Borongós, szeles áprilisi nap volt. Olyan, amilyen a tavasz szokott lenni mifelénk általában. Szemerkélõ esõben indultam el hazulról azon a reggelen, óvatosan farolva ki a garázsból a kocsimmal. Korán volt még, a város lassan ébredezett nyugtalan álmából.
A mûszerfalon villogó lámpa tudatta velem, hogy ideje lenne tankolnom útközben, ha nem akarok lefulladni valahol a sztrádán. Egyszer már megesett ez velem, ezért most az utamba esõ legközelebbi kútnál megálltam. Jó egy órába telik, mire normális tempóban beérek a munkahelyemre, mely igencsak a város túloldalán található. A benzinkút kezelõje mogorva volt és ásítozott, rosszul adott vissza és persze felháborodott, mikor szóvá tettem neki a dolgot. Sebaj. Legközelebb majd máshol fogok tankolni. A fickó köszönte szépen és a markomba nyomta a visszajárót.
A város utcáin hömpölygõ autófolyamba besorolva rövidesen kijutottam a körgyûrûre, ahol már nem kellett lépésben araszolnom a metálkék Pontiac-kal. Az eget borító szürkésfehér felhõréteg végre elszánta magát és az aszfaltra eresztette bõséges tartalmát. Bekapcsoltam az autórádiót és még sikerült elkapnom a reggeli hírek végén az idõjárásjelentést, mely napos, száraz idõt jósolt a megye egész területére. Nagyszerû. Ennyit az elõrejelzésekrõl.
Pár perces késéssel értem be a hivatalba, mely a város északi peremén lapult, elég távol az autóúttól, egy fákkal gondosan körbeültetett, kerítéssel elzárt terület közepén. A bejárat melletti táblán látható Központi Információ-Gyûjtõ Hivatal felirat, és a kerítést pásztázó biztonsági kamerák képezték munkahelyemnek azt a részét, mely a kívülállók számára még látható ezen intézménybõl. A kapunál szolgálatot teljesítõ õr jól ismert engem, elég volt felmutatnom az aznapi igazolókártyámat és már nyílt is a bejáratot õrzõ dupla acélsorompó. Behajtottam a zárt övezetbe.
A terület közepén magasodó négyszintes betonépület bejáratánál ismét meg kellett állnom egy pillanatra, amig a kapu két oldalán elhelyezett rejtett érzékelõk átvilágították a kocsimat és természetesen engem. Õrszemélyzet sehol sem látszott, a környék elhagyatottnak tûnt. Kisvártatva nyílt a földalatti parkológarázs bejárata, és lehajthattam a rámpán a számomra kijelölt helyre. A biztonságiak minden lépésemet figyelik, jutott eszembe, noha idebent már egyetlen tévékamerát sem láttam.
Hónom alá kapva bõrtáskámat a személyzeti lifthez siettem, futólag köszönve egy csinos titkárnõnek, aki akkor jött le valamelyik felsõ szintrõl. Az én utam lefelé vezet, a szigorúan õrzött zónába. Oda csak a megfelelõ prioritással rendelkezõ személyek léphetnek be, többszöri rejtett ellenõrzést követõen.
Jó öt percbe telt, mire ezeken is túljutottam,
és mintegy húsz méterrel a felszín
alatt elértem az epszilon szintet. Vajfehér fémfolyosók,
rejtett világítás, kellemes meleg és
diszkrét csönd fogadott a munkahelyemen. Az érkezésemet
regisztráló idõmérõ csippantása
eszembe juttatta, hogy ma is késõbb kezdek, de nem
izgattam magam ezen. Nálunk a teljesítmény
a lényeg, nem a munkaidõ. Gyorsan ledobtam a kabátomat
az öltözõben és beléptem a mûveleti
terembe.
- Szevasz Nick! - köszönt rám Lewis Corwant, felpillantva a legközelebbi terminál mellõl.
- Jó reggelt mindenkinek! - szemem körbepásztázott a félhomályos szobában, megállapodva sorra a mûszerpultok elõtt ücsörgõ embereken. Szokás szerint utóljára érkeztem, már mindenki dolgozott. A terem túloldalán magasodó emelvényen a fõnök, Bill Waldhorn állt, a színes fénymozaikoktól villódzó konzolon matatva. Fel sem nézett rám, csak intett, hogy foglaljak helyet és lássak munkához.
