak – mondta, és vékony ujjú, rózsaszín körmű kezét beletette Agostino kezébe. A kisfiú rájött, hogy ha vállát kissé felhúzza, testének egész súlyát feltűnés nélkül kezébe tudja összpontosítani; és ez az egyszerű felfedezés kezdetben lehetővé tette számára, hogy kibírja Homs szorítását, és ellenálljon neki. Hosszú ideig viaskodtak, egyikük sem tudott felülkerekedni. A fiúk feszült figyelemmel vették körül őket. Agostino arca megfeszült, de nyugodt maradt, a kis néger viszont csúf grimaszt vágott, a fogát csikorgatta, szemét összehúzta.
– Pisa fog győzni – mondta hirtelen valaki csodálkozva. De abban a pillanatban szörnyű fájdalom nyilallott Agostino vállába és egész karjába, úgyhogy kimerültén elengedte Homs kezét, és kijelentette: – Ő az erősebb.
– Legközelebb majd te győzöl – mondta ellenszenves, mézesmázos udvariassággal a kis néger és felállt.
– Hát Homs is legyőzött... egy hajítófát se érsz – szólt Tortima megvetően. De a fiúk már ráuntak Agostinóra. – Sohase fürdünk? – kérdezte valaki.
– Dehogyisnem... gyerünk fürödni! – kiabálták mindnyájan. És ugrálva, bukfencezve berohantak a forró parti homokon a vízbe. Agostino messziről követte őket, nézte, ahogy szörnyű fröcsköléssel, hangos örömujjongás közepette egymás után fejest ugrottak, és mint a halak, merültek el a mély vízben. Tortima, amikor visszaért a partra, akár valami víziszörnyeteg, először farával, azután fejével emelkedett ki a vízből. – Ugorj be, Pisa... mit csinálsz ott a parton? – szólt oda Agostinónak.
– Ruhástul? – kérdezte Agostino.
– Na, majd én levetkőztetlek – mondta Tortima gonoszul. Agostino megpróbált menekülni, de elkésett. A kamasz elkapta, és bárhogy ellenkezett, magával vonszolta, majd berántotta a tengerbe, fejét a víz alá nyomta, majdnem megfojtotta. Azután odakiáltott neki: – A viszontlátásra, Pisa – és továbbúszott. Nem messze tőlük Sandro tűnt fel, elegáns mozdulatokkal, állva irányított egy víziszánt. A fiúk nagy lármával vették körül, és mindenáron fel akartak kapaszkodni a kis csónakokra. Agostino csuromvizesen, zihálva tért vissza a partra, egy kis ideig még nézte a víziszánt, amint a vakító napfényben a fiúkkal megrakva távolodott a tengeren. Azután szapora léptekkel megindult a tengerpart villogó homokján a Speranza-fürdőtelep felé.
2
Nem volt még olyan késő, mint gondolta; amikor a fürdőtelepre ért, látta, hogy anyja még nem jött meg. A part lassanként elnéptelenedett; már csak néhány fürdőző úszkált itt-ott magányosan a tenger tündöklő vizében; a bágyadt, hőségtől elkínzott emberek a déli napsütésben libasorban ballagtak a deszkajárdán az országút felé. Agostino leült a napernyő alá és várt. Úgy tűnt neki, hogy anyja csónakázása hosszabbra nyúlik, mint máskor, s megfeledkezve arról, hogy a víziszános férfi a szokott időnél jóval később jelentkezett, és nem anyjának jutott eszébe, hogy nélküle menjen csónakázni, hanem ő szökött meg az evezés elől, meggyanúsította a két felnőttet, hogy távollétét kihasználva azzal szórakoztak, amit a fiúk és Saro magyaráztak el neki. De mégsem érzett féltékenységet erre a gondolatra, hanem valami ismeretlen, furcsa, hidegleléshez hasonló cinkosság, kíváncsiság, tompa és elnéző helyeslés lett úrrá rajta. Jól tette az anyja, hogy engedte a férfit maga mell; szegődni, jól teszi, hogy mindennap kievez vele, és tolakodó tekintetektől távol, a kedvező pillanatban, amikor nincsen más tanúja, mint a mennybolt meg a tenger, a karjába borul. Ilyen gondolatokat forgatott fejében Agostino, miközben a két szeretőt kémlelte a tengeren.
A víziszán végre megjelent; eleinte csak világos pontnak látszott az elhagyott tengeren, azután gyorsan közeledett, Agostino már látta anyját az ülésen és a férfit, aki evezett. Az evező ütemesen emelkedett és süllyedt, a felkavart víz minden evezőcsapásnál megvillant. Agostino felállt, és lement a partra. Alaposan szemügyre akarta venni anyját, amikor kiszáll a víziszánból, megfigyelni rajta annak a meghitt együttlétnek a nyomait, amelynek hosszú időn át értetlen tanúja volt, és amely most, a Sarótól és a fiúktól kapott felvilágosítás után új megvilágításban mutatkozott, kétségtelenül és beszédesen szemérmetlen dolognak tűnt. Még mielőtt a víziszán kiért a partra, anyja már integetett feléje, majd vidáman a vízbe ugrott, és néhány lépéssel mellette termett. – Nem vagy éhes?... Gyerünk gyorsan ebédelni... a viszontlátásra... a viszontlátásra holnap... – tette hozzá a férfi felé fordulva, dallamos hangon elköszönve tőle. Agostino úgy látta, hogy vidámabb, mint máskor, és amint ott lépkedett mögötte a parton, arra kellett gondolnia, hogy anyjának a férfihoz intézett szavaiban volt valami mámoros és ünnepélyes öröm, mintha most valóban megtörtént volna az, amire eddig fia jelenléte miatt nem volt alkalom. De megfigyelései és gyanúja ennél tovább nem jutottak; különben anyja szokott méltóságától feltűnően elütő félszeg örömén kívül semmiből sem lehetett a csónakázás alatt történtekre következtetni, semmi jel nem mutatott arra, hogy a két felnőttnek viszonya van egymással. Agostino egészen új és kegyetlen tudatossággal fürkészte anyja arcát, nyakát, kezét, egész testét, de nem sikerült felfedeznie rajta a férfi csókjainak és gyengédségének nyomait. Minél tovább nézte anyját, annál nagyobb csalódást érzett.
Amikor a kabin közelébe értek, ki merte mondani: – Ma kettesben eveztetek... nem vittetek magatokkal. – Már-már azt hitte, hogy anyja így válaszol majd: – Igen... és végre kedvünkre szerelmeskedhettünk. – De az asszony a pofonra és a szökésre való célzásnak értette fia szavait. – Ne beszéljünk arról, ami történt – mondta, és egy pillanatra megállt, aztán mindkét kezével megfogta Agostino vállát, és vidám, izgatott tekintetével a fia szemébe nézett. – Rendben van? Tudom, hogy szeretsz... csókolj meg, és ne beszéljünk erről többet. – Agostino arca egy pillanatra odaért anyja nyakához, amely egykor olyan édes volt számára tiszta illatával, melegével, de most úgy érezte, hogy anyja arca gyengén megrándul a szája alatt, mintha még egyszer fellobbanna benne az a lázas izgalom, amelyet a férfi csókja ébresztett fel testében. Az asszony a lépcsőn felsietett a kabinba, a kisfiú pedig – maga sem tudta, miért – szégyenében égő arccal elterült a homokban.
Később, hazafelé menet, még sokáig ott kavarogtak feldúlt lelkében új és homályos érzelmei. Különös, de azelőtt, amikor még nem tudta, mi a jó és mi a rossz, anyja és a férfi kapcsolatát titokzatos módon ugyan, de bűnösnek találta, most pedig, miután Saro és tanítványai kinyitották a szemét, és leleplezéseik igazolták érzékenységből támadt első fájdalmas gyanúját, kielégítetlen kíváncsiság és kételyek töltötték el. Mintha akkor féltékeny és ártatlan fiúi szeretet ébredt volna fel lelkében, most azonban, az új és kegyetlen tudás fényében szeretete, ha nem szűnt is meg, részben valami mohó és tárgyilagos kíváncsisággá alakult volna át, amelyhez képest ostobának és felületesnek tartotta az első apró jeleket. Azelőtt minden hamisnak érzett szó és mozdulat sértette, pedig nem is értette őket, és jobban szerette volna, ha nem szerez tudomást róluk, most azonban, hogy szemét szüntelenül anyján tartotta, szinte be sem érte az asszony léha és őszintétlen viselkedésével, amelyen azelőtt megbotránkozott, és valósággal örült volna, ha rajtakaphatta volna abban a természetes és kendőzetlenül szemérmetlen helyzetben, amelyről Saro és a fiúk csak az imént világosították fel.
Valójában nem támadt volna ilyen hamar kedve arra, hogy leselkedjék anyja után, szemmel tartsa, és szántszándékkal megfossza a méltóság és a tisztelet nimbuszától, amellyel eddig körülvette alakját, ha a véletlen éppen ezen a napon szinte rá nem kényszeríti erre. Miután hazaértek, szótlanul megebédeltek. Az asszony mintha szórakozott lett volna, Agostino pedig teljesen elmerült hihetetlennek tűnő új gondolataiban, és szokása ellenére makacsul hallgatott. De ebéd után hirtelen ellenállhatatlan vágy ébredt benne, hogy elmenjen hazulról, és felkeresse a bandát. A fiúk azt mondták, hogy kora délután összegyűlnek a Vespucci-fürdőtelepen, és megbeszélik, merre csavarogjanak és szórakozzanak aznap; Agostino, miután első undora és félelme elmúlt, ismét vonzónak találta ezt a durva és megalázó társaságot. Szobájában hevert az ágyon, a behúzott zsaluk ritkás, meleg félhomályában; szokása szerint hanyatt feküdt, és a mennyezetet nézte, közben a körte alakú fa villanykapcsolóval játszott. Kívülről alig hallatszott be valami lárma, egy magányos kocsi kerekének zörgése, tányér- és pohárcsörgés a szemben levő penzió utcára nyíló ebédlőjéből; a nyári délután csendjében a ház zajai szinte elkülönültek egymástól, könnyen meg lehetett különböztetni őket. Agostino hallotta, amikor anyja belépett a mellette levő szobába, és cipője sarkával hangosan kopogva járkált a padló tégláin. Az asszony járt-kelt, nyitotta-csukta a szekrényeket, elmozdította a székeket, hozzáért a helyiségben levő tárgyakhoz. “Mindjárt lefekszik – ötlött a kisfiú eszébe, és fölrázta magát a lassanként ránehezedő bágyadtságból –, aztán nem szólhatok neki, hogy ki akarok menni a strandra." Ettől a gondolattól valósággal megijedt. Föl is kelt, és kiment a szobából. Szobája a fürdőszoba fölött volt, a lépcsővel szemben, anyja szobájába a mellette levő ajtón lehetett bemenni. Odalépett az ajtóhoz, és mivel csak behajtva találta, nem kopogott rajta, mint máskor, hanem talán mert újkeletű kíváncsisága nem hagyta nyugodni, és intim helyzetben akarta meglepni anyját, csendesen félig kinyitotta az egyik ajtószárnyat. Anyja szobájában, amely sokkal nagyobb volt az övénél, az ajtó mellett volt az ágy; az ajtóval szemben fiókos szekrény, rajta széles tükör. Agostino először anyját látta meg a szobában: ez előtt a szekrény előtt állt. Amikor Agostino benyitott, érzései és reményei azt súgták, hogy anyját meztelenül találja, de az asszony még nem vetkőzött le egészen; a tükör előtt éppen nyakláncát és fülbevalóját akarta levenni. Csak a csípőig érő rövid, fátyolszerű ing volt rajta. Tompora két egyenlőtlennek és aszimmetrikusnak tetsző domborulata alatt – az egyiket ugyanis följebb emelte, szinte összehúzta, a másikat lazán, hanyagul lejjebb engedte – kirajzolódott hanyagul tartott lábának hosszú és erős combjától lábikráján át karcsú bokájáig vékonyodó elegáns vonala. Karját felemelte, hogy kinyissa a nyaklánc csatját; ettől a mozdulattól az áttetsző, fátyolszerű anyagon át láthatóvá vált hátizmainak játéka, a telt, barna húsát két részre osztó barázda mintha eltűnt és két külön hátban oldódott volna fel, amelyek közül az egyik alul, a dereka alatt, a másik fent a tarkójánál helyezkedett el. Hónalja úgy tátongott, mint valami kígyó torka: vékony fekete nyelvként nyúltak ki belőle hosszú, puha szőrszálai, és szinte mohón terjeszkedtek volna tovább, ha erős, izzadt karja fogva nem tartja őket. A nagy, ragyogó női test valósággal reszketett és vonaglott a szoba félhomályában Agostino káprázó szeme előtt, és meztelenségében mintha duzzadni kezdett volna; hol roppantul kitágult, úgy, hogy a tompor kettéhasított, kiszélesedő domborulata magába olvasztotta a lábat, a hátat, a fejet, hol a magasba nyúlt, talpa a padlót, feje szinte a mennyezetet érte. A tükörből pedig, akár valami megfeketedett régi festmény titokzatos árnyékából, a sápadt és távoli arc mintha behízelgő szemmel és csábítóan mosolygó szájjal tekintene rá.
Agostino először menekülni akart a látvány elől; de eszébe ötlött az az ú[ gondolat, hogy anyja is csak nő, megállt, ujjait a kilincsre szorította, szemét tágra meresztette. Érezte, hogy régi fiúi szeretete fellázad ez ellen a leskelődés ellen, és azt súgja neki, hogy menjen innen, új keletű, félénk, de erős kíváncsisága pedig arra készteti, hogy csökönyös szemmel, kíméletlenül fürkéssze anyja meztelen testét, amelyre tegnap rá sem mert volna tekinteni. Ahogy ott vergődött iszonyat és vonzódás, meg döbbenés és öröm között, egyre határozottabban és világosabban bontakoztak ki a szeme elé táruló kép részletei: a láb vonala, a gerinc laza tartása, a hónalj körvonalai; úgy tetszett neki, hogy mindez összhangban van új érzelmeivel, amelyeknek csupán erre a bizonyságra volt szükségük, hogy teljesen eluralkodjanak képzeletén. És amint az áhítatos tiszteletből hirtelen az ellenkező végletbe csapott át, szinte azt szerette volna, ha anyja fesztelen testtartása a szeme láttára valami közönséges pózzá, ruhátlansága szégyentelen magamutogatássá, ártatlansága szemérmetlen meztelenséggé alakul át. Csodálkozó tekintete kíváncsisággal, szinte tudományos figyelemmel telt meg, amelynek látszólagos tárgyilagossága érzelmei kegyetlenségéből fakadt. Vére lüktetve borította el agyát, közben egyre azt hajtogatta: – Ő is nő... ő is csak nő – és úgy tűnt fel neki, hogy szavai megvető és sértő ostorcsapásokként zúdulnak anyja hátára és lábára.
Az asszony levette és a szekrény márványlapjára tette nyakláncát, azután mindkét kezét kecses mozdulattal fülcimpájához emelte, és ki akarta kapcsolni egyik fülbevalóját. Közben fejét a vállára hajtotta, és kissé a szoba felé fordította. Agostino megijedt, hogy észreveszi a közeli ablakmélyedésben álló nagy csuklós tükörben, amelyben csakugyan jól lehetett látni, ahogy ott leselkedik a két ajtószárny között. A kisfiú nagy erőfeszítéssel felemelte kezét, azután halkan kopogott az ajtófélfán, és megkérdezte: – Szabad?
– Várj egy pillanatig, drágám – mondta anyja nyugodtan. Agostino látta, hogy megmozdul és eltűnik szeme elől, majd rövid ideig tartó ruhasuhogás után hosszú, kék selyempongyolájában újra megjelenik.
– Mama – szólt Agostino szemét lesütve –, kimegyek a strandra.
– Most akarsz lemenni? – mondta anyja szórakozottan. – Hiszen nagyon meleg van... nem kéne inkább aludnod egy kicsit? – Egyik kezét a kisfiú felé nyújtotta, és megsimogatta az arcát, másikat a tarkójához emelte, és megigazította egyik fényes fekete hajfürtjét.
Agostino szükségből visszaváltozott gyerekké, nem szólt egy szót sem, szemét lesütve, állat mellére szegve makacsul hallgatott. Mindig így tett, ha kérését nem teljesítették. Anyja jól ismerte ezt a szokását, és úgy értelmezte, mint máskor. – Eredj, ha mindenáron menni akarsz – mondta –, de előbb nézz be a konyhába, és kérj uzsonnát... ne edd meg mindjárt, vidd le a kabinba. és ami a legfontosabb: öt óra előtt ne fürödj meg. különben ötkor én is lemegyek... . majd együtt megfürdünk. – A szokásos anyai intelmek.
Agostino nem válaszolt, csak mezítláb lerohant a kőlépcsőn. Hallotta, hogy anyja szobájának ajtaja csendesen becsukódik mögötte.
Végigrohant a lépcsőn, az előcsarnokban felvette szandálját, kinyitotta a kaput, és kilépett az utcára. Hirtelenül megcsapta a fehéren izzó hőség, a kánikula nesztelen forrósága. Az út végén mozdulatlanul szikrázott a tenger a távol remegő levegőben. Az út másik végén, a fenyőerdőben, fatörzsek görnyedeztek gömbölyű koronájuk fülledt zöld tömbje alatt.
Agostino habozott, azon tűnődött, hogy a part mentén vagy a fenyőerdő mellett menjen-e a Vespucci-strandra, azután a tenger mellett döntött, [gaz, hogy így végig a tűző napon kellett gyalogolnia, de legalább nem fenyegette az a veszély, hogy nem veszi észre a strandot, és túlmegy rajta. Végigszaladt az úton egészen a sétányig, azután a falak mellett sietett tovább.
Az új társaságon kívül főleg az vonzotta öntudatlanul is a Vespucci-strandra, hogy újdonsült barátai csúfot űztek anyjából és anyja feltételezett szeretkezéseiből. Azt észrevette, hogy fiúi szeretete egy idő óta valami egészen más, tárgyilagos, de egyszersmind kíméletlen érzelemmé kezd átalakulni; úgy tűnt neki, hogy társai vaskos gúnyolódása csupán azért érdekli, azért vesz részt benne, mert meggyorsítja ezt az átalakulást. Arra a kérdésre már nem tudott volna válaszolni, hogy miért nem akarja anyját szeretni, miért gyűlölte meg ezt a szeretetet. Talán azon háborodott föl, hogy becsapták, hogy anyja a valóságban egészen más, mint hitte; talán azért döntött úgy, hogy nem fogja szeretni, hogy csak a nőt fogja látni benne, mert szeretetében annyi báj és fájdalom érte. Ösztönösen arra törekedett, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljon megcsúfolt régi, gyermeteg vonzalmának nyűgétől és szégyenétől, mert úgy érezte, hogy mindaz csak hiszékenység és ostobaság volt. Ugyanaz a kíméletlen erő vonzotta a kis csavargók durva és megalázó társaságába, amely az imént arra késztette, hogy anyja hátában gyönyörködjék. Hiszen a fiúk tiszteletlen szavai, akár anyja kilesett meztelensége segítettek szétrombolni régi s mégannyira utált fiúi szeretetét. Keserű orvosság; vagy belehal, vagy meggyógyul tőle.
Amint megpillantotta a Vespucci-strandot, meglassította lépteit, s bár szíve nagyokat dobbant, és izgalmában szinte elakadt a lélegzete, igyekezett közömbös arckifejezést erőltetni magára.
Saro szokása szerint a ponyva alatt üldögélt, mellette a sánta lábú asztalon egy üveg bor, egy pohár és egy tányér a halleves maradványaival. De a fürdőmester körül senkit sem lehetett látni. Helyesebben, amikor Agostino odaért a ponyvához, észrevette Homsot, a kis négert: feketéllett a fehér homokban.
Saro régi, szakadt szalmakalapját mélyen szemébe húzva, elmerülten szivarozott, és ügyet sem vetett Homsra. – Hol vannak a fiúk? – kérdezte Agostino csalódottan.
Saro fölnézett rá, figyelte egy darabig, aztán megszólalt: – Átmentek Rióba – Riónak nevezték a part egyik elhagyott részét, néhány kilométernyire a Vespuccistrandtól, ahol a homokbuckák és nádasok között egy kis folyó ömlött a tengerbe.
– Szóval, átmentek Rióba – mondta Agostino csüggedten –, és mit csinálnak ott?
A kérdésre Homs válaszolt. – Uzsonnáznak – felelte, és kifejező mozdulattal emelte kezét szájához. De Saro megrázta a fejét, és így szólt: – Nem fértek a bőrötökben, míg valaki ki nem lyukasztja! – Az uzsonna nyilvánvalóan csak ürügy volt, a fiúk lopni mentek a gyümölcsösbe. Agostino legalábbis így értette.
– Én nem mentem velük – szólalt meg újra hízelgő hangon a kis néger, mintha kedveskedni akart volna Sarónak.
– Azért maradtál itt, mert nem akartak magukkal vinni – mondta csendesen Saro.
Homs tiltakozott, közben hányta-vetette magát a homokban: – Azért nem mentem velük, mert itt akartam maradni veled.
Mézesmázos, éneklő hangon beszélt. Saro sértődötten förmedt rá: Ki engedte meg, hogy letegezz... te szerecsen, alig hiszem, hogy testvérek volnánk.
– Nem... dehogy vagyunk testvérek... – válaszolta Homs. Egyáltalán nem jött zavarba, hangjában szinte ujjongást lehetett érezni, mintha Saro megjegyzése örömöt okozott volna neki.
– Hát akkor maradj veszteg – torkolta le Saro. Azután odafordult Agostino hoz: – A fiúk elmentek gyümölcsöt meg kukoricát lopni... Az lesz az uzsonna.
– És mikor jönnek vissza? – kérdezte Agostino szorongva.
Saro hallgatott egy darabig, hosszasan méregette Agostinót, mintha számolna magában. – Nem jönnek meg egyhamar – felelte aztán vontatottan –, legfeljebb este... de utánuk mehetünk, ha kedvünk tartja.
– Hogyan?
– Csónakon – felelte Saro.
– Nagyszerű, menjünk utánuk csónakon – ujjongott a kis néger. Izgatott buzgalmában felugrott, és odalépett a férfihoz. De Saro rá sem hederített. – Itt a vitorlásom. Ha jó szelet kapunk félóra alatt vagy még hamarabb ott vagyunk.
– Menjünk – mondta boldogan Agostino. – De a mezőn hogy találjuk meg őket?
– Ne félj semmit – válaszolta Saro, közben felállt, és megszorította hasán a fekete övet –, biztosan megtaláljuk őket. – Azután odafordult az izgatottan várakozó néger gyerekhez: – Na, szerecsen, segíts levinni a vitorlát meg az árbocot.
– Rögtön, Saro... Máris ,megyek – ujjongott Homs, és bement vele a barakkba.
Agostino, amint egyedül maradt, felállt és körülnézett. Gyenge északnyugati szél támadt, és felborzolta a tenger ibolyásan kéklő vizét. A víztükör és a fenyőerdő között, ameddig csak a szem ellátott, elhagyatottan terült el a napsütötte homokfelhőbe burkolózó parti lapály. Agostino, aki nem tudta, hol keresse Riót, elragadtatott pillantással fürkészte végig a kihalt tengerpart szeszélyes vonalát, valamennyi kiszögellését és bemélyedését. Hol lehet Rio? Talán ott lenn, ahol a nap heve egyetlen hatalmas ködfelhővé olvasztotta az eget, a tengert és a homokot? Nagyon szeretett volna csónakázni, a világ minden kincséért sem mondott volna le róla.
Tűnődéséből a barakkból visszatérő két társának hangja riasztotta fel. Saro egyik karján nagy csomó kötelet és vitorlát cipelt, másik kezében egy palackot szorongatott, mögötte jött a kis néger egy hosszú vitorlarúddal, amelyet úgy tartott, mintha lándzsa volna. – Hát akkor gyerünk – mondta Saro, és elindult a part mentén. Közben rá sem nézett Agostinóra. Agostinónak feltűnt, hogy a fürdőmesteren szokatlan, lázas izgalom vett erőt. Azt is észrevette, hogy undorító nyitott orrlyuka pirosabbnak és gyulladtabbnak látszik, mint máskor, mintha vére egyszerre bővebben és forróbban áramlana a szerteágazó erecskékben. – Gyerünk, gyerünk – énekelte Saro háta mögött a kis néger, s közben hóna alatt az árbocrúddal furcsa táncot rögtönzött. Amikor Saro már a kabinoknál járt, Homs meglassította lépteit, és megvárta Agostinót.
Amint a kisfiú utolérte, a kis néger intett neki. Agostino meglepődve állt meg.
– Ide figyelj – mondta Homs bizalmas hangon –, meg akarok valamit beszélni Saróval... Szóval, ne gyere velünk... Menj innen... kérlek szépen...
– Miért? – kérdezte Agostino meghökkenve.
– Mondom, hogy négyszemközt akarok beszélni Saróval – kiáltotta a kis néger türelmetlenül, és lábával dobbantott egyet.
– Én meg el akarok menni Rióba – válaszolta Agostino.
– Majd elmész máskor.
– Nem... Azt nem lehet.
A kis néger ránézett Agostinóra. Villogó szeme fehérje, piszkos, reszkető orrlyuka szenvedélyes izgalmat árult el, ami undort keltett a fiúban. – Ide figyelj, Pisa – mondta –, ne gyere velünk... kapsz tőlem valamit... olyat, amit még sohasem láttál. – Ledobta az árbocot, és kotorászni kezdett a zsebében. Villa alakú fenyőgallyból és két összekötözött gumiból készült csúzlit vett elő. – Ugye, szép? – kérdezte, és megmutatta Agostinónak.
De Agostino el akart menni Rióba. És Homs csökönyössége gyanút is ébresztett benne. – Nem... azt nem lehet – válaszolta
– Na, itt a csúzli! Nesze! – mondta a kis néger. Elkapta Agostino kezét, és megpróbálta markába nyomni a gumipuskát. – Fogd és eredj innen!
– Nem – hajtogatta Agostino –, nem lehet.
– Neked adom a csúzlit meg ezt a kártyát is – mondta Homs. Újra belenyúlt a zsebébe, előhúzott egy csomag rózsaszín hátú, aranymetszésű kártyát. – Nesze mind a kettő... aztán eredj... A csúzlival lőhetsz madarat, a kártya meg vadonatúj...
– Mondtam már, hogy nem – válaszolta Agostino. A kis néger zavartan, könyörögve nézett rá. Homlokára kövér izzadságcseppek ültek ki, arcát panaszos fintor torzította el. – De hát miért nem akarsz itt maradni? – kérdezte elcsukló hangon.
– Mert nem akarok – felelte Agostino, és hirtelen futni kezdett a fürdőmester felé, aki már ott állt a parton veszteglő bárka mellett. Mielőtt lihegve odaért Sarához, még hallotta, hogy a kis néger utánakiált: – Majd megbánod.
A vitorlás két nyers fenyőfa görgőn nyugodott a szárazon. Saro szemmel láthatóan türelmetlenül dobta a vitorlákat a csónakba: – Hát az mit csinál? – kérdezte Agostinótól, a kis négerre mutatva.
– Jön már – válaszolta Agostino.
Homs valóban rohant már az árbocrúddal hóna alatt, nagyokat ugrott a homokban. Saro megragadta az árbocot jobb kezének hat ujjával fölemelte, és beleállította a középső ülésen szúrt lyukba. Azután beszállt a bárkába, megkötötte a vitorla felső csücskét, felhúzta az árbockötelet: a vitorla felkúszott az árboc csúcsára. Saro odafordult a négerhez, és ráparancsolt: – Na, nyomjuk meg!
Saro oldalról fogta meg a csónak orrának szélét, a kis néger nekigyürkőzött, hogy megtolja a farát, Agostino nem tudta, mitévő legyén, csak nézte őket. A félig fehérre, félig zöldre festett csónak közepes nagyságú volt. Orrán fekete betűkkel a neve: “Amelia". – Hórukk! – kiáltotta Saro. A csónak a görgőkön előrecsúszott a homokban. Amikor a gerinc túljutott a hátsó görgőn, Homs lehajolt, karjába kapta a görgőt, melléhez szorította, akár egy kisgyereket, aztán ugrálni kezdett a homokban, mintha valami újfajta balettet járna, odaszaladt vele a csónak orrához, és alája tette. – Hórukk! – kiáltotta újra Saro.
A csónak megint előrecsúszott egy darabot, a kis néger, karjában a görgővel, újra odaugrált a hajó farától az. orrához. Azután az utolsó lökés következett, a csónak orral beleereszkedett a vízbe, és lebegve megállt. Saro beszállt a hajóba, és az evezőket beleillesztette a villákba. Odaintett Agostinónak cinkos mozdulattal, amely mintha kizárta volna kettejük kapcsolatából a kis négert. Agostino belegázolt a térdig érő vízbe, és megpróbált bemászni a csónakba, de nem tudott felkapaszkodni. Végül Saro hat ujjával hirtelen megragadta, és karjánál fogva, akár egy macskát, beemelte a hajóba. Felpillantott, de Saro rá sem nézett, bal kezével az evezőt igazgatta. Agostino odament a hajó végébe, és le akart ülni. A fürdőmester ujjainak szorítására elfogta az undor. – Bravó – mondta Saro –, ülj le... most kievezünk a mély vízre.
– Várjatok, én is megyek – kiáltotta a kis néger a partról. Lihegve beugrott a vízbe, odarohant a csónakhoz, és belekapaszkodott a szélébe. De Saro rámordult: – Nem jössz velünk.
– Hát mit csináljak? – kiáltotta Homs kétségbeesve. – Mit csináljak?
– Szállj villamosra – felelte Saro, és állva jól meghúzta az evezőt –, majd meglátod, előbb odaérsz, mint mi.
– De miért, Saro? – makacskodott a kis néger siránkozó hangon, és futni kezdett a csónak mellett a vízben. – Miért? Én is veletek akarok menni.
Saro nem szólt egy szót sem, csak elengedte az evezőt, előrehajolt és hatalmas, széles kezével pofon vágta Homsot. – Mondtam már, hogy itt maradsz – jelentette ki csendesen, és egyetlen mozdulattal hanyatt lökte a kis négert a vízben.
– De miért, Saro?! – ordított tovább Homs. – Miért? – Siránkozó hangja, amely túlharsogta a víz csobogását, kellemetlenül csengett Agostino fülében, és valami homályos szánalmat keltett benne. Ránézett Saróra; a fürdőmester nevetett, aztán megszólalt:
– Milyen unalmas ez a néger kölyök... Mihez is kezdenénk vele?
A csónak eltávolodott a parttól. Agostino megfordult, és látta, amint Homs kimászik a vízből, és közben öklét rázza, mintha őt akarná megfenyegetni.
Saro szótlanul kivette az evezőket a villából, és letette a csónak fenekére. Aztán előrement a csónak orrába, megkötötte a vitorlát és kibontotta. A vitorla vászna egy darabig tétován laffogott, mintha mindkét oldalról fúj na a szél, aztán hirtelen kifeszült, megduzzadt és erős lökéssel balra hajlott. Engedelmesen balra dőlt a csónak is, és megindult az északnyugati szél keltette szelíd és játékos hullámokon. – Ezzel megvolnánk – mondta Saro. – Heverjünk le, és pihenjünk egy kicsit. – Letelepedett a csónak fenekére, és intett Agostinónak, hogy heverjen mellé.
– Ha a fenekére ülünk, a csónak gyorsabban megy – jelentette ki, mintha magyarázkodni akarna. Agostino engedelmesen odatelepedett melléje a hajó fenekére.
A vitorlás, bár hasas volt, oldalt dőlt, és fürgén siklott tovább a kis hullámokon, közben minduntalan felágaskodott, akár valami zabláját rágó csikó. Saro fejét az ülésnek támasztva hevert, egyik karját, Agostino tarkója mögött behajlítva, a kormányrúdon tartotta. Egy darabig hallgatott. – Iskolába jársz? – kérdezte végül.
Agostino ránézett. A fürdőmester csaknem hanyatt feküdt, tág és gyulladt orrlyukú orrát szinte kéjesen tartotta a szélben, mintha hűteni szeretné. Száját bajsza alatt félig kinyitotta, szemét is csak félig hunyta le. Kigombolt ingéből kilátszottak piszkos, bozontos szürke szőrszálai.
– Igen – felelte Agostino, és összerezzent hirtelen támadt félelmében.
– Hányadikba?
– Harmadik gimnáziumba.
– Add ide a kezedet – mondta Saro, és mielőtt Agostino tiltakozhatott volna, megragadta a kezét. A kisfiú úgy érezte, hogy nem is emberi marok szorítja, hanem valóságos egérfogó. A fürdőmester hat rövid, tömpe ujja elfedte, átkulcsolta a kezét, és alul összecsukódott. – És mit tanultok? – kérdezte tovább Saro, közben még jobban kinyújtózkodott, mintha elmerült volna valami különös boldogságban.
– Latint... olaszt... földrajzot... történelmet... – dadogta Agostino.
– Verseket is tanultok?... Szép verseket? – kérdezte Saro gyengéden.
– Igen – felelte Agostino –, verseket is tanulunk.
– Szavalj el egyet.
A bárka felágaskodott. Saro nem zökkent ki boldog mozdulatlanságából, csak rántott egyet a kormányon. – Nem is tudom – mondta Agostino rémült zavarában –, annyi verset tanultunk... például Carduccit.
– Igen... Carducci – ismételte gépiesen Saro. – Hát szavalj el egy Carducci-verset.
– A Clitumnus forrásai-t – nyögte ki Agostino halálra rémülten. Saro ujjainak szorítása nem engedett, bár a kisfiú megpróbálta lassan kiszabadítani kezét.
– Igen. A Clitumnus forrásai-t – mondta Saro álmodozva.
A hegyről, mely szél zúgatta komorló kőrisekkel hullámzik. Íme távol – kezdte Agostino bizonytalanul.
A csónak siklott tovább, Saro elnyújtózkodott, orrát a szélbe tartotta, és lehunyt szemmel bólogatni kezdett mintha a vers ütemét jelezné. Agostino lassan és tisztán szavalt. Egyszeriben úgy kapaszkodott bele a versbe mintha ez volna az egyetlen lehetőség, hogy megszabaduljon a kínosnak és veszélyesnek ígérkező beszélgetéstől. Közben igyekezett kiszabadítani kezét Saro hat ujjának szorításából, de az egyre erősebben fogta. A kisfiú rémülten érezte, hogy közeledik a vers végéhez. A Clitumnus forrásai-nak utolsó versszaka után hirtelen belekezdett A San Guido előtt című költemény első sorába. Afelől is meg akart evvel a kísérlettel bizonyosodni – ha egyáltalán lehetett még kételye – .- hogy Sarót egy cseppet sem érdekli a vers. hogy egészen más céljai vannak vele. De hogy miféle célok lehetnek ezek, arra nem tudott rájönni. A kísérlet sikerült. Mikor hirtelen azt a sort mondta, hogy: “A ciprusok, melyek kettős sorát ott...", Saro szemmel láthatóan észre sem vette a változást. A kisfiú erre abbahagyta a szavalást, és kétségbeesett hangon megszólalt: – Legyen szíves, engedjen el. – Közben megpróbálta kiszabadítani magát.
Saro megrezzent. Nem engedte el a kisfiút, csak kinyitotta szemét, megfordult és ránézett. Agostino tekintetéhen valami tébolyult undor, alig leplezett rémület tükröződött; Saro ebből mindjárt megértette, hogy tervei meghiúsultak. Egyik ujját a másik után lassan levette a kisfiú zsibbadt kezéről, aztán mély hangon megszólalt, mintha magában beszélne: – Mitől félsz? Most kiviszlek a partra. – Feltápászkodott és megrántotta a kormányrudat. A csónak orrával a part felé fordult.
Agostino, zsibbadt kezét dörzsölve, szótlanul felkelt a csónak fenekéről, és kiült az orrára. A vitorlás már nem volt messze a szárazföldtől. Kibontakozott az egész fehér, napsütötte, homokos tengerpart, amely ezen a helyen szélesen terült el. A homokpart mögött a fenyőerdő görnyedt fáinak lilászöld tömege emelkedett ki. Rio olyan volt a mély homokban, mint valami kúp alakú hasadék; feljebb zöldeskék csomókban állt a nád. Agostino még Rio előtt összebújó alakok csoportját pillantotta meg a parton. A csoport közepéből hosszú, fekete füstoszlop emelkedett az ég felé. A kisfiú Saro felé fordult, aki a csónak végében ülve fél kézzel igazgatta a kormányrudat, és megkérdezte:
– Itt kötünk ki?
– Igen, ez Rio – válaszolta közömbösen Saro.
Amint a csónak közeledett a parthoz, Agostino észrevette, hogy a tüzet körülülő csoport felbomlik, és hirtelen mindenki a part felé rohan. Látta, hogy integetnek. Biztosan kiabáltak is, de a szél elvitte a hangjukat. – Ők azok? – kérdezte a kisfiú szorongva.
– Igen, ők – válaszolta Saro.
A vitorlás egyre közelebb ért a parthoz, és Agostino már világosan meg tudta különböztetni a fiúkat. Senki sem hiányzott; ott volt Tortima, Berto, Sandro meg a többiek. És Homs is ott ugrált, kiabált közöttük a parton. Ez a felfedezés, maga sem tudta, miért, kínosan érintette Agostinót.
A csónak egyenesen a part felé siklott. Saro egyszer csak elfordította a kormányt, azután odaugrott a vitorlához, karjával átfogta, összeszorította és leeresztette. A vitorlás mozdulatlanul lebegett a sekély vízen. Saro egy kis horgonyt vett elő a csónak fenekéről, és beledobta a tengerbe. – Kiszállunk – mondta. Kiugrott a vitorlásból, és megindult a fiúk felé, akik a parton várakoztak rá.
Agostino látta, hogy a fiúk lelkes ünneplésben részesítik Sarót, de a fürdőmester csak fejét rázza. Az ő partraszállását még zajosabb ünneplés fogadta; ezt Agostino egy pillanatig a baráti szeretet jelének vette. De hamarosan rájött, hogy tévedett, A fiúk valamennyien gúnyosan és megvetően nevettek. Berto felkiáltott: – Derék fickó ez a Pisa... és hogy szeret csónakázni! – Tortima kezét szájához emelve furcsa diadalordításban tört ki, a többiek utánozták. Még Sandro is, aki különben mindig tartózkodóan viselkedett, mintha megvetően mérte volna végig. A kis néger buzgón ugrált Saro körül, aki a csoport élén ballagott a tűz felé, amelyet a fiúk gyújtottak a parton.
A fiúk összedöngölt nedves homokból kezdetleges tűzhelyet építettek. Száraz fenyőtoboz, fenyőtű és gizgaz égett benne. A tűzhely nyílása fölött keresztben vagy tíz cső kukorica pirult lassan. A tűz mellé kiterített újságpapíron rengeteg gyümölcs és egy hatalmas görögdinnye. – Derék fickó ez a Pisa – szólalt meg újra Berto, amikor leültek –, te meg Homs, mostantól fogva kollégák vagytok... üljetek csak szépen egymás mellé... legyetek, hogy is mondjam, jó testvérek... az egyik ugyan fekete, a másik meg fehér, mégis mennyire hasonlítanak egymáshoz... mind a ketten szeretnek csónakázni...
A kis néger elégedetten vigyorgott. Saro is lekuporodott, és gondosan forgatta a tűz fölött a kukoricacsöveket. A fiúk vihogtak. Berto odáig vitte a mókázást, hogy Agostinót nekilökte Homsnak; egy pillanatig egymáson feküdtek, az egyik jólesően vigyorgott alul, a másik értetlenül és undorodva nézett körül. – Nem értem, mit akartok? – csattant föl Agostino. – Csónakázni voltam... hát mi rossz van abban?
– Hogy mi rossz van abban?... Csónakázni volt... mi rossz van abban? – hajtogatták többen is gúnyos hangon. Egyesek a hasukat fogták nevettükben.
– Na persze, mi rossz van abban? – ismételte meg Berto, Agostinót majmolva. – Semmi rossz nincs benne... sőt, Homs szerint nagyon is jó... Ugye, Homs?
A kis néger ujjongva helyeselt. Agostinónak, ha homályosan is, derengett már, miről is van szó; észre kellett vennie, hogy összefüggés van a fiúk csúfolódása és Sarónak a vitorlázás alatti furcsa viselkedése között. – Nem tudom, mit akartok – mondta –, nem csináltam semmi rosszat csónakázás közben... Saro kérésére verseket szavaltam... Ennyi az egész.
– Hahaha... Verseket szavalt! – kiáltoztak a fiúk mindenfelől.
– Ugye, Saro, igazat mondok? – kiáltotta Agostino elvörösödve.
Saro nem mondott sem igent, sem nemet; csak elmosolyodott, és szinte kíváncsian méregette Agostinót. A fiúk a fürdőmester látszólag közömbös, valójában leleplező, kérkedő viselkedését úgy értették, hogy meghazudtolja Agostinót. – Na persze – ismételték többen is –, majd a kocsmárostól fogjuk megkérdezni, hogy milyen a bora... Igaz, Saro? Szép kis história... Hahaha... Pisa, Pisa.
Főleg a kis néger élvezte kárörvendőn a helyzetet. Agostino odafordult hozzá, és dühében reszketve hirtelen megkérdezte tőle:
– Mit röhögsz?
– Semmit – felelte Homs elhúzódva.
– Ne veszekedjetek... Saro majd gondoskodik róla, hogy összeférjetek – mondta Berto. De a fiúk másról kezdtek beszélni, mintha az a dolog, amelyre céloztak, rendben is volna, és nem lenne érdemes foglalkozni vele. Elmesélték, hogyan lopóztak be az egyik kertbe, hogyan lopták a gyümölcsöt meg a kukoricát. Hogy vették észre a dühös parasztot, aki kezében puskával rájuk rontott; hogyan szöktek meg előle, pedig utánuk eresztett egy töltés sót, igaz, hogy egyiküket sem érte. A kukorica közben elkészült, megsült, megpirult a parázsló tűzön. Saro levette a tűzhelyről, és a szokott kedélyes atyáskodással szétosztotta. Agostino kihasználta, hogy mindenki az evéssel volt elfoglalva, és egy pördüléssel ott termett Sandro mellett, aki kissé félrehúzódva majszolta a kukoricáját. – Nem értem az egészet – mondta neki. Sandro rávetett pillantása elárulta, hogy tudja, miről van szó. Agostino érezte, hogy nem kell többet mondania. – A néger villamoson jött – mondta halkan Sandro –, őtőle hallottuk, hogy elmentél vitorlázni Saróval.
– De hát mi rossz van abban?
– Engem igazán nem érdekel – válaszolta Sandro lesütött szemmel –, a ti dolgotok... a tied meg a négeré... ami pedig Sarót illeti... – ránézett Agostinóra, és nem fejezte be a mondatot.
– Mi van Saróval?
– Mi volna?... Én nem vitorláznék vele kettesben...
– Miért nem?
Sandro körülnézett, aztán szavát lehalkítva elmagyarázta azt, amit Agostino öntudatlanul úgyis sejtett. – Ó – sóhajtott fel a kisfiú, többet nem tudott mondani, és csendben visszament a fiúkhoz.
Saro ott kuporgott közöttük; jóindulatot sugárzó nyers fejét kissé vállára hajtva olyan volt, akár egy igazi jó családapa gyermekei körében. De Agostino már csak mélységes gyűlölettel tudott ránézni. Jobban gyűlölte, mint a kis négert. Meg kellett gyűlölnie Sarót, hiszen makacs hallgatással felelt tiltakozására, és ezzel szinte megerősítette, hogy amivel a fiúk gyanúsították, valóban megtörtént. Azután azt is észre kellett vennie, hogy társai gúnyosan és lekicsinylően elhúzódnak tőle, ugyanúgy – most már erre is rájött –, ahogy Homstól is távol tartották magukat, avval a különbséggel, hogy Homs mintha valahogy örült volna ennek a kiközösítésnek, őt azonban vérig sértette és megalázta. Többször megpróbálta szóba hozni fájó sérelmeit, de mindannyiszor gúnyba vagy igazságtalan közönybe ütközött. Egyébként, bár Sandro magyarázata a lehető legvilágosabb volt, még mindig nem értette teljesen, mi is történt. Minden sötétnek tűnt benne is, körülötte is, 'Mintha nem a tengerpart, a napfényben tündöklő mennybolt és a tenger, hanem homály, köd, bizonytalan és fenyegető alakok vennék körül.
Közben a fiúk befejezték a sültkukorica-lakomát, és a torzsákat eldobálták a homokban. – Menjünk fürödni a Rióba! – ajánlotta valaki. Mindnyájan kaptak az ajánlaton. Saro is, aki vállalta, hogy a vitorláson mindnyájukat visszaviszi a Vespucci-strandra, felállt és elindult velük.
Amint a homokban ballagtak, Sandro elvált a többiektől, és odalépett Agostinóhoz. – Intézd el a négert, ha megsértett – mondta halkan.
– Hogyan intézzem el? – kérdezte Agostino elbátortalanodva.
– Verd össze.
– Erősebb nálam – felelte Agostino, és eszébe jutott a vaskéz-viadal. – Persze ha segítenél...
– Ugyan... Hogy segíthetnék... Ez a ti dolgotok... A tied meg a négeré. – Sandro különös hangsúllyal ejtette ki ezeket a szavakat, mintha meg akarta volna értetni Agostinóval, hogy a kis négerrel való gyűlölködésének okáról ugyanaz a véleménye, mint a többieknek. A kisfiú lelkét mélységes keserűséggel töltötte el ez a gondolat. Sandro eddig mintha egy kicsit barátjának tekintette volna, és mégis elhiszi a rágalmat, akár a többiek. Sandro, miután elmondta, hogy mit tanácsol, otthagyta Agostinót, és visszament a fiúk közé, mintha félt volna a közelében maradni. A partról letérve, növendék fenyőerdő alacsony fácskái között haladtak keresztül, azután egy homokos ösvényen beértek a nádasba. A nádas sűrű volt, sok nádszál csúcsán fehér bóbita díszlett, a fiúk az iszapban csúszkálva hol eltűntek, hol előbukkantak ezek között a zöld lándzsák között, s a nád merev, rostos levelei szárazon zizegtek, ha megbolygatták őket. Végre találtak egy helyet, ahol a nádas egy kis iszapos öböl körül kiszélesedett; ahogy odaértek, mindenfelől kövér békák ugráltak be a sűrű, üveges vízbe; itt egymás mellett nyomban vetkőzni kezdtek Saro szeme láttára, aki a nádasnak háttal leült egy kőre, és látszólag elmerülten szívta szivarját, valójában azonban leste őket félig lehunyt szemhéja alól. Agostino szégyellte magát, de félt, hogy újra kicsúfolják, ezért lopva nézte a többieket, s nagyon lassan és óvatosan vette le nadrágját. A fiúk viszont szinte örültek neki, hogy meztelenre vetkőzhetnek, és egymást lökdösve, vidám kiáltozással rángatták le magukról ruháikat. A nádas zöld háttere kiemelte félig barna, félig – ágyékuktól a hasukig – fehér, szánalmas, pihésen fehér meztelenségüket; s ez a fehérség furcsán esetlennek, formátlannak mutatta testüket, túlságosan izmosnak, mint a kétkezi dolgozóké szokott lenni. Csupán az elegáns és arányos termetű Sandro nem tűnt meztelennek; ugyanolyan szőke volt az ágyéka, mint a feje, meztelensége legalábbis nem emlékeztette a népfürdők vendégeinek csúf pőreségére, talán azért, mert egész bőrét egyenletes bronzszínűre égette a nap. A fiúk, mielőtt beugrottak a vízbe, kifogyhatatlanok voltak a trágár mókákban, szétterpesztették lábukat, olyan féktelen és közönséges szemérmetlenséggel lökdösték és tapogatták egymást, hogy Agostino, aki nem szokta meg az ilyesmit, mélységesen megdöbbent. Ő is meztelen volt. lába a hideg, fekete iszapba süppedt, de legszívesebben elbújt volna a nádasban, úgy érezte, menekülnie kell Saro tekintete elől, aki, mint valami roppant mocsári hüllő, mozdulatlanul kuporgott, és rászegezte félig lehunyt szemét. De undora éppúgy, mint máskor, gyengébb volt annál a homályos vonzóerőnél, amely a gyerekbandához kötötte; a két érzés szétválaszthatatlanul összekeveredett benne, nem tudta megállapítani, hogy undora mélyén valójában mennyi öröm lappang. A fiúk szembeálltak egymással, férfiúi képességeiket fitogtatták. Tortima, mindnyájuk között a leghiúbb és egyben a legtestesebb, legformátlanabb, legközönségesebb és legnyomorúságosabb, nem tudta megállni, hogy dicsekedve oda ne kiáltson Agostinónak: – Mi lenne, ha egyik reggel beállítanék anyádhoz... így meztelenül... mit szólna hozzá... Eljönne velem?
– Dehogy menne – felelte Agostino.
– Én pedig azt mondom, máris jönne – vágott vissza Tortima. – Csak egy pillantást vetne rám... megnézné, mekkora... aztán csak annyit mondana: "Gyere, Tortima, menjünk..."
Az otromba tréfa hallatára kitört a röhögés. És amikor a kamasz elkiáltotta magát: "Gyere, Tortima, menjünk", egymás után fejest ugrottak a folyóba, akár a békák, amelyeket csak az imént riasztottak fel megjelenésükkel.
A partot mindenfelől magas nád vette körül, úgy, hogy a folyóból csak egy kis darabot lehetett látni. De mihelyt a meder közepére értek, kitárult előttük az egész folyócska, amelynek sűrű, sötét csatornavize szinte észrevehetetlenül hömpölygött a homokbuckák között kicsit lejjebb meghúzódó torkolata felé. Feljebb a folyót két sor alacsony, tömzsi, ezüstszínű bokor fogta közre, a víz visszaverte bizonytalanul tükröződő árnyukat; utánuk egy kis vasrúd, mögötte pedig nádas és nyárfák sűrű, szorongó csoportja zárta be a tájat. A fák között félig elrejtőzve egy vörösre festett ház, mintha őrködött volna a híd felett.
Agostino egy pillanatig boldognak érezte magát, míg a hideg, gyorsan áramló vízben úszott, amely valósággal elsodorta a lábát; elfelejtette minden haragját, minden sérelmét. A fiúk szanaszét úszkáltak, fejüket és karjukat a zöldesen fénylő víz színe fölé emelve; hangjuk tisztán csengett a szélcsendes, mozdulatlan levegőben. Testük az áttetsző, üveges víz alatt olyan volt, mint vízinövények fehér nyúlványa, amely feltör a mélyről, s a víz áramlását követve hajladozik erre-arra. Agostino odaúszott a közelében lubickoló Bertóhoz, és megkérdezte:
– Sok hal van ebben a folyóban?
Berto ránézett, majd megszólalt: – Hát te mit keresel itt? Miért nem szórakoztatod Sarót?
– Szeretek úszni – felelte Agostino elszomorodva, azután megfordult, és otthagyta Bertót.
De gyengébb és tapasztalatlanabb volt a többinél, hamar kifáradt, és hagyta, hogy a folyó sodra vigye a torkolat felé. A fiúk nagy lármával, kiáltozással hamarosan utolérték; a nád ritkulni kezdett, a víz egyre jobban kitisztult, és áttetszőbbé vált, feltűnt a homokos fenék, amelyen szüntelenül hullámzó, szürke fodrok futottak végig. Agostino végül is átúszott egy mélyebb gödör felett, amely olyan volt, mint valami zöld színű szem. az áttetsző vízben, leállt a homokos fenékre, és az ár ellenében kivergődött a partra. A folyócska felszínén hullámok fodrozódtak, és ahol a tengerbe ömlött, mintha felpúpozódott volna a víz. A folyó, mihelyt partjainak szorítása megszűnt, legyező alakban szétterült, elsekélyesedett, akár valami folyékony fátyol húzódott végig a sima homokpart felett. A tenger kis, tajtékos szélű hullámokkal szorította vissza a folyócska vizét. Az érintetlen, nedves homokban helyenként ottrekedt édesvizű pocsolyák tükrözték a tündöklő mennyboltot. Agostino anyaszült meztelen sétált egy kicsit a csillogó, puha homokon, élvezte, hogy ha erősen belenyomja lábát, hirtelen felfakad a víz, és elönti lába nyomát. Valami bizonytalan, kétségbeesett vágy fogta el, hogy átgázoljon a folyón, otthagyja a fiúkat, Sarót, az anyját, egész régi életét, és meginduljon a part mentén. Ha mindig csak előremenne a tengerpart puha homokján, egyszer talán eljutna egy olyan országba, ahol ezt a sok mocskos dolgot nem ismerik. Olyan országba, ahol úgy fogadnák, ahogy szeretné, ahol elfelejthetné mindazt, amiről mostanában hallott, aztán újra megtanulhatná, de szégyen és fájdalom nélkül, szelíden és természetesen, mert homályosan érezte, hogy úgy is lehet. Elnézte a ködfelhőt, amely a láthatár szélén elborította a tengert, a partot, a bozótot, vonzotta a messzeség, úgy érezte, hogy csupán az tudná kiszabadítani mostani rabságából. Fájdalmas álmodozásából a parton a vitorlás felé tartó fiúk ordítozása riasztotta fel. Egyikük a ruháját lóbálta, Berto odakiáltott neki: – Pisa... indulunk! – Agostino megrázkódott, és a tengerpart mentén visszatért a bandához.
Valamennyien ott nyüzsögtek a sekély vízben; Saro atyáskodva igyekezett megértetni velük, hogy a vitorlás kicsi, nem férnek bele mindnyájan; de látszott rajta, hogy nem beszél komolyan. A fiúk, mint az őrültek, üvöltözve rohanták meg a csónakot, egyszerre húsz kar ragadta meg a vitorlás szélét, és a hajó egy szempillantás alatt megtelt izgő-mozgó testekkel. Volt, aki leheveredett a vitorlás fenekére, egyesek a farán, a kormány körül, mások az orrán szorongtak, néhányan az üléseken foglaltak helyet, de akadt olyan is, aki a csónak szélén ült, és lábát a vízbe lógatta. A vitorlás valóban kicsi volt ennyi embernek, a víz csaknem átcsapott a peremén.
– Látom, mindnyájan megvagyunk – mondta Saro jókedvűen. Aztán felállt, kibontotta a vitorlát, és a csónak kisiklott a nyílt tengerre. A fiúk tapssal üdvözölték az indulást.
De Agostino nem osztozott a többiek örömében. Csak a kedvező pillanatot várta, hogy tisztázza magát, és elégtételt kapjon a rágalomért, amely vérig sértette. Amikor a fiúk egymással beszélgettek, kihasználta az alkalmat, és odament Homshoz, aki ott kuporgott egymagában a hajó orrán, feketén, mint valami újfajta faragott hajódísz. Agostino erősen megszorította a karját, és megkérdezte tőle: – Ide figyelj... mit mondtál te rólam az előbb?
Rosszul választotta meg az időpontot, de előbb nem férhetett hozzá ellenfeléhez, mert az, mintha megérezte volna gyűlöletét, a szárazföldön állandóan igyekezett távol tartani magát tőle. – Az igazat mondtam – felelte Homs, de rá sem nézett.
– Hogyhogy igazat mondtál?
Ekkor a néger szájából egy olyan mondat hangzott el, ami megrémítette Agostinót. – Ne szorítsd a karomat, igazat beszéltem... és ha tovább mesterkedsz ellenem Sarónál, elmegyek az anyádhoz, és mindent elmondok neki... úgy vigyázz, Pisa!
– Micsoda? – kiáltott fel Agostino, megsejtve a lábai előtt tátongó szakadékot. – Mit mondasz el?... Megőrültél?... Hiszen én... én... – Dadogott, nem tudta szavakkal kifejezni, amit képzelete, mint egy mocskos hasadáson át, mutatott meg neki hirtelen. De ideje sem volt rá, hogy folytassa. A csónakban kitört a röhögés.
– Nicsak, ott ülnek mind a ketten, szépen egymás mellett – mondta Berto röhögve. – Milyen szépen ülnek ott, de jó volna most egy fényképezőgép, együtt kellene levenni őket... maradjatok csak, drágaságaim, maradjatok ott szépen együtt.
Agostino égő arccal fordult meg, és látta, hogy mindnyájan röhögnek. Még Saro is elmosolyodott a bajusza alatt, szemét félig lehunyva a szivar füstjében. Agostino úgy húzódott el a kis négertől, mintha valami hüllőhöz ért volna. Karjával átölelte térdét, és könnybe lábadt szemmel a tengerre meredt.
Az éles, üveges fények pásztázta lila tenger fölött a vöröslő, felhős láthatáron éppen leszállt a nap. A vitorlás, fedélzetén a fiúkkal, akiknek súlya alatt az egész hajó veszedelmesen oldalt dőlt, a viharosra váló szélben nagy üggyel-bajjal haladt előre. Orrával a nyílt tenger felé fordult, mintha nem a szárazföld, hanem a sötét körvonalú távoli szigetek felé tartana, amelyek az alkonyat vöröslő ködfelhői között úgy emelkedtek ki a tenger roppant vizéből, akár valami fennsíkból a hegyek. Saro térde közé fogta a görögdinnyét, amit a fiúk loptak, tengerészkésével kettéhasította, azután nagy, vaskos szeletekre vágta, és mint a jó apa, szétosztotta a banda tagjai között... A fiúk kézről kézre adták a dinnyét, aztán mohón nekiestek, rágták a belsejét, szájukkal szinte belefúrták magukat, vagy ujjúkkal hatalmas húsos darabokat törtek le belőle. Kis idő múlva sorjában repültek a hajóból a tengerbe a fehérjéig kirágott dinnyehéjak. A görögdinnye után Saro borosüvegére került a sor, amelyet a fürdőmester ünnepélyesen húzott elő a csónak farából. Az üveg körbejárt a csónakban, Agostino is kénytelen volt kezébe venni, és inni egy kortyot. Az erős, meleg bor azonnal a fejébe szállt. Amikor az üveg üresen visszakerült a helyére, Tortima rázendített egy disznó nótára, a refrént mindnyájan vele énekelték. A fiúk észrevették, hogy Agostino milyen komor, és a strófák közötti szünetekben biztatták, hogy ő is énekeljen, de mindegyikük bántó, csúfondáros hangon szólt hozzá. Agostinót szinte fojtogatta titkolt fájdalma, amelyet az üde, széljárta tenger és a víz fölött látható pompás alkonyati tűzijáték még keserűbbé és elviselhetetlenebbé tett. Felháborító igazságtalanságnak érezte, hogy ez a csodálatos tenger, ez alatt a gyönyörű mennybolt alatt, egy ilyen gonoszsággal, kegyetlenséggel, hitvány romlottsággal teli csónakot hordhat a hátán, mint az övék. Szomorú, szinte hihetetlen látványnak tűnt a víz és az ég között ez a hadonászó, trágár majmokhoz hasonló fiúkkal túlzsúfolt vitorlás, és Saro, aki boldogan feszített a kormányrúd mellett. Néha azt kívánta, bárcsak süllyednének el, szinte örömmel gondolt a halálra, úgy érezte, a is ugyanolyan romlott és becstelen, mint a többiek. Messze volt már az a reggeli óra, amikor először pillantotta meg a Vespucci-strand vörös ponyváját. Valahányszor a vitorlás egy magasabb hullám tetejére szökött, és az egész banda felordított, Agostino összerezzent; amikor pedig a kis néger undorító, alázatos, alamuszi hangján mondott neki valamit, úgy tett, mintha nem is hallaná, és előbbre csúszott a csónak orra felé. Homályosan sejtette már, hogy ezzel a gyászos nappal életének új, nehéz és keserves korszakába lépett, és el sem tudta képzelni, hogyan vergődik majd ki belőle. A csónak még egy darabig bolyongott a tengeren, megközelítette a kikötőt, majd visszafordult. Amikor kijutottak a partra, Agostino köszönés nélkül elrohant.
De nem tett meg nagy utat, amikor meglassította lépteit. Hátrafordult és a távolból nézte, amint a sötétedő parton a fiúk segítenek Sarónak szárazra vontatni a bárkát.
3
Ezzel a nappal sötét és gyötrelmes időszak köszöntött Agostinóra. Erőszakkal kinyitották a szemét, de amit megtudott, elviselhetetlenül sok volt számára. Annak, amit megtudott, nem annyira az újdonsága gyötörte és mérgezte meg a lelkét, mint inkább különös, súlyos és érthetetlennek tűnő jelentősége. Először úgy gondolta, hogy mindaz, amit ezen a napon megtudott, világossá fogja tenni anyjához való viszonyát; hogy a nyugtalanság, fájdalom, undor, amit anyja gyöngédsége főleg a közelmúltban ébresztett benne, a Sarótól kapott magyarázat után mintegy varázsütésre eltűnik, és feloldódik valami új és derűs tudatosságban. De nem így történt; fájdalma, nyugtalansága, undora nem szűnt meg; a különbség csupán annyi volt, hogy azelőtt ezek az érzelmei fiúi szeretetéből eredtek, amelyet anyja asszonyiságának homályos tudata hatott át és zavart meg, most azonban a Sarónál, a ponyva alatt eltöltött délelőtt után ádáz és tisztátalan kíváncsiságból fakadtak, amelyet maradék gyermeki tisztelete elviselhetetlenné tett. Azelőtt homályosan törekedett arra, hogy szeretetét megtisztítsa oktalan undorától, most pedig valósággal kötelességének tartotta, hogy ésszerű, új felismerését elválassza attól a zavaros és fájdalmas tudattól, hogy annak az asszonynak a fia, akiben már csak a nőt akarja látni. Azt hitte, hogy boldogtalansága egy csapásra megszűnik, mihelyt anyja, akár Sarónak és a fiúknak, neki is csak egy szép nőt fog jelenteni; és elkeseredetten kereste az alkalmat, amely megerősíthette volna ebben a meggyőződésében. De csak azt érte el, hogy régi tiszteletét kíméletlenség, szeretetét pedig érzéki vonzalom váltotta fel.
Anyja nem vette észre, hogy tekintete megváltozott, és odahaza ezentúl sem takargatta magát előtte, sőt, Agostinónak úgy tűnt fel, mintha anyás szemérmetlenségében szándékosan ingerelné és nyugtalanítaná. Többször megtörtént, hogy behívta a fürdőszobába, és amikor a fiú benyitott, kigombolt ruhában, félig meztelen mellel találta. Vagy reggelenként, amikor Agostino felébredt, és anyja arcát csókra nyújtva föléje hajolt, nem törődött vele, hogy pongyolája szétnyílik, és a könnyű hálóingen át, amelyen még látszottak az éjszakai gyűrődés nyomai, kirajzolódik testének vonala. Úgy járkált a fiú előtt, mintha ott sem volna; szeme láttára húzta fel és vetette le harisnyáját, bújt bele ruhájába, illatosította, festette magát. Azelőtt Agostino mindezt természetesnek vélte, most azonban jelentősnek, valami teljesebb és veszedelmesebb valóság látható részének érezte, és lelkében egyrészt kíváncsiságot, másrészt fájdalmat ébresztett. Agostino a beavatottak tárgyilagos közömbösségével folyton azt hajtogatta: “ő is csak nő”, de mára következő pillanatban elviselhetetlennek érezte anyja nemtörődömségét és a maga fürkésző figyelmét, és legszívesebben fölkiáltott volna: “Öltözz fel rendesen, hagyj engem békében, ne mutogasd magadat, már nem vagyok a régi.” Egyébként hamarosan meghiúsult az a reménye, hogy anyjában csak a nőt fogja látni, semmi mást. Nagyon hamar észrevette, hogy bár anyja nővé lett szemében, mégis anyja maradt, inkább az volt, mint valaha, és megértette, hogy ez a gyötrelmes szégyenkezés, amelyet egy pillanatig érzelmi változásának tulajdonított, most már mindig kísérteni fogja. Ráeszmélt, hogy anyja mindig az a lény lesz számára, akit ártatlanul és tisztán szeretett, hogy legnőiesebb mozdulatai örökre összeforrtak azzal az anyai gyengédséggel, amelyen kívül mást hosszú időn át nem ismert belőle, és az anyjáról alkotott új képet sohasem fogja tudni elválasztani az asszony régi méltóságának halálra sebzett emlékétől.
Nem kételkedett benne, hogy anyjának a víziszános férfival való kapcsolata olyan, amilyennek Saro ponyvája alatt a fiúk mondták. Öntudatlanul el is csodálkozott rajta, hogy lelkében milyen változás történt. Azelőtt csupán ellenszenvesnek tartotta a férfit, és anyja miatt féltékenykedett rá, de mindkét érzése zavaros és erőtlen volt. Most viszont, amikor arra törekedett, hogy tárgyilagos és derűs legyen, a férfira megértéssel, anyjára pedig közömbösen szeretett volna gondolni. Megértése azonban cinkossággá, közömbössége tolakodó kíváncsisággá fajult. Már csak ritkán kellett a két felnőttel hármasban csónakáznia, mert mindent elkövetett, hogy kitérhessen meghívásaik elől, de valamennyi csónakázás alkalmával azon kapta magát, hogy figyeli a férfi minden szavát, minden mozdulatát, és szinte azt szeretné, ha a szeme láttára menne túl a szokott társaságbeli udvariasság határain. Anyját is abban a reményben leste, hogy magatartásával igazolja gyanúját. Ezek az érzelmei elviselhetetlenné váltak számára, mert éppen ellenkezően alakultak, mint ahogyan szerette volna. Valósággal visszasírta azt a mostani kíméletlen kíváncsiságánál sokkal emberibb és gyengédebb részvétet, amelyet azelőtt anyja felelőtlen viselkedése ébresztett lelkében.
A régi napokból csak a vergődés zavaros és tisztátalan érzése maradt meg; úgy érezte, hogy egykori ártatlanságáért nem valami derűs, férfias lelkiállapotot kapott cserébe, mint remélte, hanem kusza zűrzavart, amely csak növelte régi undorát, és a cseréből nem volt semmi haszna. Semmit sem segített rajta ez az új tisztánlátás, hiszen csak újabb és sötétebb homályba taszította. Néha felmerült benne a kérdés, hogyan szerethetik a nagyobb fiúk anyjukat, holott tudják, amit most már ő is tud. Arra a következtetésre jutott, hogy ez a tudás bizonyára idejében kiöli lelkűkből a fiúi szeretetet. Őbenne azonban egyik érzés sem tudott felülkerekedni a másikon, mind a kettő tovább élt, zavarosan egybeszövődött.
Mint várható volt, lakásuk, e felfedezések és küzdelmek színtere, valósággal elviselhetetlenné vált számára. A tenger, a nap, a fürdőzők tömege, a sok idegen nő legalább elvonta figyelmét és elkábította. De odahaza, a négy fal között, ha kettesben maradt anyjával, úgy érezte, hogy ki van téve minden kísértésnek, és tehetetlen ellentmondó érzelmeivel szemben. A strandon anyja meztelensége elkeveredett sok ezer más nő meztelenségével, odahaza azonban egyetlen volt, mindenkinél vonzóbb. Akár valami apró színpadon, ahol a színészek alakja nagyobbnak látszik, mint a valóságban, anyjának minden mozdulata, minden szava rendkívülinek hatott. Agostino azelőtt eleven és kalandos képet alkotott magának a családi otthonról. Kisgyerek korában a folyosókat, kamrákat, szobákat megannyi változékony és titokzatos helynek tekintette, ahol a legmeglepőbb felfedezések és a legfantasztikusabb élmények várhatják az embert. Most azonban, a vörös ponyva alatt tanyázó fiúkkal való találkozása után, ezek az élmények és felfedezések annyira megváltoztak, hogy nem is tudta, vonzódik-e hozzájuk, vagy inkább retteg tőlük. Azelőtt azt hitte, hogy kelepcék, árnyak, emberek, hangok bújnak meg a bútorokban és a falakban, most azonban fantáziája túláradó gyermeki képzeleténél is élénkebben irányult az új valóságra, amely mintha átitatta volna a falakat, a bútorokat, még a lakás levegőjét is. Régi ártatlan izgalmát, amelyet éjszakára anyja csókja és a nyugodt álom csillapított le, égető és szégyenletes kíváncsiság szorította ki, amelyet éppen az éjszaka csigázott fel, mintha tisztátalan lángját az éji órák szították volna. Bármerre járt a házban, úgy érezte, hogy egy nő, az egyetlen, számára is megközelíthető nő árnyékát lesi, nyomát fürkészi; és ez a nő az anyja. Úgy tűnt neki, hogy amikor mellette áll, kémleli, amikor ajtajához közeledik, leselkedik rá, s amikor ruháihoz ér, őt magát érinti meg, hiszen ezeket a ruhákat viselte, hordta a testén. Éjszaka, nyitott szemmel, még kínzóbb lidércálmokat álmodott végig. Néha úgy érezte, hogy még mindig kisgyerek, aki felriadt valamilyen zajra vagy árnyékra, ijedtében felugrik, és anyja ágyában keres menedéket, de mihelyt lába a padlót érte, zavaros fél álmában is tudta, hogy félelme nem más, mint ravaszul álcázott kíváncsiság, és mihelyt anyja karjába zárná, kiderülne éjszakai látogatásának igazi, rejtett célja. Az is megtörtént, hogy hirtelen felébredt, és azt kérdezte magában, nincs-e a víziszános férfi odaát anyjánál a szomszéd szobában. Egyes zajok mintha igazolták volna gyanúját, mások viszont eloszlatták. Egy darabig nyugtalanul forgolódott ágyában, végül azon kapta magát, hogy ott áll hálóingben a folyosón, anyja ajtaja előtt, fülel és leskelődik. Maga sem tudta, hogyan került oda. Egy alkalommal nem tudott ellenállni a kísértésnek, kopogás nélkül benyitott az ajtón, azután mozdulatlanul megállt a szoba közepén, és a nyitott ablakon beáradó, átszűrt, fehér holdfényben az ágyra szegezte szemét: a szétbomlott fekete haj és a hosszú, telt idomú test vonalai elárulták, hogy nő fekszik ott. – Te vagy az, Agostino? – kérdezte anyja felriadva, a kisfiú azonban szó nélkül visszasietett szobájába.
Anyja közelségétől való idegenkedése arra késztette, hogy egyre többször látogasson el a Vespucci-fürdőtelepre. De ott újabb, másfajta gyötrelmek vártak rá, amelyek ezt a helyet is ugyanolyan gyűlöletessé tették, mint otthonát. Az a bánásmód, amelyben a fiúk a Sarával való vitorlázása óta részesítették, egyáltalán nem változott meg, sőt mintegy végleges formát öltött, mintha szilárd és megdönthetetlen bizonyítékokon alapulna. A fiúkat semmi sem ingathatta meg abban a meggyőződésükben, hogy Agostino nem utasította vissza Saro közismert, siralmas gyengédségét. Így aztán kezdeti irigy megvetésüket, amelyet Agostino gazdagsága váltott ki belőlük, még fokozta feltételezett romlottságáról alkotott véleményük. És ezekben az elvadult lelkekben a kétféle megvetés mintha igazolta volna egymást, mintha egyik a másikból fakadt volna. Agostino gazdag volt, társai ezért alázták meg, ezért bántak vele oly kíméletlenül. Egyáltalán nem volt meglepő, hogy ezek után romlottnak is tartották. Agostino hamar fölfedezte, hogy valami finom összefüggés van a két vád között. Homályosan megértette: ez. az ára annak, hogy más, mint ok. hogy több náluk. Természetének a fiúkétól eltérő vonásait, társadalmi felsőbbrendűségét mutatta az is, hogy finomabb ruhákat viselt, saját szavai szerint fényűző lakásban lakott. Ízlése és beszéde választékos volt. Épp e másfélesége, erkölcsi fölénye késztette arra, hogy makacsul visszautasítsa a Saróval való kapcsolatára vonatkozó vádakat, és minden pillanatban világosan éreztesse, hogy iszonyodik a fiúk szokásaitól és modorától. Ezért aztán, inkább megalázó állapotának sugallatára, mintsem tudatos elhatározásból, úgy döntött, hogy olyan lesz, amilyennek társai szeretnék látni, vagyis igyekszik minél jobban hasonlítani hozzájuk. Anyja legnagyobb csodálkozására, aki nem tudta elképzelni, hova lett fia régi hiúsága, szándékosan legócskább és legcsúnyább ruháit kezdte hordani, szándékosan nem beszélt lakásukról és gazdagságukról, tüntetőén dicsérte és helyeselte azt a viselkedést és azokat a szokásokat, amelyektől eddig irtózott. De a legrosszabb az volt számára, a legkeservesebb fájdalmat az okozta, hogy egyik nap, amikor a fiúk szokásuk szerint Savóval kettesben való vitorlázásán gúnyolódtak, kijelentette, hogy nem tud tovább tagadni, hogy az, amiről beszélnek, valóban megtörtént, ő nem akadékoskodik tovább, ha akarják, mindenről beszámol. Ez a bejelentés megdöbbentette Sarót, de a fürdőmester talán félt, hogy nevetségessé teszi magát, ezért nem hazudtolta meg Agostinót. A fiúk első pillanatban elcsodálkoztak, hogy Agostino nyíltan igaznak ismerte el a róla szóló pletykákat, amelyek eddig annyi fájdalmat okoztak neki. Nem gondolták volna, hogy ez a félénk és tartózkodó úrigyerek ilyen bátor tud lenni, de aztán mindjárt elárasztották a dolog részleteire vonatkozó tolakodó kérdéseikkel. Agostino erre elvesztette lélekjelenlétét, zavarában elvörösödött, és hirtelen elnémult. A fiúk természetesen a maguk észjárása szerint értelmezték hallgatását, úgy magyarázták, hogy szégyenében némult el, nem pedig a valódi okkal, azzal, hogy képtelen hazudni, és fogalma sincs arról, amit bevallott. Még jobban elárasztották hát gúnnyal és megvetéssel. Bár a színlelt vallomás nem járt sikerrel, Agostino valóban megváltozott. Ő maga sem vette észre, hogy, nem annyira saját elhatározásából, mint a fiúkkal naponta együtt töltött órák hatására, egyre jobban hasonlított rájuk, jobban mondva, levetette régi szokásait, de nem sikerült helyettük újakra szert tennie. Előfordult néha, hogy türelme fogytán nem ment el a Vespucci-strandra, hanem fölkereste régi barátait, és megpróbált azokkal a játékokkal szórakozni, amelyeket a nyár elején játszottak a Speranza-fürdőtelepen. De milyen színtelennek érezte most az ottani jól nevelt fiúkat, milyen unalmasak voltak szüleik intelmei közepette, nevelőik felügyelete alatt űzött szórakozásaik, milyen ízetlenek az iskoláról, bélyeggyűjteményeikről, kalandos olvasmányaikról és más effélékről folytatott beszélgetések! Agostinót a kis csavargókkal való barátkozása, mosdatlan beszédjük, a nőkre tett megjegyzéseik, a mezei lopások, sőt, még az erőszak és a kínzások is, amelyeket el kellett szenvednie, valóban megváltoztatták, és ezért nem tudta elviselni régi pajtásait. Történt valami ezekben a napokban, ami megerősítette hitében. Egy reggel későn ért a Vespucci-strandra, nem találta ott sem a gyerekbandát, sem Sarót, aki bizonyára valamilyen ügyes-bajos dolgát intézte. Búskomoran odament az egyik víziszánhoz a parton és beleült. A strandot figyelte, boldog lett volna, ha legalább Sarót meglátja. De csak egy férfi és egy nála talán két évvel fiatalabb fiúcska közeledett feléje. A férfi alacsony ember volt, a lába kurta és vastag, pocakja kidomborodott, kerek arcából kiugró hegyes orrán cvikkert hordott, külsejéről ítélve tisztviselő vagy tanár lehetett. A sovány, sápadt fiúcska, akin lötyögött a ruha, hatalmas, vadonatúj bőrlabdát szorított melléhez. A férfi kézen fogva vezette fiát, odalépett Agostinóhoz, és sokáig határozatlanul nézett rá. Végül megkérdezte tőle, lehet-e csónakázni a tengeren. – Semmi akadálya – válaszolta Agostino habozás nélkül.
A férfi cvikkere fölött bizonytalanul végigmérte, azután megkérdezte, hogy mennyibe kerül a csónakázás egy órára. Agostino ismerte az árakat, és megmondta neki. Most értette csak meg, hogy a férfi hajóslegénynek vagy a fürdőmester fiának nézte, és ez furcsa módon hízelgett hiúságának. – Hát akkor induljunk – jelentette ki a férfi.
Agostino nem várta meg, míg kétszer mondja, fogta a görgőnek használt durva fenyőfa rönköt, és odatette a víziszán orra alá. Azután megragadta a víziszán végén a két kis csónak hegyét, és hatalmas lendülettel, amelyet megkettőzött különös módon felcsigázott hiúsága, betolta a járművet a tengerbe. A fiúcskát és apját fölsegítette az ülésre, ő maga is felugrott, és nekifeküdt az evezőknek.
Egy darabig szótlanul evezett a korán reggel csendes és elhagyott tengeren. A fiúcska melléhez szorította a labdát, és vizenyős szemével figyelte Agostinót. A férfi félszegen elterpeszkedett az ülésen, pocakja térdei közé szorult, egyre forgatta fejét kövér nyakán, és szemmel láthatóan élvezte a csónakázást. Végül megkérdezte Agostinót, hajóslegény-e vagy a fürdőmester fia. Agostino azt felelte, hogy hajóslegény.
– És hány éves vagy? – faggatta a férfi.
– Tizenhárom – válaszolta Agostino.
– Látod – mondta a férfi fiához fordulva –, ez a fiú alig idősebb nálad, és már dolgozik. – Azután megkérdezte Agostinót: – Iskolába jársz-e?
– Szeretnék... de nem lehet – felelte Agostino azon a képmutató hangon, amelyen barátai szoktak válaszolni az efféle kérdésekre. – Pénzt kell keresnem, uram.
– Látod? – fordult ismét fiához a férfi. – Látod? Ez a fiú nem járhat iskolába, kénytelen dolgozni... Te pedig panaszkodni mersz azért, hogy tanulnod kell.
– Sokan vagyunk otthon – folytatta Agostino, és nekifeküdt az evezőknek. – Mindnyájan dolgozunk.
– És mennyit tudsz megkeresni egy nap? – kérdezte a férfi.
– Az attól függ – válaszolta Agostino. – Ha sok a vendég, húsz-harminc lírát is megkeresek.
– Természetesen mind hazaadod – vágott közbe a férfi.
– Persze hogy hazaadom – felelte Agostino habozás nélkül –, kivéve a borravalót.
A férfi, ezúttal nem tartotta szükségesnek, hogy megint példaképül állítsa fia elé, de helyeslése jeléül komolyan bólintott. A kisfiú tovább hallgatott, és a labdát melléhez szorítva, Agostinóra bámult élettelen, vizenyős szemével.
– Te fiú – kérdezte az apa hirtelen Agostinótól –, szeretnél egy ilyen bőrlabdát?
Agostinónak két ilyen bőrlabdája is volt, otthon hevertek többi játéka közt a szobájában. Éppoly keveset törődött velük, mint többi játékával. Mégis ezt válaszolta: – Igen, uram, szeretnék... de hát mit csináljak? Először a betevő falatot kell előteremteni.
A férfi ismét fiához fordult, és inkább játékból, mint komolyan így biztatta: – No, Piero... add oda a labdádat ennek a fiúnak... Neki nincs labdája. – A kisfiú először apjára, azután Agostinóra pillantott, és heves féltéssel szorította melléhez a labdát, de nem szólt egy szót sem. – No, nem adod oda? – kérdezte szelíden az apja. – Nem akarod odaadni?
– Ez az én labdám – válaszolta a kisfiú.
– Igen, a te labdád, de ha akarod, odaajándékozhatod – erősködött a férfi. – Ennek a szegény fiúnak soha életében nem volt ilyen labdája... Mondd, igazán nem adod neki?
