Frank Mobile

AZ ISTENPROGRAM


Éjfél is elmúlt már, mikor végre befejezték az utolsó unit betöltését a kijelölt memóriába. Mostanra mindenki eltávozott az intézetbõl, csak a takarítónõk és az õrség maradt rajtuk kívül az épületszárnyban. A folyadékkristályos képernyõn futó számoszlopok lassan elfogytak és a gép jelentette, hogy készen áll a program futtatására.

Robert Lendon kitörölte a csipát gyulladt szemébõl és nyögve feltápászkodott forgószékébõl. Sötétfehér köpenye zsebébõl elõhalászott egy cukorkás zsacskót, de mivel az már régen kiürült, most csalódottan dobta a konzol melletti szemeteskosárba.

- Elkészültünk. Hihetetlen, de kész van! - nyújtózkodott, ásított és bágyadt tekintetet vetett a mellette ülõ társára. - Mikor indítjuk el, Emory?

Emory Wessmann professzor az asztalra tette szemüvegét és elgondolkodva babrálta göndör, csillogóan fekete szakállát. Késõ van, jóval túllépték már a munkaidejüket és ráadásul megigérte a feleségének, hogy ma este idõben hazaér. Nos, jó lenne legalább felhívnia az asszonyt és elnézést kérnie, nem elõször és nem utoljára a késésért.

- Ma éjjel már semmiképpen. Menjünk haza Rob és aludjunk egyet. Majd holnap elindítjuk a programot.

Bezárták a terminálon még futó alkalmazásokat és kikapcsolták a gépet. Lendon kinézett a terem ablakán az egyetemi parkra, melynek ritkásan ültetett fáin túl narancssárga fényárban úszott a város és felsóhajtott. Milyen nap is van ma? Odakint zajlik az élet, õk meg hónapok óta ki sem mozdultak már a mûszaki egyetem virtuálkibernetikai részlegének képernyõkkel teleaggatott falai közül. Amióta szakított vele a legutóbbi barátnõje egy nála pénzesebb és rámenõsebb pasas miatt, még nem járt kinn az éjszakában. Kezdte hiányolni a lányokat és a régi haverokat az iskolából.

- Gyere, hazaviszlek! - szólt rá Wessmann az ajtóban topogva, kezében rádiótelefonjával. A feleségét hívta, de senki sem vette fel a készüléket. Ez töprengésre késztette volna, ha némiképp frissebb az agya, de Wessmann most mindennek érezte magát, csak frissnek nem.

- Pontban délre legyél bent, akkor szeretném elindítani a GENGOD-ot.

- Itt leszek - mosolygott Lendon magára kapva dzsekijét. - Nem azért dolgoztam négy hónapig, hogy lemaradjak az évtized szenzációjáról!

*

Valóban az évtized számítástechnikai bravúrja lenne a GENGOD program? Márha egyáltalán megvalósítható és nem fogunk vele ismét befürödni. Tûnõdött Wessmann, mikor más nap délben leült a klaviatúra elé és belépett az egyetem belsõ hálózatába.

A korábbi látványos kudarcokra emlékezve ezúttal senkinek sem szólt az újabb indítási próbáról, még a tanszékvezetõnek sem, csak õk ketten voltak az egész teremben aznap. Hétvége lévén a többi programozó odahaza pihent a családjával, sokan nyaralni mentek a tengerpartra, õk meg most is itt ülnek és reménykedve várják, hogy végre beérjen a munkájuk gyümölcse.

Lendon már jóval elõtte megérkezett. Az egyik fiatal és szemlátomást csinos, elsõéves asszisztensnõvel folytatott lebilincselõ társalgást a kávézóban, majd fülig érõ vigyorral telepedett oda a professzor mellé, kezében egy elegáns névjegykártyával.

- Megvan a ma esti parti.

- Gratulálok - mordult föl Wessmann. Õ nem volt valami rózsás kedvében.

Az éjjel üres lakásban kellett nyugovóra térnie, mert a felesége szó nélkül hazautazott a szüleihez. Csak egy cetlit hagyott hátra az asztalon azzal, hogy elege van az egészbõl. Wessmann tudta ugyan, mit érthetett ezalatt a nõ, de úgy döntött, nem törõdik vele. A program most mindennél fontosabb. Ha sikerül, annak nemzetközi elismerés lesz a következménye és talán némi fizetésemelés is. Majd utána rendezi a viszonyát élete párjával.