A gépemhez léptem és bekapcsoltam. Amig a monitoron életre keltek a mûködési paramétereket jelzõ ábrák, leültem és összemosolyogtam Lisával. A lány a szemközti pultnál ült, és legnagyobb örömömre egy pillekönnyû csókot lehellt felém érzéki ajkaival.
- Igyekezzen Vesco, új feladatot kaptunk a katonai felderítéstõl - az idilli hangulatot a fõnök krákogása zavarta meg. Odasietett hozzám, kezében egy mágneses adatrögzítõ kártyával, amit az asztalomra dobott.
- Kábé fél órányi szöszölés maradt még a tegnapiból - vetettem le a pólómat, majd kerekes székemen közelebb húzódtam a terminálhoz. Az ernyõn felvillant a készenléti jel, kezdõdhet az eseményvadászat.
A feladatom egyszerû. Az egyik szomszédos helyiségben elhelyezett emanodetektorral összekapcsolt számítógépemen be kell állítanom a keresett információ koordinátáit, és a videomonitoron megjelenõ kép alapján folyamatosan módosítva az értékeket ráfókuszálni a mûszerrel a céltárgyra. Látszólag egyszerû, de a valóságban nagy figyelmet és szaktudást igénylõ felderítõi munka. A gravitációs hullámokat érzékelõ eseményleolvasó, hivatalos nevén az emanodetektor a létezõ legfantasztikusabb és legtitkosabb találmány, melyet valaha is megalkottak. A tökéletes távletapogató eszköz, mely ma már nélkülözhetetlen országunk hadserege és a Központi Információ-Gyûjtõ Hivatal számára. És amelynek kifejlesztésében évekkel ezelõtt magam is részt vettem, az Alkalmazott Paratechnológiai Fejlesztõ Részleg munkatársaként, Andrew Balogh professzor tudóscsapatában.
Másodpercek alatt visszajutottam oda, ahol tegnap kénytelen voltam abbahagyni a munkát, mert Waldhorn nem engedélyezett a számomra több túlórát. Egy ázsiai ország légi fényképe jelent meg a monitoromon. Egy gombnyomással ráhelyeztem a térképrácsot, majd kiválasztva a befejezetlen mezõk egyikét, megkezdtem a letapogatást.
A feladat: feltérképezni az ország ásványkincseit, méteres pontossággal, három kilométeres mélységig a szárazföld és az ország felségvizei alatt. Nekem csak a letapogató fókuszát kell irányítanom, a beérkezõ jelek értelmezését és tárolását automatikusan elvégzi a komputer. Nem kimondottan izgalmas feladat, de valakinek ezt is meg kell csinálnia. A hírszerzés számára úgy látszik fontos, hogy pontos képet kapjon a nem baráti országok nyersanyag készleteirõl.
Ezt az országot, mely egyébként a bolygó túloldalán található, már igen jól ismertem. Tudtam például, hol vannak a katonai támaszpontjai, milyen a felszereltségük, hány helyen foglalkoznak vegyifegyver gyártással és hogyan kínozzák az elfogott lázadókat a börtöneikben. Mindezekrõl videofilmeket is készítettem már az elemzõ részleg számára, sõt akadt egy személyre szóló feladatom is. Az ország elnökének enyelgését kellett meglesnem és rögzítenem az egyik titkos szeretõjével. Nagy szám volt, pláne mivel a hangot is fölvettem hozzá. A nyögésekre persze mindenki odagyûlt mögém a terembõl és fennhangon tárgyalták a jelenetet. Ha ez a felvétel valaha is nyilvánosságra kerül, azt hiszem annak a fickónak komoly kellemetlenségei lesznek a hazájában. Persze ez nem valószínû. A titkosszolgálat jobb szereti csendben felhasználni az ilyen kompromittáló képeket.