– Nem adom – válaszolta határozottan a kisfiú.
– Hagyja, uram – vágott közbe Agostino, arcán kenetteljes mosollyal –, mire volna az nekem... Nem érek én rájátszani... Ő meg...
A férfi elmosolyodott ezekre a szavakra, örült, hogy ilyen hatásos erkölcsi prédikációt tarthatott fiának: – Látod, ez a fiú jobb gyerek, mint te vagy – folytatta, és megsimogatta a kisfiú fejét. – Szegény, és mégsem kell neki a te labdád... meghagyja neked... Te meg hányszor makrancoskodsz, panaszkodol... sohase felejtsd el, hogy sok olyan gyerek van a világon, mint ez a kisfiú... Dolgozniuk kell, és sohasem volt se labdájuk, se más játékuk.
– Ez az én labdám – makacskodott a kisfiú.
– Igen, a te labdád – sóhajtott fel a férfi szórakozottan, azután órájára nézett. – Evezzünk vissza a partra, fiam – mondta megváltozott, parancsoló hangon. Agostino szótlanul a part felé fordította a víziszán orrát.
Amikor a part közelébe értek, látta, hogy Saro ott áll a vízben, és figyeli, hogy kormányozza a víziszánt. Megijedt, hogy a fürdőmester leleplezi a csalást, és megszégyeníti, de Saro egy szót sem szólt, talán megértette, miről van szó, talán nem is érdekelte. Szótlanul és komolyan segített Agostinónak szárazra vontatni a víziszánt. – Ez a tiéd, fiam – mondta a férfi, és valamivel több pénzt nyomott Agostino kezébe, mint amennyibe a csónakázás került. Agostino átvette a pénzt, és odavitte Sarónak. – A borravalót megtartom magamnak jelentette ki tudatos és szemérmetlen örömmel. Saro nem szólt rá egy szót sem, csak csendesen elmosolyodott, és a pénzt beletette a pocakját szorító fekete övébe, azután lassú léptekkel megindult a parton a barakk felé.
Ez a jelentéktelen kis esemény végképp megerősítette Agostinót abban a hitében, hogy nem tartozik többé a labdát szorongató fiú világához, és már annyira elvadult, hogy néni tudna képmutatás és undor nélkül élni abban a világban. De egyszersmind fájó szívvel érezte, hogy nem hasonlít a bandabeliekhez sem. Még mindig túlságosan kifinomult volt. Néha arra gondolt, hogy ha hasonlítana hozzájuk, nem szenvedne annyira durvaságuktól, közönségességüktől, korlátoltságuktól. Így azután be kellett látnia, hogy elvesztette régi helyét, újat azonban nem sikerült találnia.
4
Agostino a nyár végén egyik nap elment a fiúkkal madarászni és gombát szedni a fenyvesbe. A gyerekbanda valamennyi csínyje és szórakozása közül ezt szerette a legjobban. Betértek a fenyvesbe, és a fatörzsek vörös oszlopai között végigvonultak ennek a természetes templomhajónak a puha talaján, közben állandóan fölfelé néztek, lesték, nem mozdul-e a fák csúcsán, nem bújik-e meg a tűlevelek között valami. Azután Berto, Tortima vagy Sandro, aki legügyesebb volt mindnyájuk közül, kifeszítette csúzliját, és egy kis hegyes kavicsot lőtt arra a pontra, ahol valamit mozogni látott. Néha egy törött szárnyú veréb esett le a földre, szánalmasan csipogva és szárnyával verdesve ugrálni kezdett, addig vergődött, míg valamelyik fiú meg nem ragadta, és két ujjával össze nem roppantotta a fejét. Legtöbbször azonban eredménytelenül végződött a vadászat, és a fiúk hátraszegett nyakkal, szemüket a magasba szegezve, egyre mélyebben hatoltak be a fenyvesbe, míg hosszú gyaloglás után, bolyongásuk végén a fatörzsek között föl nem tűnt a ciheres, a tüskés, gubancos bozót a száraz avartól puha, kopár talajon. A cserjésben kezdődött a gombaszedés. Néhány napig esett az eső, a bokrok leveleiről még csöpögött a víz, a bozót nedves talaja mindenütt kizöldült. A saját nedveiktől és az esőcseppektől fénylő hatalmas sárga gombák. magányosan, az apróbbak pedig családiasan összebújva csillogtak a bokrok sűrűjében. A fiúk benyúltak a cserje tüskés ágai közé, kalapja alatt két ujjal ügyesen megfogták és kihúzták a gombát, közben arra is vigyáztak, hogy földdel és mohával borított szára is vele jöjjön, majd egymás után hosszú, hegyes rekettyevesszőkre fűzték őket. Így azután cserjéről cserjére haladva összeszedtek néhány kilót Tortimának vacsorára, aki, mindnyájuknál erősebb lévén, kisajátította egész munkájuk eredményét. Azon a napon hosszas bolyongás után úgyszólván szűz cserjésre bukkantak, és bőséges zsákmányra tettek szert, egymás hegyen-hátán nőtt a sok gomba a mohaágyon. Alkonyatig még a cserjés felét sem cserkészték be, de az idő már későre járt, és a fiúk a nyársakra tűzött gombával meg két vagy három madárral lassan elindultak hazafelé.
Rendszerint azon az ösvényen szoktak hazamenni, amely a tengerpart felé vezet; ezen a napon azonban egy tréfás kedvű veréb nyomába szegődtek, amely a fenyőfák legalacsonyabb ágai között repkedett, és állandóan azzal a reménnyel kecsegtette őket, hogy könnyedén zsákmányul ejthetik, és teljes hosszában végigjárták a fenyvest, amelynek keleti szárnya kissé benyúlt a város házai mögé. Már sötétedett, amikor az erdő utolsó fái közül kibukkantak az egyik kültelki térre. A tágas tér nem volt kikövezve, homokos földjét szemétrakások, bogáncs és rekettyebokrok borították, közöttük néhány bizonytalan kavicsos ösvény kanyargott. A tér négy oldalát formátlan. és csenevész leanderbokrok nőtték be. Járdája nem volt. A téren álló néhány villa poros kertjei között drótkerítéssel övezett nagy, üres telkek terültek el. A villák apróknak tűntek a tér szélén, és az ég tágra nyílt hatalmas négyszöge mintha még fokozta volna a hely elhanyagoltságát és sivárságát.
A fiúk, párba állva, akár a szerzetesek, átlósan vágtak át a téren. Agostino Tortimával a sor végén haladt. A kisfiú két gombával teli nyársat vitt, a kamasz egypár véres, lógó fejű verebet tartott hatalmas mancsában.
Amikor a tér szélére értek, Tortima könyökével oldalba lökte Agostinót, és az egyik villára mutatva, tréfás hangon megkérdezte: – Látod azt a villát?... Tudod, mi van ott?
Agostino odanézett. Az épület semmiben sem különbözött a többiektől. Talán nagyobb volt, háromemeletes, és palateteje meredek. Komor, füstös, szürke homlokzatán, amelyet csaknem teljesen eltakartak a sűrű kert fái, néhány csukott zsalu fehérlett. A kert nem látszott nagynak, kőkerítését borostyán futotta be, a kapu rácsán át két sor bokor között kis kerti utat és a régimódi, széles eresz alatt kétszárnyas csukott ajtót lehetett látni. – Nem lakik ebben egy lélek sem – mondta Agostino, és megállt.
– Úgy ám, egy lélek sem – nevetett fel a kamasz, azután néhány szóban elmagyarázta a kisfiúnak, kik is laknak ott. Agostino már máskor is hallott pajtásaitól azokról a házakról, ahol éjjel-nappal bezárkózva nők élnek, olyan nők, akik pénzért bárkivel hajlandók, de tulajdon szemével most látott először ilyen házat. Tortima szavai ugyanazt az idegenkedést és megdöbbenést váltották ki belőle, amelyet akkor érzett, amikor először hallott a dologról. És most is, akárcsak akkor, hihetetlennek tartotta, hogy létezzenek ilyen különös közösségek, amelyek nagylelkűen és közömbösen nyújtják bárkinek a számára oly nehéznek és távolinak tűnő szerelmet. Ezért a régi hitetlenséggel nézett fel a villára, mintha a mögöttük rejtőzködő élet nyomait kutatná falain. A magának alkotott, mesébe illő képpel ellentétben, amely szerint az épület minden szobájában meztelen női testek ragyognak, a villa nagyon réginek és sötétnek látszott. – Ja igen – mondta tettetett közömbösséggel, de a szíve gyorsabban kezdett dobogni.
– Bizony – jelentette ki Tortima –, ez a város legdrágább háza. – És részletesen felvilágosította Agostinót az árakról, meg arról, hogy hány nő lakik a villában, kik járnak oda, és mennyi időt lehet a nőknél tölteni. A Tortimától kapott értesülések valósággal ellenszenvet ébresztettek a kisfiúban, mert nyomorúságos pontosságuk szinte kiszorította lelkéből azt a zűrzavaros és barbár képet, amelyet ezekről a tilalmas helyekről eredetileg alkotott magának. Mégis, hangjában tettetett érdektelenséggel, egykedvű kíváncsiságot színlelve, újabb kérdésekkel fordult pajtásához. Most, hogy első, pillanatnyi zavart meglepetéséből magához tért, vakmerő ötlete támadt, és hallatlanul makacs elevenséggel ragadta meg képzeletét. A szemmel láthatóan igen tájékozott kamasztól megkapott minden szükséges felvilágosítást. Aztán az élénk eszmecserét folytató társaság, mivel már késő este volt, feloszlott. Agostino is átadta a gombát Tortimának, és elindult hazafelé.
Hirtelenében támadt ötlete nagyon világos és egyszerű volt, bármilyen bonyolultak és homályosak voltak is forrásai: még ma este el kell mennie abba a házba, és meg kell ismernie valamelyik nőt. És mindez nem vágy, nem ábránd volt, hanem nagyon szilárd, csaknem kétségbeesett elhatározás.
Úgy érezte, csak így szabadulhat meg végképp azoktól a rögeszméktől, amelyek annyit gyötörték a nyári hónapokban. Ha megismer egy olyan nőt – gondolta homályosan –, nemcsak a fiúk rágalmait cáfolja meg mindörökre, hanem véglegesen megszünteti anyjához fűződő beteges és kusza érzéki kapcsolatát. Nem vallotta be magának, de mindenekelőtt ezt a célt akarta elérni, ettől a terhes köteléktől szeretett volna szabadulni. Egyébként ezen a napon egy nagyon egyszerű, de sokatmondó esemény is megerősítette abban a hitében, hogy tervét minél előbb meg kell valósítania.
Eddig anyja is, ő is külön szobában aludtak. Erre az estére azonban anyja egyik barátnőjének érkezését várták, aki szeretett volna néhány hetet náluk tölteni. Mivel lakásuk kicsi volt, úgy döntöttek, hogy a vendég majd Agostino szobájába költözik, a kisfiú részére pedig tábori ágyat állítanak fel anyja szobájában. Reggel, Agostino szeme láttára, aki kedvetlenül és viszolyogva nézte a költözködést, el is helyezték a tábori ágyat anyja ágya mellett, amelyen még bevetetlen, szinte álommal átitatva, csomóba gyűrve ott voltak a lepedők. A tábori ággyal együtt átvitték ruháit, toalettszereit és könyveit is.
Agostinót mérhetetlen keserűség fogta el, amikor arra gondolt, hogy anyja eddig is gyötrelmes közelsége a közös hálószobában még elviselhetetlenebbé válik számára.
Úgy érezte, hogy mindazt, amiről mostanáig csak homályos sejtelme volt, együttélésük új, meghittebb formája kíméletlenül a szeme elé fogja tárni, éppen ezért ellenméregről kell gondoskodnia, nagyon hamar, minél hamarabb egy idegen nő képét kell önmaga és anyja közé állítania, az majd legalább magára vonja gondolatait, ha szemét nem is tudja megtéveszteni. Ezt a képet, amely pajzsként védené anyja meztelensége ellen, amely biztosan megfosztaná anyját minden női vonásától, és helyreállítaná régi szülői méltóságát, ott a villában valamelyik nőtől kell megszereznie.
Azon aztán egyáltalán nem törte a fejét, hogyan jut be abba a házba, hogyan intézi el, hogy beengedjék, hogyan választja ki a nőt, és hogyan vonul félre vele. Jobban mondva, ha akarta volna, se tudta volna elképzelni. Hiába voltak Tortima felvilágosításai, a villát és mindazt, ami ott történik, valami valószínűtlen köd borította, mintha nem is volna igaz az egész, mintha csupán merész feltevéseket forgatna fejében, amelyekről az utolsó pillanatban kiderül, hogy tévesek. Ezért tervének sikerét arra az ésszerű számításra alapozta, hogy ha van olyan ház, akkor vannak olyan nők is, és ha vannak olyan nők, akkor biztosan hozzá lehet jutni valamelyikükhöz. De egyáltalán nem volt meggyőződve róla, hogy csakugyan van olyan ház, hogy valóban léteznek olyan nők, és ha léteznek, megfelelnek a róluk alkotott képnek. Nem azért, mintha kételkedett volna Tortima szavaiban, hanem azért, mert semmilyen alapja sem volt az összehasonlításra. Sohasem tett, sohasem látott olyasmit, aminek a legtávolabbról, a leghomályosabban is köze lett volna a tervezett vállalkozáshoz. Akár valami nyomorult vadembernek, aki az európaiak palotáit csak a saját vityillójánál nagyobb kunyhó formájában tudja elképzelni, Agostinónak is anyjára kellett gondolnia, amikor azoknak a nőknek a képét fel akarta idézni. Ez ugyan kevés volt és nagyon is más, de minden további elképzelése merő ábránd, feltevés, vágyálom lett volna.
Amint történni szokott, tapasztalatlansága miatt főként a kérdés gyakorlati oldalára összpontosította figyelmét, mintha annak megoldásával megoldódna az egész ügy bonyolult valószínűtlenségének problémája is. Főként a pénz miatt nyugtalankodott. Tortima nagyon pontosan elmagyarázta neki, hogy mennyit és kinek kell fizetni. De Agostino nem érezte meggyőzőnek a magyarázatot. Hogy is lehetne összefüggés a rendszerint jól meghatározható és mennyiségileg összehasonlítható javak megszerzésére szolgáló pénz és a gyengédség, a meztelenség, a női test között? Elképzelhető, hogy mindennek ára van, méghozzá pontosan megszabott ára, amely nem változik esetenként? Az a gondolat, hogy a tilalmas és szégyenletes gyengédség pénzért kapható, idegennek és kegyetlennek tűnt fel előtte, mintha valami sértő gesztus volna, amely talán örömet okoz annak, aki kezdeményezi, de a szenvedő félnek biztosan nagyon fájdalmas. Igaz volna, hogy a pénzt magának a nőnek kell megkapnia, mégpedig vendége jelenlétében? Úgy érezte, hogy inkább valahol el kellene rejteni a bankjegyeket, evvel meg lehetne menteni az érdek nélküli kapcsolat látszatát. És végül, nem túlságosan kicsi az az összeg, amit Tortima mondott? Úgy gondolta, hogy pénzzel nem lehet megfizetni azt az élményt, amely biztosan lezárja életének egyik szakaszát, és másikat kezd helyette.
Agostino végül is úgy döntött, hogy kételyei ellenére a lehető legpontosabban követni fogja a Tortimától kapott útmutatást. Lehet, hogy a kamasz tévedett, de neki nincsen más alapja, amire tervét építhetné. Pajtásától megtudta, hogy mennyibe kerül egy látogatás a villában. Úgy emlékezett, hogy cserépperselyében van annyi összekuporgatott pénze. Aprópénze és kisebb bankjegyei biztosan kitesznek annyit, tán még többet is. Úgy tervezte, hogy kiveszi a pénzt a perselyből, megvárja, míg anyja kimegy a vasútállomásra barátnője elé, azután ő is kisurran a házból, elrohan Tortimához, és vele együtt megy a villába. A pénz biztosan elég lesz, sőt arra is futja majd, hogy Tortimát befizesse. Hiszen tudta a kamaszról, hogy szegény, és különben sem igen járna a kezére, ha egyéni haszna nem volna belőle. Ez volt hát Agostino terve. Továbbra is kétségbeejtően távolinak és valószínűtlennek látta, mégis eltökélte, hogy ugyanolyan alaposan, ugyanolyan magabiztosan fogja megvalósítani, mintha csupán csónakázásról vagy erdei portyázásról volna szó.
Izgatott volt, szorongott, érezte, hogy először sikerült megszabadulnia a lelkiismeret-furdalás és a tehetetlenség mérgétől. Csaknem futólépésben rohant a városon át, a tértől egészen hazáig. Lakásuk ajtaját csukva találta, de az ajtó melletti földszinti szalon ablakain nyitva volt a zsalu. Bentről zongoraszó hallatszott. Agostino belépett. Anyja ott ült a zongoránál, a billentyűk felett elhelyezett két kis lámpa megvilágította arcát, de a szoba nagyobb részét sötétség borította. Az asszony kiegyenesedve ült egy támlátlan zsámolyon, mellette egy másik zsámolyon a víziszános férfi foglalt helyet. Agostino első ízben találkozott vele a lakásukban. Baljós előérzetében elakadt a lélegzete. Az asszony, mintha megsejtette volna fia jelenlétét, nyugodt, öntudatlanul kacér mozdulattal felé fordította a fejét. Ez a kacérság, legalábbis Agostino így érezte, a férfinak szólt, bár anyja látszólag neki szánta. Az asszony, mihelyt meglátta Agostinót, abbahagyta a zongorázást, és odahívta magához: – Agostino... Ilyenkor kell hazajönni?... Gyere ide!
A kisfiú lassan, zavartan és viszolyogva ment oda hozzá. Anyja magához vonta, és fél karjával szorosan átölelte. Agostino észrevette, hogy a szeme különös, szikrázó, fiatalos fénnyel ragyog. Száján is remegő mosoly ült, foga nedvesen csillogott. Ölelésében, abban, ahogy fiát magához húzta, olyan féktelen hevességet, olyan reszkető örömöt árult el, hogy Agostino valósággal megrémült. Kénytelen volt arra gondolni, hogy anyja érzelmeinek ez a kitörése nem őt illeti. Különös módon az az izgalom jutott eszébe, amely előbb az utcán hazafelé szaladtában fogta el, amikor valósággal ujjongott magában arra a gondolatra, hogy fogja összekuporgatott pénzét, Tortimával elmegy abba a villába, és megvesz magának egy nőt.
– Hol voltál? – kérdezte anyja gyengéd és vidám, de egyszersmind szigorú hangon. – Hol voltál mostanáig... te haszontalan? – Agostino nem felelt, érezte, hogy anyja nem is vár válaszra. Az jutott eszébe, hogy a macskával szokott így beszélni otthon. A férfi két kezét összekulcsolta a térde közt, ujjai közé szorította a cigarettát, előredőlt, és mosolyogva nézte Agostinót. Szeme ugyanúgy csillogott, mint az asszonyé. – Hol voltál? – kérdezte ismét Agostinót az anyja. – Te rosszaság, te csavargó. – Nagy, meleg, hosszú kezével gyengéden és szenvedélyesen összeborzolta Agostino haját, majd elrendezte a homlokán. – Ugye, szép fiú? – kérdezte büszkén, és odafordult a férfihoz.
– Akár az anyja – válaszolta a férfi. Az asszony érzelmesen felnevetett erre az egyszerű bókra. Agostino szégyenében zavart mozdulatot tett, mintha ki szeretne bontakozni az ölelésből. – Eredj mosakodni – mondta anyja –, siess, nemsokára vacsorázunk. – Agostino odaköszönt a férfinak, és kiment a szalonból. Amint háta mögött becsukódott az ajtó, újra fölcsendült a zene, pontosan azon a helyen, ahol belépésekor félbeszakadt.
Kinn a folyosón Agostino megállt, és hallgatta a hangokat, amelyeket anyja ujjai csaltak elő a billentyűkből. A sötét, fülledt folyosó végén, a nyitott ajtón át látni lehetett a konyhaasztal és a tűzhely között kimért mozdulatokkal szorgoskodó, fehér ruhás szakácsnőt. Agostino anyja közben zongorázott. A fiú elevennek, szenvedélyesnek, sziporkázónak érezte ezt a zenét, arra gondolt, hogy ugyanazt fejezi ki, mint anyja tekintete, amikor magához ölelte őt. Lehet, hogy mindez benne volt a dallamban, de az is lehet, hogy csak anyja játéka tette ilyen szenvedélyessé, sziporkázóvá, elevenné. Zengett az egész ház. Agostino azon kapta magát, hogy arra gondol: az emberek biztosan megállnak az utcán, és megbotránkozva hallgatják a szemérmetlenül csengő hangokat.
Azután, egy akkord közepén, hirtelen elhallgatott a zongora. Agostino maga sem értette, miért, de biztosra vette, hogy a zenét átfutó szenvedély most hirtelen megtalálta kitörésének igazi formáját. A kisfiú két lépéssel ott termett a szalon küszöbén, és belesett az ajtón.
A szeme elé táruló látványon nem lepődött meg túlságosan. A férfi állt, és szája az asszony szájára tapadt. Anyja hátradőlt az alacsony kis zsámolyon, amely alig tartotta ívelő testét, egyik keze még a billentyűkön pihent, a másikkal átölelte a férfi nyakát. A félhomályban látni lehetett, amint teste hátrahajlik, keble reszketve feszül, egyik lábát maga alá húzza, a másikat mereven a pedálra szorítja. A férfi azonban mintha e szilaj odaadás ellenére is megőrizte volna szokott fesztelenségét és nyugalmát. Egyik karjával átölelte ugyan az asszony tarkóját, de talán nem is igazi szenvedélyből, hanem csupán azért, mert féltette, hogy hanyatt esik, másik karja oldalán csüngött, és ujjai között még mindig ott szorongatta cigarettáját. Szilárdan állt a talpán, fehér nadrágos. szétvetett lábszárai is önuralmat, magabiztosságot fejeztek ki.
A csók sokáig tartott, és Agostinónak úgy rémlett, hogy valahányszor a férfi abba akarná hagyni, anyja kielégítetlen mohósággal újrakezdi. Arra kellett gondolnia, hogy anyja túlságosan sokáig nélkülözte a csókot, és most ki van éhezve rá. Azután az asszony megmozdította a kezét, és halkan felcsendült a szalonban két-három mély hang. Hirtelen szétrebbentek mind a ketten. Agostino belépett a szobába, és azt mondta: – Mama!
A férfi sarkon fordult, kezét zsebre dugta, és szétvetett lábbal odaállt az ablakpárkányhoz; úgy tett. mintha kinézne az utcára. – Agostino! – mondta az anyja.
A fiú odament hozzá. Anyja olyan erősen lihegett. hogy a ruha selyme alatt világosan látni lehetett hullámzó keblét. Szeme még jobban ragyogott, mint az előbb. Száját félig kinyitotta, haja összekócolódott. Egy puha, vékony fürtje, akár valami eleven kígyó, az arcába hullott. – Mi baj van, Agostino? – kérdezte halkan, akadozva, s közben igyekezett rendbe hozni a haját.
Agostino úgy érezte, hogy a viszolygással vegyes szánalomtól elszorul a szíve. Legszívesebben rákiáltott volna anyjára: “Hozd rendbe magad, nyugodj meg!... Ne lihegj így!... Majd később beszélünk... De ne szólj hozzám ilyen hangon!..." De kapkodva és szinte eltúlzottan gyerekes, rimánkodó hangon mégis így szólt: – Mama, feltörhetem a perselyt?... Szeretnék venni egy könyvet.
– Törd fel, drágám – felelte az asszony, és kinyújtotta kezét, hogy megsimogassa fia homlokát. Ujjai érintésére Agostino önkéntelenül is hátrahőkölt, könnyed, szinte észrevétlen mozdulattal, amelyet azonban ő maga hevesnek és nagyon feltűnőnek érzett. – Akkor feltöröm – mondta, és anyja válaszát meg sem várva, gyors léptekkel kiment a szalonból.
A homokszemektől csikorgó lépcsőn felrohant szobájába. A persely feltörése csupán ürügy volt. Nem tudott mit mondani felzaklatott anyjának. A persely az asztalon állt, a sötét szoba mélyén. A nyitott ablakon bevilágító lámpafény rásütött rózsaszín pocakjára, szélesen vigyorgó fekete szájára. Agostino villanyt gyújtott, megfogta a perselyt, és szinte hisztérikus dühvel a földhöz vágta. A persely eltört, és a széles résből egy csomó különféle pénzdarab hullott a földre. Az aprópénz között volt néhány kisebb bankjegy is. Agostino leguggolt, és nagy sietve megszámolta a pénzt. Ujjai reszkettek, számolás közben sem tudott megszabadulni a szalonban összeölelkező szerelmesek látványától, anyjának a zsámolyon hátrahajló teste és a férfi ráboruló alakja mintha összekeveredett volna a földön szanaszét heverő érmékkel. Számolta a pénzt, de többször újra kellett kezdeni a számolást, annyira megzavarta ez a lelkében felmerülő kép. Amikor végre befejezte, kiderült, hogy kevés a pénze.
Elgondolkozott rajta, hogy mitévő legyen. Hirtelenében az az ötlete támadt, hogy meglopja anyját, tudta, hol tartja a pénzt, könnyen hozzáférhetett volna. De irtózott a lopás gondolatától. Végül is elhatározta, hogy egyszerűen elkéri anyjától a hiányzó összeget. De mit mondjon, mire kell? Hirtelen mintha valami jó ürügy jutott volna eszébe, de abban a pillanatban megszólalt a vacsorára hívó gong. Vagyonát sebtében bedugta egy fiókba, és lement a földszintre.
Anyja már ott ült az asztalnál. A nyitott ablakon át nagy, szőrös, barna lepkék repültek be az udvarról, szárnyuk verdesett a fehér lámpaernyőn. A férfi már elment, az asszony visszanyerte szokott derűs méltóságát. Agostino csak nézte, és mint azon a napon, amikor anyja először csónakázott kettesben a víziszános férfival, megint elcsodálkozott rajta, hogy száján nem látható a csók nyoma, amely néhány perccel ezelőtt összeszorította és felnyitotta ajkát. Maga sem tudta volna megmondani, milyen érzései támadnak erre a gondolatra. Mintha megsajnálta volna anyját a csókért, amely az asszonynak szemmel láthatóan olyan sokat jelentett, annyira felkavarta – de egyszersmind mélységes undorral töltötte el, nem is maga a látvány, hanem e látványról őrzött emléke. Legszívesebben letagadta, elfelejtette volna ezt az emléket. Hát lehetséges, hogy ennyire felzaklasson valakit – az, amit látott, ennyire megváltoztassa? Érezte, hogy az a kép örökre bevésődött emlékezetébe. Vacsora után Agostino anyja felállt, és felment az emeletre. A kisfiú úgy gondolta, az időpont éppen kedvező arra, hogy pénzt kérjen tőle. Utánament és ő is belépett a szobába. Anyja a fésülködőtükör előtt ült, és csendesen vizsgálta az arcát.
– Mama! – szólt Agostino.
– Tessék – mondta szórakozottan az anyja.
– Kérek húsz lírát. – Ennyi kiellett a szükséges összeghez.
– Mire kell?
– Szeretnék venni egy könyvet.
– Hát nem azt mondtad, hogy feltöröd a perselyt? – kérdezte az asszony, és közben lassan bepúderozta az arcát.
Agostino, szándékosan, egy gyerekes mondattal válaszolt:
– Igen... Fel is törhetem, de akkor nem marad spórolt pénzem. Úgy szeretném megvenni a könyvet, hogy ne kelljen feltörni a perselyt.
Az asszony gyengéden elmosolyodott. – Milyen gyerek vagy még mindig. – Egy pillantást vetett a tükörbe, majd így szólt: – Ott kell lenni a pénztárcának az ágyon, a táskámban... Vegyél ki húsz lírát, azután tedd vissza a pénztárcát...
Agostino odament az ágyhoz, kinyitotta a táskát, megkereste a pénztárcát, és kivett belőle húsz lírát. Markába szorítva a két bankjegyet, végighevert az anyja ágya mellett felállított tábori ágyon. Az asszony, miután rendbe hozta arcát, felállt a fésülködőtükörtől, és odalépett a kisfiúhoz. – Most mit fogsz csinálni?
– Elolvasom ezt a könyvet – felelte Agostino. Az éjjeliszekrényről találomra fölvett valami kalandregényt, és kinyitotta az egyik képnél.
– Jól van... De mielőtt elalszol, ne felejtsd el eloltani a villanyt. – Az asszony még mindig készülődött, járkált a szobában. Agostino hanyatt fekve, fejét karjára támasztva nézte. Az a zavaros érzése támadt, hogy anyja még sohasem volt olyan szép, mint ezen az estén. Vakítóan fehér selyemruhája hatásosan emelte ki testének meleg, barna színét. Régi énjének öntudatlan kivirágzása mintha visszaadta volna derűs és szelíd méltóságát, de volt benne valami mélységesen boldog, érzéki nyugalom is. Az asszony magas volt, Agostino azonban még sohasem érezte ilyen nagynak. Teste szinte az egész szobát betöltötte. Csak úgy fehérlett a szoba félhomályában. Mozgása méltóságteljes volt, fejét egyenesen tartotta szép nyakán, nyugodt, okos szeme feketén villogott derűs homloka alatt. Az asszony minden villanyt eloltott, csak az éjjeliszekrény-lámpát nem, azután lehajolt, és megcsókolta fiát. Agostino újra ott érezte maga körül a jól ismert illatot, és amikor ajkával megérintette anyja nyakát, akaratlanul is azt kérdezte magában, vajon ott lenn a villában ugyanilyen szép, ugyanilyen illatos nők várnak-e rá.
Agostino, amikor végre magára maradt, még várt vagy tíz percig, várta, hogy anyja elég messzire távolodjon a háztól. Azután felkelt a tábori ágyról, eloltotta az éjjeliszekrény-lámpát, és lábujjhegyen átment a szomszéd szobába. A sötétben tapogatózva megkereste az ablak mellett álló asztalt, kihúzta a fiókot, zsebébe gyűrte a bankjegyeket és az aprópénzt. Amikor végzett, még végigtapogatta a fiók alját, hogy meggyőződjék róla, valóban üres-e, azután kiment a szobából.
Amikor az utcára ért, futásnak eredt. Tortima a város másik végén lakott, a fuvarozók és tengerészek negyedében. A város nem volt nagy, a kisfiúnak mégis jókora utat kellett megtennie. Nekiiramodott a fenyves aljában húzódó utcáknak, szaporán szedte a lábát, néha szinte rohant, meg sem állt, míg a házak között föl nem tűntek a belső kikötőben horgonyzó vitorlások árnyai. Tortima a belső kikötő partján lakott, a csatorna vasból épült felvonóhídján túl. Nappal ez a vidék elhanyagolt, régi negyed volt, a széles, néptelen, napsütötte rakparton szegényes házikók és nyomorúságos szatócsboltok sorakoztak, halszag és kátránybűz terjengett, a zöld víz olajosán csillogott a mozdulatlan daruk és zúzott kővel megrakott uszályok között. De most, éjszaka, a sötétség jóvoltából, ez a környék is ugyanolyan külsőt öltött, mint a város többi negyede. Csak egy nagy vitorlás árulta el, hogy a kikötő vize mélyen behúzódik a házak közé; oldala és árbocai a járda fölé emelkedtek. Hosszú, fekete vitorlás volt, fenn, a magasban, árbockötelei között ragyogtak a csillagok. A csatorna hullámai alig észrevehetően, csendben ringatták az árbocot és a hajótestet. Agostino átment a hídon, és a csatorna túlsó partján sorakozó házak felé indult. Néhány utcai lámpa gyér világosságot szórt a roskatag házikók homlokzatára. A kisfiú megállt egy nyitott, világos ablak előtt, amelyen át edénycsörgés és beszélgetés hallatszott, jelezve, hogy odabenn vacsoráznak. Agostino egyik kezét a szájához emelte, és leadta a banda füttyjelét, egy erős és két halkabb füttyöt. Abban a pillanatban kinézett valaki az ablakon. – Én vagyok, Pisa – mondta Agostino halk, félénk hangon. – Mindjárt megyek – felelte Tortima, mert valóban ő volt az.
A kamasz kijött, vörös arcán látszott, hogy bort ivott, szájában még ott volt az utolsó falat. – Azért jöttem, hogy menjünk el abba a villába – mondta Agostino. – Pénz van nálam... Elég lesz mindkettőnknek..
Tortima nagy erőfeszítéssel lenyelte a falatot, és rábámult. – Abba a villába, ott a téren – kezdte újra Agostino –, ahol a nők vannak.
– Tudom már – mondta Tortima, végre megértve, miről is van szó. – Szóval, nem feledkeztél meg róla... Derék fickó vagy, Pisa... Mindjárt jövök, veled tartok. – A kamasz elrohant, Agostino ott maradt az utcán. Szemét pajtása ablakára szegezte, és föl s alá járkált. Tortima váratta egy darabig. Amikor aztán megjelent, Agostino alig ismert rá. Eddig sohasem látta másként, mint feltűrt nadrágos vagy félmeztelen kamasznak a parton meg a tengeren. Most pedig fekete ünneplő ruhás fiatal munkás állt előtte, hosszú nadrágban, zakóban, galléros ingben, nyakkendősen. Idősebbnek látszott, az is öregítette, hogy mindig borzas haját fényes pomádéval ragasztotta le. Közönséges, de tiszta és vasalt ruhájában Agostino most először fedezte fel, hogy ez a bárgyú, esetlen kamasz mégiscsak városi ember.
– Hát akkor gyerünk – mondta Tortima, és elindult.
– De lehet-e ilyenkor? – kérdezte Agostino; mellé szaladt, mindketten rátértek a vashídra.
– Mindig lehet – válaszolta Tortima vigyorogva. Más utcákon mentek, nem arra, amerre Agostino idejövet loholt. A tér ott volt a közelben, alig két utcányira.
– Te már voltál ott? – kérdezte Agostino.
– Ebben még nem voltam.
Tortima úgy tett, mint akinek nem sietős a dolga, nem lépett ki jobban, mint máskor. – Biztosan most fejezték be a vacsorát, senki sem lesz náluk – magyarázta. – Ez a legjobb időpont.
– Miért? – kérdezte Agostino.
– Na, miért? Hát azért, mert most kedvünkre válogathatunk, kiválaszthatjuk azt, aki a legjobban tetszik.
– Hát hányan vannak?
– Négyen vagy öten lehetnek. – Agostino szerette volna megkérdezni, hogy szépek-e, de inkább hallgatott. – És aztán hogy csináljuk? – faggatta tovább a kamaszt. Tortima már beszélt neki erről, de ő még most is teljesen valószínűtlennek tartotta az egészet, és újra akarta hallani.
– Hogy csináljuk? – mondta Tortima. – Nagyon egyszerű... Bemegyünk... a nők előjönnek... azt mondjuk nekik: jó estét, hölgyeim... Egy darabig úgy teszünk, mintha beszélgetnénk... csak azért, hogy legyen időnk alaposan szemügyre venni őket. Azután kiválasztunk egyet... Hát te még sohasem voltál?...
– Tulajdonképpen... – kezdte Agostino kissé szégyenkezve.
– Eriggy már – torkollta le Tortima gorombán. – Ne akard bedumálni nekem, hogy nem először mégy... A többieknek beadhatod ezt a maszlagot, nekem ugyan nem... Na, de ne félj... – tette hozzá különös hangsúllyal.
– És mit kell mondani?
– Mondom, ne félj... A nő megcsinál mindent... Csak hagyd rá...
Agostino nem szólt egy szót sem. Ahogy Tortima megrajzolta, tetszett neki, gyengédnek, csaknem anyásnak tűnt fel előtte annak a nőnek a képe, aki be fogja avatni a szerelembe. Bizalmatlanságát azonban a kamasz felvilágosításai sem tudták eloszlatni. – De hátha velem... velem nem akarnak... – mondta. Megállt, és egy pillantást vetett csupasz lábszárára.
A kérdés mintha egy pillanatra megzavarta volna Tortimát.
– Most már gyerünk – mondta hamisan csengő könnyedséggel. – Ha ott leszünk, megtaláljuk a módját, hogy téged is beengedjenek...
Az egyik sikátorból kifordultak a térre. A tér csaknem teljesen sötét volt, csupán egyik sarkában világította meg egy utcalámpa nyugodt fénye a hepehupás homokot. Az égen, szinte a tér fölött, vörösen és füstösen függött a hold sarlója, amelyet egy vékony ködfoszlány vágott ketté. Ott, ahol legsűrűbb volt a sötétség, Agostino fölfedezte a villa fehér zsaluit. Mindegyik zsalu zárva volt, egyetlen fénysugár sem szűrődött át rajtuk. Tortima biztos léptekkel megindult a villa felé. De amikor odaért a tér közepére, a hold sarlója alá, rászólt Agostinóra: – Add ide a pénzt... jobb, ha nálam van.
– Majd én... – kezdte Agostino, mert nem bízott Tortimában.
– Adod, vagy nem?! – förmedt rá Tortima gorombán. Agostino szégyellte a sok aprópénzt, de azért engedelmesen kiürítette zsebét társa tenyerébe. – Most aztán csak gyere utánam, és tartsd a szádat – mondta Tortima.
Amikor a villához értek, a sötétség oszlani kezdett. Feltűnt a rácsos kapu két oszlopa, a kerti út, az épület ajtaja és fölötte a széles eresz. A rácsos kapu csak be volt hajtva, Tortima belökte, és a kertbe lépett. A villa ajtaja is csak kilincsre volt zárva. Tortima fölment a lépcsőn, aztán szótlanul intett Agostinónak és belépett. A kisfiú kíváncsi szemei előtt egy teljesen csupasz kis előcsarnok jelent meg, amelynek mélyén vörös és kék üveggel díszített kétszárnyas ajtó ragyogott a fehér lámpafényben. A két fiú érkeztére megszólalt egy csengő, az üveg mögött hirtelen vaskos árnyék jelent meg, mintha valaki ültéből állt volna fel, majd az ajtó két szárnya között feltűnt egy nő. A jól megtermett, idősebb teremtés szobalányféle lehetett, telt keblén fekete blúz feszült, szoknyája fölött fehér kötényt viselt. Hasát kidüllesztve, karját lóbálva jött eléjük, duzzadt képén, feltornyozott haja alatt gyanakvó, kelletlen fintor ült. – Itt volnánk – mondta Tortima. Hangjáról és viselkedéséről Agostino észrevette, hogy az egyébként oly szemtelen kamasz is meg van szeppenve.
A nő egy pillanatig bizalmatlanul méregette őket, azután csendben rámutatott Tortimára, mintha felszólítaná, hogy menjen tovább. Tortima felbátorodva mosolygott, és elindult az üveges ajtó felé. Agostino követni akarta.
– Te nem mehetsz be – szólt rá a nő, és megragadta a vállát.
– Miért? – kérdezte Agostino, hirtelen levetve félénkségét. – Ő bemehet, én meg nem?
– Tulajdonképpen egyikőtöket sem kellene beengedni – válaszolta a nő rámeredve. – Az a másik még csak hagyján... De arról szó sem lehet, hogy te is bemenjél.
– Kicsi vagy még ehhez, Pisa – mondta Tortima csúfondáros hangon. Aztán belökte a szárnyas ajtót és eltűnt. Tömzsi árnyéka egy pillanatig kirajzolódott az üvegen, azután feloldódott az éles villanyfényben.
– Hát velem mi lesz? – makacskodott Agostino, akit elkeserített Tortima árulása.
– Eriggy, fiacskám... Menj szépen haza – mondta a nő. Odalépett a bejárathoz és kinyitotta. Két befelé igyekvő férfival találta magát szemben. – Jó estét... jó estét... – köszönt az első vendég, egy joviális, vörös képű ember. – Szóval, értjük egymást – fordult társához, egy sápadt és sovány szőke férfihoz. – Ha Fini szabad, velem jön... Ne hülyéskedjünk...
– Rendben van – válaszolt a másik.
– Hát ez a kölyök meg mit akar itt? – kérdezte a joviális férfi a szobalánytól, Agostinóra mutatva.
– Be szeretne menni – felelte a nő, és alázatos cselédmosoly jelent meg ajkán.
– Be szeretnél menni? – rivallt rá a férfi Agostinóra. – Be szeretnél menni? A te korodban a gyereknek ilyenkor már otthon a helye... otthon bizony! – kiáltotta hadonászva.
– Én is ezt mondtam neki – szólt újra a szobalány.
– Mi lenne, ha bevinnénk? – jegyezte meg a szőke. – Én az ő korában már a cselédlánnyal...
– Ugyan... No, eriggy haza! – kiáltotta a nagyképű alak. – Mozgás! – Aztán, nyomában a szőkével, belökte az ajtót. A két ajtószárny hevesen becsapódott. Agostino pedig még föl sem eszmélt, máris kint találta magát a kertben.
Minden rosszul végződött, gondolta magában, Tortima elárulta, elvette a pénzét, őt meg kidobták. Nem tudta, mitévő legyen, visszahúzódott a kerti útra, csak nézte a kilincsre zárt ajtót, a széles ereszt, és fölötte a homlokzatot meg a csukott fehér zsalukat. Szinte égette a csalódás szégyene, főként azért, mert az a két ember úgy bánt vele, mint egy kisgyerekkel. A joviális férfi ordítozását, sovány társának nyers és tárgyilagos jóindulatát ugyanolyan megalázónak érezte, mint a szobalány bágyadt és kifejezéstelen visszautasítását. Körülnézett a kertben, figyelte a fákat és a bokrokat, és lassan hátrált a rácsos kapu felé. De egyszer csak észrevette, hogy a kertnek a villa bal oldala felé eső részét erős lámpafény világit] a meg, amely mintha az egyik földszinti ablakból áradna. Az az ötlete támadt, hogy legalább az ablakon át egy pillantást vet a villába, és amilyen csendesen csak tellett tőle, elindult a világosság felé.
Úgy is volt, ahogy gondolta: az egyik földszinti ablakot valóban nyitva hagyták. Az ablakpárkány nem volt magas; óvatosan az ablak sarkához osont, hogy lehetőleg ne lássák- meg, és belesett a szobába.
A szoba kicsi volt és nagyon világos. A falakat rikító, zöld és fekete virágokkal díszített tapéta borította. Az ablakkal szemben sárgaréz rúdon futó, fagyűrűkre erősített piros függöny takarta el az ajtót. A helyiségben nem volt bútor. Az ablak felőli sarokban ült valaki, de csak keresztbe rakott, sárga cipős lábát lehetett látni, amely majdnem a szoba közepéig ért. Agostino úgy gondolta, hogy egy férfi nyújtózkodik odabenn valami kényelmes karosszékben. Már-már csalódottan húzódott vissza, amikor a függöny fellibbent, és egy nő jelent meg.
Bő, halványkék, bokáig érő áttetsző tüllruhát viselt, amely anyja hálóingeire emlékeztette Agostinót. Ezen a fátyolszerű anyagon át, akár a tenger vizében, halványan rajzolódtak ki a nő végtagjainak hosszú vonalai, és ölének sötét foltja körül szinte közömbösen lebegő hullámvonalakba rendeződtek. A tüllruhán elöl övig érő ovális kivágás volt, amelynek szeszélyessége meghökkentette Agostinót. A nő kerek, telt, meztelen keble szinte kibuggyant a kivágásból, amely nyakban sűrű berakás közepette zárult. Hullámos, barna haja kibontva omlott vállára, sápadt és lapos arcán gyerekes romlottság ült, fáradt szemében. Ívelt kifestett száján szeszélyes kifejezés. Kezét hátratéve, keblét kidüllesztve lépett ki a függöny alól, aztán várakozó testtartásban, mozdulatlanul és szótlanul állt néhány pillanatig. Mintha a sarokban ülő férfira meredt volna, aki keresztbe rakott lábát a szoba közepéig nyújtotta. Azután megfordult, fölemelte a függönyt, és ugyanolyan csendesen, ahogyan jött, kiment a helyiségből. Majdnem ugyanakkor a férfi lába is eltűnt Agostino szeme elől. Olyan zajt lehetett hallani, mint amikor föláll valaki. A kisfiú rémülten húzódott el az ablaktól.
Visszament a kerti útra, kilökte a rácsos kaput, és kilépett a térre. Mardosta a csalódás, hogy kísérlete kudarcba fulladt, s szinte rettegve gondolt az elkövetkező napokra. Semmi sem sikerült, nem tudott nőhöz jutni, Tortima elvette a pénzét, holnap a fiúk újra csúfolódni fognak vele, és újra kezdődik a szenvedés, anyjával kapcsolatos tisztátalan gondolatai miatt. Igaz, hogy egy pillanatig áttetsző ruhában, meztelen kebellel látta a nőt, akire annyira vágyott, de homályosan sejtette, hogy hosszú éveken át csupán ezt a hiányos, kétértelmű képet fogja emlékezetében hordozni. Valóban hosszú, üres és boldogtalan évek választják el attól a felszabadító élménytől. Majd ha annyi idős lesz, mint Tortima, csak akkor fog végképp megszabadulni szerencsétlen kamaszkorának zavaros nyűgétől, gondolta magában. Addig azonban folytatnia kell eddigi megszokott életét. Érezte, hogy erre a gondolatra egész lelke fellázad, mintha a végső tehetetlenség keserűsége öntené el.
Amikor hazaért, nesztelenül lépett be a lakásba. Az előszobában látta a vendég hölgy bőröndjeit, a szalonból beszélgetést hallott. Fölment a lépcsőn, és belépett anyja szobájába, hogy leheverjen a tábori ágyra. A sötétben dühvel rángatta le magáról és hajította földre ruháit, azután levetkőzve bebújt a lepedő alá, és szemét a sötétbe meresztve várakozott.
Egy darabig várt még, majd az egyik pillanatban úgy érezte, hogy elszunnyad, és csakugyan elaludt. Azután hirtelen felriadt. A lámpa égett, és megvilágította anyját, amint hálóingben, fél térddel már az ágyon, le akart feküdni. – Mama! – szólalt meg erős, szinte harsány hangon.
Az asszony megfordult, és odalépett hozzá. – Mi baj van? – kérdezte. – Mi bajod van, drágám? – Anyja hálóinge is átlátszó volt, akár annak a nőnek a ruhája ott a villában, és teste éppoly bizonytalan vonalakban és árnyakban rajzolódott ki, mint az a másik test. – Szeretnék holnap hazautazni! – mondta Agostino, még mindig ugyanazon az erős, elkeseredett hangon, és közben igyekezett anyja arcára nézni, nem a testére.
Anyja csodálkozva ült le az ágyára és rámeredt. – Miért?... Mi bajod van? Nem érzed itt jól magad?
– Szeretnék holnap hazautazni! – ismételte a kisfiú.
– Majd meglátjuk – válaszolta az asszony, és kezét óvatosan végighúzta Agostino homlokán, mintha attól tartana, hogy lázas. – Mi bajod van?... Rosszul érzed magad? Miért akarsz elutazni?
Agostino nem válaszok. Anyja hálóinge a villabeli nő ruháját juttatta eszébe: ugyanaz az áttetszőség, ugyanaz a sápadt, közömbösen felkínálkozó test; a különbség csupán annyi volt, hogy a hálóing ráncai még meghittebbé és titokzatosabbá tették a látványt. Szóval, gondolta magában Agostino, a villabeli nő képe nemhogy nem választja el falként az anyjától, mint remélte, hanem még jobban kiemeli anyja nőiségét. – Miért akarsz elutazni? – kérdezte újra az asszony. – Hát nem jó neked itt mellettem?
– Mindig úgy bánsz velem, mint egy kisgyerekkel – mondta hirtelen Agostino, maga sem tudta, miért.
Anyja elnevette magát, és megsimogatta az arcát. Jól van, ezentúl úgy fogok bánni veled, mintha férfi volnál... Jól van? Most pedig aludj... Nagyon késő van már. – Lehajolt és megcsókolta a kisfiút. Amikor a lámpa elaludt, Agostino hallotta, hogy anyja lefekszik az ágyba.
Mintha férfi volnék, kísértette még a gondolat elalvás előtt. De hát nem volt még férfi, és sok boldogtalan évnek kell eltelnie, amíg férfi lesz belőle.
l
Luca, amikor a szokott tengeri fürdőhelyen töltött vakáció után visszatért a városba, úgy érezte, valami baja van, s a betegség maholnap leveszi a lábáról. Az utóbbi időben elképesztően nagyot nőtt, tizenöt éves fiú létére máris olyan magas volt, mint egy felnőtt férfi. De válla keskeny és vézna maradt, és sápadt képén túlontúl szúrós szeme szinte felemésztette beesett arcát, halvány homlokát. Ha felfogta volna az eszével, hogy milyen vézna, s ez milyen veszélyeket rejt magában, talán megkéri szüleit, átmenetileg vegyék ki az iskolából, ám abban a korban volt, amikor az ember érzékenysége már éber, de tudata tompa, ezért testi gyengesége és a tanulás iránti mélységes viszolygása között semmiféle összefüggést sem tudott felfedezni. Mindig iskolába járt, és természetesnek tartotta, hogy tovább folytatja tanulmányait, bár néha úgy tetszett neki, hogy mindaz, amit meg kell tanulnia, nem oszlik el egyenletesen a jövőben az iskolaév napjai és hónapjai szerint, hanem meredek és áthághatatlan tömbként tornyosul előtte, akár valami hegység, amelyet képtelen megmászni, mert sima sziklafalain nem talál támasztékot. Nem az akarat hiányzott belőle, hanem egyfajta fizikai lendület, testi bátorság, amit még nem ismert fel. Néha úgy rémlett neki, hogy teste elernyed, mint valami fáradtságtól elcsigázott, kábult ló, amelyet lovasa hiába sarkantyúz.
Ám ez a test gyakran olyankor lázadt fel, amikor Luca legkevésbé várta, vagyis nem a legnehezebb feladatok, hanem igazi semmiségek miatt. Azokban a hónapokban nemegyszer váratlan és eszelős indulatok törtek rá, s a gyűlölet és a lázadás dührohamai teljesen felemésztették amúgy is elcsigázott teste kevéske maradék erejét. Ezeket a pusztító indulatokat leginkább a tárgyak néma, közönyös ellenállása tudta felkelteni benne, pontosabban az az érzés, hogy képtelen fáradság és baj nélkül használni őket. A szűk vagy rosszul befűzött cipő, amelyet nem tudott sebtiben felhúzni, a villamos, amely iskolába menet az orra előtt indult el, pedig nagyot szaladt, hogy elérje, a tintásüveg, amelyből egy heves mozdulattól valamelyik füzetére ömlött a tinta, s emiatt újra le kellett írnia egy egész oldalt, az asztal sarka, amelybe váratlanul úgy beleütötte a fejét, hogy megfájdult, amikor egy könyvet fölvett a földről – egy-egy ilyesfajta semmiség elég volt hozzá, hogy kijöjjön a sodrából. Ilyenkor káromkodott, vagy a fogait csikorgatta, néha azt is megtette, hogy öklével gyerekesen nekiesett az asztal sarkának, földhöz vágta a tintásüveget, vagy dühödt sírásba tört ki; úgy tetszett neki, hogy ezzel minden régi fájdalmát kiönti. Úgy érezte, hogy a világ ellenséges viszonyban van vele, és ő is ellenséges viszonyban van a világgal; úgy tűnt fel előtte, mintha szüntelen és kimerítő háborút viselne minden ellen, ami körülveszi. A tárgyak lázadása és Lucának a tárgyak szeretetére, a tárgyak fölötti uralkodásra való képtelensége éppen azon a nyáron a tengerparti üdülés alatt érte el tetőpontját. Többek között egy kis baleset végképp meggyőzte a fiút, hogy hadiállapotban van a személyét körülvevő valósággal. Járatos volt a barkácsolásban, és valahányszor a lakásban baj volt az árammal, mindig őhozzá fordultak segítségért. Egyik este rövidzárlat miatt kialudtak a lámpák. Luca anyja harsányan kiáltozva kereste a fiút a sötét szobákban, s ő máris rohant hozzá szerszámaival. De vagy azért, mert elővigyázatlanul közvetlenül a földre állt, vagy azért, mert a gyertya gyér fényénél nem vette észre, hogy a kelleténél előbb nyúl a vezetékhez, váratlanul újrazárta az áramkört, a villamosság szikrázva kapott bele az ujjaiba, és átcikázott egész testén. Luca elordította magát, közben természetes reflexként, a görcstől megkettőzött erővel, még jobban megszorította a vezetékeket és a kapcsolót. Anyja nem tudta, mitévő legyen, rémülten szaladgált körülötte. Luca üvöltött, s az áram tovább rázta a testét, komisz ereje mintha nem is a drótból, hanem az egész titokzatos és ellenséges világból áradt volna, amelyet a fiú gyűlölt, bár nem ismerte. Végül hosszú ideig tartó zűrzavar után valaki kicsavarta a biztosítékot, s Luca, miután szétnyitotta ujjait, zokogva borult anyja nyakába. Az asszony nem értette, miért sír olyan kétségbeesetten, gépiesen magához szorította, és megsimogatta a fejét. Luca sokáig sírt, egész teste remegett, keserű érzései azt súgták, hogy az anyai dédelgetés nem védi, nem is vigasztalja meg úgy, mint azelőtt. Később, amikor újra felgyulladtak a lámpák, észrevették, hogy az áram mélyen összeégette három ujja begyét. Bőrén látni lehetett a drótok nyomát, s hogy úgy mondjuk, az áram ütését is, egy piciny villámra emlékeztető tört vonal formájában.
Nyaralásból hazamenet, a vonaton, nem sokkal a városba való megérkezésük előtt, újabb dühroham vett erőt rajta. Aznap nagyon korán kelt, s kapkodva reggelizett bőröndjeik és csomagjaik között a felforgatott villában. Luca a rossz ízű tejet kortyolgatta, amelyben foltokban úszott a pótkávé, amikor anyja így szólt hozzá: – Egyél, az étkezőkocsiban mindig későn tálalják az ebédet. – A fiú hirtelen megörült ennek a gondolatnak, hiszen még sohasem ebédelt étkezőkocsiban. Úgy tetszett neki, hogy valóban jó érzés lehet azoknál a kis asztaloknál enni, amelyeket ez ideig csak az ablakon keresztül vehetett szemügyre, amikor a vonat valamelyik állomáson vesztegelt. Úgy képzelte, hogy a kenyérnek, a levesnek és a húsnak más íze van, ha pincér tálal igazi evőeszközökkel, igazi asztalon, és közben, mialatt a vonat rettenthetetlenül száguld, a táj ellenkező irányban rohan az ember szeme előtt. Másrészt Luca nagyon érzékenyen reagált az emberek véleményére, a mindennapos viselkedés szabályaira. Tiszta szívéből gyűlölte azokat az ebédeket, amelyeket a térdükre rakott zacskóból fogyasztottak el a vagonban, hulladék papírok, héjak és ételmaradékok között, a hideg, zsíros húsokat, amelyeket erőnek erejével préseltek be a félbe vágott zsemlék üregébe. Ilyenkor mindig akadt valaki, aki mielőtt bement az étkezőkocsiba, fölényes és undorodó pillantásokat vetett a zacskók fölé görnyedő családra. A tenger felé menet is felbukkant a megszokott szemtanú, mégpedig egy méltatlankodó tekintetű, jól öltözött öreg hölgy személyében. Luca észrevette: szégyelli, hogy így esznek, de egyszersmind azt is szégyelli, hogy szégyenkezik. E megalázó érzések közepette alig nyúlt az ételhez.
Most viszont megnyugtatta az a gondolat, hogy nem kell olajos papírokkal bajlódnia és szendvicseket majszolnia; utazás közben javarészt békésen ült a helyén, és a tájat nézte. Végre megjelent az étkezőkocsi pincére, hogy összeírja a rendeléseket, de Luca apja nem kért jegyet. Luca arra gondolt, hogy valószínűleg a második turnusban ebédelnek, és tovább nézte a tájat. Ekkor azonban hallotta, hogy apja megszólal: – Tulajdonképpen vehetnénk úti csomagot Orvietóban... kevesebbe kerül, és jobb falatok vannak benne, mint amilyeneket az étkezőkocsiban adnak. – A férfi szavai nem árulkodtak semmilyen különös érzésről; Luca előtt úgy tűnt fel, hogy apja nem fukarságból, hanem egyszerűen józan belátásból jutott erre az elhatározásra. Azt se találta különösnek, hogy anyja, aki mindig könnyű szívvel engedett, ha meg lehetett takarítani egy kis pénzt, közönyösen így válaszolt: – Ahogy gondolod... az igazat megvallva, szívesebben ettem volna az étkezőkocsiban, legalább nem kenném össze a kezemet. – Tehát a két felnőtt egyetértőén eldöntött egy jelentéktelen kérdést. A csendes, szelíd vita alig tartott vagy két percig, s végül a családfő álláspontja győzött; mellesleg ez a győzelem olyan szelídnek tetszett, hogy az ember inkább azt gondolta volna: két rokon lélek találkozott két nagyon hasonló út kereszteződésénél. Lucát iszonyatos düh töltötte el, bár tudta, hogy szülei nem az ő bosszantására határoztak így.
Mindenekelőtt sértőnek érezte, hogy egyikük sem kérdezte meg a véleményét, hogy úgy kezelték, mintha tárgy volna, amelynek éppen azért, mert tárgy, nincsen joga a választáshoz, nem gondolkodik, nincsen sem ízlése, sem akarata. Ugyanakkor mélységes csalódást érzett, amelyet még leverőbbé és hevesebbé tett, hogy igencsak belelovalta magát az étkezőkocsiban való ebédelés gondolatába. Ám ezeket az indulatokat valami más tetézte, olyasmi, aminek – úgy látszik – nem volt határozott indítóoka, és nem függött az iménti kiábrándító élménytől: nevezetesen az a düh, amely mindig elfogta, valahányszor kénytelen volt tudomásul venni, hogy a dolgok és az emberek fellázadnak akarata ellen, ellenszegülnek neki. Úgy tetszett, ez a düh messziről ront rá, hirtelen lobban fel, mint a pusztító tűz, s összeperzseli, felforgatja egész lelkét. Arca elsápadt, erősen összeszorította fogait, behunyta szemét. Úgy érezte, teljesen megmerevedik iszonyatos dühében, teste megfeszül tőle; egy pillanatra heves vágy fogta el, hogy kinyissa a fülke ajtaját, és kiugorjon a vonatból. Az öngyilkosság kísértése nem rémítette meg, nem tűnt fel képtelenségnek előtte; megértette, hogy mindez nem egyéb, mint az egész énjét feldúló tehetetlenség őrjítő érzésének természetes kitörése. Később kinyitotta szemét, szüleire nézett. Úgy rémlett, mintha a düh, akár valami erőszakos, kellemetlen fény, új színben tüntetné fel arcukat, Lucának az a benyomása támadt, hogy most először figyeli meg jellegzetes vonásaikat: anyja magas, szőke nő, szögletes arca tekintélyes és bölcs kifejezést kap nagy orrától és keskeny szájától; apja is szőke, de kövérkés, gömbölyded ember, kedélyes, elmosódó arcvonásokkal. A fiúnak most először támadt az az érzése, hogy anyja keménysége és minden erénye, apja józansága és jóindulata az ő szemében nemcsak idegen, hanem ellenséges tulajdonságok. Semmiképpen sem békélhet meg velük, olyan távoli forrásból erednek, amelyet egyáltalán nem képes ellenőrizni. Igaz, azt is megértette, hogy szülei rögtön teljesítenék kívánságát, ha kimondaná: anyja, mivel nem szívesen változtatja meg elhatározását, talán ellenkezne, persze nem sokáig. De Luca arra is rájött, hogy semmiképpen sincs kedve olyasmire kényszeríteni a szüleit, ami – úgy látszik – maguktól nem jutott az eszükbe, többek között azért, mert kívánsága különös dühöt ébresztett fel benne, mintha valami képtelenségre ösztönözné, amit nem lehet tudomásul venni. Mindenesetre nem azt tekintette legfontosabbnak, hogy az étkezőkocsiban esznek-e vagy a fülkében, hanem inkább azt, hogy szüleiben is megérezte azt az ellenséges és lázadó anyagot, amelyet különféle dolgokban már észrevett. És szüleit, szeretetük ellenére, ugyanúgy képtelen volt elfogadni, mint ezeket a dolgokat.
Hiába gondolkodott a történteken, dühe nem múlt el; amikor befutottak az orvietói állomásra, mérhetetlen viszolygással figyelte apját, amint leszállt a vonatról, megvette az úti csomagokat, és lihegve tért vissza a fülkébe. Apja gondosan becsukta a fülke ajtaját, fölhajtotta az ablak alatti lecsukható kisasztalt, és letette rá a három úti csomagot, azután sajátos siránkozó hangján, felszínes figyelemmel, megkérdezte a fiút: – Éhes vagy, Chino? Akarod, hogy máris együnk? Vagy inkább azt szeretnéd, ha egy kicsit várnánk vele? – Akkor eszem, amikor ti – felelte Luca, anélkül hogy apja felé fordult volna.
A vonat elindult; Lucának úgy rémlett, hogy a szeme előtt rohanó táj látványa valamelyest csitítja indulatait. De hirtelen a dühnek újabb hulláma öntötte el, azt se tudta, honnan tört rá; képtelen volt türtőztetni magát, fölállt és kiment a fülkéből. Egyenest a vécéhez sietett, bement, s indulatosan becsapta maga mögött az ajtót. A mosdó fölött tükör függött, Luca arcával közelebb hajolt hozzá, kitátotta száját, mintha üvöltene, pedig valójában egyetlen hang se jött ki a torkán. A vonat baljós lendülettel robogott, az egymást követő váltókon hangosan kattogtak a kerekek. A szűk fülkében minden csörgött, nyikorgott, a vagon deszkafala, az üveg az ablaknyílásban, az üveg sárgaréz kerete, a pohár a tartóban, a padló, amelynek mozgó vaslemezei szinte lökdösték, taszították egymást; Luca nyitva tartotta a száját, úgy érezte, mintha túlordítaná a zakatoló vonatot, amely szinte azonosul dühével, s egyszer csak alighanem kiugrik a sínből, lerohan a töltés rézsűjén, és darabokra zúzza magát a domboldalban. A fiú egy ideig feszülten, dermedten állt a vécében, aztán kinyitotta az ajtót, és visszament a fülkébe. Apja már kinyitotta az úti csomagokat, s a térdére terített újság fölött szendvicseket készített. – Ez a tiéd – mondta, s odanyújtotta Lucának az első szendvicset, majd feleségéhez fordult, s megkérdezte: – Most akarsz bort inni? Talán jobb lesz, ha előbb eszünk, és csak akkor iszunk, ha már mind a két kezünk szabad. – Luca apja mindig egy kicsit vontatottan beszélt, mintha számítana rá – és eleve beletörődne, hogy erőtlen javaslatait visszautasítják. Luca elvette a hideg hússal jól megrakott szendvicset, és dühösen beleharapott. Nem volt étvágya, erőltette az evést, s közben makacsul az ablak felé fordította arcát. A fülkéből a kigöngyölt papír zizegése hallatszott, apja félszavakkal kínálta anyját, és tele szájjal megjegyzéseket fűzött a szendvicsekhez, anyja csak egy-egy szótaggal válaszolt. Luca, amikor befejezte az evést, nyomban érezte, hogy az étel megakadt a torkán. Dühe nem csitult, nem veszített erejéből, keserves feszültsége talán már csillapodott, de folyamatosságával ugyanolyan fájdalmat okozott.
A fiúnak úgy rémlett, mintha egész teste kiszáradna, s elméje örökre megzavarodna. Csak nézett, de nem látta a tájat, pedig már szülővárosa közelében jártak. Gyomrát úgy nyomta az étel, akár egy rosszul megrágott falatokkal tele nagy csomag, amelyet alaposan begöngyöltek a csemegések élénksárga papírjába, pontosan olyan csomag, amilyenben a háziasszonyok szokták ledobni az ételmaradékot az ablakból a szűk sikátorokban tanyázó macskáknak. Anyja megkérdezte, mi baja, egyik kezével elsimította homlokából hajfürtjeit, amelyeket összekócolt a szél. Anyja könnyű, hideg kezének érintésétől megkönnyebbült, ugyanakkor undor fogta el, szája megtelt nyállal, s ebből megértette, hogy rosszul van.
Amikor megérkeztek, szülei már nem törődtek vele, a bőröndökkel voltak elfoglalva. Aztán, hogy a vonat mentén, az utasok tömegében elindultak a kijárat felé, Luca rájött, hogy még néhány lépés, és felfordul a gyomra. A savanyú nyál és az ellenállhatatlan kényszer, hogy kinyissa a száját, jelezte, hogy milyen erős undor fogta el. Egy vagon, még egy vagon, a harmadik vagon. Az utasok vidáman, fürgén szálltak le a kocsikból, héjak, zacskók, cigarettacsutkák, üvegek maradtak utánuk az üres fülkékben. Elérték a negyedik vagont, ez már teljesen üres volt, ajtai tárva-nyitva. Aztán a mozdony következett, benne a fogantyúkkal, csövekkel zsúfolt műszerfal, s a fekete vastömeg mélyén a kazán nyitott, vörös szája. Az izzadt, kormos arcú mozdonyvezető kihajolt az ablakon, az utasokat nézte, közben jó étvággyal majszolt egy fél cipót, amely, Luca úgy látta, valami zöld és sárga péppel – spenótos omlettel – volt megtöltve. A fiú az omlett láttán észrevette, hogy még erősebben elfogja az undor, mintha a között a pép között, amelyet a mozdonyvezető olyan mohón majszolt, és a másik, az ő gyomrában erjedő pép között hirtelen fizikai vonzóerő támadt volna, akár a mágnes és egy vasdarab között. Elérték a mozdony ütközőjét: Luca nekitámaszkodott az egyik lámpának, és lehányta a hatalmas, pöfögő gépet. Hallotta, hogy anyja nagyon nyugodtnak tetsző hangon azt mondja: – Tudom, hogy van valami baja – ugyanakkor érezte, hogy egy kéz megfogja a homlokát. Apja jóságos hangon, buzgón mondogatta: – Semmiség az egész... semmiség az egész. – A fiút düh és valami érthetetlen fájdalom töltötte el, hangosan sírva fakadt.
Zokogott, arca eltorzult; szülei magukkal vonszolták; anyja ingerülten megjegyezte: – Mért sírsz... majdnem felnőtt ember vagy, és sírsz – közben Luca úgy érezte, azért hányta le a mozdonyt, mert így akarta megbosszulni magát a vonaton, amely ugyanolyan kérlelhetetlen volt, amikor visszavitte a városba, az iskolába, a tanuláshoz, mint a szülei, amikor megtagadták tőle az étkezőkocsit.
2
A városban, abban a házban, ahol Luca megannyi régi lázadása oldódott már fel a megszokásban és az unalomban, dühe másfajta, saját maga számára is újszerű formát öltött. Mintha az indulat felismerte volna az erőszak értelmetlenségét, hirtelen lemondásra, visszautasításra törekvő akarattá alakult át. Régi lázadó lendületét nem veszítette el, de tudomásul vette az elszenvedett vereségeket, és következetes, leplezett tagadássá változott. Ha Luca történetesen járatos a társadalmi küzdelmek szakkifejezései terén, bizonyára hamarosan rádöbben, hogy a világ elleni lázadásának új formája a sztrájk jellegzetes vonásait vette fel. Testét már nem merevítették görcsbe pusztító dührohamai, megereszkedett, mint valami laza kötél, amely soha többé nem hajlandó megfeszülni. Szobájában a kis asztal mellett töltött hosszú délutánokon gyakran megesett vele, hogy minden ok nélkül elnyomta az álom, pedig jócskán átaludta az előző éjszakát. Sötét, üres, álomtalan alvása volt, inkább távollét, mintsem alvás. Belekezdett tankönyve egy mondatába, vagy nekifogott egy oldalnyi szöveg leírásának, s közben váratlanul meglepte az álmosság, hiába mondta volna, hogy “most befejezem az olvasást vagy az írást, és utána fogok aludni". Üggyel-bajjal feltápászkodott az asztal mellől, elvonszolta magát az ágyig, s mihelyt leheveredett, rögtön elaludt. Valahányszor átadta magát ennek a hirtelenül ránehezedő fáradtságnak, mindig elfogta a bosszúállásnak az az öröme, amelyet akkor érzett, amikor a nyaralásból hazajövet lehányta a mozdonyt. Tudta, hogy öröme pusztító természetű, és a világ ellen táplált ellenséges indulatait fejezi ki. Alvása voltaképpen semmittevés volt: erejéből nem futotta a visszautasításra, ezért a lemondást választotta. Azelőtt kétségbeesetten ellenállt volna a kábultságnak, s végül rémülten elmondta volna szüleinek, mint mindig, ha úgy érezte, hogy beteg. De most öröme azt a látszatot keltette, mintha abban, amit azelőtt gyengeségnek vélt, valami szándék rejlene. Luca híven követte ezt a szándékot, közben jóleső érzéssel szabadult meg immár fölöslegessé, terhessé vált régi diákbüszkeségétől, és végképp elmerülve, nemtörődöm módon tűrte, hogy az idő vészes gyorsasággal rohanjon el feje fölött. Ám testi hanyatlása mindennek ellenére még csak homályosan jelezte azt az utat, amelyen, ha akar, elindul, ha nem akar, nem. Hirtelen úgy tűnt föl előtte, hogy mivel egyszer már elfogadta a tétlenséget, végképp a semmittevést kell választania. Így legalább bebizonyíthatja saját magának, hogy nem parancsra, hanem szabadon cselekszik. Tehát nem állt ellen a kábultságnak, nem figyelmeztette rá szüleit, sőt azon igyekezett, hogy különféle mesterkedésekkel elbágyassza magát, szántszándékkal olvasott hosszú, unalmas szövegeket, vagy teljesen érdektelen dolgozatok írásába merült. Mihelyt érezte, hogy a szemhéja elnehezedik, s mintegy előjelként borzongás fut végig a hátán, rögtön fölállt az asztaltól, és lehevert az ágyra. Lábát fejénél magasabbra támasztva úgy érezte, az álom, akár valami kellemes, tapadós iszap, a hajánál fogva megragadja, és egyre mélyebbre rántja. Süllyedés közben úgy rémlett neki, mintha fejét valami homályos súly töltené meg, lába ezalatt könnyedén, szabadon kalimpált a magasban. Lassan mondogatta magában: "Tanulnom kellene... fordítanom kellene... olvasnom kellene" – és örömmel gondolt rá, hogy ez a feltételes mód azt jelenti: nem fog olvasni, fordítani, tanulni, aztán elaludt.
De az alvás csupán eszköz volt, ráadásul az ember nem alhat folyton; Luca, mivel végső célja továbbra is a tanulás ellem lázadás maradt, hamarosan új módszereket kezdett keresni szándéka megvalósítására. Ez a kutatás egykettőre felvillanyozta, mintha valami nem is sejtett hivatást fedezett volna fel. Azelőtt a délutáni tanítás végeztével rendszerint nagyon rosszkedvűen ment haza, és mélységes undorral gondolt arra, hogy több órás tanulás vár rá. Most viszont az volt a célja, hogy megfossza a tanulást kötelező jellegétől, fontosságától, és észrevette, hogy, mint aki végre legmélyebb hajlamainak megfelelő feladat megoldásába fog bele, élénk és tettre kész várakozással néz a délutáni órák elébe. Kiment az iskolaépületből, elköszönt osztálytársaitól, és abban a szomorú órában, amikor a nap már leáldozott, de a sötétség még nem ereszkedett le, teljesen egyedül, lassan elindult hazafelé. Úgy rémlett neki, hogy ilyenkor mindenki menekül hazulról, az alkonyat komorsága szinte kikergeti az embereket lakásukból, és örömmel gondolt rá, hogy ő meg éppen most ballag haza. Mialatt lakónegyedük kihalt utcáit rótta, az égbolt besötétedett feje fölött. Beszállt a liftbe, fölment lakásukba. Ilyenkor üres volt a lakás, csak az öreg cseléd matatott csendesen a konyhában, apja a hivatalban dolgozott, anyja látogatóban járt. Luca majdhogynem alattomban surrant be az ajtón, nem gyújtott lámpát, a szobákat betöltő félhomályban lopakodott be szobájába. Közben az a gyászos érzés vett rajta erőt, hogy jómaga amolyan életképtelen állat, amely azért húzódik odújába, mert szeretne békében kimúlni. Amikor szobájába ért, meggyújtotta a villanyt, becsukta az ajtókat és az ablakokat, és leült a kis asztalhoz. Tudta, mire készül, szinte szertartásos ünnepélyességgel ült az asztal mellett: viselkedése, érzései egyáltalán nem emlékeztettek a régi unatkozásra, undorra. Az alváson kívül újabb módszert talált ki tanulás ellen, ezt kizárólag saját használatára szánt szóval figyelmetlenség! gyakorlatnak nevezte el. A gyakorlat abban állt, hogy Luca gépiesen olvasni vagy írni kezdett, s közben minden erejével arra törekedett, hogy elidegenítse magát attól, amit írt vagy olvasott. Például kinyitotta a történelemkönyvet, belefogott a következő mondatba: – Franciaország és Európa helyzetének alakulása immár lehetővé tette a francia kormány számára, hogy meghallgassa a spanyol király kérését... – Luca, miközben e szavakat olvasta, azon igyekezett, hogy figyelmét elterelje róluk, hogy valamiféle képtelen légüres térrel szigetelje el őket. És valóban úgy rémlett neki, hogy mialatt lassan betűzgeti a szöveget, a szavak egyfajta szédítő, sík perspektívában távolodnak tőle, fokozatosan kisebbednek, akárcsak azok a jelek, amelyeket a szemorvosok táblákról olvastatnak betegeikkel, hogy ellenőrizzék látásukat; aztán, amikor már szinte eltűntek a mérhetetlen síkság szélén, ahol meghúzták magukat, hirtelen öklömnyi betűkkel ugrottak vissza, hangzásuk félelmetesnek, nagyságuk ijesztőnek tűnt fel: – Franciaország és Európa helyzetének alakulása immár... – Luca örömmel állapította meg, hogy a szavak, miközben előre és hátra mozognak, bár szótagról szótagra érzékeli őket belső hallásával, érthetetlenek maradnak, jelentésüket tökéletesen elvesztették, nyoma sincsen bennük valamiféle logikai váznak, élettelenebbnek tetszenek, mint bármelyik halott nyelv szavai. Néha, hogy növelje ennek az érzésnek az erősségét, fennhangon kezdett olvasni, és örömmel észlelte, hogy a hangok nem adják vissza a szavak értelmét, sőt a képtelenség légkörével veszik körül őket. Tudta, hogy csak egy kicsit kell megfeszítenie fülének izmait, s máris elidegeníti, eltávolítja magától saját hangját, akárha valaki más szájából szólna, ezért mulatságból fuvolahangon, majd női vagy öblös, kísérteties hangon elismételte ugyanazt a mondatot: – Franciaország és Európa helyzetének alakulása immár... – A gyakorlat rendszerint a szokott kábultsággal végződött. Luca úgy érezte, hogy lentről fölfelé árad szét a testében, mintha a lába kéjesen zsibbadni kezdene; ilyenkor aztán fölkelt, dülöngélve odabotorkált ágyához, és leheveredett. Szemét a kis asztalra szögezte, elnézte a lámpát, amint teljesen fölöslegesen rávilágít magukra hagyott könyveire, és belemerült az álom fekete áradatába. Aludt egy-két órát, aztán amikor felébredt, örömmel állapította meg, hogy az idő jócskán előrehaladt, aznap már nem tud tanulni, és másnap az iskolában nem fogja tudni a leckét.
Az iskolában ezek a kísérletek még könnyebben sikerültek, hiszen az osztály és a tanár mindig is idegen volt Luca szemében, és, hogy úgy mondjuk, eleve valami képtelen és elfogadhatatlan valóság légüres tere vette őket körül. Mialatt a fiú a padban ült a nyitott könyv előtt, könnyűszerrel elérte, hogy egyfajta puha köd borítsa el a szemét, töltse be a fülét; e párafelhő mélyén a leckét magyarázó tanár szava amolyan homályos és varázslatos mormogássá változott, mint a néger varázslónak az afrikai erdő vad magányában visszhangzó, érthetetlen dünnyögése. Alighanem így hangzik az élők beszédje a halottak fülében, gondolta Luca. Azt képzelte, hogy már meghalt, hogy elvesztette azt a képességét, amellyel a szavakat fogta fel, és csakis abszurd, tagolatlan hangokat hall. Már tudta, hogy ennek az elidegenítési folyamatnak három szakasza van: az első szakaszban látása és érzékelése teljesen világos, de érteni semmit sem ért; a másodikban a hangok és a formák szétbomlanak, és összekeverednek egymással, de még felfoghatók; a harmadikban viszont már semmit sem hall, semmit sem lát, a néma köd mindent elnyel. Egyik ilyen kísérlete alatt hirtelen megütötte fülét tanárjának kérdése: – Mansi, megtudhatnánk, hogy mire gondol? – A fiú legszívesebben azt felelte volna: – Éppen a nemgondolkodást gyakorolom – de csak annyit mondott: – Én? ... semmire. – Látszik – jegyezte meg a tanár.
Luca azelőtt nagyon önérzetes diák volt, s a legjobb tanulók közé tartozott. Most viszont már a tanév első hónapjában lecsúszott a legrosszabbak közé. Miközben a szemrehányások és rossz osztályzatok valóságos zápora hullott rá, különös elégedettség töltötte el, úgy tetszett neki, hogy a temérdek szemrehányás voltaképpen dicséret, és a rossz osztályzatokat jó jegyként kapja magatartásáért, amely mellett már elkötelezte magát. De egyszersmind akarva, nem akarva mélységes keserűség fogta el arra a gondolatra, hogy napról napra rosszabb tanuló lesz belőle, és helyzete hamarosan reménytelenné válik. Gyakran eltűnődött rajta, hogy vajon miért viselkedik így; rájött, hogy magatartását csak egyfajta okkal, valami sötét, száraz, meddő, teljesen negatív, s éppen ezért szinte elviselhetetlen csökönyösséggel tudja megmagyarázni. “Miért teszem?" – kérdezte magában. S e belső vívódás közepette egyre múlt az idő.
3
Arra a kérdésre, hogy “Miért teszem?", Luca egyik nap véletlenül kapott választ egy jelentéktelen eseményből.
Egyik délelőtt tanárjuk betegsége miatt az utolsó két óra elmaradt. Amikor Luca a líceum épületéből kilépett az utcára, a csoportban álló fiúk közül kivált az egyik, s hóna alatt a labdával odament hozzá. Furcsa neve volt a fiúnak, Virginiónak hívták, Luca, kiváltképp külseje miatt, ellenszenvvel viseltetett iránta. Nagyon kövér volt, folyton lihegett, mégis szüntelenül tett-vett. Puha fekete pihék árnyékolták be felső ajkát és arcát, de a pihék alatt embrióra emlékeztető vonásai elvesztek kövér képében, olyannak tetszett, akár valami óriási csecsemő; volt benne egyfajta meghatározhatatlan nőiesség, ezért ragadt rá a Teresina csúfnév, egy híres kövér nő neve. – Két csapatot állítottunk fel – mondta lihegve, fontoskodó arckifejezéssel-, kimegyünk focizni a Villa Borghesébe... de hiányzik egy kapusunk... nem akarsz velünk jönni?
Luca nagyon szeretett futballozni, de a közepesnél is gyengébb játékos volt; rögtön számot vetett vele, hogy a kövér fiúnak, az osztály sporteseményei elismert szervezőjének felkérése szokatlan megtiszteltetést jelent számára, amelyet meg kellene becsülnie. Szinte sohase hívták játszani, tehát itt volna a soha vissza nem térő alkalom, most kipróbálhatná gyengécske futballistaképességeit. Első reakciója az volt, hogy rögtön elfogadja a meghívást. De ugyanabban a pillanatban valami titokzatos ellenállás megváltoztatta szájában a szavakat. – Sajnálom – mondta – ... de ma haza kell mennem... talán majd máskor.