- No lássuk az aranyost! Kapcsold be a fõmonitort, azon többet fogunk látni.

Az ablakkal szembeni falra akasztott képernyõ kivilágosodott, majd elsötétült, mikor a professzor elindította a programot.

Az évtizedes kutatómunka és hónapokig tartó kisérletezés után végre megszületett az elsõ hosszú futásidejû, önteremtõ és önfejlesztõ Istenprogram a mûszaki egyetem központi szuperszámítógépének külön erre a célra elkülönített, zárt virtuális memóriaterében. Az ötlet még a múlt évezredben fogant meg Wessmann agyában, aki frissen szerzett professzori címével végre hozzáférhetett az egyetem vadonatúj, holografikus kristálymemóriával mûködõ HCM-2002-es komputeréhez. Nagyon várta már ezt a pillanatot, hogy végre a gyakorlatban is kipróbálhassa elképzelését, mellyel modellezni szerette volna az Istent.

A korábbi próbálkozások, még a XX. század utolsó éveiben rendre kudarcba fulladtak az elektronikus számítógépek véges mûveleti kapacitása miatt. A teremtés végtelen bonyolultsági fokú, fraktális algoritmusainak feldolgozásához szükséges memória és mûveleti sebesség ugyanis csak a kristályalapú számítógépek megjelenésével vált elérhetõvé. A majdnem végtelen befogadó képességû, másodpercenkénti trillió mûvelet elvégzésére képes HCM-ek elsõ nemzedéke azonban sokáig nem volt elérhetõ a Wessmann féle egyszerû professzorok számára. Évekbe tellett, mire a hadsereg átengedte õket polgári alkalmazásra a tudományos kutatóintézeteknek és az egyetemeknek. A rossznyelvek szerint valószínûleg azért, mert addigra a katonai fejlesztõk sokkal jobb gépekkel álltak elõ a DARPA-nál.

Wessmannt mindez nem érdekelte, õ csak egy dologra koncentrált. Az Istenprogram megvalósításán dolgozó tudóscsoportok közül elsõként akarta áttörni a bizonytalansági faktor határát, és ezzel bevonulni a számítástechnika panteonjába.

A különféle vallások vezetõi, kevés kivételtõl eltekintve, természetesen nem nézték jó szemmel az ilyen kutatásokat, mert veszélyeztetve érezték a hagyományos, konzervatív Istenképüket. A teofizikai megközelítés egyszerre erõsítette és gyengítette a vallási ideológiákat, mert igyekezett tudományos alapokra helyezni az Istentant. Ráadásul alaposan feladta a leckét a materialistáknak is, és ezért sok támadásnak volt kitéve mindkét fél részérõl.

Az egyetemen belül szerencsére nagyon liberálisak voltak az új kor eszmeáramlataival szemben, bár igyekeztek ezt nem nagy dobra verni. A GENGOD Istenprogramot éppen ezért senki sem nevezte néven az egyetemen belül, bár mindenki tudta, mire megy ki a játék. Az egyéb programokon dolgozó kollégák idõnként benéztek hozzájuk érdeklõdve, hol tartanak a virtuális paradicsom fejlesztésével. Ez volt ugyanis az Istenprogram általánosan elterjedt beceneve a tanszéken.

A létfizika legfrissebb eredményeinek felhasználásával megalkotott modell a teremtés folyamatát hivatott volna utánozni a kibertérben, mintegy bizonyítandó a legújabb tudományos elméleteket az univerzum keletkezésével és fejlõdésével kapcsolatban. Lendon, mint szakképzett kozmofizikus így került a professzor mellé és látta el õt a munkája során észrevételeivel, késõbb pedig saját gyártmányú unitjaival, melyeket a munka hevében agyalt ki a programhoz. Gyorsan összebarátkoztak õk ketten az évtizednyi korkülönbség ellenére, és éjt nappallá téve, lelkesen dolgoztak az okforrás megalkotásán.

A lét teofizika kiindulási alapja ugyanis egy olyan létezõ idõforrás volt, mely mint abszolút ok generálta magából az egész mindenséget, folyamatosan és végtelen változatosságban teremtve a megnyilvánulásokat. Ennek legfontosabb tulajdonságait már régen kidolgozták a kutatók, de gépre átültetni õket, és pláne egy használható programot alkotni belõlük még senkinek sem sikerült. Egészen mostanáig.

