NNCL1200-4AAv1.0

Vonda N. McIntyre

Khan haragja

Star Trek

Jane-nek és Ólénak, szeretettel és nyimlókkal

Előhang

Hajónapló: Csillagidő 8130.5

Az Enterprise csillaghajó gyakorlaton, úton a Gamma Hydra felé. 14-es szektor, a koordináták: 22/87/4. Közeledünk a Semleges Zónához, minden berendezés működik.

Mr. Spock régi helyén, a kutatótiszt posztján ülve végigpillantott az Enterprise ismerős hídján. A tanulók -- minden állomáson egy, a személyzet gyakorlottabb tagjainak felügyelete alatt -- eddig jól ellátták minden feladatukat.

Jó csapat volt ez, és mind közül a legtehetségesebb az a fiatal tiszt, aki a kapitányi székben ült. Spock látványos eredményeket várt Saaviktól. A lány fiatal volt a rangjához képest, ám vele született rátermettségét csak még inkább kihangsúlyozta végtelennek tűnő munkabírása.

Spock egyetértőén hallgatta, amint hűvösen diktál a hajónaplóba. Saavik, az Enterprise parancsnoka, befejezte jelentését, és elraktározta a memóriában. Ha ideges is volt -- és Spock tudta, hogy bizonyosan az --, sikerült elrejtenie érzelmeit. Első parancsnoklása egyben vizsga volt, csakúgy, mint voltaképpen egész élete. Kevesen érthették volna ezt meg Mr. Spocknál jobban, hisz ők ketten sokban hasonlítottak egymásra. Saavik ereiben, ugyanúgy, mint neki, csak részben csordogált vulcani vér. De míg Spock másik szülője emberi lény volt, Saaviké romulán.

Mr. Sulu és Croy zászlós kezelték a kormányművet.

-- A tizennégyesből a tizenötös szektorba lépünk mondta a zászlós. -- Figyelem, most. -- Egy pillanattal lemaradt, de ez az információ nem volt olyan létfontosságú jelenlegi útjukon.

-- Köszönöm, kormányos -- válaszolta Saavik. -- Legyen kedves, állítson bennünket pályára a Semleges Zóna határvonala mentén.

-- Igenis, kapitány.

Sulu szótlanul figyelt, hagyta, hogy Croy maga végezze el a munkáját, és a saját hibáiból tanuljon. Az adatok átáramlottak Spock konzoljára.

Nem kerülte el a figyelmét, Saavik milyen jól halad a hagyományos társalgási fordulatok elsajátításában. Ezek bármily egyszerűnek tűntek is, Spock hihetetlenül nehezen birkózott meg velük. Még most is igyekezett inkább figyelmen kívül hagyni őket, hisz használatukat teljességgel logikátlannak érezte. Az emberek számára mégis mindennél fontosabbnak látszottak, segítségükkel a kommunikáció is könnyebbé vált ezekkel a lényekkel.

Spock kételkedett benne, hogy Saavik valaha is nagyobb melegséggel fogja használni eme kifejezéseket, mint ő tette, de a lány legalább képes volt leküzdeni kezdeti érdektelenségét, mely néha veszedelmesen súrolta a megvetés határát.

Saavik nyugodtan nézte a képernyőt. Esztétikusán elegáns megjelenése a japán selyemfestményekvisszafogott, ezoterikusán erőteljes stílusát idézte.

-- Kapitány -- szólt Uhura hirtelen --, jeleket fogtam a segélykérő csatornán. Nagyon halk...

Saavik gombokat nyomott le.

-- A kommunikációs állás a komputer segítségével fölerősítheti az adást.

Uhura gyakornoka pár másodpercre gyors munkába kezdett.

-- Kétségkívül segélykérő hívás, kapitány.

-- Kapcsolja rá a hangszórókra.

A kommunikációs tiszt engedelmeskedett.

-- Segítsetek, segítsetek. Itt a Kobajasi Maru, tizenkét parszeknyire az Altair VI-tól... -- A hangot elnyelte a sercegés. A gyakornok a homlokát ráncolta, és a kommunikációs konzol gombjaira csapott.

Spock figyelmesen fülelt. Habár a komputer fölerősítette, az üzenet még így is csak helyenként vált érthetővé.

-- ...gravitikus aknára, elvesztettük minden energiánkat. A vezérlőberendezések...

-- Gravitikus akna! -- mondta Saavik.

-- ...pajzs átszakadt, sok a sebesült. -- A jel-zaj arány úgy leromlott, hogy az üzenet végül teljesen érthetetlenné vált.

-- Itt a U.S.S. Enterprise -- szólt Uhura gyakornoka. -- Az adásuk rosszul fogható. Adják meg a koordinátáikat. Ismétlem: Adják meg a koordinátáikat. Hallottak?

-- Hallottuk, Enterprise. Tízes szektor...

-- A Semleges Zóna -- mondta Saavik.

Mr. Sulu figyelme a hangszórókról azonnal a műszerpultja felé fordult.

-- Segítség, Enterprise, szökik a levegőnk, tudnak segíteni? Tízes szektor... -- A hang erőltetett nyugalma kezdett szertefoszlani.

-Vettük, Kobajasi Maru... -- A kommunikációs gyakornok és Uhura is Saavikra pillantott, parancsokra várva.

-- Taktikai adatokat a Kobajasi MaruróL Kormányos, mit mutatnak a hosszú távú letapogatók?

Sulu Croyra nézett, akit láthatóan megzavartak a képernyőn megjelenő adatok. Olyan zűrzavar volt ez, amiből csak egy nagy tapasztalatokkal rendelkező tiszt csiholhatott ki bármi értelmet. Sulu maga válaszolt hát a kérdésre.

-- Nagyon keveset, kapitány. Magas koncentrációjú csillagközi por és gázok. Az ionizáció zavarja a letapogatok működését. Van egy fénypont, ami akár hajó is lehet... de éppúgy bármi más is.

A kilátóernyő megremegett. A kép egy hatalmas szállítóhajó szürrealisztikus formájának adta át a helyét, aztán ezt tervrajzok sora váltotta fel, egyik fedélzeté a másik után.

-Kobajasi Maru, harmadosztályú neutron-üzemanyag szállító, legénység nyolcvanegy fő, háromszáz utas.

-- Az ördögbe -- tört ki halkan Saavik. -- Kormányos? Sulu a gyakornokára pillantott, aki még mindig a komputer fölé hajolt, számításokba temetkezve. Croy gyorsan megrázta a fejét.

-- Útirány betáplálva, kapitány -- szólt Mr. Sulu, saját számításait írva a képernyőre.

Spock helyeslően nyugtázta, hogy Saavik megérti, mennyi segítségre számíthat beosztottjaitól.

-- Cél: a Semleges Zóna -- folytatta Sulu. Hangjában finom figyelmeztetés csendült.

-- Tisztában vagyok vele -- válaszolta a lány. Sulu bólintott.

-- Belépünk a Semleges Zónába: most. -- Védőpajzsot teljes energiára, Mr. Sulu! Rövid távú letapogatást, magas felbontással!

Spock fölvonta az egyik szemöldökét. Gravitikus aknákat ritkán telepítenek egyesével, ez így igaz, ám egy a letapogatok hatósugarát ennyire lecsökkentő parancs könnyen visszafelé is elsülhet. Másrészről viszont a hosszú távú letapogatok szinte használhatatlanok egy ionizált csillagközi gázfelhőben. Figyelmét ismét a kijelzőkre fordította.

-- Figyelem -- szólalt meg a komputer, elnémítva a segélykérő adást. -- Beléptünk a Semleges Zónába. Figyelem! Belépés tilos a Csillagflotta járműveinek. Figyelem...

-- Kommunikációs tiszt, azt hiszem, a hangszórókon á segélykérő jeleket illetné előny -- mondta Saavik.

-- Igenis, kapitány. -- Uhura gyakornoka változtatott a programozáson.

-- Figyelem, Az egyezmény, melyet Csillagidő szerint... -- A komputer hangja hirtelen elhalt. A recsegés visszatért, egy segélykérő irányadó halk és kísérteties dudaszavával pontozva.

-- A biztonsági erők körleteinek -- szólt Saavik. -- Egy egységet a fő transzporterhez.

-- Igenis, kapitány -- felelte Arrunja, a biztonsági erők parancsnoka.

-- Lehet, hogy át kell majd szállniuk a sérült hajóra, Mr. Arrunja -- folytatta Saavik. -- Fogy a levegőjük, az életbentartó rendszereik leálltak.

-- Az űrruhákat leellenőriztük, kapitány. A McCoynak a hídon asszisztáló segédorvos sietve megnyitott egy kommunikációs csatornát.

-- Híd a gyengélkedőnek -- szólt. -- Dr. Chapel, orvosokat kérünk a fő transzporterhez. Mentőakció a sérült hajóra. Űrruhák kellenek, és valószínűleg plusz oxigén is.

McCoy elégedetten nyugtázta a fiatal lány gyors reakcióit.

-- Egy perc múlva képkapcsolat. Két perc a randevúig.

-- Elülső képet a kilátóernyőre!

A nyersanyagszállító sematikus ábrája eltűnt, a helyét olyan sűrű és ragyogó csillagmező foglalta el, mely könnyedén elnyomta volna bármilyen hajótest sápadt fényét. Az ionizáció keltette interferencia csíkjai szabdalták szét a képet.

-- Előkészíteni a transzportereket! Mr. Arrunja, nagyon kevés az információnk a sérült hajóról. Készüljenek föl a túlélők fogadására. De... -- Saavik szünetet tartott, hogy kihangsúlyozza utolsó parancsát -- ...senki se szálljon a Kobajasi Maru fedélzetére fegyvertelenül.

-- Igenis, kapitány.

-- Egyeztessék a kormányossal a védőmező-nyitást az átsugárzáshoz.

-- Igenis.

Spock halvány villanást fedezett fel egész a letapogató hatósugarának peremén. A segélykérő adás halk kiáltásai váratlanul elhallgattak, csupán a csillagközi energiamezők sustorgását hagyva maguk után.

-- Kapitány, a Kobajasi Maru jelei teljesen eltűntek! -- A letapogatók három klingon cirkálót jeleznek -- szólalt meg Spock minden érzelemtől mentes hangon. -- Koordinátáik: nyolcvanhét fok, mínusz tizenkét fok. Gyorsan közelednek.

Szinte kitapinthatóan megnőtt egy pillanat alatt a feszültség a legénység fiatalabb tagjaiban.

Saavik szemöldökét ráncolva pördült meg a székében, de aztán gyorsan rendezte vonásait.

-- Mindenki harci készültségbe! -A riadócsengő fölsivított. -- A képernyőre a plusz nyolcvanhetes és mínusz tizenkettes koordináták képét! Növelni a letapogatok hatósugarát! Mr. Croy, ott van az a sérült hajó, vagy nincs ott?

A kilátóernyő képe a három klingon cirkáló baljóslatúan közeledő alakjára összpontosított.

-- Fogalmam sincs, kapitány. A klingon hajók nyilván zavarják a le tapogatóinkat.

-- Kommunikáció?

-A klingonoktól semmi, kapitány, a mi adásainkat pedig zavarják.

-A klingonok támadópályára álltak, nulla egész hetvenötön -- szólt Spock.

Saavik alig tétovázott: -- Térváltás, hatos sebességfokozat -- mondta.

-- Nem hagyhatja így itt a Kobajasi Marut! -- fakadt ki dr. McCoy.

-- Négy újabb klingon cirkáló nulla-nullán -- jelentette Spock. Egyenesen előttük. Ha hatos sebességfokozaton indulnak ebbe az irányba, fotontorpedók zárótüzébe futnak.

-- Törölje a hatos sebességfokozatot, Mr. Croy. Kitérő hadművelet, nulla és mínusz kilencven. Gyorsítómotorokat zéró sebességváltozásra. Képernyőt nulla-nullára. Dr. McCoy -- mondta Saavik, anélkül, hogy hátrafordult volna --, az Enterprise nem képes túlmanőverezni hét klingon cirkálót. De azért gyorsabbnak gyorsabb. Ha teljes sebességen elég messzire elcsaljuk őket, utána még mindig előbb visszaérhetünk...

-- És megmenthetjük a túlélőket, mielőtt a klingonok beérnek minket -- fejezte be dr. McCoy. -- Hmm.

-- Választanunk kell, legyen-e egy parányi esélyünk is a megmentésükre, vagy egyáltalán semmi -- mondta Saavik. -- Már ha ugyan létezik az a sérült hajó. Egyelőre azonban nem zárhatom ki ennek a lehetőségét.