A kövér fiú nem vesztegette idejét vitára, talán már megbánta, hogy szólt Lucának. Máris hátat fordított neki. – Hé, Mario... nincs kedved beállni a kapuba? – kiáltotta, és elindult egy másik osztálytársuk felé.
Luca látta, hogy az új kapusjelölt megáll, és megbeszéli a dolgot a kövér fiúval. A játékosok csoportja megmozdult, a diákok körülfogták két beszélgető társukat, majd rövid vita után mindannyian elindultak a Villa Borghese irányában. A labda a kövértől egy alacsony, barna fiúhoz került, emez imbolyogva lépett néhányat rövid lábán, aztán maga elé dobta a labdát, és egy csattanós rúgással fölröpítette a levegőbe. A fiúk szétszóródtak az úttesten és a járdán, amint a labda után iramodtak. Egyikük lábával megállította, és óvatos, apró rúgásokkal vezette maga előtt.
A hosszú, egyenes utcában, amelyben a líceum állt, kétoldalt szigorú külsejű épületek, kolostorok vagy hivatalok sorakoztak. A fiúk egyre távolodtak az ablaksorok között a tiszta aszfalton a kristálytiszta november eleji napfényben; közben rúgásokkal, könnyű perdítésekkel adogatták egymásnak a labdát. Luca a líceum sarkánál álldogált, nézte, amint a fiúk elrohannak; keserű örömöt érzett, de ez nem tűnt fel előtte újnak, bár nehezen tudta felidézni magában, hogy milyen alkalommal fogták el ugyanilyen érzések. Aztán eszébe jutott: ugyanilyen örömöt okoz neki, hogy mindinkább visszaesik a tanulásban.
Miközben futballozó pajtásait nézte, egy kicsit elmerengett ezen a fölfedezésen, amely sebesen cikázó, heves, nyüzsgő gondolatokkal töltötte meg agyát. Úgy tűnik fel, gondolta hirtelen, mintha nem pajtásai távolodnának tőle, hanem saját gyerekkora hagyná el, mégpedig véglegesen. A többiek akár a világ végezetéig játszhatnak a Villa Borghese rétjein, ő már mindörökre ki van zárva játékaikból. Végre megértette a visszautasítás mély jelentését. Közben a fiúk egyre távolodtak, alakjuk összezsugorodott a kihalt utca végén. Végül berúgták a labdát egy mellékutcába, és eltűntek. Luca csak erre riadt fel álmélkodó merengéséből; elindult haza.
A következő napokon észrevette, hogy a felfedezés érzése, amely akkor fogta el, amikor összehasonlította a futballban való részvétel visszautasítását a tanulás visszautasításával, egyre erősödik, egyre mélyebbre hatol lelkében. A felismerés nem öltötte a határozott gondolat formáját, inkább csak végre irányt mutatott rendezetlen, viszolygó és lázadó érzéseinek. Eddig azt hitte, hogy csak a tanulást gyűlöli, de most, amikor visszagondolt arra az ellenszenvre, amely a kövér fiú felszólítása nyomán támadt fel benne, rádöbbent, hogy mást is gyűlöl. Mit? Gyors számvetést csinált magában, és csodálkozva vette észre, hogy ellenséges indulatai életének összes eleme ellen irányulnak, nemcsak egyik vagy másik ellen. Luca korában könnyen megesik az emberrel, hogy a leghomályosabb érzésekről hirtelen valami szigorú és elvont logikára tér át, amely megvetéssel utasít el minden kompromisszumot, minden kivételt. Luca arra gondolt, hogy a világ, személy szerint az anyja, az apja, tanárai és osztálytársai azt szeretnék, hajó gyerek, jó diák, jó barát, jó fiú volna; de ő nem szereti a világot, és nem szereti azokat a szerepeket, amelyeket az emberek rá akarnak kényszeríteni, s kénytelen az engedetlenséghez folyamodni. De ezt nem elcsigázott teste homályos ellenszegülésével, terméketlen dührohamaival akarja kimutatni, mint a múltban tette, hanem rendszeresen, tervszerűen, nyugodtan és tartózkodóan, mintha valami játék szabályait alkalmazná. Tetszett neki az "engedetlenség" szó, megszokta: kicsi korában és kamaszkora java részében folyton azt hallotta anyjától, hogy engedelmeskednie kell, hogy engedetlen, hogy ha nem engedelmeskedik, meg fogja büntetni, és így tovább. Azzal, hogy újra engedetlenkedni kezd, mégpedig logikusabb, igényesebb formában, talán csak vele született, de elveszített magatartását szerzi vissza. Eladdig csak az iskolára korlátozta engedetlenségét, de hát ez volt életének legképtelenebb és legnyomasztóbb része. De most, ez után a futballal kapcsolatos eset után rádöbbent, hogy engedetlenségét más területekre is kiterjesztheti: olyan dolgok ellen is irányíthatja, amelyek természetes és megszokott voltuk miatt ez ideig elkerülték figyelmét, például az érzelmek ellen, vagy végső esetben – s ez az ötlet nyomban lenyűgözte – az élet ellen.
Erre a gondolatra olyan benyomása támadt, mintha játékról volna szó; öncélú, zárt kompozícióról, amelynek megvan a maga ritmusa, felépítése jelentése. Az engedetlenség a kompozíció témája, s a vele járó egyre kényszerűbb cselekedetek a variációk. A játék ebben a felfogásban úgy tűnt fel Luca előtt, akár a kezdők számára szerkesztett rajzgyakorlatok, amelyeken maguk a figurák egy csomó ponttal már jelezve vannak, és a még ügyetlenkedő gyerekeknek csak a pontokat kell összekötniük ceruzájukkal. Pusztító, keserű játék, de mégis játék, hiszen teljesen érdektelenül és kísérletképpen kell lejátszani. Tulajdonképpen arról volt szó, hogy kövesse azt a titokzatos s egyre logikusabb, egyre következetesebb folyamatot, amely a végső megsemmisülés felé vezette; hogy esetről esetre leleplezze azokat a körülményeket, amelyek között bizonyos meghatározott tetteket kell véghezvinnie, ha élni akar, s éppen az ellenkezőjüket, ha meg akar halni, és rendszeresen az utóbbiakat válassza. Mint minden fiú, Luca is nagyon szerette a vadászatot. Arra gondolt, hogy ezentúl úgy fog tenni, mintha vadászként elejtené mindazt, ami az élethez köti, ehhez az élethez, amely iránt csendes, émelyítő undort érzett. Elhatározása talán megrémítette volna, ha a valóságnak megfelelően, az öngyilkosság egy fajtájaként tűnik fel előtte. De a játék megszokott és ártatlan tulajdonságait öltötte fel, s ezért tetszett a fiúnak, örömet szerzett neki.
Szülei iránt táplált érzéseit fura módon sohasem fogta fel olyan köteléknek, amely az élethez fűzi, s amelyet el kell szakítania. Úgy tűnt neki, hogy bizonyos értelemben semmivel sem ragaszkodik jobban szüleihez, mint lakásuk bútoraihoz vagy osztálytársaihoz. Nagyon-nagyon régen – hogyan, mikor: erre Luca már nem emlékezett biztosan történt valami jóvátehetetlen, ami kiölte belőle a szülei iránti szeretetet. Összehasonlította a mostani és régi érzéseit, s ez meggyőzte őt arról, hogy már nincs benne semmiféle gyermeki ragaszkodás. Valamikor szinte vallásos tisztelettel viseltetett szülei iránt, mindketten tökéletes lénynek tűntek fel előtte, és tökéletességük szeretetre méltó és vitathatatlan tekintéllyel ruházta fel őket. Luca emlékezete szerint ez a tökéletesség egyfajta majdnem hihetetlen, s éppen hihetetlensége miatt a lehető legmeghatóbb jóságon alapult. Nem azon a parancsokból, előírásokból, szabályokból és kötelességekből alkotott jóságon, amelyre tanítónői, nevelőnői, sőt maguk a szülei igyekeztek rászoktatni: határtalanabb és kimondhatatlanabb volt, nem volt kezdete és nem volt vége, a fiú érezte a hatását, de nem kutatta okait. Egyébként sohase provokálta ki ezt a jóságot, beérte azzal, hogy mindenható erőként ott érzi maga körül és maga fölött, mint élete forrását és végső igazolását. Azokban az években úgy gondolta: ez a jóság ugyanazt jelenti neki, mint a napsütés a fűnek és a mezei virágoknak, hogy amolyan örökös, talán közömbös, de vaksága ellenére végtelenül nagylelkű fényözön, amely minden cselekedetét, a legjelentéktelenebbeket is, életének minden pillanatát, a legtünékenyebbeket is, elárasztja, fölmelegíti, megeleveníti. Akkoriban, anélkül hogy számot vetett volna vele, hálás volt szüleinek, amiért a világra hozták, amiért életet adtak neki; tulajdonképpen ebben látta jóságukat.
Luca nem tudta volna megmondani, hogy ezt a csakis jóságon alapuló tökéletességet egyetlen, meghatározott megrázkódtatás vagy szinte jelentéktelen, nehezen felidézhető események sorozata rombolta-e le. Ez idő szerint csakis abban volt biztos, hogy immár semmi sem maradt szülei tökéletességéből, és a tiszteletből, amivel adózott neki. Régebben nem tudta, milyen is szülei arca, amint a nap körvonalait sem lehet meghatározni, hiszen senki ember fia sem képes belenézni, mert csupa fény, semmi más, mint fény. Luca elnézte őket, de nem alkotott képet róluk magának, csak vakító és áldásos jóságuk fényét érzékelte. De most mintha sivár este váltotta volna fel a verőfényes reggelt, s ez a két nap két kihunyt, hideg holddá változott volna, a fiú már látta szülei arcát, látta legfinomabb, legcsüggesztőbb vonásaikat. Vagyis a megszokottság kíméletlen fényében olyan jól, olyan világosan látta őket, mint osztálytársai vagy tanárai arcát. De éppen azért, mert ilyen jól látta őket, úgy rémlett neki, hogy mindketten veszítenek jelentőségükből. Azzal, hogy apja és anyja lesüllyedt a jelentéktelen tárgyak színvonalára, Luca életéből eltűnt a melegség, amely eddig hevítette. Teljes világossággal nem vetett számot vele, de homályosan érezte, hogy a világ ellen való lázadása alighanem pontosan akkor kezdődött, amikor ez a melegség veszített erejéből.
Egy váratlan esemény nagyban hozzájárult ahhoz, hogy szüleiről újonnan alkotott képe és irántuk táplált érzései végképp megrögződjenek. Apja este, amikor hazament, mindig kirakta zsebéből és odaadta Lucának olvasni a délutáni lapokat; később, amikor lefeküdtek, a fiúnak vissza kellett adnia az újságokat; tudta, hogy apja szeret olvasni elalvás előtt az ágyban. Amolyan családi szokás volt ez, része a mindennapi élet sima, repedésektől mentes felszínének. Egyik este Luca, amikor az ebédlőből indult lefeküdni, talán szórakozottságból, magával vitte szobájába a délutáni lapokat. Az ágyban végignézte a fényképeket, átfutott néhány cikket, s végül eszébe jutott, hogy apja újság nélkül maradt, s biztosan kellemetlen neki, hogy nincsen olvasnivalója. Ezt a gondolatot az immár közönséges emberi jóság rangjára süllyedt, de azért még mindig megható és szeretetre méltó régi apai jóság patetikus visszfénye színezte át. Luca úgy képzelte magában, hogy apja azért nem kéri vissza az újságokat, mert nem akarja felébreszteni; ebben a lemondásban a kedves apai gyengédség újabb bizonyítékát látta. Tudta azt is, hogy szülei lefekvés után még sokáig ébren maradnak, és beszélgetnek, olvasnak az ágyban. Hosszasan mérlegelte az érveket és az ellenérveket, s végül elhatározta, hogy egyenest beviszi apjának az újságokat a hálószobába. Kiugrott ágyából, mezítláb végigsietett az előszobán, odament szülei ajtajához. Egy pillanatig fülelt. Mintha beszélgetést hallott volna. Így hát nagy lendülettel, amely egyrészt szeretetből, másrészt abból a szándékból fakadt, hogy jóvátegye hibáját, kopogtatás nélkül benyitott.
A szobában, mint előre gondolta, égett a lámpa. Az ágy elfoglalta az ajtóval szemközti fal nagy részét, ezért Luca tekintete legelőször az érintetlen párnákon és a mindkét oldalt fölhajtott takarókon akadt meg. De az üres ágy csak egy pillanatig vonta magára figyelmét. Apja és anyja furcsa testtartásban állt az ágytól jobbra, a szoba legtávolabbi szegletében. A széles csíkos pizsama teljesen összegyűrődött apja kövér testén; anyja ott állt mellette, áttetsző hálóingén keresztül látni lehetett csontos tagjait. Apja két karjával a melléhez szorított valamit, Luca nyomban rájött, hogy ez a valami nem egyéb, mint néhány bankjegy- és részvényköteg. Anyja valamivel előbb karját kinyújtva matatott a falon függő kép körül.
Luca nagyon jól ismerte ezt a képet: Raffaello egyik Madonnájának másolata volt, alatta középkori fekete fatérdeplő állt, rajta vörös brokátpárna. Kisgyerek korában anyja parancsára hosszú éveken át ezen a párnán térdepelve mondta el az esti imát. Letérdelt, összekulcsolta kezét, szemét a képre szegezte, és engedelmesen ismételte az ima szavait, amelyeket mellette ülő anyja türelmes hangon mondott előre. Nem érezte terhesnek az imádkozást, mindenekelőtt azért nem, mert unalmas volta ellenére nem volt elviselhetetlen, éppen azt a fajta nyájas, kellemes unalmat árasztotta, amely a gyerekkornak valóságos éltető eleme; azután a vörös és kék színű ruhát viselő Madonna szelíd képe, a kisded a karjában, és a mögötte látható napfényes, tiszta táj is vonzotta Lucát, és megmozgatta képzeletét. Egy alkalommal, már szinte félálomban, úgy rémlett neki, hogy Mária feléje bólint és rámosolyog. Persze, gyakrabban fordult elő, hogy az ima szavainak gépies ismétlése közben csupán elgondolkodott a Szűzanya arcának kifejezésén vagy a Madonna háta mögött kitárulkozó dombos, tavaszi táj részletein. Aztán, amint történni szokott, egy pontosabban meg nem határozható napon, talán akkor, amikor hazatértek a nyaralásból, vége szakadt a közös imádkozásnak. Luca egy darabig még imádkozott magában, majd végképp leszokott róla.
Most talán teljesen zajtalanul nyitotta ki az ajtót, talán az ajtó csak félig volt becsukva s ő csupán benyomta, vagy szülei talán annyira elmerültek abban, amit csináltak, hogy nem hallottak semmit. Luca mindenesetre sokáig állt mozdulatlanul a küszöbön, és nézte- szüleit, anélkül hogy tudomást vettek volna jelenlétéről. Így hát látta, hogy anyja kinyújtja karját, megfogja a képet a kereténél, leakasztja, leteszi a földre, és óvatosan nekitámasztja a falnak. Azon a helyen, amelyet egyébként a kép eltakart, egy páncélszekrény ajtajának kicsit csillogó, szürke, négyszögletes felülete tűnt fel a fiú szeme előtt. – Kétszer balra, egyszer jobbra – mondta apja anyja háta mögül. Anyja a férfi útmutatása szerint elcsavarta az ajtó megfelelő kerekeit, majd zajtalanul kinyitotta a páncélszekrényt. Luca látta, hogy a szekrény kicsi, és két polcán már ott van néhány bankjegy- meg részvénycsomag. – Told jóval beljebb – mondta apja siránkozó hangon –, különben ezek nem fognak beférni. – Anyja végrehajtotta a férfi utasításait, Luca látta, amint sovány karjával beljebb tolja a régi részvényeket, hogy helyet csináljon az újaknak. Ekkor a fiú hirtelen lendülettel belépett a szobába, ledobta az újságokat az ágyra. – Itt vannak az újságok – mondta. Észrevette, hogy apja erősen összerázkódik, mint valami tetten ért tolvaj, anyja pedig csodálkozó, de már szigorú arccal feléje fordul; Luca elsietett. Amikor visszaért szobájába, úgy rémlett neki: a csalódás és a tévedés keserű íze keveredik abba az érzésébe, hogy jót tett. De már álmos volt, el is aludt, persze előbb különféle formákban felmerült előtte az eddig ismeretlen, zavaró jelenet: a szentkép mögé rejtett páncélszekrény, és félig meztelen apja, anyja, amint pénzkötegeket nyalábolnak.
Másnapra szinte teljesen elfelejtette az esetet, pontosabban, igyekezett nem gondolni rá. De este, az asztal mellett, amikor apja egy pillanatra kiment az ebédlőből, anyja szárazon megjegyezte: – Legközelebb ne feledkezz meg róla, hogy kopogás nélkül nem lép be az ember más szobájába. – Luca elpirult, hirtelen indulatában legszívesebben azt mondta volna erre: “És ti miért imádkoztattatok hosszú éveken át térden állva a pénzetek előtt?" A kérdés úgy bukkant fel lelke mélyéről, mintha saját magától alakult volna ki, sűrűsödött volna össze álmában, akárcsak a jég a hideg téli éjszakákon. Rögtön észrevette, hogy ez volna a helyénvaló válasz, de azt is megérezte, hogy szavai jóval többet mondanának, mint amennyit ő maga ki akart jelenteni. Erőt vett magán, leszegte fejét, s úgy tett, mintha szégyenkezne. Később, amikor végiggondolta a történteket, úgy vélte: ez az eset, ha nem is legfőbb oka, mindazonáltal alighanem legfeltűnőbb megnyilvánulása volt annak, hogy szülei fokozatosan lesüllyedtek az idegen dolgok közé, amelyeket nem szeretett.
4
Lucát a szülei iránti szeretet nem kötötte az élethez, hiszen, hogy úgy mondjuk, saját magától elsorvadt, kihalt a lelkéből, nem kellett erőnek erejével kiölnie magából, másfajta érzései viszont túlságosan elevennek, túlságosan komolynak hatottak, s ezért érdemes volt bevonni őket a napról napra újrakezdett pusztító játékba. Ilyen volt például a tulajdonhoz való ragaszkodása. Luca kisgyerek kora óta önző féltékenységgel kötődött azokhoz a tárgyakhoz, amelyek birtokába kerültek; különben szülei, amint történni szokott, minden lehetőt elkövettek, hogy még jobban felszítsák, felcsigázzák ezt az érzését. Már legzsengébb éveiben a következő sokatmondó felkiáltással adták át neki ajándékaikat, a különféle játékszereket: – Szép, ugye?... Vigyázz rá, nehogy tönkretedd! – s e szavakban egyrészt valamiféle ítélet, másrészt Luca birtokosösztönére való hivatkozás rejlett. Később újabb, de már ötletesebb, kevésbé egyszerű játékokra került sor, például fémépítőre, bábszínházra, s a fiú megkapta az első mesekönyveket és versesfüzeteket is. Luca mindenekelőtt a bábszínházhoz ragaszkodott szenvedélyes szeretettel; apja észrevette vonzalmát, s úgy igyekezett erősíteni, hogy hetenként legalább egyszer egy vagy két új bábut hozott neki. Ilyenkor föl se nézett az újságból, amelyet éppen olvasott, színlelt nemtörődömséggel csupán annyit mondott: – Chino, menj csak ki az előszobába, nézd meg a felöltőm zsebét... biztosan van benne valami, ami téged érdekel. – Luca szíve eltelt örömmel, egyszersmind valami ismeretlen megaláztatást érzett, amiért átengedte magát ennek a szinte illetlen szenvedélynek; kirohant az előszobába, a fogason függő férfifelöltő zsebében csakugyan hosszú papírzacskót pillantott meg, fémdrótok lógtak ki belőle. Türelmetlenül kibontotta a csomagot, s máris előtűnt két ezüstpapír páncélt viselő katona, vagy egy kék bársonyruhás dáma, vagy egy vasvillával fölfegyverzett vörös és fekete színű ördög, meg egy fehérbe öltöztetett szakács. A fiú megölelte apját, aztán szaladt a szobájába, s elhelyezte a bábukat egy rekeszekre osztott fadobozba, a többiek mellé, amelyeket régebben kapott ajándékba. Így aztán idő múltával több mint száz marionettje gyűlt össze. Eleinte megpróbált rögtönzött jeleneteket játszani velük az apró színpadon, amelynek díszletei hol királyi palotát, hol erdőt, hol börtönt ábrázoltak. De később a gyűjtőszenvedély fölibe kerekedett a játék érdektelen örömének, s Luca már nem vágyott másra, csak arra, hogy amint a fösvény felhalmozza pénzét a páncélszekrényben, ő is felsorakoztathassa bábuit a fadobozban. Letérdelt a földre, többször megszámolta, megsimogatta, megcirógatta, hosszasan nézegette a marionetteket, aztán visszatette őket a dobozba; ennyi volt az egész. Ilyenkor végtelen öröm töltötte el, de ugyanakkor mindig valami homályos lelkiismeret-furdalást érzett. A bábszínház iránti rajongása összes többi szenvedélyénél tovább tartott. De végül a lelkiismeret-furdalás elfojtotta a szenvedélyt, Luca immár csömörrel és undorral viseltetett marionettgyűjteménye iránt, hagyta, hadd porosodjon az egyik polc mélyén. Apja észrevette érdektelenségét, s attól fogva nem ajándékozott neki bábut.
A bábszínház után következett a fémépítő; apja a földre hasalva megtanította, hogyan kell játszani vele, és saját maga állította össze az első egyszerű gépeket. Végül, amikor már Luca fölcseperedett, sor került az első kalandregényekre, a bélyeggyűjtésre, az írószerekre és a sportszerekre is. Minden esetben az történt, hogy érzései, az önzetlen szórakozástól a birtoklás féltékeny és ernyedt öröméig, a ragaszkodástól az undorig, ugyanazon a fejlődésen mentek keresztül. De undora sohasem vált olyan erőssé, hogy teljesen elszakadt volna azoktól a tárgyaktól, amelyek már nem érdekelték. A birtoklás heves szenvedélye a féltékenység és a félelem sötét szálaival kötötte a valamikor szeretett, de immár elhanyagolt tárgyakhoz, s ezért, bár egyáltalán nem használta őket; s nem lelte örömét bennük, sőt néha arról is megfeledkezett, hogy léteznek, sohase tudta rászánni magát, hogy elajándékozza vagy elpusztítsa ezeket a holmikat. Bármennyire elnyűttek vagy csonkák voltak is, megőrizte őket; szekrényének fiókjai tele voltak hiányos vagy összegyűrt mesekönyvekkel, fej vagy láb nélküli marionettekkel, félig üres fémépítő dobozokkal. Csak a könyvekkel tett kivételt, lankadatlanul olvasott, s gyűjtötte az újabb köteteket; bélyeggyűjteményét is újabb meg újabb példányokkal gyarapította, bár buzgalma e tekintetben alábbhagyott.
Apja később, amikor úgy vélte, hogy már elég nagy fiú, a birtoklásba való beavatás végső aktusaként minden hónapban egy kisebb összeget adott neki. Luca minden elsején megkapta zsebpénzét, apja, amikor átadta, cserébe csak annyit kért, hogy hálából csókolja meg az arcát. Luca hamarosan észrevette, hogy a pénz a játékokhoz és a többi holmihoz képest a birtoklásnak jóval titokzatosabb és teljesebb érzését kelti benne, olyan érzést, amelyhez az örömnek és a szórakozásnak semmi köze sincsen, s éppen ezért teljesen érthetetlen. Eleinte édességet meg könyveket vett a zsebpénzén, de aztán rájött, hogy szüleitől mindezt ingyen megkaphatja, egyetlen garast se kell kiadnia. Így hát takarékoskodni kezdett. Homályosan úgy gondolta, hogy összegyűjt egy akkora összeget, amelyből megvásárolhat valami drágább holmit, bár maga se tudta, mit; voltaképpen ugyanannak az ösztönnek engedett, amely régebben a bábuk gyűjtésére sarkallta. Csak akkor olyan tárgyakról volt szó, amelyeknek változatossága, bizonyos minőségi tulajdonságai fontosabbak voltak mennyiségüknél. Most viszont a csúf, gyűrött bankjegyek vagy a teljesen egyforma pénzérmék esetében csupán a mennyiség, a puszta számszerű gyarapodás lobbantotta fel gyűjtőszenvedélyét. Így hát a birtoklás öröme – fanyar öröme – helyett szinte észrevétlenül rákapott a fösvénységre. Persze, ez a fösvénység olyan öntudatlan és olyan ártatlan dolog volt, mint azoknak a gyerekeknek a szemérmetlensége, akiknek anyjuk megengedi, hogy meztelenül mászkáljanak a tengerparton. Annyira öntudatlan volt, hogy egyik nap ujjongó hangon közölte apjával: zsebpénzéből legalább ezer lírát szeretne összegyűjteni. – Bravó – felelte apja, és megsimogatta Luca fejét –, de akkor be kellene tenni a pénzedet a takarékba. – Aztán elmagyarázta, hogy tőkéje ily módon biztosabb helyen lenne, mint a szekrényben, és ráadásul minden beavatkozás nélkül rendszeresen nőne, amint a növények is növekszenek és gyümölcsöznek. Ám ekkor, miután apja megdicsérte, és elmagyarázta a dolgot, különös szégyenérzet fogta el a fiút. Azzal az ürügyei, hogy még nincsen elég pénze, még nem nyithat bankszámlát, visszautasította a takarékkönyvre vonatkozó ajánlatot. De szégyenérzete, amely nem volt más, mint a még tompa öntudat korai felvillanása, azon nyomban el is múlt, és íróasztalában tovább gyűltek a bankjegyek meg a pénzérmék.
Régi s immár elfelejtett görcsös csömöre, undora és szégyene ellenére, aminek fontosságát és jelentőségét csak most ismerte fel, pénzét és többi holmiját nehezebb volt feláldozni, mint diákbüszkeségét. A tanulás megtagadására elcsigázott testének viszolygása vette rá; de érezte, hogy a tulajdon elvetése szükségképpen együtt jár azzal a zűrzavarral és fájdalommal, amelyet csak valami kegyetlen és látszólag indokolatlan veszteség okozhat az embernek. Bár, amióta észrevette, hogy pénze és többi holmija tartós szálakkal köti a világhoz, és kényszeríti a világ elfogadására, dühödt gyűlöletet táplált irántuk, mindazonáltal arra is rájött, hogy azért gyűlöli, mert egyszersmind szereti is őket, nem pedig azért, mert önmagukban is gyűlöletesek, mint például a tanulás. Ennyire még sohasem hasonlóit meg önmagával, mint most, egyrészt vonzotta a játék, és az a homályos, titokzatos vágy, hogy végigjátssza, amit elkezdett, másrészt szorongással töltötte el az a gondolat, hogy felégeti a hidat maga mögött, hogy lehetetlenné teszi a vissza térést arról az ismeretlen és veszedelmes földről, amelynek kalandos kedvvel nekivágott. Elvégre szenvedélyesen szerette ezeket a könyveket, bélyegalbumokat, sportszereket; elvégre a legkisebb megtakarított összeg is, amelyet fiókjába dugott, azt jelentette, hogy feláldoz valamit, amit megvehetne, de egyszersmind azt is: reménykedik benne, hogy egyszer majd valami mást megszerezhet magának. Ezek a tárgyak, ezek a bankjegyek nemcsak tárgyak és bankjegyek voltak, hanem élete szövedékének eleven és tartós szálai is. Éppen ezért akarta elszakítani őket: hiszen az fejeződött ki bennük, hogy engedelmeskedik sorsának, amelyet megkérdezése nélkül kényszerítettek rá, engedelmeskedik a világnak, amely ellen ez idáig többször, de eredménytelenül próbált föllázadni. Ha csupán halott tárgyak lettek volna, úgy járt volna velük, mint szüleivel, vagyis ha irántuk táplált szeretete, amely élettel töltötte el őket, kihűlt volna, akkor egyiket sem kellett volna elpusztítania. Persze, mindennek éppen az ellenkezője volt igaz, s a keserű játék, az engedetlenség szabályai nem tűrtek kivételt.
Luca egyre halogatta a cselekvést, de végül is egy napon elhatározta magát. Osztálytársai között volt egy nyugodt, pedáns fiú, aki szilárdan hitt benne, hogy tökéletes diák és tökéletes gyerek, mintha az ember élete végéig diák és gyerek maradná. Polinak hívták; kopaszra nyírt nagy feje jókora tökre emlékeztetett, amelyre valaki késheggyel ügyetlenül emberi vonásokat vésett. Poli sovány, vézna tagjai növelték a hasonlóságot, láttukon vékony, törékeny szárakra kellett gondolni, amelyeknek végén a szántóföldek barázdáiban vagy a tetők cserepein hatalmas sárga gyümölcsök duzzadnak. Ő volt az osztály legkiválóbb tanulója; az a könnyed, mindig egyenletes és mindig felülmúlhatatlan kiválóság, amellyel Poli algebrában és latinban, olaszban és történelemben egyaránt az erőfeszítés legkisebb nyoma nélkül állt helyt magáért, titokzatosnak tetszett Luca szemében, mintha valamiféle varázslat műve volna, nem pedig saját, feledékenységgel és tévedésekkel küszködő eszéhez hasonló emberi elméé. Egyik délutánra meghívta Polit a lakásukra. A fiú rögtön megjegyezte: – Figyelmeztetlek, hogy ha arról van szó, hogy segítsek megcsinálni a leckét, ne számíts rám. – Luca, aki rászokott az alamusziságra, biztosította, hogy nem a leckéről van szó.
Poli kicsit bizalmatlanul állított be hozzájuk; Luca néhány szóval üdvözölte, majd közölte vele: elhatározta, hogy neki ajándékozza bélyegeit. Közben elővette a gyűjteményt, négy vaskos, vörös és arany vászonba kötött albumot, és megmutatta vendégének. Poli hitetlenkedve nézte, mintha valami cselre gyanakodna, vagy arra, hogy Luca ellenszolgáltatást fog követelni tőle. – Mért éppen nekem? – kérdezte végül. – Nem vagyunk jó barátok... alig ismerjük egymást...
– Azt hiszem, külföldre kell utaznom – felelte Luca nyugodtan –, szerettem ezt a gyűjteményt, arra gondoltam, hogy csakis te tartanád rendben...
Polit elfogta a kísértés, de igyekezett eltitkolni érzéseit, ujjaival tétován lapozgatta az albumokat, majd így szólt: – Adok valamit cserébe... természetesen nem ilyen értékeset... de valamit... mit akarsz?
– Semmit sem akarok – felelte Luca.
Aztán, hogy másra terelje a beszélgetést, ő is lapozgatni kezdte a gyűjteményt; úgy tett, mintha meg akarná mutatni Polinak a legszebb darabokat. Valójában ki akarta próbálni, hogy nehezére esik-e megválni tőlük. Egymás után sorjáztak el szeme előtt a vastag, arany metszésű lapokra szép rendben beragasztott bélyegek; mindegyik alatt négynyelvű felirat ékeskedett. Íme, az európai országok háború utáni bélyegei, az uralkodók arcképe fölött köztársasági feliratokkal; láttukon Luca átélte a politikai fordulatok drámáját. Íme, a legrégibb és legdrágább bélyegek, a pápaság, a német konföderáció, az olasz államok bocsátották ki őket, egyszerűek és kicsik, de fakó, finom színeikkel szépnek tűnnek fel. íme, a gyarmati bélyegek, trópusi tájakkal és bennszülöttekkel; nem kerültek sok pénzébe, de valahányszor elnézte őket, elábrándozott azokról a messzi országokról. Íme, néhány nagy ember vagy nagy esemény emlékbélyegei: ezek is megmozgatták képzeletét. Örült, amikor egyenként vagy kis tételekben megvette őket valamelyik papírkereskedésben, aztán beragasztotta az albumba, és árukat, történetüket tanulmányozta a francia katalógusban. Szerette a számokat, amelyek a bélyegek értékét tüntették fel, s amelyeket egzotikus és sohasem látott pénzek neve követett. Szerette a kerek pecséteket, amelyekből meg lehetett tudni a feladás helyét és idejét; még kellemesebb látványt nyújtottak neki a hullámos vonalúak, azokat a tengereket juttatták eszébe, amelyeken a leveleknek át kellett kelniük, hogy rendeltetési helyükre jussanak. Miközben az album lapjait forgatta, észrevette, hogy egészen másképp szenved, mint előre elképzelte. Azt hitte, hogy a fösvénység fog fájdalmat okozni neki, de most úgy érezte: azért szenved, mert sajnálja magát. Valóban kérlelhetetlen volt önmagához, arra kellett gondolnia, hogy személyisége kettévált, egyik énje nyomorultan, gyámoltalanul hever a földön, erőtlenül védekezik, a másik kíméletlen ütéseket mér rá felülről. Határozott mozdulattal becsapta az albumot, megkérdezte: – Nos, kell vagy nem kell?
– Persze hogy kell!
– Várj, becsomagolom újságpapírba.
Kiment a kamrába újságpapírért. Miközben az újságpapírt kereste, arra gondolt, hogy amikor visszamegy Polihoz, bejelenti: az egész csak tréfa volt. De úgy érezte: sokkal igazabb és őszintébb gesztus volna megszabadulni a gyűjteménytől, mintsem megtartani. Így hát nem habozott tovább. Fogta az újságpapírt, visszasietett a szobába. Poli álmélkodva nézte a bélyegeket; de amikor Luca belépett, gyorsan becsukta az albumot, mintha attól félne, hogy ha kimutatja örömét, osztálytársa megbánja a dolgot. Luca megkérdezte: – Neked már van gyűjteményed, ugye?
– Igen – felelte Poli óvatosan –, de nem ilyen teljes, mint ez... majd eladom a duplumokat, és a pénzen más bélyegeket veszek.
Miután Poli elment, Luca azon kezdett tűnőd ni, milyen úton-módon szabadulhatna meg könyveitől. Jó néhány könyve volt, és még a bélyegeknél is jobban szerette őket. Főként a kalandregényeket, detektívregényeket, történelmi regényeket gyűjtötte. A könyvek iránt Luca kétfajta, nagyon különböző érzéssel viseltetett. Minden könyvéhez külön-külön ragaszkodott a tartalma miatt, de egyszersmind makacs szenvedéllyel vonzódott hozzájuk mint vagyontárgyakhoz. Ebben a szenvedélyben sok volt a fösvénység, ugyanis inkább a birtoklás öröméből, mintsem a birtokolt dolog tulajdonságaiból fakadt. Egyszer régebben az a mániája támadt, hogy megtölti a könyvállvány három polcát, s mivel regényei nem foglaltak el ekkora helyet, melléjük rakta a régi karácsonyi albumokat és az iskolakönyveket is. Szedett-vedett könyvtára kereken háromszáz kötetre rúgott. Többször ellenőrizte a számot, gyakran leült a földre, hogy könnyebben megszámolhassa, és nagyság szerint elrendezze könyveit. Persze, bélyegalbumaitól könnyűszerrel megszabadulhatott, hiszen kevés helyet foglaltak el, de a könyvekkel nehezebb dolga volt; nem üríthette ki polcait anélkül, hogy szülei észre ne vegyék. Sokáig törte a fejét a megoldáson, végül elhatározta, hogy hazugsághoz folyamodik, mégpedig olyan hazugsághoz, amelynek segítségével úgy adhat túl könyvtárán, hogy – nem keveri gyanúba magát. Egyik nap odament anyjához, és azt mondta: – Mama, el akarom adni minden könyvemet.
– Eladni minden könyvedet? – kérdezte az anyja. – És miért?
– Már annyiszor elolvastam őket – felelte Luca –, el akarom adni mindet; gramofont meg lemezeket szeretnék venni a pénzen.
Szüleinek éppen ilyesmit kellett hazudnia. Apja és anyja sohase tűrte volna, hogy bármit is eladjon, ha nem szerez valami új holmit a helyébe. Az ő szemükben a tulajdonnak csakis az lehet a célja, hogy újabb tulajdont hozzon létre. Luca azt is tudta, hogy anyja szereti a zenét, s ezért biztosan örülni fog kívánságának. Az asszony rövid hallgatás után megjegyezte: – De amit a könyvekért kapsz, nem lesz elég...
Luca egy pillanatig attól félt, hogy anyja elérzékenyül a zene iránti szeretetétől, és fölajánlja neki: megveszi a gramofont, tehát nem kell feláldoznia könyveit; a fiú tudta ugyan, hogy az effajta nagylelkűség, sőt semmilyen nagylelkűség, nem fér össze anyja nevelési elveivel, mégis sietve így felelt: – A megtakarított pénzemet is hozzáteszem... annyiból biztosan ki tudom fizetni a gramofon első részleteit, és néhány lemezt is vehetek.
Luca, miután anyja beleegyezett a dologba, felhívott lakásukba egy antikváriust, akit régebbről ismert. A könyvkereskedő, kapzsi tekintetű, zsíros, göndör sörényű, alacsony fiatalember, télikabátban és kalappal kezében lépett a szobába; vizsgálni kezdte a könyveket, amelyeket a fiú sorba odanyújtott neki. Eközben Luca, akárcsak akkor, amikor a bélyeggyűjteményt Polinak ajándékozta, újra azon tűnődött, vajon fájdalmat okoz-e neki, hogy megválik kedves könyveitől. Észrevette, hogy jóval kevésbé szenved, s fájdalmát ellensúlyozza, hogy ez a játék és énje megkettőződésének tudata mulatságos volt. A könyvkereskedő, aki éppúgy, mint Poli, csakis érdekeire gondolt, azon igyekezett, hogy lenyomja a könyvek árát; elhúzta a száját, és folyton azt hajtogatta, hogy minden kötet nagyon össze van gyűrve, s nem akad közöttük egyetlen értékes darab se; Luca színlelt makacssággal vitába szállt a könyvkereskedővel. A férfi végül is azt mondta: – Csupa tucatholmi... adhatok érte, mondjuk... összesen...
– Mennyit? – kérdezte Luca.
A könyvkereskedő elhúzta a száját, télikabátja bársonygallérja fölött megvető pillantást vetett a halomba rakott könyvekre, aztán mondott egy számot. – Kevés – felelte Luca –, duplázzuk meg.
– Szó se lehet róla – felelte az antikvárius. Újra kezébe fogta kalapját, amelyet az előbb letett az asztalra.
Luca egy darabig habozott, de aztán támadt egy ötlete. Azt fogja javasolni a könyvkereskedőnek, hogy egy tételben vegye meg a könyveit, játékait és sportszereit. Így egyszerre minden tulajdonától megszabadul. – Ide hallgasson, kap tőlem még egypár holmit, én pedig megkapom azt az összeget, amit kértem.
– Miféle holmit?
Luca átment a szoba másik oldalára, kinyitott egy faliszekrényt. Ott tartotta vadonatúj bőrlabdáját, bokszkesztyűjét, a kibontott vitorlájú hajót, bábszínházát és a bábukat. – Nem vagyok zsibárus – mondta a könyvkereskedő. De mélyen fekvő apró szemében kapzsi fény villant fel.
– Maga ez a labda többe került, mint amennyit az összes könyvért kínál – mondta Luca.
A könyvkereskedő végül is elfogadta az ajánlatot, és kifizette a kért összeget. Még ugyanaznap megjelent egy hordár, és egy ládában elvitte a könyveket meg a többi holmit. Luca, amikor magára maradt, jóleső érzéssel nézett üres polcaira. Bizony, igazat mondott Polinak, hiszen akár akarja, akár nem, arra kell gondolnia, hogy hosszú útra készül. De az öröm, amelyet üres szobája láttán érzett, nem az elutazás öröme volt, hanem valami kopár és lakatlan földre való érkezés gyászos és fagyos öröme, olyan vidékre, ahol – s ezt jól tudta – már semmi sem vár rá. Azon a napon még a szokottnál is kevesebbet tanult. Minduntalan könyvei, bélyeggyűjteménye, sportszerei jutottak az eszébe, és kimeríthetetlen, titokzatos, szinte érzéki öröm fogta el arra a gondolatra, hogy volt ereje megszabadulni tőlük. Elképzelte, hogy Poli bolondnak tartja, hogy a könyvkereskedő a markát dörzsöli, amiért ilyen jó üzletet csinált; örült neki, hogy mindketten meg vannak győződve róla: becsapták. De egyszersmind észrevette, hogy valami ismeretlen könnyedség, megkönnyebbülés fogja el, mint akinek válláról hirtelen levették a nehéz terhet, amelyet hosszú ideig kellett cipelnie.
De hátravolt a pénz. Meg kell szabadulnia tőle, s valamilyen módon meg kell magyaráznia, hogy miért nem vette meg a gramofont. Luca fölhasználta az alkalmat, amikor ebédeltek, s fájdalmas, de nyugodt hangon bejelentette: – Meg kell mondanom nektek valamit... de ígérjétek meg, hogy nem lesztek dühösek...
Szülei riadtan néztek rá. – Ma reggel a villamoson ellopták vagy kiesett... – folytatta Luca – elég az hozzá, hogy nem találom a pénztárcámat, benne volt az egész pénzem... amiből meg akartam venni a gramofont...
– Hogyhogy?... Miért nem vigyáztál jobban?... Hol tartottad a pénztárcádat?... És miért volt benne az összes pénzed? ... – ezek után a szokványos kérdések után szülei vitatkozni kezdtek egymással, közben Luca már majdnem elveszítette a terv sikerébe vetett hitét. Ugyanis apja elérzékenyült a súlyos csapás hallatára, s úgy látszott, hajlik rá, hogy odaadja neki az elveszett pénzt; ám anyja, akit fölingerelt a kár és Luca nemtörődömsége, nem helyeselte, hogy megtérítsék a veszteséget; azzal érvelt, hogy ez a balszerencse “majd tanulságul szolgál neki a jövőre". Luca arra gondolt, hogy ha apja kerekedik felül, akkor pénze megkétszereződik, s ráadásul kénytelen lesz a gramofont is megvenni; tetejébe félő, hogy megkedveli ezt az új és nagyon is kedves holmit. Szorongva figyelte a vitát, csak apja puhaságában és engedékenységében bízott. Végül anyjának sikerült elfogadtatnia a maga álláspontját, azzal a fenntartással, hogy ha Luca jó bizonyítványt visz haza az első harmadévről, kap egy gramofont és megfelelő számú lemezt. Luca tudta, hogy bizonyítványa nagyon rossz lesz, s megnyugodva elmosolyodott.
5
Beköszöntött a december. A hónap elején egyik délután Luca elment hazulról; télikabátja zsebében ott lapult minden pénze, ezüstben és kisebb címletű bankjegyekben. Több esős nap után végre nem esett. Az égbolt tiszta volt, de sötét, egyenletes és füstös színű, mintha a szokott kékséget nem a felhő mozgalmas szürkesége váltotta volna fel, amely feloldódik az esőben, vagy amelyet elsodor a szél, hanem valami mozdulatlanabb és sötétebb szín, mégpedig örökre. Az üde, szélcsendes levegőben olyasfajta bágyadtságot lehetett érezni, amely a dühöngő vihart szokta követni; de néhány alacsonyan röpülő varjú lucskos károgásával mintha arra figyelmeztetett volna, hogy újra esni fog. Luca a közeli városi park felé tartott; közben az eget nézte, s a pénzt kevergette zsebében. Tudta, hogy ilyenkor nem talál ott teremtett lelket, biztos lehet benne, hogy senki se látja, mit csinál. Belépett a kapun, elindult befelé a parkba. Azt is tudta, hova megy; a helyhez, amely felé igyekezett, különös gyerekkori rögeszméje fűződött. Ezt a helyet, egy tisztást, három oldalról nagy lombos, örökzöld tölgyek vették körül, a negyedik oldalról pedig díszes fal határolta, amelybe fülkéket, oszlopokat, római kőtáblákat építettek bele. A falon túl terült el az állatkert; gyakran áthallatszott az éhes vadállatok üvöltése. Lucát nevelőnői gyakran kivitték erre a mélabús és magányos tisztásra; a tér az örökzöld tölgyek bronzos lombjának sötét keretében szinte fehérlett a kőzúzaléktól. A nevelőnő leült egy fölfordított oszlopfőre, elővette könyvét, Luca pedig fölkapaszkodott a vakablakok rácsáig, és megpróbált átnézni az alatta levő állatkertbe, vagy a tisztás szélén az örökzöld tölgyligetben keresgélt; a földet, amelyre a fák sűrű árnyékot vetettek, többszörös avarréteg borította; a levélszőnyeg felszíne száraz volt, de az alja nedvesen csillogott; imitt-amott csalánbokrokat lehetett látni, úgy tetszett, mintha a korhadó avarból szívnák világoszöld színüket; Luca valósággal irtózott tőlük. Egyik nap, még odahaza, a nevelőnő és a szobalány egy bűntényről beszélgetett. Megöltek egy fiatalembert, a holttest nem került elő, de néhány véres ruhadarabból és a helyből, ahol megtalálták őket, arra lehetett következtetni, hogy a város számos parkjának egyikében temették el. Luca sokáig szótlanul hallgatta a két nő megjegyzéseit; úgy tett, mintha játszana; végül megkérdezte a szobalányt: – Miért ölték meg? – A nő fájdalmas, de fontoskodó hangon felelte: – Mert szép volt és jó... bizony, azért mert nem volt erre a világra való. – Lucát megdöbbentette a válasz, nem is kérdezősködött tovább. De később, maga se tudta volna megmondani, miért, fejébe vette, hogy a fiatalember holttestét azon a tisztáson temették el, ahova nevelőnői gyakran kivitték sétálni. Feltevésének semmilyen alapja sem volt, a legcsekélyebb, sőt téves indokkal se tudta volna megmagyarázni, de talán éppen ezért kétségbevonhatatlannak tűnt fel előtte. Lelkét teljesen betöltötte ez a szörnyű, de egyszersmind varázslatos titok. Így hát szívesen kószált a tisztáson, s közben magabiztosan nézte azt a pontosan meghatározott helyet, ahol a föld alatt oszlott a hulla. Az áldozat sírja a díszes fal és a liget találkozásánál volt, egy nagy örökzöld tölgy tövében. Luca gyakran megállt azon a helyen, lábával turkálta az avart, vagy egy vesszőcskével szurkálta a földet. Tudta, hogy a halott ott lenn fekszik, és a világon semmiért sem mondott volna le erről a meggyőződéséről. Ráadásul képzeletben, a maga módján, lejátszotta a bűntényt; azt is elképzelte, milyen volt az áldozat, milyenek a gyilkosok. Amaz biztosan szép és jó fiatalember volt, éppen olyan, amilyennek a szobalány mondta, de szépsége és jósága különleges lehetett, egyáltalán nem feltűnő, titkos, és a legtöbb ember számára láthatatlan; a gyilkosokat Luca ugyanolyannak gondolta, mint azt a sok embert, akivel az utcán találkozott, mint a normális és névtelen járókelőket. Talán, amint az újság írta, azért ölték meg, hogy kirabolják; de valójában, ahogy a szobalány mondta, azért tették el láb alól, mert gyűlölték a szépségéért és a jóságáért, mert nem volt e világra való. Valahányszor a fiatalemberre és halálára gondolt, iszonyattal vegyes vonzódást érzett, de egyszersmind mélységes szánalom töltötte el. Aztán idő múltával, anélkül hogy észrevette volna, az a gondolat fészkelte be magát a fejébe, hogy őt gyilkolták meg, és hogy az örökzöld tölgy alá az ő holtteste van eltemetve. Személyiségének megkettőződése, amelyet a meggyilkolt férfi alakja és sorsa iránti különös rajongása idézett elő, nagyon természetesnek tűnt fel előtte, és nem is volt ismeretlen számára. Kalandregények olvasása közben, képzeletben már máskor is azonosította magát a történet egyik-másik hősével vagy szerencsés szereplőjével. De most fordult elő először vele, hogy egy ilyen gyászos sorsú ember iránt érzett rajongást; homályosan érezte, hogy ezt a tudathasadást a régebbi eseteknél mélyebb okoknak kell tulajdonítania, egyfajta gyötrelmes gondolatnak, amely kifejezi egész életének célját. De amint történni szokott, ez a gyötrelmes gondolat, akár a napfényben szertefoszló ködfelhő, az évek során egyre elviselhetőbbé vált, átváltozott szomorú emlékké, végül teljesen feledésbe merült.
Most viszont, amikor Luca kiért a tisztásra, régi rögeszméje újra eszébe jutott, de más formában. Már tudta, hogy soha senkit se temettek el oda, de a tisztás, amelyet fantáziája végképp szent borzalommal színezett át, mégis megmaradt olyan helynek, ahova elföldelhettek volna egy holttestet. Ugyanazon a helyen fogja elásni pénzét, ahol – mint azelőtt elképzelte – az áldozat fekszik; és amikor elássa, bizonyos értelemben önmagát is, vagy legalábbis önmagának azt a részét is eltemeti, amely ragaszkodott a pénzhez. Ezekkel a komolyabb szándékokkal homályosan egybekeveredtek kisgyerek kori olvasmányainak emlékei a titokzatos körülmények között elásott kincsekről.
A legelevenebben Poe Arany skarabeusz-a élt emlékezetében. De csak amolyan alibifélének tekintette, amely pusztán arra jó, hogy a lemondás elveszítse minden tragikumát, és megmaradjon a játék határai között. A pénzen kívül magával vitt egy kék üvegfiolát is, ebbe dugta bele azt a cédulát, amelyen pontosan megjelölte kincsének rejtekhelyét. Mivel semmilyen titkosírást sem ismert, beérte azzal, hogy diáknyelven fogalmazta meg a magyarázatot, és minden szótaghoz hozzátett egy f betűt. A fiolát majd a tisztás szélén, az egyik örökzöld tölgyfa odvában rejti el, mint a novellában tették.
Átsietett egy nagy, négyszögletes réten, egyenest előrenézett. A réten túl úgy hajladoztak a fekete törzsű tölgyfák, akár valami pánikba esett tömeg, amely szinte hullámzik, mielőtt futásnak ered. Mögöttük a nappali világossággal elárasztott kőzúzalékok halványfehér fényében látni lehetett a tisztást meg a díszes falat. Luca behatolt a ligetbe, jóleső érzéssel lépegetett a meredek avarszőnyegen. A bokrok között a csöndben vékony madárfüttyöt hallott; amikor megfordult, megpillantotta a tömzsi fekete madarat; a földön ugrált, aztán fölszállt, és elrejtőzött a levelek között. A fiúnak az is feltűnt, hogy amikor elindult a ligeten át, szíve eltelt a szabadság érzésével; arra gondolt, hogy milyen jó csinálni valamit, még akkor is jó, ha saját életét pusztítja el; hiszen a tett éppen azt jelenti, hogy az ember nem kényszerből, hanem gondolatok sugallatára visz végbe valamit.
A tisztás üres volt. Luca sétált egy kicsit; közben azokra az évekre gondolt, amikor biztos volt benne, hogy az áldozat a parkban van eltemetve, és úgy érezte, hogy megint ugyanaz a magányos és egy kicsit baljós légkör veszi körül, amely gyermekkorában oly varázslatosán hatott rá. íme, a díszes fal üres fülkéivel, repedt kőlapjaival, málladozó párkányaival. Íme, a nagy ablakok a padokkal és a vastag rácsokkal. Fölkapaszkodott az egyik ablakra, átnézett a túlsó oldalra, az állatkertbe. Sűrű babérösvény zöldellt alatta, de mintha a levelek között egy nagy, egzotikus madár zöld és aranyos tollait pillantotta volna meg. Messziről üvöltést hallott; összerezzent; a vadállatok, mint akkor, mint mindig, éhesek voltak. Luca leereszkedett az ablakból, elindult a kiszemelt hely felé. Még megvolt a régi örökzöld tölgyfa; törzsén nagy fekete repedés tátongott; legvastagabb ágát, amely a tisztás felé nyúlt, téglákkal támasztották meg; olyan látványt nyújtott, mint a karjával mankóra támaszkodó sánta ember. Az örökzöld tölgy alatt pihent a halott. Lucát hirtelen megint elfogta az a kegyetlen, de egyszersmind szenvelgő érzés, hogy az ő kíméletlenül legyilkolt teste fekszik ott.
Letérdelt a fal alá, zsebkésével apró gödröt kezdett ásni. Az avar alatt a könnyű, nedves földben temérdek korhadt fakéregdarabkát talált. Meglazította a földet, kiemelt egy-egy maroknyit, s a lyuk mellett halomba rakta. Amikor elkészült a gödörrel, lassan elővette zsebéből a papírpénzt, sorban darabokra tépte és a gödörbe szórta az összes bankjegyet, közben rádöbbent, hogy ugyanolyan mélységes gyűlöletet érez a pénze iránt, amilyent a zsarnokok iránt érez az ember, ha fellázad ellenük. Az a gondolat, hogy szülei oly nagy becsben tartják a pénzt, és ő – tudta nélkül – hosszú éveken át egy bankjegyekkel teli páncélszekrény előtt imádkozott, tetézte gyűlöletét. Úgy érezte, a bankjegyek széttépésével elégtételt vesz, bosszút áll az imákért. De a pénz is szent; persze, egészen másféleképpen szent, mint a szentkép, amely mögé elrejtették, amikor ő imádkozott. Azért szent, mert értékét királyok képmásai s különféle szimbólumok szavatolják; és azért, mert. annyi embert tehetne boldoggá. Például boldoggá tehetné azt a koldust, aki minden reggel Luca felé nyújtja kezét, amikor iskolába megy. De ha valamelyik szegény embernek adná pénzét, akkor tulajdonképpen kinyilvánítaná, hogy tiszteli, és megerősítené értékét. Luca viszont valóban meg akarta semmisíteni, nemcsak gondolatban, hanem a valóságban is. Gyűlölt bálvány – így érezte –, csakis akkor szentségtelenítheti meg véglegesen, ha profán kézzel darabokra tépi.
Miután széttépte az utolsó bankjegyet is, összekeverte a papírcafatokat, aztán elővette zsebéből az ezüstpénzzel teli borítékot, és bedugta a gödörbe, a bankjegyek darabjai fölé. Komoly és tudatos szigorral végezte el ezt a munkát, de érzéseibe halálos szomorúság vegyült. Újra eszébe jutott a gyilkosok áldozata, akit itt temettek el, és újra elfogta az a különös szánalom önmaga iránt. Közben visszaszórta a földet a gödörbe. Végül elegyengette, és befedte avarral.
Amikor átnedvesedett térdéről letisztította a földet, és fölkelt, eszébe jutott a kék üvegfiola és Poe novellája. De ahhoz már nem volt elég bátorsága, hogy tervének ezt a részét is végrehajtsa. Gyászos és babonás szomorúságot érzett; megértette, hogy mindez végeredményben nem volt játék. Ő nem amolyan véres kezű, kérges szívű kalóz, aki kalandos, szabad élete végére ért; a tisztás nem valami vad földrész elhagyott partvidéke; végül pedig senkinek se fog különösebb örömöt okozni, ha rábukkan szegényes kincsére, az összetépett bankjegyekre s arra a kis aprópénzre. A rejtekhely, a kincs és ő maga is – csupa középszerűség; mindebben Luca hirtelen döntő bizonyítékát látta annak, hogy amit csinál, mélységesen komoly, és képtelenséggel áltatja magát, ha játéknak fogja fel. Elővette zsebéből a fiolát, kinyitotta, kivette a cédulát, és apró darabokra tépte. A fiolát széttaposta. Amikor eltávolodott onnan, azon tűnődött magában, hogy úgy viselkedett, mintha megőrült volna. Persze, ennek az őrületnek is biztosan megvan a maga értelme; csak ő még nem képes fölfogni.
6
Ez után a nap után Lucának úgy tűnt, mintha valami halálos bágyadtság feneketlen szakadékába zuhant volna, mintha teste, amelyet kimerített, hogy szüntelenül bizonyítani kívánta akaraterejét, végső és döntő erőfeszítésre készülne. Egyre gyakrabban aludt el tanulás közben; egyre többször esett meg vele, hogy gondolatai elkalandoztak az iskolában, közben hagyta, hogy amit a tanár mond, úgy lebegjen körülötte az üres, bizonytalan csöndben, mint az a pár szó, amit a törött gramofonlemez a végtelenségig ismételget. Néhány szép nap után újra beköszöntött a tél, majdnem mindig esett. A szurkos égből hulló eső mintha már odafönn sárral keveredett volna, mindent homályba borított; Luca úgy érezte, jó lenne összekuporodni és örökre elaludni ebben a sötétségben. Néha tanulás közben fölnézett az ablakra, látta, hogy az égbolt szinte kiderült. Aztán újra elmerült a tanulásban, félóra múlva megint fölemelte tekintetét, és elálmélkodott a vaskos cseppekben hulló szürke eső láttán, amely patakokban ömlött, és csendesen elárasztotta az üvegeket. Úgy rémlett, mintha az égbolt emberi lény volna, aki mélységes fájdalmában sírva fakadt, aztán, amikor már-már megnyugodott, lecsillapodott, szíve újra összeszorult a gyötrelemtől, és szeméből még sűrűbben, még szilajabban ömlik a könny. Luca legjobban a nappal és az éjszaka közötti átmenetet szerette. Jólesett késő estig üldögélnie az asztal mellett, szemben az ablakkal, amelyre csíkokat rajzolt az eső; makacsul olvasott vagy írt az egyre terjedő homályban, míg a korai téli sötétség kitapinthatatlan pora el nem borította a füzet vagy a könyv lapjait. Akkor fölkelt, odament az ágyhoz, leheveredett, és szinte azon nyomban elaludt. A leckét nem fejezte be.
Most már tervének utolsó részletére, a fizikai halálra összpontosította minden erejét, persze csak közvetve, szinte öntudatlanul, mégpedig abban a formában, hogy miután fölfigyelt torkosságára, elhatározta-, hogy megszabadul tőle, amint diákhiúságától és a tulajdonhoz való ragaszkodástól is megszabadult. Mindig szeretett enni, főként délben, amikor hazament az iskolából; ilyenkor a falánkság, amellyel az ételre vetette magát, úgy tűnt fel előtte, mintha teste jóváhagyná önnön létét és azt, amit evés előtt csinált. Ezenkívül, amint történni szokott, voltak bizonyos ételek, amelyeket természetes étvágyán felül különösen szeretett, például az édességet. Ismét a játék megszokott mechanizmusához folyamodott, s rákényszerítette magát, hogy általában keveset egyen, és egyáltalán ne egyen olyasmit, amit szeret. Először negyedével, azután felével csökkentette az adagot. Korgó gyomorral kelt fel az asztaltól, de éhsége nem tartott sokáig, hamar elmúlt. Igaz, este újra megéhezett, de akkor igyekezett elaludni, és ha elaludt, sikerült elhallgattatnia a gyomrát. Különben érezte, hogy minél kevesebbet eszik, annál könnyebben alszik el. Tehát a halálnak is megvannak a szabályai, akárcsak az életnek. És ha az élethez az kell, hogy az ember szeresse a tanulást, szeresse szüleit, pénzt halmozzon fel, ragaszkodjon a tárgyakhoz, egyen, akkor, hasonló módon, a halálhoz az kell, hogy ne egyen, hogy elszakadjon a dolgoktól és az emberektől, és főként aludjon.
Úgy tűnt fel neki, hogy szülei nem veszik észre különleges étvágytalanságát; vagy, amint gondolta, észrevették, de nemigen törődnek vele, hiszen megszokták, hogy folyton okoskodik az evéssel. Csak anyja jegyezte meg egyszer rideg hangon: – Mért nem eszel? A te korodban a szervezetnek szüksége van a táplálékra... akkor is erőltetned kéne az evést, ha nem vagy éhes... különben hogyan fogsz tanulni? – “Igen, hogyan fogok tanulni?" – gondolta Luca, s jót mulatott magában. Örült neki, hogy szülei nem is sejtik: szántszándékkal nem eszik, bár étvágya arra ösztönzi, hogy táplálkozzék. Nem enni: hirtelen megértette, hogy ez az engedetlenség legsúlyosabb, leggyökeresebb formája: ez ejti a legnagyobb csorbát a szülői tekintélyen. Apja és anyja mindenekelőtt azért van, hogy etesse őt. Anyja az emlőjéből szoptatta; apja, akár a primitív vadász, aki hajnalban íjjal és nyílvesszőkkel fölfegyverkezve elindul a barlangból, hogy elejtsen valami állatot, amellyel táplálhatja családját, minden reggel azért ment el hazulról, hogy megkeresse a városban a pénzt, amiből eltarthatja. Luca érezte, hogy elérkezett az engedetlenség végső határához, s ebben az oxigénben szegény levegőben a játék nehézzé és veszedelmessé változott. Szülei azt akarták, hogy egyen, hogy táplálkozással erőt gyűjtsön az élethez; ő pedig, mivel a teljes lázadás érzése kerítette hatalmába, nem akart enni, meg akart halni. Persze, ez még csak játék volt; de Lucának fogalma se volt róla, hogy meddig telik erejéből erre a játékra. Ugyanis még nem tekintette célnak a halált, bár minden cselekedete arra irányult, hogy kihívja.
Egyik nap apja zavarba hozta, mert nem étvágyára apellált, hanem egy mélyebb érzésére, amelyről Luca nem tudta, hogy még nem halt ki belőle. Már jó ideje kevesebbet evett, de szülei, úgy látszik, nem tulajdonítottak nagy fontosságot étvágytalanságának. Egyszer, amikor asztalhoz ültek, észrevette, hogy valami fehér csomag van apja terítéke mellett. Ebéd után apja fogta a csomagot, és kimért mozdulatokkal kibontotta.
Sütemény volt benne, éppen az a fajta sütemény, amelyet Luca azelőtt nagyon szeretett. Apja félretolta a csomagolópapírt és a madzagot, letette az édességet egy tányérra, és jóindulatú, vontatott hangján azt mondta: – Vettem egy kis édességet... elmentem az egyik cukrászda előtt és megvettem... biztosan jó.
– Nekem hiába hozol édességet – mondta Luca anyja-, tudod, hogy nem szeretem. '
– Tulajdonképpen Lucának vettem – felelte a férfi –, azelőtt szerette... de talán – s itt ravaszul kacsintott – most, hogy már megnőtt, leszokott róla – mondta, és Luca felé tolta a tányért.
– Már nem vagyok éhes – mondta Luca szemét lesütve.
– Rajta... rajta – biztatta az apja –, még biztos van egy kis hely a gyomrodban.
Luca apja mindig siránkozó, könyörgő hangon beszélt; de most úgy tűnt fel a fiúnak, hogy valamiféle tudatosság érzik ebben az örökös kunyerálásban. – Nem, igazán nem vagyok éhes – felelte.
– Rajta... rajta – ismételte apja –, rajta, Chino... egyél! – Egy kicsit mókásan hozzátette: – Legalább azért egyél, hogy örömöt szerezz papának... emlékszel? – kérdezte feleségéhez fordulva. – Kicsi korában rögtön evett, ha ezt mondtuk neki.
– Hagyd békén – mondta az anya –, ha nem éhes, majd megeszi este vagy holnap... az édesség eláll.
Luca úgy érezte, mintha apja a kunyerálásával azt mondta volna neki: "élj!" – nem pedig azt, hogy "egyél!". Ugyanakkor hirtelen elfogta a szeretet apja és szánalom saját maga iránt. Arra gondolt, hogy apja kitalálta titkát, nem eszével, amely erre nem volt alkalmas, hanem jóságával. Ugyanazzal a jósággal, amely azelőtt tökéletesnek és imádnivalónak tüntette fel előtte, és amely iránt a csalódások ellenére, úgy látszik, mindmáig maradt benne egy szemernyi érzékenység. Erős kísértést érzett, hogy elfogadja és megegye az édességet, hogy elfogadja az életet. De egyszersmind megértette, hogy nagyon szánalmas alkalom volna az élet elfogadására egy szelet sütemény, még akkor is, ha az apai jóság kínálja fel, hiszen már lerontotta minden osztályzatát, és megszabadult minden kedves holmijától; fogát összeszorítva a tányérja fölé hajolt. – Nos – kérdezte csökönyösen apja –, tényleg nem kell? – Nem vagyok éhes – ismételte Luca. Fejét lehajtva, mozdulatlanul ült a helyén.
Egy pillanatig mindhárman hallgattak. – Kár – mondta apja, anélkül hogy kimutatta volna, vajon elszomorította-e ez a visszautasítás –, neked vettem... no, akkor odateszem a kredencre... ha megkívánod, és biztos leszel benne, hogy senki se lát, majd megeszed... igaz?
Luca összerezzent, mert érezte, hogy apja meglegyinti arcát a kezével.
Ez a jelenet mélységes szorongással töltötte el. Tehát még mindig ragaszkodik valamihez. Nemcsak olyasmihez, amitől még nem szakadt el, hanem olyasmihez is, amiről azt hitte, hogy sikerült végképp megsemmisítenie, például a gyermeki szeretethez. Ettől a naptól fogva még jobban hatalmába kerítette a nemlét vágya.
7
Azokban a hetekben megbetegedett Luca anyjának egyik nővére; meg akarták kímélni minden zajtól; ezért a két család megegyezett, hogy az asszony gyerekei, két ikerlány és egy nyolc éven aluli kisfiú, nagynénjük házában töltik a napot. Nevelőnőjük kísérte őket, egy jó családból való kisasszony, aki azelőtt franciatanárnő volt. Harmincöt év körüli nő volt, közepes termetű, amit talán még feltűnőbbé tett az ellentét szűk válla és dús hajjal borított, nagy feje között. Nem volt szép, dülledt, zavaros és kifejezéstelen szeme mindig bágyadtnak, megtörtnek tűnt fel; arca túlságosan fehér volt, és egy kicsit beesett; duzzadt, lecsüngő ajkát sötét pihék árnyékolták be; de a bájnak ezt a hiányát, ezt a gyenge egészségre valló külsőt ellensúlyozta jellemének különleges elevensége és vidámsága. Nem látszott rajta, hogy nem szívesen végzi el a nevelőnő unalmas és megalázó munkáját, sőt, úgy tetszett, mintha tiszta szívből lelkesedne érte; úgy játszott a három kisgyerekkel, mintha ő maga is kislány volna, mindegyikükkel tegeződött, néha civakodott velük, még sírva is fakadt, ha valamelyikük goromba volt hozzá. Ez a gyerekes viselkedés semmiképpen sem illett rosszul leplezett, s inkább érett asszonyra, mintsem lányra valló érzékiségéhez, amely bágyadt szemén, kezének kissé tisztátalan szépségén és csípője puhaságán is meglátszott. Folyton fecsegett, tiszta hangjában huncutkodó ravaszság csengett, gyakran ezüstös nevetéssel szakította meg beszédjét. Az átmeneti vendégek tartózkodási helyéül a Luca szobája melletti szalont jelölték ki. így hát a fiút most már nemcsak a bágyadtság és fantáziálás, hanem a nevelőnővel játszó unokatestvéreinek lármája is akadályozta a tanulásban.
Délelőtt a nevelőnő kivitte a gyerekeket a városi parkba; de már kora délután bezárkózott velük a szalonba, és a lárma megszakítás nélkül tartott estig. Luca a szokott bágyadtságtól elnehezedett fejjel hallgatta asztala mellől a gyerekek kiabálását és szaladgálását; a nevelőnő velük kiabált és szaladgált; a jövevények szüntelen, kimeríthetetlen izgalma, elevensége és vidámsága még bágyadtabbnak és nyomasztóbbnak tüntette fel a fiú előtt saját mozdulatlanságát. Néha, amikor például a szomszédban feldöntöttek egy bútort, vagy valaki elesett, Luca összerezzent a titokzatos puffanásra, amelyet vidám, elfojtott nevetés követett; vagy arra lett figyelmes, hogy a nevelőnő hangja tisztán, magasan fölharsan, és játékos komolysággal rászól a gyerekekre, hogy ne csapjanak lármát; de rövid szünet után még erősebben és még gyakrabban hallatszott a lárma. A gyerekek természetüknél fogva rakoncátlanok voltak; a nevelőnő pedig gazdag képzeletével és eleven temperamentumával még jobban fellovalta őket. Néha, amikor a szokottnál is hangosabban zajongtak, a nevelőnő kinyitotta az ajtót, bedugta fejét, és félig huncutkodva, félig képmutató hangon megkérdezte Lucát, hogy nem zavarja-e. A kérdés fölösleges volt; a fiú úgy érezte, ez is része annak a tervnek, amelynek az a célja, hogy ne tudjon tanulni. Anélkül, hogy megfordult volna, azt felelte, hogy nem történt semmi, csapjanak akkora lármát, amekkorát akarnak. Valójában nem nagyon volt fontos neki a tanulás; és ezt a gyerekes elevenséget újabb ürügynek használta fel arra, hogy elmulassza.
De néha szinte vágyódott rá, hogy részt vehessen ezekben az oly változatos, az ő magányos és gyászos játékától annyira különböző hancúrozásban; fölkelt asztalától, kinyitotta a szalon ajtaját és kinézett. Ilyenkor rendszerint valami zűrzavaros és gyerekesen vidám kép tárult szeme elé: a székek felborítva, az asztalokat eltolták helyükről, a nevelőnő négykézláb állt a szőnyegen, az egyik gyerek lovagló ülésben ült rajta; Luca zavartan nézte őket a küszöbről, amazok pedig tovább játszottak, mintha ő ott sem lett volna. A nevelőnő, kis lovasával a hátán, négykézláb körbejárta a szőnyeget, orráig lógó kócos haja alól nevetve pillantott a fiúra, és szokása szerint megkérdezte, hogy véletlenül nem zavarják-e. – Nem... nem, csak folytassák – felelte Luca zavartan –, csak benéztem... pihenek egy kicsit. – De a nevelőnő már ügyet se vetett rá. Hirtelen lökéssel megszabadult lovasától, aki nevetve gurult le a földre, kócosán fölkelt, és ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: – Most pedig ide hallgassatok... egészen mást fogunk játszani... ide figyeljetek, mert nem magyarázom el kétszer.
Luca rokonszenvet érzett a nevelőnő iránt jónak, egyszerűnek és vidámnak tűnt fel előtte, egészen másnak, mint az anyja, aki tele volt merev pedagógiai előítéletekkel, és akinek sohase jutott volna eszébe, hogy így játsszon a gyerekekkel. De ehhez a rokonszenvhez egyik nap hirtelen egészen másfajta érzés keveredett. Egy délután, miközben Luca a nevelőnőt figyelte, amint a kisfiúval hátán átügetett a szalonon, akarva-akaratlan észrevette, hogy csípője, amelyet fölfelé tartott, akár valami állat, milyen kihívóan gömbölyű; a nő egyszer csak feléje fordult, s Luca szeme önkéntelenül is blúzának kivágására, majd mellére tévedt; a túlságosan fehér és lágy emlő fedetlenül kilátszott ebben a testtartásban. Lógott, akár valami állat tőgye, s minden ugrásnál megrezzent; Luca hiába mondta magának, hogy tapintatlan dolog odanézni, képtelen volt elvenni róla a szemét. Ebben a pillanatban a nő feléje fordította arcát, világosan észrevette a fiú pillantását, és ösztönös mozdulattal a melle fölé emelte egyik kezét. De mintha valami hirtelen támadt gondolat lefékezte volna ezt az első szemérmes lendületet, és a nevelőnő végül is csak a haját igazította meg, majd kiabálva, nevetve továbbügetett a szalonban. Luca észrevette a mozdulatot, biztos volt benne, hogy a nő keze kacérságból állt meg és változtatott irányt; a fiú hirtelen zavarba esett. A nevelőnő, még mindig négykézláb, mászott kis lovasával a hátán a szalon egyik távoli sarka felé. Luca rászegezte szemét; most első ízben, akarva-akaratlanul, illetlennek találta, hogy a gyerek lovaglás közben úgy csapkodja a nő ülepét, ahogy a ló farát szokták. A nevelőnő talán észrevette a fiú pillantását, s hirtelen megrázta csípőjét; ez a mozdulat kihívónak tűnt fel Luca előtt. A lökésre a kisgyerek legurult a földre, beütötte fejét az ajtófélfába, és sírva fakadt. A nevelőnő állatból hirtelen átalakult nővé, fölkelt, kézen fogta a gyereket, odavezette a lámpa alá, és megkérdezte tőle, hol ütötte meg magát. Luca visszament a szobájába.
A következő napokban a fiú észrevette, hogy mind gyakrabban áll föl az asztaltól, és néz ki a szalonba valamilyen ürüggyel, vagy éppenséggel ürügy nélkül. Érezte, hogy a nevelőnő örül kíváncsiságának, és nem is őelőtte, inkább saját maga előtt szerette volna valamilyen hazugsággal elleplezni vonzalmának valóságos természetét; de nem szokott hozzá, hogy hazudjon magának. Így hát hiába próbálkozott. Világosan számot vetett vele, hogy azért néz ki a szalonba, mert újra látni akarja a nevelőnőt. És valahányszor kinézett, reménykedett benne, hogy ugyanabban az állati testtartásban láthatja, négykézláb, fölfelé tartott csípővel, lógó mellel. De minthogy tudatára ébredt örömének, nyomban meg kellett gyűlölnie. Ezért ugyanazzal a szenvedéllyel, amellyel megszabadult könyveitől és pénzétől, és lerontotta minden osztályzatát, máris elhatározta, hogy széttépi ezt az új köteléket.
Először megpróbált uralkodni magán, megpróbálta elfojtani vágyát, de hamarosan észrevette, hogy- miután tíz esetből kilencben ellenáll, minden erőfeszítése semmibe megy, mert amikor tizedszer nyit be a szalonba, szán deka a szokottnál is otrombább és átlátszóbb. Ekkor ösztönösen új módszerhez folyamodott. Ha elfogta a vágy, mindig átnézett a szomszédba, de megpróbálta megváltoztatni öröme természetét, mégpedig úgy, hogy aprólékosan szemügyre vette a nőt. Eleinte tiszta, de tilalmas, rejtett, vidám és gondtalan örömöt érzett, amely épp e tulajdonságai révén a nevelőnőre emlékeztetett. Luca ezután azon igyekezett, hogy örömét a testi és erkölcsi undor újszerű ízével itassa át. Öntudatlanul ugyanahhoz a cselfogáshoz folyamodott, mint a pénz és a könyvek esetében, akkor szeretete, sőt túlságos szeretete ellenére érzései édességének mélyén föl tudta fedezni az émelygős jóllakottság, a méltatlan szolgaság keserűségét, s ez a keserűség gyors segítséget nyújtott ahhoz, hogy meg tudjon szabadulni tőlük. Így hát most, miközben tartózkodás nélkül nézte a nőt, teljesen indokolatlannak és minden eddiginél kétségbeesettebbnek tetsző kegyetlenséggel arra törekedett, hogy megtalálja a hibát új örömében. Ám ez alkalommal, ellentétben azzal, ami a könyvek és a pénz esetében történt, megtalálta ugyan a hibát, de meglepődve tapasztalta, hogy a nevelőnőhöz fűződő kapcsolata egyáltalán nem lazul, sőt még jobban megszilárdul.
A hiba mindenekelőtt a leselkedés tiltott, illetlen, titkos jellegében rejlett; ezt Luca már a kezdet kezdetén észrevette, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. De talán éppen a leskelődés okozta öröm természete igazolja még jobban a lemondásra irányuló szándékát. A nő nem volt szép, ezt Luca nyomban észrevette; de a szépség hiánya, amely valamilyen módon az érdektelen csodálat tisztaságával ellensúlyozhatta volna a vágy homályosságát, legeslegelőször azt a hitet keltette a fiúban, hogy könnyebb lesz megszabadulnia az új kapcsolattól. Hogy is tetszhetne neki ez a tömzsi láb, amely, valahányszor a nevelőnő lovacskát játszott, meglazult harisnyáján felül fényes, hideg, fehér combjáig kivillant a ruha alól? Ez a puha, lógó mell? Ez az aránytalanul nagy ülep, amely, ha a nevelőnő állt, olyan volt, akár egy csomag, mintha a ruha azon a helyen nem testének egy részét takarná, hanem egy jókora, idomtalan batyut? Luca, miután mindezt végiggondolta, mintha egy kicsit fellélegzett volna; a nő csakugyan nem volt se bájos, se fiatal, már fonnyadt. Így hát várható volt, hogy az esetlenség, a petyhüdtség és a fonnyadtság okozta félreismerhetetlen viszolygás megrontja, s végül lefékezi, más irányba tereli az örömöt. De a megkönnyebbülés nem tartott sokáig. Amikor újból szemügyre vette a nőt, s már azt hitte, hogy zavar nélkül nézheti, észre kellett vennie, hogy valami titokzatos hatás jóvoltából, éppen azért tetszik neki, mert petyhüdt, mert túlérett, mert esetlen. Persze, viszolygásának az a keserű íze, amellyel Luca át akarta itatni vonzalmát, nem szűnt meg, de nem keltett csömört benne, sőt mindeddig ismeretlen s még féktelenebb vonzóerőként hatott rá. Akarva-akaratlan arra kellett gondolnia: mindez anélkül történt, hogy fölfigyelt volna rá, szinte alkimista átalakulás ment végbe ösztönének legsötétebb zugában. Luca rájött, hogy ha valami csoda révén megváltoztathatná a nevelőnő külsejét, ha megfiatalíthatná, megszépíthetné, talán nem kívánná ennyire. Tehát az érzékei szította vágy erősebb, mint halálvágya, s mivel szeretetre méltóvá tette számára a csúfságot, akarata ellenére visszavezette az életbe, amelynek mindenáron búcsút akart mondani.
Ez a fölfedezés azért is keserű volt Luca számára, mert megértette, hogy a nő csípőjére és mellére vetett buja pillantások nyomán összedől ugyan lemondásainak nagy fáradsággal emelt épülete, de mindez semmiképpen sem elegendő ahhoz, hogy igent mondjon az életre. Most már késő, gondolta, hiszen elszakította azokat a kötelékeket, amelyek az élethez fűzték; most már nem kezdheti újra. Milyen is lehetne az ő érzelmek és kötelességek nélküli élete, amelyet csak néhány pillanatnyi titkos bujaság táplál?
A nevelőnő ezekben a napokban, mintha kitalálta volna Luca gondolatait, átvette a kezdeményezést. Most már be-berontott Luca szobájába, s az ágyon hanyatt vágódva, égnek meresztett lábbal, játékosan birkózni kezdett valamelyik gyerekkel; most már a zajosabb pillanatokban ő nyitott be a szobába, hogy bocsánatot kérjen. Mindezt rakoncátlan fesztelenséggel, nevetve, mókázva csinálta, de Lucának úgy tetszett, hogy már nem olyan közvetlen, mint azelőtt. Aztán kitalált egy olyan játékot, amelyet csak úgy lehetett játszani, hogy a játékosok egyike rövid időre eltávozott a szalonból, s ő maga, azzal az ürüggyel, hogy odakint hideg van, a folyosó helyett Luca szobájába ment. Becsukta az ajtót, zajtalanul odalépett Lucához; hirtelen a fiú válla fölé hajolt, arca az arcához ért. – Mit tanul? Latint? – Nem, franciát. – De hisz én franciát tanítottam... Mutassa, mi az... Corneille? – A nő hangja játékosságával különösen léhán csengett Luca fülében. Egy kicsit oldalt fordult, hogy válaszoljon; szinte közvetlenül szembe találta magával a nevelőnő arcát; a nő figyelmesen és mosolyogva nézte nagy, dülledt szemével. Luca észrevette, hogy arca kissé beesett, és bőre fénylik a szemcsés, rózsaszínű púder alatt, de azt is észrevette, hogy ez az apróság szokás szerint éppen azért tetszik neki, mert nem tetszetős. A nő talán megérezte Luca tekintetében a kíméletlenséget, s ezért nevetve azt mondta: – Tanuljon... csak tanuljon – aztán gyorsan sarkon fordult, és elindult az ajtó felé. – Nos, bemehetek? – hallotta Luca a nevelőnő kiáltását. A gyerekek azt felelték, hogy igen, s a nő átment a szalonba.