Wessmannéknek egy olyan algoritmust kellett kifejleszteniük, mely úgy mûködõképes a kibertérben, hogy semmilyen külsõ kapcsolata nincs más programokkal, tehát input és output nélküli. Csak saját magára támaszkodhat, magából, magában, magának kell meg - teremtenie mindent, amit csak lehet. Egy egész kis univerzumot a virtuális semmiben. Ez az okforrás az ekvitemporiális felülettel jellemezhetõ torroid geometria, a megnyilvánulatlan õs-paradicsom.

Az elsõ hat próbálkozásuk rendre kudarcot vallott, mert képtelenek voltak megoldani a program elindításához szükséges paraméterek összehangolását. A virtuális paradicsomba annyi tulajdonságot kellett belegyömöszölniük, több egymásba ágyazott ciklus keretein belül, hogy azzal megsértették magát a kiindulási axiómát. Az okforrásnak önfenntartónak kellett volna lennie, de eddig ezt sem sikerült megvalósítaniuk.

Ám most, hosszas kisérletezés és újrakezdés után végre elkészült a program. Tartalmazta mindazon jellemzõket, melyek a létezési axiómából következtek. Ez már garantáltan mûködõképes volt és megfelelt a létfizikusok elvárásainak. A gépben életre kelt az Isten.

- A kibertér elszigetelve - mondta Wessmann a képernyõt uraló feketeségre bökve. - Semmilyen külsõ behatás nem éri a forrást.

Idõtartam, forgás, ciklikusság, látens állapotú kettõsség és a belsõ instabilitás mind benne volt abban a torroid geometriában, ami most realizálódott a feketeség közepén. A forrás fehér volt, elmosódott felületû, de térhatású és sebesen örvénylett a tengelye körül. A két tudós meredten bámulta a képet, izgalmuk kezdett a tetõfokára hágni.

- Eddig a múltkor is eljutottunk - jegyezte meg Lendon. - Lássuk, képes lesz e megnyilvánulni.

- Még nem kapcsoltam be az egészet, ez csak az alapszoftver. Szemléltetésül. - Wessmann a terminálhoz fordult és bepötyögte az utolsó parancsot a gépbe.

Abban a pillanatban kivilágosodott a képernyõ, ahogy a forrás a belsõ instabilitásának köszönhetõen megdublázódott és elkezdte felfújni önmagát, eseményhorizontokat lehellve ki magából a végtelenbe. Az oldalsó kis képernyõn futó számláló, mely azt mutatta, hogy mekkora memóriát foglal el a HCM kapacitásából a GENGOD program, most megugrott. Õrületes sebességgel nõni kezdett a holografikus tárolóba kerülõ byteok száma és a futási sebesség egyre gyorsult.

- Ez igen! Áttörtük a bizonytalansági faktor határát! - lelkendezett Lendon a képernyõt elborító hullámtengert szemlélve. - Ez már a megnyilvánult állapota, az õskáosz! Azok ott a másodlagos források, a szimmetriarobbanás egyre teremti az újabbakat. Az emanációs taszítás felfújja az egészet.

Wessmann kifürkészhetetlen arccal nézte a folyamatot, aztán szelíden elmosolyodott.

- Nagy a jövés-menés igaz?

- Megcsináltuk Emory! Megcsináltuk! Hú...! És pont most nincs itt senki a fiúk közül, hogy lássa ezt az egészet!

- Majd késõbb megnézik a rögzítõrõl. Mi van a kölcsönhatásokkal? Ezek mind tardionok.

- Tágítsd a látómezõt úgy, hogy az egészet befoghassuk. Igen, ez itt már egy tachion, bár úgy saccolom nem éri el a szükséges sebességet. Már nem gyõzi a képernyõ, összeolvad az egész.

A kibertérben fortyogó kaotikus hullámkavalkád bonyolultsági foka mostanra elérte azt a szintet, hogy egyetlen hófehér fénygömbben látszottak összeolvadni az eseményterek és az õket generáló másolati források, ezért Wessmann újra nagyítani kezdte a képet, hogy belenézhessenek a káosz belsejébe.

- A forrásmásolatok száma elérte a milliós nagyságrendet, szépen tologatják egymást a hullámtérben. - kommentálta Lendon mutogatva.

- Látom, de ne hadonássz elõttem! Teremtõ tachiont látsz valahol? - Wessmann hiába forgatta a látómezõt, semmi ismerõset nem tudott kivenni a képen. - Meghaladtuk az egymilliárd byteot. A növekedés egyre gyorsul. Mit gondolsz, mikorra fogja számottevõ mértékben lelassítani a mûveleti sebességet?