Fél óra alatt végeztem a mûvelettel, majd elfojtva egy ásítást betettem a meghajtóba az új feladatot tartalmazó lemezt. Geocentrikus koordináták. Egy európai nagyváros, toronyház a cityben, szigorúan õrzött és lehallgatásbiztos szoba. Ráállítottam az emanodetektor antennáját, kezdetnek megnéztem az épületet kívülrõl. A klaviatúrába épített botkormánnyal manõverezve odacsúsztattam a képet az épület bejárata fölötti emblémához. Hoppá! Egy baráti ország kormányhivatala a cél. Ott most esteledik, lámpák gyúlnak az utcákon és az iroda-épületekben, emberek hagyják el a magasházat.
Az ablakon keresztül léptem be a kijelölt szobába és szélesre vettem az objektívet, hogy be tudjam fogni az egész helyiséget. Öltönyös, komor arcú férfiak ülték körül a nagy tárgyalóasztalt. Egy kopasz, pocakos fickó beszélt, a szájára hangoltam a mikrofont.
- ...rendkívüli jelentõségét nem kell magyaráznom, azt hiszem. Ez az ügy könnyen kormány-válságot okozhat, akár meg is buktathatja a kabinetet. Én azt javasolnám, hogy ne habozzunk megtenni a szükséges lépéseket...
Jó egy óra hosszat ültem ott, hallgatva a minisztereket, akiknek természetesen fogalmuk sem volt arról, hogy egy rágógumizó fickó, tõlük jó tízezer kilóméterre egy bunker mélyén minden szavukat hallja és videóra veszi. Hát igen, a mai világban nincsenek titkok. Próbaképp belenéztem a hadügyminiszter testébe, egészen kinagyítva a képet, mivel régebbrõl ismertem már a pasast. Két hónapja lekaptam a fõhadiszálláson, amint egy titkos kommandóakció terveit nézegeti a térképen. A hírszerzésünk idõben megtudott mindent arról az ügyrõl, mely során puccsra készülõ tábornokokat végeztek ki csöndben, gyorsan.
A hadügyminiszter nem érezte magát valami fényesen a bõrében. Köztudottan májbeteg volt, köszönhetõen a rendszeresen elfogyasztott nagy mennyiségû alkoholnak és a szíve is rendetlenkedett már egy ideje. Ezt most ellenõriztem. A pontos diagnózist csak orvos tudná megállapítani, ha kielemezné a felvételt. Annyit mindenesetre én is láttam, hogy a gyomor üres, még alkohol sincs benne. Lehet, hogy ezért van rosszul a pali.
Talán kissé groteszknek tûnhet, hogy mások testébe kukucskálok bele sokezer kilométerrõl, de hát ez egy ilyen munkakör. Eseménytárosnak vagy emléktárosnak mondják hivatalosan, de mi csak graviszörfösnek hívjuk magunkat. Mi vagyunk a gravitációs hullámok szörfösei. Azoknak a gravitációs hullámoknak, melyeket a fizikusok hivatalosan még mindig nem fedeztek föl, s amelyek leárnyékolhatatlanul terjednek szét a téridõben, méghozzá fénysebességgel. Ezeket minden anyagi részecske folyamatosan kelti, és ezeknek köszönhetõ az összes fizikai kölcsönhatás, Balogh professzor elképzelései szerint legalábbis. A katonai távérzékeléstõl kezdve a csillagászaton át az orvosi diagnosztikáig mindenhol alkalmazható lenne, ha valaha is nyilvánosságra kerülne a létezésének ténye. Ami természetesen még egy jó darabig nem fog bekövetkezni, mivel a készülék léte óriási stratégiai elõnyt biztosít országunk számára. És használata beláthatatlan veszélyekkel járna, ha rossz kezekbe kerülne.
Hogy csak egy egyszerû példát említsek, három hete néhány lopakodó vadászbombázónkat kellett próbaképp megtalálnom országunk légterében, melyeket sem radarral, sem vizuálisan nem lehetett észlelni, mivel az új fényhajlító álcázópajzzsal szerelték fel õket a mérnökök. Ez egy hadgyakorlat volt, mely során nekem kellett bemérnem az elvileg bemérhetetlen gépeket a légvédelem számára. Majdnem harminc másodpercembe került. Csak a gép testét alkotó anyagi részecskék által keltett hullámteret kellett megtalálnom. Semmivel sem volt nehezebb, mint belekukkantani egy ellenséges ország nukleáris rakétakilövõ állásának vezérlõtermébe és leolvasni az indítókódot. Gyerekjáték az egész.