Másnap Luca éppen elszunnyadt, de zavaros álmából kellemetlen érzés riasztotta fel: nagy erővel zuhant rá három vagy négy egymásba gabalyodott, hadonászó test. A nevelőnő az őt üldöző három kicsivel együtt alighanem némi ravasz számítással vetette rá magát a fiúra. A három gyerek és a nő nevetve, kiabálva birkóztak, s Luca, hogy kiszabadítsa magát, szintén elkezdett birkózni velük. De észrevette, hogy a kavarodásban keze szinte akarata ellenére, ösztönösen a nő testét keresi; miközben a gyerekek tőlük telhetőén a legnagyobb odaadással és erővel gyömöszölték egymást, a nevelőnő szintén mintha Lucát kereste volna, s ahelyett, hogy igyekezett volna kiszabadítani magát, azon mesterkedett, hogy meghosszabbítsa a birkózást. Azután fordult egyet, hogy lerázza magáról a gyerekeket, s a fiú észrevette, hogy egyik lábszára valósággal az arcához simul; most már nem érthette félre a szándékosságot. A nő lábikrája úgy csapódott a szájára, mint valami könnyű és lágy hússal bevont bunkó, amelyen ajka minden mozdulatnál érezte, hogy az izmok görcsösen megfeszülnek, nehogy az ütés fájdalmat okozzon neki. Végül a nő fölugrott az ágyról.
– Mindenki maradjon a helyén – kiáltotta. – Megtanítalak benneteket egy új játékra.
A gyerekek ösztönösen elhallgattak. – A következőket fogjuk csinálni – folytatta a nő. – Eloltunk minden lámpát az egész lakásban, és kisorsolunk valakit... a többiek elbújnak a szobákban, és akit kisorsoltunk, annak a sötétben meg kell keresnie, és föl kell ismernie valamelyikünket... De a sötétben kell kitalálnia, hogy ki az illető, kérdezősködés nélkül, csak a kezét használhatja – mondta, majd Lucához fordult: – Természetesen a maga szobájában is el kell oltani a lámpát. És most az egyszer tartson velünk, ha csak nem tartja unalmasnak, hogy gyerekekkel kell játszania.
Luca lesimította kócos haját. – Rendben van – felelte.
– Az ajtót nem szabad kulcsra zárni – jegyezte meg a nevelőnő –, és tilos a szekrények be. bújni.
– Az ágyak alá be szabad bújni? – kérdezte a kisfiú.
– Az ágyak alá szabad.
Mindnyájan átmentek a szalonba. A nevelőnő valamennyiük nevét felírta egy-egy cédulára, aztán összekeverte őket, és kihúzatott egyet az egyik ikerlánnyal. – Luca – mondta, miután széthajtogatta a cédulát. A fiú látta, hogy unokatestvérei irigyen néznek rá. – Maga itt marad a szalonban – mondta a nő –, mi pedig kimegyünk és elbújunk. – Luca rábólintott, és leült az egyik karosszékbe a kandalló mellé.
A nevelőnő kiment a gyerekekkel együtt, eloltotta a lámpát a szalonban, azután a folyosón is. Luca csak üldögélt a sötétben, feszülten figyelt, a félhomályban közeledő és távolodó lépések, kinyíló ajtók zaja, suttogás, elfojtott nevetés, recsegés, lökdösődés hallatszott. Teljesen átadta magát a játék izgalmának, igyekezett eltalálni, hol bújtak el a többiek. Néha gépkocsi robogott végig az utcán, a reflektorok fénynyalábja rávetődött a falra, majd a mennyezet felé fordult, végül eltűnt; az élénk fénycsíkokkal átszőtt félhomályban Luca látta az egész szalont. Egyszer csak, amikor a szoba éppen kivilágosodott, a fiú észrevette, hogy az egyik sarokban, a könyvszekrény és a vitrin között egy fekete alak áll. A nevelőnő volt, Luca arra gondolt, hogy milyen ravasz, éppen a szalonban bújt el, hiszen ez a legkevésbé rejtett búvóhely, s neki ez jutna legutoljára az eszébe. Pillanatnyi tűnődés után elhatározta, hogy majd úgy tesz, mintha jó sokáig keresné a folyosón, pedig valójában nem keres ott senkit; azután egyenest odamegy a sarokba, ahova a nevelőnő elbújt, és hangosan elkiáltja a nevét. Örült elhatározásának; így legalább megmutatja a nőnek, hogy ravaszabb nála. Közben a lakás félhomályában felharsant az egyik ikerlány ezüstös hangja: – Készen vagyunk... kezdheted.
Tapogatózva, de fürge léptekkel átsietett a szalonon, kiment az előszobába, aztán megállt, hallgatózott. Nem akarta megkockáztatni, hogy megtalálja valamelyik unokatestvérét; abban, hogy mindenekelőtt a nevelőnőt kereste, most először fedezett fel olyan szándékot, amelynek semmi köze a játékhoz. Odament az esernyőtartóhoz, és úgy tett, mintha a botok és az esernyők között matatna. Nagyon messziről erőtlen, gyerekes hang mondogatta: – Víz, víz... – Luca tett még néhány lépést, szándékosan meglökte lábával az egyik széket, azután visszament a szalonba, s kinyújtott karral elindult a felé a sarok felé, ahol a nevelőnő állt.
" Arra gondolt, hogy odaugrik, megragadja, és rögtön elkiáltja magát: – A kisasszony. – De az utolsó pillanatban arra a kissé képmutató következtetésre jutott, hogy ezzel nagyon hamar befejezné a játékot, amelynek éppen az volt a lényege, hogy a hunyónak hosszasan kell simogatnia elrejtőzött játszótársa arcát, mielőtt végképp fölismerné. Már odaért a sarokba, kinyújtotta kezét az üres sötétségbe, és ujjai nyomban egy arc körvonalaiba ütköztek. A nő nem mozdult, nem szólalt meg: ez annak a jele, hogy teljesen átadta magát a játéknak. A fiú ujjai végigsimogatták az arcát, aztán lejjebb siklottak álla mentén a nyaka felé.
Ekkor, miközben kitapintotta az áll gödröcskéjét, hirtelen észrevette, hogy az eredeti játékot valami más váltotta fel, nem is játék, hanem a megszokott vágy, amely mindennap arra sarkallta, hogy felálljon asztala mellől, és benézzen a szalonba. Erre a gondolatra mélységesen megzavarodott, lélegzete elfulladt, arca kigyúlt. Közben, már teljesen tudatos képmutatással, tovább simogatta a nő arcát, mintha csak nehezen tudná fölismerni.
Jólesett neki a simogatás, pedig érezte az arc petyhüdt puhaságát; sőt, éppen ezért esett jól. Ráadásul a kettejüket összekötő cinkosságnak is örült, bár sejtette, hogy van benne valami közönséges. Tehát, gondolta újra, viszolygása csupán arra szolgál, hogy még bonyolultabbá és erősebbé tegye vágyát, akár valami tüzet, amelyet a víz is táplál, pedig el kellene oltania. Kitapintotta a száj vonalait, ujja begye alatt érezte az ajkakat beárnyékoló pihék szelíd ellenállását, majd a zsíros festék síkosságát. Ez az érintés is kellemes, de egyszersmind kellemetlen volt. Ujjai az arcról lejjebb siklottak a nyakra; Luca emlékezett rá, hogy a nevelőnőnek három, lánchoz hasonló ránc van a nyakán, ami olyan benyomást tesz, mintha megszorongatták volna. A nő nem mozdult; Luca keze már nem is a nyakán, hanem a melle fölött járt. Ekkor a nő, mintha türelmetlenkedne a habozó simogatás miatt, amely arra vallott, hogy a fiú a sötétség és a kedvező csönd ellenére túlságosan tiszteletben tartja a játék kétértelműségét, megragadta Luca kezét, és a mellére húzta. A fiúnak úgy rémlett, mintha a puha, kerek mell, amely megtöltötte markát, a nyomás alatt alakot változtatna és szétlapulna; közben a nő mohón megszorította a kezét; ekkor Luca, a hosszasan visszafojtott tiltakozás ösztönös hangján, elkiáltotta magát: – A kisasszony. – A nő rögtön elengedte a kezét, nagy kavarodás támadt, felgyulladtak a lámpák, a szalonban is kigyúlt a csillár, és Luca unokatestvérei visszasiettek a szobába. – Luca ügyes volt
– mondta a nevelőnő, és előjött a sarokból –, majdnem mindjárt megtalált. – Luca unokatestvérein érezni lehetett a csalódást; hogy vigasztalják magukat, amiért Luca nem őket találta meg, versengve dicsekedtek búvóhelyeikkel. A legkisebb azt mondta: – A tisztítószeres kamrába bújtam... de olyan viaszszag volt... majdnem eltüsszentettem magam. – A nevelőnő komolyan rájuk szólt.
– Ha megmondjátok, hova bújtatok, nagyon rövid ideig fog tartani a játék.
Egy kis ideig még elbeszélgettek a játék okozta meglepetésekről, végül a nevelőnő így szólt: – Most rajtam a sor... de vigyázzatok... jól bújjatok el... mert mindegyikőtöket ismerem, és rögtön megtalállak benneteket.
– Mint mindig, most is nagyon vidámnak és gondtalannak tűnt fel, akárha teljesen átadta volna magát a játéknak. Luca csak nézte, s közben akarva-akaratlanul elcsodálkozott a nő kétértelmű egyéniségén. Ez nemcsak viselkedésében mutatkozott meg, hanem ruháján, fehér selyemblúzán is, amelyen keresztül megfogdosta a mellét, s amelyen az erős szorítás ellenére a legkisebb gyűrődés sem látszott. A nő odament a villanykapcsolóhoz, és azt mondta: – Akkor eloltom a lámpát... siessetek, gyorsan bújjatok el.
A szalon újra elsötétedett; Luca egy pillanatig tétovázott, hogy a két játék közül melyiket folytassa. Megtehetné, hogy komolyan elbújik, mint az unokatestvérei; ez az első játék; vagy várhat a sarokban a könyvszekrény és a vitrin között, míg a nő meg nem találja; ez a második játék, amely annál vonzóbbnak tetszett, minél visszataszítóbb részletekből tevődött össze. Az első beleilleszkedett saját örökös játékába, és azt jelentette, hogy visszautasítja a testnek és a viszolygásnak ezt a kötelékét, amely az élethez fűzi; a második pedig azt, hogy elfogadja. Lábujjhegyen, szinte gépiesen elindult a könyvszekrény melletti sarok felé. Az utcán megint elrobogott egy autó, mozgó fénycsíkok futottak végig a mennyezeten és a falakon; Luca biztos volt benne, hogy a nevelőnő meglátta, hiszen még nem ment ki a szalonból.
A nő pontosan úgy viselkedett, mint ő: kiment a folyosóra, színleg keresgélt, mászkált, aztán visszatért a szalonba. Luca az ajka közé szorított égő cigarettáról vette észre, hogy feléje tart. A sötét téli égbolton látható Mars bolygóhoz hasonlatos vörös pontocska lebegése a nevelőnő arcának magasságát jelezte. A kis véres csillag, amikor Luca közelébe ért, hirtelen balra lendült, s ez elárulta, hogy a nő kivette szájából a cigarettát. Luca követte szemével, látta, hogy leereszkedik: a nevelőnő leengedte karját oldala mellett. De ugyanakkor lassú, makacs mozgással, mint valami tekergőző kígyó, egy kéz siklott végig a fiú tarkóján. Azután dohány- és rúzsszaggal kevert lehelet csapott az arcába, s nyomban utána érezte, hogy a nő ajka nekifeszül az ajkának.
Lucának úgy rémlett, hogy a csóknak, élete első csókjának is kettős természete van, vagyis egyszerre vonzó és visszataszító. A nő duzzadt, de puha ajka szélesen kinyílt az ajka fölött, mintha el akarná nyelni, körözve, tekerőzve nemcsak szájára tapadt rá, hanem állára és orrcimpája aljára is. Ez az erőtlen, élettelen ajak valami mély seb széléhez hasonlított, amely mintha nem is szándékosan, hanem inkább az egymásnak szoruló két arc nyomásától nyílt volna szét. De a nő szájának mélyéről valami energikus, izmos, hegyes formájú dolog nyomult
Luca fogai közé, szétfeszítette őket, erőszakkal közéjük hatolt. A nevelőnő nyelve volt; hol előre, hol hátra tekerőzött, mintha nemcsak Luca száját akarta volna kitapogatni, hanem testének minden üregét, s úgy tetszett, ebben csak az akadályozza meg, hogy nem elég hosszú; nyirkos ráncaival vaskos csigára emlékeztetett, amely kibújt házából. Igen, csiga, erősítgette magában Luca, vaksága ellenére fáradhatatlan és dühödt csiga, csupa lüktető és csökönyös életerő, amilyen csak az állat lehet. Miközben tovább csókolóztak, nyál csurgott ki egybeolvadó szájukból, és benedvesítette a fiú állat.
Luca arra számított, hogy a nő majd elkiáltja a nevét, ahogy ő csinálta, s ezzel befejezi a játékot is, meg a csókolózást is. De a nevelőnő nem vette le száját a szájáról, sőt élénk mozdulatokkal egész teste előrenyomult; a fiú rájött, hogy azon a ponton, ahol ő, inkább zavarodott, mintsem felajzott állapotban, szívesen abbahagyta volna, a nő mindenáron folytatni akarta. A lakás mélyén felharsant Luca unokaöccsének csengő hangja: – Te nem is keresel bennünket... összebeszéltél Lucával... ez nem ér... nem ér. – Luca úgy érezte, hogy ebben a kiáltásban ráismer saját ártatlanságának hangjára, ráadásul éppen abban a pillanatban ismer rá, amikor ártatlansága elhamvad az érzékiség tüzében. A nő a kiáltásra rögtön elengedte a fiút, botladozva távolodott tőle a szalonban, majd vidám hangon így szólt: – Miért nem ér? Még mindig kereslek benneteket. – Luca zihálva kivette zsebéből a zsebkendőt, és megtörölte benyálazott állat.
A nevelőnő nem keresgélt sokáig. Kis idő múlva vidám lárma hallatszott, s ebből a fiú megtudhatta, hogy a nő megtalálta egyik unokatestvérét. Azután, akárcsak az előbb, újra kigyulladtak a lámpák, a nevelőnő és a három gyerek visszament a szalonba. Luca teljesen elveszítette lába alól a talajt a saját érzései okozta megrázkódtatástól. A csók a szokottnál is nagyobb undort ébresztett benne, s ez csaknem egészen fölemésztette örömét. De éppen az undor gyújtott perzselő és tisztátalan tüzet ereiben. Tudta, hogy újra meg akarja csókolni a nőt, mégpedig ugyanúgy, ugyanazokkal' az érzésekkel. De amikor a lakás megint elsötétedett, határozott léptekkel, olyan ösztönösen, hogy maga is elcsodálkozott rajta, kiment a szalonból, és a konyhában bújt el, a tűzhely mögött.
Hallotta, hogy többen hosszú ideig járkálnak a folyosón: az egyik ikerlányon kívül, aki valamelyik elrejtőzött játszótársukat kereste, alighanem odakint volt a nevelőnő is, aki Lucát szerette volna megtalálni. A fiút kínzó gyötrelem fogta el, mintha elrontott volna valamit, ami elevenségével oly kedves volt neki, hogy az életénél is jobban ragaszkodott hozzá. Az idő múlt, a folyosón folytatódott a járás-kelés, a nő kereste őt, ő pedig a tűzhely mögött heves vágyat érzett, hogy eléje menjen és karjaiba zárja. A konyha ajtaja kinyílt, Luca örömtől ittasan már szinte érezte a nő kezét az arcán. De ugyanakkor felharsant a szokott ujjongó kiáltás, unokahúga megtalálta öccsét. – Ó, itt voltál – mondta a nő, amikor meggyújtotta a lámpát, és csalódott, de egyszersmind alattomos pillantást vetett rá a küszöbről.
Ám ez alkalommal, ahogy történni szokott, a zűrzavar és a gyerekek elkedvetlenedése hirtelen végét szakította a játéknak. A kisfiú panaszkodott, hogy beverte fejét a szekrénybe, a két ikerlány összeveszett; egyikük sírva fakadt. Luca egy kicsit még nézte a nevelőnőt, aki ügyet se vetve rá, vidám és eleven hangon csitította a gyerekeket; azután látva, hogy a játéknak csakugyan vége, a fiú visszament szobájába, és a sötétben leheveredett az ágyra. A szalonból még sokáig áthallatszott a négy vendég nevetése, kergetőzése, s a helyükről elmozdított bútorok zaja. Végül is Luca elaludt; váratlan csendre ébredt, látta, hogy az ajtó kinyílik, és a nevelőnő a lámpafény sugárnyalábjában belép a szobába. A szalonban a gyerekek nyugodtan beszélgettek, ebből Luca tudhatta, hogy öltözködnek, készülnek az indulásra. A nő odament az ágyhoz, s a fiú fölé hajolt: – Aludtál?
– Igen – felelte Luca, és félig felült.
– Mért nem látogatsz meg a lakásomon? – folytatta a nő halkan. – Vasárnap nem vagyok a nagynénédnél... gyere el hozzám jövő vasárnap.
– Hol laksz? – kérdezte Luca gépiesen.
A nő halkan megmondta lakáscímét; cinkos hangjában nyoma se volt megszokott jókedvének. Aztán lehajolt, ajkuk egy pillanatra összeforrt, és ez alatt a néhány másodperc alatt Luca újra ugyanazt érezte, amit az első, hosszabb csók közben érzett.
– Megyek... megyek – kiáltott a nő, és kisietett az ajtón. Luca visszahanyatlott az ágyra.
8
Mindez szerdán történt, a következő három napon Luca napjában többször elhatározta, hogy. elmegy a nevelőnőhöz, és elfogadja a felkínált szerelmet, de aztán rendre megváltoztatta elhatározását; nagyon sok érv, sőt, minden érv amellett szólt, hogy keresse fel a nőt; ennek ellenkezőjét semmivel se tudta volna megindokolni, legföljebb azt hozhatta volna föl mellette, hogy kétségbeesett erővel meg akar szakítani minden kapcsolatot, ami az élethez fűzi, de ez nem is érv volt, hanem a csökönyös indulat egy formája, amely lelke legrejtettebb zugának homályában öltött alakot és fejlődött ki. Mindazonáltal megérezte: a nevelőnő szerelmével azt akarja, hogy éljen, tehát nem kíván se többet, se kevesebbet, mint szülei az ajándékaikkal és tanárai a leckéikkel. Érzékei ugyanolyan örömmel fogadták ezt a szerelmet, mint kapzsisága szülei ajándékait, és becsvágya a tanárok leckéjét. Apja, anyja, tanára, a nevelőnő, valamennyien ugyanazt akarták: becsábítani az életbe, rákényszeríteni az életet, elkötelezni az élet mellett; az pedig nem sokat számít, hogy más-más módszert alkalmaztak, hogy szülei és tanárai minden bizonnyal elvetették volna a nevelőnő eszközeit.
Lucát mindenekelőtt az bosszantotta, hogy éhes érzékei ilyen könnyen megalázhatták szabadság- és halálvágyát. A házukban tanyázó macskapár azokban a napokban kezdte el szokott szerelmi évadját. Ez már máskor is megesett, de Luca nemigen törődött velük, legföljebb mulatott egy kicsit rajtuk, miközben megfigyelte őket. Most viszont azok után, ami közte és a nevelőnő között történt, úgy rémlett neki, hogy magára ismer a hímben és a nevelőnőre a nőstényben. A két állat hol egymás farka alatt szaglászva kergetőzött, hol nyávogva farkasszemet nézett, hol egymásnak ugrott; a hím ilyenkor beleharapott a nőstény nyakába, a nőstény pedig elnyúlt a hím alatt: ő ugyanilyen öntudatlanul engedelmeskedett az ösztön parancsainak, ugyanígy viselkedett a nővel. A járás-kelés a szobája és a szalon között, a testi érintkezés, az ürügyek, amelyeket azért találtak ki, hogy megkönnyítsék az érintkezést – mi más ez, mint két, vágytól homályosan felkavart állat kergetőzése? Csupán annyi különbség van köztük, hogy a macskák nem lázadhatnak fel a természet ellen, hiszen teljes lényük csakis természet adta alkotóelemekből áll, ő viszont úgy fogja fel ezt az engedelmességet, mint valami megalázó passzivitást, olyan erőt, amely zsarnoki módon parancsol neki. De ha enged érzékeinek, milyen jogcíme marad arra, hogy ne tanuljon, hogy visszautasítsa a birtoklás és a hiúság örömét, a szeretetet, vagyis hogy megtagadja a végleges beilleszkedést abba a megváltozhatatlan világba, amelybe anyja már be is vezette, amikor megszülte.
A tétovázással töltött napok után beköszöntött a vasárnap. Luca reggel elhatározta, hogy nem látogatja meg a nevelőnőt, de ebéd után megváltoztatta elhatározását. Sötét indulatok kínozták, amikor bejelentette anyjának, hogy moziba megy, és elindult hazulról. Ám alig tett néhány lépést, máris észrevette, hogy lábai más irányba viszik. Az út végén, a fák előtt, kirajzolódott a városi park barokk kapuja; a téli kora délután szelíd fényében már szállingóztak az első vasárnapi látogatók. Luca, mintha nem is volna akarata, átengedte magát a látvány vonzásának, s belépett a kapun.
Amióta elásta pénzét, nem járt a parkban; majdnem egy hónap telt el azóta; a tél véglegesnek tűnő csupaszságával és csendjével tartósan megvetette lábát. Csak az örökzöld tölgyek őrizték meg ócska, hideg fémhez hasonló, homályos zöld lombjukat, az összes többi fa szürke söprűként meresztette az ég felé ágait, csak itt-ott látszott rajtuk egy-egy kicsi sárga levél, amely tehetetlenségből kapaszkodott meg. A kopár, kiaszott réteken sehol egy fűszál, a padokon se tűnt fel teremtett lélek; a márványszobrok beitták az esővizet, nyirkos, fekete felületükön kitetszett valamennyi darabjuk illesztéke. A medencéket zöld pép lepte be, vizüket nem hasította a kisfiúk hajóinak orra. Luca végigment az egyik úton, a földdel borított kőzúzalék nem csikorgott lépései alatt, átvágott egy nagy réten, amelynek egy részét jókora tócsák borították – az égbolt képe tükröződött bennük –, keresztülsietett a ligeten, elért a tisztásra. Íme, a díszes fal fülkéivel, oszlopaival, kőtábláival. íme, az árnyas hely, a fényes korhadó avar, ahol elásta pénzét. Leült egy felfordított oszlopfőre és körülnézett.
Úgy érezte, szorongató rosszullét fogja el, de egyáltalán nem bánta, mert úgy tűnt fel előtte, mintha elhessegetné a nevelőnő emlékét, és megóvná a kísértéstől, hogy meglátogassa. Az ilyesfajta képzelgő rosszullét, amelyet a határozatlanság idéz elő, hatalmasan megnöveli a dilemmában rejlő lehetőségeket, de egyszersmind ködössé és elérhetetlenebbé teszi őket; beéri azzal, hogy csupán megfogalmazza a kérdést, és szinte gyönyörűséget okoz az embernek ezzel a tétlenséggel, amely oly messze van minden választástól. Luca kétségkívül vágyott rá, hogy meglátogassa a nevelőnőt, de ugyanilyen erősen vonzotta az a gondolat is, hogy nem látogatja meg, ám érezte, hogy igazában egyik elhatározásnak sem örülne, tulajdonképpen azt élvezi, ami a kettő között van, a mozdulatlanságot, az apátiát, a zavaros és süket nyugalmat. Megértette, hogy a kísértés, ha erőteljesen és bátran szembeszállna vele, erőt merítene ellenállásából, és saját javára fordítaná ellenszegülését. Így hát csak egy dolgot tehet: elcsitít minden ellentétet, s úgy viselkedik, mintha aludna.
Persze tudta, hogy miért jött vissza a tisztásra. A hivő azért keresi fel időről időre vallásának templomát, hogy megerősítse magát a hitben, ő szintén azért tér vissza legünnepélyesebb lemondásának színhelyére, mert szeretne meggyőződni róla, hogy lehetetlenség visszavonnia ezt a lemondást. A tisztás kétségkívül hatni fog lelkére, hiszen a lemondás megszentelte természetes temploma annak a vallásnak, amelynek ő az egyedüli hivője, és amelyről semmit sem tud. A nevelőnővel kapcsolatos epizód kis idő múltán titokzatos módon csakugyan olyan távolinak tűnt fel előtte, mintha valami világos út immár bejárt szakasza volna. Hogyan is kételkedhetett egy vagy két csók miatt mindabban, amit az utóbbi hónapokban élete kétségbeesett vallásának tekintett? Eszébe jutott a pénze, és kimondhatatlan undorral gondolt arra a lehetőségre, hogy esetleg kapzsi módon kiássa, visszateszi zsebébe, és édességet vagy cigarettát vesz rajta. De ugyanilyen árulást követne el saját maga ellen, ha elmenne a nevelőnőhöz, aki ugyanúgy várja otthonában, ahogy szülei várják az asztalnál, és a tanárai, osztálytársai az iskolában. Mindannyian összeesküdtek, hogy kihasználják gyengeségét. Vajon igazában tehet-e mást, mint hogy elutasítja őket?
Közben múlt az idő. Luca észrevette, hogy a tisztás szemmel láthatóan besötétedik. Azután a díszes falon túlról, a háta mögül, két vagy három távoli üvöltés hallatszott; a fiúnak eszébe jutott, hogy itt az oroszlánetetés ideje. Az ordítás hallatára szinte megjelentek szeme előtt a szürke, tiszta, de furcsa bűzt árasztó cementcellák, a sűrű fekete rácsok, és a rácsok mögött össze kuporodó hatalmas, torzonborz oroszlánok. Lám, kinyílik egy ajtó a folyosó végén, amelynek mentén a ketrecek sorakoznak, s belép a szürke csíkos ruhás gondozó, rúdjánál fogva tolja maga előtt véres, felnégyelt állattetemekkel teli taligáját. A hosszú bot végén levő horoggal fölemel egy darabot, bedobja a ketrecbe; az oroszlán közben üvöltve feláll. Plaf, a vörös hús lucskos puffanással esik a ketrec padlózatára, az oroszlán máris ráugrik, megragadja karmaival, és cafatokra tépi. Foga alatt ropognak a csontok; néha abbahagyja az evést, és mintha csókolgatná, szerelmesen nyalogatja reszelős nyelvével a húst. Luca megborzongott arra a gondolatra, hogy ez a hús nemrég még egy eleven állat testének része volt, s most már csak formátlan, élettelen tömeg; eszébe jutott, hogy egyszer azt hallotta: akit az oroszlán fal fel, szinte semmi fájdalmat sem érez, az állat fura módon, öntudatlanul óvja a szenvedéstől áldozatát, legelőször hátgerincét roppantja szét; az embert kettéharapja az oroszlán, megöli, s mindjárt felfalja – milyen jó lenne így meghalni, tűnődött magában a fiú. Vonzónak érezte ezt a gondolatot, az ilyen halál varázslatos kíméletlenségével teljesebb, mint ha emberkéz által kell elpusztulni, hiszen az állat öntudatlan és ártatlan gyilkos. Ez a halál megfosztja az áldozatot ember voltától, átváltoztatja az oroszlán éhségét csillapító eledellé. Az ilyen vak és névtelen éhség méltó koporsója lenne a megtagadott testnek, amelynek meg kell szakítania minden kapcsolatot a világgal és az emberekkel, s amelynek a sír körül zokogó gyülekezet részvétét sem szabad elfogadnia.
De főként az tetszett Lucának, hogy az ember méltóságát súlyos megalázás éri, ha eledellé alacsonyítják. Eszébe jutott, hogy képzeletében az állatkerti oroszlánok etetését mindig azok a zavaros érzések színezték át, amelyeket bizonyos vértanúregények, különösen a Fabiola és a Quo vadis sugalltak neki. Az emberi méltóságot, amely csupán nyomorúságos rangokból és visszataszító elkötelezettségekből van összetákolva, a legjobban azzal lehet megtagadni, hogy az ember személyiségét szétmarcangolt hússá alacsonyítjuk. Lucának eszébe jutott, hogy egyszer egy szép, fiatal, nemes szűz lányról olvasott, akit meztelenül vetettek a vadállatok elé; egy ideig csodálatos módon haja szála se görbült, de aztán nekirontott egy oroszlán, és karmai egyetlen csapásával leszakította fél karját; s végül elevenen felfalták a kiéhezett fenevadak; a fiú újra átélte a részvétet, amit ez az epizód ébresztett benne, de most saját magát sajnálta, mintha a lány helyett őt terítenék le és tépnék darabokra az oroszlánok. Ugyanaz a szánalom fogta el, mint amikor azt képzelte, hogy őt gyilkolták meg, és temették el a tisztáson, de most új képet sugallt pusztulásáról, megvilágította és megerősítette halála jelentőségét: vagyis azt, hogy akár valami rituális áldozat, szent, szükségszerű és elkerülhetetlen.
Luca összerezzent, amikor észrevette, hogy már besötétedett. Úgy érezte, egész teste meggémberedett, hirtelen amolyan csavargó diákgyereknek érezte magát, aki szokatlanul későn megy haza. Elindult a besötétedett fasorokon, az erdőalji félhomályban hallotta a park őrének kiáltását: – Zárunk... zárunk... – nyomorúságosán és gyászosan csengett fülében ez a szó, mintha visszahívná otthonának és az iskolának gyűlölt világába; egy pillanatra arra gondolt, hogy ott marad a parkban, a tisztáson tölti az éjszakát, elbeszélget önmagával és a fák árnyával. De nem volt hozzá elég bátorsága, és kilépett a kapun. Most attól félt, hogy nem tud majd ellenállni a nevelőnőnek, ha másnap találkozik vele, s a nő újrakezdi kihívó játékait,
9
De másnap a nevelőnő nem jelent meg Lucáéknál; amint a fiú anyjától még aznap este megtudta, nagynénje meggyógyult, és már nem tartották szükségesnek, hogy a gyerekek elmenjenek hazulról. Luca csalódottnak érezte magát; először azt hitte, csak meglepődött, mint aki felkészül a küzdelemre, s az utolsó pillanatban döbben rá, hogy a harc elmarad. De aztán megértette, hogy csalódása egészen más természetű: valójában vágyott rá, hogy viszontlássa a nőt. Ez a természetes étvágyhoz hasonló egyszerű és közvetlen vágy megrémítette, mert amellett szólt, hogy még mindig ragaszkodik az élethez és az élet kétértelmű ajándékaihoz. Anyja bejelentése után öt nap telt el, Luca abban reménykedett, hogy elfelejtette a nevelőnőt. De vasárnap délelőtt, amikor elment a telefon előtt, megállt, és szinte gépiesen föltárcsázta. A nő rögtön felelt, mintha azon a héten szüntelenül a készülék mellett várakozott volna. – Hát nem jöttél el múlt vasárnap.
– Nem tudtam elmenni – felelte Luca –, vártál?
– Igen, vártalak... de csak kicsit. – Luca előtt úgy tűnt fel, hogy a nő hangja nem olyan vidám, mint amilyen szokott lenni. Most már szó se lehetett róla, hogy ellenálljon a kísértésnek. Halkan megkérdezte: – Ma meglátogathatlak?
A nő mintha gondolkozott volna egy pillanatig; aztán így felelt: – Nem... ma igazán rosszul érzem magamat.
– Értem – felelte Luca hitetlen és dühös hangon.
A nő, szinte rémülten, máris hozzátette: – Ez az igazság... nem jól érzem magam... de jövő vasárnap gyere el... jövő vasárnap el tudsz jönni?
– Igen – mondta Luca.
– Akkor a viszontlátásra vasárnap.
Luca letett minden ellenállásról és visszautasításról, s egész héten egyebet se csinált, mint a nevelőnőre gondolt. Mélységes zavarral gondolt rá, amelyben az érzékek fanyar vágya egybekeveredett a vereség dühödt riadalmával. Immár valóban nem volt szó róla, hogy meghaljon, de arról sem, hogy éljen; hacsak az élet nem ezt a rossz közérzetet, ezt a szorongást jelenti. Luca elveszítette régi határozottságát, messzire sodorta a szenvedély, akár valami vad, iszapos hegyi patak, amelyben az ember nem tud úszni, de a lábát se tudja megvetni a szilárd talajon. Úgy rémlett neki, hogy minden elveszítette súlyát és jelentőségét, csak a nevelőnő nem, akit fantáziája szüntelenül a hízelgő és zavaró emlékképek kimeríthetetlen változatosságával vetített elé. Most megtörtént, amitől annyira félt: újra kedvet kapott az élethez, de ez az élet a sorozatos rombolás után a bujaság kínzó gondolatává süllyedt, és semmi remény sem volt rá, hogy valami erőteljesebb és pozitívabb érzésbe torkolljon. Luca megértette, hogy nem szereti, sohase fogja szeretni a nőt, akit korlátolt és kétségbevonhatatlan állati gerjedelemmel kíván. Hol volt már az az éleslátás, amelyre a parkban tett szert legutóbbi sétája során? Nem tanult, keveset evett, és keveset aludt, szüntelenül felkavart érzékekkel és undorodó lélekkel türelmetlenül várta, hogy ez a hét nap elteljen. Vasárnap szokása szerint azt hazudta anyjának, hogy moziba megy, aztán idejekorán elindult hazulról.
A nevelőnő egy régi kerületben lakott a pályaudvar és a laktanyák között. A hosszú utcák mélyén látni lehetett a fekete-fehér őrbódékat és a kaszárnyák rácskerítésének kapuit, s a rácsokon túl a poros eukaliptuszfákkal szegélyezett tágas udvarokat; fölöttük szinte fehérlett az égbolt. Messziről komor trombitaszó jelezte az ebédosztást, de egyetlen katona se tűnt fel; a rácsok mögül áradó unalom fölszállt, mint a köd, az elhagyott utcák fölé, amelyek derékszögben metszették egymást. Luca, miközben végigsietett a házak mentén ezeken az utcákon, úgy érezte, hogy lába megbicsaklik alatta; heves gyűlölettel gondolt fellobbanó szenvedélyére, amely arra sarkallta, hogy meglátogassa a nevelőnőt. Hirtelen úgy tetszett neki, hogy ez a tisztviselőnegyed csupa képmutatás: ki tudja, hány nő várja szeretőjét a házak díszes és poros homlokzata mögött, vagy éppenséggel ölelkezik vele.
Luca zavara ellenére érezte, hogy amikor fölkeresi a nevelőnőt, teljesen normális dolgot csinál, amelyet éppen a kerület színlelt méltóságteljes külseje sugall; ennek a megvetendő normalitásnak az elfogadásában rejlett egész veresége. Az az ember normális, gondolta, aki tanul, aki megtakarítja pénzét, akinek bélyeggyűjteménye van, és végül, aki megfelelő korban meglátogatja szeretőjét egy ilyesfajta kerületben. A laktanya rácsos kapujától nem messze megtalálta a keresett házat. A kapu tárva-nyitva volt, a kapualj mélyén nagy vörös és kék rombuszokkal díszített régi üvegajtót lehetett látni. Szíve eltelt undorral, reszkető lábbal indult a lépcsőn fölfelé.
Túljutott a második, a harmadik, a negyedik lépcsőpihenőn, minden emeleten megállt, és elolvasta a névtáblákat. Közben a nevelőnő lakására gondolt, és eszébe jutott, hogy a nő apja, aki évekkel ezelőtt halt meg, valamilyen rangosabb állami tisztviselő volt; elképzelte a mindenféle kacattal telezsúfolt szűk szobácskák sorát. A nevelőnő biztosan az egyik ilyen szobácska mélyén húzza magára egy rongyos díványon, és ő már az első csóknál olyannak fogja érezni fáradhatatlan nyelvét, mint egy dühödt csigát. Azután jön az édesség, a cigaretta, a negédeskedés, a mókázás; és végül következik a hosszú hajótörés utolsó, viharos hullámverése: a rendetlenül ledobált ruhák között viszolyogva és ügyetlenül ráfekszik a nőre. Szeretője majd hosszú csókkal búcsúzik tőle a kábátokkal telezsúfolt sötét előszobában. Úgy megy majd haza, mint valami áruló, akit egyszersmind elárultak. Mindezt mélységesen visszataszítónak érezte, de eddigi szokása szerint éppen azért vonzódott hozzá, mert viszolygott tőle.
A szobalány nyitott ajtót; Luca elcsodálkozott az előszobában arcába csapódó meleg és zárt áporodott levegő fanyar szagán. A szobalány bevezette, aztán faképnél hagyta. Az előszoba mélyén vörös lámpafény világított; Lucának úgy rémlett, hogy a villanykörtét alighanem vörös rongyba csavarták. Az előszobából kiinduló folyosó viszont sötét volt; a fiú mintha fojtott zokogást hallott volna ebből a sötétségből. Az egész lakást valami érthetetlen, fájdalmas nyüzsgés járta át: sietős, könnyű léptek, ruhasuhogás, ajtónyikorgás. Messziről monoton imádkozó hang ütötte meg a fülét. Az orrát facsaró szagban fölismerte a fertőtlenítők, az alvó ember és az izzadság bűzét: emlékezett rá, hogy évekkel ezelőtt, amikor anyja beteg volt, szobájában ugyanezt a szagot lehetett érezni. Közvetlen közelében megszólalt egy siránkozó hang: – Ki az? Mit akar? – Luca összerezzent.
Fekete ruhás, kövér öregasszony állt előtte a sötétben; a lámpa vérvörös fényt vetett arcára és mellére. Fehér hajának egyik fürtje úgy emelkedett fel homloka előtt, mint valami tollbokréta, szinte komikusán hatott. Luca az arcába nézett, és észrevette, hogy bár az asszony a lámpafényben áll, szeme és egész lángban égő arca valami mástól izzik ilyen vörösen. Az öregasszony elismételte a kérdést, aztán egy lépést tett előre; kikerült a lámpa fényköréből. Ekkor a bizonytalan homályban Luca megfigyelte, hogy a vörösség nem tűnik el, és megértette, hogy mindez a kétségbeesett könnyek nyoma, amelyeket az asszony egész arcán szétkent átnedvesedett, kicsi zsebkendőjével.
Luca szégyenkezve bemutatkozott, s gyorsan elhadarta azt a hazugságot, hogy érdeklődni jött. Az öregasszony válaszolt valamit, de Luca nem értette, a végén azt mondta: – Rosszul van... nagyon rosszul – majd megrázta fejét, és eltűnt a sötétben, ahonnan előjött. Luca csak most vette észre, hogy az öregasszonyt hátulról egy fehér nőalak, egy ápolónő támogatja. A fiú az ajtóhoz sietett s kilépett a folyosóra.
Gyorsan hazament, berohant a szobájába, levetette magát az ágyra. Nem is a nevelőnőt sajnálta, hiszen nem szerette, és csak eszközt látott benne vágyai teljesítésére, inkább önmagát vagy legalábbis önmagának azt a felét gyűlölte, amely megalázta ezzel a szemérmetlen rohanással a városon keresztül, és azzal a lesújtó végeredménnyel, hogy ahol szerelmi találkozóra számított, csak egy haldokló nőt talált. Így hát akarva-akaratlan arra kellett gondolnia, hogy ez az élet, ezt jelenti az élet folytatása: szenvedéllyel és kitartással művelni képtelen és esztelen dolgokat, amelyeket lehetetlen bármiképpen igazolni, és amelyek azt, aki nem tud ellenállni nekik, szüntelenül szolgaságba, lelkiismeret-furdalásba és képmutatásba hajszolják. Rádöbbent, hogy milyen bölcsen gondolkodott múlt vasárnap a parkban, a tisztáson, ez az egyetlen bölcsesség akkor is, ha a kétségbeesés sugallta. Ezen a bölcsességen kívül, amely az élet feláldozását követeli, minden csupa ellentmondás és sötétség.
Úgy tűnt fel előtte, hogy a tények a maguk némaságában megtanították valamire, és újra megmutatták a helyes utat, amelyről vágyai eltérítették. A zűrzavarnak és a halálnak a nevelőnő lakásán lejátszódó jelenetében volt valami, ami a zenére emlékeztetett, mintha rövid időre disszonáns hangok szakítottak volna félbe egy dallamot, amely azután valamivel magasabban, határozottabban, nagyobb erővel szólal meg. Oly régóta csengett Luca fülében ez a motívum, s bizony kár volt elfelejtenie. Mély, alacsony, gyászos dallam, csupa szomorúság, de egyszersmind varázslatos, és az övé.
“És ha a nevelőnő nem hal meg?" – kérdezte magában a kísérletező ember kíváncsiságával. Észrevette, hogy érzékisége e gondolat puszta említésére újra feltámad, és ő még jobban gyűlöli önmagát. Arra se volt képes, hogy azt akarja: a nevelőnő saját magáért létezzen, a nőnek őérte kellett élnie és meghalnia. Ez is élet, gondolta; így értik az életet a szülei, tanárai, mindenki. Hirtelen arra gondolt, hogy kívánja a nevelőnő halálát; de ennek a gondolatnak az a feltétele, hogy még erősebben kívánja saját halálát.
l0
Luca szülei az asztalnál véletlenül említették meg a nevelőnőt, és a konvencionális részvét szavaival adták Luca tudtára, hogy az ő látogatása után két nappal meghalt a lakásán. – Derék lány volt – mondta Luca anyja –, olyan vidám volt... ki hitte volna? – Apja is kijelentette: sohasem tudta volna elképzelni, hogy egy ilyen eleven nő ilyen fiatalon meghaljon. Néhány hasonló megjegyzés után másra terelődött a beszélgetés.
Luca azt remélte, hogy a nevelőnő halála fölébreszti benne, ha nem is a szánalom, de legalább a szabadulás érzését. De rádöbbent, hogy továbbra is ugyanolyan vággyal és nosztalgiával gondol a nőre, mint amikor még élt. Úgy rémlett neki: az érzékek emlékezete a maga fösvény módján fölhalmozza benne mindazt az érzést, amit a nő keltett szívében, mégpedig azzal a nyilvánvaló céllal, hogy napról napra apránként élje fel őket, legalábbis addig, míg valamilyen másik nő el nem foglalja a halott helyét. Erről eszébe jutott, hogy kisgyerek korában bezárt egy dobozba egy eleven gyíkot; az állat megdöglött, de ő több napig makacsul őrizte hulláját, míg anyja a bűztől undorodva el nem vette, és Luca nagy sajnálatára ki nem dobta, ugyanis úgy tűnt fel a fiú előtt, hogy ki tudja, milyen kincs van a birtokában. Emlékezete ugyanígy, ugyanezzel a féltékeny és fösvény gonddal őrizte azt a két vagy három szerelmes élményt, amelyet a nő hagyott rá örökségképpen, és amelyek már szinte hullabűzt árasztottak. Tehát élete általános gyászos színezetét most egyfajta ellenállhatatlan nekrofília árnyéka tetézte. Ez az érzés rosszabb volt, mint más férfiaknál' a halott nő iránti rajongása, mert Lucát sohase kötötte valamiféle eszményi vonzalom a nevelőnőhöz, csupán érzékei vonzották testének ahhoz az egyetlen részéhez, amelyet elevennek és tevékenynek ismert meg, nevezetesen a szájához; néha elképzelte, hogy ez a száj már biztosan tele van földdel, és alighanem teljesen elveszítette eredeti formáját. A nőről valójában semmit se tudott, és azon a csókon kívül, amelyet kapott tőle, semmilyen emléke se volt, s ez a csók, akár valami illat vagy íz, amely az emlékezet legkisebb jelzésére megelevenedik, minden pillanatban feltámadt benne, mégpedig nem is afféle rögeszmeként, hanem inkább megszokásból, a leggépiesebb reflexek bűnös szabályosságával. Nyomorúságos és gyászos kincs volt; de Luca felkészült rá, hogy évekig él belőle, akár valami járadékból. Éjszaka néha azzal az érzéssel riadt fel, hogy a nő szája lassan, de biztosan fölemelkedik a párnáról, a vászonhuzat eleven hússá válik, ám valamilyen módon mégis megmarad holt anyagnak. Luca erősen beleharapott a párnába, míg teljesen föl nem ébredt, foga közé szorította a nyáltól nyirkos, hideg vásznat, minden erejével belekapaszkodott ebbe a kétségbeesetten valószínűtlen, de egyszersmind erőszakosan konkrét illúzióba. Így hát továbbra se szabadult meg az undor és az öröm régi keverékétől, undora immár nem egyfajta titkos és tisztátalan szerelemből táplálkozott, amelyet a nő eleven részvételével valamelyest igazolt, hanem a halállal lezárt emlék szétfoszló töredékeihez való hátborzongató ragaszkodásból. Gyászos lomhasággal béklyózta le minden gondolatát, s egyszersmind – Luca ezt is észrevette – fokozatosan megfertőzte érzékeit, amelyeket hol a vágy, hol az iszonyat kerített hatalmába. A csók érzése egybekeveredett a halál fogalmával, egyetlen sötét vonzalomba olvadt össze vele, amely mintha a lehetetlenség és kegyeletsértés komoran beleivódó színeiből merítette volna erejét. így hát Luca tovább harcolt minden ellen, ami az élethez fűzte; a véletlen jóvoltából ezek a kötelékek immár egy halott alaktalan és megcsonkított emlékévé egyszerűsödtek. Olyan emlékké, gondolta néha Luca, amely idővel ugyanúgy oszlásnak indul, mint a test, amely előidézte és lassan szintén szétfoszlik emlékezete koromfekete iszapjában, akár a hulla a temető földjében, de még hosszú éveken át táplálja a lelkét, és ő, amíg csak lehetséges, újra meg újra fel fogja eleveníteni, és élvezni fogja ízeit. Luca el akarta tépni ezt a köteléket is, egyszer s mindenkorra ki akart szabadulni a nevelőnő emlékének vonzási köréből, ezért egyik reggel villamosra ült, és a líceum helyett kiment a temetőbe.
Bizonytalan formában felötlött benne az a gondolat, hogy virágot vesz, és beszórja vele a nő sírját; így akarta kiengesztelni és megkérni, hogy végképp hagyjon békét neki. De azon a hideg, párás reggelen a temető szürke falai fölé magasió ciprusok olyan konvencionális parádéra való hely benyomását keltették, ahol eleve lehetetlenné válik minden misztérium. A téren, amelyre a rácsos kapu nyílott, virágárusok pultjai sorakoztak. Kívülről a temető olyan városi parknak tűnt fel Luca előtt, amelyben a virágok helyett képtelen módon kereszteket ültettek. Miközben a térről ábrándozva nézte a kereszteket, úgy rémlett neki, mintha mozognának, mintha összeolvadnának egymással valamiféle mértanilag szabályos keringésben, amely sehogyan se egyeztethető össze a halál gondolatával. Körülötte emberek szálltak le a zsúfolt villamosokról, szétszóródtak a téren, virágot vettek, és szelíden, nyugodt léptekkel indultak a rácsos kapu felé. Az oszlopcsarnokos, színes mozaikhomlokzatú bazilika is, amely a célszerűség kívánalmainak megfelelően a temető mellett állt, mintha arra biztatta volna az embert, hogy előre megszabott, minden misztérium nélkül való szertartással rója le kegyeletét. Lucának akaratlanul arra kellett gondolnia, ezt a helyet az élők nem a halottaknak, hanem maguknak szánták, hogy nagy pompával és kényelmesen végezhessék el ceremóniáikat. Észrevette, hogy a fal mögött a vedlett, oroszlánsárga talaj lefelé ereszkedik; a lejtőn tűz égett; Luca, maga se tudta volna megmondani, miért, hirtelen azt képzelte, hogy temetői hulladékból, összetört csontokból, rothadó ruhafoszlányokból, koporsók maradványaiból gyújtották; három csavargó melegedett mellette. A lángok vörösen lobogtak a rideg és ködös levegőben, közöttük sárga csavar vonalban füstoszlop szállt fel a falak mellett a ciprusok ferde és mozdulatlan csúcsáig; az embernek az volt az érzése, hogy biztosan csípős és büdös. A lángok láttán újra a pompa és részvét nélküli halál gondolata merült fel a fiúban, akárcsak régebben, amikor azt képzelte, hogy meggyilkolják, vagy vadállatok tépik szét. Olyan halálé, amely legalább arra jó, hogy a külvárosi házak közelében a villamossínek mellett három rongyos koldus megmelegítse a kezét. Rájött, hogy hiába menne be a temetőbe: a nevelőnő az ő emlékezetében, az ő érzékeiben van eltemetve, nem a márvány alatt, amely nevét viseli. A kőlap előtt, akár a többiek, elvégezte volna az üres és értelmetlen ceremóniát, vagy, hogy felidézze magában a nő alakját, éppen azokhoz az emlékekhez folyamodott volna, amelyektől el akart szakadni. Fél szemmel látta, hogy a fasorra bekanyarodik egy villamos, lélekszakadva megiramodott a megálló járdája felé. Néhány perc múlva otthon volt.
Szobájában szokása szerint elszunnyadt; aztán egyszer csak erősen megrázkódott, és hirtelen felriadt; erről eszébe jutott, hogy ugyanilyen rázkódással ébredt, amikor a nevelőnő úgy tett, mintha a gyerekekkel játszana, és szántszándékkal rávetette magát. Most megint a nevelőnő riasztotta fel, efelől nem lehetett kétsége; és csakugyan, még sohasem érezte, hogy párnáján ilyen erővel terjedne szét a csók íze. Úgy rémlett neki, hogy az egész ráboruló éjszakában a nő szája ölt formát, hogy a sötétség, egyfajta, kétségbevonhatatlan emberi jelenlétre valló fülledt, pattogó csöndben ajakká és nyelvvé alakul át. Abban, hogy a nevelőnő éppen a hiábavaló temetői kirándulás után tér vissza hozzá, némi ravaszkodó duzzogást érzett. Mintha a nő, ismerős játékos és rakoncátlan gesztusaival figyelmeztetni akarná, hogy hiába igyekszik megszabadulni tőle. Úgy rémlett neki, hogy a nő a nyakába borul, megcsókolja, és így szól hozzá: – Azt hiszed, meghaltam? Kakukk! Elevenebb vagyok, mint bármikor. Neked pedig értem kell élned. – Luca fel könyökölt, újra meg újra felidézte magában érzéseinek ízét, s mélyen elmerült gondolataiban. Világosan látta, hogy mostantól fogva napról napra mélyebbre süllyed valami komor ürességbe, amelyből nincs menekvés. De arra is rájött, hogy mindez nincs igazán kedve ellenére: vagyis tovább halad önmaga szertartásos feláldozása felé, amit jó előre megsejtett azon a régi vasárnapon az örökzöld tölgyek övezte tisztáson. Nem pár szál virág, nem a térdeplés, nem valami betanult rituális imádság fogja megszabadítani, hanem önmaga feláldozása, amely kifejezi élete homályos és ösztönös vállalását. Már minden készen áll: neki csak az a dolga, hogy megvárja a kedvező alkalmat, amelyet a lelki érettség és a körülmények minden bizonnyal megteremtenek.
1l
Egyik reggel, amikor sietve elindult hazulról a líceum felé, úgy tetszett, fölfedezi lelkében a közeli vég előérzetét. Elméje valósággal megállt, képtelen volt világosan gondolkozni, szorongva megsejtett egy az ideig meg nem történt, de előre kiszámítható, elkerülhetetlen eseményt, amely nemsokára bekövetkezik. Könnyű, kellemes zavart érzett; mintha személyisége már nem volna egységes és oszthatatlan, hanem felbomlott volna megannyi darabra, amelyek egymás mellett úszkálnak, lebegnek, s összekeverednek egymással valami nyugodt, mozdulatlan levegőben, akár a hajótörött hajó roncsai a vihart követő szélcsendben. Észrevette, hogy másként látja a dolgokat, mint ahogy szokta; helyesebben: egy teljesen új érzés segítségével, amelynek helyét nem tudta volna megmondani, és amely olyannak tetszett, mintha egész testében szétterjedt volna, nem is látja, hanem birtokba veszi őket. De egyszersmind ésszerű és keserű lemondó szomorúság fogta el, amely súlyossá és tudatossá tette minden cselekedetét, akárha mindegyik jóvátehetetlen lépés volna valami végzetes úton.
Rossz idő volt, afféle bizonytalan rossz idő, mintha az alacsonyra ereszkedett égbolt még nem szánta volna rá magát, hogy megnyissa esővel teli csatornáit. Időnként nedves szélroham kavarta fel az enyhe, mozdulatlan levegőt: Luca ilyenkor úgy látta, hogy a kertekben a fák valamennyi levele ezüstös csillogássá változik át, s közben szürke, sziszegő porkígyók emelkednek föl az utcasarkokon a járda száraz kövéből. De a szél hirtelen elült, a járda száraz maradt. Az idő Luca lelkiállapotához hasonlított, úgy tűnt föl a fiú előtt, hogy semmi különbség sincs közöttük, mintha ugyanaz a várakozás egyesítené őket egymással. Végül talán elered az eső; végül talán ő is elhatározza magát. Luca érezte, hogy az égbolt őmiatta felhősödött be; és neki figyelnie kell, amint a színésznek is figyelnie kell a másik színészt, nehogy elszalassza a pillanatot, amelyben színre kell lépnie.
Legjobban az az új érzés döbbentette meg, amelyet a legnormálisabb cselekedetek sugalltak neki: a séta az utcán, a jegyváltás a villamoson, a leszállás a villamosról. Évek óta iskolába menet minden reggel ugyanezt csinálta, de azelőtt nem vetett számot vele, hogy mit csinál, mert közben szakadatlanul különféle szorongások és gondolatok áradata sodorta magával, most viszont, miután élete már nem volt egyéb, mint puszta lét, más cél híján egész tudata ezekre a cselekedetekre irányult; olyannak érezte normális voltukat, mint valami képtelen és zsarnoki furcsaságot. Ez a tudatosság nem annyira tevékenységének céljára, például nem az iskolába járásra vonatkozott, amely már régóta képtelennek tűnt fel előtte, mint inkább az egyenként felfogott cselekedetekre; ez volt az új benne. Miért mozdítja a lábát, miért vigyáz, nehogy az autóbusz elüsse, miért áll meg, hogy megigazítsa a könyvcsomagot a hóna alatt, miért húzza homlokára sapkáját? Úgy rémlett neki, hogy cselekedeteinek normális volta a gépies szokások finom burkává fokozódott le, s éppen ezért még bosszantóbbá vált, előbb-utóbb végképp levedlik róla, akárcsak tavasszal a kígyóról a bőre. Most azt is teljesen képtelennek érezte, ami eddig nem volt képtelen a szemében, s ebből megértette, hogy nemsokára elér a válság hosszú útjának legvégéhez. Már elég, ha csak könnyedén megrázza magát, a bosszantó hártya elrepül. Tudta, hogy előérzete ezt a megrázkódást sugallja, semmi mást.
Az iskolaépület előtt a diákok fekete tömege szemlátomást fogyott, amint a régi, szürke kaputorok elnyelte őket. Lucának akaratlanul az jutott az eszébe, hogy éppen idejében érkezett; ez a gondolat is normálisnak, vagyis zsarnokinak és elfogadhatatlannak tűnt fel előtte. A líceumban majdnem sötét volt; Lucának úgy rémlett, mintha a diákok áradatát, amely hirtelen ellepte az iskolát és annyi kisebb patakra oszlott, ahány folyosó volt az épületben, valami zavaros és ideges vidámság hatná át, mintha iskolatársait is ugyanaz az előérzet kerítette volna hatalmába, mint őt. Itt a tanterem, a végében két nagy térkép között ott a katedra, emitt a hármas, zárt padsor; a katedra a már magyarázó tanár képét sugallta, s a padok is olyan benyomást tettek, mintha a diákok már figyelemmel hallgatnák tanárjukat. Minden előre meg van határozva: Luca bent ül a padban, holott a pad még üres, és diáktársai is ülnek, holott még ott nyüzsögnek körülötte, a tanár már fölment a katedrára, holott még be se jött az osztályba. A sötétség miatt égtek a lámpák, a piszkos ablaküveg visszaverte halványsárga fényüket. Luca beült a padba, körülötte osztálytársai is elfoglalták helyüket. Most újra feltámadt benne cselekedetei képtelen gépiességének érzése, és makacs vágy fogta el, hogy rászánja magát arra a rázkódásra, hadd derüljön ki, hogy mi lesz. Olasztanáruk, ápolt külsejű, kövérkés, fehér arcú kis ember, belépett az osztályba, maga körül csendet és figyelmet parancsolva végigsietett a termen, aztán fölment a katedrára, szembefordult a diákokkal, akik fölállással üdvözölték. – Üljenek le – hallatszott a hangja. Lucán erőt vett a kezdődő játék lenyűgöző, kockázatos érzése, és állva maradt.
A tanár leült: megdörzsölte a kezét, zsebéből tiszta zsebkendőt vett elő, kifújta az orrát, visszatette a zsebkendőt, kényelembe helyezkedett a széken; közben nem vette le szemét a nyitott osztálykönyvről. Luca akaratlanul arra gondolt: ha ő volna a tanár helyén, elviselhetetlen zsarnokságnak erezné, hogy megteszi ezeket a mozdulatokat, amelyek újabb, szintén mindig változatlan mozdulatok előjátékaként minden reggel megismétlődnek. Közben tovább álldogált. A tanár, miután átfutotta a névsort, végignézett az osztályon, észrevette Lucát, és nyugodtan megkérdezte: – Mit akar, Mansi?
“Válaszoljak vagy ne válaszoljak!" – tűnődött magában Luca, aztán tiszta hangon így szólt: – Semmit.
– Ha semmit sem akar, akkor üljön le. – A tanárnak csúnya, hideg, szabatos hangja volt, de érezni lehetett rajta, hogy szereti hallani saját hangját.
Luca most egy szót se szólt, csak állt tovább. A tanár kicsit csodálkozva nézett rá, és megismételte: – Értette? Üljön le.
Újabb csend. Az egész osztály izgatottan bámulta Lucát. A tanár Lucára meresztette szemét, és szelídebb hangon kérdezte: – Van valami mondanivalója?
– Nincs semmi mondanivalóm – felelte Luca, és hirtelen leült. Megkönnyebbült sóhaj futott végig az osztályon. A tanár gyors pillantással végigmérte Lucát, aztán szó nélkül újra a névsorra nézett. Éppen a Purgatórium-ot tanulták; a tanárnak az volt a szokása, hogy valamelyik jó szavalóval elolvastatott egy éneket vagy egy részletet az egyik énekből. Ezután következett a kommentár. A tanár ujja végigszaladt az osztálykönyvben a nevek oszlopán, és Luca majdnem biztos volt benne, hogy ez alkalommal őt fogja felszólítani, mégpedig három okból: mindenekelőtt azért, mert tudta, hogy nagyon szépen olvas, másodszor, mert már régen nem olvastatott vele: harmadsorban, és ez volt a legfőbb ok: az előbbi incidens, amelyet állva maradásával provokált ki, hogy úgy mondjuk, megkülönböztette őt a diákok tömegétől, és felhívta rá a tanár figyelmét.
A tanár ujja szemmel láthatóan végigfutott az első névoszlopon, azután megállt a második oszlop elején. – Mansi – mondta. Más tanár, gondolta Luca, most alighanem valami tréfával vagy szellemes mondással kapcsolná össze az incidenst és a felszólítást. Például egy ilyesfajta mondattal: “Ha magának olyan fontos, hogy állhasson, akkor jöjjön ki olvasni." De ez a tanár mindig komolyan viselkedett, sohase tréfálkozott. Azok közé a pedagógusok közé számított, akik lenézik foglalkozásukat, és fensőbbséges leereszkedéssel, mindazonáltal aprólékos gonddal tartják meg az órát, mintha így akarnák a diákok értésére adni, hogy különb dolgokra is képesek. Luca számára, persze, most az volt a legfontosabb kérdés, hogy engedelmeskedjen-e a felszólításnak.
Padtársa szolgálatkészen odanyújtotta neki az Isteni Színjáték-ot, már ki is volt nyitva a megfelelő helyen, a tanár nyugodtan lapozgatta saját könyvét. A tanárok is és a diákok is azt akarják, hogy éljen, hogy folytassa az életet, gondolta Luca. Eszébe jutott a nevelőnő, és úgy érezte, megerősödött elhatározásában. Most szót fogad; de mihelyt újra feltámad benne cselekedetei normális voltának érzése, nyomban megtagadja az engedelmességet. Megértette, hogy csak akkor lesz ereje a lázadást végigvinni, ha olyan gépiessé és pontossá teszi engedetlenségét, mint a játék. Fogta a könyvet, kilépett a padból, amely a terem legvégén volt, és elindult a katedra felé.
Észrevette, hogy a világosság szemmel láthatóan tompul. Az ablaküvegre csapódó első esőcseppek széles, nedves foltokká lapultak, melyekből azután kisebb cseppek csúsztak le, csillogó csíkot hagyva maguk után. Luca látta magát, amint könyvvel a kezében, szelíden odamegy a katedrához.
Ugyanabban a pillanatban megállt. Nem mozdult tovább; az esőcseppek már becsíkozták az üvegeket; a tanár és a diákok Lucára meredtek. A tanár végül megkérdezte: – Nos, mi történt magával? Gyökeret eresztett a lába?
Luca most azt kérdezte magában, mennyi ideig állhat mozdulatlanul anélkül, hogy büntetés veszélyének tenné ki magát. De a büntetés is kívánatosabbnak tűnt fel előtte, mint a megszokott, gépies engedelmesség. A büntetés legalább teljesen leleplezné az élet alapvetően kényszerítő jellegét, s végképp megszűnne minden képmutató színlelés. Azután hallotta, hogy a tanár szava megtöri a csendet: – Magához beszélek... feleljen... rosszul érzi magát?
Az egész osztály zsibongani kezdett, de a tanár rögtön véget vetett a zsinatolásnak; vonalzójával rácsapott az asztalra, és elkiáltotta magát: – Csend. – Luca nem halogathatta tovább a választ, minden erejét összeszedve felelte: – Nincs semmi bajom. – Érezte, hogy lába megint a katedra felé viszi. Újra elfojtott hangok hallatszottak, a tanár másodszor is csendre intette a diákokat, de most nem csapott az asztalra vonalzójával, és hangja se volt olyan erélyes. Azután Luca felé fordult, és csak annyit mondott: – Az V. éneket olvassa, a 85. sortól. – Luca a könyvre szögezte szemét, és elkezdte:
S szólt most egy másik: "Ó, ha fölmehetni
unszoló vágyad teljesedni fog:
enyémet is segítsed teljesedni
Feltrói voltam, Buonconte vagyok
Luca mindig szépen olvasott; a nyugodt és kifejező szövegmondás hallatára a tanár, úgy látszik, megnyugodott. Az elsötétült teremben a diákokon is megkönnyebbült sóhaj futott át. Luca erős és tiszta hangon folytatta az olvasást. De közben mintha a mindenütt jelenvalóság új képességével gazdagodott volna, gondolatai, hogy úgy mondjuk, kiszöktek fejéből, és a terem végébe sereglettek, ahol a fal mellett a kabátok és a kalapok sorakoztak.
A fiú onnan nézte saját magát. Ily módon újra feltámadt benne a furcsaságnak és önkénynek tetsző normalitás szorongató, de egyszersmind kellemes érzése. Ám ugyanakkor úgy tűnt fel előtte, hogy lendületesen olvas; követte a szavak értelmét, amely fura módon nagyon jól megegyezett saját érzésével. Eszébe jutott minden olyan alkalom, amikor áhította és kívánta a névtelen, ismeretlen, sötét, magányos halált.
Hol Arnóba foly, a nevét levetvén,
gyalog futottam addig - vérem átszúrt
torkom sebéből az utat belepvén.
Ott szemem elhalt, szavam beleájult
Mária szent nevébe - ott elestem –
és húsom maga maradt és elárvult.
([Babits Mihály fordítása.])
Amikor ezeket a tercinákat olvasta, a sötét, mesterkélt és váratlan szánalom szorította össze a torkát, ugyanaz a saját maga iránti szánalom, amelytől akkor érzékenyült el legelőször, amikor arra gondolt, hogy megölték, és a tisztáson temették el; ez az érzés úgy bukkant fel tudata felszínére, mint valami súlyos és szomorú, de elodázhatatlan kötelességre való figyelmeztetés. Kevésbé határozott, de mély és megindult hangon folytatta az olvasást. A játék érzése mint valami makacskodásra és engedetlenségre bujtó vágy, tovább dolgozott benne, de most különös módon fanyar és álmélkodó szánalom hatotta át. Elolvasott még néhány strófát, azután azt kérdezte magában, hogy vajon tovább kell-e olvasnia, bár tudta, hogy ha fölteszi magának ezt a kérdést, ez azt jelenti, hogy abbahagyja az olvasást. És annál a verssornál, hogy A völgyre vak köd ült és sűrű éjjel, valóban megállt.
Pillanatnyi csend következett. – Nos? – kérdezte a tanár. A tantermet az a fajta némaság ülte meg, amellyel a rendkívüli eseményeket szokták 'várni az emberek.
Minden gyerek őt meg a tanárt nézte. De Luca már nem látott és nem hallott semmit. Arra gondolt, hogy ő Buonconte, ő fekszik holtan a két egymásba torkolló folyó partján. Úgy tűnt fel neki, látja az esővel terhes felhőket, amelyeket a fagyos szél rohamai tovasodornak, s amelyek a hegy láthatatlan csúcsáról hallgatag, szürke rajokban ereszkednek le arra a helyre, ahol feküdt, és csendbe és ködbe burkolják a testét. Azután fölötte és körülötte a ködben eleredt az eső. A lehulló cseppek a lucskos földre szitáltak, az örvénylő, bugyborékoló víz zavaros, háborgó tóvá gyűlt, aztán belezúdult a megáradt folyóba, tovább duzzadt, megmozdította és tovasodorta Luca félig elmerült testét. Az eső sűrűn hullott, Luca pedig hanyatt fekve, karját keresztbe fonva siklott hullámról hullámra lefelé. Hirtelen éles fájdalmat érzett; hallotta, hogy a nevét mondják, fölnézett: két könnycsepp gördült végig az arcán.
A tanár haragos álmélkodással meredt rá: – Megtudhatnám, hogy mi van magával? Hajlandó olvasni, vagy nem hajlandó? – így hát világos, gondolta Luca, hogy akkor is mindvégig meg kell maradnia diáknak, ha meg akar halni. Egy pillanatig várt, aztán megkérdezte: – Folytatnom kell?
Hangos megjegyzések hallatszottak az elsötétült teremben. A tanár intett a diákoknak, hogy maradjanak csendben, azután Lucához fordult, és azt mondta: – Hát mit gondol, hol van? Természetes, hogy folytatnia kell...
Luca felkavart lelke nem csillapodott le, a könnyek megálltak arca közepén, és fájdalmasan csiklandozták a bőrét. “Elolvasom a Buonconte epizódot – gondolta Luca –, mert ez az én epizódom... aztán megállok." Minden erejét összeszedte, és tovább olvasott, hangja még jobban megerősödött és kitisztult attól a belső bizonyosságtól, hogy nem Dante egyik alakjának a halálát, hanem a saját pusztulását mondja el. Úgy tűnt neki, hogy a tanár nem is hallgatja, inkább kíváncsian nézi. Mintha osztálytársai is valami új furcsaságot vártak volna tőle. Fennakadás nélkül elolvasott két versszakot, azután, mint előre látta, annál a verssornál, hogy s elszőtt a zsákmányolt homokhalomban, újra megállt. Az egész osztály, annak ellenére, hogy meg volt döbbenve, szinte ujjongó zsibongásba tört ki. A tanár nem is próbálta lecsendesíteni a zűrzavart. Lucához fordulva, megszokott hangján azt mondta: – Maga rosszul van... öltözzön fel és menjen haza... majd néhány nap múlva megbeszéljük a dolgot.
Luca azt szerette volna felelni: “Jól vagyok" – de úgy érezte, borzongás, majd nyirkos, lázas hőhullám fut végig a testén, s megértette, hogy a tanárnak alighanem igaza van. “Tehát, ha az ember nem akar olyan lenni, amilyennek a többiek hiszik vagy kívánják, akkor megbüntetik, vagy azt mondják rá: beteg" – gondolta magában. Ezen tűnődött, miközben összeszedte könyveit, amelyeket osztálytársa szánakozó és rémült buzgalommal sorba kivett a padból, és odanyújtott neki. Az egész osztály némán figyelte; az eső most már zuhogva verte az ablaküveget. Luca akaratlanul azt mondta magában, hogy ez ugyanaz az eső, amelyet képzeletben látott, s amely elragadta, magával sodorta élettelen testét. Hóna alá csapta könyveit, és elindult a terem vége felé. Harminc fej fordult feléje, hogy lássa, amint elmegy. – Loiacono – szólított fel a tanár egy másik diákot. Luca fölvette télikabátját, kinyitotta az ajtót, és kiment.
Végigsietett a kihalt folyosókon. A nyitott ajtókon keresztül látni lehetett. a többi tanterem padsorait, az ülő és figyelő diákokat, hallani lehetett a csendben a magyarázó tanárok magányos hangját. Olyannak tetszett a hangjuk, mint a papoké, akik gépiesen imádkoznak valamelyik kápolnában; a tantermek visszhangja megakadályozta, hogy a fiú megragadja a szavak értelmét. Luca lement a lépcsőn, kilépett az utcára, hirtelen üde nedvesség csapott az arcába. Szakadt az eső, a járdákat buborékok lepték el, a levegő csíkosnak és teljesen fehérnek tűnt fel, és a fehérségen és a csíkokon keresztül időnként átvillant egy-egy villám erős fénye. Luca először messziről, később közelebbről hallotta a mennydörgés fültépő dörejét, mintha valami sziklafal dőlt volna le, majd a száraz csattanást, amely olyannak tetszett, mintha jelet adna az esőnek, hogy megújult erővel zuhogjon tovább. Luca kilépett a kapualj alól, és hajadonfőtt elindult a felhőszakadásban.
Úgy érezte, hogy az eső vízzé változtatta át az egész, várost. Minden ház magasra törő, szürke vízoszlopnak, a járda sárgás, lobogó vízfelületnek látszott, úgy rémlett, mintha a kapualjakban rohanvást védelmet kereső járókelők elsötétült árnyképe is vízből volna, a lámpák megannyi vékony fekete hulláma s a villamosoknak az utcák mélyén duzzadó zöldes foltja nemkülönben. Az eső oldalvást zuhogott, aztán amikor a szél megfordult, szinte módszeresen megváltoztatta irányát. Luca érezte, hogy a víz hajáról tarkója és inge közt végigfolyik a hátán. Könyvei átáztak a hóna alatt. Belelépett egy pocsolyába, bokáig belemerült. Azután minden lépésnél bosszankodva érezte, hogy lába szétnyomja a vizet cipője duzzadt és síkos burkában. Így hát alul-fölül vízben sétált haza.
Szobájában lehevert az ágyra; egész testét remegés járta át, végigrázta lábától a fejéig. Fogai olyan erős és száraz koccanással verődtek össze, mintha fogak helyett két sor játékkocka volna a szájában. Úgy érezte, minden porcikája elzsibbadt, időnként izzó hőhullám futott végig egész testén, és elborította arcát; a fiúnak úgy rémlett, hogy ez a forróság belül csupa jég.
Észrevette, hogy az ajtó kinyílik; nem mozdult, hanyatt feküdt, fejjel lefelé, lábával a párnán. Hallotta, hogy anyja megkérdezi: – Hát te mit csinálsz? Hogyhogy? Nem a líceumban kellene lenned? – Azt hiszem, rosszul vagyok – felelte Luca kedvetlenül. Érezte, hogy egy kéz a homlokára simul, azután hallotta, hogy anyja fölkiált: – De hisz tűzforró vagy... Azonnal feküdj le. – Ebben a pillanatban a közeli templom harangjai kongatni kezdték a delet.
12
Luca betegsége majdnem három hónapig tartott. Az első hónapban a fiú szüntelen magas láza ellenére öntudata világos maradt, bár néha úgy vette észre, hogy ez a világosság, éppen mert beteg, mert lázas, rendellenesen áthatóvá válik, és olykor az őrület, a hagymáz határát súrolja. Már nem törekedett meghalni, biztos volt benne, hogy meghal, és beérte ezzel a bizonyossággal. Mivel meg volt győződve róla, hogy hamarosan elpusztul, úgy érezte, nincs más dolga, mint figyelni és titokban élvezni a halál munkáját. Már nem gyűlölte magát, mint akkor, amikor nem bízott benne, hogy képes lesz végigvinni a lázadást, de diadalmas megvetést érzett azok iránt az erők iránt, amelyek lelkében mind ez ideig ellenálltak és életben akarták tartani. Ezek az erők akarták, hogy szeresse a tanulást, a szüleit, a nevelőnőt, és most, régi támasztékaik vesztével, mielőtt végképp elmerültek a halál fekete áradatában, utolsó szalmaszálként mindent fölhasználtak, például a levest, amelyet a szobalány kanalanként etetett meg Lucával, a téli napfényt, amely rásütött ágyára, anyja aggódó szemét, apja elérzékenyült és szorongó arcát. Luca meg akart halni, s biztos volt benne, hogy meghal; de amikor anyja kétségbeesett és bátorító' hangon azt mondta: – Rajta, egyél még egy kicsit... akkor meggyógyulsz – ezek a megvetésre méltó erők megakadályozták, hogy azt válaszolja, amit szeretne, vagyis hogy: – Nem akarok meggyógyulni, meg akarok halni – és kényszerítették, hogy akarata ellenére mosolyogjon, és kinyissa száját. Később megvigasztalódott, mert arra gondolt, hogy ezeket az engedményeket tulajdonképpen mások életének tette, nem a magáénak, hiszen ő már végképp fölszedte a horgonyt azokról a nyomorúságos partokról, amelyeken olyan hosszú ideig vesztegelt.
Ilyen körülmények között a kettős játék, amelybe akkor kezdett bele, amikor a halál úgy tűnt föl előtte, mint a világgal való kapcsolataiból támadt problémák egyetlen megoldása, a cselvígjátékok szinte csikorgó következetességéig fejlődött. Szülei előtt engedelmesen eljátszotta annak a betegnek immár teljesen külsődleges szerepét, akinek meg kell gyógyulnia, a diákét, akinek majd folytatnia kell tanulmányait, a kamasz fiúét, akinek meg kell nőnie, férfivá kell érnie; de mihelyt magára maradt, nem volt egyéb, mint tudatos és elégedett haldokló, aki reménykedő lélekkel lesi a vég közeledtét. Reggeli lázméréskor örömmel állapította meg, hogy a csillogó higanyoszlop rövid idő alatt eléri a hőmérő legmagasabb fokait; a hosszú délutánokon örömöt okozott neki, ha érezte, hogy lázas zsibbadtságában betegsége fölülkerekedik öntudatán; éjszaka öröm volt elképzelnie, hogy a rövid, lázas, verítékes álom, amelynek időnként átengedte magát, észrevétlenül átalakulhat halállá. Halálvágya hallatlanul megerősödött, és szinte kézzel foghatóvá vált, úgy tűnt föl előtte, hogy ugyanolyan érzéki szenvedéllyel kívánja a halált, mint azelőtt a nevelőnő ölelését. Néha arra gondolt, hogy az élet talán csak egyetlen örömöt tartogat az embernek: a halált.
Anyja időnként terveket szőtt Luca jövőjéről. – Leérettségizel a líceumban – mondta egyik nap –, azután majd diplomát szerzel... ha jogász leszel, együtt dolgozhatsz apáddal, örökölheted ügyfeleit, irodáját... azután majd, ha eljön az ideje, feleségül veszel egy jó családból való úrilányt... De mielőtt megnősülsz, jó lesz, ha egy kicsit utazol, világot látsz... apádnak is ez a véleménye... elmész majd Franciaországba, Angliába... mind a két nyelvet abban az országban fogod megtanulni, ahol beszélik.
Luca úgy tett, mintha komolyan venné anyja terveit. – De az utazáshoz sok pénz kell – mondta.
– Majd mi adunk rá pénzt – felelte anyja büszkén. – Hasznos dolgokra mindig kaphatsz tőlünk, jómódú emberek vagyunk.
Luca legszívesebben rákiáltott volna anyjára: “Csakhogy én nem szerzek diplomát, nem fogok utazni, nem nősülök meg, sőt, soha többé nem kelek föl" – de mégis sikerült erőt vennie magán, bár úgy érezte, hogy az anyja makacssága és magabiztossága okozta dühödt felháborodásában szíve kétszer olyan gyorsan ver, és fogait akarata ellenére összeszorítja. Gyerekes mohósággal felelte: – Németországba is el szeretnék menni.
Úgy tetszett neki, hogy a mindennapi élet eladdig közelinek és elfogadhatónak tartott részletei, például az újságok, amelyeket apja az étkezés után az ő szobájában szokott olvasni, valami távoli messzeségbe tűnnek, valahányszor apjának az ablak előtt kirajzolódó alakjára és a kezében kiterített újságra nézett, undor fogta el a világ iránt, amelyben az újságot kiadják, megvásárolják és elolvassák. Az újság nem tartalmával keltett undort benne – arról eleve tudta, hogy jelentéktelen –, hanem azzal, hogy a könnyű, nagy terjedelmű papírlapok, amelyek tele voltak szórva fekete jelekkel, s amelyeken apja némán hordozta végig tekintetét, tárgyi mivoltukat és használatukat tekintve tetszettek képtelennek előtte. Ez hát a világ: temérdek olyan indokolatlan és megindokolhatatlan esemény történik benne, mint az újságolvasás, s minden ok nélkül, automatikusan, a tehetetlenségi erő jóvoltából halad a maga útján; édes érzés volt arra gondolni, hogy nemsokára búcsút mond neki, de csak egyetlenegyszer árulta el nyíltan, hogy mit forgat a fejében. Egy pillanatra fölhagyott a kettős játékkal, s egyenesen beszélt. Anyja éppen elő akarta keresni a bélyeggyűjteményt, hogy egy kicsit elszórakoztassa a beteget, Luca egy darabig hagyta, hadd kutasson hiába, azután így szólt: – Nincs meg... elajándékoztam.
– Micsoda? Elajándékoztad? – anyja önkéntelenül felkiáltott, hangja szinte harsogott hirtelen felháborodásában. De aztán mintha eszébe jutott volna, hogy Luca beteg, szelídebben folytatta: – Miért ajándékoztad el, mi jutott eszedbe?
– Azért, mert tudtam, hogy meg kell halnom – suttogta Luca.
Ez csak félig volt igaz, valójában nem azért szabadult meg a bélyeggyűjteménytől, mert tudta, meg kell halnia, hanem azért, mert meg akart halni. De anyja megrémült; futó pillantást vetett rá, aztán szinte a régi keménységgel mondta: – Ne beszélj butaságokat... miért kellene meghalnod? Meg kell gyógyulnod.
Lucának úgy tetszett, hogy ebben a "kell"-ben fölfedezi azt a zsarnokságot, amellyel oly régóta viaskodik; miután anyja kiment, hangosan, kihívóan megszólalt: – Ki mondta, hogy meg kell gyógyulnom? Meg kell halnom, és meg is fogok halni.
De akárcsak egészséges korában, betegsége alatt sem érzett halálvágyában Öngyilkos szándékot. Biztosan elcsodálkozik, ha valaki öngyilkosságról beszél neki, hiszen nemcsak a tett nem jutott eszébe sohasem, hanem a szó sem. A betegséggel járó félálomban halálvágya mégis ugyanolyannak tűnt fel előtte, mint régebben, amikor világosan és határozottan gondolt rá: szükségszerű áldozatnak, sok-sok más, kisebb áldozat elkerülhetetlen befejezésének. Keserűnek érezte ezt az áldozatot, de keserűsége más volt, mint amit az igazságtalan sors okoz, inkább olyannak tetszett, mint az erején felüli feladat vállalására kényszerült magányos, gyenge ember keserűsége, aki tudja, hogy nagy árat kell fizetnie a sikerért: kimondhatatlan keserűség volt, de valami ismeretlen öröm keveredett bele, mintha a halállal elérhetné egész élete célját. Luca nem tudta volna pontosan megmondani, hogy mi ez a cél, de abban biztos volt, hogy egyfajta szeretet nyilvánul meg benne, legalábbis erre vallott, hogy olyan ádáz gyűlöletre bujtotta.
