A gyakorlótér egy völgyben terült el, az ország egyik legelhagyatottabb vidékén. A füves, néhol sziklás talajt borító kráterekben felgyülemlett az esõvíz, benne lelkesen kuruttyoló békák adtak hangversenyt egymásnak. A dombon magasodó parancsnoki bunker bejáratánál tucatnyi férfi állt, mind egyenruhások. Civileknek ide tilos volt belépniük.
- Csavarja rá a drótot tizedes! - szólt a rangidõs tiszt, tarkóját vakargatva. Meleg volt, pedig a Nap még csak most kúszott fel a vakítóan kék, párás égboltra.
Az utászok letették a kábeldobot a detonátor doboza mellé és levonultak a bunker tövébe, az árnyékban hagyott zsákjaikhoz. A fõhadnagy, aki most jött ki az épületbõl az ajkát rágta idegességében és a horizontot kezdte fürkészni távcsövével.
- Nagy bumm lesz, doki? - kérdezte kis idõ múlva, csak hogy mondjon valamit.
A doktor, aki egyébként fejlesztõmérnök és kémikus volt az ország legnagyobb hadianyag gyáránál, csak mosolygott szelíden és homlokára tolta napszemüvegét.
- Mindjárt kiderül. A tegnapi próba egész jól sikerült. Ellenõrizni akartuk, hogy a gyújtószerkezet megbízhatóan mûködik - e, akár esõben is.
- Készen vagyok uram! - jelentette a tizedes fegyelmezetten és a készülékre bökött. - Biztosítva.
- Mit gondolnak, levonuljunk a fedezékbe? - aggodalmaskodott a fõhadnagy. - Ez nagyot fog szólni.
- Mindenki vegye fel a fülvédõt és a sisakot. - rendelkezett a százados, majd intett a fejlesztõmérnöknek. - Magáé a dicsõség, hogy lenyomhatja a kallantyút!
- Megtisztelõ! - a doki odalépett a detonátorhoz. - A számításaink szerint száz méter a biztonsági távolság, de ha akarnak lemehetnek a bunkerbe. Nem valószínû, hogy a szerterepülõ törmelékdarabok idáig jussanak.
- Ha maga mondja! - sóhajtott a fõhadnagy, és a helyén maradt az embereivel együtt.
- Rajta! - mondta a százados, órájára pillantva.
A bunker bejárata fölé szerelt sziréna felvonyított, az emberek ösztönösen közelebb húzódtak a detonátorhoz. Minden tekintet kelet felé irányult, ahol egy mélyedésben több kilogramm újfajta, nagyerejû robbanóanyag várta sorsa beteljesedését.
- Vigyázz...! Robbantás...! - üvöltötte el magát a doki mellett ácsorgó tizedes, mikor elnémult a sziréna. A mérnök leguggolt a doboz mellé, megragadta a T kart és erõteljesen lenyomta. Aztán felnézett, hogy lássa munkája gyümölcsét.
Szürkésfekete füstfelhõ fúvódott fel egy narancsvörös lobbanást követõen a távolban. Kavicsok és föld darabok repültek szerteszét, sár fröccsent a kráterbõl a magasba, majd egy pillanattal késõbb meghallották a dörrenést. Rengett a talaj a lábuk alatt, mindenkinek megugrott a szíve egy pillanatra, pedig sok robbanást láttak már életükben, de ez túltett valamennyin. Óriási volt, mindent elsöprõ erejû és félelmetes. A törmelékdarabok jó tíz méterre tõlük hullottak a földre, majd a füst lassan oszlani kezdett.
- Egész jó volt - állapította meg
a százados elégedetten, és zsebébõl
elõvett egy csomag cigarettát. - Menjünk, nézzük
meg a krátert.
A nehézbombázó elérte a célkörzetet, a pilóta kézi irányításra kapcsolt. Harminchárom ezer lábon repültek, az ég üres volt körülöttük. A meteorológiai elõrejelzés szerint a következõ néhány napban nem várható változás az idõjárásban, úgyhogy ideálisak a körülmények a kisérlethez.