A kilátóernyőn is föltűnt a szemből közelítő négy klingon hajó, aztán az Enterprise olyan hirtelen változtatott irányt, hogy a hídon még a szintetikus gravitáció ellenére is megérezték a gyorsulást.

-- Mr. Sulu, Mr. Croy, állítsák célra a fotontorpedókat! Tüzet... -- Szünetet tartott, és Spock eltöprengett, vajon a lány gyermekkori tapasztalatai -- a „harcolj vagy halj meg" igazsága -- ebben a vészhelyzetben nem fordítják-e szembe a szabályzattal, és a Föderáció közismert béketörekvéseivel. -- Tüzet csak akkor nyissanak, ha ők ránk lőnek!

-- Igenis, kapitány. -- Sulu a mellette ülő fiatal zászlósra pillantott. Croy keze ökölbe szorult a tüzelőgombok fölött. -- Nyugi -- szólt Sulu csöndesen. A zászlós összerezzent, aztán kényszeredetten lazított a szorításán.

Újabb fényfolt tűnt fel a letapogató kijelzőjén:

-- Ellenséges cirkálók előttünk. -- Egy harmadik hajóraj iramodott feléjük, elállva új útirányukat.

Saavik halkan mormolt valamit egy olyan nyelven, amit Spock nem ismert különösebben, de a hangsúlyból egyértelműen átkozódásra következtetett.

Ekkor a klingonok lőni kezdték az Enterprisét.

- Tüzet nyiss! -- kiáltotta Saavik.

A kilátóernyő szemfájdító ragyogással villant föl, még mielőtt a sugárzásérzékelők, válaszul az ellenséges támadásra, lecsökkenthették volna a kép fényerejét. A becsapódott energia töménységét a védőpajzs nem volt képes fölfogni. Spock tiszta erőből kapaszkodott, hogy a robbanás pörölycsapása odébb ne lódítsa, Sulu azonban kirepült a székéből. A fedélzetnek csapódott és némán elterült. McCoy és a segédorvos leszáguldott a lépcsőkön és melléje térdelt.

-- Mr. Sulu! -- kiáltotta McCoy. Trikordere néma maradt. -- Spock, meghalt.

A vulcani nem válaszolt.

-- Gépház! -- szólt Saavik.

-A fő energiaellátót találat érte, kapitány -- válaszolt Scott, a főgépész.

Saavik ököllel csapott le a kapcsolókra, átadva a vezérlést a kormányos posztjának. Elfoglalta Sulu helyét. Croy azon igyekezett, hogy elég adatot gyűjtsön a torpedók kilövéséhez.

Saavik fejben végezte el a számításokat, beütötte a billentyűzeten, átadva őket Croy állásának is, miközben a gépházban Scottal beszélt.

-- Tartalékenergiára kapcsolunk, Mr. Scott. Fölkészülni a tüzelésre... most. -- És lőtt. Az egyik klingon cirkáló épp akkor tüzelt az Enterprise-ra, amikor Saavik torpedója eltalálta. A robbanás hatására a hajó váza beroskadt, aztán ezerfelé repült szét, mindezt néma csöndben. A lökéshullám azonban teljes erővel csapódott az Enterprise-nak. A kilátóernyő ismét fölizzott, majd elsötétedett a találat dühödt sugárzásának özönében.

-- Elveszítjük a tartalékenergiát, kapitány, és a védőpajzsot is vele! -- kiáltotta Scott. -- A hajó nem bír ki még egy...

Az elektronikából kitörő sugárzás sikolya elvágta Scott figyelmeztetését. Az üldöző ellenséges cirkálók beérték a Csillagflotta hajóját. Közelről tüzet nyitottak rá. Az Enterprise megrázkódott. Uhura a korlátnak vágódott, és a földre zuhant. McCoy ellépett Sulu élettelen testétől, és a kommunikációs tiszt mellé térdelt.

-- Uhura... Uhura... Ó, istenem -- suttogta.

Saavik ismét tüzet akart nyitni a klingonokra, de semmi sem történt.

-- Mr. Scott, minden energiát a fegyverrendszerekhez; ez az egyetlen esélyünk.

-Mr. Scott... megsebesült... -- felelte a helyettese. Hangját a kárjelentések és orvosi segélykérések áradata oltotta ki.

-- Környezetszabályzók elpusztultak.

-- Életbentartó rendszer leállt.

-- Gravitáció-generátorok akadoznak.

McCoy átkozódva ordított a hajó kommunikációs rendszerébe:

-- Dr. Chapel, segítségre van szükségem a hídon! Dr. Chapel! Chris!

De a gyengélkedőről semmi válasz nem érkezett.

Saavik még egyszer utoljára megérintette a fotontorpedó élesítőberendezését, gyengéden, megfontoltan, de ismét rá kellett döbbennie, hogy semmi sem történik.

-- Nem jut energia a fegyverrendszereknek, kapitány szólalt meg Spock. Érezte, gyengülni kezd a gravitáció. Tulajdonképpen egyáltalán nincs energiánk; a tartalékcellák utolsó cseppjeit éljük fel éppen.

Az ellenséges hajók körülfogták őket, egy áthatolhatatlan sokszög csúcspontjaiban elhelyezkedve. A kilátóernyő utolsó, szeszélyes felvillanásaiban Spock még látta a végső támadást.

Egyszerre nyitva tüzet fézereikkel, a cirkálók nyers energiaburokba vonták az Enterprise-t. Spock szinte érezte, mint árad szét a sugárzás a hajótestben. Megmarkolta a karfát.

Konzolja az arcába robbant.

Esés közben még hallotta a szökő levegő panaszos sziszegését, azt a hangot, amely oly sok űrvándor utolsó élménye lehetett az idők folyamán.

Saavik a kormányos műszerfalába kapaszkodva igyekezett ellenállni a hajó rázkódásainak, és épp időben fordult meg ahhoz, hogy lássa, amint Mr. Spock összerogy. Egy pillanatra azt kívánta, bárcsak újra tíz éves lehetne, és üvölthetne dühében, bosszúszomjában. Dr. McCoy Spock felé küzdötte magát, de sosem ért oda; a hajó rángásai leverték a lábáról. Fölkiáltott, és nyögve összecsuklott.

Saavik fölállt. A hajója, élete első parancsnoki megbízatása, holtan lebeg az űrben, legénysége vesztét az ő alkalmatlansága okozta. Megnyitotta a belső kommunikációs csatornát, pedig azt se tudta, működik-e még egyáltalán.

-- Készítsék elő a mentőkabinokat! -- szólt. -- Mindenki hagyja el a hajót! -- Aktiválta a híradó-bóját, és kilőtte az űrbe. Az is az ő kudarcát tanúsítja majd, javára csupán annyit írva, hogy magára vállalta a felelősséget.

-- Mindenki hagyja el a hajót! -- ismételte meg.

1. fejezet

A képernyő előtt ülő James T. Kirk admirális a fejét csóválta. Halkan fölnevetett, de sokkal inkább az emlékek hatására, semmint azon, amit látott.

-- Jól van -- szólt. -- Nyissák ki.

A videokonzol előtti fal kettévált és föltárult, mogulé előtűnt az Enterprise lerombolt hajóhídja. Kirk fölállt és besétált. Maró füst égette a szemét, de a nagy teljesítményű szellőző-berendezés máris megkezdte a levegő tisztítását. Óvatosan átlépkedett a műszerek szétszóródott darabjain, dr. McCoy testén, és megállt Saavik hadnagy előtt. A lány rezzenéstelenül állta a tekintetét.

-- Megkérhetem, hogy ossza meg velem a tapasztalatait, admirális úr?

-- Nos, hadnagy, én úgy tapasztaltam, a klingonok sosem ejtenek foglyokat.

Saavik arckifejezése megkeményedett. Kirk hátat fordított neki, a romhalmazt tanulmányozta.

Velem is ez történhetett volna, gondolta. És majdnem meg is történt már, nem egyszer, ráadásul korántsem szimulátorban.

-- Jól van, emberek -- mondta. -- A mókának vége. -- Fölpillantott a híd fölső szintjére. -- Spock kapitány?

Spock könnyedén talpra ugrott. Széttört üveg cserepei szóródtak a padlóra, és megcsikordultak csizmája alatt.

-- Növendékek, eligazításra -- szólt.

A legénység fiatal tagjai fölálltak, és a kijárat felé indultak, még mindig bénultan a gyakorlat élethűségétől. A személyzet tapasztaltabb része szintén fölkászálódott, feledve halálát illetve súlyos sebeit, nevetve és tréfálkozva.

Uhura kiegyenesedett, és lesöprögette egyenruhájáról a megpörkölődött szigetelés-darabokat. Sulu is megfordult, aztán lassan fölült.

-- Nagyobbat repültem a szokásosnál, vagy talán csak öregszem? -- nyögte. Talpra kászálódott.

Dr. McCoy elnyúlt a fedélzeten, oldalán fekve, fejét a kezére támasztva. Kirk megállt fölötte.

-- Vajákos, gyógyítsd meg magad. -- McCoy megbántott arcot vágott.

-- Csak ennyi a mondanivalód?

-- A Csillagflotta tisztje vagyok, nem színikritikus -- felelte Kirk.

-Pff!

-- Kár, hogy ön nem szakács -- mondta Mr. Sulu az admirálisnak.

-- Szakács? Miért pont szakács?

-- Remek füstölt ripacspecsenyét csinál -- felelte Sulu, faarccal.

Jim Kirk nevetni kezdett.

-- Még hogy ripacs! -- Fakadt ki dr. McCoy. -- Én másodikos koromban a színjátszókör sztárja voltam!

-- És mellé körítésnek -- folytatta Sulu a legalázatosabb pincérhangon -- talán egy kevés héjában főtt díszletet tálaljunk? Úgy sokkal könnyebben rágható. -- Dr. McCoy hangjának hátborzongató imitációjával kiáltott föl: -- Mr. Sulu! Mr. Sulu! Ó, istenem, Spock, meghalt!

McCoy esdeklőn emelte szemét a mennyezet felé, aztán nem bírta tovább. Ő is nevetni kezdett. A fölső hídról Spock karba tett kézzel figyelte őket.

McCoy kitörölte szeméből a könnyeket.

-- Mr. Sulu, ön eltúlozza a dolgot.

-- Ez a költői szabadság -- felelte Sulu.

-- Ha már szóba került a költői szabadság, a drámai hitelesség, meg a többi -- komolyodott el McCoy --, elég keményen ért földet. Nincs semmi baja?

-- Nincs, de talán újraprogramozták ezt a szimulációt? Nem emlékszem, hogy régen is így meggyötörtek volna, mielőtt megöltek.

-- Hozzáadtunk egy-két apróságot -- válaszolta Kirk. A hatás kedvéért. -- Újra Saavik felé fordult, aki ugyanolyan érzelemmentes arccal figyelte kis közjátékukat, mint Spock. -- Nos, hadnagy, itt marad a süllyedő hajón?

Az az érzése támadt, a lányt súlyos gondolatok közül zökkentette ki. Választ nem kapott, de nem bánta, hisz a kérdése végül is pusztán költői volt.

-- Ez a szimuláció fölöttébb hatásos -- közölte Saavik. -- Annak is szántuk. -- Kirk észrevette, hogy a lány

most is ugyanolyan magabiztos és nyugodt, mint amikor a szimulátorba lépett, míg a többi növendék izzadva, és rendezetlenül tántorgott ki.

-- De megkérdőjelezem a valósághűségét.

-- Úgy gondolja, hatásos a szimuláció, ugyanakkor mégsem valósághű? -- kérdezte Kirk.

-- Igen, uram. -- A lány rendíthetetlensége mégsem volt olyan tökéletes, amilyennek mutatni akarta; Kirk látta, mint gyülemlik föl benne a harag. -- Tapasztalatai szerint milyen gyakran küldenek a klingonok tíz cirkálót a Csillagflotta egyetlen hajója után?

-- Hadnagy -- felelte Kirk, hangjában némi éllel --, azt akarja ezzel mondani, hogy ez a gyakorló-szimuláció tisztességtelen?

A lány mély lélegzetet vett, de meg se rezdült az admirális pillantása alatt.

-- Igen, egyenesebben kellett volna fogalmazzak. Nem hiszem, hogy a szimuláció tisztességesen méri fel a parancsnoki képességeket.

-- Miért?

-- A körülmények semmi esélyt nem hagynak a sikerre. Jim Kirk elmosolyodott.