Egyik éjszaka úgy rémlett neki, hogy valóban meghal, vagy helyesebben, megérti halálvágyának igazi jelentését.
Elaludt, azután hirtelen fájdalmas rázkódással felébredt; érezte, hogy egész lesoványodott, könnyű teste megrezzen, mint valami kiszáradt bokor, ha valaki gyökerestül ki akarja tépni. Körülnézett, s az éjjeliszekrényen éjjel is égő lámpa fényében úgy tetszett neki, hogy a szoba megszokott képében új és fájdalmas feszültséget fedez fel. Mintha valami sűrű és növekvő rezgés arra kényszerítette volna a tárgyakat, hogy kimozduljanak megszokott határaik közül a megritkult és villogó levegőben. Minden bútor és minden más holmi azonos maradt önmagával, mégis szinte megduzzadt attól, hogy jelentőségre tett szert, és fenyegető, ellenséges kifejezést öltött. Nem beszéltek a tárgyak, de mintha mély, rosszindulatú hangon sugdolóztak volna. Ez a feszültség, akárcsak azoknak az embereknek az izgalma, akik meg se mozdulnak, nem szólnak egy szót se, de világosan éreztetik a lelkűkben feszülő fenyegető indulatokat, kíméletlenül elidegenítette Lucát a valóságtól, és első ízben tüntette fel előtte úgy a halált, mint valami mágikus műveletet, ami lehetővé teszi, hogy kevésbé képtelen, szeretetreméltóbb és bensőségesebb világot alkosson, melyben mindent igazol a szeretet. Megértette, hogy nem is saját maga miatt, hanem a személyétől független valóság kedvéért kell meghalnia, mert csak így teremthet rendet benne, csak így elevenítheti meg. A szekrény, a nagy láda, a könyvállvány, az egész szoba, akárcsak szülei, az iskola, tanárai, osztálytársai, és ő maga is, amint ott feküdt az ágyban, egy olyasfajta lét részei voltak, amelyet egész életének minden korszakában álomként élt át, olyan kusza, sötét, lidércnyomásos álomként, amiben, bármennyire erőlködik is az ember, nem sikerül rendet teremtenie, aminek nem tud értelmet adni. Amikor megszületett, nem élni kezdett, hanem szörnyű és képtelen álmokat álmodni. Igen, meg kell halnia – gondolta, ki kell használnia e lidércnyomás hallatlan feszültségét, hogy felkiálthasson és felébredhessen.
Eszébe jutott, hogy ugyanilyen lidércnyomásos érzés fogta el azon a régi estén, amikor benyitott szülei szobájába, s látta, amint hálóruhában, pénzzel teli kézzel, leakasztják a falról a Szűzanya képét, és fölfedik a páncélszekrényt. Hirtelen megértette, hogy őmiattuk akar meghalni, és a világ miatt, amelynek részeit alkotják, hogy kiszabaduljon a gyűlöletnek és a képtelenségnek abból az érzéséből, amelyet ők sugalltak neki. s amely megakadályozta, hogy kedve szerint szeresse őket. Hirtelen úgy tűnt, hogy a halál csakugyan tőle függ. és könnyen túleshetne rajta, hiszen már tudta, hogy nem saját maga, hanem a többiek miatt hal meg; elégedett, halvány mosoly futott át az arcán. Úgy érezte, hogy a temérdek takaró alatt, amelybe igen gondosan be volt bugyolálva, a magas láz az izzadság perzselő fátylába borítja tagjait. Abban a tudatban, hogy a halálnak adja át magát, mosolyogva behunyta szemét, és elaludt.
13
De nem halt meg, csak önkívületbe esett. Nagy csapat jól megtermett ormányos állat ült komolyan az ágya körül; olyan látványt nyújtottak, mint a haldokló párnájánál egybesereglő orvosok, fejüket csóválták, azután odakuporodtak az ágy köré, mint a kutyák a csont köré, és a takaró fölé nyújtották ormányukat. Luca megrémült ezektől a hosszú, hajlékony, száraz, repedezett, szürke ormányoktól, amelyeken itt-ott gombostűhöz hasonló, ritka, egyenes sertéket pillantott meg; minden serte tetején tapadókorongféle volt, amelyet jó néhány reszkető szemöldökszál vett körül. A szemöldökök közül gyémántosan villogó szem nézett rá. A legnagyobb és legtekintélyesebb állat az ágy végében állt, és ormányát a fiú lába közé nyújtotta. A hullámzó, tekergő ormány hasa felé nyomult; Luca megragadta két kezével, és sírva-kiabálva megpróbálta elfordítani. De az ormány kemény is volt, nemcsak hajlékony, megnőtt a fiú kezében, s az arca felé nyúlt. Közben a falon, az ajtó mellett behajtott ujj formájú zöld daganatok nőttek ki, és gyors burjánzással végül is afféle növényzuhatag, boszorkányköröm-zuhatag vált belőlük; a körmök nyúlványai fölfelé álltak. A bokor a fogas helyén függött, s olyan volt, mintha a falban támadt fül alakú, széles fekete repedésből nőtt volna ki. Most egy széles kárimájú fekete kalap repült át a levegőn, és fönnakadt a bokor ujj formájú kinövéseinek egyikén. Újabb kalapok követték a bágyadt levegőn keresztül, mintha egy ügyes kéz hajította volna őket; fekete, kerek, nagy férfikalapok, különleges alakú, ismeretlen, sokszínű tollakkal díszített kicsi, Bittértől csillogó női kalapok. Ráhullottak a bokorra, beborították, eltakarták. Azután a kalapokkal teleaggatott bokor egyszer csak kimozdult a repedésből, s mint valami hatalmas páncélos gyík, hirtelen elkezdett ide-oda szaladni a falon. Úgy rémlett, mintha le akarna ereszkedni a padlóra, hogy nekirohanjon Luca ágyának de szerencsére a szobát a talppárkány magasságának feléig mozdulatlan, fekete víz lepte el, s valahányszor az állat elérte a vizet, szemmel látható dühvel visszahúzódott, eliramodott a mennyezet felé. Közben hosszú kecses, vékony fekete kígyók emelkedtek ki a vízből' egyre csóválták lapos fejüket, ugyanakkor a mennyezet egyik sarkában megjelent egy nagy lila madár, súlyos szárnycsapásokkal a kígyók fölé repült, leereszkedett a víz színéig, azután átszállt a másik sarokba. A madár többször érintette az ágyat, Luca látta a fejét, vaskos, horgas csőre volt, kerek, fehér szeme mintha üvegből lett volna. Egyszer csak meredeken lecsapott, csőre hegyével megragadott egy kígyót, kirántotta a vízből, azután gyorsan fölemelkedett. A kígyó úgy tekergett a levegőben, mint valami lebegő szalag, közben a madár jobbra-balra lengette, csapkodta a szobában. A repedésből, amelyben a fogas-bokor nőtt, zegzugos hasadék indult ki, gyorsan haladt fölfelé a falon, azután átterjedt a mennyezetre. Hirtelen egymás hegyen-hátán nyüzsgő fényes, barna bogarak jelentek meg benne; az egyik leesett a mennyezetről az ágyra, Luca lába közé, nemsokára egy másik, majd egy harmadik is lepottyant, végül egy egész fürt, azután száz meg ezer, szinte elsötétült tőlük a szoba. Már nyüzsgő szőnyegként borították be az ágyat. Luca ordított, hogy szedjék le róla a bogarakat, két kezével ellökte a szőnyeget, amely – úgy érezte – a hasa felé terjeszkedett. Kiáltására a szőnyeg összetekeredett az ágy végében, ott is maradt mozdulatlanul; vaskos, nyüzsgő hengerhez hasonlított. Ebben a pillanatban új veszedelem vonta magára Luca figyelmét. Az orvosságosüvegekben, amelyekkel tele volt az éjjeliszekrény, kopasz, púpos törpéket pillantott meg; hol lila fejüket dugták ki az üvegből, hol, még ennél is gyakrabban, hosszú, horgas kezüket. Egyikük úgy törte fel koponyájával a tányéron levő tojás egyik végét, mint valami ocsmány kiscsibe; vékony lába a másik végén bukkant ki; a törpe dülöngélve járni kezdett, úgy hordta a tojáshéjat, akár valami inget. Egy másik lovagló ülésben ült az üvegen, és a szemcseppentő gumiját nyomkodta; Luca látta, hogy a nyomásra fekete folyadék fut le-föl az üvegcsőben. Egy erősebb nyomásra újabb törpe bújt elő, emez rögtön Lucára öltötte nyelvét, azután táncra perdült, közben mind a két kezével fehér hasát fogta, amely a petéket hordó légyéhez hasonlított. A többi törpe rohangálni kezdett az orvosságosüvegek között, Luca evőeszközeit, villáit, kanalait fegyverként szorongatták markukban. A törpék tulajdonképpen nem bosszantották, sőt, szinte szórakoztatták a fiút, de úgy érezte, piszkosak, és mikor látta, hogy az üvegekből bújnak ki s az evőeszközöket lengetik, arra gondolt, hogy megfertőzik az orvosságokat és az ételt. Undorodva lökte el magától a gyógyszert és az ennivalót, sírt, kiabált. Végül is egy szakállas szent öreg szerzetes vigasztalta meg, aki a fal felől helyeslőén bólogatott. Igen ám, de a szemközti falon duzzadt, meztelen, fehér női has jelent meg; olyan feszes volt, mint egy dob; kétoldalt két nagy vörös fül nyúlt ki belőle, s az ágyékán háromszög alakú fekete szakállat lehetett látni. Luca ügyet se vetett rá, csakis a szerzetes jóságos és megnyugtató arcát figyelte. De egyszer csak az öregember elmosolyodott, kinyitotta a száját, és váratlan fintorral kiöltötte nyelvét. Ez a nyelv a nevelőnő fekete, ráncos, nedves nyelve volt, a végén vékony csigaszarv rezgett; a csiga hihetetlenül hosszúra nyúlt, először néhány pillanatig szarvát kifeszítve hullámzott a levegőben, azután fölfelé fordult – most olyan volt, mint egy hajfürt –, és lassan kúszni kezdett a szerzetes arcán, orrán, homlokán; csakugyan, óriási csiga volt; miközben kifelé csúszott a szerzetes száján, és fölmászott az ősz hajjal keretezett, tiszteletre méltó homlokra, a két szem közé, amely még mindig szelíd jóindulattal nézett Lucára, úgy rémlett, hogy testének nincs is vége. Ugyanakkor a másik falon a női has köldöknél szétrepedt, s a repedésben egy térd tűnt fel; úgy tetszett, hogy valaki be van zárva a hasba, és hiába vergődik, nem tud kiszabadulni. Azután a térd eltűnt, és óvatosan a padló felé nyújtózkodva, egy egész meztelen lábszár bújt ki a helyén.
Luca szüntelenül könyörgött szüleinek, hogy szabadítsák meg ezektől az elviselhetetlen lényektől, de nem volt ott sem az apja, sem az anyja; a fiú erős sziszegő hangokat hallott, mintha egy csomó eszeveszett színházi súgó kapkodva értelmetlen szavakat súgna a fülébe. Vagy harangok kongtak, s komor lüktetésük egybekeveredett a reszkető levegőben. A szoba távoli sarkából szüntelenül olyan száraz, vékony füttyszó hallatszott, mint a biztonsági szelepen kiszökő sűrített gőz hangja. Luca kiabálni kezdett, hogy zárják el a gázcsapot, mert különben mindannyian megfulladnak.
De miközben átélte a lázálom lidércnyomásait, folyton úgy érezte, mintha utat vágna magának a hallucinációk szövevényében, akár a vándor az erdő homályában a fatörzsek között, a kivezető ösvény felé, amelyre előbb-utóbb biztosan rátalál. Végül is egy nap egy nőt pillantott meg maga mellett; ott ült az ágya szélén, egyik kezével a homlokát tartotta, a másikkal etette; Luca nem ismerte, de a nő nyilvánvalóan nem lázálmának alakjai közé tartozott, hanem húsból-vérből való ember volt. Úgy tetszett, hogy feje fehér turbánba van becsavarva, alatta gondosan kifestett, túlérett nő mesterkélt, petyhüdt barna arca tűnt fel. Fejét, mint valami hiú madár, fölfelé tartotta magas, gömbölyű nyakán; amikor Luca néhány zavaros köszönő szót mondott, a nő élénk színű szeme, amelyet szinte elnyomtak a ráncok és a festék, rokonszenves fénnyel csillant meg; közben érzelgős mosoly villant fel a száján, s kilátszottak kétes fehérségű fogai; közülük kettő aranyfog volt. Amint Luca később megtudta, ápolónő volt, akit a lázas önkívülettől megrémült szülei fogadtak fel, hogy éjjel-nappal virrasszon mellette. Amit első látásra turbánnak gondolt, főkötő volt. Az ablakon beáradó fehér fény láttán a fiú rájött, hogy dél van; az ágya mellett a spanyolfal, amely rendszerint a szalonban állt, alighanem egy másik ágyat takart. Luca olyan mozdulatot tett, mintha jelezné, hogy zavarja a fény; a nő rögtön fölállt, és odament az ablakhoz. Talpig fehérbe volt öltözve; Luca észrevette, hogy apró, mesterkélt, keleti madárfeje alatt vaskos test feszül, amelynek elformátlanodott vonalai szélesen kirajzolódtak a szűk köpenyen. A nő leengedte a redőnyt, a szoba kellemes félhomályba merült, azután visszaült az ágy mellé, újra kinyújtotta kezét, hogy megtartsa Luca homlokát, közben másik kezével feléje nyújtotta a kanalat. Luca látta, hogy a keze hosszú, barna, száraz, körmei ki vannak festve. Egyik kisujján vörös köves kicsi gyűrűt viselt.
Ekkor, minthogy egyre jobban eloszlott a lázálom köde, Luca, a láz csökkenését követő halálos kimerültség ellenére, észrevett egy különös és számára teljesen újszerű tényt. Az ápolónő, annak ellenére, hogy túlérett volt és idomtalan, a szoba, amelyet azelőtt gyűlölt, s végül is minden tárgy új, szelíd, tiszta, nyájas, szeretetre méltó és – hogy úgy mondjuk – étvágygerjesztő fényben tűnt fel előtte. Meglepve vette észre, hogy nem is annyira nézi a dolgokat, mint inkább mohón rájuk veti tekintetét, ahogyan a kiéhezett állat veti rá magát hosszú koplalás után az ételre. Itt van például az éjjeliszekrény, rajta az orvosságosüvegek és – fiolák, amelyek között önkívületében mintha mocskos törpéket látott volna rohangálni. Most tisztes, egyszerű, különböző színű vagy áttetsző üvegeknek látszottak, amelyeket parafa dugóval dugaszoltak be, vagy lecsavarható bádogkupakkal zártak le, és cédulákat ragasztottak rájuk, a gyógyszerészek sietős dőlt betűkkel írt használati utasítása megnyugtatónak és kedvesnek hatott rajtuk. Luca érezte, hogy ezek a rendbe rakott üvegek, bennük a porok és a folyadékok, s a feliratok, amelyek minden üvegen megjelölték, hogyan kell szedni a gyógyszert, az ő javát szolgálják. És úgy tűnt föl neki, hogy szándékukat hasonló rokonszenvvel viszonozza. Amikor azután tekintetét az éjjeliszekrényről az ápolónőre fordította, akinek arca kirajzolódott az üvegek mögött, ugyanaz az öröm és szeretet fogta el. Az asszony túlérett volt, de Luca, bár észrevette az arcpirosító és a fekete szemöldökfesték alatt a finom ráncokat, akaratlanul is megszerette, sőt kívánta őket, mint valami jelentéssel gazdag részleteket, ugyanúgy, ahogy az ember egy szerény külsejű, de finom nedvéről híres gyümölcsöt szokott megkívánni. Valami majdnem arra ösztönözte, hogy kinyújtsa kezét, s megsimogassa a nő szemét és arcát. Szeretettel teljesek és áthatóak voltak azok a gondolatok is, amelyeket ez az arc, ez az újfajta rokonszenv sugallt neki. A nő fiatal korában biztosan nagyon szép volt, gondolta, és nagyon keserves érzés lehet számára, hogy már nem szép; valamikor régen minden bizonnyal gazdag volt és szabad, és most csak azért dolgozik mint ápolónő, hogy legyen miből megélnie. De Lucának úgy tűnt, hogy rokonszenve nem erotikus vonzalomból ered. Nem olyan, mint az az undorral kevert rokonszenv, amelyet annak idején a nevelőnő iránt táplált. Valójában ugyanazt érezte a nő iránt, amit nem sokkal előbb az orvosságosüvegek iránt; és amikor tekintetét a nőről a szoba felé fordította, úgy tetszett, rokonszenv fogja el a bútorok iránt is, amelyek már nem nyújtanak gyötrelmes látványt, nem feszíti szét őket a képtelenség, hanem nyájasak és nyugodtak, mozdulatlanságukban kedves, régi jó barátokhoz hasonlítanak. Eztán a ruhafogasra nézett, amely önkívületében mintha gyíkká változott volna, és le-föl szaladt volna a falon, de most látta, hogy tulajdonképpen egyszerű háromkaros ruhafogas, és örült neki, hogy látja; az ápolónő rövid szoknyája és blúza lóg rajta; Luca annak is örült, hogy ezek a ruhadarabok nem hivalkodók. hogy szegény emberre vallanak. Tehát ebben az új szemléletben mintha minden értelmet nyert volna; igaz, nagyon szerény és alázatos, de konkrét értelmet. Az a jóindulat, amely az egész valóságot rokonszenvvel itatta át, valami szerény, de szükséges rend értelmével bővült, amiben már semmi sem látszott képtelennek és fölöslegesnek, mint azelőtt. Ezek az üvegek csakugyan üvegek voltak, az a ruhafogas csakugyan ruhafogas volt: már nem fenyegetett az a veszély, hogy az üvegekből törpék dugják ki a fejüket, vagy hogy a ruhafogas futkosni kezd a falon. De meglepetése akkor érte el tetőfokát, amikor az ápolónő már megetette, és elkezdte mosni az arcát. A nő elvitte a tálcát, s rajta a tányérokat meg az evőeszközöket, és letette az asztalra az ablak elé; azután frottírtörülközőt terített az ágyra, kiment, majd egy pillanat múlva meleg vízzel teli alumínium mosdótálat, szappant és fésűt hozott be. Letette a mosdótálat az ágyra, oldalvást leült, belemártotta a szappant a vízbe. Azután, miközben könnyű ujjaival beszappanozta a fiú képét, majd egy kicsi, kellemes langyos vízzel átitatott szivaccsal lassan letörölte róla a szappant, Lucának úgy tűnt, hogy valami ismeretlen bájt és finomságot fedez fel saját arcán. De amikor a nő odanyújtotta neki a tükröt, és megkérte, hogy fogja. amíg megfésüli a haját, Luca látta, hogy a képe sápadt és beesett, s a látvány sugallta érzés mélységesen megdöbbentette. Arca, amelyet a betegség meg vékonyított, megtisztulva emelkedett ki a lázas önkívületből, akár valami megtépázott, feldúlt táj a dühödt vihar ködeiből. Észrevette, hogy szeretet fogja el az iránt a kamaszarc iránt, amely álmatag szemekkel ránéz. Igaz, szeretete semmiben sem különbözött attól a rokonszenvtől, amelyet a nő iránt és az összes többi dolog iránt érzett; de visszaemlékezve az önmagával szemben táplált gyűlöletre, rádöbbent a változás legfontosabb sajátosságára.
Az ápolónő végzett a fésüléssel; nem úgy fésülte a fiú haját, ahogy Luca azelőtt szokta, oldalt nem választotta el. De Luca nem akart tiltakozni. Ezt is újszerűnek és szeretetre méltónak fogta fel, s úgy tetszett neki, hogy hálás a nőnek tévedéséért. Az ápolónő levette a törülközőt az ágyról, fogta a mosdótálat, kivitte. Egy pillanat múlva már vissza is jött, s ahogy bizonyára szokta, könyvvel a kezében leült az éjjeliszekrény mellé. Nyugodt és nyájas mozdulatai a szobát is olyannak tüntették fel, mintha szinte varázsütésre azon igyekezne, hogy nyugodt és nyájas legyen. Luca kis ideig hallgatott, azután így szólt: – Föl szeretnék ülni az ágyban, kérek egy vagy két párnát a hátam mögé.
– De vigyáznia kell, nehogy megfázzon – felelte a nő. Fölállt, kiment, és két párnával tért vissza. Luca fölé hajolt, egyik karjával átölelte a derekát, segített neki fölemelkedni, azután a háta mögé tette a párnákat. Ez az erőfeszítés is elég volt hozzá, hogy Luca úgy érezze: leszalad a vér az arcából, s tekintete elhomályosodik, mintha ájulás környékezné. A nő rásegítette a pulóvert, és megint leült mellé. Egy pillanat múlva Luca megkérdezte: – Ugye, nagyon rosszul voltam?
Az ápolónő térdére fektette a könyvet, ránézett, és azt felelte: – Igen, nagyon.
– Meg akartam halni – mondta Luca őszintén.
Az ápolónő felállt, egyik kezével megsimogatta Luca haját, közben kedvesen nézett rá. Azután azt mondta: – De most meg fog gyógyulni.
Luca fölnézett a nőre, de nem szólt egy szót sem. Hirtelen elérzékenyült, köd borult szemére. – Meggyógyul, ha engedelmeskedik, és mindent megtesz, amit meg kell tennie – folytatta az ápolónő. Luca némán megfogta a kezét, és lassan, szinte elgondolkozva elkezdte csókolgatni. Közben tágra nyílt szeméből kicsordultak a könnyek.
14
Lábadozása vége felé Luca egyik este már belefáradt az olvasásba, s fejét a párnára hajtva szunyókált, amikor az ápolónő benyitott az ajtón, és ünnepélyes arccal, mint aki jó hírt közöl. Így szólt a küszöbről: – Készüljön fel... már folyik a víz... egy pillanat, és végre megfürödhet.
– Megfürödhetek?... Nem fogok elszédülni? – kérdezte Luca.
– Ne féljen, majd ott leszek és segítem – felelte a nő. Máris elindult föl-alá a szobában, és okleveles ápolónőhöz illő fürge, pontos mozdulatokkal, amelyek nagyon is ellentétben voltak deklasszált úrinő külsejével, elkezdte az előkészületeket. Lucának úgy tetszett, hogy a nő örül a gyógyulás útján tett új lépésének, s ez hálával töltötte el, hisz végeredményben – gondolta – ő csupán egy a sok beteg közül, és az ápolónőnek semmi oka sincs rá, hogy örüljön felépülésének, sőt, ha vége a betegségnek, az ő megbízatása is véget ér, s talán meglenne rá az oka, hogy elégedetlen legyen. A nő kiment, majd nemsokára visszajött egy nagy frottírlepedővel, leterítette a fűtőtestre, hogy melegedjen. Azután odament a szekrényhez, kivett egy teveszőr köpenyt, amelyet Luca anyja nemrégiben vett, arra az időre, amikor a fiú már fölkelhet. Az ápolónő az ágy végében álló karosszékre helyezte a köpenyt, azután letett a földre egy pár ugyancsak új papucsot. – Jó forró fürdő – mondta, majd lehajolt, s a papucsot sarkával az ágy felé fordította –, meglátja, milyen jól fogja érezni magát utána. – Kedvtelve beszélt, de mintha csak saját magához szólna, szavai kicsit szórakozottnak tetszettek, s ez még természetesebbnek és kedvesebbnek tüntette fel őket. Mintha csakugyan a szívéből jöttek volna, és nem az lett volna a célja velük, hogy örömet okozzon Lucának. Újra kiment, nyitva hagyta az ajtót. A fürdőszoba közel volt, a folyosó másik oldalán; tisztán lehetett hallani, amint a víz vidám csobogással a kádba folyik. Az ápolónő egy kicsit elidőzött, talán arra várt, hogy a kád megteljen, majd hirtelen zihálva besietett a szobába, fogta a köpenyt, széttárta, Luca felé nyújtotta, s azt mondta: – Gyerünk, gyorsan... kész a fürdő... keljen föl.
Luca máskor szégyellt volna pizsamában mutatkozni a nő előtt. De a játék immár megváltozott, és mindazt, amit régebben visszataszítónak talált, most voltaképpen örömest elfogadta. Az ápolónő lehúzta róla a takarót, a fiú felült. Nyomban érezte, hogy a feje megszédül, és a vér leszalad az arcából. Az ápolónő ott állt előtte a széttárt köpennyel, de Lucának nem akarózott fölállni. Még egy darabig tétovázott; rosszul érezte magát, amint lábát lógatva, sápadt arcát egyik vállára hajtva, üldögélt az ágy szélén. A nő megértette, ledobta a köpenyt. – Gyengének érzi magát... Megvan rá az oka... Várjon, majd segítek. – Erős karjával átfogta a fiú derekát, és talpra állította. Lucának egy darabig az volt az érzése, hogy lába nem támaszkodik a földre; gyengesége amolyan ürességnek tűnt fel előtte, amely lábainak formáját öltötte fel, bár nem volt meg benne a láb szilárdsága vagy ereje. Hallotta, hogy az ápolónő azt mondja: – Most bújjon bele a köpenybe... Gyerünk, gyorsan. – Luca engedelmesen megfordult, és hagyta, hogy a nő egyik karját a másik után bedugja a széles karlukba, aztán állva maradt, közben a nő fürgén összezárta a köpeny két szárnyát. – Induljon el – mondta, és átkarolta a derekát. – Ne féljen... itt vagyok.
Luca megtette az első lépéseket, a nő oldalról, derekánál fogva támogatta, közben aggodalmaskodó, figyelmes képet vágott; a fiú az ápolónő arcának láttán a dereka köré fonódó karral való érintkezéstől mintha visszanyerte volna erejét; úgy érezte, lába minden lépésnél egyre jobban megbarátkozik a földdel, s a biztonság, a szilárdság újszerű és kellemes érzését viszi át lábszárára és egész, testére. Akárcsak akkor, amikor az önkívület lidércnyomásából felébredt, és a szoba bútoraira pillantva, szinte étvágya támadt, most is úgy tetszett neki, mintha kiéhezett volna a padlóra, amelyen jár, és minden megtett lépésnél valamivel több táplálékot nyerne belőle. – Talán nem vagyok olyan gyenge, mint gondoltam – mondta nekibátorodva. Az ápolónő rábólintott, közben tovább támogatta. Egymást átkarolva mentek ki a szobából; a folyosó homályos volt és csöndes, Luca ebből arra következtetett, hogy kettőjükön kívül valószínűleg senki sincs a lakásban. Beértek a fürdőszobába; az ápolónő leültette Lucát egy zsámolyra, azután becsukta az ajtót. A fürdőszobában pokoli meleg volt, a kád megtelt forrónak látszó kékes vízzel; a nő elzárta a csapokat, új szappant tett a szappantartóba. Luca egy kicsit zavarodottan tűrte, hogy levegye róla s az ajtó melletti fogasra akassza a köpenyt. Amikor már csak a pizsama volt rajta, egy pillanatig arra gondolt, megkéri az ápolónőt, hogy menjen ki. De a nő, úgy tűnt, ügyet se vetett zavarára, sőt föl se figyelt rá. Luca elhatározta, hogy pontosan azt csinálja, amit a nő mond neki. – Most vegye le a pizsamát – mondta a nő –, és lépjen be a kádba... Majd beszappanozom.
Luca engedelmesen fölállt, és hagyta, hogy az ápolónő levegye kabátját. Azután a nő lehajolt, könnyű kézzel kigombolta a nadrágját, leengedte a lába fejéig, és máris fölemelkedett; közben az arca egy kicsit elvörösödött. A fiú arra gondolt, hogy a meghajlással járó erőfeszítéstől pirult ki. Luca, amikor már semmi sem volt rajta, elbizonytalanodott, de érezte, hogy az ápolónő egyik kar javai megint átöleli derekát, és szelíden a fürdőkád felé tolja. Ekkor először egyik lábával, azután a másikkal belépett a forró vízbe, s végül lassan elhelyezkedett a kádban. – Hogy érzi magát? – kérdezte az ápolónő; közben leült egy zsámolyra, és merően nézte a fiút.
– Nagyon gyenge vagyok – felelte Luca. Ez igaz is volt. A forró vízben újra érezte tarkójában azt a furcsa ürességet, és egy kicsit émelygett a gyomra. – Föl kell állnia...
– mondta az ápolónő – jól beszappanozom... azután leöblíti magát, és rögtön kijön a vízből... Nagyon legyöngülne, ha sokáig fürdene. – Luca ránézett, azután saját magát kezdte figyelni a fürdőkádban: teste kissé bizonytalanul lebegett a könnyű, kékes fényben; ez a látvány ugyancsak a szeretet érzését sugallta neki, mint az előbb, amikor a tükörbe nézett, az arca. Ágyéka, s rajta a ragyogó és buborékokkal beszórt barna szőrszálak, amelyek ide-oda lebegtek nemi szerve körül, akár az algák a kristálytiszta tengervíz mélyén egy tengeri rózsa körül, nem tűntek fel illetlennek előtte, hiszen tökéletes összhangban voltak szűzies, sovány, fehér teste többi részével. – Most legyen szíves fölállni – mondta az ápolónő. A fiú összerezzent, fölemelte szemét, és rájött, hogy akárcsak ő maga, a nő is a kád fenekén elnyújtózó testét nézte a zsámolyról. – Igen – mondta, és fölállt.
A víz lábszára közepéig ért; a szemközti falon lógó tükörben látta saját meztelen testét és az ápolónőt, amint kipirult arccal feléje hajol és beszappanozza. A hátán kezdte, azután következett a mellkasa, végül a hasa. Luca észrevette, hogy még bágyadtan és lassan gondolkodik ugyan, de érzékenysége talán kifinomult a betegségtől, és sok mindenre fölhívja figyelmét, amire azelőtt nem figyelt volna fel. Például a nő fürgeségében bizonyos hivatásos készség és túlzott buzgalom nyilvánult meg, ami különös módon zavarta a fiút. bár ellustult eszével nem tudta volna meghatározni a zavar termijeiét. Az ápolónő fölegyenesedett, keze fehér lett a szappantól.
– Most merítkezzen meg – mondta. Luca engedelmesen újra becsúszott a vízbe.
A nő kiment, de máris visszajött, kinyújtott karján behozta a törülközőt. – Gyorsan... gyorsan, amíg meleg – kiáltotta. Luca fölállt, lábával tétovázott egy pillanatig a kád szélén, azután kilépett a vízből. Az ápolónő máris ott volt mellette és különös gyengédséggel szorosan beburkolta a forró lepedőbe... – Ugye, jó meleg? – A nyakig bebugyolált fiúnak akaratlanul is észre kellett vennie, hogy oly sok idő után végre villanásnyi megkönnyebbülést érez. – Most gyorsan meg kell törülköznie – mondta a nő. Luca leült a zsámolyra, a nő letérdelt elé, és erőteljesen dörzsölni kezdte a lábszárát. Olyan erővel dolgozott, hogy arca hamarosan bíborvörösre vált; térdelésében volt valami sötét, szenvedélyes imádás, ami zavarba hozta Lucát. Amikor fölfelé haladt a lábán, és kezével hozzáért Luca ágyékához, a fiú ösztönösen összerezzent, és hirtelen megértette, amit eddig szinte akarata ellenére csak sejtett, azt, hogy a véletlen jóvoltából rajta és az ápolónőn kívül ezen az estén senki sem volt a lakásban; tehát most megismétlődött, ami hónapokkal azelőtt közte és a nevelőnő között történt. A különbség csak annyi, hogy azóta lélekben megváltozott, és most elfogadná, amiről akkor úgy érezte, hogy vissza kell utasítania.
Az első, talán akaratlan érintés után az ápolónő szinte minden erejét elvesztette; Luca érezte, hogy keze tétovázik, mintha a masszírozás helyett legszívesebben simogatná is, meg nem is. Keze végigszaladt egész testén, de úgy tetszett, mintha mindenáron ki szeretné kerülni az ágyékát, mégis időnként a legtávolabbi helyekről hirtelen mozdulattal, amelyet a kapkodás és a lelkiismeretfurdalás otrombává és esetlenné tett, egyre-másra éppen az ágyéka felé siklott. Ez a hirtelen betörésszerű mozdulat nagyon különös volt, egyszerre alattomos és mohó, olyannak tűnt, mint a madár csőrének csapkodása vagy az állat harapása. Különben az ápolónő kigyúlt arccal lehajtotta homlokát, mintha el akarná rejteni szemét, s így immár nagyon is világosan kimutatta, milyen természetű érzések kavarták fel. Luca csak nézte, és úgy rémlett neki, hogy minél szorosabb körben dörzsöli a hasát, annál jobban kigyullad az arca. A nő térdben meghajló vaskos teste szinte megfeszült attól az örömmel vállalt, de egyszersmind elfojtott vágytól, hogy másfajta, szabadabb érintkezéssé változtassa át a masszírozást. De Luca, ellentétben azzal, ami valamikor közte és a nevelőnő közt történt, most egyáltalán nem akart visszahúzódni, és egy cseppet sem undorodott. Úgy érezte, nem más, mint egyszerű tárgy az ápolónő kezében, amely azonkívül, hogy szófogadó és engedelmes szeretne lenni, elveszítette minden akaraterejét. Ezek a gondolatok szinte kiverték fejéből a nőt és asszonyi szenvedélyét. Végre egy erőteljesebb és kéjesebb simogatás után az ápolónő fölállt, és azt mondta: – No, most felöltözhet.
Luca fölállt, a törülköző leesett a földre. Luca nemi szerve a masszírozástól szemmel láthatóan megmerevedett; de a fiú meglepődve vette észre, hogy nem szégyelli magát. Ez is új volt neki, s újabb bizonyítékot látott benne arra, hogy meghitt, új viszonyba kerül önmagával és a világgal. Azelőtt lehetetlennek tartotta volna, hogy ilyen egyszerűen, viszolygás és hiúság nélkül fogadja az effajta testi gerjedelmet. Minden esetben lázadásnak fogta volna föl, és önkéntelenül nyomban lefékezte, elfojtotta volna. De most úgy tetszett neki, hogy az ösztönök minden megnyilatkozását el kell fogadnia, akár önmagáról, akár az ápolónőről, akár a saját, akár az asszony vágyáról van szó, bármilyen váratlanul éri is és bármily kevéssé tudja ellenőrizni; olybá kell tekintenie, mint egyfajta igazán szeretetre méltó és igazán érthető valóság megnyilvánulását. Lám, meztelenül áll a nővel szemben, testén jól látni az érzéki gerjedelem jeleit; de mégse kívánja, hogy másutt legyen, vagy más legyen, mint amilyen. Álmélkodó szórakozottságából az ápolónő hangja rázta fel. – Legyen szíves, öltözzön fel. – Luca összerezzent.
Szótlanul tűrte, hogy a nő ráadja a pizsamát, és újra beburkolja a köpenybe. – Hogy érzi magát? – kérdezte az ápolónő, amikor kinyitotta az ajtót.
– Jól.
Kimentek a fürdőszobából, elindultak a folyosó szőnyegén, az ápolónő támogatta. Megint úgy viselkedett, ahogy foglalkozásához illik, bár kimutatta túlzott szolgálatkészségét. A folyosón megint hallatlan gyengeség fogta el Lucát; szeme elhomályosodott, jeges hideget érzett a homlokán, halántékán. – Rosszul érzem magam – suttogta, és az ápolónő karjára dőlt. Amikor észrevette, hogy ott ül az ágyán, úgy rémlett neki, hogy ájulásból tért magához: az ápolónő vizes kendővel dörzsölte homlokát. – Semmi baj – mondta a nő –, a fürdő elgyöngíti az embert.— Luca nem felelt, az ápolónő levette róla a köpenyt. aztán felemelte a takarót és aláigazította a fiú lábát. A tiszta lepedő üdesége örömmel töltötte el, amiért – úgy vélte – a nőt illeti a hála. – Most próbáljon meg pihenni – hallotta. Az ajtó becsukódott, s a fiú magára maradt.
15
A következő napokban az ápolónő egyszer se tett célzást a fürdőszobai jelenetre, Luca sem gondolt rá, hogy eszébe juttassa. nem azért, mintha nem örült volna az első közeledés folytatásának, hanem inkább azért, mert sokkal jobban hajlott arra. hogy passzívan alávesse magát a nő akaratának, bármit kíván is tőle, mintsem a saját szándékát valósítsa meg. Különben beérte vele, hogy sikerült megértenie ennek a kísérletnek a jelentését; az már kevéssé érdekelte, hogy a kísérlet megreked-e a kezdet kezdetén. De számot vetett azzal is, hogy a nő folyton őrá meg arra gondol, ami a fürdőszobában történt, és bizonyos kíváncsisággal várta ennek a mérlegelésnek az eredményét. Amikor megpróbálta saját érzéseit meghatározni, észrevette, hogy azon az erős, de általános vonzalmon kívül, amely hasonló körülmények között bármely más nő iránt is föltámadna benne, továbbra is azt a ragaszkodó, megértő és érdektelen rokonszenvet táplálta az ápolónő iránt, amely immár minden emberhez és minden tárgyhoz való viszonyát jellemezte, s amely ez esetben egyfajta nyájas, de őszinte kíváncsiságban nyilvánult meg az ápolónő jelleme és múltja iránt. A nő most már inkább csak társalgott vele, mintsem ápolta; egyre nagyobb bizalommal volt a fiúhoz, olyannyira, hogy elmesélt neki egy csomó történetet az életéből; ezek mind, vagy majdnem mind viszonyairól szóltak, amelyeket nagyszámú, különböző életkorú és társadalmi helyzetű férfival folytatott. Ahogy Luca előre elgondolta, a nő fiatal korában jómódú volt, de meghalt a férje, saját magának kellett kenyérről gondoskodnia; többfajta munkával próbálkozott, végül a betegápolásnál kötött ki. Eleinte tétovázott, tartózkodóan viselkedett, de miután látta, hogy Luca egyáltalán nem ütközik meg a hallottakon, egyre inkább nekibátorodott, végül a maga szenvelgő modorával szinte szemérmetlennek tűnt fel. Amolyan mindennapos élete volt, csupa tévedés és hiúság. Ő maga is igazi hétköznapi jelenség volt, megvolt benne a lecsúszott úriemberek minden előítélete, például az, hogy rangján aluli munkát végez. De Luca előtt új keletű, megértő türelme jóvoltából ez a hiúság és ezek a hibák nemcsak megbocsáthatóknak, hanem szeretetre méltóknak tetszettek. Főként azt találta kedvesnek, hogy az ápolónő még mindig szépnek és fiatalnak képzeli magát; ezt régebben nevetségesnek tartotta volna, de most a nő jellemének egyik erőteljes vonását látta benne. Egyik nap a női szépségről beszélgettek; az ápolónő egyszer csak felállt, csípőjén és hasán lesimította köpenyét, és páváskodva végigsétált a szobán. – Ide nézzen. Mondja meg, hány nálamnál fiatalabb nő dicsekedhet vele, hogy ilyen alakja van? – kérdezte. Szeme csillogott, tenyerét végighúzta ülepén, kidüllesztette mellét, és ide-oda forgatta fejét. Luca akaratlanul elmosolyodott, de örült, mert észrevette, hogy a mosoly rokonszenvből fakadt.
Közben erőre kapott, és már maga fürdött. Eleinte az ápolónő még segített neki, de most nem gerjedt fel, és nem merészkedett odáig, mint akkor este. Úgy tetszett, valóban lemondott Lucáról, de egyfajta szeretetteljes és melankolikus sajnálkozást lehetett érezni rajta, mintha vágyának elfojtásában új, bár szomorú ösztönzést talált volna a szerelemre. Ezt Luca is észrevette egyik nap; éppen félig lehunyt szemmel feküdt, úgy tett, mintha aludna; látta, hogy az ápolónő sokáig nézi; hirtelenében nem tudta volna meghatározni, mi a különös arckifejezésében. Zavar és talán harag tükröződött a szemében. Mintha nem is saját tudatában, hanem inkább a fiú arcában keresné lemondásának okait. És mivel nem találja meg, haragudna saját magára, amiért nem meri félredobni aggályait, és kedve szerint nem élvezi ki Lucához fűződő kapcsolatát.
Egyik este az ápolónő, amikor tálcán bevitte a vacsorát, leült Luca ágyára, és azt mondta: – Azt hiszem, ez az utolsó nap, amit magával töltök.
Luca ártatlan tekintetében némi ravaszság villant meg, amikor fölemelte szemét a tányérról. – Sajnálom... és mikor megy el? – kérdezte.
– Holnap este – felelte a nő. Merően figyelte a fiút, majd hozzátette: – Én is sajnálom.
Luca ránézett. A nő kényelmetlenül ült az ágyon, mellét és arcát feléje fordította, fél kezével a takaróra támaszkodott. A fiú észrevette, hogy az arcpirosító alatt bőrének melegebb vörös színe van, mint amikor valakinek felbolydul, felkavarodik a vére. Akárcsak azon az estén a fürdőszobában, szeme mint valami régi, homályos foglalatba zárt drágakő, érzelgősen csillogott kifestett arcában. – Megszoktam magát – mondta.
Luca nem szólalt meg. A nő halkabban folytatta: – Talán egy picit meg is szerettem.
Luca mindenre fel volt készülve, csak erre a szerelmi vallomásra nem. Élete egyetlen szerelmi tapasztalata a nevelőnővel való rövid kapcsolata volt. Úgy képzelte, hogy az ápolónő is szavak nélkül veszi át a kezdeményezést, és ráerőlteti passzivitására saját kéjvágyát. Nem számított rá, hogy a nő szenvedélyében ennyi érzelmesség van; eddig ellentmondást nem tűrőnek és bujának képzelte vonzalmát. Így hát egy pillanatra hideg és meglepett zavarba esett. – Igazán? – kérdezte színtelen hangon.
– Igen – felelte az ápolónő –, de nem baj. – Megrázta fejét, lesütötte szemét, és olyan fintort vágott szájával, mintha zokogást fojtana el. Ekkor Luca őszinte hangon így szólt: – Talán én is megszerettem magát... csak magán múlott volna...
Nem fejezte be a mondatot, az ápolónőre nézett. Ez az igazság, gondolta, a tiszta igazság. De honnan veszi ezt a gyakorlott csábítóra valló, kissé ravasz biztonságot? Úgy örült neki, mint aki valami új keletű képesség révén alkalmassá válik a cselekvésre és arra, hogy kapcsolatba lépjen másokkal. A nő Lucára emelte csillogó szemét, és megkérdezte: – Szóval, ha akartam volna?... – Luca rábólintott. Most arra gondolt, hogy a nő ráveti magát, egy kicsit úgy, mint a fürdőben, de bátrabban, és a képmutatás árnyékától is mentes erővel; azon tűnődött magában, hogy vajon hogyan kell viselkednie. Ebben a pillanatban szülei az asztalnál ülnek, félóránál előbb nem jönnek be. Elég lesz ez a rövid idő? Nem fordulhat-e elő, hogy anyja valamilyen okból idő előtt nyit be? Észrevette, hogy kételyei és szorongásai ellenére sem fél a szerelemtől, sem következményeitől; de józan hangon csupán ennyit mondott: – Arra gondoltam, hogy ha maga akarta volna azon a napon, a fürdőszobában... Senki sem volt a lakásban, könnyű lett volna...
Várakozása ellenére az ápolónő nem vetette rá magát, hanem fölállt, messziről ránézett, kinyújtotta a karját, lassan végigsimogatta az arcát, majd így szólt: – Akkor maga még nagyon gyönge volt... és aztán maga még gyerek...
Luca arra gondolt, hogy ez is vitathatatlan igazság; nem válaszolt, csak lesütötte a szemét. De az ápolónő kezébe fogta az állat, éppen úgy, ahogy a kisgyerekekkel szokták, ha arról faggatják őket, hogy mi a kívánságuk, és megkérdezte: – Hát örülnél neki... ha éjszaka bejönnék?
Luca fölnézett a nőre, és egyszerűen így felelt: – Persze hogy örülnék. – A nő mozdulatlanul állt előtte, majd elnyelte nagyon is fiatalos, csillogó szemével, amely annyira különbözött festéktől fölmart öreg, hideg szemhéjától, ami alól kiragyogott. Aztán sokat ígérő, nagylelkű, anyás hangon azt mondta: – Nos... ha csakugyan örülsz neki... akkor bejövök hozzád.
Luca intett a fejével, mintha azt akarná mondani, hogy rendben van. Az ápolónő hozzátette: – Be fogok jönni... de vigyázni kell... nem szabad zajt csapni. – Egy ideje már nem Luca szobájában aludt a spanyolfal mögött; a fiú arra gondolt, hogy ezt a figyelmeztetést inkább saját magának szánta, mint neki. A nő végül így szólt: – Akkor néhány óra múlva. – Még egy kis ideig elnézte a fiút, mintha arra volna kíváncsi, hogy milyen hatást tesz rá ígérete; aztán fogta a tálcát és kiment.
Luca, amikor magára maradt, fölvett az éjjeliszekrényről egy könyvet és olvasni kezdett. De hamarosan észrevette, hogy nem tudja felfogni a szavak értelmét. Arca erősen égett, mintha a nő, amikor rámeresztette szemét, homlokától a nyakáig megperzselte volna sóvárgó tekintetével. Kellemes, bensőséges érzés volt, az eladdig ismeretlen érzéki vitalitás benyomását keltette. El akarta terelni figyelmét erről az égésről és a vele járó zavarról, és felidézte magában a történteket. Azon gondolkodott, hogyan is viselkedett a nővel, és azt mondta magában, hogy a lehető legtisztességesebb és legőszintébb volt vele.
Az ápolónő azt mondta neki, hogy szereti, de ő csupán annyit felelt, hogy örülne, ha bejönne hozzá; ez a tiszta igazság. Luca arra gondolt, hogy a nő éjszakai látogatásában ugyanúgy kedvét leli majd, mint minden eseményben, minden emberben, minden kapcsolatban, amióta lázálmából felébredt; örült neki, hogy az ápolónő iránt táplált érzései nem túlságosan erősek, és semmiben sem különböznek azoktól, amelyeket a többi emberes minden más dolog kelt benne. Valójában éhezett a nőre, és ez az éhség kívánatossá tette számára; de ugyanúgy éhezett a nyugodt fényre, amelyet az éjjeliszekrényen álló lámpa szórt, az árnyékban álló bútorokra, az éjszakára, a csendre, amiről sejtette, hogy körülveszi a házat, sőt az asztalban alagutat vájó szú percegésére is. Az éhség, amely étvágyat gerjesztett benne a dolgok iránt, mindezt, mint annyi más apróságot, egyformán szeretetre méltónak tüntette fel előtte, s a kívánatos részletek együttesen végre elfogadhatónak és újnak tetsző világot alkottak.
Ilyen gondolatok között szunnyadt el. Félálmában hallotta, hogy apja és anyja, mint rendesen, benyit a szobába; a szokott figyelmeztetések és kérdések után, amelyekre Luca bizonytalanul válaszolt, megölelték és elmentek. Sejtette ugyan, hogy az ápolónő tesz-vesz az ágya körül, alágyűri a takarókat, amelyeket két óra múlva vissza fog hajtani, hogy odasimuljon melléje, de nem volt egészen biztos benne, hogy nem hallucinál-e. Valójában teljesen elnyomta az álom; miután szülei elmentek, rögtön elaludt.
Sokáig aludt, jó mély álma volt; úgy érezte, hogy ugyanaz az éhség fejeződik ki benne, amely ébrenléte alatt vágyra gyújtotta minden tárgy és minden ember iránt. Különös álmában, amelyet mintha ez az éhség sugallt volna, fának képzelte magát. Lombtalan, esőtől lucskos, fekete, meggémberedett fa volt, kopár dombon állt, amelyet szinte megpörkölt a fagy, kinyújtotta ágkarjait, szétterpesztette gally-ujjait. Körülötte végtelen táj terült el, dombok, ligetek, folyók, mezők; az egész vidéket hócsíkok borították, és őszi ködök sötétítették el. A mozdulatlan, fekete felhőkkel terhes égbolt mélységes csendben tükröződött vissza az elárasztott mezőkön, mintha egy halott és időtlen világ képe volna. De a nap fölbukkant a távoli horizonton, először csak hideg, vörös gömbnek látszott, azután amint lassanként följebb emelkedett, szétkergette a felhőket, egyre erősebben szórta fénysugarait; Luca fagyos kérgén keresztül érezte a nap melegét. A napsugarak hatására az egész táj mozgásba lendült, mintha a ligetek minden fája hirtelen lerázta volna magáról a téli dermedtséget, a folyók vize megáradt, zsendült a mező, a dombok meglágyultak, és megteltek nedvvel, mint az emlő. Hirtelen vadászkürt szavához hasonló keserű, ujjongó, hosszú, szeretettel teljes hang terjedt szét a levegőben, széthasogatva a hideg csendet. Luca úgy érezte, hogy földbe nyúló gyökereiből kéjes éhség hulláma árad föl a törzsébe, kibuggyan héján, s az ágakon ezernyi zöld és csillogó rügyben fakad ki. A rügyek gyorsan kinyíltak, s levél, hajtás, ág lett belőlük. Luca úgy érezte, hogy növekszik, megsokszorozódik, minden porcikája szüntelenül, hatalmas, ellenállhatatlan, többszörös lendülettel burjánzik minden irányban. De egyszerre már nem is fa volt, hanem ember, lábán állt, karját fölemelte a nap felé. Felébredt; tagjaiban még érezte a lendületet, önmaga megtöbbszöröződését. A szoba árnyékba borult, csak az éjjeliszekrényen, a vörös ellenzős kis lámpa körül lehetett némi fényt látni. Az óra negyed egyet ütött. Néhány perc múlva bejön az ápolónő. Luca a sötét szobát nézte, és az ápolónőre gondolt, közben úgy rémlett neki, hogy éhsége türelmetlen, mohó lendületében hirtelen túllépi a jelennek és tartózkodási helyének határait, átlebben a jövőbe és a jövőt övező térbe. A sötétségben úgy tetszett, mintha szeme láttára feltűnne egész eljövendő élete: a helyek, az arcok, a mozdulatok, a találkozások. Az agresszív szabadság, a végtelen kutatás, a villámló víziók felkavaró érzése fogta el; mintha a jövő kigyulladna, lángolni kezdene a képzelet tüzétől, aztán be is fejeződne, egyetlen pillanat alatt legapróbb részleteivel együtt teljes egészében lejátszódna. Luca arra gondolt, – hogy ez az élet; és neki most már csak annyi dolga van, hogy türelmes legyen, mert csak így élheti végig. Szeme könnybe lábadt; egész testén visszatarthatatlan izgalom futott végig. Fennhangon értelmetlen szavakat kezdett mondani, hánykolódott az ágyban, szemét a sötétségbe meresztette, mintha azt kivánná, hogy megvilágosodjon, meghasadjon, s mögötte feltűnjön a jövő. Rajongása tetőpontján hallotta, hogy kinyílik az ajtó.
Az ápolónő lépett a szobába. Prémszegélyes felöltőjéből, amelyet, úgy látszik, hirtelen kapott a vállára, alul kilógott hosszú, átlátszó hálóingének gyűrött szegélye. Luca látta, hogy ujját a szájára teszi, és csendre inti őt; közben szeme jobban csillogott, mint bármikor, úgy rémlett, hogy egész arcát megvilágítja, bár a szoba homályban volt. A nő óvatosan becsukta az ajtót, nagyon lassan megforgatta a kulcsot a zárban, aztán fölvett az éjjeliszekrényről egy szalvétát, és a lámpa köré csavarta. Mindezt sietség nélkül csinálta, mint aki olyasmit tesz, amit már ezerszer megtett életében; Luca kényelmesen elhelyezkedett párnáin, karját kinyújtotta az ágyon, ártatlannak tűnő kíváncsisággal, zavar és izgalom nélkül nézte, mintha a nő nem szeretkezésre készítené elő a helyet, hanem egy. számára ismeretlen rítus előre meghatározott gesztusait végezné el. Miután az előkészületek befejeződtek, a nő odaállt az ágy elé, fenségesen csillogó szemét a fiúra szögezte, két kezét fölemelte, levette felöltőjét, és letette az egyik székre. Közben lehajolt, s ekkor valamelyest látni lehetett, hogy milyen vaskos és formátlan a teste. Csípője nem gömbölyű volt, hanem négyszögletes, terebélyes húsrétegeire ráfeszült az átlátszó hálóing; a háta széles és tömör, a karja túlérett. A nő egy pillanatig mozdulatlan maradt, mintha lehetővé akarná tenni Lucának, hogy kedvére csodálja. Aztán erőteljes, türelmetlen mozdulattal fölemelte karját és fején át levette ingét. Az átlátszó ing tétova-ferde függönyként rángatózva, egyre följebb emelkedett, közben fölfedte a látványt: a barna-piros hústoronyhoz hasonló vaskos, de egyenes lábat, a nő ölét, a számos dudorodó idom közül az egyetlen lapos és árnyas helyet, hasát, a buja zsigerek túlcsorduló edényét, végül két széles hónalja közé szoruló mellét, amely, miután karjait fölemelte, két fehér kihalt út között elterülő sötét dombos tájnak tűnt. Azután az utolsó lassú, de egyszersmind határozott, ellentmondást nem tűrő rándítással teljesen megszabadult ingétől és ledobta a földre; megmutatta Lucának, milyen meztelenül; közben arca a megszokott bőkezű, sokat ígérő, nagylelkű kifejezést öltötte fel. Úgy viselkedik, mintha még mindig szép és fiatal volna – gondolta a fiú –, és ő szépnek és fiatalnak látná; ez tetszett Lucának, szeretetre méltó, nagylelkű illúziót látott benne. Amikor a nő úgy vélte, hogy Luca már elég sokáig nézte, fölhajtotta a takarót, méltóságteljesen bebújt alája, és odasimult a fiúhoz. Lucának úgy rémlett, hogy nem is ölelkezik, hanem egész testével elmerül valami mérhetetlen hústömegben. Az ápolónő sietség nélkül tapogatta végig, megkereste a nemi szervét, s amikor megtalálta, megmarkolta a tövénél, mintha ki akarná tépni, és bedugta a maga nemi szervébe; Luca közben határozottan úgy érezte, mintha a nő kézen fogná és tisztelettudóan bevezetné egy rítusnak szentelt titokzatos barlangba. Arra gondolt, hogy ez az élet, amelyért annyit fohászkodott, és kevéssé érdekelte, hogy egy hanyatló test alakjában ismerkedik meg vele. Szíve eltelt hálával; azon kapta magái, hogy csókolgatja a szoborhoz hasonlóan mozdulatlan, sovány és barna arcot, a félig lehunyt szemet. Vajon az ápolónő arca volt ez, vagy valami istenségé, aki azért emelkedett ki a földből, hogy odaadja magát neki? Kezéről kétségkívül a hódolat remegése terjedt át a tagjai alatt terpeszkedő tagokra. Közben tovább tartott a megkönnyebbülés, és üdeségével, könnyedségével felszította az ölelkezés hevét, megnövelte erejét.
16
Az ápolónő, amint előre jelezte, másnap csakugyan elment; Lucában nem a megbánás vagy az undor, hanem a hála érzését hagyta maga után, amiért a testi szerelmen kívül visszavonhatatlanul beavatta a dolgok iránti sokkal általánosabb szeretetbe is, amelynek első felvillanását a lázálomból való felébredéskor vette észre. Úgy tűnt neki, hogy végre megtalálja azt a rokonszenvben és türelmes várakozásban gyökerező, teljesen új, egyéni szemléletet, amellyel a valóságot fel kell fognia. Rájött, hogy ez a szemlélet, amely nyugodtabb, lassúbb, szelídebb ritmust követel a gondolkodástól, mint a régi, nem közvetlen és nem agresszív, hanem tudatosan és kimondhatatlanul tétova és óvatos. Ezentúl mindenekelőtt azzal az új szemmel fogja nézni a dolgokat, amely akkor éjszaka nyílt ki, s amelyet születésekor az első nappali fény elvakított. Miután halálvágyában meghalt, az ápolónő második és igazibb anyjaként újra megszülte. De megértette, hogy erre sohasem kerülhetett volna sor, ha előbb nem kívánja olyan őszintén, tiszta szívéből a halált.
Közben odahaza egyre többet beszéltek arról, hogy el kell utaznia a hegyekbe. Szülei szobát foglaltak neki az egyik szanatóriumban, ahol lábadozó betegeket ápoltak. S már csak az utazás napját kellett kitűzni. Tanulásról nem esett szó, legfeljebb abban a formában említették, hogy majd jóval később kerül rá a sor, amikor Luca elég erős lesz hozzá, hogy egészségének kára nélkül újra nekikezdjen. A fiú az úti előkészületek közepette pokrócokba bagyulálva üldögélt az ablak mellett egy karosszékben, s tovább ábrándozott, közben a tavasz közeledtével egyre tisztábban és nyájasabban tündöklő égboltot nézte. Miután fölfedezte a dolgokban és az emberekben azt az eladdig ismeretlen rendet, amely képes volt rá, hogy fölemelje és messzire vigye, saját passzivitását is megszerette. Örült neki, hogy alávetette magát ennek a rendnek, s új erőt merített idegen, titokzatos természetének elfogadásából.
Beköszöntött az elutazás napja. Már jó meleg volt, március végén jártak; anyja, akinek el kellett kísérnie Lucát a szanatóriumba, mégis több pulóvert erőltetett rá, és bebugyolálta egy nehéz kabátba. Luca, miután beburkolózott a kabátba, észrevette, hogy olyan mozdulatlanul és kényelmesen üldögél a karosszékben, az immár idegen, s az elutazás fényével elárasztott szobában, mintha bőrönd vagy más lélektelen tárgy volna. Továbbra is passzívan viselkedett,még akkor is, amikor legalább részt kellett volna vennie abban, hogy mások irányt szabnak életének, azokban a percekben is tehetetlen maradt, amikor a tehetetlenség képtelennek látszott. A lakásban hallani lehetett a szülők és a bőröndöket cipelő cselédek lépésének zaját; ő pedig csak ült mozdulatlanul, mintha nem is kellene elutaznia. Nagyon melege volt, ez talán bosszantotta, de talán jól is esett neki; elnézte a sápadt reggeli eget, és közben semmire se gondolt. Ha fél szemét lehunyta, az ablaküveg egy könnycsepp alakú buborékja szétterjedt az égen, s hatalmas fehér hasítékká változott. Hallotta, amint anyja belép a szobába, és zihálva rákiált: – Mit csinálsz itt? Odalent vár a taxi. – Csak ekkor tért vissza belé annyi erő, hogy meg tudott mozdulni. Azelőtt tüntetett volna szenvtelen passzivitásával, de az utazás izgalmának nyomorúságos ragálya ellen képtelen lett volna védekezni. De rájött, hogy most csakugyan közömbös neki: elutazik-e vagy sem, megérkezik-e vagy sem. Több vonat van, és végeredményben maradhatna odahaza is. Aztán amikor anyja idegesen szaladgált a kis pénztárablakok előtt, és megvette, lebélyegeztette a jegyeket, Luca újra elengedte magát, és mélyen elmerült kellemes mozdulatlanságában. Egyik bőröndjükön üldögélt az állomás zajos, fekete kupolája alatt, és a tömeg nyüzsgése, kiabálása közepette szinte elfelejtette, hogy nemsokára elutazik. Az a kötelék, amely a külvilághoz fűzte, mint valami túlságosan vékony fonal, folyton el szakadt, és ő nem vett annyi fáradságot, hogy újra összekösse.
De ott volt az anyja, és ott volt a taxi, amint ott lesz a vonat és az összes többi eszköz, ami lehetővé teszi, hogy tehetetlensége ellenére eljusson a térnek egy másik pontjára. Engedelmesen lépkedett a bőröndök súlya alatt görnyedező hordár nyomában, közben arra kellett gondolnia, hogy néhány hónappal azelőtt, nyaralásból hazajövet egész teste eszelős lázadásában ugyanezt a vonatot hányta le. Amikor már odabent ültek a kocsiban, kezébe vette a maroknyi újságot és képeslapot, amit anyja vásárolt, és elszunnyadt. Hallotta, hogy fütyül a mozdony és ülő teste alatt forogni kezdenek a kerekek, de tovább szunyókált. Amikor kinyitotta szemét, elcsodálkozott rajta, hogy már a külváros házai rohannak a vonatablakon túl, a vasúti töltés alatt. A legfelső emeletek ablakán keresztül látni lehetett, amint az emberek, akik épp most keltek föl, jönnek-mennek vetetlen ágyaik között. A vonat fütyült, és egyre jobban megiramodott, a házak megritkultak, s miután nagy sebességgel és féktelen lármával átrobogtak egy vashídon, felbukkant szemük előtt a táj.
A vonat rohant, és Luca úgy érezte, hogy ez a rohanás kellemes ellentétben van az ő tehetetlenségével. A vonat, ha önmagához hasonlítja, nem egyéb, mint olyasvalami, aminek iránya, célja, akarata van, akár az ápolónő szenvedélyének és szülei gondoskodásának. Hirtelen arra gondolt, hogy szép lenne így folytatni tovább az életet. A vonatot, a nevelőnőt, szüleit hatalmasabb s talán titokzatosabb erők fogják követni; és ő ugyanazzal a bizalommal és ugyanazzal az örömmel bízza rájuk magát. Látta magát rongyos, sebesült, kiéhezett katonának egy olyan hadseregben, amelyről nem tudta, milyen parancsot kapott, és milyen háborút visel; koldusnak, aki nem felelős nyomoráért, és számot se vet vele; gazdag embernek, aki egyetlen garasáról se mondhatja el, hogy maga kereste meg; olyan hatalom urának, amelyre sohase áhítozott, olyan egyház papjának, amelynek nem ismerte szertartásait; s végül utolsó gyönyörűségként halottnak, olyan szerencsétlenség áldozatának, amelyet nem látott előre, és nem akart elkerülni. A vonat hangos kattogása a váltókon, a kerekek gyors és szabályos zaja, a fütty, amellyel a mozdony fölverte a vidék csendjét, s az ablaküveg mögött ellenkező irányban rohanó táj meggyorsította gondolatainak ütemét. Igen, ő már bekerült egyfajta széles, örvénylő, hatalmas áramlatba, s nem tehet egyebet, hagyja, hogy szalmaszálként sodródjon, legfeljebb abban reménykedhet, hogy mindvégig a felszínen marad. Csukott szemmel, bizalommal adta át magát az áramlatnak, ugyanúgy, ahogy néhány nappal azelőtt az ápolónő karjának.
Kedve támadt lehunyni a szemét, hogy jobban átgondolhassa ezt a gondolatot; anyja gondoskodó buzgalmában azt hitte, hogy aludni akar, s kezével, amelyet Luca könnyűnek és szeretettel teljesnek érzett, párnát dugott a tarkója mögé. Eddig csak úgy gondolt az ápolónőre, hogy bizonytalanul felidézte magában beavatását, amelynek a nő öntudatlan eszköze volt. Most megpróbálta saját maga számára pontosan meghatározni ennek a beavatásnak igazi és mélyebb értelmét. Eszébe jutott: az ölelkezés pillanatában hirtelen erős vágy fogta el, hogy egészen behatoljon a nő hasába, és akárcsak születése előtt, egész testével összekuporodjon abban a sűrű meleg homályban. Most megértette, hogy az ápolónő zsigerei tulajdonképpen az élet zsigerei voltak, amelyektől addig undorodott, és amelyeket a nő ellentmondást nem tűrően elfogadtatott vele. Igen, állapította meg végül, alighanem ez az élet; nem az ég, nem a föld, nem a tenger, nem az emberek és nem az emberek ügyei, hanem valami szerető anyai test sötét, nyirkos barlangja, amelybe bizalommal hatol be, mert biztosra veheti, hogy ott védelmet talál, amint anyja is védte, míg szíve alatt hordozta. Az élet azt jelenti, hogy elmerüljünk ebben a testben, hogy sötétségét, vonzását, lüktetését jótékony vitális erőnek fogjuk fel. Hirtelen megérezte, mit is jelentett az, amitől úgy felüdült, mikor az ápolónő szorosan magához ölelte.
Egész délután ezzel a gondolattal foglalkozott, de akkor se tudott megszabadulni tőle, amikor vacsora után leeresztették a fekvőhelyeket, s ő is meg anyja is lefeküdtek, sőt éjszaka is órák hosszat forgatta fejében, míg el nem aludt. Miközben aludt, a vonat egy nagyon széles folyó hosszú vashidján robogott át, és Lucának úgy tűnt, hogy hallja, amint a traverzek dübörögnek a kerekek alatt. Jóval később eleven zsibongást s a hirtelen csendben visszhangzó lépteket hallott; ebből rájött, hogy a vonat befutott egy nagy állomásra, és megállt. De még sötét éjszaka volt, Luca átfordult a másik oldalára, újra elaludt, és nem hallotta a tolatást, amikor mozdonyt cseréltek, sem azt, hogy elindultak. Tovább aludt, időnként felébredt, és mindig ugyanazzal az örömmel érezte, hogy a vonat robog. Amikor végképp felébredt, már világos nappal volt; a kerekek lassú, fáradságos kattogásából megállapította, hogy a vonat hegynek fölfelé halad.
Anyja segített neki az öltözködésben és a mosakodásban, a kalauz fölcsatolta a fekvőhelyeket, s Luca végre ott ült az ablaknál, és nézte a tájat. A vonat most gyorsan kígyózott fölfelé a hegyoldalban, egy szűk völgytorok körül, amelynek alján rohanó hegy emelkedett, és eltakarta az eget. Luca sokáig nézte a tajtékozó hegyi patakot, a vándor kőtömböket, amelyeken a víz megtorlódott, és ágakra szakadt, a sűrű fenyőerdőket, amelyek a lejtőről a zavaros hullámokig ereszkedtek gyökereikkel. A felhős délelőtt halvány fényében a hegyi patak piszkosnak, félig szürkének, félig fehérnek tetszett, a sziklák vasszínűnek látszottak, a fenyőfák sötét, szomorú, homályos zöldnek. Hétköznapi, öreges unalom légköre töltötte be ezt az alpesi magányt. Luca most látott először hegységet, arra gondolt, hogy nem is olyan szép, mint hitte, és csalódottnak érezte magát.
De a vonat, miközben még mindig fölfelé kígyózott, egyszer csak kibukkant egy hasadékon, Luca és a völgy torok mélyén, két kisebb erdő borította hegy fölött, nagyon magasnak tűnő hegy hótól fehérlő, égre törő csúcsát pillantotta meg. A mennybolton felszakadoztak a felhők, a nap szikrázva sütött a távoli havas csúcsra. Lucát, nem is tudta, miért, váratlan ujjongás fogta el az érintetlen, fenséges és magányos fehérség láttán. Újra felötlött benne az a gondolat, hogy valami elsodorja, s ő bizalommal sodortatja magát az ismeretlen cél felé. De most kissé megváltoztatta az a teljesen új érzés, hogy ezek felé az oly magas és fehér havas tájak felé sodródik. Tágra meresztett szemmel nézte a hegyet; minél tovább nézte, annál inkább megerősödött lelkében a bizakodó, mámorító ujjongás. Tudta, hogy pusztán azért, mert megpillantott egy havas hegycsúcsot, tárgyi értelemben nincsen oka erre az örömre; mégis számot kellett vetnie vele, hogy éppen ez a látvány indította meg legmélyebb reményeinek oly régóta béna mechanizmusát. Szinte önkéntelenül odafordult anyjához, és megkérdezte:
– És az ápolónő?
Anyja csodálkozva felelte: – Biztosan valaki mást ápol.
"Igen, engem jól ápolt" – gondolta Luca. És azt mondta: – Érti a dolgát... nélküle igazán nem gyógyultam volna meg ilyen hamar.
– No, ne túlozzunk – mondta anyja, egy kicsit sértette, hogy Luca elfelejti, milyen gondosan ápolta ő is –, de az biztos, hogy érti a dolgát.
– Igen, érti – ismételte Luca.
– Igaz is! – mondta anyja. – Megkedvelt téged... egypárszor telefonon érdeklődött felőled.
– Mit mondtál neki?
– Azt, hogy meggyógyultál.
Luca behunyta szemét. Ebben a pillanatban a vonat hosszú, panaszos sivítással berobogott egy alagútba. Amikor Luca kinyitotta a szemét, csak sötétséget látott, közben nyirkos szél csapott arcába a vízcseppekkel és párafoszlányokkal lepett sötét falakról. A kerekek zaja, amelyeket visszavert az alagút boltíve, ujjongó, monoton hangnak tetszett, amely szüntelenül ugyanazokat a szavakat ismétli. Lucának úgy tűnt fel, hogy megérti őket, hiszen azonosak azokkal a reménnyel teli szavakkal, amelyek a lázálomból való felébredése után napról napra kísérték a lassú gyógyulásban; és rájött, hogy ezentúl az ő számára nemcsak az alagútban robogó vonat zajának vagy a hegycsúcs hófehér havának, hanem minden dolognak meglesz az értelme, és minden beszélni fog hozzá a maga néma nyelvén. A vonat megint fütyült egyet, és kirobogott a napfényre.
l Legelőször is a feleségemről akarok beszélni. Szeretni, sok mindenen kívül azt is jelenti, hogy az ember eltelik örömmel, ha a szeretett személyt nézi, figyeli. És nemcsak akkor telik el örömmel, ha szerelmese szépségét, hanem akkor is, ha kisebb-nagyobb csúnyaságait látja. Házasságunk első napjától fogva kimondhatatlan gyönyörűséget éreztem, valahányszor Lédát néztem (így hívják a feleségemet), valahányszor arcának vagy alakjának legkisebb mozdulatait, legtünékenyebb kifejezéseit figyeltem. Amikor összeházasodtunk, feleségem nem sokkal múlt harmincéves (azután, mivel három gyereket hozott a világra, némely tulajdonsága, nem mondom, hogy megváltozott, de legalábbis módosult). Nem túlságosan, de azért eléggé magas termetű volt, arca és teste egyaránt nagyon szép, bár egyáltalán nem tökéletes. Hosszú, sovány arca olyan tünékeny, semmibe vesző, szinte elmosódott látványt nyújtott, mint némely klasszikus istennőé a bizonytalan vonásokkal megfestett középszerű ókori képeken, amelyeket az idő patinája még bizonytalanabbá tett. A falra verődő napfénynek, a tenger felett vonuló felhő árnyának egyik pillanatról a másikra elillanó, megfoghatatlan szépsége tetszik ilyen különösnek; Leda esetében ezt a hatást bizonyára egyrészt egy kicsit mindig kócos, fémesen szőke, hosszú fürtű haja okozta, amely lobogásával a félelem és a menekülés képét idézte fel, másrészt kitágult bogarú, kissé ferde, nedves, nagy, kék szeme és megtört, tétova tekintete, amelyből, akárcsak a hajából, félénk és tartózkodó természetre lehetett következtetni. Az orra nagy, egyenes, nemes vonalú, erősen ívelt, széles vörös szája komoly, durcás érzékiségre vallott, alsó ajka mélyen ráhajlott túlságosan kicsi állára. Arca szabálytalan, de nagyon szép, szépsége, amint említettem, megfoghatatlan volt, és némelykor, bizonyos körülmények között – ezekről a későbbiekben fogok beszélni – úgy tetszett, mintha eltűnne, feloldódna. Ugyanezt a testéről is el lehetett volna mondani. Derékon felül olyan sovány és törékeny volt, mint egy kislány; de csípője, hasa, lába kemény, erős, kifejlett, izmos és szemérmetlenül eleven. De ezt a diszharmóniát, akárcsak az arcáét, teljesen feloldotta szépsége, amely meghitt és kitapinthatatlan formájával vagy titokzatosan átalakító fényével tetőtől talpig a tökéletesség holdudvarába burkolta. Furcsa kimondani, de néha, amikor ránéztem, olyannak tűnt fel előttem, mint valami klasszikus alakú, klasszikus arcú lény, akinek nincsenek hibái, aki csupa harmónia, derű, szimmetria. Szépsége, amelyet megfelelő szó híján kénytelen vagyok lelkinek nevezni, ilyenkor mindig elkápráztatott, és megfosztott tisztánlátásomtól. De ez az aranyos fátyol néha egy-egy pillanatra szétfoszlott, és nemcsak jó néhány szabálytalanság tűnt fel alóla, hanem kénytelen voltam azt is megállapítani, hogy Leda egész személyisége kínos változáson esik át.
Mindezt házasságunk első napjaiban fedeztem fel, és egy pillanatig szinte úgy éreztem, hogy becsaptak, akárcsak azt a férfit, aki érdekből házasodik, s az esküvő után döbben rá, hogy felesége szegény. Nos, feleségem egész arcát néha vaskos, néma fintor torzította el, s úgy tetszett, ebben félelem, szorongás, makacsság, de egyszersmind utált vonzalom fejeződik ki. Ez a fintor, hogy úgy mondjam, hirtelen hevesen kiemelte Leda ábrázatának természetes szabálytalanságát, és egész arcát visszataszító külsejű, groteszk maszknak tüntette fel, amelynek vonásait, főként a száját, a két ráncot a szája mellett, az orrcimpáját és a szemét szántszándékkal a karikatúráig eltúlozták, hogy félig trágár, félig kínosan komikus hatást tegyen. Feleségem erősen festette a száját, skarlátvörös rúzst használt; ezenkívül, mivel sápadt volt, az arcát is festette. Amikor az arca nyugodt volt, nem lehetett észrevenni ezeket a mesterséges színeket, mert összhangban voltak a szeme, a haja, a bőre színével. De amikor elfintorodott, egyszerre nyersen és harsányan kiríttak ábrázatából, s az imént még oly derűs, ragyogó és klasszikusan szép arca a karneváli maszkok nevetséges és rikító formáit idézte fel. Mindezt afféle meghatározhatatlan trágárság tetézte, amit a test a maga puhaságával, melegével és elevenségével kölcsönöz az ilyenfajta fintoroknak.
Arcához hasonlóan időnként teste is elvesztette varázslatos szépségét, és csúf, görcsös pózba rándult. Ilyenkor teljesen összekuporodott, pontosan úgy, mintha félne vagy undorodna; de egyszersmind, akárcsak a táncosnők és a pantomimesek, amikor fel akarják csigázni a közönséget, védekező és viszolygó mozdulattal előrenyújtotta karját és lábát, teste pedig felszólító, kihívó gesztusként ív alakban meggörbült. Olyannak tetszett, mintha karjával valami képzeletbeli veszedelmet hárítana el, de közben hevesen elfordította csípőjét, s úgy tűnt fel, mintha ezzel jelezné, hogy a veszély vagy a támadás nincsen kedve ellenére. Testtartása ízléstelen volt, s mivel néha ugyanakkor arcát is elfintorította, az embernek szinte kétségbe kellett vonnia, hogy ugyanaz a nő áll előtte, aki az imént olyan szerénynek, olyan derűsnek, olyan kimondhatatlanul szépnek hatott.
Mondtam, hogy szeretni annyit jelent, mint mindent szeretni a szeretett személyen, a szépséget éppúgy, mint a csúfságot, ha csúnya vonásai is vannak. Ezek a fintorok, ezek a görcsös pózok, bár csúnyák voltak, nemsokára ugyanolyan kedvessé váltak a szememben, mint Leda legjobb pillanatainak szépsége, harmóniája és derűje. De szeretni néha annyit jelent, mint nem észrevenni valamit; igaz ugyan, hogy van olyan szerelem, amely a teljes tisztánlátással jár együtt, de az is igaz, hogy van másfajta, szenvedélyesebb szerelem is, amely vakká teszi az embert a szeretett személy iránt. Én nem voltam vak; de hiányzott belőlem a kipróbált, régi szerelemmel járó tisztánlátás. Tudtam, hogy feleségem bizonyos körülmények között csúffá és ízléstelenné változik; ez érdekes és mint minden, ami rá vonatkozott, szeretetre méltó ténynek tűnt fel előttem, és nem tudtam, nem is akartam túlmenni ezen a megállapításon.
Itt meg kell jegyeznem, hogy feleségem nagyon ritkán, meghitt pillanatainkban sohase vágott fintort, sohase rándult görcsös pózba. Nem emlékszem rá, hogy bármely szavamra vagy bármely mozdulatomra arca furcsa maszkká és teste különös bábuvá alakult volna át. Sőt, úgy tetszett, mintha a szeretkezés perceiben érte volna el hihetetlen és kimondhatatlan szépségének tetőfokát. Olyankor nagy szemének kitágult, nedves pupillájában a szokott, szelíd, bágyadt felszólítás jelent meg, amely kifejezőbbnek látszott minden beszédnél; szája ajkának érzékiségével és ívelt vonalával mintha egyfajta bizarr és okos jóságot fejezett volna ki; egész arca úgy fogadta pillantásaimat, akár valami megnyugtató, titokzatos tükör, amelyhez méltó keretként pompásan hozzáillett szétzilált szőke haja. Teste is mintha a legszebb alakban helyezkedett volna el, ártatlanul és bágyadtán feküdt az ágyon, erőtlenül, szégyenkezés nélkül, olyannak tetszett, mint az ígéret földje, amely mezőivel, folyóival, dombjaival és völgyeivel az első pillantásra arányló színben tárulkozik ki a látóhatár széléig. A fintort és a görcsös pózt viszont a legváratlanabb és legjelentéktelenebb pillanatokban figyeltem meg; elég ha csak néhány esetet idézek fel. Feleségem mindig nagyon szerette a detektívregényeket. Megfigyeltem, hogy amikor a cselekmény hihetőleg izgalmasabb, félelmetesebb fordulatot vesz, Leda arca fokozatosan elfintorodik, és csak akkor simul ki újra, amikor túljutott azon a fejezeten, amelyben a feszültség növekedett. Feleségem a szerencsejátékot is szereti. Jártam vele Campionéban, Monte-carlóban, San Remóban: egyetlenegyszer se fordult elő, hogy a tét után, amikor a kerék forgott, és a golyó ott ugrált a számok között, Leda ne vágott volna csúf fintort. Végül az is elég okot adott a grimaszra, hogy be kellett fűznie egy cérnát a tűbe; vagy egy gyerek elfutott egy árok mellett, s félő volt, hogy beleesik; vagy egy csepp jéghideg víz fröccsent a hátára.
Azt a két esetet, amikor úgy éreztem, hogy ennek a különös átalakulásnak bonyolultabb oka van, szeretném részletesebben leírni. Egy alkalommal vidéki villánk kertjében azon erőlködtem, hogy kitépjek egy magasra nőtt, buja gazt, szinte bokrot, amely ki tudja, hogyan került a villa előtti tér közepére. Nem volt könnyű, a nedves, zöld növény kicsúszott a kezem közül, ráadásul a gyökere biztosan nagyon mélyre nyúlt. Erőlködés közben, nem is tudom, miért, fölnéztem feleségemre, és csodálkozva láttam, hogy arca és alakja teljesen elváltozott az ízléstelen fintortól és a görcsös póztól. Ugyanabban a pillanatban a gaz testem súlyának engedve, egyetlen hosszú, inas gyökerével kiszakadt a földből, én pedig hanyatt estem a tér kavicsára.