A beszélgetés idõközben véget
ért. A politikusok közösen elszánták
magukat a cselekvésre. Az ügyben érintett személyeket
likvidálni kell, a terhelõ bizonyítékokat
megsemmisíteni. Néztem, amint a dokumentumokat egyenként
az égetõbe teszi egy személyi titkár,
és minden lapról jó minõségû
képet készítettem. A gyûlés
véget ért, a terem kiürült. Én
is visszavontam a leolvasó fókuszát a célkörzetbõl
és átküldtem az adatokat a megfelelõ
hálózati címre a feldolgozó részleghez.
A többi nem tartozik rám, én csak egy felderítõ
vagyok. Leskelõdõ, kukucskáló, fürkész.
Ahogy tetszik.
Felálltam, nyújtózkodtam, és már épp a kijárat felé vettem volna az irányt, hogy megigyak egy kávét a pihenõszobában, mikor Lisa Anderson, kedves kollégám és barátnõm felkiáltott.
- Hé! Fiúk, ezt nézzétek!
Lágy hangjában annyi izgalom csendült, hogy nem lehetett ellenállni neki. Pillanatok alatt ott tolongott mindenki a háta mögött, félbehagyva saját munkáját. Még Waldhorn is odaszaladt, orrára biggyesztve szemüvegét. Aztán leesett az álla. Mitagadás, nekem is.
- Ez egy földönkívüli ûrhajó! - suttogta Lisa, izgatottan nyomogatva mûszerpaneljén a gombokat. - Épp idõjárás megfigyelést végzek a haditengerészet számára...
- Közelíts rá! - Lewis Corwant kigúvadt szemekkel bámulta a felhõk között sikló korong alakú objektumot.
- Várjatok, ez cikk-cakkban repül, próbálom befogni...
- Lépj be a belsejébe! - mondta Ted Martins. - Hát ez nem igaz!
- Csönd legyen! - Waldhorn visszaszaladt a fõkonzolhoz, és behozta a nagymonitorra a lány ernyõjén megjelenõ képet.
Lisa közben ráközelített az ûrhajóra, melyrõl mindannyian azonnal láttuk, hogy nem lehet emberkéz alkotta jármû. Azokat mi mind jól ismerjük, még az ellenség szupertitkos repülõit is, hiszen a gépek mûszaki tervrajzait nekünk volt feladatunk megszerezni annak idején.
- Na, ha ennek le tudnánk olvasni a tervrajzát...! - nyögött fel Lewis, eltalálva gondolatomat. Összevigyorogtunk.
- Belépek...azt hiszem el tudom kapni. - Lisa ügyesen kezelte a botkormányt, a képet bevitte a hajóba. Igaza volt.
Világoskék fények, ívelt falak, párás levegõ. Elöl széles mûszerpult, melynél három szürkés bõrû, testre simuló kezeslábast viselõ földönkívüli lény ült masszív fotelekben, fekete gülüszemüket a fali képernyõkre szegezve. A Földet figyelték maguk alatt, néha megérintettek egy kapcsolót a konzolon. Lisa ráközelített a három ufonautára, szembõl filmezve õket.
- A mûszerpultot! - parancsolta Waldhorn izgatottan. - És járd körbe az ûrhajót belül!
- Igen, már csinálom! - Lisa arcán feszült figyelem ült, miközben teljesítette a kérést. Mi meg csak bámultunk közben, minden egyébrõl megfeledkezve. Elsõ alkalommal történt meg, hogy sikerült egy ufót detektorvégre kapnunk, amint itt cikázik a Föld légkörében. Ki tudja honnan jöhetett és mit keres itt. Én speciel nem kételkedtem a létezésükben, mivel öt hete egy ellenséges ország katonai irattárában kutakodva pont a szigorúan titkos ufó dokumentumokról kellett másolatot készítenem. A hírszerzés kiváncsi volt rá, mennyit tudnak amazok az idegenek jelenlétérõl, szándékairól és technikájáról. Állítólag itt a Földön is vannak bázisaik az óceánok mélyén, de még nem kaptunk rá utasítást, hogy megkeressük ezeket és alaposan átvizsgáljuk õket. Talán ennek a felfedezésnek a hírére megváltozik majd a helyzet.