- Két és fél fokot jobbra fõnök! - dünnyögte az irányzó az intercomba, és állított valamit a célkereszten. Alatta a láthatárig nyújtózó sivatag, a gyakorlóterep, valahol a közepén a célponttal. Végre megtalálta a zászlóval is jelölt épületet, jól látszottak a távcsõben a körülötte elhelyezett tankok, páncélozott harcjármûvek és a katonákat imitáló bábúk. Mint valami játszótér, amire rövidesen kivédhetetlen csapás zúdul egy atombomba formájában, hogy izzó poklában eleméssze mindazt, amit eledelül szántak neki.
- Itt Gólya Egyes a Fészeknek, két perc a kioldásig! - jelentette rádión a parancsnok a repülõtérnek, majd szemére illesztette sugárzásvédõ szemüvegét.
- Legénység figyelem! Felkészülni! Irányzó, mostantól tiéd a gép!
- Bombakamra ajtót kinyitni! - rendelkezett az irányzó kis idõ múlva, szemét le nem véve a célzórendszer nézõkéjérõl.
- Aztán centi pontos legyen az a találat! - jegyezte meg a toronylövész halkan, kedélyesen.
- Egy perc. Bomba élesítve - közölte az irányzó és megnyalta szája szélét a légzõmaszk alatt. Szíve hevesen lüktetett, hunyorognia kellett, annyira belefájdult már a szeme a figyelésbe. Ujja a kioldóbillentyûn, másik kezével kapaszkodott. Életében elõször indít útjára egy igazi bombát, szerencsére nem háborús helyzetben, hanem csak egy kisérlet során, de akkor is izzasztó pillanat. Két megatonna várja a tárolóban, hogy egy finom mozdulattal elindítsa az alant elterülõ békés táj felé.
És akkor beúszott a képbe a célpont. Elakadt a lélegzete, egész teste mozdulatlanná merevedett a kényelmetlen ülésben. Most már csak a döntõ pillanat számított, semmi más.
Elsõ pillantásra látta, hogy telitalálat lesz, a bombázó iránya tökéletes volt. Várt, amig az épület a célkereszt alá került, és akkor meghúzta a kioldókart.
Kattanás valahol hátul, a repülõgép megrázkódott, mint súlyos terhétõl szabaduló ragadozómadár, aztán újra beállt az egyenesbe. A csomag elindult útjára.
- Kioldás megtörtént. - nyögte az irányzó sóhajtva. - Telitalálat lesz.
- Felvevõgépeket bekapcsolni! A sugárzásmérõk? Bombakamra ajtót becsukni! - rendelkezett a parancsnok sebesen és egyben megkönnyebbülten. - Kézi vezérlés! Irány kettõ-kettõ-nulla, tünjünk el innét!
A nehézbombázó megdõlt, új irányt vett, hogy mielõbb eltávolodjék a robbanás közelébõl. A személyzet minden tagja lefelé kémlelt, arcukon a védõszemüveggel és várták a villanást.
- Gólya Egyes a Fészeknek, kioldás megtörtént! - adta le a hírt a parancsnok és tekintete végigfutott a mûszereken. Remélhetõleg kibírja a gép a robbanás során felszabaduló elektromágneses impulzus lökést. Most fog vizsgázni elõször egy igazi bevetésen az új szigetelõréteg.