Egy másik alkalommal meghívtuk néhány barátunkat római lakásunkra. Mielőtt a vendégek megérkeztek, feleségem estélyi ruhában, kicicomázva és fölékszerezve ellenőrizni akarta a konyhában, hogy minden rendben van-e. Vele mentem. Láttuk, hogy a szakácsnő fél a langusztától, nem meri megfogni s bedobni a fazékba az iszonyatos ollókkal fölfegyverzett, még félig élő, szörnyű állatot. Feleségem minden teketória nélkül odament az asztalhoz, megragadta a langusztát a hátán, és beledobta a forró vízbe. Nem vonom kétségbe, hogy közben távol kellett tartania magát mind a tűzhelytől, mind az állattól. De az óvatosság csak részben magyarázza meg arcának csúnya és groteszk fintorát és testének szemmel látható mozdulatát, amely egy pillanatig olyannak tetszett, mintha kihívóan megriszálná csípőjét a fényes selyem estélyi ruha alatt.
Úgy vélem, hogy feleségem a legkülönfélébb alkalmakkor számtalanszor elfintorította arcát, és teste ugyanakkor görcsös pózba rándult. Mindenesetre néhány tényt nem lehet kétségbe vonni: szeretkezés közben sohase húzta össze görcsösen az arcát és a testét. Ezenkívül torz gesztusait mindig mélységes csend kísérte, bizonytalan csend, amely mintha inkább elfojtott kiáltáshoz, mint nyugodt némasághoz hasonlított volna. Végül úgy tetszett, hogy a fintort és a görcsös pózt mindig valami váratlan, hirtelen, villámgyors eseménytől való félelem okozta. Olyan félelem, amely, mint észrevettem, vonzalommal vegyült.
2 Eddig feleségemről beszéltem, ideje, hogy magamról is mondjak valamit. Magas vagyok és sovány, arcom energikus, vonásaim markánsak, szárazak. Ha valaki alaposabban megnéz, állam és szám formájában talán észrevesz egy kis gyengeséget; ennek ellenére arcom akaratos és erős, de egyáltalán nincsen összhangban igazi jellememmel, jóllehet részben megmagyarázza néhány ellentmondását. Talán a szilárd alap hiánya a legfontosabb jellemvonásom. Bármit mondok és teszek, teljesen azonosulok azzal, amit mondok és teszek, és nincsen semmi tartalékom, amit felhasználhatnék, abban az esetben, ha vissza kell vonulnom. Vagyis teljesen előőrs vagyok, derékhad és utóvéd nélkül. Ennek az a következménye, hogy könnyen lelkesedem: minden semmiségért rajongok. De rajongásom egy kicsit arra a lóra emlékeztet, amely nagyon magas akadályt ugrik át lovas nélkül, emez ugyanis tőle vagy tízméternyire fekszik a földön, s a szája tele van porral. Ezt úgy értem, hogy lelkesedésemből szinte mindig hiányzik a hatékony belső erő biztosítéka, amely nélkül minden lelkesedés hebehurgyaságban és retorikában oldódik fel. És csakugyan hajlamos vagyok a retorikára, vagyis arra, hogy összetévesszem a szavakat a tettekkel. Az én retorikám érzelmes jellegű; mivel szeretnék szeretni, gyakran azzal áltatom magamat, hogy csakugyan szeretek, pedig csak beszéltem, bár nagyon elérzékenyülve, de mégis csupán beszéltem. Ilyenkor hamar kibuggyan a könnyem, dadogni kezdek, és végigjátszom a túláradó érzelem valamennyi pózát. De e látszólagos hevesség alatt gyakran fanyar, sőt sivár éleseszűség rejtőzik, amelytől személyiségem szinte megkettőződik, de erő egyáltalán nincsen benne, hiszen nem egyéb egoizmusom kifejezésénél.
Azok szemében, akik felületesen ismertek, mielőtt Lédával találkoztam, az voltam, akit manapság és még talán egy kis ideig esztétának neveznek. Vagy olyan embernek, aki eléggé jómódú hozzá, hogy dologtalanul éljen, és minden idejét a legkülönfélébb műalkotások értelmezésének és élvezetének szentelje. Feltételezem, hogy ez a felfogás, legalábbis a társaságban játszott szerepemet tekintve, a maga egészében helyes. De a lelkem mélyén egyáltalán nem voltam esztéta: szüntelenül a kétségbeesés szélén álló, szorongástól gyötört ember voltam. Van Poe-nak egy novellája, amely talán híven érzékelteti akkori lelkiállapotomat; egy halászról szól, aki hajójával tengeri örvénybe sodródik. Bárkájával ott kering az örvény belső falán, és vele együtt, fölötte, mellette és alatta számtalan roncs, régebbi hajótörések maradványa kavarog. Tudja, hogy keringés közben egyre jobban közeledik az örvény fenekéhez, ahol halál vár rá, azt is tudja, hogyan kerültek oda azok a roncsok. Nos, az életem ilyesfajta állandó örvényhez hasonlított. Belesodródtam egy fekete örvénybe, és láttam, hogy felettem, alattam és mellettem, velem együtt kavarog mindaz, amit szerettem. Mindaz, ami mások szerint betöltötte az életemet, de valójában szemem láttára, velem együtt furcsa hajótörést szenvedett. Éreztem, hogy együtt keringek mindazzal a széppel és jóval, amit valaha is alkottak a világon, és egy pillanatra se veszítem szem elől az örvény fekete mélyét, amely engem és. minden roncsot elkerülhetetlen pusztulással fenyeget. Néha úgy látszott, hogy az örvény
Összeszűkül, kisimul, lassabban forog, és visszaenged a mindennapi élet nyugodt felszínére; de néha a keringés meggyorsult, a tölcsér mélyült, ilyenkor forgás közben egyre jobban lejjebb süllyedtem, együtt süllyedt velem minden emberi mű és gondolat, és szinte kívántam, hogy végképp elmerüljek. Fiatal koromban gyakran éltem át effajta válságokat, és elmondhatom: húsz- és harmincéves korom között nem volt olyan nap, hogy ne foglalkoztam volna az öngyilkosság gondolatával. Persze, valójában nem akartam megölni magamat (különben csakugyan végeztem volna magammal), de lelkivilágomat mégis elsősorban az öngyilkosság rögeszméje hatotta át.
Sokat tépelődtem rajta, hogy miképpen segíthetnék magamon, rájöttem, hogy csak két dolog tudna megmenteni: egy nő szerelme és a művészi alkotás. Alighanem kissé nevetségesnek tűnik fel, hogy csak így félvállról említem meg ezt a két igen fontos dolgot, mintha két olyan orvosságról volna szó, amelyet bármely gyógyszertárban be lehet szerezni; de ez a sommás meghatározás csupán azt árulja el, hogy körülbelül harmincöt éves koromban már roppant tisztán láttam életem problémáit. Úgy éreztem, hogy mint bármelyik férfinak a földön, jogom van a szerelemre, és meg voltam győződve róla, hogy képes vagyok a művészi alkotásra, mert sajátos ízlésem van és tehetséges vagyok, legalábbis legjobb pillanataimban ezzel áltattam magamat.
Ámde mindig úgy esett, hogy ha írni kezdtem, a második vagy a harmadik oldalnál elakadtam; ami pedig a nőket illeti, sohase sikerült eljutnom az önmagunkat és másokat meggyőző mély érzésekig. Szerelmi és művészi próbálkozásaimnak igen nagy kárára vált gyors fellobbanásra és hirtelen lelohadásra egyaránt kész, könnyű lelkesedésem. Hányszor előfordult, hogy egy ellenkező ajakról lopott csók vagy két-három sebtében leírt oldal úgy tűnt fel előttem, mintha megtaláltam volna azt, amit kerestem. De aztán a kapcsolat fecsegő érzelgősségbe csapott át, s ez eltávolította tőlem a nőt. Írásom pedig okoskodásba vagy szószátyárságba fulladt, amibe komoly ihlet hiányában pillanatnyi rögtönzőképességem sodort bele. Megkaptam az ígéretes kezdeti lendületet, s ez magamat is, másokat is megtévesztett, de utána nem is tudnám megmondani, miféle általános, hideg zsibbadtság vett rajtam erőt, és észrevettem, hogy valójában nem úgy szerettem és írtam, ahogy kívántam szeretni és írni. Néha találtam olyan nőt, aki érdekből vagy részvétből eltűrte volna, hogy megtévesszem, és önmagát is megtévesztette volna; máskor úgy tetszett, hogy írásom megáll a lábán, s ez a munka folytatására késztetett. Déván legalább egy jó tulajdonságom: a bizalmatlanság, ami idejében megállít az önáltatás útján. Így hát mindig összetéptem irományomat, és valamilyen ürüggyel elmaradtam a nőtől. Ilyen próbálkozásokkal telt el az ifjúságom.
3 Nem fontos, hogy hol és hogyan ismerkedtem meg a feleségemmel: alighanem valamelyik szalonban, fürdõ- vagy más hasonló helyen. Körülbelül egyidősek voltunk, és úgy tűnt fel előttem, hogy élete több szempontból hasonlít az enyémhez. Ez a hasonlóság csak felületesen, néhány szempontból volt igaz, és csupán abból állt, hogy ő is gazdag volt, akárcsak én, s szintén dologtalanul, ugyanabban a környezetben, ugyanúgy élt, mint én; de szokott szalmaláng-lelkesedésem mindezt úgy felnagyította, hogy azt hittem: megtaláltam lelki hasonmásomat. Feleségem nagyon fiatalon ment férjhez, Milánóban, a szülővárosában; nem szerette a férjét. Házassága csak néhány évig tartott, aztán külön költöztek, majd később Svájcban elváltak. Leda attól fogva egyedül élt. Lelkemben már megismerkedésünk napján felébredt a remény, hogy végre megtaláltam azt a nőt, akit keresek, feleségem ugyanis a kezdet kezdetén bevallotta, hogy belefáradt addigi életmódjába, és örömest férjhez menne, ha szíve szerinti párt találna. Mindezt nagyon egyszerűen, az elérzékenyülés minden nyoma nélkül mondta el, mintha gyakorlati programról volna szó, nem pedig egy érzelmekben szegény élet szenvedélyes törekvéséről; úgy éreztem, szavai ugyanarra a lelkületre vallanak, amely hosszú évek óta súlyos teherként nehezedik rám; a megszokott kezdeti lendülettel nyomban elhatároztam, hogy ő lesz a feleségem.
Nem hiszem, hogy Leda nagyon intelligens; de közepes intelligenciája ellenére mértéktartó kijelentéseivel, tapasztaltságával, a türelmet és az iróniát ügyesen párosító viselkedésével titokzatos tekintélyre tett szert előttem; s ezért megértésének, bátorításának legcsekélyebb jelét is értékesnek és hízelgőnek éreztem. Akkor azzal áltattam magamat, hogy én vettem rá: legyen a feleségem, de ma már elmondhatom, ő akarta, hogy házasodjunk össze, és az ő elhatározása nélkül sohase esküdtünk volna meg. Azt hittem, sokáig kell majd udvarolnom neki, s még csak a kezdet kezdeténél tartottam, amikor szinte erőszakkal odaadta magát. Más nőt ezért alighanem könnyűvérűnek mondtam és megvetettem volna, de Leda gesztusát ugyanolyan becsesnek és hízelgőnek éreztem, mint biztatása és bátorítása előző jeleit. Miután magamévá tettem, észrevettem, hogy titokzatos tekintélyén nem esett csorba, sőt eladdig szunnyadó érzékeim türelmetlensége még jobban megerősítette. Kezdetben arra épített, hogy megértést kívántam, most viszont sokkal nagyobb és ösztönösebb intelligenciával arra, hogy vágyódtam rá. így fedeztem fel, hogy lelki tulajdonságai megfelelnek megfoghatatlan és tartózkodó szépségének. Sohase voltam biztos benne, hogy teljesen birtokolom; és amikor úgy éreztem, hogy már majdnem elteltem vele, egy mozdulata, egy szava hirtelen felébresztette bennem a félelmet, hogy megint elveszítem. A birtoklásnak és a kétségbeesésnek ezek a váltakozásai esküvőnk napjáig tartottak. Már szenvedélyesen szerettem, tudtam, minden áron meg kell akadályoznom, hogy ez a szerelem, megelőző szerelmeimhez hasonlóan, a csüggedésben, a semmiben oldódjon fel. A félelem biztatására, de azért viszolyogva és majdnem azzal az érzéssel, hogy túl könnyű dologra vállalkozók, megkértem a kezét; biztos voltam benne, hogy rögtön igent mond. De szinte megdöbbentő visszautasítással válaszolt, mintha ajánlatommal tudom is én, milyen titkos illemszabályt, sértettem volna meg. Úgy rémlett, hogy a visszautasításával régi kétségbeesésem legmélyebb, legkomorabb szakadékába taszít. Amikor elváltam tőle, zavarosan arra gondoltam, hogy ezek után nincs mit tennem, most csakugyan meg kellene ölnöm magamat, ha nem volnék gyáva. Néhány nap múlva felhívott telefonon, és csodálkozva kérdezte, miért nem jelentkezem. Elmentem hozzá, szelíd és szégyentelen szemrehányással fogadott, amiért elhagytam, és nem adtam időt neki a gondolkozásra. Végül azt mondta, hogy tulajdonképpen elfogadhatja házassági ajánlatomat. Két hét múlva megesküdtünk.
Ezután rögtön elkezdődött a teljes és sohasem ismert boldogság időszaka. Szenvedélyesen szerettem Lédát, de egyszersmind féltem, hogy már nem szeretem, és ő sem szeret engem. Így hát minden eszközt felhasználtam, hogy egybeforrasszam életünket, és szilárd kapcsolatokat teremtsek kettőnk között. Tudtam, hogy feleségem műveletlen, ezért mindenekelőtt amolyan esztétikai nevelési programot ajánlottam neki, és azt mondtam, hogy ő ugyanolyan örömöt fog találni a tanulásban, mint én a tanításban. Váratlanul kiderült, hogy feleségem rendkívül tanulékony és értelmes. Közös megegyezéssel tanulási tervet és órarendet készítettünk, vállaltam, hogy átadom neki és megtanítom értékelni mindazt, amit tudok, és ami tetszik nekem. Nem tudom, mennyire követett, és mennyire értett meg: valószínűleg sokkal kevésbé, mint hittem. De mint mindig, különös és titokzatos tekintélye révén, úgy éreztem, nagy győzelmet aratok, amikor egyszerűen azt mondta: – Ez a zene tetszik nekem... ez a költemény szép... olvasd el újra ezt a fejezetet... hallgassuk meg újra azt a lemezt. – Időtöltésből angolul is tanítottam. Ebben pompásan haladt, mert vele született jó nyelvérzéke és memóriája volt. De a magyarázást, tanítást Leda változatlan jóindulata, jó szándéka és szeretetreméltósága tette vonzóvá és értékessé a szememben. Olyannyira, hogy bár ő volt a tanuló és én a tanár, bizonyos értelemben én éltem át az anyagot elsajátító diák minden izgalmát. De ezt is helyénvalónak éreztem, mert a szerelem volt az igazi tananyagunk, és úgy tetszett, hogy ebben a tárgyban napról napra jobban haladok.
Ám boldogságunk legbiztosabb alapja, immár közös ízlésünkön kívül, továbbra is szerelmi kapcsolatunk maradt. Mondtam már, hogy Leda szépsége, amelyet néha fintorok és csúf görcsös pózok zavartak meg, szeretkezés közben sohase hazudtolta meg magát. Most hadd tegyem hozzá, hogy a szépsége adta öröm immár valóságos tengellyé vált, s e körül keringett életem egykor fekete és fenyegető, de most fényes, kellemesen lassú és szabályos örvénye. Hányszor néztem hosszasan meztelen testét, amikor mellette hevertem az ágyban; szinte megrémültem szépségétől, amely, bármilyen feszülten figyeltem is, teljesen megfoghatatlannak tetszett. Hányszor ziláltam szét, majd simítottam le hosszú, szőke, puha fürtjeit, miközben hanyatt feküdt, és feje a párnába süppedt; bármennyire igyekeztem is, nem tudtam megmagyarázni, mitől támad az a benyomásom, hogy szinte lobog, hullámzik a haja. Hányszor néztem nagy kék szemét, és tűnődtem rajta, hogy miben rejlik szelíd, megtört kifejezésének titka. Miután hosszasan, szenvedélyesen megcsókoltam, hányszor elemeztem, hányszor hasonlítottam össze az ajkamon tovább bizsergő érzést az ő ajka. formájával; közben abban reménykedtem, hogy megfejtem annak a szinte archaikus vonalú, könnyű mosolynak a titkát, amely a csók után tűnt fel vastag és ívelt szája szögletében, s amelyet a legrégibb görög szobrokon figyelhet meg az ember. Tehát a vallás titkaihoz hasonló nagy rejtélyre bukkantam, legalábbis nekem így rémlett: szívem szerinti rejtély volt ez, amelyben a szépség fürkészéséhez szokott tekintetem és elmém úgy merült el, úgy békéit meg, akár valami szeretetre méltó, végtelen térben. Úgy látszott, Leda megértette, milyen fontossá vált számomra, hogy imádhassam, és ugyanazzal a kimeríthetetlen engedelmességgel, ugyanazzal az okos készséggel engedte, hogy szeressem, mint amivel a tanítást fogadta.
E teljes boldogság közepette talán gyanút kellett volna fognom feleségem viselkedésének egy furcsa sajátosságától, amelyre, úgy hiszem, már céloztam, nevezetesen a jóindulatától. Az ő szerelme nyilvánvalóan nem volt olyan ösztönös, mint az enyém; ahogy velem bánt, abból kitetszett az a kétségbevonhatatlan, de rejtelmes elhatározás, hogy kielégít, hogy örömet szerez, sőt néha hízeleg nekem, vagyis az, amit kissé lenézően jóindulatnak neveznek. Azt pedig nehéz elképzelni, hogy a jóakarat ne rejtegessen valamit, ami, ha véletlenül kiderül, ne hazudtolná meg, és ne veszélyeztetné hatását, valamit, ami esetleg nem egyéb titkolt aggodalomnál, de az is lehet, hogy kétszínűség vagy árulás. Ám én úgy fogadtam Leda jóindulatát, mint szerelmének egyik bizonyítékát, és egyelőre nem igyekeztem kikutatni, hogy mit jelent, mi rejlik mögötte. Tehát túlságosan boldog voltam ahhoz, hogy ne legyek egoista. Tudtam, hogy életemben először szeretek, és megszokott, kissé tapintatlan lelkesedésemben föltételeztem, hogy feleségem lelkét is ugyanaz az érzés tölti el, mint az enyémet.
4 Feleségem előtt sohase hoztam szóba irodalmi ambícióimat, úgy véltem, nem tudná megérteni őket, ráadásul szégyelltem volna bevallani neki, hogy tulajdonképpen nem is ambíciók voltak, hanem olyan kísérletek, amelyeket eladdig sohase koronázott siker. Abban az évben a tengerparton nyaraltunk, és szeptember közepén kezdtünk beszélgetni őszi és téli terveinkről. Egyszer csak célzást tettem meddő kínlódásomra. Nem is tudom, hogy történt – talán azt akartam jelezni, hogy a házasság hosszú ideje tétlenségre kárhoztat. Feleségem nyomban felkiáltott: – De Silvio, ezt még sohase említetted. – Azt feleltem, hogy azért nem említettem, mert legalábbis addig a napig sohase sikerült olyasvalamit írnom, amiről érdemes volna beszélni. De Leda válaszként szokott szívélyes gyengédségével arra biztatott, hogy mutassam meg neki valamelyik írásomat. A felszólítás hallatára rögtön észrevettem, hogy kíváncsisága igencsak hízeleg a hiúságomnak, és véleményét tulajdonképpen ugyanolyan fontosnak vagy még fontosabbnak tartom, mint bármelyik hivatásos irodalmárét. Nagyon jól tudtam, hogy Leda műveletlen. Ízlése bizonytalan, és ítéletének, akár kedvező, akár kedvezőtlen, semmi jelentősége sincsen; ennek ellenére éreztem: most már őtőle függ, hogy folytatom-e az írást vagy sem. A látszat kedvéért egy kicsit ellenkeztem, majd miután többször figyelmeztettem feleségemet, hogy irományaim teljesen jelentéktelenek, s magam se tartom elfogadhatónak őket, engedtem az unszolásnak, és felolvastam egyik rövid elbeszélésemet, amelyet néhány évvel azelőtt írtam. Felolvasás közben úgy éreztem, hogy a novella nem olyan rossz, mint amilyennek régebben gondoltam; így hát határozottabb és kifejezőbb hangon folytattam az olvasást, időnként fölpillantottam Lédára, aki figyelmesen hallgatott, és egyáltalán nem árulta el, hogy milyen hatást tesz rá írásom. Amikor a szöveg végére értem, félredobtam a papírlapokat, és felkiáltottam: – Amint látod, igazam volt, nem érdemes beszélni róla – és furcsa szorongással vártám Leda ítéletét. Egy pillanatig hallgatott, mintha összegyűjtené benyomásait, azután ellentmondást nem tűrő határozottsággal kijelentette, hogy nagyon rosszul teszem, ha semmibe veszem a tehetségemet. A novella, bár sok hibája van, tetszett neki, mondta, azután véleménye igazolására felsorolt egy csomó részletet. Okoskodása nem vallott szakavatott irodalmárra (ezt semmiképpen sem lehetett volna elvárni tőle), mégis úgy éreztem, hogy különös módon felbátorít. Hirtelen úgy tetszett, hogy érvei, egy hétköznapi ízlésű, hétköznapi ember érvei, igazán felérnek a legkifinomultabb irodalmárok okfejtésével: hogy önkritikám, végeredményben talán túlzott, s inkább árt, mintsem használ; vagyis eladdig talán nem a tehetségemmel volt baj, hanem inkább az a szerető bátorítás hiányzott a munkámhoz, amelyet most megkaptam tőle. Abba mindig van valami megalázó és hamis, ha a családban azok körében aratunk sikert, akiket a szeretet türelmessé és részrehajlóvá tesz irántunk: az anya, a nővér, a feleség mindig kész elismerni tehetségünket, amelyet mások makacsul kétségbe vonnak, de ugyanakkor nem tartjuk elegendőnek a dicséretüket, sőt néha keserűbbnek érezzük az elmarasztalásnál. Akkor viszont semmi effélét nem vettem észre feleségem ítéletében. Úgy véltem, hogy irántam táplált szeretetén túl az elbeszélés csakugyan tetszett neki. Másrészt eléggé határozott és megalapozott érvekkel dicsért, s ezért kedvező véleményét nem tekinthettem a könyörület jelének. Végül szinte félénken kérdeztem: – Tehát szerinted folytatnom kell, nem szabad abbahagynom?... Vigyázz, jól gondold meg a szavaidat... legalább tíz éve, hogy eredmény nélkül dolgozom... Ha azt mondod, hogy folytassam, folytatni fogom... de ha azt mondod, hogy hagyjam abba, abba fogom hagyni, és soha többé nem veszek tollat a kezembe.
Leda elnevette magát, és így felelt: – Nagy felelősséget rósz rám.
Makacskodtam: – Úgy válaszolj, mintha idegen volnék neked, nem az, aki vagyok... azt mondd, amit gondolsz.
– De már megmondtam – felelte –, folytatnod kell.
– Igazán?
– Igen, igazán.
Egy pillanatra elhallgatott, aztán hozzátette: – Sőt, ide figyelj... a következőt fogjuk csinálni... nem utazunk haza Rómába, hanem egy vagy két hónapra lemegyünk toszkánai villádba... ott majd munkához látsz, és biztos vagyok benne, hogy nagyon szép dolgokat fogsz írni.
– De te unatkozni fogsz.
– Miért? Ott leszel velem... aztán meg nekem is kell a változás... hosszú évek óta nem tudok hozzájutni egy kis nyugalomhoz.
Be kell vallanom, hogy nem is Leda érvelése és bátorítása győzött meg, hanem inkább egyfajta babona. Arra gondoltam, hogy életemben először feltűnt a jó csillagom, és azt mondtam magamban, hogy mindenképpen meg kell ragadnom a szerencse nem várt kegyét. Házasságomban már megtaláltam a szerelmet, amire oly sok éven át hiába áhítoztam; a szerelem után most talán az irodalmi alkotásra is sor kerül. Vagyis éreztem, hogy jó úton vagyok, és találkozásunk jótékony hatása még nem merült ki egészen. Megöleltem Lédát, és tréfásan azt mondtam, hogy attól fogva ő lesz a múzsám. Nem látszott rajta, hogy felfogta volna a mondat értelmét; újra megkérdezte, hogyan határozok.
Azt feleltem, hogy amint tanácsolta, néhány nap múlva lemegyünk a villába. Egy hét múlva csakugyan Toszkánába utaztunk a Riviéráról.
5 A villa közepesen magas hegyek lábánál, egy árokhoz hasonló völgyben állt; előtte tágas, lapos, megművelt síkság. Kicsi park sűrű, lombos fái vették körül, s ezért még a legfelső emelet ablakaiból se nyílt kilátás a tájra; lakói azt hihették volna, hogy valami erdőség mélyén, remetei magányban élnek, nem pedig egy tanyákkal teleszórt, mezsgyék hálózta lapály szélén. A villa köze lében a síkságon nagy falu volt. A legközelebbi városba, amely a villa mögött álló hegyek egyikén terült el, kocsival egy óra alatt lehetett eljutni. Középkori város volt, csipkézett fallal, palotákkal, templomokkal, kolostorokkal, múzeumokkal; de amint Toszkánában gyakran megesik, sokkal szegényebb volt a csúf, modern falunál, amelyet a síkság forgalma föllendített.
A villát, legalábbis a park fáinak magasságából és nagyságából ítélve, talán száz évvel azelőtt építették. Háromemeletes, egyszerű és szabályos épület volt, mindegyik emeleten három ablakkal. A homlokzata előtti kavicsos teret két gesztenyefa árnyékolta be; a térről kanyargós kerti út vezetett a park rácsos kapujához s onnan a régi falkerítés mellett az országúthoz. A park, amint említettem, kicsi volt, de sűrű és tele árnyas zugokkal; csak egyik oldalára építettek kerítést. A többi oldalon nem volt se sövény, se másfajta választófal, az ember az árnyékos fák alól közvetlenül a megművelt síkságra bukkant ki. A villához néhány gazdaság tartozott, a feles bérlők tanyája a park szélén emelkedett, egy dombon, amelyről kilátás. nyílt az egész hatalmas síkságra. A villából nem lehetett látni a parasztokat, de rövid kiáltásaik, amelyekkel a barázdában ballagó ökröket. nógatták, behallatszottak a mezőről; a feles bérlő tyúkjai nemegyszer ellepték a parkot, s még az épület előtti térre is bemerészkedtek csipegetni.
A villa tele volt zsúfolva régi bútorokkal, az empire-től a szecesszióig a múlt század valamennyi stílusa képviselve volt közöttük. A ház legutóbbi lakója, anyai nagyanyám, itt halt meg csaknem százéves korában, miután kapzsi módon s hangyaszorgalommal annyi holmit gyűjtött össze, amennyivel kétakkora villát lehetett volna berendezni. A szobákban kétszer annyi bútor állt, mint amennyire szükség lett volna; a ládákban, szekrényekben, ülőládákban a furcsa tárgyak, edények, fehérnemű, csecsebecsék, rongyok, régi papírok, szerszámok, lámpák, fényképalbumok és számtalan egyéb holmi tömege hemzsegett. A tágas, sötét hálószobákban mennyezetes ágyak, hatalmas fiókos szekrények álltak és megfeketedett családi fényképek lógtak a falon. Ezenkívül meghatározatlan számú szalon volt a villában egy könyvtárszoba, a polcokon temérdek könyv, javarészt egyházatyákkal foglalkozó művek, almanachok, folyóirat-gyűjtemények, s végül egy nagy csupasz terem amelyet teljesen betöltött a biliárdasztal: de a posztója kiszakadt, dákó csak néhány maradt, golyó egy se. A rengeteg régi nyikorgó holmi között szabad tér hiányában botladozott az ember, mintha a bútorok lettek volna a villa igazi lakói, nem pedig mi, betolakodók. Ennek ellenére sikerült részben kiürítenünk a második emeleti szalont, s így visszanyerte szép empire jellegét; itt rendeztem be dolgozószobámat. Mindegyikünk külön hálószobát foglalt le magának; feleségem nappali tartózkodási helyéül azt a földszinti szalont választotta, amelyben a ház két kényelmes karosszéke volt.
Az első naptól kezdve olyan rendszeres életet éltünk mintha szorgalmas szerzetesek lakta kolostorba kerültünk volna. Reggel az öreg cseléd bevitte a reggelit feleségem szobájába, együtt reggeliztünk, ő az ágyban én a párnája mellett ülve. Azután elbúcsúztam Lédától, átmentem a szalonba, leültem az íróasztalhoz, és dolgoztam, vagy legalábbis igyekeztem dolgozni délig Feleségem még egy kicsit heverészett az ágyban, aztán fölkelt, hosszú és alapos toalettet csinált, s öltözködés közben kiadta a szakácsnőnek az aznapra vonatkozó utasításokat. Déltájban fölálltam az asztaltól, és lementem a földszintre. Leda már várt rám. Egy kicsi ebédlőben étkeztünk, a parkra nyíló ablakos ajtó előtt Ebéd után a parkban-a gesztenyefák árnyékában ittuk meg a kávét. Aztán mindegyikünk fölment a szobájába és pihent egy kicsit. Teánál találkoztunk újra a földszinti szalonban. Tea után sétáltunk. Nem volt sok alkalmas sétahely; Toszkánának azok a vidékei, ahol megművelik a földet, inkább kerthez, de padok és utak nélküli kerthez, mintsem mezőhöz hasonlítanak; vagy kanyargós ösvényeken indultunk el, amelyek a szántóföldeken keresztül az egyik tanyától a másikhoz vezettek, vagy az egész síkságot átszelő csatornák valamelyikének füves partján; vagy rátértünk az országúira, de sohase mentünk el se a faluig, se a városig. Amikor visszaértünk a sétáról, amely sohase tartott tovább egy óránál, elvégeztük az aznapi angol-leckét, azután, ha még volt rá idő, fölolvastam Lédának, vagy vele olvastattam fel valamit. Megvacsoráztunk, vacsora után újra olvastunk, vagy beszélgettünk. Végül nem túlságosan későn fölmentünk hálószobánkba, pontosabban, én fölmentem feleségem szobájába. Ez volt a szerelem órája, s tulajdonképpen egész napunk célja. Feleségem mindig készségesen és engedelmesen szeretkezett, mintha tudatosan arra törekedett volna, hogy annyi derűs óra után a kielégülés jutalmával ajándékozzon meg mindkettőnket. A falusi éjszakában, amelynek madárcsicsergéstől ritkán zavart, mélységes csendje beáradt a nyitott ablakon, szerelmünk rögtön fellobbant a magas, sötét szobában, és csendesen, sokáig tisztán, elevenért égett, mint a régi olajlámpák lángja, amelyek valamikor megvilágították azokat a homályos helyiségeket. Éreztem, hogy napról napra jobban szeretem feleségemet, szenvedélyem minden este újabb erőt és tápot merített az előző esti szenvedélyből; úgy tűnt, hogy Leda gyengéd és érzéki kedvességének kincsestára sohase merül ki. Úgy tetszett azokon az éjszakákon, hogy életemben először sikerül megértenem: mit is jelent a hitvesi szenvedély, a heves odaadásnak, a törvényes bujaságnak, a kizárólagos és határtalan birtoklásnak és a birtoklás meghitt élvezetének vegyüléke. Először életemben fogtam fel annak a néha tapintatlan birtokostudatnak az értelmét, amellyel egyes férfiak tetézik a hitvesi kapcsolatot, amikor úgy mondják: a feleségem, mintha azt mondanák: a házam, a kutyám, a gépkocsim. A nagyon is kedvező körülmények ellenére valami mégis akadozott, nevezetesen a munkám. Úgy gondoltam, hogy hosszú novellát vagy kisregényt fogok írni; elbeszélésemnek egy házasság története lett volna a tárgya, s ez a téma szenvedélyesen érdekelt. Kettőnk történetét, a feleségemét és az enyémet akartam elmondani, és úgy éreztem, hogy epizódokra tagolva, már teljesen készen van a fejemben, tehát könnyűszerrel papírra vethetem. De mihelyt leültem a papír elé, és belefogtam az írásba, a cselekmény nyombán összegabalyodott. A papírlap megtelt törlésekkel, vagy egyfolytában leírtam egy-két oldalt, de aztán észrevettem, hogy egy csomó nem konkrét, általános frázist halmoztam fel, vagy miután leírtam az első sorokat, megálltam, és mozdulatlanul gondolataimban elmerülve meredtem a fehér papírlapra, mintha töprengenék, de az agyam valójában üres volt és a lelkem erőtlen. Nagyon fejlett kritikai érzékem van, több éven át kritikákat írtam folyóiratokba és újságokba; ezért hamarosan el kellett ismernem, hogy a munka nem halad, sőt, rosszabbul megy, mint azelőtt. Máskor képes voltam rá, hogy gondolataimat egy bizonyos tárgyra összpontosítsam, és hogy úgy mondjam, ki tudtam fejteni témámat; igaz, a költészet színvonalát sohasem sikerült elérnem, de mindig rá tudtam szorítani magamat, hogy tetszetős és tiszta szöveg kerüljön ki a tollamból. Most viszont észrevettem, hogy a tárggyal együtt régi stíluskészségem is cserbenhagy. Akaratom ellenére valami rosszindulatú erő ismétlésekkel, nyelvszerkezeti hibákkal, homályos és sántító mondatokkal, bizonytalan jelzőkkel, fellengzős szólásokkal, közhelyekkel, kényszerű frázisokkal töltötte meg a papírlapokat. De főként azt éreztem, nagyon határozottan, hogy hiányzik írásomból a ritmus, úgy értem, a prózának az a szabályos és harmonikus lüktetése, amely ugyanolyan elevenné és szabályossá teszi a szöveget, mint a versforma a költemények sorait. Emlékeztem rá, hogy valamikor ismertem ennek a ritmusnak a titkát, nagyon felületesen és szerényen, de azért éppen eléggé ismertem.
Most viszont ez a képességem is csődöt mondott: botladoztam, dadogtam, elmerültem a csikorgó és egymáshoz nem illő szavak bugyborékoló kotyvalékában.
Ha Leda nem biztatott volna kitartásra, talán abbahagytam volna a munkát, és beértem volna a boldogsággal, a szerelemmel, amit feleségem iránt éreztem. Nem múlt el nap anélkül, hogy szerető és követelőző gondossággal Leda meg ne kérdezte volna, hogy megy az írás, én pedig szégyelltem magam, s nem mertem bevallani, hogy egyáltalán nem megy, s egy kicsit bizonytalanul azt válaszoltam, hogy szabályosan haladok előre. Úgy látszott, hogy Leda igen nagy fontosságot tulajdonít a munkámnak, mintha felelős volna érte; mindennap jobban éreztem, hogy nem magam miatt, hanem őmiatta köteles vagyok sikerrel tető alá hozni elbeszélésemet. Ezzel is be kellett bizonyítanom neki, hogy szeretem, tanúságot kellett tennem róla, hogy alapjában változtatta meg az életemet. Ezt akartam tudomására hozni, amikor átöleltem, és a fülébe súgtam, hogy ezentúl ő lesz a múzsám. Szinte észre se vettem, hogy Leda a délelőtti munkámmal kapcsolatos mindennapi kérdéseivel végül is amolyan becsületbe vágó üggyé tette szememben az írást; valahogy úgy, mint a mesebeli hölgyek, akik azt kérik lovagjuktól, hogy hozza el nekik az aranygyapjút, vagy ölje meg a szörnyet; még nem akadt olyan mese, amelyben a lovag leverten és szégyenkezve üres kézzel tért volna vissza, és bevallotta volna, hogy nem tudta megtalálni az aranygyapjút, és nem volt annyi bátorsága, hogy szembeszálljon a sárkánnyal.
Ez a becsületügy Leda különös igénye révén még sürgetőbbé és parancsolóbbá vált: nem olyan művelt nő követelőzött velem szemben, aki tisztában van a szellemi munka nehézségeivel, hanem egy tudatlan, naiv, szerelmes asszony, aki valószínűleg úgy képzeli, hogy az írás végeredményben egyszerűen akarat és igyekezet dolga. Egyik nap szokott sétánk közben megpróbáltam érzékeltetni feleségemmel, hogy az irodalmi alkotómunka mennyi nehézséggel jár, és néha lehetetlenség folytatni, de rögtön észrevettem, hogy Leda képtelen megérteni. – Nem vagyok írónő – mondta, miután meghallgatott –, és nincsenek irodalmi ambícióim... de ha volnának, azt hiszem, nagyon sok mindent tudnék mondani... és biztos vagyok benne, hogy olyan körülmények között, amilyenek között te dolgozol, mindent nagyon jól mondanék el. – Egy pillanatig sandán nézett rám, azután, komoly kacérsággal hozzátette: – Ne felejtsd el, megígérted, hogy írsz egy elbeszélést, amelyben én is szereplek... meg kell tartanod az ígéretedet. – Nem szóltam rá semmit, de nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak dühösen arra a törléssel meg egymás fölé zsúfolt kusza sorokkal tele jó néhány papírlapra, ami ott hever az íróasztalomon.
Észrevettem, hogy reggel, miután az éjszakát vagy az éjszaka egy részét feleségemmel töltöttem, mihelyt munkához kezdtem, szinte ellenállhatatlan kedvem támadt a semmittevésre és arra, hogy mással foglalkozzak: a fejem üres volt, s mintha tagjaim elvesztették volna súlyukat, tudom is én, milyen könnyűséget éreztem a tarkómban. Önmagunkhoz való viszonyunk erkölcsi tekintetben néha nagyon homályos, fizikai szempontból azonban főként érett korban, ha az ember kiegyensúlyozott és egészséges, teljesen világos. Nem kellett sok idő vagy sok töprengés hozzá, hogy munkaképtelenségemet, a semmittevésre való kísértést és tehetetlenségemet, amely megakadályozott figyelmemnek a tárgyra való összpontosításában, helyesen vagy helytelenül, az előző éjszakai szeretkezést nyomban követő testi megkönnyebbülésnek tulajdonítottam. Néha fölálltam az asztaltól, és megnéztem magamat a tükörben: észrevettem, hogy megereszkedett, meglazult arcizmaimból, a szemem alatti sötét karikából, egész erőtlen és bágyadt testtartásomból, szemem zavaros kifejezéséből éppen az a feszültség hiányzik, amelyet minden éjszaka éreztem magamban, amikor lefeküdtem és átöleltem feleségemet. Rájöttem, hogy azért nem vagyok agresszív a papírral szemben, mert előző este az ölelkezésben eltékozoltam ezt az agresszivitást; számot vetettem vele, hogy mindazt, amiben feleségemet részesítem, a munkától vonom el. Ez a gondolat nem öltött határozott formát bennem, vagy legalábbis nem volt olyan határozott, mint most, amikor kifejtem, csupán homályos érzésnek, állandó gyanúnak, szinte valami rögeszme első jelentkezésének tetszett. Úgy gondoltam, hogy alkotóerőm minden éjszaka elvész a testem közepéből, s másnap nincs annyi energia bennem, hogy lentről feljusson az agyamig. Amint látható, rögeszmém képekbe, hasonlatokba, konkrét metaforákba rendeződött, ami fizikai és majdnem tudományos jelentést adott tehetetlenségemnek.
A rögeszmék vagy betokosodnak, mint a tályog, ha nem talál természetes kiutat, s végül szörnyű robbanást okoznak, vagy, ha egészségesebb emberekbe fészkelődnek be, előbb-utóbb megtalálják megfelelő kifejezésüket. Több napom azzal telt el, hogy éjszaka szerettem a feleségemet, nappal pedig arra gondoltam, hogy éppen azért nem tudok dolgozni, mert szerettem. Itt meg kell jegyeznem, hogy ez a rögeszme nemcsak érzéseimet, hanem heves testi vonzalmamat se módosította: a szeretkezés pillanatában elfelejtettem szeszélyeimet, és abban az átmeneti, vággyal teli lendületben azzal áltattam magamat: elég erős vagyok hozzá, hogy a szerelemben és a munkában egyaránt előrehaladjak. De másnap a rögeszme visszatért; éjszaka legalább azért, hogy megvigasztaljam magam a munkában elszenvedett kudarcért, és egyszersmind újra megtaláljam a kimeríthetetlen erő pillanatnyi illúzióját, kénytelen volta m új rá a szerelemhez folyamodni. Jó néhány napig vergődtem ebben az ördögi körben, de végül egyik este elhatároztam, hogy szóvá teszem a dolgot. Erre az a gondolat sarkallt, hogy végeredményben Leda biztatott a munkára, és ha, amint a látszat mutatja, csakugyan fontos neki, hogy megírjam az elbeszélést, meg fogja érteni és el fogja fogadni érveimet. Miközben egymás mellett feküdtünk az ágyban. Így szóltam: – Ide hallgass, meg kell mondanom valamit, amiről eddig még nem beszéltem.
Meleg volt, mind a ketten meztelenül hevertünk a lepedőn, Leda hanyatt feküdt, kezét tarkója alá tette, feje a párnán nyugodott; odasimultam az oldalához. Szokott megtört és réveteg tekintetével rám pillantott, aztán halkan így szólt: – Mondjad.
– Az a kérdés: akarod-e, hogy megírjam az elbeszélést – folytattam.
– Persze.
– Azt az elbeszélést, amely rólad és rólam szól?
– Igen.
– De ilyen körülmények között sohase fogom tudni megírni.
– Milyen körülmények között?
Egy pillanatig tétováztam, majd azt feleltem: – Minden este szeretkezünk, igaz? Nos, úgy érzem, hogy amikor veled vagyok, elveszítem minden erőmet, ami az elbeszélés megírásához kellene. Ha így megy tovább, sohase fogom tudni megírni a novellát.
Leda rám nézett nagy kék szemével, azt hihette volna az ember: azért tágult ki ennyire a pupillája, mert erejét megfeszítve igyekszik megérteni, amit mondtam. – Hogy csinálják a többi írók? – kérdezte.
– Nem tudom, hogy csinálják... de úgy gondolom, hogy legalább amíg dolgoznak, szűzen élnek.
– D'Annunzio is? – mondta Leda. – Azt hallottam, hogy sok szeretője volt... Ő hogyan csinálta?
– Nem tudom, hogy olyan sok szeretője volt-e – feleltem. – Inkább néhány híres szeretője volt, akikről mindenki sokat beszélt, elsősorban ő... De szerintem ő nagyon jól elrendezte a maga dolgát... De például Baudelaire híres volt a szüzességéről.
Leda egy szót se szólt. Éreztem, hogy okfejtésem kínosan súrolja a nevetségességet, de-ha már elkezdtem, nem hagyhattam abba. Szelíd és hízelgő hangon folytattam:
– Ide figyelj, énnekem egyáltalán nem fontos, hogy megírjam az elbeszélést, és általában az se fontos, hogy író legyen belőlem... Igazán könnyű szívvel mondok le róla... Nekem csak a szerelmünk fontos.
Leda összeráncolta szemöldökét, és rögtön válaszolt:
– De én azt akarom, hogy írjál... Azt akarom, hogy író legyen belőled.
– Miért?
– Azért, mert máris író vagy – felelte egy kicsit zavaros és szinte ingerült hangon. – Érzem, hogy annyi mindent el tudnál mondani... Aztán meg dolgoznod kell, mint mindenki másnak... nem élhetsz tétlenül, nem érheted be azzal, hogy szeretkezel velem... kell, hogy valaki legyen belőled. – Nehezen találta meg a szavakat, szemmel láthatóan nem tudta, hogyan fejezze ki makacs elhatározását, amellyel eltökélte, hogy azt kell csinálnom, amit ő akar.
– Semmi szükség sincs rá, hogy író legyen belőlem – feleltem, bár ez alkalommal úgy éreztem, hogy legalábbis részben hazudok –, megtehetem, hogy semmit se csinálok... vagy pontosabban, folytathatom azt, amit mostanáig csinálta m: olvashatom, élvezhetem, megérthetem, csodálhatom mások műveit... és szerethetlek... Különben választhatok magamnak valami más hivatást, más elfoglaltságot is, hogy, amint te mondod, ne éljek tétlenül.
– Nem, nem, nem – vágta rá Leda, nemcsak a fejét rázta meg, hanem testét is, mintha egész lényével akarta volna kifejezni ellenkezését – . Írnod kell... íróvá kell lenned...
Ezután rövid ideig hallgattunk, majd Leda így szólt:
– Ha igaz, amit mondasz... akkor mindent meg kell változtatnunk.
– Vagyis?
– Amíg be nem fejezted az elbeszélést... nem szabad szeretkeznünk... aztán ha befejezted, újrakezdjük.
Bevallom, nyomban kísértést éreztem rá, hogy elfogadjam ezt a különös és egy kicsit nevetséges ajánlatot. Rögeszmém még erős volt, és ezért megfeledkeztem róla, hogy önzésből, mégpedig hamis önzésből született. De rögtön elfojtottam első reakciómat, átöleltem Lédát, és azt mondtam: – Te szeretsz engem, és ennél az ajánlatnál meggyőzőbb bizonyítékot nem adhatnál szerelmedről... De nekem elég, hogy kimondtad... Szeressük egymást tovább, és ne gondoljunk semmi másra.
– Nem, nem – mondta Leda parancsoló hangon, és ellökött magától –, meg kell tennünk... hisz már megmondtad.
– Megsértődtél?
– Ugyan, Silvio, miért sértődtem volna meg?... Csakugyan azt akarom, hogy írd meg azt az elbeszélést... Ne butáskodj. – Ezzel átölelt, mintha hangsúlyozni akarná, hogy állhatatossága érzéseiből fakad.
Egy kicsit még vitatkoztunk, én ellenkeztem, ő makacskodott, ellentmondást nem tűrő, hajthatatlan hangon beszélt. – Rendben van, megpróbálom... – mondtam. – De lehet, hogy mindebben tévedünk, és egyszerűen nincsen tehetségem az irodalomhoz.
– Ez nem igaz, Silvio, te is tudod.
– Hát rendben van – mondtam végül, egy kicsit erőltetetten –, legyen úgy, ahogy akarod... de ne felejtsd el, hogy te akartad.
– Persze.
Egy darabig hallgattunk, aztán olyan mozdulatot tettem, mintha meg akarnám ölelni, de ő rögtön ellökött magától: – Nem, már ma estétől fogva önmegtartóztatóan kell élnünk! – nevetett, és hogy kárpótoljon a visszautasítás keserűségéért, mint egy értékes edényt, hosszú, sovány kezével óvatosan megfogta az arcomat, és azt mondta: – Meglátod, hogy nagyon sok szép dolgot fogsz írni... biztos vagyok benne. – Figyelmesen rám nézett, aztán furcsa hangon hozzátette: – Szeretsz?
– Még kérdezed? – mondtam meghatódva.
– Nos, akkor, ha majd felolvastad az elbeszélést, újra megkaphatsz... ezt ne felejtsd el.
– És ha nem tudom megírni?
– Tudnod kell.
Fölényesen beszélt, naiv, tapasztalatlan s egyszersmind hajthatatlan fölényessége különös módon tetszett nekem. Eszembe jutott a mesék lovagja, akitől szíve hölgye azt kéri cserébe szerelméért, hogy hozza el az aranygyapjút, és ölje meg a sárkányt. De most szinte csodálkoztam rajta, hogy nem hoz dühbe ez a gondolat. Leda egyáltalán nem értett a költészethez, amint valószínűleg a mesebeli hölgy sem értett az aranygyapjúhoz és a sárkányhoz, de éppen ez tetszett nekem feleségem parancsában. Mintha megerősítette volna vele minden műalkotás csodálatos és gondviselésszerű jellegét. Hirtelen bizalommal, reménnyel és hálával vegyes rajongás fogott el. Arcommal az arca közelébe férkőztem, gyengéden megcsókoltam, és a fülébe súgtam: – A szerelmednek köszönhetem, hogy író leszek... Nem érdemeimnek, hanem a szerelmednek. – Leda nem szólt egy szót sem. Fölkeltem az ágyból, és kimentem a szobából.
Attól a naptól fogva megújult eréllyel láttam munkához; hamarosan észrevettem, hogy nem tévedtem számításomban, és ha a szerelem és a munka között valójában nincs is olyan kapcsolat, amilyent felfedezni véltem, a tehetetlenség rögeszméjétől, amely mindaddig kínzott, csakis ezzel a jónak tartott módszerrel szabadulhattam meg. Reggelenként, amikor odaültem a papiros elé, úgy tetszett, hogy erősebb és agresszívebb vagyok, és legalábbis érzésem szerint, több alkotó energia van bennem. Így hát a szerelem után teljesült életem legnagyobb vágya: a költészet is rám mosolygott. Minden délelőtt gyorsan, lendületesen, de nem rendszertelenül és nem kritikátlanul tíz-tizenkét oldalt írtam le; aztán a nap többi részét kimerülten, kábultan, aléltan töltöttem, úgy éreztem, hogy a munkán kívül az égvilágon semmi, még feleségem szerelme sem érdekel. A reggeli lázas órák után nem maradt bennem más, mint a dicsőséges tűz üszke, hamuja, salakja; s a következő tűz fellobbanásáig, másnap reggelig fura módon hidegnek és erőtlennek tűntem fel magam előtt, szinte beteges jó érzés töltött el, közönyös voltam minden iránt. Úgy véltem, hogy ha ebben az ütemben folytatom az írást, igen hamar, talán előbb be tudom fejezni a munkát, mint eredetileg terveztem; arra gondoltam: minden eszközzel azon kell igyekeznem, hogy az utolsó szemig begyűjtsem ennek a bőséges és nem remélt termésnek valamennyi magját: a többi egyelőre nem számított. Túlságosan kevés, de egyszersmind túlságosan sok volna, ha azt mondanám, hogy boldog voltam; életemben először emelkedtem önmagam fölé, egy teljesen harmonikus és biztonságos, abszolút és tökéletes világba. Ez az állapot önzővé tett; feltételezem, hogy ha akkor feleségem netán megbetegszik, csak az aggasztott volna, hogy miatta esetleg félbe kell szakítanom a munkát. Nem mintha nem szerettem volna feleségemet, hiszen említettem, hogy jobban szerettem, mint bármikor, de alakja és minden más, ami nem függött össze a munkámmal, visszaszorult egy bizonytalan és távoli övezetbe. Vagyis, életemben először nemcsak arról voltain meggyőződve, hogy ki tudom fejezni magamat, amit már teljesen sikertelenül számtalanszor megpróbáltam, hanem arról is, hogy hibátlanul és tökéletesen tudom kifejezni magamat: más szóval az a határozott, s úgy rémlik, irodalmi tapasztalataimon alapuló érzés töltött el, hogy remekművet fogok írni.
6 Miután egész délelőtt dolgoztam, a délutánt a szokott módon töltöttem el; csak arra ügyeltem, hogy ne zavarjon meg semmiféle izgalom vagy megrázkódtatás; gondolataim látszólag messze jártak az irodalomtól, de valójában a lelkem legmélyén csakis abban gyönyörködtem, azt dédelgettem, amit délelőtt írtam, s amit másnap délelőtt akartam leírni. Azután jött az éjszaka. Elköszöntem feleségemtől a lépcsőpihenőn, szobám és szobája ajtaja között, és rögtön lefeküdtem. Alvás közben eladdig ismeretlen bizakodás töltött el, és szinte tudatában voltam, hogy felhalmozom magamban azokat az erőket, amelyeket másnap a munkára fordítok. Amikor felébredtem, mindig tettre késznek, fürgének, erősnek, könnyűnek éreztem magamat, a fejem tele volt ötletekkel, amelyek álmomban úgy nőttek ki, mint esős éjjelen a fű a réten. Odaültem a kis asztalhoz, csak egy pillanatig tétováztam, aztán tollam, mintha valami önálló akarat indítaná, rohanni kezdett a papírlapokon egyik szótól a másikig, egyik sortól a másikig, akárha elmém és a papírlapon szüntelenül tovakígyózó tintaarabeszkek között nem lett volna se folytonossági hiány, se anyagi különbség. A fejemben hatalmas, kimeríthetetlen gombolyagot őriztem, és amikor írtam, nem csináltam egyebet, mint letekertem, legombolyítottam róla a szálat, és az írás elegáns fekete mintája szerint elrendeztem a papiroson; a gombolyagon nem volt csomó, és a szál sehol se szakadt el; úgy forgott a fejemben, ahogy gombolyítottam; éreztem, hogy minél többet gombolyítok le róla, annál több legombolyítani való marad rajta. Mint említettem, tíz-tizenkét oldalt írtam le; addig hajtottam magamat, amíg testileg ki nem merültem, mert attól féltem a legjobban, hogy valamilyen titokzatos ok miatt gondolataim áradata meglassul, vagy éppenséggel teljesen elapad. Végül, amikor már nem bírtam tovább, zsibbadt lábbal és szédülő fejjel fölkeltem az íróasztal mellől, odamentem a tükörhöz, és belenéztem. A tükörben nem egy, hanem két vagy három külön képet láttam magamról, ezek azután lassan összeolvadtak, összekeveredtek és keresztezték egymást. A hosszú és aprólékos toalettől magamhoz tértem, bár mint mondtam, a nap egész hátralevő részét káprázatban és kábulatban töltöttem.
Később az asztalnál mohó, gépies étvággyal ettem; szinte úgy rémlett, hogy nem ember vagyok, hanem lejárt szerkezet, amelyet a sok-sok óra hosszat tartó eszeveszett iramú működés után meg kell tölteni üzemanyaggal. Evés közben nevettem, tréfálkoztam, sőt szellemeskedtem, ami újdonság volt, hisz általában komolyan, elgondolkozva szoktam ebédelni. Mint mindig, amikor valamilyen okból engedtem a lelkesedésnek, túlzott közlékenységem most is kissé tapintatlannak, szinte szemérmetlennek hatott: ezt észre is vettem, de majdnem élveztem, holott régebben mindig szégyelltem magamat, ha szabadjára eresztettem elragadtatásomat. Ott ültem az asztalnál feleségemmel szemben és ettem; de valójában nem voltam ott. Énem jobbik fele, tollal a kézben a szalonban maradt az íróasztalnál. A nap többi része ugyancsak kissé zavaros, eltúlzott, mámoros jókedvben telt el.
Ha kevésbé lelkesedek, ha kevésbé mámorosodok meg a szerencsétől, azoknak a napoknak a termékenységében talán észrevettem volna ugyanannak a jóakaratnak a nyomát, amelyről úgy éreztem, hogy néha meglep feleségem viselkedésében. Más szóval: ha nem sejtettem is, hogy az elbeszélés, amelyen dolgoztam, nem lesz olyan remekmű, mint amilyennek elképzeltem, arra igazán gondolhattam volna, hogy mindez nem lehet igaz, mert túlságosan szép. A tökéletesség nem emberi; legtöbbször inkább a hazugság, mintsem az igazság terméke; akkor is, ha a hazugság másokhoz, és akkor is, ha önmagunkhoz való viszonyunkban gyökerezik. Mindennek az az oka, hogy a saját célja felé akadály és gátlás nélkül száguldó színlelés alkalmasabb az igazság szabálytalanságainak, hibáinak, érdességének eltüntetésére, mint a munkába vett anyag természetéhez igazodó, aggályos cselekvésmód. Annak, hogy tíz-vágy még több évi hiábavaló kísérletezés után minden ilyen simán megy, mint mondottam, föl kellett volna keltenie gyanúmat. De a boldogság nemcsak önzővé, hanem gyakran meggondolatlanná és felületessé is teszi az embert. A feleségemmel való találkozás volt az a szikra, amely végül fellobbantotta a nagy és fennkölt tüzet, gondoltam magamban, és beértem ezzel a megállapítással.
Annyira elmerültem munkámban, hogy nem figyeltem föl egy kicsi, de furcsa incidensre, amely azokban a napokban történt. A bőröm nagyon kényes, és amint mondani szokták, a szakállam erős, vagyis a képem könnyen kivörösödik, és gyulladásba jön a borotválkozástól. Ezért sohase tudtam magam borotválkozni, s akárcsak azelőtt, most is borbély jár hozzám. Mindenkori lakóhelyemen, tehát a villában is, gondoskodtam róla, hogy egy borbély minden délelőtt megborotváljon. Az illető a közeli faluból járt hozzám, ő volt a helység egyetlen, s az igazat megvallva, nagyon szerény borbélyüzletének a tulajdonosa. Kerékpáron jött, pontosan fél egykor jelentkezett, ugyanis az üzletet pontosan délben zárta be. Megérkezése, ami jelezte, hogy abba kell hagynom a munkát, éppen egybeesett napom legjobb pillanatával, amikor az elvégzett munka tudata szabadjára eresztette már említett teljesen ösztönös szószátyár jókedvemet.
A borbély homlokától tarkójáig kopasz, vastag nyakú, puffadt képű, széles vállú, alacsony férfi volt. Zömök alakja nem tűnt fel kövérnek. Egyenletesen barna arcában, amely egy kicsit sárgásnak tetszett, mintha régi sárgaság nyoma látszana rajta, nagy kerek szeme, kirívó szeme fehérje, tiszta, kérdő, csodálkozó vagy talán ironikus tekintete felhívta magára az ember figyelmét. Kicsi orra volt, széles, de szinte ajak nélküli szája; néha elmosolyodott, s kilátszott sötét, csorba fogsora. Mélyen hátrahajló állán köldökre emlékeztető, visszataszító, furcsa gödröt lehetett látni. Antonio hangja, ugyanis Antoniónak hívták a borbélyt, szelíd és nagyon nyugodt volt; s a keze, amint már a legelső napon észrevettem, rendkívül könnyű és ügyes. Körülbelül negyvenéves lehetett, s megtudtam, hogy felesége és öt gyereke van.
Végül még egy adat: nem toszkán volt, hanem szicíliai, egy közép-szicíliai faluban született. Katonai szolgálata alatt kezdett szerelmi viszonya kényszerítette rá, hogy megházasodjon és letelepedjen a faluban, ahol később borbélyüzletet nyitott. Felesége parasztasszony volt, de szombaton nem dolgozott a mezőn, férjének kellett segítenie, mert a pihenőnap előtt jó néhány vendég borotváltatta magát az üzletben.
Antonio nagyon pontos volt. Fél egykor a nyitott ablakon mindennap behallatszott, hogy biciklijének kereke alatt megcsikordul az épület előtti tér kavicsburkolata; ez a hang jelezte, hogy hagyjam abba a munkát. Egy pillanat múlva Antonio kopogott a szalon ajtaján; ekkor fölálltam az íróasztaltól, vidáman kiáltottam neki, hogy jöjjön be. Antonio kinyitotta az ajtót, belépett, gondosan becsukta az ajtót, egy kicsit meghajolt, és jó napot kívánt. Vele együtt bejött a szobalány is, egy kis tálban forró vizet hozott, s letette a kerekes kisasztalra, amelyre már oda volt készítve a szappan, az ecset és a borotva. Közben átültem a karosszékbe, Antonio odatolta a kisasztalt, aztán hátat fordított nekem, és sokáig fente a borotvát a fenőszíjon, majd láttam, hogy egy kis meleg vizet tölt a kistányérba, belemártja az ecsetet, és köröző mozdulatokkal hosszasan veri a habot a szappanos dobozban. Végül fölemelte a habos ecsetet, mint valami fáklyát, és felém fordult. Szinte a végtelenségig szappanozott, csak akkor hagyta abba, amikor már arcom egész alsó részét rettenetes vastagon bekente fehér habbal. Csak akkor tette le az ecsetet, és fogta meg a borotvát.
Azért írom le ilyen aprólékosan ezeket a mindennapos részleteket, mert érzékeltetni szeretném Antonio mozdulatainak lassúságát és pontosságát, de egyszersmind azt is. hogy készségesen elviseltem, sőt élveztem ezt a lassúságot és pontosságot. Általában nem szeretem, ha borotválnak, türelmetlenné tesz a borbélyok bárgyú aprólékossága. De Antonióval más volt a helyzet. Éreztem, hogy számomra csakis az az idő értékes, amelyet az ő megérkezése előtt az íróasztal mellett töltöttem el, s úgy véltem, egyre megy, hogy a nap eztán következő részét borotválkozásra, olvasásra vagy feleségemmel való beszélgetésre fordítom. Mindez már nem számított, hiszen semmi köze se volt a munkámhoz, és teljesen közömbösnek tekintettem, hogy mivel foglalkozom.
Antonio hallgatagon dolgozott, de én egyáltalán nem voltam szűkszavú, a munkával járó erőfeszítés és feszültség után ellenállhatatlan szükségét éreztem, hogy valamilyen módon kinyilvánítsam boldogságomat. Így hát, ahogy mondani szokták, fűt-fát szóba hoztam: a falu életét, lakóit, a termést, Antonio családját, a helybeli urakat és más efféléket. Emlékszem rá, hogy egyvalami mindennél jobban érdekelt, nevezetesen az az ellentét, amely a borbély szűkebb déli hazája és az őt befogadó falu között volt. Nemigen lehetne két olyan vidéket elképzelni, amely jobban különbözne egymástól, mint Szicília és Toszkána. S csakugyan több alkalommal sikerült Antonióból Toszkánával és a toszkánokkal kapcsolatban olyan érdekes megjegyzéseket kicsikarnom, amelyekből, véleményem szerint, némi lenézést és bosszúságot lehetett kiérezni. Antonio a legtöbbször végtelenül mértéktartóan, de amint megfigyeltem, hallatlanul határozottan válaszolt kérdéseimre. Szűkszavúan, tartózkodóan, bölcsen, talán ironikusan beszélt, de iróniája annyira könnyed volt, hogy nem is lehetett fölismerni. Néha, amikor hangosan nevettem valamelyik szellemes mondásomon, vagy nagyon belemelegedtem a beszédbe, Antonio abbahagyta a szappanozást vagy a borotválást, és az ecsetet vagy a borotvát a levegőben tartva, türelmesen várt, míg el nem hallgattam és le nem csillapodtam.
7 Úgy hiszem, sikerült érzékeltetnem, hogy nem azért beszélgettem Antonióval, mintha valami célom lett volna vele; ám kis idő múltán észrevettem, hogy hiába kényszerítettem rá bizalmasabb hangot, nem sikerölt belelátnom a lelkébe, nem tudtam rájönni, mi a legfőbb gondja. Szegény ember volt, népes családot kellett eltartania, mégse látszott rajta, hogy túl sokat törődne az anyagiakkal. Családjáról tartózkodóan, szeretet, büszkeség és bármiféle különleges érzés nélkül beszélt, úgy, ahogy az ember az elkerülhetetlen és teljesen természetes dolgokról szokott beszélni. Hamarosan észrevettem, hogy a politika egyáltalán nem érdekli. Úgy tetszett, hogy mesterségét, bár alaposan értett hozzá, és szívesen gyakorolta, nem tekinti egyébnek, mint egyszerű kenyérkeresetnek. Végül is azt mondtam magamban, hogy van benne valami titokzatos, de nem több, mint a nép jó néhány gyermekében, akinek a gazdagok szívesen tulajdonítanak sajátos helyzetéhez illő gondolatokat és törekvéseket, de aztán fölfedezik, hogy ugyanolyan gondjai vannak, mint minden embernek.
Miközben Antonio borotvált, feleségem rendszerint bejött a szobámba, s manikűrkészletével vagy egy könyvvel leült az ablakmélyedésben a napra. Nem tudom, miért, de nagyon örültem neki, hogy feleségem minden délelőtt megjelenik nálam, amikor Antonio borotvál. Akárcsak Antonio, Leda is tükör volt, amelyben boldogságom képét csodáltam. Akárcsak Antonio, bár másképpen, Leda is mintha a mindennapi élet levegőjét hozta volna be hozzám, amikor belépett, és leült a szalonban, ahol nemrég hagytam abba a munkát, vagyis azt a türelmes, derűs, rendes levegőt hozta magával, amely lehetővé tette, hogy biztosan és nyugodtan haladjak előre az írásban. Időnként abbahagytam a beszélgetést a borbéllyal, s megkérdeztem Lédát, hogy van, vagy milyen könyvet olvas, vagy mit csinál. Feleségem, anélkül hogy fölnézett volna, és abbahagyta volna az olvasást vagy a körömreszelést, nyugodtan, egyszerűen válaszolt. A napfény csillogott szőke haján, amely két hosszú fürtben omlott le az arca mellett. Lehajtott feje mögött a nyitott ablakon keresztül ugyanolyan csillogónak láttam a park fáit és a kék eget. A napsütés fakóvörösen tükröződött vissza a bútorokról, vakítóan villogott Antonio borotváján, nyájasan elárasztotta a szobát a párkánytól a legtávolabbi sarokig, megelevenítette a fakó színeket a régi szövetek és ósdi bútorok poros felületén. Olyan boldog voltam, hogy egyik délelőtt azt gondoltam: “Amíg csak élek, emlékezni fogok erre a jelenetre... kényelmesen elnyúlva ülök a karosszékben, Antonio borotvál... Az ablak nyitva van, a szalont elárasztja a fény, feleségem ott ül a közelemben a napsütésben.
Egyik nap feleségem pongyolában jött be hozzám; szólt Antoniónak, hogy szeretné, ha rendbe hozná a haját. Azt mondta, hogy csak ondolálni kell, a mosást ő maga már délelőtt elvégezte. Megkérdezte Antoniót, tud-e ondolálni, és mivel a borbély igennel felelt, megkérte, hogy ha majd befejezte a borotválást, menjen át az ő szobájába. Miután feleségem kiment, megkérdeztem Antoniót, hogy végzett-e már nőifodrász-munkát, s ő nem minden hiúság nélkül felelte, hogy a környékről valamennyi lány hozzájár ondoláltatni. Elcsodálkoztam rajta, ő pedig azt állította, hogy ma már a legotrombább parasztlányok is tartós hullámot követelnek. – Igényesebbek, mint a városi úrinők – mondta mosolyogva –, semmivel sincsenek megelégedve... néha meg kell bolondulni tőlük. – Közben a szokott lassúsággal és pontossággal borotvált. Azután rendbe hozta a szerszámokat, majd átment a feleségemhez.
Miután Antonio kiment, fogtam egy könyvet, és odaültem a napra, abba a karosszékbe, amelyben feleségem szokott ülni. Emlékszem, a könyv Tasso Amintá-ja volt, akkor olvastam újra. Szellemileg különösen fogékony és érzékeny voltam, és a könnyed költemény varázs erejétől, amely olyan pompás összhangban volt annak a napnak a ragyogásával és szelídségével, hamarosan megfeledkeztem róla, hogy várakozók. Időnként egy-egy harmonikusabb verssornál fölnéztem az ablakra, és elismételtem magamban a verssort; úgy tetszett, hogy ezzel a gesztussal minden alkalommal újra tudomásul veszem boldogságomat, akárcsak olyasvalaki, aki jó langyos ágyban mozgolódik, s minden mozdulatnál érzi a meleget. Antonio körülbelül háromnegyed óra hosszat dolgozott feleségem frizuráján. Végül hallottam, hogy kilép a térre, nyugodt hangon köszön a szobalánynak, majd a kavics megcsikordul távolodó biciklijének kerekei alatt. Feleségem néhány perc múlva belépett a szalonba.
Fölálltam, hogy megnézzem. Úgy vettem észre, hogy Antonio feleségem egész fejét kibodorította, és sima, laza frizuráját amolyan tizennyolcadik századi parókává változtatta át. Leda, sovány, hosszú arca körül az egymás fölött nyüzsgő temérdek csigával, első látásra olyan furcsának tetszett, mint egy felcicomázott parasztlány. Ezt a falusias jelleget kiemelte néhány szál friss, vörös geránium, amelyet valamivel bal halántéka fölött tűzött a hajába.
– Kitűnő – kiáltottam túlzott jókedvvel –, Antonio csakugyan varázsló... Mario vagy Attilio Rómában elbújhatnak mögötte, arra se méltók, hogy a cipőjét befűzzék... Csakugyan vasárnapi búcsúba igyekvő kis parasztlánynak mondana az ember... Ez a virág csodálatosan illik hozzád... mutasd magad... – Ezzel megpróbáltam megfordítani, hogy jobban megcsodálhassam a borbély munkáját.
De meglepődve láttam, hogy feleségem valamitől rosszkedvű, az arca elborult. Vastag alsó ajka remegett, s ez mutatta, hogy mérges. Végül nagyon bosszúsan eltolt magától, és azt mondta: – Kérlek, ne tréfálj... igazán semmi kedvem a tréfához.
Nem értettem. – Ugyan, ne szégyelld magadat... – folytattam. – Biztosítlak, hogy Antonio becsülettel végezte a dolgát... Nagyon jól mutatsz... Légy nyugodt, a legközelebbi vasárnapi búcsúban nem kell szégyellned a külsődet... Ha elmész a bálba, biztosan többen is megkérik a kezedet.
Mindebből érezhető, hogy véleményem szerint Leda Antonio munkája miatt volt rosszkedvű; tudtam, hogy feleségem nagyon hiú, és már többször előfordult, hogy a fodrász ügyetlensége felbosszantotta. De most megint eltolt magától, ezúttal haragosan, és újra rám szólt: – Már mondtam, hogy ne tréfálj.
Hirtelen megsejtettem, hogy nem a frizurája miatt mérges. – Miért? Mi történt? – kérdeztem.
Odament az ablakhoz, mindkét kezével rátámaszkodott a párkányra, és kinézett.
Váratlanul megfordult: – Csak annyi, hogy holnaptól fogva a kedvemért másik borbélyt kell hívatnod..., nem akarom, hogy ez. az Antonio még egyszer betegye ide a lábát.
Meghökkentem: – De miért... természetesen nem városi borbély... nekem megfelel... vagyis, te ezentúl ne vedd igénybe.
– Ó, Silvio – csattant fel haragosan –, hát miért nem akarsz megérteni... nem arról van szó, hogy milyen fodrász... érdekel is engem, hogy érti-e a dolgát?
– Hát akkor miről van szó?
– Tiszteletlen volt velem... és nem akarom többé látni... soha többé.
– Tiszteletlen volt veled... de hogyan?
Az arcomban és a hangomon még biztosan érezni lehetett a szokott délelőtti gondtalan közömbösség nyomát, Leda ugyanis haragosan így folytatta: – Persze, te egyáltalán nem törődsz vele, hogy Antonio tiszteletlen volt hozzám... neked természetesen egyáltalán nem fontos.
Attól féltem, hogy megsértettem; odamentem hozzá, és komolyan megkérdeztem: – Ne haragudj... de talán nem értettelek meg... vagyis megtudhatnám, miféle tiszteletlenséget követett el ellened Antonio?
– Tiszteletlen volt velem – kiáltotta Leda hirtelen haraggal; orrcimpája reszketett, tekintete keménynek tűnt, amikor újra felém fordult –, ennyi elég is... szörnyű ember... küldd el, keress helyette másvalakit... nem akarom, hogy még egyszer utamba kerüljön.
– Nem értelek... – mondtam – hiszen mindig nagyon tisztelettudó... komoly... családapa.
– Igen, családapa – ismételte Leda, és csúfondárosan megvonta a vállát.
– Hát megtudhatnám végre, hogy mit követett el ellened?
Még egy darabig vitatkoztunk, én mindenáron meg akartam tudni, hogy miben állt Antonio tiszteletlensége, Leda pedig semmiféle magyarázattal se volt hajlandó szolgálni, csak a vádat ismételte. Végül, miután feleségem jó sokáig, dühödten kitért a válasz elől, azt hiszem, rájöttem, mi történt: Antonio, miközben Leda frizuráján dolgozott, kénytelen volt közvetlenül a mellé a karosszék mellé állni, amelyben feleségem ült. Mármost Leda érzése szerint Antonio többször kísérletet tett rá, hogy testével vállához és karjához érjen. Hangsúlyozom: Leda érzése szerint, mert ő is elismerte, hogy a borbély továbbra is zavartalanul, csendesen és tisztelettudóan folytatta munkáját. De feleségem megesküdött rá, hogy ezek az érintések nem voltak véletlenek; észrevette, hogy szándékosak, tudatosak. Biztos volt benne, hogy Antonio így akart kikezdeni vele. Így tette meg néma, illetlen ajánlatát.
– De igazán biztos vagy benne? – kérdeztem végül álmélkodva.
– Hogyne volnék biztos? Ó, Silvio, hogyan kételkedhetsz a szavaimban?
– De lehet, hogy csak úgy gondoltad.
– Méghogy úgy gondoltam!... De hiszen csak rá kellett nézni... az a borbély félelmetes ember... teljesen kopasz, micsoda nyaka van... és mindig lesüti a szemét, sohase néz a szemembe... ijesztő a kopaszsága... nem vetted észre? Vak vagy?
– Lehetett véletlen is... a borbélyok, ha dolgoznak, kénytelenek közvetlenül a vendég mellé állni.
– Nem, nem volt véletlen... először talán véletlen volt... de többször egymás után, az egész idő alatt... nem volt véletlen...
– Nézzük csak, ülj le erre a székre... majd úgy csinálok, mintha én volnék Antonio – mondtam, nem tagadom, egy kicsit mulattatott ez a furcsa nyomozás. – Nézzük.
Lédában forrott a türelmetlenség és a harag; de azért engedelmeskedett, kelletlenül leült a székre. Fölvettem egy ceruzát, mintha sütővas volna, és feleségem fölé hajoltam, mintha a haját ondolálnám. Ahogy előre elgondoltam, ebben a helyzetben hasam felső része tényleg egy magasságba került feleségem karjával és vállával, és kénytelen voltam hozzáérni.
– Látod – mondtam –, pontosan úgy történt, ahogy elképzeltem... Antonio kénytelen volt hozzád érni... különben neked egy kicsit el kellett volna hajolnod az ellenkező irányban a másik oldalra.
– Hisz éppen azt tettem... de akkor ő átment a másik oldalamra.
– Talán azért kellett átmennie, mert a másik oldalon is ondolálnia kellett a hajadat.
– Silvio... lehet, hogy ilyen vak vagy... ilyen ostoba... azt hihetne az ember, hogy szántszándékkal csinálod... de hisz mondom, hogy szándékosan ért hozzám.
A nyelvemen volt egy kérdés, de nem akarózott kimondanom. Végül mégis föltettem: – Érintés és érintés között különbség van... úgy vetted észre, hogy amikor Antonio hozzád ért... hogy is mondjam... indulatba jött?
Leda besüppedve ült a karosszékben, egyik ujját a fogai közé vette; furcsa zavar ült ki haragos arcára. – De menynyire – felelte, és megvonta a vállát.
Attól tartottam, hogy nem értettem jól, vagy én fejeztem ki rosszul magamat. – Szóval, látszott rajta, hogy izgalomba jött? – kérdeztem újra.
– Hát persze.
Ekkor észrevettem, hogy feleségem viselkedése jobban meghökkent, mint Antonióé. Leda már nem volt kislány, nagyon is tapasztalt nő volt; ezenkívül már meggyőződhettem róla, hogy amolyan vidám cinizmussal kezelte ezeket a dolgokat. Abból, amit róla tudtam, arra kellett gondolnom, hogy nem lett volna szabad komolyan vennie ezt az incidenst; vagy legföljebb tartózkodóan és iróniával kellett volna beszámolnia róla. No de ez a düh, ez a gyűlölet! – Tudod, hogy ez még semmit se jelent... – mondtam zavartan – mindenkivel megeshet, hogy bizonyos érintésekre akaratlanul, sőt akarata ellenére, elfogja a vágy... velem is megesett már, hogy a tömegben vagy a villamoson odaszorultam egy nőhöz, és izgalomba jöttem, pedig... A lélek kész, de a test erőtlen – tettem hozzá tréfásan –, a mindenségit...
Leda egy szót se szólt. Úgy látszott, gondolkozik; közben az ujját harapdálta, és az ablakot nézte. Azt hittem, hogy megnyugodott, és tréfásan folytattam:
– A szentek is ki vannak téve a kísértésnek, hát még a borbélyok... szegény Antonio, akarata ellenére akkor fedezte föl, hogy nagyon szép és kívánatos asszony vagy, amikor a legkevésbé számított rá... Ott állt közvetlenül melletted, és nem tudott uralkodni magán... ez valószínűleg ugyanolyan kellemetlen volt neki, mint neked... ennyi az egész.
Leda még mindig hallgatott. – Voltaképpen kedélyesen kellene felfognod ezt az incidenst... – mondtam vidáman – hiszen inkább bók akart lenni, mint tiszteletlenség... elismerem, egy kicsit faragatlan, otromba bók volt, de hát ahány ház, annyi szokás.
Mindebből látható, hogy a munka utáni szokott hetyke vidámság magával ragadott, és sajnos, nyeglén viselkedtem, de idejében észrevettem, újra elkomolyodtam, és gyorsan így folytattam: – Ne haragudj, most veszem észre, hogy közönséges voltam... de az igazat megvallva, ezt az egész históriát sehogyan se tudom komolyan venni... Kivált azért, mert biztos vagyok benne, hogy Antonio ártatlan.
Leda végre megszólalt: – Mindez nem érdekel – mondta –, csak azt akarom tudni, hogy hajlandó vagy-e elküldeni... ennyi az egész.
Már mondtam, hogy a boldogság önzővé teszi az embert. Önzésem alighanem éppen akkor érte el tetőfokát. De hát tudtam, hogy a faluban nincsen más borbély. Azt szintén tudtam, hogy a városban biztosan nem találok olyan borbélyt, aki hajlandó volna napról napra jó néhány kilométert megtenni azért, hogy leborotválja a szakállamat. Arról volt szó, hogy teljesen mondjak le a borbélyról, és borotválkozzak magam. Mivel nem tudok borotválkozni, az lett volna a vége, hogy a bőröm gyulladásba jön, megkarcolom, megvágom a képemet, vagyis egy csomó kellemetlenséget szerzek magamnak. No de azt akartam, hogy amíg dolgozok, minden maradjon úgy, ahogy van, ne történjen semmiféle változás, semmi se zavarja mélységes nyugalmamat, amelyet helyesen vagy helytelenül, éppen a folyamatos munka nélkülözhetetlen feltételének tekintettem. Hirtelen elkomolyodtam, és azt mondtam: – De kedvesem... nem tudtál meggyőzni róla, hogy Antonio csakugyan tiszteletlen volt veled... Miért kellene kiadnom az útját? Milyen okkal? Milyen ürüggyel?
– Bármilyen ürüggyel... mondd azt neki, hogy elutazunk.
– Ez nem igaz... hamar rájönne.
– Nem érdekel. Csak ne lássam soha többé.
– De ez lehetetlen...
– Még ezt a szívességet se akarod megtenni nekem! – kiáltotta elkeseredetten.
– De kedvesem, gondolkozzál... Miért sértsek meg ok nélkül egy szegény embert, aki...
– Méghogy szegény ember... ijesztő, szörnyű, félelmetes ember.
– Aztán mi lesz a borotválással... nagyon jól tudod, hogy húsz kilométeres körzetben nincsen más borbély.
– Borotválkozzál magad.
– De én nem tudok borotválkozni.
– Milyen férfi vagy? Még borotválkozni se tudsz?
– Nem, nem tudok borotválkozni, mit tehetek?
– Növessz szakállt.
– Az isten szerelmére... nem tudnék aludni.
Leda egy kis időre elhallgatott, azután olyan hangon kiáltott fel, amelyben kétségbeesést éreztem: – Szóval, nem akarod megtenni nekem azt a szívességet, amit kérek tőled... nem akarod megtenni.
– De Dina...
– Igen, nem akarod megtenni... arra akarsz kényszeríteni, hogy újra találkozzak azzal a szörnyű, gusztustalan emberrel... kényszeríteni akarsz rá, hogy közöm legyen hozzá.
– De én egyáltalán nem akarlak kényszeríteni... ne mutatkozz... maradj a szobádban.
– Szóval, el kell bújnom a saját lakásomban, mert te nem akarod megtenni nekem ezt a szívességet.
– De Dina...
– Hagyjál. – Odamentem hozzá, megpróbáltam megfogni a kezét. – Hagyjál... azt akarom, hogy küldd el, értetted?