Hirtelen eltûnt az ûrhajó belsejét mutató kép, csillagokkal telehintett feketeség maradt a helyén. A kozmosz.
- Kilépett az ûrbe a hajó - állapította meg Ted csalódottan.
- Hé, ez hová lett? - morrant föl Waldhorn dühösen.
- Azt hiszem... talán térugrást hajtottak végre - dünnyögte Lewis bizonytalanul. - Nem vagyok ugyan szakember a dimenziófizikában, de azt tudom, hogy a nem tér nem idõn keresztül nem követhetjük õket, nem elegendõ az antenna felbontóképessége. Mostanra millió kilométerre járhatnak innen.
- Hát ez szenzációs! - kurjantott föl Ted. - És én még azt hittem, már nem érhet több meglepetés graviszörfösként! Igazi ufók voltak!
- Martins! - szólt rá komoran a fõnök. - Ez szigorúan titkos információ!
- Értettük - bólintottam kimérten, majd hátba veregettem Tedet. - Földönkívüliek pedig nincsenek...! Én kiszaladok kávézni. Jön valaki?
Lisa pásztázta még egy darabig a világûrt, persze eredménytelenül, aztán feladta és elfordult a termináljától.
- Várj, megyek én is.
A csoport egyszerre hagyta abba a munkát. Kivonultunk a
mûveleti szobából, hogy igyunk egy feketét
és persze megdiskuráljuk egymás között
a dolgokat. Waldhorn nem jött velünk, a légvédelmi
fõparancsnokságnak telefonált, hogy megérdeklõdje,
kiváncsi-e valaki ott a felvételeinkre.
Alighogy elkészült a kávé és kitöltöttük, nyílt az ajtó és egy magasrangú katonatiszt lépett be a pihenõszobába. Egyenruháján azonosító kártya, fölötte a Stratégiai Fejlesztések Hivatalának cirádás jelvénye. Dean Finlay õrnagy, az Eseménykövetési program mûszaki fõtisztje volt az.
- Rég láttuk õrnagy úr! - köszöntötte hangosan Lewis. - Hogy van?
Finlay kedves ember volt, sorra kezet rázott mindenkivel. Havonta ha egyszer járt nálunk az epszilon szinten, munkáját javarészt a Paratechnológiai Fejlesztõ Részleg laboratóriumában végezte.
- Köszönöm jól. Fontos hírem van a csapat számára. Amint tudomást szereztem róla, azonnal átjöttem ide közölni önökkel. Balogh professzorék sikeresen tesztelték a kronovizor célkeresõ és jelszétválasztó egységét.
- Szóval mégiscsak megcsinálták! - Ted máris a markát dörzsölgette, szeme felcsillant a lelkesedéstõl. A többiek is hasonlóan reagáltak, elragadtatott megjegyzések röpködtek a levegõben. Ezek szerint elkészült az idõtelevízió, az emanodetektor továbbfejlesztett változata. Több hónapi megfeszített munka után a professzor ismét valami nagyot, és stratégiai szempontból kulcsfontosságút alkotott.
- Igen, és amint lehet, hadrendbe állítjuk az elsõ szériát itt, az epszilon szinten.
- Mikor? - kérdezte Lisa olyan hangon, mintha máris késõ lenne.
- Holnap jönnek a technikusok. Szét kell bontanunk az egész antennarendszert és a sávszûrõket, modulátorokat, jelerõsítõket, majd lecserélni a programokat a legújabb verzióra. Ez legalább két nap, tehát addig munkaszünet. Szólok Billnek, aki akar szabadságra mehet.
- Én inkább bent maradnék - mondta Lewis határozottan.
- Jobb lenne ha mind otthon maradnátok. Használjátok ki az idõt és pihenjetek, utána jó darabig nem lesz rá lehetõségetek - tanácsolta jóindulatúan Finlay és fölállt.
- Hol találom Billt?
- A mûveleti szobában. Lisa az elõbb kapott lencsevégre egy repülõ csészealjat. Kívül-belül, premierplánban. A fõnök most sutyorog a légierõvel, óhajtják-e ezüst tálcán a felvételt.