-- Saavik hadnagy, mit gondol, akik a forgatókönyvet kidolgozták, és akik azelőtt átestek ezen a teszten, sosem jöttek rá, hogy nincsen esély a győzelemre?

A lány válaszra nyitotta a száját, aztán megtorpant és fölvonta a szemöldökét.

-- Nem, admirális -- szólalt meg lassan. -- Beismerem, ez a lehetőség nem jutott eszembe.

-- Olyan helyzettel szembesítettük, amiből nem kerülhet ki győztesen. Egy parancsnoknak ezzel is számolnia kell.

Saavik elfordult.

-- Ez sem jutott még eszembe. -- Látszott, csak nehezen ismeri el.

-- Mostanra már nagyon jól tudja, hadnagy, hogyan is viszonyuljon az élethez. De az is fontos, hogyan viszonyul a halálhoz, nemdebár?

-- Én... -- A lány elhallgatott, mintha nem bízna magában, hogy a helyes választ adja-e.

-- Gondolkodjon el rajta, hadnagy -- mondta Kirk. Gondolkodjon csak el. És most elmehet. -- Azzal ő is elindult kifelé. A, lépcső tetején dr. McCoyjal találta szembe magát.

-- Neked meg mi bajod?

-- Ugye ennél kegyetlenebb már nem is lehetnél? szólt a doktor halkan.

Kirk elfintorodott.

-- Alaposan meg kell tanulniuk a leckét, doktor, ahhoz, hogy a helyünkbe léphessenek. Nem tarthatjuk a gyeplőt örök időkre mi a kezünkben. A száguldozás a kozmoszban a fiatalság szórakozása.

Végigcsikorgott a padlót borító törmeléken, és eltűnt a folyosón.

Uhura bosszúsan szólalt meg:

-- Hát ezzel meg mit akart mondani?

McCoy vállat vont, aztán megcsóválta a fejét. Uhurával együtt hagyták el a helyiséget.

Saavik egyedül ült első parancsnoksága romjai közt. Tudta, hogy azonnal jelentkeznie kell eligazításra... de annyi mindent kellett még átgondolnia.

Jim Kirk nehézkesen cammogott az eligazító terem felé. Fáradtnak érezte magát, lehangoltnak, óriási súlyként nehezedett rá az imént látott fiatalok sugárzó önbizalma. Talán saját sorsának viszontagságai bírták rá, hogy mindenáron megpróbálja megingatni, szétzúzni magabiztosságukat? McCoynak mindenképp igaza volt: túl keményen bánt Saavik hadnaggyal.

Befordult egy sarkon, és hirtelen Spock állt előtte, karba tett kézzel, a falnak támaszkodva.

-- Hát te nem haltál meg? -- kérdezte Kirk.

Egy pillanatra már-már azt hitte, Spock elmosolyodik. A vulcani azonban időben visszafogta magát.

-- A kadétjaid érdemjegyeire vagy kíváncsi, vagy csak úgy lézengsz itt?

-- A vulcaniak nem szoktak lézengeni -- felelte Spock.

-- Sőt, olyan szörnyű jellemhibákat sem szoktak beismerni, mint a kíváncsiság.

-- Úgy gondolod, admirális? Ha ettől jobb véleménnyel leszel a jellememről, beismerem, némileg kíváncsi vagyok.

-- Még meg se tartottam az eligazítást, és te máris a véleményemet akarod. -- Újra elindult a folyosón, és Spock csatlakozott hozzá.

-- Mintha emlékeznék a Csillagflotta egyik admirálisára, aki ezeket az utólagos eligazításokat „átkozott időpazarlásnak" nevezte -- szólt Spock. -- Nagyon erősen hitt benne, hogy a tettek fontosabbak a szavaknál.

-- Csakugyan? -- kérdezte Kirk. -- Nem rémlik, hogy ismerném. Biztos valami forrófejű alak lehet.

-- Igen -- felelte lassan Spock. -- Igen, olykor meglehetősen forrófejű volt.

Kirk összerezzent a múlt idő hallatán.

-- Spock, a te növendékeid elpusztították a szimulátort, és téged is vele.

-- Ha a Kobajasi Maru teszt kerül sorra, általában teljes zűrzavar a végeredmény. -- Elhallgatott, Kirkre pillantott, aztán folytatta. -- Te magad háromszor is elvégezted ezt a gyakorlatot.

-- Na ne! -- vágta rá Kirk tettetett rémülettel. -- Tényleg?

-- Tényleg. Méghozzá, hogy udvariasan fogalmazzak, igen egyéni megoldással.

-- Akkor egyéni volt -- mondta Kirk. -- Azóta viszont, azt hiszem, többen megpróbálták már.

-- Hozzátehetjük, hogy sikertelenül. Ez a megoldás egyébként sosem születhetett volna meg egy vulcani agyában.

Jim Kirk hirtelen megundorodott a régi idők fölemlegetésétől. Gyorsan témát váltott.

-- Ha már vulcaniakról beszélünk, a védenced első osztályú kadét. Talán kissé túl sok benne az érzelem...

-- Ne feledkezz meg az örökségéről, Jim, és ami még fontosabb, a családi hátteréről. Természetesen sokkal érzékenyebb, mint... mint mondjuk én.

Kirk nem tudta visszatartani a nevetését.

-- Sajnálom, Spock. A hadnagy bámulatosán magabiztos, ha az ő korához és tapasztalataihoz mérjük. Csak tréfának szántam. Beismerem, elég gyenge volt, de mostanában jobbra nem telik tőlem. -- Sóhajtott. Tudod, a taktikája talán még be is vált volna, ha nem vetjük be azt a plusz támadó klingon hajórajt. -- Megállt az eligazító terem előtt. -- Hát...

Amikor belépett volna, Spock utána nyúlt. Keze megállt a levegőben, még mielőtt Jim Kirk vállát elérte, de már a gesztus is elég volt. Az admirális visszafordult.

-- Valami nyomaszt téged -- mondta Spock. Kirköt meghatotta az aggodalma.

-- Valami... -- felelte. Szívesen elmondta volna Spocknak, akárkinek, de nem tudta, hogy kezdjen hozzá. És persze várt rá az eligazítás. Nem, ez nem a megfelelő pillanat. Megfordult, és belépett az eligazító terembe.

Ezek a kölykök...

Némán várták Kirk admirálist, idegesen, de lelkesen. Saavik hadnagy egy pillanattal az után érkezett, hogy Kirk leült; Spock, ismét szokásos, szenvedélymentes arcát felöltve, csöndesen bejött, és a terem leghátsó sarkába húzódott. Jim Kirk erős kísértést érzett, hogy berekessze a beszélgetést, még mielőtt elkezdődött volna, de a szabályzat megkövetelte az eligazítást; jelentést is kell írnia róla...

Semmi másra nem jut már a figyelmemből, gondolta. Szabályzat és papírmunka.

Megnyitotta a diskurzust. Vagy ezerszer végigcsinálta már. A szokásos protokoll szerint minden növendékkel, a legfiatalabbal kezdve, egyenként beszélte meg, mit tett volna, ha ő a hajó parancsnoka. Ezen a napon is hasonlóképpen ment, bár Kirk kívülről tudta már az összes választ. Az egyik ragaszkodott volna az előírásokhoz, és nem lép be a Semleges Zónába. A másik egy űrkompot küldött volna be felderítésre. Kirk elfojtott egy ásítást.

-- Saavik hadnagy -- szólalt meg végül --, szeretne még valamit hozzátenni? Újabb gondolatokat?

-- Nem, uram.

-- Egyáltalán semmit?

-- Ha szembekerülnék ugyanazzal a helyzettel, én ismét ugyanúgy járnék el. Talán ezúttal mások lesznek a körülmények. Nem látom értelmét, hogy nyilvánvaló dolgokkal untassam önt.

Kirköt elborzasztotta, hogy ennyire látszik rajta az érdeklődés hiánya. Meglehetősen érdes hangon reagált.

-- Ugyanazt csinálná, ha tudja is, hogy ez egyet jelent a hajó és a legénység pusztulásával?

-- Csak azt tudom, egyet jelenthet, admirális úr. Ha nincs rá bizonyítékom, hogy a Kobajasi Maru csupán illúzió, ugyanúgy válaszolnék a segélykérő hívására.

-- Hadnagy, ismeri ön Rickover paradoxonjait?

-- Nem, uram, nem ismerem.

-- Hadd mondjam el a prototípust. Egy hajó fedélzetén van, egy vitorlás óceánjáróén. Az elsüllyed, és maga egy mentőtutajon találja magát még egy emberrel. A tutaj megsérült. Egyetlen emberrel talán fönt maradhat, de kettővel nem. Hogy igyekezne meggyőzni a társát, hogy engedje át önnek a tutajt?

-- Nem tenném -- felelte a lány.

-- Nem? Miért?

-- Először is, nagyon jól úszom.

Az egyik növendék felkuncogott. A hang azonnal elhalt, amint a társa kő nyékkel oldalba bökte.

-- A vízben -- folytatta Kirk egyre nyersebb hangon -- ott nyüzsögnek a legvérszomjasabb cápák.

-- Cápák, admirális?

-- Földi állatok -- szólalt meg Spock a terem hátuljából. -- Porcoshalak osztálya.

-- Úgy van -- mondta Kirk. -- És ezek épp nagyon-nagyon éhesek.

-- A válaszom akkor is ugyanaz.

-- Ó, igazán? Maga a Csillagflotta kiképzett tisztje. Tegyük föl, hogy a másik személy teljesen írástudatlan, nincs családja, élete legnagyobb részét börtönben töltötte, és sosem végzett olyan munkát, amit egy alacsonyabbrendű robot ne láthatott volna el helyette. Akkor mi van?

-- Sohasem kérnék meg, parancsot sem adnék, és rábeszélni se próbálnék egy civilt, hogy áldozza föl az életét helyettem.

-- De az ön kiképzésébe rengeteget fektettünk. Nem gondolja, tartozik annyival a társadalomnak, hogy megóvja magát, későbbi feladatainak betöltése érdekében?

A lány összevonta magasra ívelő szemöldökét.

-- Ön így gondolja, admirális úr?

-- Ez nem az én vizsgám, hadnagy. A magáé. Komoly kérdést tettem fel önnek, és amit felelt, azt visszataszító álszerénységnek is gondolhatnám.

Saavik mérgesen állt föl.

-- Azt kérdezte tőlem, megóvnám-e magam későbbi feladataim betöltése érdekében. Akkor hadd kérdezzem meg én, mik azok a feladatok? Az ön meghatározása szerint az, hogy megóvjam magam a későbbi feladatok betöltése érdekében! Ez az állítás tehát önmagába záródik, és egyben saját igazolása is. A legteljesebb mértékben erkölcstelen! Egy igazságos társadalom -- és ha nem tévedek, a Föderáció annak tartja magát -- egyetlen célból tart fönn csupán hadsereget: hogy megvédje polgárait. Ha azonban elkezdünk úgy gondolkodni, hogy egyeseket „érdemes" megóvni, másokat meg nem, ha magunkat túl fontosnak tartjuk életünk kockáztatásához, azzal saját célunkat áruljuk el. Megszűnünk a társadalom szolgálói lenni. Zsarnokokká válunk! -- Előrehajolt, ujjai az előtte álló szék támlájának feszültek.

-- Ez ugye erős meggyőződése önnek, hadnagy?

A lány fölegyenesedett, sápadt bőre egészen vulcani színezetet öltött.

-- Ez a véleményem a témáról, uram.

Kirk a beszélgetés kezdete óta először mosolyodon el: nagyon hosszú idő óta most érezte magát először igazán elégedettnek.

-- És meg kell mondjam, kitűnően védte meg az álláspontját, hadnagy. Sosem hallottam még, hogy valaki ilyen hatásosan forgatta volna ki ezt a problémát.

A lány ismét összevonta a szemöldökét, a többféleképpen is értelmezhető kijelentést latolgatva. Láthatóan úgy döntött végül, hogy bóknak veszi.

-- Köszönöm, uram. -- Azzal leült megint.

Kirk is visszaereszkedett a székébe, és az egész osztályhoz intézte szavait.

-- Ez volt az utolsó szimulációs vizsga. Ha a hivatal ugyanolyan hatékony, mint eddig, a jegyeiket holnap előtt nem kapják meg. De azt hiszem, annyit igazin elárulhatok... egyiküknek sincs oka aggodalomra. Elmehetnek.