Úgy éreztem, hogy végre a sarkamra kell állnom. – Ide hallgass, Dina – mondtam. – Kérlek, ne makacskodj... igazán szeszélyes vagy, és én nem vagyok hajlandó engedni a szeszélyeidnek... majd megpróbálom kideríteni, hogy igaz-e, amit állítasz... de csak akkor küldöm el azt az embert, ha bebizonyosodik, hogy jogosak a vádjaid... különben semmit se teszek.
Leda hosszasan rám meresztette a szemét, azután szótlanul fölállt, és kiment a szalonból.
Amikor magamra maradtam, egy kicsit elgondolkoztam az incidensen. Őszintén meg voltam győződve róla, hogy minden úgy történt, ahogy Leda mondta. Antonio alighanem izgalomba jött feleségem karjának érintésére, és nem volt képes uralkodni felindulásán. De biztos voltam benne: semmit se tett azért, hogy könnyebben vagy többször érjen hozzá feleségemhez, mint helyzete amúgy is megkívánta. Tehát csak azért volt felelős, hogy nem tudott úrrá lenni akaratlan vágyain. Mellesleg mind a mai napig szent meggyőződésem, hogy így történt, hiszen bizonyos esetekben növeli a kísértés erejét, hogy az ember nem látja, és nem is akarja előre látni.
Ezek az érvek, amelyeket magamban és teljesen jóhiszeműen találtam ki, végképp eloszlatták lelkiismeret-furdalásomat. Tudtam, hogy alapjában véve önzésből tettem, amit tettem, de ez az önzés nem mondott ellent annak, amit való igazságnak tartottam. Meg voltam győződve Antonio ártatlanságáról, ezért nem éreztem semmiféle gátlást, amikor a magam érdekét fölébe helyeztem annak, amit feleségem egyszerű szeszélyének tekintettem.
Néhány perc múlva újra találkoztunk az ebédnél. Leda teljesen nyugodtnak, sőt derűsnek tetszett. Amikor a szobalány egy pillanatra kiment az edényekkel, azt mondta: – Rendben van... borotváltasd magadat továbbra is Antonióval... de úgy intézd, hogy én ne is lássam... mert ha akár csak a lépcsőn találkozok vele, nem felelek magamért... figyelmeztettelek.
Zavaromban úgy tettem, mintha nem hallottam volna. – Lehet, hogy csak szeszélyes vagyok... – folytatta Leda – de a szeszélyeimet fontosabbnak kellene tekintened, mint a magad kényelmét, nem gondolod?
Nem tudtam megállni, hogy magamban meg ne jegyezzem: én éppen az ellenkezőjét gondoltam. Szerencsére ebben a pillanatban visszajött a szobalány, és a beszélgetés abbamaradt. Később, séta közben megpróbáltam újrakezdeni: megint lelkiismeret-furdalást éreztem, szerettem volna meggyőzni Lédát érveim igazáról. De elcsodálkoztam, mert Leda szelíden azt mondta:
– Ne beszéljünk róla, érted, Silvio? Délelőtt, magam se tudom, miért, azt hittem, hogy fontos, de aztán elgondolkoztam rajta, és rájöttem, hogy túloztam... biztosíthatlak, hogy már egyáltalán nem érdekel...
Őszintének látszott, és bizonyos értelemben mintha megbánta volna délelőtti haragját. – Biztos vagy benne? – kérdeztem makacsul.
– Esküszöm – mondta Leda élénk hangon –, különben mi okom volna rá, hogy hazudjak neked?
Elhallgattam; tovább sétáltunk, de már másról beszélgettünk. Így hát meggyőződtem róla, hogy feleségem csakugyan kiverte fejéből a dolgot.
8 Most, amikor leírom ezt az incidenst Antonióval, szinte kényszerűségből az előtte és utána történt eseményekkel való összefüggésében beszélem el. Azt hiszem, a történetírók is ezzel a módszerrel dolgoznak. Amint a valóságban igen fontos események szinte észrevétlenül zajlanak le a kortársak szeme előtt, és a francia forradalomnak nemcsak a szemlélői, hanem a szereplői között is kevesen vették észre, hogy kitört a francia forradalom, ez az Antonio-história is, amikor lejátszódott, nagyon kevéssé ragadta meg a képzeletemet, sokkal kevésbé, mint ezek a följegyzések sejtetik. Valójában nem voltam felkészülve rá, hogy fontosságot tulajdonítsak egy effajta incidensnek: mind ez ideig jól, sőt boldogan éltem feleségemmel, és senki se számítana rá, hogy egy világos, modern szoba kellős közepén középkori csapóajtót talál. Kénytelen vagyok ragaszkodni ahhoz az állításomhoz, hogy akkor teljesen gyanútlan voltam: ez részben menti egoizmusomat és megmagyarázza felületességemet. Vagyis bármi volt is az oka, az esettel kapcsolatban nem akartam, és nem is tudtam volna rosszra gondolni. Való igaz, hogy másnap, amikor Antonio a megszokott időpontban kopogott a szalon ajtaján, megfigyeltem, hogy nem érzek se haragot, se zavart. Ám e rendkívül tárgyilagos tartózkodás ellenére szinte jólesett feleségem vádjainak eladdig ismeretlen fényében tanulmányoznom a borbélyt. Legelőször is, miközben borotvált, és én szokásom szerint beszéltem hozzá (egyáltalán nem kellett erőltetnem magamat, hogy beszélni tudjak), feszülten figyeltem. Mint mindig, csakis a munkájával törődött, és mint mindig, hozzáértéssel, könnyedén dolgozott. Arra gondoltam, hogy ha feleségem vádjai igazak, akkor Antonio rendkívül ügyes képmutató, ugyanis hideg sárgásbarna színű, széles, kövér arcán a legnagyobb nyugalom és elmélyült figyelem látszott. Még visszhangoztak fülemben feleségem szavai: “Ijesztő, szörnyű, félelmetes ember", de miután alaposan szemügyre vettem, kénytelen voltam megállapítani, hogy semmi ijesztő, szörnyű és félelmetes sincs benne. A külseje legfeljebb olyan volt, mint azé a családapáé, aki megszokta, hogy öt kicsi gyereknek kell gondját viselnie, és teljesen eltelt saját öntudatlan és ösztönös tekintélyével. Miközben elnéztem, még valami az eszembe jutott, homályosan éreztem, hogy ostobaság, mégis rögtön belekapaszkodtam, mint egy megcáfolhatatlan érvbe: egy ilyen csúnya férfi, hacsak nem őrült, és Antonio biztosan nem volt őrült, nem remélhette, hogy sikere van a nőknél, még kevésbé az olyan szép nőknél, mint a feleségem, akik társadalmilag annyira felette állnak. Bizony, jólesett látnom, hogy csakugyan kövér az arca, és kövérsége vajmi kevéssé vonzó, hiszen még csak az egészség jelének se lehet tekinteni: sima képe enyhén zsíros s egy kicsit fonnyadt volt, és mintha a nyaka az állkapcsa alatt a dühtől duzzadt volna meg, akár bizonyos trópusi kígyóké, amikor mérgesek. Nagy füle volt, lapos fülcimpája lelógott; kopasz fejét, talán azért, inert lesült a nyári napon, barna foltok borították. Nagyon szőrös lehetett: füléből és orrlyukából szőrszálak és szőrpamacsok álltak ki, még a pofacsontja és az orra hegye is szőrös volt. Jóleső alapossággal tanulmányoztam csúnyaságát, majd amikor megfordult, hogy megtörölje a borotvát egy darab papírban, megragadtam az alkalmat, és nemtörődöm hangon azt mondtam: – Folyton azon tűnődök, Antonio, hogy egy ilyen magafajta nős ember, akinek öt gyereke van, talál-e időt és módot rá, hogy a nőkkel foglalkozzon.
– Arra mindig talál időt az ember, Baldeschi úr – válaszolta, mialatt újra arcom felé közeledett a borotvával; közben nem mosolyodott el.
Bevallom, szinte meghökkentem, mert másfajta válaszra számítottam. – De a felesége nem féltékeny? – kérdeztem.
– Minden asszony féltékeny.
– Tehát maga megcsalja?
Fölemelte a borotvát, szemembe nézett, és azt mondta:
– Ne haragudjon, Baldeschi úr, de ez az én dolgom.
Éreztem, hogy elpirulok. Azért tettem fel neki ezt a tapintatlan kérdést, mert egy kicsit ostobán úgy gondoltam, hogy jogom van hozzá, akár a főnöknek, amikor beosztottjával beszél; de ő, hogy úgy mondjam, egyenlő félként, rendreutasított, erre pedig nem számítottam. Elfogott a bosszúság, és szinte kísértést éreztem, hogy azt feleljem neki: “Nemcsak a maga dolga, hanem az enyém is, mert maga odáig ment a szemérmetlenségben, hogy kellemetlenkedett a feleségemnek." De elfojtottam indulatomat, és zavartan feleltem: – Nem szabad megsértődnie, Antonio... csak úgy mondtam.
– No persze – válaszolta, majd amikor a késsel újra az arcomhoz ért, és hozzáfogott a kiborotváláshoz, mintha enyhíteni próbálná az előbbi mondat nyerseségét. Így folytatta: – Tudja, Baldeschi úr, mindenki szereti a nőket... még a szomszédos San Lorenzó-i plébánosnak is van szeretője, két gyereket szült neki... ha belelátnánk az emberek lelkébe, kiderülne, mindenkinek van szeretője... de senki se beszél szívesen róla, azért se, mert ha beszélne, a dolog kitudódna, és kellemetlenség lehetne belőle... mindenki tudja, hogy a nők csakis abban bíznak, aki hallgat.
Tehát kioktatott a gáláns titoktartásból; persze, azt mégse árulta el, hogy ő vajon azok közé a férfiak közé tartozik-e, akik hallgatnak, és akikben a nők megbíznak. Akkor délelőtt nem firtattam tovább a dolgot, másról kezdtem beszélni. Az a gyanúm támadt, hogy feleségem vádja végeredményben nem lehet alaptalan. Délután eljött hozzám Angelo, a feles bérlő nagyobbik fia, hogy mint minden héten, elszámoljon. Bezárkóztam vele a szalonba, átvizsgáltam az elszámolást, aztán Antonióra tereltem a szót; megkérdeztem Angelót, hogy ismeri-e és mit gondol róla. A szőke parasztlegény, akit ravasznak, de egyszersmind ostobának néztem, enyhe rosszindulatú mosollyal felelte: – Igen, igen, ismerjük... ismerjük.
– Úgy látom, maga nem nagyon szíveli. Vagy tévedek? – kérdeztem.
– Borbélynak kétségtelenül jó borbély... – felelte pillanatnyi habozás után.
– De...
– De idegen – folytatta Angelo –, és mindenki tudja, hogy az idegeneknek mások a szokásaik... az ő vidékükön talán másképpen mennek a dolgok... az biztos, hogy itt senki se szívelheti.
– Miért?
– Eh, annak több oka van – Angelo újra elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. Zavartan és kajánul mosolygott, és bár látszott rajta, ki nem állhatja Antoniót, mégis úgy tetszett, mintha abban, amit a helység lakói a borbély szemére vetnek, valami mulatságos volna.
– Például milyen oka? – kérdeztem.
Láttam, hogy elkomolyodik; aztán egy kicsit kenetteljes hangsúllyal felelte: – Tudja, Baldeschi úr, kiváltképpen az, hogy a nőket zaklatja...
– Igazán?
– Uh... és hogyan... Baldeschi úrnak fogalma se lehet róla... neki egyre megy, hogy szép vagy csúnya, öreg vagy fiatal... és nemcsak az üzletben, ahova a nők ondoláltatni járnak... de másutt is... akárkitől megkérdezheti... vasárnap fogja a kerékpárját, és a mezőn kódorog... mint aki vadászik... a szégyentelen... de higgye el, egyszer majd emberére talál, aki elveszi a kedvét... – Angelo kizökkent szokott tartózkodásából, és megeredt a nyelve; az erénycsőszök kissé bárgyú és hízelgő hangján beszélt, éppen úgy, mint az a paraszt, aki szeretne olyasmit mondani, amiről úgy véli, hogy gazdájának tetszeni fog.
Félbeszakítottam: – És a felesége?
– Mit gondol, mit csinálhat a felesége, szegény?... sírdogál, kesereg... Antonio megtanította borotválni, időnként ráhagyja az üzletet, fogja a kerékpárját, azt mondja, hogy a városba megy... pedig valami lány után kódorog... képzelje, a múlt évben...
Úgy véltem, hogy Angelo minden szükséges felvilágosítást megadott: most már csak újabb pletykákat várhattam tőle Antonio rossz magaviseletéről; méltatlannak éreztem magamhoz, hogy mindezt kiprovokáljam, és meghallgassam. Másra tereltem a szót, és hamarosan elküldtem.
Amikor magamra maradtam, szórakozott töprengésbe merültem. Tehát feleségemnek igaza volt, vagy legalább nagyon valószínű, hogy igaza volt. Tehát ez az Antonio afféle kéjenc, és lehet, hogy tényleg megpróbálta elcsábítani a feleségemet. Most már rájöttem, hogy Antoniónak, aki szemmel láthatóan nem rajong a mesterségéért, nem szereti túlságosan a családját, és nem érdeklődik a politika iránt, nincsen titka. Nem volt benne semmiféle titok, s ez volt az egész titok. Antonio amolyan silány Casanova, közönséges erotomán. Tapintatos, kenetteljes modora is olyan emberre vall, akit, az ő szavával élve, azért szeretnek a nők, mert hallgat.
Olyan furcsa érzés fogott el, mintha csalódtam volna. Voltaképpen, szinte tudattalanul, abban reménykedtem, hogy Antonio nem lepleződik le ilyen hamar és ilyen könnyen. Éppen azért tetszett nekem, mert – ezt most vettem észre – volt benne, vagy legalábbis nekem úgy tetszett, hogy van benne valami titokzatos. A rejtély megoldódott, Antonióról kiderült, hogy nem egyéb, mint afféle szegény ember, aki a nőket zaklatja, talán az olyan nőket is, mint a feleségem, akikhez semmiképpen se férhet hozzá. Volt valami bosszantó a borbély lagymatag titkának felfedezésében. Előzőleg, ha hagyom, hogy Leda ingerültsége rám is átragadjon, akár gyűlölhettem volna. Most viszont már mindent tudtam róla, s úgy tetszett, hogy csak lenézéssel vegyes részvétet érzek iránta, s ez nemcsak őrá, hanem énrám nézve is megalázó volt, hiszen észre kellett vennem, hogy hirtelen szégyenletes vetélkedésbe bocsátkoztam egy falusi Don Jüannal.
De bármilyen furcsa elképzelni, mindmáig makacsul ragaszkodom ahhoz a meggyőződésemhez, hogy Antonio voltaképpen nem mert szemet vetni a feleségemre, és amint kezdetben föltételeztem, akarata ellenére jutott odáig, hogy a maga módján kifejezze csodálatát. Attól, hogy a borbély kéjenc, érzésem szerint feltevésem még nem dőlt meg; sőt, úgy tetszett, ez a tény megmagyarázza, hogy miért jött olyan könnyen izgalomba az első véletlen érintésre; ha egy kamasz fiú hevül fel ilyen könnyen, az egyáltalán nem érthetetlen, hiszen érzékisége mindig kész a kitörésre, de nem valószínű, hogy egy lehiggadt, tapasztalt, negyvenéves férfi így elragadtatja magát. Ez a gyors és ellenállhatatlan érzékenység csakis az olyan kéjencet jellemzi, aki megszokta, hogy engedjen egy bizonyos ösztönnek, mindig ugyanannak az ösztönnek.
Azt azért feltételeztem: Antonio végeredményben nemigen sajnálta, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe jutott, és bár ki akart kerülni belőle, egyszersmind igyekezett ki használni. De úgy véltem, hogy kezdetben kétségtelenül nem a szándék, hanem a véletlen játszotta a döntő szerepet.
Lehetséges, hogy Antonio eredeti ártatlanságának elismerésére való hajlandóságom (mellesleg mindmáig eleve ártatlannak tartom) legalábbis részben önzésemből, vagyis abból a félelmemből fakadt, hogy különben el kell küldenem, és magamnak kell borotválkoznom. De ha ez igaz volt is, én biztosan nem vettem tudomásul. Túlzott tárgyilagossággal szemléltem az egész ügyet, és gyakran éppen a tárgyilagosság, vagyis a tárgyak és a szubjektív okok közti kapcsolat elhanyagolása kedvez leginkább a megtévesztésnek. Antonio ártatlanságáról való meggyőződésemet és az immár iránta táplált lenéző részvétemet feleségem túlzó reagálásával tetézte; Leda ugyanis azt hitte, hogy felébresztheti bennem a féltékenységet, ám eleve hatástalanná tett minden okot, amely felkeltette volna féltékenységemet. Különben nem vagyok, vagy legalábbis úgy hiszem, hogy nem vagyok féltékeny. Bennem minden szenvedélyt feloldanak az elmélkedés savai: ez a módszer a többihez hasonlóan képes megfékezni a szenvedélyt, s egyszersmind zsarnokságától és kínjaitól is megszabadítja az embert.
Az Angelóval folytatott beszélgetés után szokás szerint sétálni mentem feleségemmel. Ekkor támadt első ízben az a határozott érzésem, hogy megtévesztem Lédát. Úgy tűnt fel előttem, hogy közölnöm kell vele, amit Antonióról megtudtam; de mégsem akartam elmondani, mert rájöttem, hogy ezzel voltaképpen még jobban felszítanám első dühét, amely úgy látszik, lecsillapodott. Végül, amikor úgy tetszett, hogy gondolatai másutt járnak, bizonytalan, bűntudatos hangon azt mondtam neki: – Talán arra gondolsz, hogy Antonio tiszteletlen volt. veled? Ha csakugyan ragaszkodsz hozzá, elküldöm...
Ha Leda megismétli kívánságát, azt hiszem, ez alkalommal teljesítettem volna. Tulajdonképpen megrázkódtatás érte önzésemet, és csupán bátorításra lett volna szükségem, hogy Leda kedvére tegyek. Láttam, hogy összerezzen: – A borbélyra... nem, egyáltalán nem gondolok rá... Az igazat megvallva, már el is felejtettem.
– De ha akarod, elküldöm – erősködtem; feleségem őszintének tetsző közönye felbátorított, úgy éreztem, olyan ajánlatot teszek neki, amit nem lehet visszautasítani.
– De én nem akarom – mondta Leda –, egyáltalán nem fontos... Valóban úgy érzem, mintha semmi se történt volna.
– Tudod, azt hittem...
– Ez a dolog rád, csakis rád tartozik – folytatta feleségem elgondolkozva –, úgy értem, hogy már csakis a te számodra lehet bosszantó vagy nem bosszantó a jelenléte...
– Az igazat megvallva, engem nem bosszant.
– Akkor miért kellene elküldened?
Tetszett Leda ésszerű érvelése, bár megint valami különös csalódás fogott el. De abban az időben végzetessé vált számomra, hogy végre kielégített alkotó ösztönöm boldoggá tett, s ezért azok közül az érzések közül, amelyek sorban erőt vettek rajtam, egyik se tudott mélyen behatolni a lelkembe. Antonio másnap újra megjelent, és csodálkozva vettem észre, hogy furcsa varázsa változatlan maradt, egyáltalán nem törték meg az Angelótól kapott értesülések. Vagyis a rejtély, amelyre akkor figyeltem fel, amikor még semmit se tudtam róla, most is rejtélynek tűnt fel, pedig már azt hittem, hogy mindent tudok. A rejtély háttérbe, egy kevésbé hozzáférhető területre szorult, ennyi az egész. Kénytelen voltam arra gondolni, hogy egy kicsit olyan, mint az összes – jelentős és jelentéktelen – dolgok rejtélye: minden sajátosságát meg lehet magyarázni, csak a létezését nem.
9 A következő napokban annál lendületesebben és könnyebben folytattam munkámat, minél közelebb jutottam elbeszélésem befejezéséhez. Antonio délelőttönként továbbra is megjelent nálam, én pedig első zavarom elmúltával változatlan kíváncsisággal figyeltem. Éreztem, hogy most már valami kapcsolatféle van köztünk; ezt a kezdet kezdetén megszakíthattam volna, ha megfogadom feleségem tanácsát, és elküldöm a borbélyt; de nem küldtem el, s emiatt újfajta, hallgatólagos, de kétségbevonhatatlan kapcsolat jött létre kettőnk között. Nem könnyű megmagyarázni azokat az érzéseket, amelyeket ez a kapcsolat ébresztett bennem. Viszonyunk eleinte olyan volt, mint a főnöké és az alkalmazotté, ám feleségem vádjai módosították ezt a viszonyt, hiszen a főnök egyszersmind férj volt, akinek becsületére törtek, vagy aki legalábbis ezt hitte, az alkalmazott pedig olyasvalaki, aki a főnök becsületére tört, vagy legalábbis fel lehetett tételezni róla, hogy a becsületére tört. De ez a kétfajta kapcsolat konvencionális volt; az első azon a fiktív függőségen és tekintélyen alapult, amelyet a kifizetett és átvett munkabér hoz létre, a második pedig azon a nem kevésbé fiktív erkölcsi kötelezettségen, amelyet a házastársi viszony ír elő. Feleségem, amikor azt tanácsolta, hogy küldjem el a borbélyt, valójában azt ajánlotta, hogy fogadjam el ezt a két kapcsolatot, és ne vegyek tudomást a valóság tényleges és különleges adottságairól. Én viszont éreztem, hogy ha nem teljesítem Leda kívánságát, akkor Antonióhoz való újfajta kapcsolatom kétségkívül sokkal reálisabb lesz, mert a valóságos, nem pedig a kívánatosnak tartott helyzeten alapul; ám ez a kapcsolat nem volt osztályozható vagy meghatározható, és lehetőséget adott az összes létező következményekre. Nem voltam hajlandó férjhez és főnökhöz illően, vagyis úgy viselkedni, ahogy bárki viselkedett volna a helyemben, és tudtam, hogy ezzel utat nyitok az összes lehetőségeknek, hiszen most már minden attól függött, hogy valamennyi konvenció elutasítása után milyen változások következnek be valóságos helyzetünkben. Voltaképpen megértettem, hogy bármennyire konvencionális volt is az a magatartás, amelyet feleségem ajánlott, mindenképpen az ő tanácsa szerint kellett volna viselkednem, ha azt akartam volna, hogy helyzetünk ne veszítse el felismerhető arculatát. Mihelyt elvetettem azt a magatartást, minden lehetségessé vált, minden szétbomlott és feloldódott. Az a magatartás lehetővé tette volna, hogy egyikünk se zökkenjen ki jól ismert állandó szerepéből; mihelyt elvetettem azt a magatartást, hármunk alakja egybeolvadt, elhomályosodott, felcserélhetővé lett. E gondolatok révén rájöttem, hogy az erkölcsi normák és a társadalmi konvenciók hasznosak, és bár kétségtelenül nem egyebek külsőségnél, nélkülük nem lehet szilárd rendet teremteni a természetes rendetlenségben. De egyúttal arra is gondoltam, hogy ha egyszer visszautasítom az erkölcsi normákat és a társadalmi konvenciókat, ez a rendetlenség kényszerűségből igyekszik megnyugodni és egyfajta abszolút szükségszerűség törvényei szerint elrendeződni. Más szóval: miután elvetettem azt a megoldást, amelyet feleségem javasolt, maradt egy másik lehetőség, amelyet maguknak a dolgoknak a természete sugallt. Olyasvalami, ami a folyókkal szokott történni, amelyeket vagy mesterséges gátakkal zabolázunk meg, vagy hagyjuk, hogy a talaj mélyedéseit és emelkedéseit követve kiáradjanak: mindkét esetben más-más módon és következményekkel medret vájnak maguknak, amelyben a tenger felé hömpölyögnek. Persze, erre a második, természetesebb és végzetesebb megoldásra még nem került sor, és úgy véltem, talán sohase kerül sor rá: Antonio tovább borotválja a szakállamat, én befejezem a munkámat, aztán feleségemmel együtt elutazom, és sohase tudom meg, hogy mennyi igaz Leda vádjaiból. Most rendszeresen és világosan írom le gondolataimat. De azokban a napokban ezek inkább csak bizonytalan érzések voltak, mintsem gondolatok, mintha olyasmivel kapcsolatban fogott volna el a tudatosság okozta rossz érzés, amit mind az ideig kényelmesen egyáltalán nem vettem tudomásul.
Némelyek talán csodálkoznak rajta, hogy így gondolkoztam, pontosabban. Így éreztem akkor, amikor mindez folyamatban volt, s a szemem láttára fejlődött tovább, amikor legdrágább érzéseim kerültek veszélybe, vagy tűntek olyannak, mintha veszélybe kerülnének. De szeretném megismételni, amit már többször mondtam: alkottam, vagy úgy tetszett, hogy alkotok, és minden más közömbös volt számomra. Persze, továbbra is szerettem feleségemet, és természetesen féltettem becsületemet, de mintha a művészi alkotómunka valami különös csoda révén leválasztotta volna ezekről az érzéseimről a szükségszerűség jellegzetes nyomatékát, és áttette volna a szöveg lapjaira, amelynek megírásával el voltam foglalva. Ha feleségem nem tiszteletlenséggel vádolja Antoniót, hanem azt mondja róla, hogy látta, amint elbeszélésem egyik lapjában törölte meg borotváját, biztosan rögtön elküldöm a borbélyt, és nem latolgatom, hogy tudatlan volt-e vagy felelőtlen. Pedig az effajta vétség érthetőbb, igazolhatóbb és megbocsáthatóbb lett volna, mint az, amit Leda rótt fel neki. Mi tett közömbössé az iránt, amit feleségemmel művelt, és mi késztetett volna heves állásfoglalásra, ha kárt tett volna a munkámban? Erre a kérdésre azzal a rejtéllyel lehetne válaszolni, amelyet már a kezdet kezdetén megéreztem Antonióban, amelyet Angelo leleplező szavai egyáltalán nem oldottak meg, és amely valójában inkább az én rejtélyem volt, mint a borbélyé. Vagyis mindent egybevetve olyan rejtélyről volt szó, amellyel újra meg újra szembe találja magát az ember, valahányszor nem áll meg a dolgok felületénél, hanem a mélyükre hatol.
Ami feleségemet illeti, ő régebbi szokásával ellentétben már sohase jött be hozzám, amikor Antonio borotvált; azt hiszem hogy amíg a borbély el nem távozott a villából, bezárkózott szobájába. Leda viselkedése voltaképpen bosszantott, mert arról tanúskodott, hogy feleségem ragaszkodik első konvencionális gesztusához, és nem hajlandó magáévá tenni az én ésszerű, elvi megfontoláson alapuló álláspontomat. Megkérdeztem tőle – nem emlékszem, hogyan és mikor –, hogy miért nem jön be hozzám délelőttönként. Rögtön válaszolt, nem látszott indulatosnak, csak egy kis türelmetlenséget lehetett érezni a hangjában: – Ejnye, Silvio... néha igazán kételkedem az intelligenciádban... Hogy gondolhatsz olyat, hogy bemegyek hozzád? Az az ember büntetlenül szemtelenkedett velem... Ha mutatkoznék előtte, azt hihetne, hogy megbocsátottam neki, vagy még rosszabbra is gondolhatna... Ha nem mutatkozom, akkor tudomására hozom, hogy úgy döntöttem: inkább elkerülöm a botrányt, és nem szólok neked.
– Azt is gondolhatja, hogy nem vetted észre... így viszont rosszabb... Mert tudomására hozod, hogy észrevetted, és ennek ellenére se teszel semmit, és ahhoz se ragaszkodsz, hogy én tegyek valamit – mondtam a szőrszálhasogatás tudom is én, melyik démonának sugallatára.
– Csak egyetlenegy dolgot tehettél volna – felelte feleségem nyugodtan –, azt, hogy rögtön kiadod az útját.
l0 Végül egyik délelőtt az utolsó oldal utolsó sorának végére leírtam az utolsó szót, és becsuktam a dossziét. Úgy éreztem, hogy nagyon nagy erőfeszítést tettem, és tudom is én, milyen sok időt fordítottam a munkára: valójában körülbelül száz nyomtatott oldalra való szöveget vetettem papírra, és nem egészen húsz napig dolgoztam. Kezemben a dossziéval odamentem az ablakhoz, és gépiesen pergettem a lapokat: kicsordult a könnyem, nem tudom, hogy az örömtől-e, vagy az elvégzett munka okozta kimerültségtől. Akaratlanul arra gondoltam, hogy ebbe a papírkötegbe van összegyűjtve életem java, mindaz, amiről mostanáig úgy éreztem, hogy érdemes volt érte élnem. Lassan forgattam a lapokat, közben nézegettem őket; észrevettem, hogy tekintetem elhomályosodik, és könnyeim a kezemre hullanak. Azután láttam, hogy Antonio kerékpárjával átvág a téren; gyorsan visszatettem a füzetet az asztalra, és megtöröltem a szememet.
Később, miután Antonio elment, átmentem hálószobámba, és szokásom szerint öltözködés közben is a már elvégzett munkán tűnődtem. Máskor csak azokra a lapokra gondoltam, amelyeket aznap délelőtt írtam tele, de most első ízben emlékezetemmel végigsimogattam, végigcirógattam az egész elbeszélést. Amit magamban már remekművemnek neveztem, végre ott állt előttem tökéletes, befejezett formában, és az egészet élvezhettem, akárcsak hosszú és fáradságos hegymászás után valami panorámát, amelynek először csak a részleteit látja az ember. Mindezt különben nem lehet leírni, csak sejtetni. Így hát csupán azt mondom el, hogy miközben az elbeszélésre gondoltam, úgy éreztem: az idő valamiféle eksztázisban megáll, s valóban megállt. Egyszer csak nyílt az ajtó, Leda nézett be a küszöbről: – Mit csinálsz?... – Tálalva van... Már háromnegyed órája tálalva van.
Köpenyben ültem az ágyon, ruhadarabjaim még mindig ott voltak a széken, ahova előző este kikészítettem őket. Megnéztem a karórámat: Antonio körülbelül háromnegyed egykor ment el, most két óra volt. Egy és egynegyed órát töltöttem az ágyon ülve. Egyik harisnyámat már felhúztam, a másikat még a kezemben tartottam. – Ne haragudj – mondtam, és hevesen összerázkódtam –, nem tudom, mi történt... Rögtön megyek. – Gyorsan felöltöztem, és lesiettem feleségemhez a földszintre.
Délután, amikor első lelkesedésem már lelohadt, fölmerültek bennem az első kérdések Már régebben úgy határoztam, hogy mihelyt befejezem az elbeszélést, felolvasom feleségemnek. Jobban bíztam benne, mint magamban vagy bármelyik kritikusban. Amint már mondtam, Leda nem volt művelt, nem volt jártas az irodalomban, a könyvek úgy érdekelték, mint a hétköznapi embereket, akik inkább a cselekményt figyelik, mint a stílust. De éppen e/ért bíztam benne, hiszen tudtam, hogy egy kicsit úgy fogja megítélni írásomat, mint a legátlagosabb olvasó. Tudtam, hogy eleven, eléggé értelmes nő, csupa józanság, s bár egész más okokból, mint a hivatásos irodalmárok, képtelen becsapni magát, ítélete talán nem ad pontos fogalmat az elbeszélés szoros értelemben vett irodalmi értékéről, gondoltam, de azt biztosan lehetővé teszi számomra, hogy megállapítsam, él-e a könyvem, vagy sem. És végeredményben, bármely könyv esetében legelőször is azt a kérdést kell föltenni, hogy van-e benne általános vitalitás. Akadnak tökéletlen, rosszul megszerkesztett zagyva és zavaros könyvek, amelyek mégis elevenek, olvassuk, mindig is olvasni fogjuk őket, viszont vannak minden részletükben tökéletes, jól felépített, jól szerkesztett, rendezett és csiszolt könyvek, amelyek mégis halottak, s hiába tökéletesek, elhajítjuk őket, mert nem tudunk mit kezdeni velük. Sokévi olvasás és kritikusi munka révén jutottam erre a meggyőződésre. Tehát legelőször is azt kellett megtudnom, hogy él-e a könyvem; és erről senki se mondhatott volna olyan megnyugtató ítéletet, mint a feleségem.
Meg kell jegyeznem, hogy teljes lelki nyugalommal készültem erre a bizonyos tekintetben döntő vizsgának vélt próbára. Elbeszélésem irodalmi értékeivel kapcsolatban jó néhány kételyem volt, hiszen még nem olvastam el, és úgy éreztem, hogy talán egy kicsit gyorsan írtam meg. De úgy tetszett, hogy vitalitását illetően nem lehetnek kételyeim. Amint előrehaladtam a munkában, vajon nem szabadultam-e meg egyre jobban a terméketlenségnek, a nehézkességnek, az alkalmatlanságnak, a felületességnek és a szőrszálhasogatásnak azoktól a csüggesztő érzéseitől, amelyek egész életemben kínoztak, és valahányszor elhatároztam, hogy írni fogok, végül mindig megbénították a kezemet? Vajon nem éreztem-e írás közben, hogy ledől bennem valamiféle fal, és ami a lelkemben van, nem is nyugodt patakként folyik ki, hanem kitör, és mindent elönt, mint az árvíz? Vagyis nem éreztem-e az egész idő alatt, hogy az írás híven tükrözi vissza létemet, és létem az írást? Ezek s a hozzájuk hasonló érvek már megnyugtattak afelől, hogy milyen hatást tesz az elbeszélés feleségemre, amikor majd felolvasom neki.
Néhány gyakorlati nehézség még megoldásra várt. A kézirat tulajdonképpen nem volt kusza, de akadt benne jó néhány törlés, és jó néhány helyen a sorok közé is írtam, ez pedig talán zavarossá és kellemetlenné tette volna a felolvasást. Arra is számítanom kellett, hogy némely helyen kénytelen leszek megállni, és magamban átfutni egy egész oldalt, mert különben nem tudom megtalálni az elveszett fonalat, ezzel viszont megtörném a felolvasás folytonosnak és teljesnek szánt varázsát. Az is lehet, hogy az első fogalmazás lendületében néhány részlet, néhány csiszolásra szoruló apróság elkerülte a figyelmemet. Délután, miközben Lédával sétáltam, és közömbös dolgokról beszélgettem, meghánytam-vetettem magamban mindent, ami az azonnali felolvasás ellen és mellett szólt. Végül úgy határoztam, hogy körülbelül tíz nappal el kell halasztanom, és ez alatt az idő alatt le kell gépelnem a kéziratot. Tudtam, hogy másolás közben sok minden a helyére kerül, ami nincs a helyén, és sok mindent pótolhatok, ami esetleg hiányzik. Ezenkívül tökéletesíthetem az elbeszélés stílusát, kijavíthatok minden terjengős kifejezést. És, amit a legdöntőbbnek tekintettem, még tíz napig élvezhetem remekművemet az ismeretlenség intimitásában. Ez az utolsó érv tökéletesen meggyőzött.
Elhoztam Rómából az írógépemet: még új volt, illetve majdnem új, hiszen csak üzleti leveleket és néhány cikket írtam vele. Amerikai írógép volt, az üzletekben kapható gépek közül a legújabb típusú és a legjobb; kiváló tulajdonságai meddőségem idején néha keserűséggel töltöttek el. Arra gondoltam, hogy én is csak olyan gazdag és tehetségtelen író vagyok, akinek mindene megvan, ami ahhoz kell, hogy remekművet írjon: pénze, ideje, kényelmes és csendes dolgozószobája, vízjeles papírja, márkás töltőtolla, a legmodernebb írógépje, mindene, a tehetséget kivéve. A tehetség áldása arra a néhánygarasos noteszre száll, amelybe pillanatnyi ihlettől sugallva valamelyik éhenkórász fiatalember ír be időnként néhány sort a kávéházak és az olcsó tejivók mélyén. Most viszont nyoma se maradt a meddőség keserű érzésének amelyet szép írógépem és a kényelem birtokomban levő eszközei ébresztettek fel bennem. Gazdag naplopó voltam, de alkottam; volt drága papírom, dolgozószobám, könyvtáram. Írógépem, de alkottam. Úgy vélem, minden alkotó, illetve minden olyan ember, aki azt hiszi, hogy alkot, tele van effajta babonás hiedelmekkel. Még aznap délután megnéztem az írógépet, hogy minden rendben van-e; észrevettem, hogy Rómában felejtettem a géppapírt. Tudtam, elképzelhetetlen, hogy a faluban kapjak ilyen papírt; elhatároztam, hogy bemegyek a városba, s ott fogom beszerezni. A városban volt egy papírüzlet, az látta el a környék összes hivatalait. De aznap már semmiképpen se indulhattam el, mert a feles bérlő kocsija, az egyetlen közlekedési eszköz, amelyet igénybe vehettem, már délelőtt elment. Elhatároztam, hogy másnapra halasztom az utat. Este közöltem a feleségemmel tervemet, megmondtam neki, hogy be kell mennem a városba vásárolni, de azt nem árultam el, hogy mit akarok venni; a forma kedvéért megkértem, hogy jöjjön velem. Azért mondom, hogy a forma kedvéért, mert tudtam, hogy a kocsiban szűk a hely, és hogy Leda nem szeret a feles bérlő kényelmetlen és lassú fogatán utazni. Különben nem sajnáltam, hogy Leda nem jön velem: olyan boldog voltam, hogy a magányt kellemesebbnek tartottam, mint a társaságot. Amint előre láttam, feleségem nemet mondott, és semmilyen megjegyzést se fűzött tervezett utamhoz. Egy pillanatnyi szünet után megkérdezte: – Mikor jössz meg?
– Korán... legkésőbb ebédre.
Leda hallgatott, azután úgy. mellesleg megkérdezte: – Ha a borbély jön, mit csináljunk?
Egy pillanatig elgondolkoztam, majd így feleltem: – Én biztosan előbb érek haza... de ha mégis késnék, mondd meg neki, hogy várjon. – Mindezt azért mondtam, mert viszolyogtam tőle, hogy valamelyik városi borbély borotváljon meg olyan szerszámmal, amellyel más vendégeket is borotvál. Antonio sohase hozott magával szerszámot: csakis az én holmimat használta.
Feleségem nem szólt egy szót se: másra terelődött a beszélgetés. Munkám befejeztével éreztem, hogy megint ugyanúgy, sőt jobban szeretem feleségemet, mint azelőtt. Pontosabban, mindig is szerettem, de az alatt a húsznapi munka alatt, hogy úgy mondjam, felfüggesztettem szerelmem kinyilvánítását. A kis ebédlőben ültünk az asztalnál. Leda szokása szerint estélyi ruhában volt, hosszú, egyenes szabású, hátán kivágott drága fehér ruhában, amelynek egyszerű redői a görögök peplonját juttatták az ember eszébe. Nyakán, ujjain, fülcimpáján súlyos és nagyon értékes ékszerek csillogtak. Az asztal közepén álló pergamen ellenzőjű lámpa szelíd aranyos visszfénnyel világította meg a fejét. Leda nagy hozzáértéssel festette ki egész arcát; még mindig azt a rövid, göndör frizurát viselte, amit Antonio csinált. Először vettem észre, hogy hosszú, sovány arca most egészen másfajta kifejezést öltött, mint amihez hozzá voltam szokva, mert nem fogta közre kibontott hajának két hosszú fürtje; fiatalosabbnak, kevésbé érzelmesnek tetszett, ősi, durva érzékiség látszott rajta. Mivel hajának hullámai nem lágyították, nem szelídítették meg az arcát, nagy kék szemének mozdulatlan, indulatos ferdesége, hegyes orrának érzékenysége, szájának mosolygó vaskossága feltűnőbbé vált. Olyan benyomást tett, mintha meztelen és ezért valóságosabb volna; arca szatírszerűnek és archaikusnak hatott, a fej merevségétől kétértelmű s ironikus kifejezésű primitív görög szobrokra és egyszersmind a nőstény kecske sémita profiljára emlékeztetett. Ezt a benyomást szándékosan erősítette azzal, hogy akárcsak az Antonióval való incidens napján, bal halántéka fölé, a haja tövébe néhány szál friss vörös virágot tűzött. Ránéztem, és azt mondtam: – Tudod, tulajdonképpen nagyon jól áll a frizurád, ahogy Antonio megcsinálta... Csak most vettem észre.
A borbély nevének hallatára Leda alig láthatóan összerázkódott, és lesütötte a szemét. Hosszú ujjaival kicsavarta az üveg vaskos kristálydugóját, hegyes rubinvörös körmei között a csiszolt üvegdugó hatalmas, szikrázó gyémántnak tetszett a lámpafényben. – Ez a frizura az én ötletem volt, nem Antonióé... – mondta Leda halkan. – Ő csak megcsinálta, mégpedig rosszul.
– És hogyan támadt ez az ötleted?
– Sok-sok évvel ezelőtt kislány koromban ilyen frizurát viseltem – felelte –, de ez csak a nagyon fiatal vagy az olyan érett nőknek áll jól, mint amilyen én vagyok – tette hozzá könnyed mosollyal.
– Még hogy érett nő! Ne beszélj butaságokat... Ez a virág igazán jól illik hozzád...
Bejött a szobalány, szótlanul vettünk magunknak az ételből. Amikor a szobalány kiment, letettem a kést és a villát, és azt mondtam Lédának: – Olyan vagy, mint akit kicseréltek... pontosabban, ha nem cseréltek is ki, egészen másnak látszol, mint eddig. – Hirtelen úgy éreztem, hogy nagyon fel vagyok zaklatva, és egy szuszra folytattam: – Nagyon szép vagy, Leda... Néha talán megfeledkezem erről... de aztán mindig eljön az a pillanat, amikor észreveszem, hogy halálosan szerelmes vagyok beléd.
Leda evett, nem válaszolt; de nem haragudott, sőt orrcimpájának könnyed remegése és leeresztett szemhéjának mozdulata elégedettségre vallott. Tudtam róla, hogy így szokta fogadni azokat a bókokat, amelyek kedvesek neki. Aztán nem is tudom, hogyan, hirtelen fellobbant bennem a szerelem. Megfogtam feleségem egyik kezét, és azt súgtam: – Csókolj meg.
Leda fölnézett, rám meresztette a szemét, s egyszerűen, talán irónia nélkül azt kérdezte: – És a munkádat befejezted?
– Nem, de nem tudok rád nézni anélkül, hogy ne szeretnélek, és ne kívánnám a csókodat... Az ördögbe a munkával – hazudtam.
Ezzel karjánál fogva magam felé húztam. Leda ellenállt, összeráncolta szemöldökét, félig komolynak tetszett, félig olyannak, mint aki küszködik a kísértéssel: egyszer csak szerelmes hangon azt mondta: – Bolond vagy. – Azután odafordult hozzám, s teljesítette a kérésemet: hirtelenül, egy pillanat alatt fellobbanó őszinte szenvedéllyel megcsókolt. Gyorsan és hevesen csókoltuk egymást, erősen egymáshoz szorítottuk ajkunkat, ahogyan a szerelemben még járatlan, forróvérű, ártatlan kamaszok csókolóznak, akik reszketeg türelmetlenségükkel elrontják saját örömüket. Úgy éreztem, hogy ez a röpke csók, amely inkább olyannak tetszett, mintha loptam volna feleségem ajkáról, mintsem kaptam volna, visszaváltoztat kamasszá, s attól kell félnem, hogy valamelyikünk szigorú anyja lep meg bennünket, nem pedig egy zavartan és cinkosán viselkedő öreg cseléd. A csók után nyomban pontosan olyan illedelmes pózba vágtuk magunkat, mintha kamaszok volnánk. Leda derűs volt és nyugodt, én egy kicsit ziháltam. De a szobalány nem jött be; feleségemre pillantottam, nevetnem kellett rajta is, magamon is, nevettem is, s egyik kezemmel a kezére csaptam. Gyanakodva kérdezte: – Miért nevetsz?
– Ne haragudj... nem rajtad nevetek... Azért nevetek, mert boldog vagyok.
– És mi tesz boldoggá? – kérdezte Leda evés közben, lesütött szemmel a nyugodtan társalgó nő hangján.
Most már nem tudtam uralkodni magamon: – Életemben először mindenem megvan, amit kívántam és ráadásul, ami még becsesebb, tudom, hogy megvan... – feleltem ártatlanul.
– Mit kívántál?
– Hosszú éveken át azt akartam, hogy szeressek egy nőt, és a nő is szeressen. Most pedig szeretlek, és úgy hiszem, te is szeretsz... Hosszú éveken át vágytam rá, hogy írjak valami időt álló, eleven, költői művet... Most, hogy befejeztem elbeszélésemet, elmondhatom, hogy ezt is elértem.
Eredetileg úgy határoztam, hogy nem beszélek feleségemnek a novelláról, amíg le nem másoltam. De örömöm olyan erős volt, hogy nem bírtam uralkodni magamon. Tudtam, hogy Leda szeret, és lelkesen részt vállal az életemből, mégis meglepett a bejelentésemre adott válasza.
– Befejezted – kiáltotta őszinte s éppen ezért hízelgő örömmel –, befejezted – elbűvölt hangjának tiszta csengésével. – Ó, Silvio, és egy szót se szóltál róla.
– Azért nem szóltam – magyaráztam –, mert a szó valódi értelmében befejeztem ugyan, de még le kell gépelnem a kéziratot... igazán csak akkor fogom befejezni, amikor végzek a másolással.
– Ez nem számít – mondta Leda tökéletes és hízelgő őszinteséggel –, befejezted, nagy nap van ma... Innunk kell könyved sikerére.
Csupa gyengéd és szenvedélyes szeretet volt; nagyon szép, nagy, csillogó kék szeme olyan csábítóan nézett rám, mintha meg akarna simogatni a tekintetével. Egy kicsit reszkető kézzel töltöttem bort a poharunkba. Aztán magasra emeltük a két poharat az asztal fölött.
– Hát akkor egészségedre és a könyved sikerére – mondta Leda halkan, s közben rám nézett. Ittam, láttam, hogy ő is iszik, aztán letette a poharat, felém hajolt, odanyújtotta az ajkát, s most tényleg sokáig, szenvedélyesen csókolóztunk; csak csókolózás után vettük észre, hogy a szobalány már bejött a szobába, s az ebédlőszekrénynek támaszkodva, kezében a tálcával nézett bennünket.
– Jöjjön, Anna, igyon maga is, nagy nap van ma – mondta feleségein elegáns és magabiztos természetességgel, amellyel a legnagyobb zavarból is ki tudta vágni magát, – Silvio, töltsél Annának., , Jöjjön, Anna, igyon Silvio úr egészségére. – Az öregasszony vihogva szabadkozott. – Hát ha arról van szó, hogy az úr egészségére igyak... – mondta végül; aztán letette a tálcát az ebédlőszekrényre, megfogta s esetlen köszöntőre emelte a poharát és kiitta. Eztán feleségem az előbbi természetességgel vett magának az ételből, és újra enni kezdett; közben egyszerű, kedves szavakkal tovább kérdezősködött a munkámról: – És most igazán biztos vagy benne, hogy valami szépet írtál?
– Igen – feleltem –, amennyire az ember biztos lehet ilyesmiben... és biztosabb lehetek benne, mint sok más író, mert elég jó kritikus vagyok... legalább ebben teljesen biztos vagyok.
– Tudod... hadd mondjam meg, hogy nagyon örülök folytatta Leda rövid szünet után; kezét a kezemre tette, és a szemembe nézett. Fölemeltem a kezét, és megcsókoltam. Végtelenül hálás voltam neki, amiért így fogadta munkám befejezésének hírét; kedvessége, akár valami csalhatatlan próbakő, bebizonyította, hogy irántam táplált vonzalma valóságos színarany. Ráadásul úgy éreztem, hogy öröme megrészegít, mintha az egyik legigényesebb kritikus fogadta volna így írásomat, nem pedig feleségem, akiről tudtam, hogy műveletlen és nem jártas az irodalomban. Fiatalos volt ez az érzés; azt hiszem, hogy életében legalább egyszer minden író, a legrafináltabb is, megismeri, amikor elkezdi pályáját, s félénken és reménykedve egy nálánál jelentősebb, öregebb kolléga ítéletére bízza magát. Miközben szinte fölemelkedtem ebbe az örömmel eltelt levegőbe, rádöbbentem, hogy észre se vettem, s végeztünk az evéssel, fölálltunk az asztal tói, átmentünk a szalonba, feleségem ott állt előttem, és kávét töltött a csészénkbe.
Nem emlékszem pontosan ennek az éjszakának minden részletére, amint az ember a körülötte állók arcára és kifejezésére sem emlékszik, ha a közelben lecsap a villám, és mindenkit elkápráztat vakító fényével. Csak arra emlékszem, hogy izgatott, vidám és szertelen voltam, s a magam és feleségem jövőjéről beszéltem. Azután elmagyaráztam Lédának, hogyan írtam meg az elbeszélésben kettőnk és házasságunk történetét, elemeztem a felhasznált anyagot, kifejtettem, hogy helyenként mit miért változtattam meg és mélyítettem el. Idéztem más híres könyveket is, párhuzamokat, előzményeket emlegettem, rámutattam, hogy miféle hagyományt folytatok írásommal. Időnként eltértem a tárgytól, tettem néhány mellékes megjegyzést, elmeséltem egy-egy anekdotát. Végül elővettem egy könyvet, egy nemrégiben megjelent antológiát, és felolvastam egypár modem költő verseit. Feleségem a kanapén ült, szép volt és elegáns, lábát egymásra tette, ezüstharisnyás lábfejét fölemelte, cigarettázott, s hallgatott engem; észrevettem, hogy felolvasásomat ugyanazzal a szeretettel figyeli, amelyet oly őszintén mutatott ki, amikor közöltem vele, hogy befejeztem az elbeszélést, és amely éppen úgy nem változhat meg, mint az arany. A tizenkilencedik századi szalonban, az avult, nyikorgó bútorok között, a szántóföldek közepén elszigetelt villában kettesben élveztük, vagy legalábbis élveztem a semmihez sem hasonlítható meghittség óráit. Azután, éppen abban a pillanatban, amikor végképp becsuktam az antológiát, kialudt a villany.
Nem volt ritka eset azon a vidéken, hogy kikapcsolták a világítást: olajszüret volt, és elsősorban az olajütőknek adtak áramot. Odamentem a sötétben a térre szolgáló üveges ajtóhoz, és kinyitottam. A tér fehér lett a holdfénytől, a telihold az éjszakai égboltot is ezüstösre színezte a fák fekete szegélye fölött. Mozdulatlanul álltam a küszöbön, a holdat kerestem, de nem találtam. Azután, amikor megfordultam, hirtelen megláttam, amint gyorsan fölkelt a hegy mögött, a fölött a csúcs fölött, amelyen a régi város állt; először csak gerezdnyinek tetszett, azután, mintha ellenállhatatlan erő tolná fölfelé, egyre jobban kiszélesedett, kikerekedett, végül fölvette szabályos alakját, vaskos gömb vált belőle, amelyet tündöklő, olvadt fény vett körül a tiszta égbolton. Sugarai merőlegesen sütöttek a város barna falára, és hidegnek, magányosnak, lyukacsosnak tüntették fel. Úgy tetszett, mintha a rettenthetetlen helytállás és az éber őrködés jellegzetes vonásaival ruháznák fel, akárcsak azokban az időkben, amikor valóban azért vette körül a várost, hogy megvédje; önfeledten néztem, néztem a falak fölött lebegő holdat. Aztán meghallottam feleségem hangját, aki még mindig ott ült a szalonban a kanapén: – Ideje volna lefeküdni. Nem? Tudod, hogy nagyon késő van?
Leda talán csak azt akarta, hogy menjünk aludni, de én rajongásomban szerelmes felszólítást éreztem ki szavaiból; gyorsan visszamentem a szalonba. – Pompásan süt a hold – mondtam –, ne sétáljunk egy kicsit? – Láttam, hogy feleségem szó nélkül eleget tesz kérésemnek; elindult felém a sötét szalonból; jólesett ez a cinkos engedelmesség. Együtt léptünk ki a térre.
Mélységes csend volt, mint minden őszi éjszakán, amikor a nyári bogarak már elnémultak a következő nyárig. A két gipszkutya, amely a tér szélén kétoldalt őrizte a villát, mintha ugyancsak a csendre hívta volna fel az ember figyelmét; testtartásuk elevennek, szinte hízelgőnek tüntette fel őket, de fehérek és némák voltak. A bejárathoz vezető úton indultunk el, a fák alacsony boltíve alá értünk. Amikor behatoltunk a sűrű homályba, fél karommal átfogtam Leda derekát; éreztem, hogy elegáns nemtörődömséggel, érzelmesség nélkül fogadja ezt a mozdulatot, akár valami előre látott és tudomásul vett gesztust. Összeölelkezve indultunk tovább a meghajtó fák kettős sora között az úton, a kusza növényeken átszűrődő holdvilág helyenként bizonytalan, fehér fény foltokat vetett a fatörzsekre és a lombokra. Végigmentünk az úton, a rácsos kaputól nem messze egy másik útra tértünk rá, amelynek mindkét oldalán ciprusfák sorakoztak. A ciprustörzsek mögött láttuk a csendes, megvilágított síkságot, és sejtettük, hogy az út végén, az üres, ezüstös levegőben újabb síkság terül el. Feleségem rátámaszkodott a karomra, ruháján keresztül éreztem mellkasának gömbölyű csípőjéből kiemelkedő puha hajlatát. Amikor az út véget ért, a parkot a mezőtől elválasztó ösvényen sétáltunk tovább. A park mesterséges választófal nélkül érintkezett a határral; az utolsó fák ágai az ösvényen kívül sorakozó szőlőtövek fölé hajoltak. Nem sokkal feljebb az egyik dombon állt a feles bérlő tanyája, már láttuk is az épület vakolatlan homlokzatát, amelyet erősen megvilágított a hold. Az ösvény, amely továbbra is a park mellett húzódott, elvezetett a tanya alatt, aztán megkerült egy emelkedést, amelyen szérűskert volt három szalmakazallal, majd eltűnt a mezőn. Lassan haladtunk a park fái és a domb füves lejtője között. Elhagytuk a tanyát, a szérűskert alá értünk; fölnéztem a kazlakra: az egyik bontatlan volt, friss világossárga, csillogó szalmából rakták; a másikban már megbámult az állott szalma; a harmadikból már csak egy kormány formájú karéj maradt a ferde tartórúd mellett. A mező üres, sötét háttere előtt a holdfény megvilágította és kirajzolta a kazlak alakját, s úgy tetszett, mintha elkülönítené őket a dombon: gondos elhelyezésük, monumentális külsejük láttán az ember megfeledkezett valóságos mivoltukról, s az az érzése támadt, hogy valami titokzatos célt szolgálnak. Akaratlanul is azokra a hatalmas, kör alakba rakott kövekre gondoltam, amelyekből a druidák Franciaország és Anglia síkságain mindenütt hagytak egynéhányat. A holdfényben álló három szalmakazal a bretagne-i dolmenekre emlékeztet, mondtam feleségemnél, és ezt a hasonlatot megtoldottam egy kis magyarázattal arról, hogy ezekben a történelem előtti templomokban pogány szertartásokat végeztek. Közben támadt egy ötletem, pontosabban, elfogott a vágy: fölmegyek Lédával a szérűskertbe, és a holdfényben, a földön, a szalmán fogok szeretkezni vele. így méltó színhelyen ünnepelném meg azt, hogy befejeztem munkámat és egyszersmind visszatértem a házastársi szerelemhez. Nem tagadom, hogy vágyamba irodalmi emlékek vegyültek, de ezen egyáltalán nem lehet csodálkozni: irodalmár vagyok, és természetes, hogy az irodalom egybeötvöződik legmélyebb és legigazibb törekvéseimmel. Másrészt igazán kívántam Lédát, és nagyon természetesnek tűnt fel előttem az a gondolat, hogy teliholdas éjszakán a szabadban szeretkezek vele, ami nálam egyszerűbb és kevésbé művelt embernek is eszébe juthatott volna.
l1 Mondtam Lédának, hogy föl szeretnék menni a szérűskertbe, megnézni a panorámát, onnan föntről végtelen messzire el lehet látni; feleségemnek nem volt kifogása ez ellen; összeölelkezve kapaszkodtunk fel a meredek lejtő csúszós füvén. Amikor felértünk a szérűskertbe, egy pillanatig megálltunk, és a tájat néztük. A síkság a szemhatárig tárult ki a világos éjszakában, a holdfény megmutatta a zsúfolt térség fasorait, sövényeit, mezőinek üres föl íjait, szőlőit. A sugarak egybeverődtek némelyik tanya falán, és ezüstösre színezték az épületet. A horizonton a fekete hegyek sora választotta el a földet a tiszta égbolttól. A szántóföldek között rejtőzve közeledő vonatzakatoláshoz hasonló távoli zaj szállt az alvó határ felett, a síkság még tágasabbnak és csendesebbnek tetszett tőle.
Feleségem szinte álmélkodva nézte a tájat, mintha a derű és a csend titkának mélyére szeretne hatolni; újra átkaroltam a derekát, s halkan beszélni kezdtem hozzá, a síkságnak hol az egyik, hol a másik pontjára mutattam, s az éjszaka szépségéről áradoztam. Aztán ugyancsak halkan megkértem Lédát, hogy forduljon a hátunk mögött emelkedő hegy felé, és megmutattam neki a csúcson a város falait. Beszélgetés közben eljutottunk az egyik kazalhoz; szalma volt szétszórva a földön, ezen játszottak nappal a feles bérlő gyerekei. Hirtelen átöleltem Lédát, és a fülébe súgtam: – Leda... nem szebb ez a hely, mint a szobád? – Közben megpróbáltam leteperni.
Rám nézett, fényes kék szeme kitágult a hirtelen kísértéstől. Azután erőt vett magán, és azt mondta: – Nem... a szalma nem tiszta... és olyan szúrósak a szálak... tönkretennék a ruhámat.
– Érdekel is a ruhád!
– Még nem fejezted be a munkádat – mondta Leda, s váratlanul kacéran elnevette magát –, majd ha teljesen befejezted, utána éjszaka eljövünk ide... rendben van?
– Nem, nincs rendben, akkor nem lesz telihold... Ezen az éjszakán...
– Hagyjál, Silvio – mondta Leda szelíden, s úgy rémlett, még habozik; aztán hirtelen kiszabadította magát a karomból, és nevetve leszaladt a dombról. Üdén, gyerekesen, gyengéden és idegesen kacagott, úgy tetszett, hogy nevetésében még mindig benne lüktet a kísértés, amelyet nem sokkal előbb olvastam ki a szeméből; úgy éreztem, hogy ezzel kárpótol a visszautasításért. Utánairamodtam. Talán jobb, hogy így történt, gondoltam jobb ez a szelíd visszautasítás, és ez a kedves nevetés. Leda a park és a szőlők között szaladt előttem az ösvényen, könnyen utolértem; átöleltem. De már úgy tűnt, hogy nevetésével kielégítette minden vágyamat; megcsókoltam, aztán elindultam mellette, közben szorosan fogtam a kezét. Árnyékunk külön-külön nyúlt előre a holdfényben, csak a kezünk ért össze; ebben a szűzies hazatérésben több volt a szerelem, mint az ölelkezésben lett volna, amely elől feleségem kitért a szérűskertben. Végigsétáltunk az úton, eljutottunk a térre. Közben újra kigyulladt a villany, a kivilágított szalon barátságos képet nyújtott. Bementünk a házba, egyenest fölsiettünk a második emeletre.
A lépcsőn Leda előttem haladt; sohasem láttam olyan szépnek, mint akkor; fölfelé menet puha, elegáns mozdulatai kiemelték teste formáit. A lépcsőpihenőn játékos, érzéki hangon azt mondta: – Hát akkor fejezd be a munkádat... aztán felmegyünk a szérűskertbe. – Megcsókoltam a kezét, bementem a szobámba. Hamarosan elaludtam.
Másnap reggel rajongásom egyáltalán nem csillapodott, sőt, talán tetőpontjára ért. Feleségem még aludt, amikor fölszálltam Angelo kocsijára, és elindultam a városba. Angelo a vidék helyzetéről beszélt; talán azt hitte, köteles szóval tartani; hagytam, hadd beszéljen, de szinte alig figyeltem rá: teljesen elfoglaltak saját gondolataim vagy inkább érzelmeim. A kocsi végiggördült a kerti úton, amelyen már megvillantak a nap első játékos reggeli sugarai, elhaladt a régi falkerítés mellett, azután befordult az országútra. Az enyhe levegőben az ősz szelíd fénye ragyogott; körülnéztem a kissé csupasz, bágyadt mezőn, az éppen megfelelő világosságban, amely annyira más volt, mint a nyár nyomasztó káprázata, a legelmosódottabb színek, legapróbb részletek is láthatóvá, megkülönböztethetővé váltak; nem tudtam betelni vele, hogy mindent megfigyeljek. Emitt a szélfuvallat leszakított egy vörös levelet egy szőlővesszőről; amott fényből és halvány árnyakból szőtt bizonytalan háló tűnt fel egy régi, barna, zöld és szürke falon; szinte a ló patái alól pacsirta rebbent fel, s rövid szárnycsapásaival pontokat rajzolt a levegőbe, majd leszállt egy rögre a kopár mezőn; a rögöt nemrég fordították ki a földből, még látni lehetett rajta az ásó fényes nyomát. A tanyák falain méregkék rézgálicfoltok éktelenkedtek; egy csűrhöz hasonló kis templom megfeketedett cserepeit aranysárga moha borította; nagy halványzöld makkok tűntek fel a mezőről az út fölé hajló fiatal tölgyfa sötétebb levelei között. Úgy élveztem ezeket s a hozzájuk hasonló apró részleteket, mintha kimondhatatlanul gazdag jelentés rejlene bennük; rájöttem, hogy a dolgoknak ezt az újfajta, szerelmesen elragadtatott szemléletét ugyancsak kimondhatatlan és teljesen új boldogságomnak köszönhetem. Az út, miután átszelte a síkság jókora részét, enyhe, de megszakítás nélküli lejtőn vezetett fel a hegyre. A kocsi lépésben haladt. Ekkor néztem fel először a hegytetőn emelkedő régi barna városfalra, amelynek szegélye élénken villogott a napsütésben; hirtelen úgy éreztem, hogy féktelen rajongás fog el, mintha az a fal nem is a rövid reggeli kocsizásnak, hanem egész életemnek végre látható célja volna. A kocsi lassan kapaszkodott fölfelé, én pedig, miközben a falakat néztem, egy pillanatig nem olyannak láttam magamat, mint amilyen voltam, nem zavaros és tünékeny gondolatok és érzelmek kusza halmazának, hanem az időben szilárdan álló személyiségnek, aki azokkal a végzetes és titokzatosan egyszerű tulajdonságokkal van felruházva, amelyekkel a történelem szokta megajándékozni hőseit. Ugyanígy, ugyanilyen napsütésben, ugyanilyen reggeleken, ehhez hasonló úton indultak el azok a szerencsés és nagy emberek is, akiket csodáltam; ez a gondolat mintha megerősített volna abban a hitemben, hogy talán én is olyanná változók, mint bármelyikük. Úgy tetszett, hogy az az összesűrített pillanat elém varázsolja a hőst, s közben beleélem magam a szerepébe; az az összesűrített pillanat a nagyságba és az öröklétbe való felemelkedésem legvilágosabb jelének tűnt. Rajtakaptam magamat, hogy azt suttogom: – Ezerkilencszázharminchét október huszonhetedike – többször suttogtam el a fölfelé baktató ló patacsattogásának kemény, makacs és szabályos ritmusára, s úgy rémlett, hogy az ütemesen kimondott dátum kápráztató varázsa minden szótaggal egyfajta előérzetet sejtet.
Közben lassan eljutottunk a hatalmas etruszk kőtömbökből épült városkapuhoz, amely fölött finom középkori boltozat ívelt. A napfény aranyosra színezte; előttünk a parasztok szamarukat hajtották át, vagy kosarakat cipeltek be rajta, valójában ugyanolyan reggel volt, mint a többi, ezen a hegyen is olyan volt, mint mindenütt.
Miután bementünk a kapun, rajongásom hirtelen lelohadt; a kocsi a régi házak között fölfele haladt egy meredek utca kövezetén. Elértünk a városház térre, leszálltam, és megkértem Angelót, hogy egy óra múlva jöjjön értem; aztán elmentem papírt venni. Az üzlet, amire gondoltam, nem sokkal följebb volt a körúton, nem került nagy fáradságomba, hogy megtaláljam. De meglepődtem, amikor megtudtam, hogy géppapírjuk nincsen, csak miniszterpapírt árulnak. Nagyon elkedvetlenedtem; bele kellett törődnöm, hogy száz darab ívrétre hajtott papírt vásárolok, arra gondoltam, hogy mindegyiket felvágom két külön lapra. Hónom alá vettem a papírköteget, s bementem a város legelegánsabb kávéházába, a pult előtt állva ittam egy pohár ürmöst; régi, sötét, poros kávéház volt, gyanús külsejű üvegek sorakoztak a bárpolcon, és egyetlen vendég sem ült a falak mentén körben elhelyezett vörös díványokon. Elhagytam a kávéházat, visszasétáltam a térre, odamentem az újságosbódéhoz, hosszasan nézegettem a négy vagy öt kifüggesztett képes folyóiratot és vicclapot, aztán megvettem a reggeli újságot, és leültem a városháza palotájának kőpadjára a kipusztult családok domború címerei és a lovak megkötésére szolgáló vasgyűrűk alá. Már bántam, hogy azt mondtam feles bérlőmnek: egy óra múlva jöjjön értem; de azzal vigasztaltam magamat, hogy Angelónak biztosan van elintéznivalója, és mindenképpen várnom kellene rá. Aznap nem volt piac: a félig árnyékos, félig napsütötte szűk aszimmetrikus tér, amelyen körös-körül középkori paloták emelkedtek, kihalt volt; több mint egy óra hosszat ültem ott, ezalatt talán tízen mentek át rajta, közülük legalább öt pap. Elolvastam az egész újságot; észrevettem, hogy igazában nem bosszankodom, amiért várnom kell, hiszen munkámat befejeztem, legföljebb nem aznap délelőtt kezdem el a gépelést. Nyugodtnak éreztem magam, hangulatom olyan volt, mint mindig; a téren jó néhány kézművesműhelyt lehetett látni; miután kiolvastam az újságot, az iparosok munkáját kezdtem figyelni. Közben a nap magasabbra emelkedett, a városháza palotájának a tér kövezetére vetett – szigorú árnyéka visszahúzódott, megrövidült. Valahol igen hangosan megszólalt egy kis harang, mintha kolostorharang lett volna, rögtön utána megkondultak a székesegyház tornyának mélyebb hangú harangjai. Dél volt, úgy tetszett, hogy az egész város föléled, az emberek csoportosan jelentek meg a téren. Fölálltam, lassan végigmentem a körúton a napos városi parkig, úgy gondoltam, ott megtalálom Angelót. Valóban ott volt, néhány paraszttal vitatkozott. Rögtön elindultunk lefelé.
Hazafelé menet gondolataim, talán a fáradtságtól, ésszerűbb ütemben követték egymást. Emlékszem rá, először is azon tűnődtem, hogy melyik kiadónál jelentetném meg legszívesebben könyvemet, milyen kötést választanék neki, a kritikusok közül ki mindenki fog írni róla, kinek fog tetszem és kinek nem. Azután Leda jutott az eszembe, és azt mondtam magamban: nagyon szerencsés voltam, hogy rátaláltam; házasságkötésünk óta talán első ízben döbbentem rá, hogy kapcsolatunk mennyire bizonytalan. Szinte megrémültem, amikor arra gondoltam, hogy egész életem egymás iránt táplált érzelmeinktől függ, hogy – minden megváltozhat, hogy elveszíthetem Lédát. Erre a gondolatra lelkem szorongva háborogni kezdett; éreztem, hogy lélegzetem elakad, szívem remeg, s rájöttem, hogy már elválaszthatatlanul Lédához vagyok kötve, már nem tudnék meglenni nélküle. Rájöttem, hogy amióta Leda az enyém, olyan gazdagnak érzem magamat, hogy néha azt gondolom: tudnék nélküle élni; de amikor elképzeltem, hogy el kell szakadnom tőle, rögtön éreztem, hogy nélküle én volnék a legszegényebb, legnyomorúságosabb, leggyámoltalanabb férfi a világon. És megeshet, hogy egyszer elszakadunk egymástól. Hirtelen úgy rémlett, mintha megsemmisültem volna; a nap égetett, mégis egész testem megdermedt a jeges félelemtől: szemem könnybe lábadt, észrevettem, hogy elsápadok. Szinte hisztériásán szóltam rá Angelóra, hogy nógassa jobban a lovat: – A mindenségit, tán azt akarja, hogy este érjünk haza? – mondtam haragosan. Szerencsére már a síkságon jártunk, a ló érezte az istálló szagát, és gyors ügetésbe kezdett. Szorongva figyeltem az utat, alig vártam, hogy hazaérjünk, hogy viszontlássam Lédát, és ugyanolyannak lássam viszont, mint amilyen akkor volt, amikor legutóbb elváltam tőle. íme, az első útszakasz a nyílt mezőn. Íme, a második a híd után. Íme, az utolsó hosszú szakasz a park falkerítése mellett. Íme, a rácsos kapu, s íme, a kerti út. A tér csupa napfény volt, Leda világos ruhában, kezében könyvvel úgy állt az üveges ajtó küszöbén, mintha évek óta várna; szinte hihetetlen látvány volt a nagy félelem után. Messziről észrevettem testtartásán, hogy vár; örültem neki; biztosan a szalonban ült le olvasni, nyitva hagyta az üveges ajtót, s amikor a kerti út kavicsburkolata megcsikordult a kocsi kerekei alatt, gyorsan kinézett, hogy lássa, amint megérkezek. A kocsi megállt, leugrottam róla, üdvözöltem Lédát, és bementem a házba.
Leda utánam jött. – Késő van – mondta –, a borbély már jó ideje megjött... Odafent vár.
– Hány óra? – kérdeztem.
– Egy óra elmúlt!
– Angelo volt a hibás – mondtam –, sietek borotválkozni, azután rögtön jövök vissza.
Leda nem szólt egy szót se, kiment a kertbe. Felrohantam az emeletre, négy-négy lépcsőt ugrottam egyszerre, berontottam a szalonba. Antonio állva várt az asztal mellett, amelyre ki voltak készítve a szerszámok; jó napottal fogadott és egy kicsit meghajolt. – Gyorsan, Antonio... – mondtam lázas sietséggel – nagyon késő van... igyekezzen hamar végezni. – Azzal levetettem magam a karosszékbe.
Ekkor vettem észre, hogy főként azért van olyan siethetnékem, mert éhes vagyok. Reggel csak kávét ittam, a gyomrom üres volt, a fejem szédült, s az éhség ingerültté tett; ez rögtön kiderült, amikor Antonio a szokott lassúsággal széthajtotta és a nyakamba kötötte a törülközőt. “Miért nem igyekszik – gondoltam –, mondtam neki, hogy sürgős... az ördög vigye el." Antonio higgadt mozgását, amit azelőtt annyira kedveltem, most gyűlöletesnek éreztem. Szerettem volna szólni neki, hogy sietek, de mivel egyszer már szóltam, tudtam, hogy nem sürgethetem újra, ettől megint méregbe jöttem. A borbély hátat fordított nekem, és a szappanos dobozban habot vert az ecsettel; közben türelmetlenül figyeltem, és számoltam a másodperceket. Egyre éhesebb s egyszersmind egyre türelmetlenebb lettem.
A borbély jó nagy habot vert, aztán az ecsetet föltartva odalépett mellém, és elkezdett szappanozni. Antonio utolérhetetlenül ügyesen kente be az ember arcát a vastag, sűrű, habmasszával; de azon a napon ingerelt az ügyessége. Valahányszor arcomhoz ért az ecsettel, azt hittem, hogy befejezi a szappanozást, de tévedtem. Az ecset hegyével röptében elkapott egy csepp habot, amely majdnem leesett, aztán változatlanul szabályos mozdulatokkal tovább szaporította arcomon a fehér masszát. Nem tudom, mi lehetett az oka, de arra a gondolatra, hogy ott ülök a karosszékben habbal a képemen, nevetségesnek éreztem magamat; ráadásul szinte úgy rémlett, hogy Antonio szántszándékkal, tudatosan akar nevetségessé tenni.
Képtelen gyanúsítás volt, és rögtön kivertem a fejemből, de híven érzékeltette, hogy mennyire felbolygatott az éhség. Végül látva, hogy Antonio tovább dörzsöli arcomat az ecsettel, dühösen rákiáltottam: – Nem megmondtam, hogy siessen... maga meg nem akarja abbahagyni a szappanozást. – Láttam, hogy Antonio rövid pillantást vet rám álmélkodó, világos, kerek szemével, aztán szótlanul leteszi az ecsetet a dobozra, és fölveszi a borotvát.
De mielőtt megfordult, és miután szóltam neki, nem tudta megállni, hogy még egy utolsó mozdulattal ne szaporítsa a habot a jobb arcomon. Antonio gesztusát az engedetlenség jelének tekintettem, és úgy éreztem, hogy már majdnem szemtelenség, ettől pedig még ingerültebb lettem.
Antonio egy pillanatig fente a borotvát a szíjon, azután fölém hajolt, és elkezdett borotválni. Szokott könnyedségével és hozzáértésével húzta le a hab java részét a jobb arcomról, azután még jobban fölém hajolt, hogy a bal arcomról is lehúzza. Közben testét nekinyomta a karomnak; amióta vele borotváltattam magam, most először vettem észre ezt a szorítást, s akaratlanul Leda vádjaira gondoltain. Nem kétséges, hogy amikor fölém hajolt, testét karomhoz és vállamhoz szorította, s ettől az érintéstől eszelős viszolygás fogott el. Éreztem puha ágyékát, elgondoltam, hogy szőrös, izmos, izzadt altestén kétes tisztaságú fehérneműt visel; hirtelen úgy tetszett, hogy a magam viszolygása révén feleségem undorát is megértem. Furcsa viszolygás volt, a zavaros, érzéki érintés, amely előidézte, véletlen volt ugyan, de éppen sajátos jellegével kényszerűen azt a gyanút keltette, hogy szándékos.
Egy pillanatig vártam, reméltem, hogy Antonio eltávolodik tőlem. De nem távolodott, nem is távolodhatott el, undorom hirtelen felülkerekedett józan eszemen. Gyors mozdulattal elhúzódtam a borbélytól. Rögtön éreztem, hogy a borotva hideg acélja az arcomba vág.
Máris gyűlölködő düh öntött el Antonióval szemben. Nem tudom, hogyan támadt. A borbély rögtön fölemelte a borotvát, és csodálkozva nézett rám. Fölugrottam, kezemet az arcomhoz szorítottam, amelyből már szivárgott a vér, és felkiáltottam: – Mit csinál? Megőrült?
– De hisz Baldeschi úr mozdult el – mondta Antonio. – Mégpedig nagyon hevesen.
– Nem igaz – ordítottam.
– Hogy gondolja, Baldeschi úr, hogy én megvágom, ha nem mozdul el? – erősködött szinte rimánkodva a borbély azoknak az alárendelteknek a fájdalmas és tisztelettudó szerénységével, akik tudják, hogy igazuk van. – Higgye el, maga mozdult meg, de semmiség az egész, tessék várni. – Odament az asztalhoz, kihúzta a dugót egy kis üvegből, az egyik csomagból kivett egy kis vattát, és átitatta alkohollal.
– Hogyhogy semmiség... ez a hosszú vágás? – ordítottam magamon kívül. Ezzel kirántottam Antonio kezéből a vattát, és odamentem a tükörhöz. Az alkohol csípett, s ez végképp kétségbeejtett. – Semmiség, mi? – üvöltöttem, és dühösen elhajítottam a véres vattát. – Antonio, maga nem tudja, mit beszél... Ide figyeljen. Jobb, ha elmegy.
– De Baldeschi úr, a kiborotválás...
– Szó se lehet róla... menjen innen, és ne lássam többé – ordítottam tovább –, nem akarom többé látni, megértette?
– De Baldeschi úr...
– Elég legyen... menjen innen... és ne kerüljön többé a szemem elé... soha többé... menjen innen... Megértette?
– Holnap eljöjjek?
– Se holnap, se máskor... elég volt... elég volt – ordítottam a szoba közepén, a törülköző még ott lógott a nyakamban. Láttam, hogy Antonio talán egy kicsit ironikusan meghajol.
– Ahogy gondolja – mondta, aztán az ajtóhoz ment és eltűnt.
Amikor magamra maradtam, dühöm fokozatosan lecsillapodott. Levettem a törülközőt, letöröltem arcomról azt a kevés habot, ami még rajta maradt, és megnéztem magam a tükörben. Antonio akkor vágott meg, amikor már szinte teljesen végzett a borotválással, és a hosszú vágást kivéve az egész arcom sima volt. Megint bemártottam egy kis vattát az alkoholba, és alaposan fertőtlenítettem a sebet. Közben azon a furcsa dühkitörésen gondolkodtam, amely arra késztetett, hogy kiadjam Antonio útját; rájöttem, hogy a vágás csak ürügy volt. Voltaképpen mindig ki akartam dobni; s mihelyt alkalom adódott rá, ki is dobtam. De nem kerülte el figyelmemet, hogy csak akkor küldtem el, amikor ebből már semmiféle károm se származott, vagyis, miután befejeztem az elbeszélést. Rájöttem, hogy emiatt nem mondhatom el Lédának a borbély elbocsátását úgy, mintha meghajoltam volna akarata előtt; hiszen, Leda vádjai ellenére, önzésből ragaszkodtam Antonióhoz, ahogy most is önzésből adtam ki az útját. Erre a gondolatra egy kicsit elfogott a lelkiismeret-furdalás, csak most döbbentem rá: talán anélkül, hogy észrevettem volna, csúnyán viselkedtem a feleségemmel. Közben öltözködtem, és mihelyt elkészültem, lementem a földszintre.
Leda már az ebédlőben várt az asztal mellett. Egy kis ideig szótlanul ettünk; később azt mondtam: – Tudod, elküldtem Antoniót... komolyan.
– És most hogyan fogsz borotválkozni? – kérdezte Leda, anélkül hogy fölnézett volna a tányérról.
– Megpróbálok magam borotválkozni – feleltem –, különben is néhány nap múlva elutazunk, nem igaz?... Nem tudom, mi esett Antonióba, de ujjnyi hosszan megvágta az arcomat... Ide nézz!
Leda fölnézett, szemügyre vette a sebet, majd aggódó hangon megkérdezte: – Fertőtlenítetted?
– Igen... De meg kell mondanom neked, hogy a vágás voltaképpen csak ürügy volt... Valójában már nem bírtam elviselni Antoniót... Neked volt igazad.
– Hogyhogy?
Tudtam, hogy az Angelótól kapott értesüléseket csak úgy mondhatom el Lédának, mintha később hallottam volna őket. így hát hazudtam: – Ma reggel Antonióról beszélgettem Angelóval... megtudtam, hogy gátlástalan szoknyapecér... Úgy látszik, hogy az egész környék ismeri erről az oldaláról... Minden nőnek kellemetlenkedik... így hát arra gondoltam, hogy igazad lehet... bár még nincsen rá bizonyítékunk, hogy veled szándékosan viselkedett úgy... Felhasználtam, hogy megvágott, és megszabadultam tőle.
Leda nem szólt egy szót se. – De azért furcsa... – folytattam – igazán nem hinné az ember... valójában nem tudom, hogy mi tetszik benne a nőknek... kopasz, a bőre sárga, kövér, alacsony... igazán nem adonisz.
– Kaptál géppapírt a városban? – kérdezte Leda.
– Tulajdonképpen nem... De szereztem miniszterpapírt... az is jó lesz. – Megéreztem, hogy Leda nem szívesen hallgatja, amit Antonióról mondok, és gyorsan másra tereltem a szót, ahogy ő is kívánta: – Még ma elkezdem a gépelést... Délután és este is gépelni akarok... akkor hamarabb befejezem.