Ted stílusa lehengerlõ volt, az õrnagynak természetesen leesett tõle az álla.
- Remek munka kisasszony! - nyögte végül Finlay és magunkra hagyott bennünket.
- Szóval ne lábatlankodjunk, amig õk bütykölik a rendszert! - méltatlankodott Lewis halkan.
- Annyi baj legyen, legalább nem kell holnap korán
kelnem. - vontam vállat nyugodtan, és a kávéspohár
fölött összenéztem Lisával. Két
nap szabadság! Ez remek! Biztos vagyok benne, hogy nem
fogunk unatkozni.
Három hét telt el Finlay õrnagy bejelentése óta, és mi elsajátítottuk a kronovizor használatának fortélyait. Lényegében ez is ugyanúgy mûködött, mint az emanodetektor, csak sokkal többre volt képes. Segítségével ki tudtunk lépni a jelenbõl, és az univerzumot kitöltõ morfogenetikai térben, a világéterben vagy régi nevén az akashában szabadon kóborolhattunk tértõl és idõtõl függetlenül. Eddig csak távolbalátásra voltak képesek a mûszereink, mostantól viszont a múlt titkai is sorra feltárultak éber szemeink elõtt. Az új fókuszvezérlõnek köszönhetõen a felbontás élessége is javult, így távcsõnek és mikroszkópnak egyaránt használhattuk az idõtelevízióinkat.
Az elsõ napok gyakorlással teltek. Waldhorn ezernyi célprogramot állított össze nekünk, melyeket minél gyorsabban és pontosabban kellett teljesítenünk. Nekem például a következõ izgalmas feladatok jutottak: Csillagászat, a Plútó bolygó feltérképezése centiméteres pontossággal, az égitest kémiai összetételének meghatározása és a Charon holdpálya nyomkövetése. Míg a Plútó a legnagyobb hagyományos távcsövekben is csak elmosódott pacának látszott, a gravitációs távcsõvel én kényelmesen megnézhettem minden oldalról, kívül-belül az egészet. Fizika. Egy uránatom magjának lefényképezése, majd pillanatfelvétel egy õrülten kavargó, fortyogó felszínû elemi részecskérõl. Az ikozaéder szerû neutron eszelõs sebességgel pörgött a tengelye körül, folyamatosan sugározva magából azokat a görbült téridõ rétegeket, longitudinális gravitációs hullámokat, melyekkel a kronovizor mûködött. Kémia. Egy bonyolult szerves molekula felépítésének meghatározása, melynek nagy jövõt jósoltak egyes tudósok a rákkutatásban. Biológia. A városi kórházban fekvõ egyik, mit sem sejtõ beteg szívének vizsgálata. Az emberi aura rétegeinek lefilmezése. Régészet. Atlantisz romjainak felkutatása az óceán fenekén. Városmaradványok bejelölése a térképen a Bahamák közelében és a Kanári-szigeteknél. Történelem. Nos, ez volt a legkeményebb dió. A múltba látás még egy parafenoménnek sem könnyû, hát még nekem. A legnehezebb a kérdéses idõpont kiválasztása volt, mivel senki sem tudta pontosan, mikor feszítették keresztre azt az embert, akit megváltójaként imád máig a keresztény világ.
Sokáig kínlódtam a botkormánnyal, mire rájöttem a megoldásra. Ha a keresett esemény pontos idõpontját nem ismerem, akkor a földrajzi koordinátákra hangolva, fix látótérrel kell elcsúsztatnom az észlelési sávot addig, míg ráakadok a vizsgálandó tartományra. Öt órámba telt, mire megtaláltam azt az eseményt. Megrázó élmény volt videóra venni Jézus Krisztus kereszthalálát és feltámadását, egyenes adásban a múltból. Együtt néztük a többiekkel és egyöntetûen megállapítottuk, hogy a dolog a valóságban nem egészen úgy történt, ahogy az az evangéliumokban fennmaradt az utókorra. Ezt a filmet jobb lesz nem megmutatni a vallásos érzületû embereknek.