A Napnál fényesebb tûzgolyó jelezte odalent az atomvillanást, majd fokozatosan halványulni kezdett az izzása. Koncentrikus körökben terjedt odalent a sivatag fölött a robbanás mindent salakká égetõ hõhulláma, nyomában a maghasadáskor felszabaduló energia féktelen poklával. Innen fentrõl lassúnak látszott az egész, pedig korántsem volt az. Az atmoszférát szétrepesztõ léglökés könnyû piheként sodorta el alant a harckocsikat, bábukat, házakat, mindent ami elég közel volt a robbanás centrumához. Aztán feketén gomolygó, radioaktív por és gázfelhõ tört felfelé a sztratoszféra irányába, dühödten pöffeszkedõ gombává nõve ki magát. A bombázórepülõgép fedélzetén ücsörgõ emberek számára úgy tûnt, mintha õutánuk csapna öklével a nukleáris vihar, hogy szétmázolja õket az égbolton, mint valami szúnyogot, bosszúból amiért beszennyezték, fölperzselték a sivatagot.
- Elértük a biztonsági zónát - jelentette a navigátor. A parancsnok lekapta tekintetét a gombafelhõrõl, mely még egyre kavargott alattuk, szinte megfogható közelségben és megmarkolta gépe szarvkormányát.
- Gratulálok mindenkinek fiúk! A feladatot sikeresen
végrehajtottuk, indulunk vissza a támaszpontra.
Este a kantinban mindenki az én vendégem!
A világûr mélyfekete bársonyán tündöklõ szürkésfehér gömb mit sem sejtve lebegett a végtelenben. A bolygónak nem volt légköre, sem holdja, és távol esett a rendszer többi planétájától, a központi csillagtól csaknem két csillagászati egységre. A hadmûveleti fõparancsnokság éppen ezért választotta ezt az égitestet a kisérlet célpontjául, elõzõleg gondosan kitelepítve a bolygón élõ pár száz remetét, akik hiába tiltakoztak a deportálás ellen a birodalmi kormányzatnál. A hadsereg érdekei mindig elõbbrevalók voltak, mint holmi civil szervezetekéi ebben a peremvidéki szektorban.
Miután a flotta naszádjai sikeresen elkergették az ûrkörnyezetvédõk aprócska hajóit a rendszerbõl és lecsukták a hangoskodókat, újságírókat és béke-aktivistákat, megkezdõdhetett a "porlasztás" hadmûvelet.
A különleges feladattal megbízott csapásmérõ egység négy kötelékben lépett be a rendszerbe, gyorsan támadó alakzatba rendezõdve a bolygótól néhány fénymásodpercnyire. A köteléket vezetõ, speciálisan átalakított csatahajó irányba állt, mögötte a rombolók és ágyú - naszádok biztosították a körzetet, nehogy bárki is megzavarhassa az akciót. A két oldalszárnyat biztosító megfigyelõhajók fedélzetén több tucatnyi tudós, magasrangú katonatiszt és politikus üldögélt a megfigyelõablakok elõtt, halkan diskurálva egymás közt a várható esemény részleteirõl.
- Generátorokat maximális fokozatra! - adta ki az utasítást a csatahajó fedélzetén a hadmûve - leti fõparancsnok, saját külön termináljára behozva a célbolygó látképét és a többi szük - séges adatot, amivel a fõvezérlõ számítógép látta el õt egy külön csatornán keresztül.
- Figyelem minden egységnek, alfa mínusz egy perc a porlasztásig! - szállt az éterben a titkosított üzenet a kisérõhajók felé. - Az északi pólus felõl közelítjük meg a célpontot, a naszádok növeljék a térközt és ügyeljenek a biztonsági sávra! Jóváhagyást kérek omegától!
Miután egy hosszú számsor formájában megérkezett a jóváhagyás, a kötelék parancsnoka átadta az irányítást a hadmûveleti tiszteknek és a számítógépnek, hadd tegyék a dolgukat.
A csatahajó belsejében elhelyezett négy, túlméretezett térenergia kicsatoló generátor ekkor már olyan erõvel zümmögött, hogy belerezgett a fél kilométeres masszív hajótest. Az orrban elhelyezett sugárzóantennák kinyíltak és elõre meredtek, halálos csápokként nyújtózva a közeli bolygó felé, mint a rák ollói. Végükön felizzottak a vezetõgömbök, az egész rendszer készen állt a támadásra.