Egy néma pillanat után az egész társaság talpra ugrott, majd a beszéd és a nevetés kirobbanó morajában kitódult az ajtón.

-- Istenem -- suttogta Jim Kirk, -- Olyanok, akár a tengerár. Az egyetlen kivétel Saavik volt. Zárkózottan, magányosan állt föl és sétált ki.

Spock figyelte, ahogy az osztály kivonul.

-- Igazad volt -- szólalt meg Kirk. -- Sokkal érzékenyebb, mint egy vulcani.

-- Megvan az oka rá. A körülményekhez képest még így is bámulatosán visszafogott.

Spock a legkevésbé sem várt volna Saavik hadnagytól a sajátjához hasonlóan tökéletes önkontrollt. Úgy hitte, az emberek és a romulánok egyaránt képtelenek uralkodni érzelmi kitöréseiken. Spock azonban vulcaniak között nevelkedhetett. Korán elsajátította az önkontrollt. Saavik életének első tíz évét azzal töltötte, hogy megpróbált életben maradni egy romulán kolónia könyörtelen söpredéke közt.

-- Csak azt ne mondd, hogy haragszol, amiért ilyen kegyetlenül fölbosszantottam -- mondta Kirk.

Spock csupán fölvonta egyik szemöldökét.

-- Nem, hát persze, hogy nem haragszol -- folytatta Kirk. -- Micsoda buta kérdés.

-- Ismered Saavik hadnagy élettörténetét, admirális? -- Elgondolkozott, vajon Kirk miért pont azt a bizonyos problémát vetette föl a lánynak. Ennél jobban nem is választhatott volna, akár szándékosan tette, akár véletlenül. A kolóniát, amelyen Saavik élt, kudarcnak könyvelték el; a romulán hadsereg (ami elválaszthatatlan a romulán kormánytól) úgy döntött, hogy megszűnteti. Véghez is vitték az evakuációt. Mindenkit kimentettek.

Mindenkit, kivéve az öregeket, betegeket, zavarodottakat... és egy kis csapatnyi félvér gyermeket, akiknek még a létezését sem ismerték el.

A hivatalos romulán álláspont tagadta, hogy romulánok és vulcaniak egyesüléséből technológiai beavatkozás nélkül egészséges utód jöhet világra, így aztán az ott hagyott gyermekek szerintük nem is léteztek. Ez csupán politikai állásfoglalás volt, mely, annyi máshoz hasonlóan, egyáltalán nem egyezett a valósággal.

Valójában a romulánok és a vulcaniak fejlődésvonala csak az utóbbi néhány ezer évben vált el. A genetikai eltérések csupán apróságokra korlátozódtak. Ám a néhány ezer éves kulturális eltérések már olyan szakadékot alkottak, mely áthidalhatatlannak tűnt.

-- Félig vulcani és félig romulán -- válaszolta Kirk. Van még valami, amit tudnom kellene?

-- Nem, ennyi elegendő. Haszontalan kérdés volt, elismerem. -- Kirk nagy megrázkódtatást okozott neki, de a lány jól viselte. Spock nem látta értelmét, hogy az admirálisnak olyasmiket meséljen el, amikről Saavik még vele is csak ritkán beszélt. Ha a lány úgy döntött, teljesen levetkőzi a múltját, ezt a döntést neki is tiszteletben kell tartania. Ő maga utasította vissza az antigén-tesztet, amivel megtalálhatták volna vulcani szülőjét. Ez nagy akaraterőre vallott, ugyanakkor megfosztotta őt a családjától, sőt, még azt sem tudhatta, apja és anyja közül melyik volt vulcani, s melyik romulán.

Egyetlen vulcani család sem tartott igényt rá.

Ismerve a körülményeket, Spock csak csodálni tudta azt a jóképességű, önmagán uralkodni tudó személyiséget, melyet Saavik gyermekkori éhező, dühödt, barbár énjéből formált. Azért se hibáztathatta, hogy szüleit éppolyan mértékben elutasította, amennyire azok is megtagadták őt. Elgondolkozott, vajon a lány ráébredt-e már, miért hajtja magát olyan kegyetlenül, miért akar mindenáron olyasvalakiknek bizonyítani, akik ezt sohasem tudhatják meg, de nem is érdekli őket. Talán egy napon megérti, hogy maga előtt kell helytállnia, és megszabadul az utolsó béklyóktól is, amik a múltjához láncolják.

-- Hmm, igen -- mondta Kirk, visszarántva Spockot gondolataiból. -- Már emlékszem, a vulcaniak közismertek haszontalan kérdéseikről.

Spock úgy döntött, jobb lesz, ha témát változtat. Fölemelte a csomagot, amit még az eligazításra indulás előtt vett magához. Kissé kényelmetlenül érezve magát átnyújtotta Kirknek.

-- Mi ez? -- kérdezte Jim.

-- Születésnapi ajándék -- felelte Spock. Jim elvette tőle, a kezében forgatta.

-- Honnan a csudából tudtad, hogy születésnapom van?

-- A dátumot nem nehéz megszerezni.

-- Úgy értem, miért...? Na mindegy, felejtsd el, buta kérdés volt. Köszönöm, Spock.

-- Talán előbb ki kéne nyitnod; hátha nem nyeri meg a tetszésedet.

-Biztosan megnyeri... de tudod, mit mondanak: A szándék a fontos. - Végigcsúsztatta ujjait a gondosan hajtogatott papír széle mentén.

-- Valóban hallottam már ezt a szólást, és többször meg akartam kérdezni -- mondta Spock, hangjában őszinte kíváncsisággal --, ha tényleg a szándék a fontos, miért bajlódnak az emberek az ajándékkal is?

Jim fölnevetett.

-- Erre nincs jó válaszom. Azt hiszem, ez is példázza a távolságot ideáljaink és a valóság közt.

A tárgyat csak papírba csomagolták, minden ragasztás vagy átkötés nélkül. Miután megvette az ajándékot, Spock elhaladt egy apró pavilon előtt, ahol egy idős asszony csupán a papin hajtogatva gyártott mindenféléhez egyszerű, mégis gyönyörű csomagolást. Spock egy ideig lenyűgözve figyelte munkájának bámulatos geometriáját és topológiáját, aztán megkérte, csomagolja be a Jimnek szánt meglepetést.

A papír egyetlen érintésre szakadás nélkül szétnyílt. Jim megpillantotta, mi van benne, és súlyosan egy székre zökkent.

-- Talán mégiscsak a szándék a fontos -- mondta Spock.

-- Nem, dehogy!. Te jó ég, ez gyönyörű. -- Egy ujjal végigsimított a bőrkötésen, aztán két kezébe fogva a könyvet kinyitotta, finoman, lassan, vigyázva a gerincére.

-- Csak a közelmúltban tudtam meg, mennyire kedveled a régiségeket -- mondta Spock. Ezt a kedvtelést furcsamód meg tudta érteni, miután egyszer végiggondolta. Egy könyv például magában foglalta a kézművesség minden hibáját és varázsát; az együttes hatást pedig különösképp kielégítőnek találta.

-- Köszönöm, Spock. Nagyon tetszik. -- Hagyta, hogy néhány oldal ellapozódjon, és elolvasta a regény első sorát. -- „Azok voltak a legjobb idők; azok voltak a legrosszabb idők..." [Dickens: Két város regénye. Ford. Karinthy Frigyes] Hmm, ezt valamiféle üzenetnek szántad?

-- A szöveget nem -- felelte Spock --, és a könyvvel is csak annyit üzenek, boldog születésnapot. Erre akár vonatkozhatna is a „legjobb idő".

Jim kezdte kényelmetlenül érezni magát, kerülte Spock pillantását. A vulcani azon töprengett, hogy egy ajándék, ami először olyan kellemes meglepetést okoz, hogy válthat ki aztán ennyire ellentétes hatást. Megint az az érzése támadt, Jim Kirk valami miatt mélységesen boldogtalan.

-- Jim...?

-- Köszönöm, Spock, nagyon köszönöm -- mondta Kirk, elvágva a vulcani mondandóját, figyelmen kívül hagyva annak kérdő hangsúlyát. -- Komolyan. Nézd, tudom, hogy vissza kell térj az Enterprise-™. Holnap találkozunk.

Azzal sarkon fordult, és elment.

Spock fölvette a dombornyomása csomagolópapírt, és visszahajtogatta eredeti alakjára, a levegő köré.

Elgondolkozott, vajon képes lesz-e valaha is megérteni az emberi lények viselkedését?

2. fejezet

Ügyeleti napló: Csillagidő 8130,4. SZIGORÚAN TITKOS

Bejegyzés Pavel Csekov parancsnok, az ügyeletes tiszt által. A U.S.S. Reliant hamarosan pályára áll az Alfa Ceti VI körül. Itt folytatjuk kutatásunkat egy olyan bolygó után, mely megfelelne a Genezis-kísérlet bázisául. Ez már a tizenhatodik, amit meglátogatunk. Eddig minden próbálkozásunk, hogy egy valamennyi feltételnek eleget tevő helyet találjunk, kudarcot vallott.

A Reliant -- a legénysége, nem túl hízelgőén, inkább csak „vén szatyornak" nevezte -- az űrön át az Alfa Ceti, és annak húsz apró, lakatlan, megkülönböztethetetlen, felderítetlen bolygója felé suhant. Pavel Csekov, aki éppen ügyeletet adott az öreg hajó hídján, befejezte naplóbejegyzését, és kiadta a parancsot a komputernek, hogy zárja le.

-- A napló teljes, kapitány -- szólt aztán.

-- Köszönöm, Mr. Csekov. -- Clark Terrell hátradőlt a kapitányi székben. -- Beérkeztek a szonda adatai az Alfa Cetiről?

-- Igen, uram. -- Csekov rákötötte az adatbankot a kilátóernyőre, hogy Terrell kapitány belenézhessen, ha akar. A kép egyelőre az Alfa Ceti VI-ot mutatta. A bolygó lassan forgott előttük, felszínét piszkossárga kavargás takarta el. Atmoszférájában az uralkodó anyagok különböző nitrogén- és kénoxidok voltak, a talajt borító homokot pedig évmilliók alatt őrölte-fújta ki az orkánszerű szél a bolygómag szikláiból.

Az Alfa Ceti VI-tól igazán senki nem várhatta, hogy életet hordozzon a hátán. Hu a. Reliant legénysége szerencsés, ez a bolygó minden elvárásuknak megfelel.

Már éppen ideje, gondolta Csekov. Szükségünk lenne egy kis szerencsére.

Az induláskor is számított rá, hogy az út unalmas lesz, de legalább rövid és könnyű. Milyen nehézséget okozhat olyan bolygót találni, amin nincsen élet? Most, több hónappal később, már úgy érezte, csapdába esett egy unalmas, végtelen és képtelen küldetésen. Rengeteg élettelen bolygóval találkoztak ugyan, de a megfelelő méretűnek kellett lennie, egy bizonyos fajta csillag körül keringhetett, a bioszférán belül, méghozzá egy lakatlan naprendszerben; efféle planétára nem is olyan egyszerű rábukkanni. Megvizsgáltak tizenöt ígéretesen kopár világot, de valamivel mindegyik túllépte a kísérlet szigorúan megszabott paramétereit.

Csekov halálra unta magát. És vele együtt az egész legénység.

A. Reliant először olyan bolygókat keresett föl, amelyeket legalább felületesen átvizsgáltak korábbi kutatócsoportok, de most már egyre messzebbre kalandozott, ezekre a helyekre csak ritkán jutottak el -- ha egyáltalán jártak erre -- legénységgel ellátott föderációs hajók. Csekov végigkutatta ugyan a számítógép adatbankját információk után az Alfa Ceti-rendszerről, de egyetlen hivatalos bejegyzés sem került elő, csupán egy automata szonda ősrégi jelentése. Kissé meglepődött, hogy egyáltalán talált valamit, aztán átsuhant a fején a gondolat, hogy mintha hallotta volna már ezt a nevet. Az Alfa Ceti VI ugyanazért került a Genezis jelöltjeinek listájára, amiért a szonda látogatása utáni hatvan évben senki sem törődött vele: a lehető legérdektelenebb bolygó volt. Terrell kivetítette a szonda adatait a kilátóernyő egyik sarkába, és melléjük illesztette az idefelé jövet gyűjtött újabb információkat.

-- Már értem, Pavel, mire mondta, hogy vannak eltérések -- szólt. Elgondolkodott a látottakon, és rövidre nyírt, göndör, fekete szakállába túrt.