Waldhorn végezetül megkért, hogy menjek vissza próbaképp az idõben az univerzum születésének elsõ pillanataihoz, mert kiváncsi volt rá, hogyan indította el az Isten a teremtést. Az õsrobbanás primitív elméletében egyébként mi, sokat látott graviszörfösök már régóta nem hittünk.
Sajnos nem sokat lehetett látni az elsõ pillanatokból. A káoszban születõ téridõ és az abban keletkezõ fény forrásrendszerek egyetlen õrült kavargásba olvadtak a monitoron. Így hát megkerestem az elsõ anyagi részecskék születésének pillanatát, és azzal kedveskedtem krákogó fõnököm gyulladt szemeinek. Állandóan a képernyõk elõtt ültünk, és ez igencsak megviselte a látásunkat. Végül Waldhorn úgy döntött, kivesz pár nap szabadságot és leszalad a tengerpartra pihenni. Lewis és még néhányan követték a példáját, másnap csak hárman jöttünk be dolgozni. Ted, Lisa és én.
- Mi lesz a mai program? - kérdezte a barátnõm, kecsesen nyújtózkodva forgószékében. Nekem ugyan lett volna néhány ötletem, melyek vele kapcsolatban merültek föl a tudatomban, erotikus fantáziák formájában, de Ted szokás szerint megelõzött.
- Nem fogunk unatkozni. Hetekre való munkát hagyott a memóriában áldott jó fõnökünk. És amig mi itt lejsztolunk egy földalatti bunkerben, õ épp valami fiatal muffot pumpál a tengerparti strand homokján.
- Ted...! - Lisa fülig vörösödött, szigorú tekintettel elfordította róla csinos arcocskáját.
- Tényleg! - a srác izgalomba jött a felismeréstõl. - Mi lenne, ha megkeresnénk a vizorral és csinálnánk róla néhány sztárfotót? Kinyomtatnám poszternak a nõi öltözõbe...
- Hülye vagy - közöltem maximális komolysággal. - Azt akarod, hogy a fõnök visszavágjon? Neki is van humorérzéke, és legközelebb magadat láthatnád viszont a falon, amint letolt gatyával kaffolsz a budin.
- Ja - Ted lelkesedése gyorsan lelohadt. - Akkor mégse.
- Félelmetes...! - nyögött fel Lisa homlokát törölgetve, miután abbahagytuk az önfeledt röhögést. - Fiúk, ez a készülék egyre veszélyesebb távlatokat nyit meg elõttünk. Gondoljatok csak bele...! Kiráz a hideg ha arra gondolok...
- Kezünkben van a mindentudás kulcsa - állapítottam meg fennkölt modorban, és a számba gyömöszöltem egy rágógumit. - Bárhol, bármikor, bármi történt vagy történik a világmindenségben, mi tudomást szerezhetünk róla. Határt csak a gravitációs hullámok terjedési sebessége szab az észlelésünk számára.
- Milyen messze van innen a legközelebbi csillag Nick? - kérdezte Ted a gépén babrálva.
- Úgy négy fényévnyire. Proxima Centaurinak hívják.
- Mindjárt behozom. Hátha találok valami érdekeset.
- Ufókat?
- Például. Íme, a legfrissebb, alig négy éves adatok a csillag környezetérõl! Fantasztikus!
Hirtelen nekem is eszembe jutott valami. Rávetettem magam a klaviatúrára és dolgozni kezdtem.
- Most végre megtudom, meghalt-e egyáltalán Elvis és ki lõtte le JFK - t!
Fél óra múlva olyan tudás birtokában
voltam, amelyrõl korábban álmodni sem mertem
volna. Ted közben sorra vizsgálta át a közeli
csillagrendszereket. Valahányszor talált egy lakott
bolygót, rajta élõvilággal, értelmes
lényekkel, felkurjantott és sorra készítette
a felvételeket a soha nem látott világokról.
Szóval egész izgalmasan telt a napunk.
Délután végre nekiláttunk a kötelezõ gyakorlatoknak. Eddig csak játszottunk, mint három csintalan gyerek az univerzum nagy könyvtárában, találomra kutakodva a trilliószor trillió bytenyi adathalmazban, de most már ideje volt elkezdeni a hivatalos munkát.