- A célpont lõtávolban, minden paraméter zöld - állapította meg a hadmûveleti fõparancsnok, és kényelmesen hátradõlt párnázott székében. - Figyelem mindenkinek! Alfa állapot... Tûz!
Szabad szemmel láthatatlan energiahullámok indultak elõre az ûrbe, koncentrált nyalábként érve el a bolygó felszínét az északi forgástengelynél. Az emanodetektorok által szolgáltatott képen világosan látszott, hogy az égitest belseje kezd szétesni, ahogy a beérkezõ hullámok szétzúzva a kõzeteket porrá törik a bolygó régen kihûlt magját. A folyamat alig egy percet vett igénybe, aztán automatikusan kikapcsoltak a sugárzók és a generátorok teljesítménye visszaesett az alapértékre.
- Mindjárt szétesik - kommentálta az eseményt egy vezetõ szakember az egyik megfigyelõ-hajóról. - Szétporlasztottuk a belsejét, felbontva az atomok közti kötéseket. A bolygó külsõ héja most szakad szét... igen, ott már látható, az a repedés fent, gyorsan szélesedik... és most! A rezonancia effektus kitûnõ példája! A megváltozott belsõ gravitációs tér miatt széthullik az egész, a több kilóméternyi darabok az egyenlítõ síkjában repülnek szét az ûrbe... Hát nem fantasztikus?
- De - mondta kis idõ múlva egy tábornok,
az elsõ, aki megszólalt. - A mai naptól fogva
nincs olyan rendszer, amelyik dacolhatna velünk. Miénk
a galaxis.
Valahol a metagalaxis szélén, túl a mindenséget határoló nagy porfelhõkön, de még az univerzum határain belül lebegett az a csillagváros a végtelen peremén. Kis méretû galaxis volt, körülbelül kétmilliárd csillaggal és néhány kisérõ gömbhalmazzal, melyek a korong fölött és alatt helyezkedtek el a ritkás haloban.
A fõvezér elmélyülten szemlélte a négy dimenziós vetítõernyõben látható képet, aztán a mellette türelmesen várakozó szárnysegédhez fordult.
- Jelentést kérek a flotta helyzetérõl. Minden egység elfoglalta a helyét?
- Igen uram - pillantott a szárnysegéd a jobb szeme elõtt lebegõ kijelzõre. - Mind a hat állomás pozícióban van, kétezer parszeknyire a galaxis központjától.
- Remek. Még mindig nem érkezett semmi hír a csillagváros vezetõitõl? Volt rá százezer esztendejük, hogy kitelepítsék a lakosságot a legközelebbi rendszerekbe.
- Ellenállnak, uram. Azt mondják nincs joga az Egyetemes Flottának ahhoz, hogy megsemmisítse a galaxisukat pusztán csak azért, mert tesztelni akarjuk az új szuperfegyverünket. Még egy saját kishatósugarú flottácskát is elindítottak ellenünk, de nem érnek ide mire megkezdjük az akciót.
- Pedig megérthetnék, hogy stratégiai fontosságú kisérletrõl van szó. Ha megint visszatérnek a rettegett támadók abból a másik univerzumból, meg kell valahogy védenünk a saját mindenségünket - válaszolta a fõvezér nyugodtan. - Igaz, hogy több mint nyolcvan millió egyetemes év eltelt már a távozásuk óta, de vissza fognak jönni! Erre mérget vehet mindenki a metagalaxisban! Ezért is neveztek ki a fõkormányzók engem az Egyetemes Flotta parancsnokának tízmillió éve... no mindegy. Hányan lehetnek a célkörzetben?
- Bizonytalanok a rendelkezésünkre álló adatok - tétovázott a szárnysegéd. - Körülbelül ezer trillió értelmes lény élhet a galaxis nyolcszázmillió lakott bolygóján.