A szonda adatai húsz bolygót jeleztek: tizennégy kisebb, sziklás belsőt, három gázóriást és három távoli pályán keringőt. A. Reliant azonban közeledésekor csupán tizenkilencet észlelt, köztük csak tizenhárom belsőt.

-- Azóta utánanéztem, kapitány -- mondta Csekov --, és két lehetőséget látok. Az Alfa Cetit az egyik legkorábbi szondánk tanulmányozta: ezek nem mindig produkáltak teljesen megbízható adatokat, és azok archiválása is meglehetősen felületesen történt. Az is lehetséges, hogy a rendszer ment át valamiféle változáson a szonda ittjárta óta.

-- Nem hangzik túl valószínűnek.

-- Hát, nem, uram. -- Hatvan év csillagászati értelemben véve elenyészően kis idő; annak esélye, hogy ezalatt jelentősebb változás álljon be, nagyon kicsi. -A szondák igen gyakran tévednek, kapitány.

Terrell rápillantott, és elvigyorodott.

-- Úgy érti, míg mi azt hisszük, hogy egy csupasz kőgolyó felé tartunk, ott talán kies vidékek várnak?

-- Bozsemoj! -- fakadt ki Csekov. -- Istenem, remélem, nem. Nem, uram, újabb letapogatásaink megerősítik az előzőeket. Sziklák, homok, mérgező atmoszféra.

-- Háromszoros hurrá a mérgező atmoszférának! szólalt meg Mr. Beach, és a hídon mindenki fölnevetett.

-- Száz százalékig egyetértek, Mr. Beach -- mondta Terrell. -- Állítson pályára minket!

Néhány órával később, már az orbitális pályán, Csekov figyelmesen szemlélte a kilátóernyőt, erősen remélve, hogy ez a csúf kis bolygó lesz végre az, amit keresnek. Megelégelte,már ezt az utat. Túl kevés volt a munka, és túl sok a szabadidő, amivel nem tudtak mit kezdeni. Ez paranoia és depresszió forrása lett, mely utazásuk utóbbi részében már egyre riasztóbb méreteket öltött. Alkalmanként elgondolkodott rajta, vajon beosztása erre a hajóra nem volt-e több rossz szerencsénél. Netán büntetésül szánták valami gondatlanságáért, vagy a parancsnokságnál tett szert rosszakaróra...?

Igyekezett meggyőzni magát, hogy ez bolondság, ráadásul, ha sokat hajtogatja, még maga is elhiszi, így keserítve meg saját életét.

Különben is, ha ez büntetés, annak csak úgy van értelme, ha a többiek is hasonló okból kerültek ide. Egy bajkeverőkből álló legénység tagjai közt azonban előbb-utóbb felüti fejét az elégedetlenség és a kiábrándultság; de ezen a hajón nyoma sem volt ilyesminek. Legalábbis, míg nem rendelték őket ennek a képtelen feladatnak az elvégzésére.

Terrell kapitánynak mellesleg makulátlan volt a híre, nem tartozott a parancsnokoknak ahhoz a fajtájához, akiket előszeretettel kárhoztatnak már előre leírt legénység vezénylésére. Halk beszéd és barátságosság jellemezte. Ha az eredménytelen kutatás hetekké majd hónapokká nyúló napjai nyugtalanították is, rossz hangulatából semmit sem mutatott ki. Nem volt egy James T. Kirk, de...

Talán ez a bajom, gondolta Csekov. Az utóbbi időkben túl sokszor jutnak eszembe az Enterprise-on töltött régi szép napok, és azokat vetem össze azzal, amit most csinálok. Pedig a kettő igazán nem összehasonlítható.

Persze akkor mi igen?

-- Standard pálya, Mr. Beach -- szólt Terrell kapitány.

-- Standard pálya, uram -- felelte a kormányos.

-- Mit mutat a felszín vizsgálata?

-- Semmi változás, kapitány.

Csekovnak ekkor egy jel tűnt fel a képernyőjén, amit, ha megteheti, legszívesebben letagadott volna.

-- Kivéve...

-- Ó, ne -- nyögött föl valaki.

A legénységnek valamennyi hídon tartózkodó tagja Csekov felé fordult, és különböző fokú hitetlenséggel, zavarodottsággal illetve gyűlölettel meredt rá. A híd felső szintjének túloldalán a kommunikációs tiszt iszonyú átkot mormolt maga elé.

Csekov lenézett Terrellre. A kapitány begörbítette a hátát, aztán nyugalmat erőltetett magára.

-- Csak azt ne mondja, hogy talált valamit -- szólalt meg. Fölkelt, és fölsétált a lépcsőkön, megnézni Csekov adatait.

Hát mégis ott van benne a feszültség, gondolta Csekov. Még benne is.

-- Csak egy kisebb energiaáram -- mondta, megpróbálva tompítani a felfedezése okozta csapást. -- Még nem jelenti szükségszerűen azt, hogy biológiai aktivitás is folyik odalent.

-- Ezt már sokszor hallottam -- válaszolta Terrell. Mik az esélyei, hogy a berendezés állítódott el?

-Az előbb ellenőriztem, uram -- mondta Csekov. Kétszer is. -- Ezt az utólag hozzáfűzött megjegyzést azonnal megbánta.

-- Talán csak valami pre-biotikus dolog -- szólt közbe Beach.

Terrell fölkuncogott.

-- Ugyan már, Stoney. Ezt is megtárgyaltuk már számtalanszor. Ha összeírnánk, Marcusnak mivel szemben vannak ellenérzései, a pre-biotikus állapotba történő beavatkozás magasan a lista élére kerülne.

-- De ez talán csakpre-pre-biotikus -- mondta Beach szárazon.

Ezúttal senki sem nevetett.

-Jól van, kapcsoljanak össze dr. Marcusszal. Legalább fölvetjük neki az áttelepítés ötletét. Még egyszer.

Csekov a fejét rázta.

-- Ön is tudja, mit fog felelni.

A Regulus I Űrlaboratórium fedélzetén dr. Carol Marcus homlokát ráncolva hallgatta Terrell kapitány jelentését a Reliant által eddig gyűjtött adatokról.

-- Tudja, mi a véleményem a pre-biotikus rendszerek megzavarásáról -- mondta. -- Nem tartozik a kedvenc ötleteim közé. A hosszú távú...

-- Dr. Marcus, a hosszú táv, amiről ön beszél, az több millió év!

-- Kapitány, több millió évvel ezelőtt mi is pre-biotikusak voltunk. Hol lennénk most, ha valaki arra jár, amikor a Föld még egy vulkanikus pokolfészek volt, és azt mondja: „Hát, ebből sohase lesz semmi, piszkáljunk bele"?

-- Valószínűleg most nem gondolkoznánk rajta -- felelte Terrell.

Carol Marcus elvigyorodott.

-- Pontosan így van. Kérem, ne vesztegesse az idejét azzal, hogy megpróbál meggyőzni, mert ez nem lehet vita tárgya.

Figyelte a férfi reakcióját; az egyáltalán nem örült a hallottaknak.

-- Kapitány, a programnak még vagy három hónap kell, hogy fölkészüljön a következő fázisra. Semmiféle kényszer nincs tehát, hogy gyorsan meg kéne találni a kísérlet színhelyét... -- Elhallgatott. Clark Terrell, akit szinte semmi sem hozott ki a sodrából, most úgy látszott, mindjárt elkezdi szálanként kitépkedni göndör, csinosan őszülő fekete haját. -- Rosszat szóltam, ugye?

-- Doktor, hosszú ideje keressük már azt a helyet, ami minden követelményüknek megfelel. A legénységem bármely másikkal fölvenné a versenyt a Csillagflottában. Jó emberek mind. De ha még három hónapon át kell folytatnunk ezt, a végén föllázadnak. Az egyszerű unalommal még csak elbánnak, de ez már fölér egy bénulással!

-- Értem -- mondta Marcus doktornő.

-- Nézze, mi van akkor, ha ezek az adatok egy evolúciós folyamat végét jelzik, nem a kezdetét? Mi van, ha csupán néhány mikroba készül kipusztulni? Az utolsókat rúgja? Akkor beleegyezne az áttelepítésbe?

-- Nem tehetem -- felelte az asszony. Eddig szórakozottan rágcsálta a hüvelykujja körmét, de most hirtelen abbahagyta. Kissé öreg vagy már, Carol, a körömrágáshoz, gondolta. Legalább akkor leszokhattál volna róla, amikor betöltötted a negyvenet.

Talán majd ha ötven leszek, felelte magának.

-- Hát semmilyen esélyt nem hagy a kompromisszumra? -- kérdezte Terrell mérgesen.

-- Várjon, kapitány -- válaszolta az asszony. -- Sajnálom, nem úgy gondoltam, amit mondtam. Ne higgye, hogy nem adnám meg szívesen az engedélyt. A saját környezetük által veszélyeztetett fajok nem ritkák. Megvan a megfelelő fórum, amely eldönti, ezeket áttelepíthetjük-e, és a megfelelő hely, ahová abban az esetben szállíthatjuk.

-- Egy mikrobaállatkert, mi?

-- Nem csak mikrobákról van szó, de nagyjából ez az elgondolás.

-- Mégis, milyen intervallumról beszélünk? -- kérdezte Terrell óvatosan.

-- Úgy érti, meddig kell várniuk, míg a veszélyeztetett fajok albizottsága áldását adja?

-- Így értettem.

-- Általában gyorsan meghozzák a döntésüket, mert ha nem, már úgyis túl késő. Mersze dokumentációra van szükségük. Miért nem mennek le, és néznek körül?

-- Már indulunk is!-

-- Nem akarok hamis reményeket táplálni önökben tette hozzá Marcus doktornő gyorsan. -- Ha akárcsak egy pre-biotikus kolóniát is találnak, egyetlen pszeudomembrános formációt, vagy akár egy víruskezdeményt, a játszmának vége. Másrészről, ha megőrzésre szoruló evolúciós zsákutcára bukkannak, nem csak a Geneziskísérlet helyét találták meg, de valószínűleg kitüntetést is kapnak.

-Én az előbbivel is megelégszem -- mondta Terrell.

A képernyő elsötétült.

Carol Marcus fölsóhajtott. Azt kívánta, bárcsak a Reliant fedélzetén lenne, hogy a legénységen tarthassa a szemét. A Genezisen végzett munkája azonban éppen legkényesebb szakaszához ért; muszáj volt itt maradnia. Clark Terrell eddig semmivel nem cáfolt rá a bizalmára. Persze nyilvánvalóan egyáltalán nem rajongott az ötletért, hogy a laboratórium kifutófiúját játssza. Filozófiailag a legkevésbé sem érdekelték a Genezis-telephely kiválasztásának azon feltételei, amelyekhez ő már csak etikailag is kötve érezte magát. Az asszony el tudta képzelni, mit gondol róla és a laboratórium kutatószemélyzetéről a Reliant legénysége: elefántcsonttornyukba zárkózott tojásfejűek, kémcsőzsonglőrök, megrögzött álmodozók. Megint sóhajtott.

-- Anya, miért hagyod, hogy rád húzzák a vizes lepedőt?

-- Hello, David -- válaszolta. -- Nem is hallottalak bejönni.

A fia csatlakozott hozzá a kommunikációs konzolnál.

-- Egyszerűen lusták -- mondta.

-- Csak unatkoznak. És ha olyasmire bukkantak, aminek valóban nem árt az áttelepítés...

-- Ugyan már, anya, ez a katona-mentalitás. „Amit ma kiirthatsz, ne halaszd holnapra!" Ha új élet indult épp fejlődésnek ott...

-- Tudom, tudom -- vágott közbe Carol. -- Én magam írtam a feltételeket, emlékszel?

-- Hé, anya, nyugi. Klappolni fog minden.

-Azt hiszem, ez a bajom. Tényleg klappol majd minden, és én egy kicsit félek attól, ami akkor történni fog.

-- Csak az történik, hogy Newtonnal, Einsteinnel és Surakkal együtt fognak emlegetni...

-- Inkább Darwinnal, és halálom után legalább annyit támadnak majd.

-- Figyelj, ahhoz, hogy piszkálódni kezdjenek, meg se kell várniuk a halálodat.

-- Kösz szépen! -- felelte Carol tettetett haraggal. -- Nem tudom, mit várhatnék másoktól, ha a saját egyetlen gyermekem sem mutat egy csöppnyi tiszteletet.

-- Semmi kétség, hálátlan gazember vagyok. -- Gyorsan megölelte az anyját. -- Vacsora után beszállsz egy bridzspartiba?