- Talán tíz perc múlva, nem tudom. Be kell tartanunk az információmegmaradási törvényt, semmit sem emelhetünk ki a rendszerbõl. Mennyi szabad kapacitása van még a HCM-nek?

- Jelenleg 34%-on van. Ez máris több, mint amire a régi elektronikus Cray komputerek képesek voltak!

- Hát igen, ez itt a XXI. század! Micsoda szenzáció lesz, ha túlcsordul a HCM a paradicsomunktól! A jó öreg Smith professzor idegrohamot fog kapni, hogy lebénítjuk a hálózatot.

- Talán nem lesz rá szükség - Wessmann visszafordult a konzolhoz, és kinyitva egy másik alkalmazást utasította a gépet, hogy próbálja meg kiszámolni a túlcsordulás bekövetkeztének várható idõtartamát.

Lendon bámulta egy darabig az állandóan új formákat produkáló, önmagát sosem ismételõ hullámtengert, azután maga is leült az egyik terminálhoz és beindította a GENGOD-ot figyelõ, de attól független keresõprogramot. Mostanra meg kellett jelennie a rendszerben az elsõ stabil, önfenntartó okságsértésnek, ezt akarta megkerestetni a géppel.

- Körülbelül holnap délelõttre csordul túl a HCM - mondta kis idõ múlva Wessmann, és elégedett pillantást vetett a társára. - Találtál valami érdekeset?

- Meghiszem azt! - mutatta Lendon nyomban, ráközelítve a nagyképernyõvel a kiszemelt területre a káoszon belül. - Íme az elsõ téridõszimmetria. Oktaéder, öt virtuális forrás hat helyen. Ez jobbos csavarodású monász, benne több másodlagos oktaéderrel. És itt megjelennek a fotinók, a hét forrás nyolc helyen egy kockában! Mindjárt kész az univerzumunk! Már csak az anyag hiányzik.

- A neutron kialakulásához szükséges megfelelõ forrásrandevú bele fog telni még egy pár órába. - Wessmann felállt, a kijárat felé indult. - Elszaladok ebédelni, tartsd addig a frontot. Ha bármi történne, hívj a csipogóval.

*

Esteledett már, mikor megjelent a programban az anyag fraktálja. Addigra a HCM 57%-át foglalta le a GENGOD futtatása, és a memóriában lévõ adatmennyiség meghaladta a tíz harmincadik hatványát.

Wessmann és Lendon rendíthetetlen nyugalommal ültek foteljeikben és a kísérlet következményeirõl beszélgettek. Néha benézett hozzájuk a folyosókon cirkáló valamelyik biztonsági õr, egyébként senki sem zavarta õket.

- Ez az áttörés minden bizonnyal új lendületet ad majd a létfizikai kutatásoknak. És persze demonstrációs eszköznek sem utolsó. - állapította meg Lendon.

- Engem sokkal jobban érdekelnek a matematikai és a gyakorlati vonatkozások, mint a filozófiai következmények. - Wessmann a szakállát babrálta, szeme a képernyõt uraló színpompás képekre tapadt. - Talán kifejleszthetünk ebbõl olyan programokat, melyek hozzásegítenek a térugrás és az idõutazás megvalósításához. Aztán ott van a materializáció, a gondolatvezérléses, éterikus számítógép, meg a jó ég tudja mi minden. És talán levezethetõvé válik az n tényezõs bizonytalansági faktorú nyílt részhalmaz Balogh féle elmélete is.

- Vajon mit szólnak majd hozzá a keresztények? Meg a mohamedánok, a buddhisták és a többi vallásos fickó, hogy matematikai problémát csináltunk az Istenbõl?

- Azt talán még a HCM kártyavetõ jósprogramja sem tudná elõre megmondani! - vigyorodott el Wessmann jókedvûen. - Én mindenesetre egész éjjelre bent maradok. Te haza mégy aludni?

- Maradok - döntötte el határozottan a társa.

- No és mi lesz az esti flörttel? A kislány névjegykártyájáról megfeledkeztél?

- Húú... jó, hogy említed! Akkor mégiscsak megyek... de reggelre itt vagyok, Emory! - pattant fel Lendon megélénkülve, fölöttébb izgatottan.

- Menj csak Rob, és mulass jól! - intett még utána a professzor, magában somolyogva a fiatalember sietõs távozásán. Aztán eszébe jutott a felesége és lehervadt arcáról a mosoly.