- Nem rájuk gondoltam, hanem a mi fajtánkra! - morrant rá dühösen a fõvezér. - A halandók, a primitív bennszülöttek nem számítanak, úgyis elpusztulnának mind rövid idõn belül! Ez a galaxis túl közel van az univerzum határához, a géniuszaink szerint pár millió éven belül eléri a Nagy Vonzót és megsemmisül. Ezért is választottuk többek között ezt a rendszert.
- Nos, körülbelül kétmilliárd istenember lehet a galaxisban. - mondta nagysokára a szárnysegéd. - Ha bomlásnak indul a mag, valószínûleg ûrállomásokat építenek majd és tíz-húsz ezer éven belül mind elhagyják a körzetet.
- Vagyis akkor nem lesz gond.
- Be fognak perelni a Legfõbb Bírák elõtt!
- A fõkormányzók parancsára cselekszünk! - legyintett a fõvezér nagyvonalúan. - Ez teljhatalmat biztosít a számomra. Bármit megtehetek az univerzum védelmében, amit csak jónak látok.
- Hacsak meg nem akadályozza az univerzumok fölötti Minden Létezõ Isteni Nagy Tanácsa - jegyezte meg józanul a szárnysegéd, némi iróniával tekintve felettesére.
A beszélgetésük itt félbeszakadt, mert a vetítõben megjelentek a hadihajók körvonalai és a támadási terv adatai. A vezérhajóval együtt hét óriás csillagromboló harcállomás közelítette meg a kijelölt galaxist alig hatezer év alatt. A több, mint harmincezer kilométer átmérõjû hadihajók most alakzatba rendezõdtek és annihilátoraikat a rendszer magjára irányították.
A terv szerint a galaxist összetartó központi fekete lyukat kellett volna a flottának meg - semmisítenie egy antianyagból álló fekete lyuk kilövésével, amit a hajók materializáltak volna ötezer év alatt az ûrbe. Egy gyors és pontos rácsapás és a csillagváros széthullik, a gigantikus hipernova robbanásban elolvadnak a központhoz közel keringõ csillagok, a pe remvidékiek pedig szerterepülnek a semmibe. Jó terv, bár a technikai kivitelezésén bõ ötven millió évig dolgoztak a legjobb hadmérnökök. De megcsinálták, és ez a lényeg!
A fõvezér elégedett volt. Most már van a kezében egy olyan fegyver, amivel megvédheti az univerzumát és persze a saját érdekeit azokkal szemben, akik nem kedvelik õt a fõkormányzók közül.
- Minden egység készen áll uram - jelentette a szárnysegéd. Teljesen fölöslegesen persze, mert mindketten látták és tudták, hogy készen áll a flotta. De azért eljátszották a megszokott katonai protokollt, az évmilliós hagyománynak megfelelõen.
A fõvezér elé odalebegett egy mûszerpult, rajta egyetlen nyomógombbal. Ezt kifejezetten az õ kedvéért készítették, ezzel fogja megadni a jelet a támadásra. Villámgyors akció lesz, alig ötezer év alatt útnak indítják majd azt az antianyag - fekete lyukat. Hagyományos fegyverekkel még egy kisebb mélyûri csata is tovább tartana, mint ez. Hát igen, az istenemberek technikája fejlõdik, egyre jobb lesz.
- Egy bolygót vagy egy csillagot szétlõni nem nagy kunszt. Bezzeg egy galaxist! - mosolygott a fõvezér, megnyalva a szája szélét izgalmában. Fölemelte kezét, hogy megnyomja azt a gombot, de ekkor történt valami különös.
Az irányítóterem közepén megjelent egy alak. Szigorú tekintetû istennõ, arcán a téridõn kívüliség sugárzó fényességével.
Beletelt pár pillanatba, mire a fõvezér felfogta, kivel áll szemben.
- Ó, Te Magasságos...! - nyögte elsápadva, csaknem rémülten.
- Elég legyen már! - mondta szomorúan a Legeslegfelsõbb Anya Isten, Minden Létezõ Abszolút Forrása, és kivette teremtményei kezébõl a detonátor kapcsolóját.