-- Talán... -- Az asszonyt még mindig a Terrellel folytatott beszélgetés foglalkoztatta.

-- Ja -- mondta David. -- Ahányszor a Csillagflottával kell üzletelnünk, én is ideges leszek.

-- Olyan nagy a kockázat... -- tette hozzá Carol halkan.

-- Minden valamirevaló felfedezés magában rejti a lehetőséget, hogy borzalmas fegyverként használják föl.

-- Atyavilág, ez ismerősen hangzik -- mondta Carol. David elvigyorodott.

-- Nem véletlen, ezt hajtogatod nekem már húsz éve. -Aztán komolyra váltva hozzátette: -- Csak afelől kell átkozottul megbizonyosodnunk, hogy a hadsereg nem veszi el tőled a Genezist. Biztos lehetsz benne, hogy páran megpróbálják majd. Például az a nagyra nőtt kiscserkész, akivel egy ideig jártál...

-- Ide figyelj, öcskös -- vágott közbe Carol --, Jim Kirkre sok mindent mondhatsz... de kiscserkész soha nem volt. -- A fiával akart a legkevésbé Kirkről beszélni. A dossziéra mutatott, amit David szorongatott. -- A tegnap éjszakai anyag?

-- Igen, most dobta ki a gép. -- A dossziéból röntgenmikroszkópos felvételek kerültek elő, és megkezdődött a munka.

Jim Kirk közelebb húzta az olvasólámpát, kényelmetlenül fészkelődön a nappaliban a heverőn; a Spocktól kapott könyvet hol a szeméhez emelte, hol kartávolságra tartotta. Bármivel próbálkozott is, látása nem bírta elkülöníteni az apróra nyomtatott betűket. Csak fáradt vagyok, gondolta.

Valóban az is volt. De nem ezért nem tudta elolvasni a szöveget.

Finoman becsukta a könyvet, lerakta maga mellé az asztalra, és hátradőlt a díványon. Teljesen tisztán látta a képeket a szemközti falon, még annak az erotikus, fekete-fehér Kvern-műnek a legapróbb vonalait is, amely büszkeségeinek egyike volt. A kis rajzot nagyon régen szerezte, már az Enterprise-on is a kabinja falán lógott.

Régiségei között volt egy pár idegen műalkotás is, amiket más világokon gyűjtött be, de legjobban saját kultúrájának relikviáit szerette, különösen a viktoriánus Angliából származókat. Eltöprengett rajta, vajon Spock tudta-e ezt, vagy az első kiadású Dickens-kötet csupán véletlen egybeesés.

Spock és a véletlen? Fölháborodna, ha hallaná. Jim elvigyorodott.

Csak az elmúlt tíz évben győzte le a régiségek szépsége, a személyes tárgyak gyűjtése és koloncként magával hurcolása iránt érzett ellenszenvét. Rég volt már, mikor, ha úgy tartotta kedve, egyetlen kézitáskával odébbállhatott, vissza se nézve. Néha azt kívánta, bárcsak visszatérnének azok az idők, de most már lehetetlen volt. Admirális lett belőle. Túl sok felelősség szakadt a nyakába.

Megszólalt az ajtócsengő.

Jim döbbenten ült föl. Elég késő van már látogatóba jönni.

-- Szabad -- szólt. A lakás érzékelői hangjára működésbe léptek. Leonard McCoy lépett be mosolyogva, keze tele csomagokkal.

-- De doktor -- szólt Jim meglepetten. -- Miféle hibás transzporter sugárzott pont az én küszöbömre?

McCoy pózba vágta magát.

-- „Quidquid id est, timeo Danaos et dona ferentis" -- szavalta.

-- Hogy mondod?

-- Hát, így hangzott az eredeti. Manapság az emberek csak azt mondják: „Óvakodj a romulánoktól, ha ajándékot hoznak." Nem egészen ugyanaz, de ideillőnek tűnt, ha figyelembe vesszük... -- beletúrt az egyik csomagba, és előhúzott egy kékes fényű folyadékkal telt üveget: ezt. Boldog születésnapot. -- Átadta Jimnek az ormótlan, aszimmetrikus palackot.

-- Romulán sör...? Öreg, ez a lehető legillegálisabb...

-- Csakis orvosi célokra veszem igénybe. Ne légy álszent!

Jim a címkére sandított. -- Kétezerkétszáz... nyolcvanhárom?

-- Elég sokáig érlelik. Na add ide.

Jim átnyújtotta, kinyitotta a tálalóként befogott Viktória-kori cseresznyefa szekreter üvegezett ajtaját, és kivett két söröskorsót. McCoy mindkettőt telítöltötte.

-- Csak képzelődöm, vagy tényleg füstölög? -- McCoy fölnevetett.

-- Ahogy ezt a főzetet ismerem, lehet, hogy mindkettő.

-- Jiméhez koccintotta a korsóját. -- Egészségünkre. -- Azzal nagyot kortyolt.

Jim óvatosan nyalt bele. Régóta nem ivott romulán sön, de fejbeverő hatását még nem felejtette el.

Elektromosan sugárzó fénye mindent elárult: az első korty csapása olyan volt, mintha a hatóanyagok emésztőrendszerét átugorva egyenesen az agyát vennék célba.

-- Hű -- csak ennyit mondott. Megint belekortyolt, immár nagyobbat, kiélvezve mind az ízt, mind a hatást.

-- Most nyisd ki ezt! -- McCoy átadott egy másik csomagot, amely barna papírzacskó helyett aranyszínű díszburokban lapult.

Jim elvette, forgatta a kezében, aztán megrázta.

-- Nem merem. Mi ez? -- Ismét belekortyolt a sörbe, ezúttal alaposan, és bizonytalan kézzel bontogatni kezdte a fényesen csillogó anyagot. Különös: Spock ajándékát nem volt ilyen nehéz kibontani délután. Egy végtelenül vicces gondolat suhant át az agyán.

-- Csak nem egy tribli? -- Elnevette magát. -- Vagy valami klingon csempészáru...

-- Egy újabb régiség a gyűjteményedbe -- felelte McCoy. -- Egészségedre! -- Megemelte a korsóját, és ivott.

-- Gyerünk, Öreg, áruld már el! -- A csomag egyik végét sikerült kibontania.

-- Nem, ki kell nyitnod.

Bár kezdte már úgy érezni, mintha kesztyűt viselne, Jim kemény, pókforma tárgyat tapintott ki. Föladta a próbálkozást, hogy egy darabban szedje le a papírt, fogta és letépte.

-- Tudom már, mi ez, egy... -- Lepillantott az arany és üveg együttesére, majd McCoyra nézett, végül ismét az ajándékra. -- Hát... nagyon kedves.

-- Négyszáz éves. Nem sokat találsz még ép lencsékkel.

-- Öö, Öreg... mégis, mi ez?

-- Szemüveg.

Jim ismét belekortyolt a sörébe. Talán ha utoléri McCoyt, azt is képes lesz megérteni, miről beszél.

-- A szemedre -- magyarázta a doktor. -- Majdnem olyan jó, mint a Retinax-5...

-- Hisz a Retinaxra allergiás vagyok -- vágta rá Jim dühösen. Miután a doktor meggyőzte, milyen remekül helyreállítja majd az a szer a szeme ruganyosságát, borzasztó ideges lett, mikor rájött, hogy a szervezete nem képes azt elviselni.

-- Pontosan! -- McCoy újratöltette mind a két korsót. -- Boldog születésnapot.

Jim észrevette, hogy a szemüveg szétnyílt. Hajlított aranydrót kötött össze két üveg félkörívet, kétoldalt pedig kampók kapcsolódtak hozzájuk.

-- Na, nézd csak, így ni. -- McCoy egy-egy kampót csúsztatott Jim füle mögé. A görbe drót az orrán nyugodott, szeme előtt tartva az üvegdarabokat. -- Ilyen egy szemüveg. Ó, és csak viccnek szántam, hogy a lencsék is régiek. Direkt a te szemedhez készültek.

Jimnek eszébe jutott egy kép egy antik könyvből. Lejjebb eresztette a szemüveget az orrnyergén.

-- Ez az -- mondta McCoy. -- Nézz rám a pereme fölött. Most nézz le, a lencséken át! Ezzel kényelmesen tudsz majd olvasni.

Jim végre elrendezte magán a szemüveget, követte McCoy utasításait, és meglepetésében pislogni kezdett. Fölvette Spock könyvét, kinyitotta, és az apró, nyomtatott betűket immár tisztán látta.

-- Ez bámulatos! Öreg, nem is tudom, mit mondjak... -Mondd azt: „Köszönöm"!

-- Köszönöm -- ismételte Jim engedelmesen.

-- És most igyunk még egyet. -- McCoy a palackot korsóikba ürítette.

Leültek és ittak. A romulán sör szokásos hatása nem maradt el. Jim egy kicsit úgy érezte magát, mint az első súlytalansági gyakorlaton -- émelygett a gyomra, és teljesen összezavarodott. Nem jutott eszébe semmi, amit mondhatna, bár a csönd egyre súlyosabban nehezedett rájuk. Néhányszor úgy tűnt, McCoy mindjárt beszélni kezd, de mindig meggondolta magát. Jimnek az az érzése támadt, nem szívesen hallaná, amit a doktor most mondani készül. A korsójába meredt. Úgy látszik, lassan elhatalmasodik rajta a paranoia. Hiába tudta, hogy ennek oka nagyrészt az ital, ettől nem oldódott benne a feszültség.

-- A fenébe, Jim -- szólalt meg McCoy hirtelen. -- Mi az ördög a bajod? Mindenkinek van születésnapja. Te miért kezeled úgy a tiéd, mintha temetés volna?

-- Hát ezért jöttél át? -- csattant föl Jim. -- Semmi szükségem rá, hogy kioktass.

-- Akkor mit akarsz? Miért ülsz itt egymagádban a születésnapodon? És nehogy megint azzal „a szórakozás az ifjúságnak való" című szöveggel gyere nekem! Ez baromság, te is jól tudod. Az egésznek semmi köze a korhoz. Inkább ahhoz, hogy naphosszat egy komputerkonzol előtt gubbasztasz, ahelyett, hogy a hajóddal a galaxist járnád!

-- Kímélj meg az ilyen költői szónoklatoktól. A munkámat végzem...

-- Egy frászt. Nem lett volna szabad föladnod az Enterprise-t a Voyagerrel való találkozás után.

Jim megint ivott a romulán sörből, azt kívánva, bárcsak az a kezdeti könnyed lebegés tovább tartott volna. Most már rájött, miért is nem szokott rá erre az italra. Az eleinte érzett elégedettség majdnem kárpótolta az embert az utána kövedíező depresszióért. Majdnem, de nem egészen.

Szomorkásán fölkuncogott.

-Ja, nagy kalóz lehettem volna, Öreg.

-- Ez is baromság. Ha csak egy szót is szólsz, kénytelenek lettek volna újra állományba helyezni.

-- Aligha van egy olyan vezérkari tiszt a Csillagflottánál, aki ne repülne szívesebben, mint hogy egyik adatbankból a másikba gyömöszöli a bájtokat.

-- Mi most nem általában a Csillagflotta vezérkari tisztjeiről beszélünk, hanem James T. Kirkről...

-- ...aki széles körben bizonyos fokú hírnévre tett szert. Nem volna tisztességes erre hivatkozni...

-- Jim, az etika szép dolog, de te keresztre feszíted magad érte!

-A szabályok és rendelkezések...

-- Csak arra jók, hogy elbújj mögéjük.

-- Ó, igen? És mégis, ki elől bujkálok?

-- Saját magad elől... admirális.

Jim magába fojtotta ingerült válaszát. Hosszú szünet után aztán így szólt:

-- Van egy olyan sanda gyanúm, hogy bármennyire szeretném is, ezzel még nem értél jó tanácsaid végére.

-Jim, nem tudom, mi hajt engem inkább, hogy az orvosod vagyok, vagy hogy a barátod. Szerezd vissza a hajódat. Szerezd vissza, mielőtt tényleg megöregszel. Mielőtt magad is a gyűjteményed részévé válsz.

Jim fölkeverte korsója alján az ital maradékát, aztán fölnézett, és pillantása találkozott McCoyéval.

A szél kis híján ledöntötte a lábáról Csekovot, amint a transzportersugár védelmező fala megszűnt körülötte. Az Alfa Ceti VI a legrémesebb, legbarátságtalanabb helynek bizonyult azok közt, ahol valaha is megfordult. Még a téli Szibéria sem érhetett föl ezzel.