Leda szótlanul, komolyan evett. Még egy kicsit beszéltem a könyvemről és terveimről, majd azt mondtam: – A könyvet neked fogom dedikálni, hiszen a te szerelmed nélkül sohase írtam volna meg – megfogtam a kezét. Leda fölnézett és rám mosolygott. Ez alkalommal a jóakarat, amelyet néha mintha észrevettem volna irántam tanúsított viselkedésében, olyan nyilvánvaló volt, hogy még a vak is felfigyelt volna rá. Miközben kezét a kezemben tartottam, meghökkentem, és lelkesedésem lelohadt. Leda éppen úgy mosolygott rám, ahogy az anya gyerekére, akinek feltűnik, hogy anyja nem törődik vele, ezért zihálva odaszalad hozzá, és azt mondja: – Mama, tábornok szeretnék lenni, ha megnövök. – Eztán Leda megkérdezte: – És milyen ajánlást fogsz írni?
Gondolatban lefordítottam a szavait: – És milyen fegyvernemnél akarsz tábornok lenni? – majd zavartan feleltem: – Ó, nagyon egyszerűt... például: Lédának... vagy: Feleségemnek... Miért? Hosszabb dedikációt szeretnél?
– Ó, nem, csak úgy mondtam.
Valóban szórakozott volt; visszahúztam a kezemet, és miközben az ablakon keresztül a park fáit néztem, némán tűnődtem magamban. Arra gondoltam, hogy valamelyikünknek meg kellene törnie ezt a csendet, de semmi sem történt. Azt hihettem volna, hogy Leda végképp elhallgatott, bezárkózott gondolataiba, és úgy rémlett, nem akar szabadulni tőlük. Nem akartam elárulni csalódásomat, megpróbáltam tréfálkozni: – Tudod, milyen dedikációt írt egy író a feleségéhez? Feleségemnek, akinek távolléte nélkül sohasem írtam volna meg ezt a könyvet.
Leda épp hogy elmosolyodott. Így hát gyorsan hozzátettem: – De a mi esetünkben éppen az ellenkezője igaz... a te jelenléted nélkül sohase tudtam volna megírni az elbeszélést.
Most már a mosoly is elmaradt. Nem bírtam tovább. – De ha neked nem okoz örömöt, nem írok semmiféle ajánlást – mondtam.
Hangomban biztosan félre nem érthető keserűséget lehetett érezni, Leda ugyanis mintha erejét megfeszítve összeszedte volna magát, újra megfogta a kezemet, és azt felelte: – Ó, Silvio, hogy gondolhatod, hogy nem okoz örömöt nekem? – De most olyan nyilvánvalóan kimutatta jóakaratát, mint az az anya, akivel fia elbátortalanodva közli: – De ha neked nem okoz örömöt, nem leszek tábornok – s aki erre azt feleli: – Ó, dehogyis, azt akarom, hogy tábornok legyél... és sok csatát nyerjél. – Rájöttem, hogy ezzel semmire se megyek; megint elfogott az ingerültség, amelyet Antonio jelenlétében éreztem, és amelyet akkor az éhségnek tulajdonítottam. Hirtelen felálltam. – Azt hiszem, Anna már kivitte a kávét – mondtam.
l2 Később Leda lefeküdt, én pedig fölmentem a szalonba, hogy elkezdjem a gépelést. Fölraktam az írógépet az íróasztalra, kinyitottam, a fedelét letettem a földre. A géptől jobbra helyeztem el a kéziratot, balra a géppapírt és az indigót. Fogtam három lapot, közéjük raktam két indigót, becsavartam a gépbe, és legépeltem a címet. De nem jól tettem be a papírt, láttam, hogy a cím nincs középen, ráadásul elfelejtettem nagybetűvel írni. Kivettem a három papírt, és újabb hármat tettem be. A cím most már középen volt, de amikor megnéztem, észrevettem, hogy fordítva tettem be az indigót, és a másolatokon a cím a papír hátlapjára került.
Idegesen kirántottam a gépből ezeket a papírokat is, és másik hármat raktam be: most két vagy három hiba csúszott a gépelésbe, s emiatt a cím érthetetlenné vált. Hirtelen szinte félelem fogott el. Fölkeltem az asztal mellől, járkálni kezdtem a szalonban, a falakat díszítő régi német nyomatokat nézegettem “Kammersee vára", “Weimari panoráma", “Vihar a Starnberg-tavon", “A Rajna vízesései". A ház mély csendbe merült, a zsalugáter be volt hajtva, a szalon bágyadt világossága alvásra csábított. Arra gondoltam, hogy fáradt vagyok, hogy ilyen állapotban nem szabad elkezdenem a másolást; odamentem a leghomályosabb sarokban álló nagyon kemény díványhoz, és lehevertem.
Kinyújtottam kezemet a dívány mellett álló, csecsebecsével tele kis asztal felé, fölvettem egy vörös bőrbe kötött, aranymetszéses albumot: régi, 1860-as keepsake ([Emlékkönyv.]) volt. Az egykori tulajdonos tollal minden lapra olyasfajta, egyszerű stílusú tájképet rajzolt, mint amilyeneket az imént szemügyre vett nyomatokon lehetett látni. Minden tájkép alatt kurzív angol szépírással aforizmák, velős mondások franciául. Megnéztem az összes tájképet, és jó néhányat elolvastam a nagyon érzelmes és konvencionális aforizmák közül. Közben elálmosodtam. Letettem az albumot az asztalra, és elaludtam.
Egy óra hosszat alhattam; álmomban úgy rémlett, hogy időnként felébredek; látom az íróasztalt, a széket, az írógépet, eszembe jutott, hogy dolgoznom kellene, elfogott a tehetetlenség keserű érzése. Végül, akár valami jeladásra, teljesen felébredtem, és talpra ugrottam.
A szalon homályba borult; odamentem az ablakhoz, kitártam a zsalugátereket: a mennybolt még fényes volt, de a nap már hanyatlott, és sugarai ferdén tűztek be az ablakon. Anélkül, hogy bármire gondoltam volna, odaültem az íróasztalhoz, és elkezdtem gépelni.
Mechanikusan lekopogtam egypár oldalt, de a harmadiknál abbahagytam, és mély töprengésbe merültem. Valójában semmire sem gondoltam, csak nem tudtam megragadni azoknak a szavaknak az értelmét, amelyeket oly nagy hévvel írtam le néhány nappal azelőtt. Láttam, hogy szavak, de azok is maradtak, és úgy tetszett, hogy semmi súlyuk, semmi jelentőségük sincsen. Szavak voltak és nem tárgyak, szavak, amint egymás után sorakoztak a szótárak oldalain, szavak, és kész. Ebben a pillanatban feleségem benézett a szalonba, és megkérdezte, hogy akarok-e teázni. Megkönnyebbüléssel fogadtam a kérdést, örültem, hogy megszabadulhatok attól a figyelmetlenségtől és értetlenségtől, amit kéziratommal szemben éreztem; lementem feleségem után a földszintre. Leda már átöltözött a szokott sétához, és a tea már az asztalon volt. Erőt vettem magamon, és miközben a teát szürcsöltem, élénk hangon beszélni kezdtem. Feleségem most kevésbé látszott szórakozottnak és gondterheltnek; ennek örültem. Tea után kimentünk a villából, és elindultunk a kerti úton a rácsos kapu felé.
Amint már említettem, nem volt sok sétára alkalmas hely azon a vidéken: így hát a szántóföldek között vezető jól ismert ösvényre tértünk rá. Én mentem elöl, Leda követett. Észrevettem, hogy gondolataim nem tudnak elszakadni a figyelmetlenségnek és az értetlenségnek attól az érzésétől, amely kéziratommal szemben fogott el, de azon igyekeztem – az igazat megvallva, félsikerrel –, hogy elfojtsam szorongásomat, és megpróbáltam könnyedén közömbös dolgokról beszélni. Az ösvény a mezsgyék vonalát követve kígyózott a szántóföldek között, egyik tanyától a másikig. Időnként valamelyik tanya előtti szérűskertbe torkollt, azután két sövény között, egy kert árka vagy valamelyik szőlő szélső sora mentén húzódott tovább. Az ősz egyenletes, világos, ragyogó fényében az egész alacsony, tündöklő síkság szántóföldről szántóföldre, kertről kertre tárulkozott ki a szemhatár legaljáig; a derült ég háttere előtt itt-ott egy-egy sötét fa emelkedett; a nap minden levelét megvilágította. Megálltam az egyik vízmosás fölött átívelő bogárhátú kis hídon, s a tájat néztem; feleségem elém került. Emlékszem rá, hogy vörös, zöld, sárga és kék pettyes szürke sportruhát viselt. Amikor hátulról rápillantottam, megrémültem, mert hirtelen úgy tűnt fel, hogy akárcsak a kézirat szavai, ő sem egyéb, mint jel a térben. Halkan kimondtam a nevét: – Leda – és úgy tetszett, hogy a világ legképtelenebb dolgát mondom. Még egyszer megszólaltam: – Engem Silvio Baldeschinek hívnak, és egy Leda nevű nőt vettem feleségül – és úgy rémlett, hogy semmit se mondok. Hirtelen az jutott eszembe, hogy csak akkor szabadulhatnék ki ebből a valószerűtlen légkörből, ha fájdalmat okoznék, vagy nekem okozna fájdalmat valaki: például, ha megragadnám feleségemet a hajánál fogva, lerántanám a földre az ösvény hegyes köveire, ő pedig belerúgna a sípcsontomba. Talán ehhez hasonlóan kéziratom értékére is csak akkor ébredtem volna rá, ha összetépem és a tűzbe dobom.
Ezek a gondolatok az őrület eleven érzésével töltöttek el: tehát önmagunk és mások létét csakis a fájdalom segítségével ragadhatjuk meg. De egy kicsit megvigasztalódtam, amikor arra gondoltam, hogy ha így van, ha nemcsak az tűnik fel előttem érthetetlennek, amit írtam, hanem feleségem is, akiről tudtam, hogy szeretem, akkor a képtelenségnek ez az érzése nem írásom minőségétől, hanem önmagámtól függ.
Feleségem olyan helyet keresett, ahol le lehetett ülni, nem volt könnyű dolga a teljes egészében megművelt határban, ahol csakis hasznos növényeket lehetett látni, ahol minden talpalatnyi föld be volt vetve. Végül egy mélyedéshez értünk, az alján kis patak folyt, amelyet talán kanyargóssága miatt S-nek neveztek. Azon a részen a füves part enyhén lejtett, a patak megrekedt egy apró medencében, sűrű, zöld színű vize kerek tükrére három vagy négy nyárfa vetett árnyékot. A partról ferde betonlap nyúlt a víz fölé, effajta alkalmatosságon szokták az asszonyok sulykolni, csavarni a ruhát, tehát a lap arra vallott, hogy erre a látszólag elhagyott helyre mosni járnak. Annyi baj legyen, mondta Leda, miközben leült a fűbe, hiszen a határban minden zugot kihasználnak, nincs más választásunk.
Halkan beszélgetni kezdtünk; a világosság már halványodott, a hangok lassan elcsitultak, mint mindig alkonyat előtt. Feleségem kitépett egy szál füvet, és azt rágcsálta; valamivel lejjebb ültem, mint ő, elnéztem a patak üveges vizében visszaverődő nyárfák bizonytalan árnyékát. Elbeszélgettünk egy kicsit a vidékről és arról a napról, azután Leda megragadott egy apró ürügyet (megkérdeztem, nem akarja-e, hogy télen a hegyekbe menjünk), és elmesélt egy epizódot az életéből; éppen két évvel azelőtt történt egy hegyi üdülőhelyen. Feleségem első házassága, mint említettem, nagyon rövid ideig tartott, azután Leda tíz évig egyedül élt; tudtam, hogy sok szeretője volt. Egyáltalán nem voltam féltékeny azokra a férfiakra, akik megelőztek; Leda pedig látva, hogy közömbös vagyok, először csak óvatosan, de később leplezetlenül beszélt róluk. Nem tudnám megmondani, miért tette: talán hiúságból, vagy talán azért, mert jelenlegi helyzetében, amely annyira más volt; visszasírta régi korlátlan szabadságát. Nem mondhatom, hogy örültem a történeteinek; éppen olyankor éreztem, hogy összerezzenek, amikor a legkevésbé számítottam rá, mintha érzékenységi reflexem lépett volna működésbe, amelyről nem is tudtam. Biztosan nem voltam féltékeny, de arra a teljes, ésszerű objektivitásra se voltam képes, amellyel gyakorta eldicsekedtem. Ám aznap, miközben feleségem a fűszálat rágva kitágult szemével nem rám, hanem talán valami olyasmire meredt, amiről azt hitte, hogy látja, elmesélte egyik kalandját, rájöttem, hogy az effajta emlékek felidézésével együttjáró enyhe rossz érzés olyan áldásosán hat rám, mint az erősítőszer arra, akit az ájulás kerülget. A valószerűtlenség csüggesztő érzésétől gyötörve ültem le, s lám, Leda reális dolgokról beszélt meleg, érzéki hangján, olyanokról, amelyek tényleg megtörténtek, ráadásul vele történtek meg, és engem kellemetlenül érintettek. Más, vérmesebb férfinak az effajta visszaemlékezések hallatára alighanem felforrt volna a vére a gyűlölettől és a dühtől, de én olyan halvérű voltam, hogy éppen feleségem történetei ébresztettek rá: ki ő nekem, és ki vagyok én neki. Természetesen szenvedtem, amikor részletesen elmesélte, hogyan tűrte, hogy egy férfi, aki tetszett neki, megközelítse, megcsókolja, és hogyan feküdt le vele; de ez a szenvedés, mivel épp hogy elegendő volt bágyadt vitalitásom felélesztésére, szinte elveszítette ártalmas és fölösleges jellegét. Talán méreg volt, de olyan méreg, amely kis adagban visszaadja a beteg életét. Leda elmesélte kalandját egy vörös hajú hegyivadász főhadnaggyal: – Március volt, a hegyekben voltam; a hó elolvadt, ezért fölmentem egy kétezer méter magasan levő menedékházba, ahol a madár se járt. A nappalt a menedékház előtti téren töltöttem, napoztam, olvastam a nyugágyban. Egy alkalommal hegyivadászcsapat jött fel a völgyből. Szokás szerint kint ültem a téren, a menedékház előtt, a katonák körülöttem vették le síjüket; be akartak menni a menedékházba valamit inni. Volt közöttük egy nagyon szeplős, vörös hajú, kék szemű fiatal tiszt. Nem viselt se csákót] se zubbonyt, szürkéskék ingben volt; amikor lehajolt és lecsatolta síjét, láttam, hogy a háta erős, izmos fiatalos, de derékban karcsú. Amikor fölegyenesedett, rám nézett; viszonoztam a pillantását, ennyi elég is volt nekem. Nagyon féltem, hogy nem értett meg, pedig, amint majd látni fogod, valójában igen jól megértett] Emlékszem rá, hogy fölálltam, és nagyon izgatottan bementem a menedékház nappalijába. A főhadnagy beleállította a sít a hóba, s utánam lépett be az épületbe. Társai már leültek az egyik asztalhoz, ő is közéjük ulti szemben a teremmel és háttal az ablaknak. Odamentem a pulthoz, teát rendeltem, és leültem az egyik asztalhoz, szemközt a főhadnaggyal. A katonák tréfálkoztak, nevettek, én pedig eszelősen kerestem tekintetemmel a főhadnagy tekintetét. Később elmondta, hogy észrevette mesterkedésemet, de akkor úgy láttam, hogy pillantásra se méltat, s arra gondoltam, hogy nem vett észre. Végül rám nézett, s akkor, hogy semmit se kockáztassak, ujjamat az ajkamhoz emeltem, és csókot dobtam neki, pontosan úgy, ahogy a gyerekek csinálják. Ő látta ezt a mozdulatot, de egyáltalán nem árulta el, hogy megértette; megijedtem, hogy nem tetszem neki. Mintha melegem lett volna, levettem a kabátomat, úgy tettem, mintha föl akarnám húzni a kombiném vállpántját a blúzom alatt, és egy kicsit lemeztelenítettem a vállamat. De rögtön utána elfogott a méreg, kimentem a teremből a térre, és visszaültem a nyugágyba. A katonák még egy darabig ittak, aztán felcsatolták síjüket, és elmentek. Én még tétováztam és a nyugszékben ülve vártam. Lement a nap, teljesen megdermedtem, mégis vártam, pedig már szinte minden reménnyel felhagytam. Igazán el voltam keseredve, amikor a főhadnagy felbukkant a lejtőn a síjével. Sugárzó örömmel mentem elé. – Egy csomó ürügyet kellett kitalálnom... nem hitték el, de nem számít – mondta. Úgy beszélt, mintha mindig ismertük volna egymást. Én semmit se feleltem, annyira fel voltam zaklatva, hogy még a beszédhez se volt erőm. Nagyon lassan csatolta le a síjét; én pedig megfogtam a kezét, és egyenesen fölvittem a szobámba a második emeletre. Képzeld el, sohase tudtam meg, hogy hívják.
Feleségem rövid, tömör szavaival írtam le a történetet. Amikor felidézte effajta emlékeit, sohasem időzött el az érzéki részleteknél; de mintha mégis kifejezte volna őket hangja gazdag árnyalataival és azzal, hogy egész lénye fanyar testiséggel valamiképpen megjelenítette a kalandot. Megelevenedett, megszépült. Azon a napon, amikor befejezte a történetet, úgy tetszett, megértettem, hogy bármilyen erkölcsi normánál erősebb vitalitás van benne; ebből kellett merítenem, akkor is, ha mint az adott esetben, kénytelen voltam elfojtani érzékenységem bizonyos reakcióit. Vagyis egy pillanatig nem férj voltam, aki felzaklatott lélekkel hallgatja felesége szerelmi emlékeit, hanem kiszikkadt rög, amely félő, hogy porrá hull, de végre áldó esőt kap. Leda még mindig a fűszálat rágcsálta; rápillantottam, és csodálkozva vettem észre, hogy már megszabadultam a valószerűtlenség szorongató érzésétől.
l3 Lassan mentünk hazafelé; megint ugyanolyan nyugodt és boldog voltam, mint legjobb napjaimban, tréfálkoztam, és a lehető legmeghittebben beszélgettem Lédával. A szokottnál később értünk haza, feleségem egyenest fölment a második emeletre, hogy átöltözzön vacsorához. Föltettem egy lemezt, egy Mozart-vonósnégyest a rádiógramofonra, és leültem a karosszékbe. Könnyed és higgadt érzések töltöttek el. Amikor megszólalt a vonósnégyes menüett-tétele, s elkezdődött a tánc erőteljes, harsány kérdéseinek és kecses, fuvallatszerű válaszainak szertartásos és érzelmes dialógusa, arra gondoltam, hogy a kérdések nemcsak a férfi-, a válaszok nemcsak a női hangot jelképezik, hanem egy-egy jól meghatározott magatartást; az egyik aktív, a másik passzív, az egyik támadó, a másik bátortalan, az egyiknek hízelegnek, a másik hízeleg. Arra gondoltam, hogy ezek a hangok egy minden időkön át változatlan viszonyt fejeznek ki, és nem nagyon fontos, hogy az a két ember, aki táncra kel egymással, ma él vagy két évszázaddal ezelőtt élt. Mi ketten, feleségem meg én is járhatnánk, és a magunk módján ugyanazt a táncot járjuk, amelyet előttünk minden időben számtalan pár táncolt. Miközben elmerültem ezekben a gondolatokban, múlt az idő, és szinte elcsodálkoztam, amikor láttam, hogy Leda az előző esti kivágott fehér ruhában megjelenik előttem. A lemez felénél kikapcsolta a rádiógramofont, és kicsit türelmetlen hangon mondta: – Nem tudom, mi az oka, de ma este nincs kedvem zenét hallgatni. – Ezután leült mellém a karosszék karfájára, s mintha csak úgy mellékesen érdeklődne, megkérdezte: – Hát akkor ma este kezded gépelni az elbeszélésedet?
Kérdés közben megnézte magát kis kézitükrében, és megigazította azt a néhány szál friss virágot a hajában.
– Igen, ma este kezdem gépelni – feleltem boldogan –, legalább éjfélig dolgozni fogok... Alaposan nekilátok, néhány nap alatt be akarom fejezni. Leda még egyszer lesimította haját, aztán megkérdezte:
– Éjfélig? Nem fogsz elálmosodni?
– Miért? – mondtam. – Megszoktam az éjszakai munkát... Minél hamarabb végezni akarok a gépeléssel, hogy csakis neked szentelhessem magamat – tettem hozzá, és átöleltem a derekát.
Leda visszadugta a tükröt a táskájába, és megkérdezte:
– Miért? Úgy érzed, hogy nem vagyunk eleget együtt?
– Nem abban az értelemben, ahogy szeretném – feleltem, érezhető célzással hangomban.
– Ó, értem – mondta Leda, aztán fölkelt a karosszékből, s türelmetlenül, fáradhatatlanul föl-alá kezdett járni a szalonban.
– Mi bajod? – kérdeztem.
– Éhes vagyok... – felelte –, nos, ez a bajom. – Kicsit nyersen és ingerülten beszélt. Aztán szelídebben folytatta: – És te nem vagy éhes?
– Egy kicsit – feleltem –, de nem akarok sokat enni, mert különben elálmosodom.
– A magad dolgát jól elrendezed – mondta Leda; összerázkódtam, mert nem voltam felkészülve erre a kellemetlen megjegyzésre. Szelíden megkérdeztem: – Ezt hogy érted?
Leda rájött, hogy megsértett, megállt előttem, megsimogatott, és azt mondta: – Ne haragudj... ha az ember éhes, kitör belőle az agresszivitás... ne törődj velem.
– Igen, az éhség ingerültté teszi az embert – mondtam, és az Antonióval való incidens jutott az eszembe.
– Inkább azt mondd meg, tetszik-e neked ez a ruha – kérdezte Leda gyorsan.
Ezzel talán azt akarta elérni, hogy másról beszéljünk; hiszen, mint említettem, ugyanazt a ruhát viselte, mint előző este; már jó néhányszor láttam rajta. Mégis türelmesen feleltem: – Igen, szép, jól áll neked... Légy szíves, fordulj meg.
Leda engedelmesen megfordult, hogy megnézhessem; ekkor felfigyeltem egy apró változásra. Előző este észrevettem, hogy a könnyű és majdnem áttetsző ruhaanyag alatt a hasán és a derekán azt a selyemből és gumiból készült rugalmas amerikai gyártmányú csípőszorítót viseli, amelyet azért szokott felvenni, hogy vonalai tökéletesnek tűnjenek fel. Nem szerettem ezt a csípőszorítót, mert azonkívül, hogy átlátszott a ruha laza anyaga alatt, érintésre olyan keménynek és feszesnek tetszett, hogy szinte viszolygott tőle az ember, mintha gyógyfűző volna. Nos, rögtön észrevettem, hogy feleségem aznap este nem vette fel; Leda valóban hajlékonyabbnak és egy kicsit kövérebbnek látszott. – Ma este nem vetted fel az amerikai páncélt – mondtam csak úgy mellékesen.
Rám nézett, aztán közömbös hangon felelte: – Azért nem vettem föl, mert kényelmetlen... Hogyhogy észrevetted?
– Mert tegnap este rajtad volt, lehetett is látni.
Nem szólt rá egy szót sem. Éppen abban a pillanatban lépett be a szobalány, és jelentette, hogy tálalva van. Átmentünk az ebédlőbe, leültünk az asztalhoz, feleségem szedett magának. Ekkor észrevettem, hogy előbbi kijelentésével ellentétben úgy látszott, egyáltalán nem éhes: csak egy fél kanállal vett a tálra rakott ételből. Amikor én is szedtem magamnak, megjegyeztem: – Olyan éhes voltál... most meg hozzá se nyúlsz az ételhez.
Bosszúsan nézett rám, mintha fölingerelte volna, hogy ellentmondáson értem. – Tévedtem... – mondta – valóban nem vagyok éhes... undorodom az ételtől.
– Nem jól érzed magad? – kérdeztem aggódva.
Leda tétovázott, azután egy szuszra mély hangon azt felelte: – Nem, azt hiszem, jól vagyok... de nem vagyok éhes. – Úgy éreztem, hogy bágyadt a hangja, szinte úgy tetszett, hogy lélegzete elfullad két szótag között. Szótlanul piszkálta a tányért villájával, azután letette a villát, nagyot sóhajtott, s egyik kezét a mellére tette. – De hisz nem érzed jól magad – mondtam riadtan.
Most már elismerte, hogy igazam van. – Igen... egy kicsit bágyadt vagyok – mondta elhaló hangon, mintha az ájulás környékezné.
– Nem akarsz ledőlni a díványra?
– Nem.
– Nem akarod, hogy behívjam a szobalányt?
– Nem, inkább adj innom.
Bort töltöttem neki, megitta, úgy látszott, felfrissül tőle. A szobalány behozta a gyümölcsöt, de Leda nem nyúlt hozzá. Én megettem egy fürt szőlőt, lassan ettem, Leda figyelt, úgy látszott, hogy minden szemet megszámol, amit a számba teszek. Amikor a csupasz szár kiesett a kezemből, Leda hirtelen felugrott, és azt mondta: – Most lefekszem.
– Nem akarsz kávézni? – kérdeztem; megriadtam harsány hangjától, amely rosszullétre vallott, és utánamentem a szalonba.
– Nem, kávéról szó se lehet, aludni akarok – mondta az ajtónál, ujjaival mereven és türelmetlenül szorongatta a kilincset.
Szóltam a szobalánynak, hogy vigye föl kávémat a második emeleti szalonba, és követtem Lédát; ő már kinyitotta az ajtót, és elindult a lépcső felé. Amikor utol értem, úgy mellékesen megjegyeztem: – Most munkához látok.
– Én aludni fogok – felelte Leda anélkül, hogy megfordult volna.
– Biztos vagy benne, hogy nincs lázad? – kérdeztem, és megpróbáltam megsimogatni a homlokát. Leda nem engedett magához nyúlni, és türelmetlenül rám ripakodott: – Ejnye, Silvio, te mindig annyira firtatod a dolgot... Nem jól vagyok, ennyi az egész.
Egy kicsit zavarodottan elhallgattam. A lépcsőpihenőn megfogtam Leda kezét, mintha meg akarnám csókolni, majd némi tétovázás után azt mondtam: – Szeretnék kérni tőled egy szívességet.
– Milyen szívességet? – kérdezte; meglepett, hogy mennyire ingerült a hangja.
– Szeretném, ha bejönnél hozzám egy pillanatra, és megcsókolnád az elbeszélés első oldalát... – mondtam félszegen. – Szerencsét hoznál vele.
Leda gyöngéden s egyszersmind erőltetetten fölnevetett; de fura módon mind a gyengédsége, mind az erőlködése őszintének tűnt fel előttem. Lendületes léptekkel bement a szalonba; közben felkiáltott: – Milyen babonás vagy... milyen ostoba vagy... De ahogy gondolod.
Meggyújtottam a villanyt, de Leda már a sötétben odasietett az íróasztalhoz. – Melyik az a lap... Mondd, melyik az a lap, amelyiket meg kell csókolnom? – kérdezte sietős buzgalommal.
Odamentem hozzá, odanyújtottam neki a címlapot, amire csal azt írtam rá: "A hitvesi szerelem". Leda megfogta a lapot, fölolvasta a címet, közben mintha jelezni akarta volna, hogy nem érti a dolgot, elfintorította az arcát, majd szájához emelte a papírt, és rászorította az ajkát. – Most boldog vagy?
A papíron, pontosan a cím alatt, már ott volt ajkának nyoma: két virágsziromhoz hasonló két vörös félkör. Sokáig élvezettel néztem, majd szelíden azt mondtam: – Köszönöm, kedves.
Leda fölemelte egyik kezét, gyorsan megsimogatta az arcomat, azután elindult az ajtó felé, és sietősen azt mondta: – Hát akkor jó munkát... Megyek aludni... Igazán nagyon fáradtnak érzem magam... Kérlek, hogy semmiképpen se kopogj be hozzám... Aludni akarok és kész... A holnapi viszontlátásra.
– A holnapi viszontlátásra.
Leda kiment, majdnem összeütközött a szobalánnyal, aki a kávét hozta be. Miután a szobalány is távozott, cigarettára gyújtottam, leültem az íróasztalhoz, megittam egymás után két csésze kávét, s végül levettem az írógép fedelét. Úgy éreztem, hogy az agyam hihetetlenül tiszta, mintha fejemben a véletlen és ellentmondó gondolatok szokott zavaros és súlyos gomolyagjának helyét pontos és tiszta gépezet foglalta volna el, amely olyan tökéletesen működik, mint a mérleg vagy az óra. Éreztem, hogy ez a gépezet nem engedi, szó hoz jutni sem a hiúságomat, sem az önérzetemet, sem a félelmemet, sem a becsvágyamat. Ennek az elronthatatlan, személytelen precíziós műszernek a segítségével akartam gépelés közben megmérni, értékelni, tökéletesíteni művemet. Cigarettával a számban, szememet a kéziratpapírra szögezve kopogni kezdtem, folytattam a félbehagyott oldalt.
Legépeltem talán négy sort, azután letettem a cigarettát a hamutartóra, félretoltam a gépet, kezembe vettem a kéziratot, és elkezdtem olvasni. Említettem, hogy hallatlanul világosnak éreztem a fejemet; nos, miközben leírtam az első négy sort, mintha tisztán hallottam volna egy törött kristályüveg edény repedt hangját, az a benyomásom támadt, hogy a szöveg hamis. Más szóval: fölvillant az agyamban, hogy elbeszélésem nemcsak nem remekmű, ahogy elképzeltem, hanem rossz. Amint már jeleztem, volt némi irodalmi tapasztalatom, és tudom, hogy megfelelő körülmények között elég jó kritikus vagyok. Észrevettem, hogy rendkívüli és agresszív szellemi világosságom jóvoltából ítélőképességem csodálatosan érvényesül a szöveggel szemben. A szavak már nem szavak voltak, hanem egyfajta fém töredékei, amelyeket ízlésem próbaköve segítségével tökéletes biztonsággal vizsgáltam meg. Nem folyamatosan olvastam, mert nem akartam, hogy az elbeszélés ritmusa magával ragadjon, hanem itt is, ott is belenéztem egy kicsit, és minél tovább jutottam, annál nyugtalanabb lettem. Most már lehetetlennek éreztem, hogy tévedjek: az elbeszélés tényleg menthetetlenül rossz volt. Mintha a tudományos objektivitás mániájába estem volna, hirtelen elővettem egy tiszta papírlapot, fogtam a töltőtollamat, és ugyanúgy, ahogy kritikáimat szoktam előkészíteni, amint eszembe jutottak, sorban följegyeztem észrevételeimet.
A papírlap tetejére szép olvasható betűkkel ráírtam: “Megjegyzések Silvio Baldeschi: A hitvesi szerelem c. elbeszélésével kapcsolatban", aláhúztam, aztán elkezdtem a jegyzeteket. Azt a módszert követtem, amelyet szokás szerint akkor használtam, amikor kritikát írtam; vagyis először rendszer nélkül elemeztem a művet az összes különféle szempontból, és csak a végén foglaltam össze valamennyi részletmegjegyzésemet egyetlen ítéletben. Természetesen nem akartam cikket írni saját magamról, hanem egy bizonyos módszerrel meg szerettem volna indokolni azt az első érzésemet, hogy az elbeszélés rossz. És talán meg akartam büntetni magamat, amiért remekműnek hittem. De mindenekelőtt azt akartam végképp tisztázni, hogy érdemes-e áldoznom irodalmi becsvágyamnak.
l4 Íme, a következőket írtam az első lapra. Először: stílus. Aztán gyorsan alája: tiszta, korrekt, tetszetős, de sohasem eredeti, sohasem személyes, sohasem újszerű, csupa általánosság; ahol tömörnek kellene lennie, ott terjengős, ahol hosszasabb leírásra volna szükség, ott tömör, mindent egybevetve éppen az igyekezet miatt teljesen felületes. Jellegtelen stílus, szorgos fogalmazásról tanúskodó stílus, amelyben a legkisebb költői emóció rezdülését sem lehet érezni. Másodszor: megjelenítés. Nyoma sincsen. Nem ábrázolja, hanem elmondja a dolgokat, nem festi le, hanem leírja őket. Élethűség, konkrétság, kézzelfoghatóság sehol. Harmadszor: jellemek. Egyáltalán nincsenek. Érezni, hogy nem a rokonszenvből fakadó intuíció révén jöttek létre, hanem a szerző a maga ingatag, ködös és kezdetleges, tehát hibás megítélése szerint szorgalmasan másolta le, írta át őket a valóságból. Aprólékos, élettelen megfigyelések mozaikjai, nem eleven és szabad teremtmények. Nem állnak meg a lábukon, ellentmondanak maguknak, időnként el is tűnnek az elbeszélés lapjáról, csak a nevük marad meg; nevük pedig, akár Paolónak, Lorenzónak, Elisának vagy Mariának hívják őket, valószerűtlenségükről tanúskodik, mert érezzük, hogy semmi baj se lenne belőle, ha felcserélődnének. Vagyis nem jellemek, hanem elfakult fényképek. Negyedszer: lélektani hitelesség. Nagyon szűkös. Túl sok a szőrszálhasogatás, túl sok az okoskodás, túl sok a mellékes megjegyzés, túl kevés a józanság. Pszichologizmus és nem pszichológia. Érezhető, hogy a szerző nem az igazság országútján, hanem a szofizmák ösvényein találomra halad kívülről befelé. Ötödször: érzelmi töltés. A dagályosság, a lendület és a szárnyalás külszíne alatt hideg és fonnyadt, ami ürességre és hebehurgya fellobbanásra vall. Érzelgés, nem érzelem. Hatodszor: cselekmény. Rosszul szerkesztett, nincsen kiegyensúlyozva, a látszólagos hatásosság és a csiszoltság mögött csupa következetlenség, szükségmegoldás, töltelék és trükk. Temérdek deus ex machina és szerzői műfogás. Minden gépiesen a periférián mozog, mert a középpontban hiányzik a motor. Hetedszer, s egyben utoljára: összefoglaló ítélet. A könyv dilettáns, vagyis olyan intelligenciával, műveltséggel és jó ízléssel megáldott ember műve, akiben egy szemernyi alkotóképesség sincsen. A könyv nem tár fel új tényeket, és nem tanúskodik újfajta érzékenységről.
Más könyvek alapján írt könyv, másodrendű, harmadrendű munka, melegágyi termék. Gyakorlati következtetés: lehet-e publikálni? Természetesen lehet, nagyon is lehet publikálni, még luxuskiadásban is; valamelyik jó festő egy vagy két litográfiájával és az irodalmi berkekben végzett ügyes propaganda révén elérheti azt, amit erkölcsi sikernek neveznek, vagyis megjelenhet róla néhány dicsőítő, sőt lelkes cikk a kritikusok érdekei és az íróhoz fűződő barátságuk szerint. De a könyv érdektelen. Az utolsó mondatot, amelyben össze volt sűrítve az elbeszéléssel kapcsolatos valamennyi gondolatom, aláhúztam, s egy pillanatig eltűnődtem, majd a következő záradékot fűztem hozzá: de tény, hogy a szerző a tökéletes és lendületes boldogság lelkiállapotában írta a könyvet, s ennél jobbat biztosan nem lehet várni tőle. A szerző munka közben meg volt győződve róla, hogy remekművet alkot. Ebből következik, hogy a szerző olyannak mutatta be magát a könyvben, amilyen: alkotó érzék híján levő, hirtelen nekibuzduló, igyekvő és terméketlen embernek. Ez a könyv egy ilyen ember hű tükre.
Ezzel végeztem is. Visszatettem a kéziratot a dossziéba, kivettem a papírokat a gépből, visszaraktam a fedelet. Aztán felálltam, rágyújtottam, és elkezdtem föl-alá sétálni a szalonban. Ekkor észrevettem, hogy szellemi tisztánlátásom, amelynek először annyira örültem, egyfajta kétségbeesett lázas önkívület hamis világosságává alakult át. Miután leírtam művemről a szigorú ítéletet, ez a világosság olyasféleképpen derengett tovább a lelkemben, mint a hold fénye a viharos tenger felszínén, amelyen egy elsüllyedt hajó kis és nagy roncsai lebegnek. Gondolataim világosan, lázasan köröztek végleg hajótörést szenvedett becsvágyam körül, minden oldalról megvilágították, vagyis még keserűbbé és teljesebbé tették. Három hétig csakis az írással foglalkoztam, minden más gondot kirekesztettem a lelkemből, s úgy látszott, hogy tudatom mélyén iszonyatosan sok csüggedés halmozódott fel. Most, miután eszelős önhittségem gátja átszakadt, a csüggedés mindenfelől rám zúdult, és tisztánlátásom ellenére úgy rémlett, hogy elsodor. Eldobtam a cigarettát, amelyet épp hogy meggyújtottam, és szinte anélkül, hogy észrevettem volna, fölemeltem és a halántékomra szorítottam a kezemet. Rádöbbentem, hogy könyvem kudarca életem még nagyobb kudarcát leplezi, és észrevettem, hogy egész lényem fellázad ez ellen a tény ellen. Lehetetlen megmondani, hogy mit éreztem: metsző fájdalom fogott el, mintha valami hirtelen szétmorzsolt volna, mintha fejjel lefelé zuhantam volna a képtelenségbe, az űrbe. Mindenekelőtt az ellen a kép ellen lázadtam fel, amelyet a könyv nyújtott rólam. Nem akartam szeszélyesen nekibuzduló, cselekvőképtelen, tehetetlen lenni. De mégis rájöttem, hogy ez a kép éppen azért igaz, mert fellázadok ellene.
Úgy rémlett, hogy dühödt kétségbeesésemben elvesztettem a súlyomat, és úgy mozgok a szobában, mintha könnyű, száraz levélként repülnék, amelyet viharos szél sodor tova. Már nemcsak a mozdulataimnak, hanem azoknak a gondolatoknak sem voltam tudatában, amelyeket megformáltam magamban. Az ötlet, hogy a szorongás ellen feleségemnél keressek menedéket, mert ha vigasztalást nem is, legalább egy szalmaszálat kaphatok tőle, amelyben megkapaszkodhatom az áradatban, valószínűleg előbb merült fel bennem, mintsem tettre váltottam volna. De az biztos, hogy már tudatosan viselkedtem, amikor anélkül, hogy észrevettem volna, kinyitottam a szalon ajtaját, átmentem a lépcsőpihenőn, és ott találtam magamat Leda ajtaja előtt. Fölemeltem a kezemet, kopogtam. Ugyanakkor észrevettem, hogy az ajtó nincsen becsukva, csak behajtva; ez nem tudom, miért, meglepett, mert az elővigyázatosság jelének tekintettem. Kettőt kopogtattam, de nem kaptam választ, harmadszor erősebben kopogtattam, aztán a megfelelő várakozás után benyitottam, és beléptem a szobába.
A szoba sötét volt, meggyújtottam a mennyezet közepén függő lámpát; a bágyadt világosságban legelőször feleségem hálóingét pillantottam meg az érintetlen ágyon, széttárt karral hevert a lepedőn. Arra gondoltam, hogy Leda nem tudott elaludni, s ezért kiment a kertbe; egyszersmind el kellett ismernem, hogy különös harag fog el: Leda igazán bekopoghatott volna hozzám, szólhatott volna, miért ment le egyedül? Az éjjeliszekrényen álló ébresztőórára pillantottam, és csodálkozva vettem észre, hogy körülbelül három óra múlt el azóta, amióta a feleségem kérésemre megcsókolta az elbeszélés címoldalát. Az események gyorsan követték egymást, ezért úgy rémlett, mintha mindez alig félórája történt volna. Kimentem a szobából, és elindultam lefelé a lépcsőn.
A kék-piros üvegű szalonajtó világos volt, úgy tetszett, hogy az egész ház ébren van. Bementem a szalonba, biztosra vettem, hogy ott találom feleségemet, de egy lélek se volt a helyiségben. A könyv, amelyet Leda azokban a napokban olvasott, háttal nyitva hevert az asztalon, mintha olvasás közben tette volna le. A könyv mellett a hamutartó tele volt hosszú cigarettacsutkákkal, mindegyik vöröslőit a rúzstól. Feleségem nem sokkal azután, hogy elköszönt tőlem, újra lement a földszintre, és cigarettázással, olvasással töltötte az estét a szalonban. Azután biztosan kiment sétálni a parkba; de nemrég mehetett ki, mert a levegő még mindig tele volt füsttel, bár az üveges ajtó tárva-nyitva volt. Talán csak egy pillanattal azelőtt ment ki, utol is érhettem volna. Én is kimentem a térre.
A kavicsra áradó fehér holdfény az előző éjszakát juttatta eszembe, amikor a feles bérlőék tanyája előtt sétáltunk; kétségbeesett rajongásomban elfogott a vágy, hogy megtegyem, amit az előző éjszaka nem tehettem meg. A szérűskertben, ebben a pompás holdfényben, az alvó mező csendjében a tehetetlenség érzéséből fakadó teljes szenvedéllyel akartam szeretkezni Lédával. Biztosan nagyon természetes, nagyon logikus, nagyon hétköznapi lelki indíték sugallta ezt a tervét; de most ráadásul örömmel engedtem meg magamnak, hogy úgy érezzék és úgy cselekedjek, mint a paraszt, aki a mindent elpusztító jégeső után az engedelmes hitvesi ölelésben keres vigasztalást és kárpótlást. Becsvágyam végleges kudarca után tulajdonképpen nem tehettem mást, mint hogy elfogadtam emberi állapotomat, amely semmiben sem különbözött a többi emberétől. Az után az éjszaka után már beértem volna azzal, hogy olyan derék ember vagyok, aki jártas az irodalomban, és szerényen tudatában van saját korlátainak, de szereti szép és fiatal feleségét, és az is szereti őt. A költészet iránt érzett boldogtalan szenvedélyemet átvittem volna Lédára. Költőikig éltem volna át ezt a szerelmet, hiszen írni nem tudtam róla. A nők szeretik azokat a kudarcot vallott férfiakat, akik minden becsvágyról lemondtak, csak arról nem, hogy boldoggá tegyék szerelmesüket.
Tűnődésemben rátértem a kerti útra, fejemet leszegve, gondolataimban elmerülve baktattam. Később fölnéztem, és megláttam Lédát. Pontosabban, épp hogy megpillantottam távolról, amint befordult a kanyarodó úton, és eltűnt. Azon a helyen a holdfény egész hosszában megvilágította az utat. Egy pillanatig tisztán láttam fehér ruháját, a ruhája kivágását, szőke haját. Azután eltűnt; meg voltam győződve róla, hogy a tanya felé tart. Jólesett arra gondolnom, hogy a szérűskertbe igyekszik, oda, ahol szeretkezni akartam vele, mintha találkára menne, és nem tudná, hogy velem lesz találkája. Én is túljutottam a kanyaron, és újra megláttam Lédát, amint rátért arra a mellékösvényre, amelyről tudtam, hogy a szántóföld és a park között húzódó csapáshoz vezet. Kiáltani akartam neki, de erőt vettem magamon, azt szerettem volna, hogy lepődjön meg, amikor utolérem és megölelem.
Amikor a mellékösvényhez értem, ő már rátért a csapásra, s amikor befordultam a csapásra, ő már az alatt a domb alatt járt, amelyen a tanya állt. Szinte szaladt, a fák között suhanó fehér alakja most első ízben az idegenség érzését keltette bennem. Amikor a tanya alá értem, nem is tudom, milyen előérzet fogott el, s megálltam. Láthattam, hogy felmászik a domb lejtőjén a szérűskert felé, amelyen a szalmakazlak gömbölyű halmai álltak. Előredőlt, a bokrokba kapaszkodva csúszkált, botladozott, kidülledt szemében, feszült, buja arcában, testtartásában megint valami hasonlóságot fedeztem fel a nőstény kecskével, amely azért igyekszik fölfelé, mert legelni szeretne. Amikor a dombtetőhöz ért, egy férfi alakja tűnt elő az árnyékból, a férfi lehajolt, megfogta feleségem egyik karját, és felhúzta magához, mint valami súlyos csomagot, aztán megfordult, hogy segítsen Lédának visszanyerni az egyensúlyát; ekkor felismertem: Antonio volt.
Most már mindent értettem; kilelt a hideg, s egyszersmind nagyon csodálkoztam, hogy miért nem jöttem rá előbb. Nem az imént, amikor beléptem a szobájába, és üresen találtam, hanem húsz nappal azelőtt, amikor megkért, hogy küldjem el a borbélyt. Ebbe a tűnődő ámulatba kegyetlen rossz érzés keveredett, amitől elállt a lélegzetem, és összeszorult a szívem. Szerettem volna nem odanézni, legalább a magam iránt érzett tiszteletből, s mégis mohón kimeresztettem a szememet. A szérűskert olyan volt, mint egy magasban felállított színpad; a hold megvilágította. Láttam, hogy a férfi, miután Leda lábra állt, megragadja a karjánál fogva, és igyekszik magához vonni. Leda pedig hánykolódik, ellenáll, hátradől. A hold megvilágította az arcát; ekkor vettem észre, hogy teljesen eltorzítja az az izgatott, néma fintor, amelyet már említettem: szája undorodó, egyszersmind buja grimasszal félig kinyílt, szeme kidülledt, állat előreszegezte. Közben egész teste erős, görcsös pózba rándult, mintha valamiféle táncra készülne, s ez még feltűnőbbé tette fintorát.
Antonio igyekezett magához ölelni, de Leda ellenállt, hátradőlt. Aztán, nem tudom, hogyan, hátat fordított a férfinak, a borbély megragadta a könyökét, Leda újra görcsös pózba rándult, hátát Antoniónak szegezve vergődni kezdett, megfordult a karjában, de még mindig nem engedte, hogy ajkához férkőzzön. Észrevettem, hogy e görcsös rángások közben feleségem lábujj hegyre állt, és ettől újra a tánc jutott az eszembe. Antonio hátulról ölelte át. Így ringatóztak egy kis ideig, aztán helyet cseréltek, mintha valami újfajta menüettet járnának, s lám, egymás mellé kerültek. Feleségem átfogta karjával Antonio mellkasát, a férfi átölelte a derekát, Leda hátrafeszítette a fejét. Ezután a borbély odaperdült feleségem elé, és megint egymással szemben álltak. Leda a férfi karja között hátrahajtotta a fejét és a mellét, fölemelte a ruháját, és megmutatta meztelen lábát és hasát. Akkor vettem észre első ízben, hogy olyan a lába, mint valami balett-táncosnőé, fehér, izmos, sovány; lábfeje megfeszült, amint lábujj hegyre állt. Leda hátrafeszítette a mellét, és előrenyomta a hasát, nekiszorította a borbély hasának, a férfi egy helyben állt, megpróbálta kiegyenesíteni és átölelni feleségemet. A hold mindkettőjüket megvilágította, és most valóban úgy tetszett, hogy valami táncot járnak; a férfi kiegyenesedett, nem mozgott, Leda pedig forgott körülötte: zene és szabályok nélküli tánc volt, de azért híven követte a maga dühödt ritmusát. Leda végül kimozdította egyensúlyából a borbélyt, vagy maga a borbély is el akarta veszíteni az egyensúlyát, hátrazuhantak, és mind a ketten eltűntek az egyik szalmakazal árnyékában.
l5 Szinte sajnáltam, hogy eltűntek a szemem elől. A hold tündöklő fénnyel árasztotta el a szérűskertnek azt az üres részét az árnyékban levő két szalmakazal között, ahol az imént feleségem meg a borbély egymással szembefordulva táncolt; egy pillanatig arra gondoltam, hogy nem is Lédát meg Antoniót láttam, hanem két éjszakai szellemet, akiket a hold tündöklése idézett fel. Amit láttam, feldúlt, de erőmet megfeszítve uralkodtam magamon, és igyekeztem tárgyilagos maradni; ebben segítségemre volt esztéta szemléletem, de életemben először éreztem, hogy ez a szemlélet a lehető legnehezebb próbának van alávetve. Emlékeztem rá, hogy az előző éjszaka a szérűskertre verődő holdfény a páni szerelem gondolatát sugallta a szelíd és hangtalan éjszakában; tudtam, hogy a gondolat is, a vágy is helyénvaló volt. Csak az utolsó pillanatban valaki más foglalta el a helyemet. Én jöttem rá, hogy milyen szép lenne ez az ölelkezés, de az ölelkezés nélkülem ment végbe.
Az a váratlan gyanúm támadt, hogy ez az erőltetett tárgyilagosság nem egyéb, mint megsértett önérzetem kibúvója; annyit elmélkedhetek, annyit érthetek meg, amennyit akarok, a tény tény marad: ocsmányul megcsaltak, a feleségem megcsalt egy borbéllyal, köztem és a feleségem között ott a hűtlenség. Erre a gondolatra éles fájdalmat éreztem; amióta megláttam Lédát a borbély karjában, most először vettem tudomásul, hogy a házasságtörő nő férjének kényszerű szerepét töltöm be. De egyszersmind rájöttem, hogy nem akarom és nem tudom betölteni. Mostanáig másfajta férj voltam, mint a többi, kapcsolatom feleségemmel olyan volt, amilyennek én kívántam, nem pedig olyan, mint amilyennek a házastársi viszony írja elő, s ennek így kell maradnia. Továbbra is elmélkednem kell, és főként meg kell értenem a történteket. Ez a hivatásom, és Leda hűtlensége nem jogosít fel rá, hogy felhagyjak vele. Miközben a villa felé rohantam, dühödten igyekeztem rekonstruálni, hogy mi történt köztem, feleségem és a borbély között.
A férfi kétségtelenül kéjenc volt, de talán kezdetben igazán nem volt szándékosság a viselkedésében; első ízben véletlenül ért hozzá a feleségemhez. Lédát ugyancsak igazán és őszintén felháborította az, amit a borbély tiszteletlenségének nevezett, bár felháborodásának túlzásai már akkor az öntudatlan zavar és vonzalom kezdetét leplezték. Valójában nem a borbély, hanem saját maga ellen kért tőlem védelmet; de én nem értettem meg, és önző módon csakis a magam közvetlen érdekeivel törődtem. Leda nem vette észre viselkedésemben az önzést, amint saját viselkedésének mély okait sem értette meg, és szokása szerint gyengéden és jó szándékkal beletörődött a helyzetbe. Így hát tűrte, hogy mindennap megjelenjen nálunk az a férfi, aki megsértette, és akihez öntudatlanul szenvedélyesen vonzódott. Így telt el néhány nap: mesterségesen ellepleztük ellentéteinket, és elfojtottuk szenvedélyeinket; mindehhez önzésből ragaszkodtam, mert el akartam végezni a munkámat, de csupán azt értem el vele, hogy az ellentétek kiéleződtek, és a szenvedélyek megértek. Húsz nap múlva befejeztem a munkámat, de feleségem zavaros és sötét vágya, talán anélkül, hogy Leda észrevette volna, ugyancsak tetőpontjára jutott. Ekkor már csak az kellett, hogy bemenjek a városba, s Leda ráébredt a borbély ellen támadt első felháborodásának igazi természetére.
Megjelent Antonio, nem talált otthon, valahogyan találkoztak a lépcsőn vagy a szalonban, talán a férfi esett neki Lédának, vagy talán Leda vette át a kezdeményezést. Mindenesetre hirtelen teljes, végleges egyetértésre jutottak. Ettől a pillanattól kezdve Leda viselkedését ugyanaz a kényszerűség, gyorsaság és erő jellemezte, mint a kőét, amely egy szakadék fenekére zuhan. Leda talán nem tudatos kegyetlenséggel adott randevút Antoniónak ugyanazon a helyen, ahol az előző éjszaka én próbálkoztam szeretkezni vele. Antonio távozása után Leda a tapintatból, a megbecsülésből, sőt az egyszerű jó ízlésből fakadó gátlások nélkül hideg és brutális elszántsággal cselekedett, mintha ellenség volna, nem pedig feleség, aki addig szerette a férjét. Megbizonyosodott róla, hogy azon az éjszakán, amikor ő találkára megy, dolgozni fogok, úgy játszott velem mint a macska az egérrel, amikor elmesélte kalandját, a hegyivadásztiszttel, hiszen ezzel határozottan célzott rá, hogy reggel találkozott Antonióval. Azután este, amikor átöltözött, arra is gondolt, hogy nem szabad felvennie a rugalmas amerikai csípőszorítót, mert anélkül mozgékonyabb, meztelenebb és csábítóbb. Miközben ettem, nem akarta leplezni kínzó türelmetlenségét, s annyi fáradságot se vett magának, hogy képmutatáshoz folyamodjon, pedig az hasonló esetekben, ha nem is az erény, de legalább a jó modor iránti tiszteletet fejezi ki. Csak az nem vette észre, aki olyan vak, mint én, hogy másfajta, erősebb étvágy okozta étvágytalanságát. De félt tőle, hogy túlságosan komolyan veszem rosszullétét, amit ürügynek talált ki, és esetleg nem hagyom magára a szobájában, ezért cinikusan a menstruációját hozta elő. Miután bezárkóztam a szalonba gépelni, három órát töltött a földszinten, egyik cigarettáról a másikra gyújtott rá, számolta a perceket, a másodperceket. Amikor elérkezett az idő, rohant a találkára; az a tánc, amelyet végignéztem, nem volt egyéb, mint a vágy túl sokáig elfojtott, hatalmas erejű játékának végső kirobbanása.
Itt meg kell említenem, hogy Leda egész viselkedésében azoknak a cselekedeteknek csalékony és tűnő határozottságát ismertem fel, amelyek hirtelen törnek elő a tudat alsó rétegeiből, majd elapadnak, akár a folyók a sivatagban. Vagyis fölismertem benne az elfogadott szabály akaratlan és rövid megsértésének heves lendületét. Ami közötte és Antonio között történt, az a legkevésbé sem érintette kettőnk kapcsolatát. Viszonya a borbéllyal, amely minden valószínűség szerint nem tart tovább egyetlen éjszakánál, és kettőnk egyéves kapcsolata, két különböző dolog volt, jelentőségüket tekintve is alapvetően különböztek egymástól. Biztosra vettem, hogy ha nem szólnék neki, továbbra is ugyanúgy szeretne, mint azelőtt, sőt, talán jobban, és másnap ő maga fog gondoskodni róla, hogy megszabaduljon Antoniótól, ha ugyan már abban az órában nem tette meg. De ez a gondolat egyáltalán nem vigasztalt meg, sőt még jobban lehangolt, pedig meg kellett volna vigasztalnia. Cselekvőképtelenségem, szalmaláng-természetem, tehetetlenségem újabb bizonyítékát láttam benne. A művészet is, feleségem is szánalomból, gyengédségből, jó szándékból, megfontolt jóakaratból engedett nekem; és ennek az engedékenységnek sohasem a szerelem vagy a költészet volt a gyümölcse, hanem az erőltetett és tetszetős fogalmazás, a langyos és tiszta boldogság. Az igazi remekmű, a szérűskerti tánc másoknak jut. Örök középszerűségre vagyok kárhoztatva.
Közben átsiettem a parkon; a fájdalom még mindig úgy sodort magával, mint a szél; újra beléptem a házba, fölmentem a lépcsőn, visszaültem az íróasztalhoz. S íme, tollal kezemben egy papírlap fölé hajoltam; legfelül ráírtam: Drága Leda. Ezzel a levéllel akartam végső búcsút venni a feleségemtől. Azután észrevettem, hogy sírok.
Nem tudom, meddig sírtam, csak azt tudom, hogy sírtam és írtam egyszerre, könnyeim ráhullottak a szavakra, és elmosták őket. Meg akartam írni Lédának, hogy közöttünk mindennek vége, jobb, ha elválunk, de miközben mindezt elgondoltam és leírtam, erős fájdalmat éreztem, mintha egész testem, amely, úgy tetszett, hogy a sírás szakadatlan áradatában fejezi ki magát, tiltakozna elhatározásom ellen. Észrevettem, hogy oda vagyok kötve Lédához, hogy egyáltalán nem érdekel a hűtlensége, és végül egyáltalán nem érdekel az sem, hogy másoknak szerelemből adja oda magát, de nekem csak egyszerű gyengédsége jut. Hirtelen elképzeltem az életemet nélküle, éreztem, hogy miután oly sok éven át gondoltam az öngyilkosságra, most csakugyan megölném magamat. De azért tovább írtam és sírtam. Így fejeztem be és írtam alá a levelet. Amikor elolvastam, láttam, hogy teljesen elmosódott a könnyektől, és rájöttem, hogy sohase lenne bátorságom átadni feleségemnek.
Ebben a pillanatban határozottan éreztem, hogy tehetetlen, beteges, önző, gyenge jellemű ember vagyok, s ebbe nyomban bele is törődtem. Megértettem, hogy ez után az éjszaka után sokkal szerényebb leszek; megváltozni már nemigen tudnék, de ha akarnám, képes volnék a javulásra, mert azon az egyetlen éjszakán jobban megismertem magamat, mint előtte egész életemben. Ez a gondolat megnyugtatott. Fölkeltem az íróasztaltól, bementem a szobámba, megmostam duzzadt, vörös szememet. Azután visszamentem a szalonba, és kinéztem az ablakon a térre.
Körülbelül tíz percig álltam ott mozdulatlanul, semmire se gondoltam, hagytam, hogy az éjszaka csendje és derűje megnyugtassa háborgó lelkemet. Már nem gondoltam Lédára; meglepődtem, amikor láttam, hogy hirtelen felbukkan a tér egyik szögletében, és a kapu felé rohan. Hogy gyorsabban futhasson, mindkét kezével fölemelte túl hosszú ruháját; miközben átrohant a téren, felülről nézve ragadozó állatra, nyestre vagy rókára emlékeztetett, amely véres bundájával alattomban, ártatlanul igyekszik haza odújába az egyik tyúkólban tett látogatás után. Ez az érzés olyan erős volt, hogy szinte úgy tetszett: Leda állattá változott, és egy pillanatig úgy rémlett, hogy ártatlansága is testi tulajdonság, akár a vadállat szaga. Akaratom ellenére kénytelen voltam gyengéden elmosolyodni. Mialatt kinéztem, Leda futás közben rám pillantott. Tekintetünk találkozott, és úgy vettem észre, hogy kellemetlen jelenet előérzetét látom a szemében. Nyomban lehajtotta a fejét, és belépett a házba. Lassan visszahúzódtam az ablakból, és leültem a kanapéra.
l6 Egy pillanat múlva nyílt az ajtó, és Leda nagy lendülettel belépett a szobába. Tudtam, hogy ez az agresszivitás nem egyéb védekezésnél, és kénytelen voltam újra elmosolyodni. Kezét még az ajtón tartotta, amikor megkérdezte: – Mit csinálsz? Nem dolgozol?
– Nem – feleltem, anélkül hogy fejemet fölemeltem volna.
– Sétáltam egyet a kertben, nem tudtam elaludni – magyarázkodott, pedig nem kértem tőle magyarázatot –, de neked mi bajod?
Közben odament az íróasztalhoz. De engem szemmel láthatóan nem mert jobban megközelíteni. Ott állt az íróasztal mellett, és a szétszórt papírlapokat nézte. Erőmet megfeszítve feleltem: – Ma éjjel döntő felfedezésre jutottam... aminek nagy jelentősége lesz az életemben.
Ránéztem. Még mindig ott állt az íróasztal mellett, az írógépre szegezte durcás szemét, amely alighanem a haragtól dülledt ki. – Miféle felfedezésre? – kérdezte erélyes hangon.
Azt kellett gondolnom, hogy így készül fel a visszavágásra. Viselkedése azokat a rovarokat juttatta az eszembe, amelyek veszélyben fenyegetően hátsó lábukra állnak, s amelyek viselkedését a természettudósok szellemreakciónak nevezik. Úgy rémlett, hogy már hallom is a hangját, amint azt kiáltja: – Igen, odaadtam magamat a borbélynak, tetszik nekem a borbély... No, most már tudod, csinálj, amit akarsz... – Felsóhajtottam, aztán így folytattam: – Amikor elolvastam az elbeszélésemet, rájöttem, hogy nem ér semmit, és hogy sohase lesz író belőlem.
Elnéztem Lédát, ahogy mozdulatlanul és szótlanul állt, mintha nem hinné el szavaimat, mert nagyon is különböznek azoktól, amelyekre fel volt készülve. Azután még némi eréllyel felkiáltott: – Ugyan, mit beszélsz?!
– Ez az igazság – feleltem nyugodtan –, csak áltattam magam... Remekműnek tartottam az elbeszélést, amíg dolgoztam rajta, de valójában elvetélt írás... Menthetetlenül középszerű ember vagyok.
Leda végighúzta egyik kezét a homlokán, azután lassan leült mellém. Nyilvánvalóan össze kellett szednie erejét, hogy bele tudja élni magát a váratlan és nehéz új szerepbe; nem volt könnyű dolga. – De Silvio, hogy lehet ez? Hisz olyan biztos voltál benne.
– Most az ellenkezőjében vagyok biztos – feleltem –, mégpedig annyira, hogy egy pillanatig szinte arra gondoltam: megölöm magam.
Amikor kimondtam ezeket a szavakat, fölszegtem a fejem, és ránéztem feleségemre. Rögtön rájöttem, hogy miközben az elbeszélést emlegettem, szüntelenül őrá gondoltam. Már nemigen érdekelt, hogy az elbeszélés rossz; nem tudtam eltitkolni, hogy fájdalmamban hevesen összerezzenek, amikor észrevettem Lédán a szeretkezés nyomait, amelyek mindenütt látszottak rajta. A haja kócos volt, fürtjei szétzilálva, s úgy rémlett, hogy hajszálai között néhány szalmaszálat látok. A kis virágcsokor is eltűnt, biztosan ott maradt a szérűskertben. A szája sápadt volt és fakó, arcát az itt-ott pirosló elmosódott rúzsfoltok elnyűttnek, dúltnak tüntették fel. S végül: ruhája összegyűrődött, s a térde magasságában friss földszínű folt sötétlett rajta, biztosan az eséstől.
Éreztem, hogy tudja, milyen állapotban van, és szántszándékkal jelent meg így előttem. Különben könnyűszerrel bemehetett volna előbb a szobájába, hogy megmosakodjon, kifesse magát, pongyolába bújjon. Erre a gondolatra megint úgy belém nyilallt a fájdalom, mintha valami arcátlan és kíméletlen ellenséggel kerültem volna szembe.
– Meg akartad ölni magad? – mondta közben Leda. – Megőrültél?... Amiért nem sikerült jól megírnod az elbeszélést?
Gondolatban lefordítottam a szavait: – Amiért egy pillanatra megtévedtem... Amiért nem tudtam ellenállni egy múló kísértésnek... – Majd így feleltem: – Nagyon fontos volt nekem ez az elbeszélés... Most bukott ember vagyok... Bizonyítékom van rá... Ebben a kéziratban – közben hirtelen és szinte akaratlan mozdulatot tettem, de nem az íróasztal felé, amelyen a kézirat volt, hanem Leda felé.
Most már megértett (vagy talán előbb is megértett, csak remélte, hogy megtévesztett), és zavarában lesütötte a szemét. Egyik kezét, amelyet az ölében tartott, leeresztette a térde fölé, hogy eltakarja a földszínű foltot. A testi szerelem elcsigázza az embert, némely színlelés pedig csak akkor hatásos, ha a testi erő lendülete segíti. Lédát zavarba ejtette rendetlen külseje és érzékeinek fáradtsága, s ezért biztosan nehezére esett volna összeszednie magát, és eljátszania a gyengéd hitves megszokott szerepét. Attól tartottam, hogy valami meggondolatlanság szalad ki a száján, és eltökéltem, hogy ebben az esetben szemébe mondom az igazat. De hallottam, hogy váratlanul reszketeg hangon megkérdi: – Miért volnál bukott ember? És rám nem gondoltál?
Egy pillanatig nem tudtam szabadulni a csodálkozástól, ami ezekre a kérdésekre fogott el. Bátorság és ravaszság rejlett bennük, s talán ezen is el lehetett volna csodálkozni, mint a szokatlan lélekjelenlét megnyilvánulásán, de érzelmes őszinteségük, legalábbis az én szememben, feltűnőbbnek tetszett. Én is kérdéseket tettem fel: – Ugyan, mit tehetnél értem? Nem pótolhatod a hiányzó tehetségemet.
– Nem – mondta a maga értelmes és őszinte hangján –, de szeretlek.
Felém nyújtotta a kezét, kezemet kereste, közben rám meresztette a szemét, amely annál világosabbnak és tisztábbnak látszott, minél inkább felébredt benne a szeretet irántam, és minél jobban eloszlott előbbi zavara. Megfogtam a kezét, megcsókoltam, és térdre estem előtte. – Én is szeretlek – mondtam halkan –, ezt már biztosan tudod... de félek, hogy ez nem elég az élethez.
Odaszorítottam arcomat a lábához, amely nem sokkal azelőtt a szérűskertben szemem láttára meztelenül rögtönözte a vágy táncát. Közben gondolatban lefordítottam a szavait; ilyesformán értelmeztem őket: – Hibát követtem el... a vágy levett a lábamról... de szeretlek, és nekem csakis ez számít... Megbántam, és nem teszem többé...
Tehát minden úgy történt, ahogy előre láttam. De most már nem akartam visszautasítani gyengédségét, bár nem tartottam elegendőnek. Hallottam, hogy azt mondja:
– Ha elfog a kétségbeesés, próbálj meg rám gondolni... Hisz végeredményben szeretjük egymást, és ez a fontos.
– Rád gondoljak?... És te mindig rám gondolsz? – kérdeztem halkan.
– Mindig.
Nem hazudik, gondoltam magamban. Bizonyára mindig rám gondol, mindig is rám gondolt, akkor is, amikor nem sokkal ezelőtt tűrte, hogy Antonio magáévá tegye a szérűskertben. Megjegyezhettem volna magamban, hogy ez a felfogás nevetséges, hiszen hiába gondolt rám szüntelenül, ez nem akadályozta meg benne, hogy megcsaljon, sőt, amint történni szokott, talán még csábítóbbá és élvezetesebbé tette a hűtlenséget. De mégis azt mondtam magamban, hogy csakugyan folyton rám gondolt, úgy, ahogy valamilyen megoldatlan, mindazonáltal eleven kérdésre gondol az ember, amelyet legfontosabb gondjának tekint. Mindez talán nem egyéb jóakaratnál, de arra kellett gondolnom, hogy a jóakaraton kívül Leda minden érzése sötét és zavaros, és arra készteti, hogy engedjen az olyan kísértéseknek, amelyek Antonio karjába kergették. Így hát mindegyikünk más nyelven beszél: az én szememben egyáltalán nem volt fontos a jóakarat, ami nem egyéb, mint kicsinyes okoskodás és józanság, de nagyon nagy jelentőséget tulajdonítottam az ösztönnek, amely nélkül véleményem szerint sem a szerelem, sem a művészet nem tud meglenni. Leda viszont csakis a jóakaratot becsülte, amelyet kétségtelenül önmaga jobbik felének tekintett, s az ösztönt mint tévelygést és fogyatékosságot elutasította. Arra gondoltam, hogy mindenki azt szereti, aminek híjával van: Leda, mivel csupa zavaros ösztön, kénytelen nagyra tartani a tiszta észt, én viszont, mivel csupa erőtlen értelem vagyok, joggal vonzódom az ösztön gazdagságához. Azon kaptam magamat, hogy suttogva kérdezem: – És a művészet? Lehet-e csupán jóakarattal művészit alkotni?
Leda megsimogatta a fejemet; biztosan nem hallotta meg szavaimat, hiszen nagyon halkan suttogtam, de mintha mégis meghallotta volna, egy pillanat múlva élénk, derűs, gyengéd hangon azt mondta: – Gyerünk, állj fel... Tudod, mit fogunk most csinálni?... Átmegyek a szobámba... Levetkőzöm és lefekszem... Aztán behozod az elbeszélésedet és felolvasod... Majd meglátod, hogy csakugyan olyan rossz-e?
Miközben elmondta tervét, lendületes mozdulattal felállt. Én is felálltam; a szemem káprázott; az elbeszélés biztosan rossz, nem érdemes foglalkozni vele, nincs mit tenni, tiltakoztam. De Leda a számra tette a kezét és belém fojtotta a szót. – Gyerünk, gyerünk – kiáltotta közben – ... még semmi sem biztos... Most átmegyek a szobámba, aztán te is jöhetsz. – Mielőtt megszólalhattam volna, kiment.
Amikor magamra maradtam, odamentem az írógéphez, és gépiesen felvettem a kéziratot. Így hát, gondoltam, Leda jóakarata megerősödött, s feleségem kétségtelenül őszinte. Remélhetem-e, hogy ez a jóakarat diadalmaskodik a következő kísértésen? Éreztem, hogy kérdésemre csak a jövő adhat választ.
Rágyújtottam, az íróasztal mellett mozdulatlanul állva szívtam a cigarettát. Amikor úgy éreztem, hogy már eleget vártam, hónom alatt a kézirattal kimentem a szalonból, és bekopogtam Leda ajtaján. Vidám éneklő hangon rögtön kikiáltott, hogy menjek be.
Már ágyban volt, egész felsőteste kint volt a takaró fölött, pompás, áttört csipkés hálóinget viselt. A szoba sötét volt, csak az ágy fejénél világított az éjjeliszekrény-lámpa. Leda nyájasan, felkészülve várt, a párnára támaszkodva felült az ágyban, karját kinyújtva a takaróra fektette. Arcát tökéletesen kifestette, minden fürtjét megigazította, új kis virágcsokrot tűzött a bal halántéka fölé. Nagyon szép volt: tündöklő és titokzatos derű ragyogott arcán, úgy tetszett, elsősorban ennek köszönheti szépségét. Miközben ránéztem, elcsodálkoztam, mert eszembe jutott, hogy oly nyugodt és fényes arcát nem sokkal azelőtt a kéjvágy tüzes fintora torzította el. Mosolyogva mondta: – Rajta, bátran... legszebb hálóingemet vettem fel, abban foglak végighallgatni.
Oldalvást az ágy szélére ültem: – Azért olvasom fel az elbeszélést, mert te akarod... de már mondtam, hogy rossz.
– Gyerünk, csak bátran, hallgatlak.
Megfogtam az első lapot, és elkezdtem olvasni. Az egész elbeszélést megszakítás nélkül olvastam fel, legfeljebb időnként vetettem egy-egy pillantást komolyan és figyelmesen hallgató feleségemre. Olvasás közben még jobban megbizonyosodtam első ítéletem helyességében: tetszetős munka, semmi más. De azért ez a tetszetősség, amely nem sokkal előbb jelentéktelennek tetszett, most nem tudom, miért, úgy tűnt fel, mintha nagyobb súllyal bírna, mint képzeltem. De ez a kevéssé kedvezőtlen benyomás sem terelte el figyelmemet arról, aki a legnagyobb gondot okozta: feleségemről. Azon tűnődtem, hogy mit fog mondani, amikor végére érek az elbeszélésnek. Arra gondoltam, hogy két lehetősége van: az egyik, hogy rögtön felkiált: – Ugyan, Silvio, miket beszélsz, hisz ez gyönyörű – a második az, hogy elismeri: az elbeszélés középszerű. Ha az elsőt választja, akkor nem szeret, akkor elárul. Ha nekem azt mondja, hogy az elbeszélés szép, és közben magában azt gondolja, hogy nem szép (mást pedig nem gondolhat), akkor világosan kimutatja, hogy az orromnál fogva akar vezetni, hogy bennünket csakis a képmutatás és a részvét köt egymáshoz. Ha a második lehetőséget választja, akkor szeret, bár az ő szerelme nem egyéb jóindulatnál és gyengédségnél. Kissé szorongva kérdeztem magamban, hogy melyik utat fogja választani. Elhatároztam, hogy ha azt mondja: az elbeszélés szép, akkor a szemébe vágom: – Az elbeszélés rossz, te pedig büdös kurva vagy.
Ezt forgattam a fejemben, miközben felolvastam az elbeszélést; minél jobban közeledtem a végéhez, annál lassabban olvastam, mert féltem az elkövetkezőktől.
Végül az utolsó mondatot is befejeztem. – Ennyi az egész – mondtam, és fölnéztem Lédára.
Némán néztük egymást; láttam, hogy homloka egy pillanatra majdnem elsötétül a megtévesztés árnyékától, mint a tiszta égbolt, amikor futó felhő jelenik meg rajta. Egy pillanatig biztosan arra gondolt, hogy hazudni fog, hogy felkiált: az elbeszélés szép, és így teljesen hidegen és ravaszul leleplezi magát, miközben szánakozó hízelgésével hamis vigaszt akar nyújtani. De az árnyék szinte rögtön eltűnt, úgy látszott, Lédában felülkerekedett a szerelem, ami mindenekelőtt igazmondást követelt és tiszteletet irántam. Őszintén csalódott hangon mondta:
– Talán igazad van... nem olyan remekmű, mint amilyennek gondoltad... de azért nem olyan rossz, mint amilyennek most gondolod... érdeklődéssel hallgatja az ember.
– Hát nem mondtam? – kérdeztem megkönnyebbülve és boldogan.
– Jól írtad meg – mondta Leda.
– Az nem elég, hogy jól ír az ember.
– De talán nem dolgoztál rajta eleget – mondta –, ha átdolgoznád, többször... a végén olyan lenne, mint amilyennek te szeretnéd.
Tehát azt gondolta, hogy a művészetben is többet ér a jóakarat, mint az ösztönös tehetség. – De én éppen azt akarom, hogy olyan legyen, amilyennek az ihlet sugallja; ihlet pedig vagy van, vagy nincsen... és ha nincs, akkor nem érdemes dolgozni és igyekezni.
– Ez a te hibád – kiáltotta Leda felélénkülve –, nem tartod eléggé fontosnak a munkát és az igyekezetet... pedig nagyon jelentősek. Az ember főként munkával és igyekezettel alkot, nem pedig véletlenül, mintha csoda történt volna vele.
Még egy kicsit vitatkoztunk, mindketten ragaszkodtunk a magunk nagyon is különböző álláspontjához. Végül négyrét hajtottam a kéziratot, és bedugtam a zsebembe: – Elég – mondtam –, ne beszéljünk róla többet.
Pillanatnyi csend következett. Azután szelíden megkérdeztem: – Nem bánt, hogy bukott író a férjed?
Leda rögtön válaszolt: – Én sohase úgy gondoltam rád mint íróra.
– Akkor mit gondoltál rólam?
– Nem tudom – felelte mosolyogva –, hogy mondhatnám ezt ki szóval? Most már nagyon jól ismerlek... tudom, milyen vagy... te mindig ugyanazt jelented nekem... akár írsz, akár nem.
– De ha ítéletet kellene mondanod rólam, milyen ítéletet mondanál?
Egy kicsit habozott, azután őszintén felelt: – Hogyan mondjon az ember ítéletet arról, akit szeret.
Így hát mindig ugyanoda lyukadt ki. Abban az ellenérvben, hogy szeret engem, volt valami érzelmes makacsság, ami meghatott. Megfogtam a kezét. – Igazad van. – mondtam – én is éppen azért nem tudnálak megítélni, mert szeretlek, pedig nagyon jól ismerlek.
A feleségem szemében felvillanó fény jelezte, hogy megértett. – Ugye, így van? – kiáltotta. – Ha az ember szeret valakit, akkor mindent szeret benne... még a hibáit is.
Ekkor a legszívesebben őszintén azt mondtam volna neki: – Ilyennek szeretlek, amilyen most vagy, ahogy nyugodtan, derűsen, szép hálóingedben ülsz az ágyon, fürtjeiddel, virágcsokroddal, a szemed tisztán ragyog, és olyannak is szeretlek, amilyen nem sokkal ezelőtt voltál, amikor táncoltál a vágytól, és a fogadat vicsorítottad, és felhúztad a ruhád át, és magad hoz szorítottad Antoniót. Mindig szeretni foglak. – De semmit se mondtam, mert megértettem: Leda rájött, hogy mindent tudok, és most már minden rendbejött közöttünk. Inkább azt mondtam neki: – Egyszer talán megírom az elbeszélést... Az utolsó szó még nem hangzott el... Amikor majd érzem, hogy képes vagyok kifejezni bizonyos dolgokat.
– Én is meg vagyok győződve róla, hogy megírod... Nemsokára – mondta Leda vidáman.
Jó éjszakát kívántam neki, elköszöntem tőle, megcsókoltam és lefeküdtem. Nagyon jól aludtam. Az álmom sötét volt és keserű, mint azoké a gyerekeké, akik sokat sírtak és kiabáltak, mert valamilyen vétségükért vagy csínyükért szüleik megbüntették őket, de végül megbocsátottak nekik. Másnap reggel későn ébredtem, magam borotválkoztam; reggeli után azt javasoltam feleségemnek, hogy sétáljunk ebédig. Lédának nem volt kifogása ellene; elindultunk.
Valamivel a feles bérlőék tanyája fölött, a domb tetején voltak egy kis templom romjai. Az öszvércsapáson mentünk fel, leültünk a templomtér alacsony falkerítésére, onnan néztük a hatalmas panorámát. A tornácot tartó két oszlop román stílusú fejének tanúsága szerint a templom nagyon régi volt. A tornácon kívül csak a harangtorony szinte felismerhetetlen csonkja és azoknak a falaknak egy része maradt meg, amelyek bizonyára az összedőlt apszishoz tartoztak. A régi, szürke kövekkel kirakott templomteret teljesen benőtte a gaz, a kis tornác alatt az otromba kapu megereszkedett deszkái között a réseken keresztül az apszisban bolondosán egymásba gabalyodott, napsütötte bokrokat lehetett látni. Ahogy elnéztem a templomot, észrevettem, hogy az egyik oszlopfőn arc vagy álarc van kifaragva. Az idő kikezdte és lecsiszolta a faragványt; biztosan mindig nagyon otromba volt; most már szinte alaktalannak tűnt fel; de azért ki lehetett venni a vicsorgó pofát, amilyennek a hívek okulására a régmúlt idők szobrászai ábrázolták az ördögöt a templomok domborművein. Hirtelen rádöbbentem, hogy ez az ősrégi, félig elmosódott grimasz valamelyest hasonlít arra a fintorra, amelyet múlt éjjel figyeltem meg feleségem arcán. Igen, ugyanaz a fintor volt, a tovatűnt idő kőfaragója biztosan ugyanarra a kísértésre akart célozni, amikor siralmasan érzékinek mintázta meg az ördög vaskos ajkát, és heves, buja kifejezést adott a szemének. Elfordultam az oszlopfőtől, és Lédára néztem. A panorámában gyönyörködött, úgy látszott, mélyen elgondolkozik. Később felém fordult, és azt mondta: – Ide hallgass... Az éjjel gondolkoztam az elbeszéléseden... Azt hiszem, megértettem, hogy miért nem meggyőző.
– Miért?
– Kettőnket akartál ábrázolni, igaz?
– Igen, bizonyos módon.
– Nos, hibás feltevésekből indultál ki... Vagyis érezni, hogy amikor írtad, nem ismertél eléggé, és magadat sem ismerted... Talán túl korán akartál beszélni kettőnkről, kettőnk kapcsolatáról... Főleg rólam... Nem olyannak ábrázoltál, mint amilyen vagyok... Túlságosan eszményinek tüntettél fel...
– Hát akkor?
– Hát akkor, semmi... Úgy gondolom, hogy egy idő múlva, amikor majd jobban ismerjük egymást, ahogy tegnap is mondtam, újra neki kell fognod az elbeszélésnek... biztos vagyok benne, hogy szép dolgot fogsz csinálni.
Nem szóltam egy szót sem, csak megsimogattam a kezét. Közben a válla felett az oszlopfőre, az ördögpofára pillantottam, és arra gondoltam, hogy ha újra nekifogok az elbeszélésnek, nemcsak az ördögöt kell ugyanolyan jól ismernem, mint a névtelen kőfaragó ismerte, hanem az ellenlábasát is. – Ahhoz még sok idő kell – feleltem halkan, és ezzel fennhangon fejeztem be gondolatomat.