Épp befejeztem egy külföldi tudóscsoport által kidolgozott, szigorúan titkos találmány tervrajzainak lemásolását egy páncélszekrény mélyén, mikor Ted megszólalt, ezúttal kissé ingerülten.
- Nick! Idejönnél egy percre?
- Persze, mi van? - odagurultam hozzá a székemmel. A srác monitorán egy rossz arcú férfi portréja látszott kimerevítve, szembõl.
- Ez lenne a következõ feladatom, de nem boldogulok vele. Bûnügyi nyomozás. Három napja lelõttek egy üzletembert a fõvárosban, a tettes ismeretlen. Ennek a pasasnak a kezében volt a pisztoly, amelybõl kirepült a golyó - visszajátszotta nekem a felvételt, lassítva.
Szállodai szoba, elegáns bútorzat. Középkorú öltönyös férfi az ajtóhoz megy, a gyilkos belép, fején símaszk. Pisztolyt ránt, lõ, távozik. A liftben leveszi az álarcot. Telefonál egy hordozható készülékkel.
- Itt elakadtam. Meg kellene keresni a megbízóját, de nem tudom megállapítani a telefonszámot.
- Állj rá a készülékre és menj vissza az idõben arra a pontra, ahol beprogramozta a fickó a hívott számot. Aztán keresd meg az országos telefonkönyvben. Egyszerû. - mondtam kisvártatva.
Ted úgy is tett, és rövidesen eljutott abba a házba, ahová a hívás szólt. Mindketten megdermedtünk egy pillanatra. Azonnal felismertük a helyi maffia vezetõjét. Többször állt már bíróság elõtt, de még mindig nem tudták a zsaruk ráhúzni a vizes lepedõt.
- Nézd csak! - bökött az ernyõ szélén látható alakra Ted. - Ez kicsoda?
Egy magasrangú katonatiszt állt a szobában, és mi elhûlve láttuk, hogy nyugodtan beszélget a maffiózóval. Egy ezredes a mi hadseregünkbõl!
- Kapcsold be a hangot! - suttogtam idegesen. - Itt valami nagy disznóság folyik.
- Aha - állapította meg Ted is. - Jól beletenyereltünk.
- Szépen felgöngyölítjük az ügyet. Lehetnek mások is a háttérben. Ezért akkora kitüntetést fogunk kapni a belsõ elhárítástól, hogy talicskán hozzák utánunk!
Rövidesen Lisa is odaült mellénk, és együtt figyeltük a monitoron rohanó képeket, amint Ted sorra megkereste az egyre terebélyesebbé váló bûnügyben szereplõ prominens személyeket és tárgyi bizonyítékokat. Lassan kezdtük felfogni, hogy valami óriási disznóságba tenyereltünk bele. Volt ebben az ügyben minden. Kábítószer, illegális fegyvereladás a kormány részérõl, megvesztegetés, zsarolás, több gyilkosság, ipari kémkedés, amit mellesleg mi is rutinszerûen csináltunk, és a végén eljutottunk egy ügyes választási csalásig. A sor végén országunk közkedvelt és szeretett elnökének mindig mosolygós, délceg alakja állt.
- Kitüntetés mi? - sóhajtott fel szomorúan Ted. - És megmondanád kitõl? Szinte mindenki benne van ebben a buliban. Szenátorok, miniszterek, bírók, rendõrfõnökök, katonák, üzletemberek, az egész ország! A francba...!
- Most mi lesz? - kérdezte Lisa tanácstalanul. - Ezt nem küldhetjük el a feljebbvalóinknak.
- Naná, hisz õk is benne vannak!
- Töröld le a szalagokat! - mondtam néhány másodpercnyi hallgatás után. - Semmi kedvem idõ elõtt elhalálozni.
- Oké. Igazad van - Ted azonnal teljesítette a kérésemet. - Nem dobjuk el a bumerángot.
- Errõl pedig senkinek egy szót se! - figyelmeztettem két társamat nyomatékkal. - Még Lewis-nak és a fõnöknek se! Világos?
- Talán jobb lett volna, ha mi is leutazunk a tengerpartra - állapította meg Lisa kifürkészhetetlennek tûnõ arccal, és ezúttal mindketten egyet értettünk vele.