A vihar hordta homok süvítve súrlódott szkafanderének. Terrell kapitány is materializálódott mellette, körülnézett, és megnyitotta a kommunikációs csatornát.

-- Terrell a Reliantnek.

-- Reliant. Itt Beach, kapitány. --A hangja hullámzott az éterben. -- Elég rossz a vétel, uram.

-- Azért elmegy, Stoney. Lent vagyunk. Semmi jelét nem látjuk életnek... se bármi másnak.

-- Vettem, uram.

-- Nézze, semmi kedvem ezt a recsegést hallgatni egész délután. Majd én jelentkezem, mondjuk félóránként.

-- ...Igen, uram. Kyle szólt közbe:

-- Ne feledjék, maradjanak a szabadban, kapitány.

-- Ne akadékoskodjon, Mr. Kyle! Vége. -- Terrell megszakította az összeköttetést, aztán bekapcsolta a trikorderét.

Csekov kinyújtotta a karját; keze már csaknem eltűnt a sűrűn kavargó homokban.

Még ha amit keresnek makroszkopikus lenne is, nem pedig mikrobaméretű, akkor sem bukkanhatnának rá szabad szemmel. Ő is kutatni kezdett a jelzés után, amely ennek a nyomorult bolygónak a felszínére hozta őket.

-- Talált valamit, Pavel?

Csekov alig értette a kapitány szavait, bár ennek oka most nem az adás gyengesége volt, sokkal inkább a szél és a homok, melyek együttes üvöltése minden más hangot kioltott.

-- Nem, uram, még semmit.

-- Biztos benne, hogy ezek a helyes koordináták?

-- Emlékszik arra a kies vidékre, amit említett, kapitány? Hát ott vagyunk. -- Csekov néhány lépést tett előre. Ruhája gyűrődéseiben homok őrlődött és sivított. Hosszabb ideig nem maradhatnak a felszínen, mert ilyen körülmények még egy szinte elpusztíthatatlan anyagot is kikezdenek. Csekov tudta, mi történne, ha űrruhája elszakadna vagy kilyukadna. A légkör nagy részét alkotó kén-oxidok megmérgeznék a levegőjét, és föloldódnának tüdeje nedves közegében. Csekov sokkal szebb halált szeretett volna magának, mintsem hogy különböző kénes savakat lélegezzen be: valami sokkal szebb halált, és valamikor a nagyon távoli jövőben.

-- A francba, semmit se látok -- mondta Terrell. Egy kisebb emelkedő felé indult a trikorder térképét követve. Csekov a nyomában botladozott. A szél mindenáron gyorsítani akarta lépteit, ami igen kellemetlen volt az alattomosan süppedő homokon járva.

Veríték cseppjei futottak le arca két oldalán, az orra is viszketett. Sajnos még senki sem talált föl olyan szkafandert, amiben az ember használni tudja a kezét, ugyanakkor az orrát is megvakarhatja.

-- Az enyém semmit sem mutat, kapitány -- szólt Csekov. Csak a frász tör ki lassan, tette még hozzá gondolatban. -- Menjünk.

Nem kapott választ. Fölnézett. A dombocska tetején Terrell kapitány előremeredve állt, alakját elmosta, vibrálóvá tette a kavargó homok. Aztán integetni kezdett. Csekov felküzdötte magát a homokdűne oldalán, futni próbált, de csak csúszkálásra tellett tőle a sima, hegyes szemcséken. Odaért Terrell mellé, és döbbenten torpant meg.

A homokdűne egyfajta szélfogóként védte az előttük elterülő kisebb mélyedést, melyben olyan tiszta volt a levegő, mint egy hurrikán szívében. Csekov talán száz méternyire is ellátott.

És ezen a száz méteren félig eltemetett, romos épületcsoport állt.

Hirtelen összerezzent.

-- Bármi legyen is -- szólalt meg Clark Terrell --, egy biztos, nem pre-biotikus. -- Átlépett a dűne bororvaéles gerincén, és leszánkázott homorú, szélárnyékos oldalán.

Egy pillanatnyi tétovázás után Csekov is követte. A kellemetlen balsejtelem, ami azóta játszott vele és nyugtalanította, hogy elindultak az Alfa Ceti felé, még szorosabbra vonta hálóját, és lassan rettegéssé nőtte ki magát.

Terrell elhaladt az első építmény mellett. Csekovnak minden reménye elszállt, hogy csupán a vad szelek és az idegen világ geológiája formálták e különös alakzatokat. Amit találtak, egy űrhajó roncsai voltak.

Csekov arra is mérget vett volna, hogy ezt a hajót emberek építették. Vonalai ismerőseknek tűntek. Egy idegen jármű ezzel szemben mindig... idegen.

-- Mintha teherkonténerek lennének -- mondta Terrell.

Csekov előrehajolt, sisaküvegét egy ablakhoz szorítva, megpróbált benézni az elpusztult hajóba.

Egy gyermek bukkant föl előtte, némán fölkacagott, aztán eltűnt.

-- Bozsemoj! -- kiáltotta rémülten Csekov. Hanyattzuhant a homokba.

-- Csekov! Mi az ördög...? -- Terrell feléje botladozott.

-- Egy arc! Láttam... egy kisgyerek arcát! Arra mutatott, de az ablak üres volt. Terrell talpra segítette.

-- Gyerünk! Ez a hely kezd az idegeire menni.

-- De én láttam -- erősködött Csekov.

-- Nézze, ott egy légzsilip. Kukkantsunk be.

-- Kapitány, nekem valami azt súgja, hogy gyqrsan menjünk vissza a Reliantre, és keressünk más helyet a kísérletnek, mintha sosem jártunk volna itt. Maga Lenin is azt mondta: „Az igazi bátorság az, ami óvatossággal párosul".

-- Na menjünk -- mondta Terrell. Hangsúlya nem tűrt ellentmondást. -- Különben is, ezt Shakespeare mondta.

-- Nem, kapitány, Lenin. Talán másik fickó... -- Csekov megtorpant, és eszébe idézte a standard-nyelv szabályait, -- talán a másik fickó tőle lopta.

Terrell nevetett, de Csekov ettől sem érezte magát jobban.

Bár a teherkonténerek többségét félig beborította a homok, azt sugallva, hogy a szerencsétlenség meglehetősen régen történhetett, a zsilip mégis könnyedén nyílt. Ebben a környezetben ilyesmi csak akkor lehetséges, ha a szerkezetét rendszeresen karbantartják.

Csekov megtorpant.

-- Kapitány, nem hiszem, hogy be kéne mennünk. Mr. Kyle is figyelmeztetett... -- A légkör elektromos kisülései, melyek zavarták a kommunikációt, és a letapogatást megnehezítették, problémákat okoztak a transzporternek is; Kyle azt mondta, egyetlen faág

.vagy egy tető takarása (ismerve a lenti körülményeket, Csekov és Terrell is csak nevetett ezen) teljesen lehetetlenné teszi az anélkül is keservesen végrehajtható átsugárzást.

-- Mr. Kyle-nak egy hibája van -- felelte Terrell --, az, hogy szükségtelenül túlzásba viszi az óvatoskodást. Jön, vagy nem?

-- Bemegyek, kapitány -- mondta Csekov kelletlenül --, de ön maradjon kint,pazsáluszta, és vegye föl kapcsolatot hajóval.

-- Pavel, ez már nevetséges. Nyugodjon meg. Le se tagadhatná, hogy ideges...

A Relianten Csekovot gyakran ugratták, mert noha folyékonyán beszélte a standardot, ha ideges volt, vagy fáradt, egészen megfeledkezett a nyelvtanról.

De akkor is ez történt -- persze társai erről mit sem tudtak --, ha elhatalmasodott rajta a rémület.

-- Nézze -- folytatta Terrell --, én bemegyek. Ha akar, kint maradhat őrködni.

Csekov tudta, hogy egyedül nem engedheti be Terrellt a teherhajóba. Kénytelen volt hát követni őt a zsilipbe.

Föltárult a belső ajtó. Csekovnak várnia kellett, míg a szeme alkalmazkodik a félhomályhoz, és akkor ágyakat, asztalokat, egy könyvet és egy üres kávéscsészét pillantott meg: itt emberek élnek. A teherhajó katasztrófájának túlélői lehetnek. De hol vannak?

-- A levegő belélegezhető -- szólt Terrell. Lecsatolta a sisakját. Csekov a trikorderére pillantott. A kapitány nem tévedett: az oxigén, nitrogén és széndioxid aránya teljesen normális volt, a kinti légkört alkotó mérgező anyagoknak semmi nyoma. Csekov mégis úgy nyitotta ki sisakja zárját, hogy közben egyre azt várta, mikor érzi meg a savas párák égető marását.

A helyiség szaga azonban egy közönséges hálóteremére emlékeztette: izzadságtól és koszos zokniktól bűzlött.

Odakint a szél homokot hajtott a falaknak. Terrell beljebb sétált az átalakított teherraktárban. Léptei visszhangot vertek. Egyetlen nesz sem árulkodott az itt lakók jelenlétéről, a hely mégsem tűnt elhagyatottnak.

Gonoszság áradt belőle.

-- Mi az ördög ez az egész? Lezuhantak? És hol lehetnek?

Terrell megállt a következő helyiség, egy konyha ajtajában.

A tűzhelyen egy fazék pörköltből halvány gőzfelhők szálltak fel.

Csekov csak bámult.

-- Kapitány...

Terrell eltűnt. Csekov utána sietett, egy laboratóriumba lépve, ahol a kapitány épp a berendezéseket vizsgálgatta. Megállt egy homokkal teli nagy üvegtartály előtt. Csekov megindult felé, remélve, hogy rábeszélheti, térjenek vissza a hajóra, vagy legalább hívjanak le egy jól fölfegyverzett biztonsági osztagot.

-- Krisztusom!

Terrell hátraugrott a tartály mellől.

Csekov kitépte fézerét az űrruha külső tokjából, és leguggolt, készenlétben várakozva, de semmit nem látott, amire tüzelhetett volna.

-- Kapitány... mi...?

-- Valami van ebben a rohadt tartályban! -- Óvatosan ismét közelebb merészkedett, kezét a fézerén tartva.

A homok úgy fodrozódott, mint a víz. Egy hosszú alak szántotta végig a felszínt; Csekov hátrébb lépett.

-- Semmi baj -- szólalt meg Terrell. -- Ez csak valami állat, vagy...

Egy magában gügyögő, szavakat próbálgató gyermek halk hangjára úgy elhallgatott, mintha legalábbis egy kiáltást vagy sikolyt hallott volna.

-- Mondtam! -- ordította Csekov. -- Mondtam, hogy láttam...

-- Css! -- Terrell a hang irányába indult, intve Csekovnak, hogy kövesse.

Ő pedig engedelmeskedett, és közben igyekezett megnyugtatni magát. Na és, mi van akkor, ha itt egy gyerek? Ez ugyan nem kifejezetten az a világ, ahol vállalná az apaságot, és fölnevelne egy ilyen apróságot, de úgy látszik, a teherhajó lezuhanását túlélők közül legalább egy pár másként gondolkodott. Csekov persze tudta, a félelme oktalan, sőt, már-már gyávaságnak érezte...

Erejét összeszedve keresztülsétált egy meggyűrődött, eldeformálódott átjárón, és bekukucskált a következő helyiségbe.

A becsapódásnál fordulhatott föl; most az oldalán feküdt, egyik fala a padló, a padló és a mennyezet pedig a falak szerepét vették át. E változások furcsává, zavaróvá tették a szoba elosztását; mi több, a padló nem volt egészen egyenes, csakúgy, ahogy a falak sem.

A helyiség közepén a földön -- a falon -- ülve ott volt a kisgyerek, kezét nyújtotta feléjük, örömében gügyögve és kacarászva. Terrell lemászott az oldalán fekvő ajtóból, és határozatlanul a baba felé indult.

-- Hát szia, kisöreg. Mi az, nincs itt senki, aki rád vigyázzon?

Csekov körülnézett a szobában. A fallá vált mennyezeten csillogó, éles kardok gyűjteménye függött; csupán a hullámos pengéjű kris-kést ismerte föl közülük. A közeli polcon sorakozó könyvek címe is ismerősnek tűnt. Lear király? Ez úgy hangzott, mint valami imperialista propagandamű. Biblia? Huszadik századi mitológia, már ha jól emlékszik.

Aztán a padló-falról lógva megpillantotta a hajó jelvényét, és rémületének oka egyszeriben villámként csapott belé.