Elõvette kabátzsebébõl a rádiótelefonját és lassan, elgondolkodva beütötte a megfelelõ számokat.

*

Hajnalodott, mikor Wessmann felébredt, nyögve tápászkodva fel a karosszékébõl, ahol valamikor éjfél után elnyomta az álom. A feleségével folytatott hosszú, metszõ hangú beszélgetés nem tett túl jót a hangulatának, egyedül a GENGOD program tudta csak felvidítani, mely változatlan sebességgel örvénylett és terebélyesedett a számítógép memóriájában.

Gyorsan csinált néhány fejkörzést, majd ellenõrizte a kiegészítõ terminálon futó jelzéseket. Az éjszaka folyamán az Istenprogram folyamatosan gyártotta magában a neutronokat, létrehozva mostanra az anyagi világot a virtuális teremtésen belül. A fotinók gerjesztésének köszönhetõen sok neutron elbomlott protonra és elektronra, megjelentek az elsõ hidrogén atomok, majd a csavarodott téridõben forgásba jövõ porfelhõkben megszülettek a csillagok.

A képernyõn egy galaxis formálódását figyelhette épp meg, kis felbontásban. Ez a kép már nem volt egészen monokróm, mert idõközben egy segédprogrammal színeket rendelt az egyes ponthalmazokhoz, hogy látványosabbá tegye õket.

Wessmann átballagott a konyhába, hogy készítsen magának egy kávét, majd az ablakhoz sétált a csészével. A keleti égboltra akkortájt kezdett felkúszni a Nap, álmos pillantásokat vetve a város gyorsan kihúnyó fényeire. Az egyetemi park teljesen néptelen volt, a rövidre nyírt füvön harmatcseppek fehérlettek. Hûvös volt az éjszaka.

- Professzor úr! Ön itt? - hallott egy meglepett kiáltást az ajtó felöl. Wessmann sarkon perdült, majdnem kiejtve kezébõl a kávéscsészét.

Az egyik biztonsági õr volt az, akinek a fia egykoron ide járt az egyetemre. Wessmann már nem emlékezett a férfi nevére, csak arra, hogy alighanem mexikói származású lehet.

- Jóreggelt. Bent maradtam éjszakára, egy fontos tesztelés kedvéért. Kér kávét?

- Köszönöm nem - mosolyodott el a férfi barátságosan. - Szóval mégiscsak igaz a hír, hogy a professzor úr rendszeresen itt marad esténként az õsparadicsom kedvéért!

- Való igaz, szoktam túlórázni, de ez volt az elsõ alkalom, hogy nem mentem haza - mentegetõzött Wessmann kényszeredetten.

- No és a kedves felesége mit szól hozzá? - érdeklõdött a biztonsági õr hamiskásan.

- Azt inkább nem részletezném - vonta össze a professzor a szemöldökét. Leült a konzol elé jelezvén, hogy nem kívánja folytatni a társalgást. Az õr mondott még valamit, aztán tovább sétált a folyosón.

Beletelt néhány percbe, mire Wessmann össze tudta szedni annyira a gondolatait, hogy ismét a munkájára koncentrálhasson. Az éjjeli õr szavai, mitagadás szíven ütötték. Felidézõdtek benne azok a szavak, amiket a feleségétõl hallott a telefonban, és arra gondolt, vajon mikorra fog elterjedni az egyetemen a válásuk híre. Sosem kedvelte az intézeten belül terjedõ pletykákat, pláne ha azok õróla szóltak. Tudta, sokan megszállottnak tartják, amiért mindenki másnál több idõt tölt a gép elõtt, még a nyári szünetben is, de nem érdekelte túlságosan. Neki a munkája volt az élete.

Némi tétovázás után a klaviatúrára fektette ujjait és sebesen gépelni kezdett.

*

Robert Lendon tíz óra után ért vissza a tanszékre, ábrándos képpel fütyörészve valami új slágert. Wessmannt a nagyképernyõ elõtt ácsorogva találta, amint egy szendvicset majszolt komótosan.

- Szép jó reggelt! Hogy állunk a paradicsommal? - állt oda mellé zsebre dugott kézzel, szemügyre véve a monitoron uralkodó képet. A világûr mélyfekete bársonyán örvénylõ galaxis fennséges látványa aztán belé folytotta a szót.

- Így - Wessmann lenyelte az utólsó falatot, odasétált a konzolhoz és lenyomott rajta egy gombot. - Épp idõben értél vissza, már csak pár percünk maradt a túlcsordulásig. A HCM telítettsége 99% - os, a memóriában tíz a negyvenkettediken byte információ perturbálódik eszméletlen sebességgel. Rövidesen lebénul a hálózat.

- Milyen látványt nyújt közelrõl ez a galaxis? - jött meg nagysokára Lendon hangja. - Már kezdem bánni, hogy leléptem az este, Emory. Mirõl maradtam le?

- Az univerzum születésérõl - mosolygott szélesen a professzor. - A számláló szerint a téridõ rendszerben kiépülõ galaxisok száma elérte a hétszáznegyvenezer nyolcvannyolcat!

- Vagyis annyit, ahány virtuális forrás kelti a neutront belülrõl! - tette hozzá Lendon szinte suttogva. - Lenyûgözõ! Amilyen fent, olyan lent! A csillagok körül kialakultak a bolygók?

- Ki - bólintott Wessmann. - És nem csak azok. Figyelj!

Mindketten a képernyõre meredtek, ahol gyors változások indultak meg idõközben. A GENGOD-ot figyelõ program elõször ráközelített a galaxisra, majd belehatolt és kiválasztott egy csillagot a milliárdnyi fénypont közül.

- Ez egy átlagos csillagrendszer. - kommentálta Wessmann. - Vagy egy tucatot megnéztem már ma délelõtt.

- Bolygók - állapította meg Lendon, amint kivehetõvé váltak a Nap körül keringõ parányi sárgolyók.

- A harmadikra közelítek rá, úgy néz ki vizes bolygó lesz - A professzor újabb utasításokat adott a gépnek, s közben aggódva figyelte a túlcsordulásjelzõ paneljét. Vajon lesz elég idejük vizsgálódni a kiválasztott égitesten, mielõtt leáll az egész? Õszintén remélte, hogy igen.

- Az is az! Óceánok! Nitrogén tartalmú légkör! Szárazföldek! - lelkendezett mellette a társa, és alig bírt megmaradni a foteljében. A képernyõt már teljesen kitöltötte a bolygó, belemerültek az atmoszférájába.

- A vízben egészen biztosan van élet, fél órája néztem meg. Porcos halak, cápák, medúzák és más lények úszkáltak benne. - Wessmann az egyik kontinens fölé irányította a fókuszt.

- Már a szárazföldet is meghódították, az a zöld ott egy erdõ lesz.

- Élet van a gépben! Igazi élet! - Lendon a fejét ingatta, hol a monitort nézte, hol a professzort.

- Ez felülmúlja a legvadabb álmaimat is.

- Most figyelj, a java még hátra van!

Egy település bukkant fel a látómezõben, közvetlenül a tengerparton. Egészen modern toronyházak, sûrû úthálózat, a tetõkön antennák, a kikötõben nagy acélhajók.

- Emberi lények. Hasonlóak hozzánk - mondta Wessmann elégedetten. - Ez a legvégsõ bizonyíték, hogy jó a programunk! Megfogtuk az Isten lábát Rob! Értelmes életet hoztunk létre a virtuáltérben!

- Nézzünk be valamelyik épületbe! - javasolta Lendon, hirtelen támadt ötlettõl hajtva. - Mondjuk abba az iskolaszerûségbe, ott a parkban!

Wessmann ráközelített a kérdéses épületre, és közben az a furcsa gondolat ötlött fel benne, hogy mintha látta volna már valahol ezt az egészet. A fókuszt óvatosan ráállította az egyik ablakra, majd belépett a szobába.

Egy számítógépteremben voltak. Villogó terminálok között ült két férfi, a falon függõ nagy képernyõt figyelték kitartóan. A monitoron egy okforrás örvénylett tisztán kivehetõen, majd elkezdett megnyilvánulni, felfúvódni.

- De hiszen... ezek azt csinálják, amit mi...! - nyögte elsápadva Lendon. Összenézett a professzorral, és meglátta szemében a felismerés szikráit.

- Igen - suttogta rekedten Wessmann. - Õk is a maguk Istenprogramján dolgoznak.

Hátuk mögött a konzolon ekkor sivított fel egy kijelzõ, tudtukra adva a HCM hálózat teljes túlcsordulását és lebénulását. A GENGOD program futása megszakadt, a kép a két tudóssal a számítógépteremben eltûnt a monitorról.

Eltelt néhány másodperc, majd a teremben ülõ két férfi egyszerre fordult meg, hogy hosszú pillantást vessen az ablakon túl ragyogó tiszta, azúrkék égboltra.