Botany Bay.

-- Bozsemoj -- suttogta --, Botany Bay, nem, az nem lehet...

Terrell a gyermek arcát paskolta éppen finoman a mutatóujjával.

-- Mit mondott, Pavel?

Csekov előrelódult, megragadta Terrell vállát, és az átjáró felé vonszolta.

-- Várjon egy kicsit! Mi a fene ütött magába?

-- El kell tűnnünk innen! Azonnal! Kapitány, kérem, bízzon bennem, siessen!

Tiszta erőből tolta maga előtt a nagyobb termetű férfit, föl az ajtóba, aztán utána mászott. Terrell most már mérgesen fordult vissza.

-- De a gyerek...

-- Most nem magyarázhatom meg! -- kiáltotta Csekov. -- Nincs rá idő! Siessen! -- Maga előtt lökdöste a kapitányt a megviselt lejárón, mely túl keskeny volt, így Terrell nem fejthetett ki különösebb ellenállást. Csekov a sisakjával babrált, végre sikerült becsatolnia, és bekapcsolta a szkafanderbe épített kommunikátort.

-- Csekov a Reliantnek, Reliant, válaszoljon. Segítség, segítség...

Könyörgéseire csak a recsegés felelt.

Mire elérték a laboratóriumot, Terrellre is átragadt az idegessége, vagy csupán úgy döntött, részt vesz a játékban, és csak később fokozza le őt zászlóssá Csekov nem tudta, melyik az igazság, de nem is érdekelte. A kapitány fölrakta a sisakját, és be is csatolta, mire a konyhán át az összekötő folyosóra értek. A hálóterem még mindig kihalt volt. Csekov reménykedni kezdett, hogy időben kiérnek, és fölvehetik a kapcsolatot a hajóval. Bevetődtek a zsilipbe. Csekov tovább hívta a Reliantet, bízva, benne, hogy sikerül kapcsolatot teremtenie, amint ő és Terrell kilépnek az épületből.

Az ajtó kinyílt. Csekov előrelendült.

Megtorpant.

Védőruhás alakok vették körül őket, mindegyiküknél fegyver, melyeknek a csöve egyenesen rájuk irányult.

-- Sugározzanak föl! -- ordította Csekov az adókészülékbe.

Amikor a fézeréért nyúlt, az egyik beöltözött figura előreugrott, lefegyverezte, és egy ökölcsapással visszaküldte a zsilipbe.

Fönt a magasban, a Relianten, Mr. Kyle ismét megpróbálta elérni Terrellt és Csekovot. Igaz, hogy csupán rövid időre vesztette el őket szem elől, de az Alfa Ceti VI felszínén uralkodó szörnyű viszonyok közt jobban szeretett volna folyamatos kapcsolatban maradni velük.

-- Próbáld meg újra! -- mondta Beach szükségtelenül.

-Reliant hívja Terrell kapitányt, itt Kyle beszél. Hall engem, Terrell kapitány? Halló, kapitány, kérem, válaszoljon...

De felelet nem érkezett.

Beach ingerült horkantással engedte ki a levegőt.

-- Adjunk nekik még egy kis időt.

Kyle ugyanolyan jól tudta, mint Beach, Clark Terrell, mennyire gyűlöli, ha figyelmen kívül hagyják az utasításait; mégis, már éppen ellenkezni kezdett volna, amikor váratlanul fölsípolt a fejhallgatója, és a hangszórók visszhanggal válaszoltak. Összerezzent.

-- Mi volt ez? -- kérdezte Beach. -- Hallottad?

-- Hallottam. -- Átfuttatta az adást a számítógépen, fölerősítve és megszűrve. -- Stoney, több energiát kérek a letapogatókhoz.

-- Már így is kikapcsoltattad a vészjelzőt... ha még többet adsz rá, teljesen kiégeted az áramköröket.

-- Azt hiszem, bajban vannak.

Az adás átalakítva ismét fölhangzott.

-- Uuuuuáááaaa... -- visították a hangszórók. Kyle lecsapott a billentyűzetre, és még egyszer átzavarta a jelzést a programon.

-- Suuuááoooaaakkkk... Még egyszer.

Tompán és torzán, de Csekov hangját hallották.

-- Sugározzanak...

Kyle fölnézett Beachre.

-- Sugározzanak...

-- Jól van, még több energiát! -- mondta Beach. Mérd be a helyzetüket!

-- Sugározzanak...

-- Sugározzanak...

-- Sugározzanak...

3. fejezet

Amikor Terrell kapitány megpróbálta elmagyarázni, hogy ő és Csekov csupán menteni akarták, aki még életben maradt, hálából az egyik túlélő visszakézből hatalmas pofont kevert le neki, beleadva egész testének, karjának és nehéz kesztyűjének súlyát. Terrell összerogyott.

Csekov nem is tiltakozott foglyul ejtésük miatt. Tudta, hogy hiábavaló lenne minden próbálkozása.

Terrellen is, rajta is szkafander volt még, de sisakjukat és a fézereket elkobozták. A szökés lehetetlennek látszott. Nem számítva a négy embert, akik lefogták őket, még vagy tizenkét-tizenöt másik állt körülöttük némán..

Mintha csak várnának. Csekov sokkal inkább félt attól, mire -- illetve kire -- várnak, mint valamennyiüktől együttvéve. Anélkül, hogy a fézerére pillantott volna, igyekezett hozzá minél közelebb kerülni. Kényszerítette magát, hogy ellazítson; mintha föladná. Amikor aztán válaszként egyik fogvatartójának szorítása is enyhült egy csöppet, előrevetődött.

De nem volt elég gyors. Két kezét hátrafeszítették a lapockája alá, karját fájdalmasan kicsavarva. Fölordított. Terrellt is fölrántották fogvatartói, bár ő szinte nem is volt magánál.

Csekovnak több esélye nem adódott az ellenállásra. Karján a nyomás nem enyhült, inkább tovább erősödött. A fájdalom ködén át igyekezett mindent az emlékezetébe idézni, amit a Botany Bayről tudott. Annyi minden történt akkoriban rövid idő leforgása alatt, hogy míg maga az incidens kristálytisztán megjelent szeme előtt, a részletek homályban maradtak. Persze elég régen is volt, tizenöt éve...

A légzsilip zümmögve működésbe lépett. Az őrök vigyázzallásba rántották Csekovot, Terrellt is fölhúzták, és mindkettőjüket az ajtó felé fordították. A kapitány arcán a horzsolás mélyvörösen vált ki bőre feketeségéből. Csekov oldalán patakokban futott le a veríték.

Egy magas figura, akinek a hátulról világító fényben csupán a körvonalait lehetett kivenni, állt előttük, aztán kilépett a kamrából, és lassan, határozott mozdulatokkal levette a sisakját.

Csekovból halk, keserű nyögéssel távozott a levegő.

-- Khan...

A férfi megváltozott: látszólag tizenöt évnél sokkal többet öregedett. Hosszú haja megfehéredett, helyenként egy-egy vasszürke tinccsel. A belőle sugárzó hatalom és magabiztosság azonban mit sem vesztett erejéből; ezen a téren nem fogott rajta az idő. Csekov azon nyomban ráismert.

Khan Singh feléje fordulj:; csak akkor tudatosult Csekovban, hogy hangosan ejtette ki a nevet. A férfi sötét, átható pillantása kikergette arcából a vért.

Khan közelebb lépett, megvizsgálva mindkettőjüket. A könyörtelen, fürkésző tekintet megrázkódtatása Terrellt teljesen magához térítette, ám foglyul ejtője csupán egy vállrándításra méltatta.

-- Magát nem ismerem -- szólt. Azzal Csekov felé fordult, aki igyekezett minél kisebbre összezsugorodni.

-- De magára -- folytatta a férfi halkan, finoman -- magára emlékszem, Mr. Csekov. Sosem reméltem, hogy egyszer még összefutunk.

Csekov behunyta a szemét, nem akarta látni Khan rettenetes arckifejezését, mely leginkább mosolyra emlékeztetett.

-- Csekov, ki ez az ember? -- Terrell hiábavalóan próbálta visszaszerezni a kezdeményezést.

-- Egy kísérlet eredménye... volt, kapitány. És bűnöző. -- Bár félt Khant fölingerelni, hirtelenjében nem talált más szavakat -- hisz sokkal többet nem is tudott -- a leírására. -- A... huszadik századból származik. -- Egy kísérlet eredménye volt, egy szép álom foszlott szét vele. Génsebészeti úton megnövelték az intelligenciáját; a természet erőteljes megjelenéssel és karizmával áldotta meg. Hogy mi keltette benne azt a mindent elsöprő hatalomvágyat, Pavel Csekov nem tudta.

Khan Singh egyetlen reakciója a szavaira csupán egy lusta mosoly volt.

-- Mit jelentsen ez az ellenséges bánásmód? -- kérdezte Terrell mérgesen. -- Követelem...

-- Ön, uram, nincs abban a helyzetben, hogy bármit is követelhessen. -- Khan egész visszafogott hangon beszélt. Megnyerőén is tud viselkedni, erre Csekov még nagyon jól emlékezett. -- Másrészről én nem vagyok abban a helyzetben, hogy bármit is ajánljak önöknek. Emberei és a berendezés felé intett. -- Itt láthatják, ami a Botany Bay legénységéből, illetve magából a hajóból megmaradt, miután tizenöt évvel ezelőtt sorsunkra hagyott itt bennünket James T. Kirk kapitány.

Szavait csupán egyszerű magyarázatnak szánta, ám hangsúlya vérfagyasztó volt.

-- Nem ajánlhatok semmit, mert nincs is semmink fejezte be Khan.

Terrell a rongyokba öltözött nőkhöz és férfiakhoz fordult.

-- Figyeljenek rám, emberek...

-- Ne fárassza magát, kapitány! -- mondta Khan. -- Ők már az ön születése előtt kétszáz évvel hűséget esküdtek nekem, csakúgy, mint én is nekik. Az életünkkel tartozunk egymásnak. -- Barátságosan Csekovra pillantott. -- Kedves Mr. Csekov, ez azt jelenti, sosem mesélte el neki a történetünket? -- Visszafordult Terrell felé. -- Szóval James Kirk sosem szórakoztatta el önt a mesével, hogyan „mentette ki" a hajómat és legénységét a csillagközi űr fagyos börtönéből? Hát nem csinált bohócot belőlünk a nagyközönség előtt? Kapitány, egészen meghatódtam.

Szavaiból alattomos, halálos méreg áradt.

-- Még csak nem is ismerem Kirk admirálist!

-- Kirk admirális! Ó, szóval jutalmat is kapott bátor és lovagias tetteiért... mert száműzött hetven embert ebbe a kopár homoktengerbe!

-- Hazudik! -- ordította Csekov. -- Én láttam azt a bolygót, ahol magukat hagytuk! Gyönyörű volt; mint az Edénkért: virágok, gyümölcsfák, patakok... és a holdja! -- A holdra emlékezett a legtisztábban, a táj fölött függő óriás ezüst gömbre, mely tízszer akkora volt, mint a Föld kísérője; Kirk kapitány Khant és híveit ugyanis két ikerbolygó egyikén hagyta, melyeket méretben meg sem lehetett különböztetni egymástól. De míg az egyiken nyüzsgött az élet, a másik halott kődarab volt csupán.

-- Igen -- mondta Khan, reszelősen suttogva. -- Az Alfa Ceti V ilyen volt, egy darabig.

Csekov levegőért kapott.

-Alfa Ceti V! -- Mikor tudatáig hatolt a név, hirtelen minden részlet a helyére került: nem készült hivatalos jelentés, mert féltek, hogy Khan Singh újra elszabadul; az eltérések a szonda jelentése és a Reliant által gyűjtött adatok között. Most, immár túl későn, Csekov megértette, miért érezte az elmúlt pár napban magában azt az egyre növekvő rettegést.

-- Gyermekem -- mondta Khan sértett hangon --, hát elfelejtetted? Elfelejtetted, hol hagytatok? Most már értem... ó, ti közönséges emberek a szánalmas emlékezetetekkel.

Ha az ikervilágok még léteznének, Csekov észrevette volna őket, mikor közeledtek. Akkor eszébe jut minden, és figyelmeztethette volna Terrellt is.

-- Miért költöztek át az Alfa Ceti V-ről az ikerbolygójára? -- kérdezte Csekov. -- Mi történt vele?

-- Ez az Alfa Ceti V! -- kiáltotta Khan. Csekov zavartan bámult rá.

Khan ismét lejjebb eresztette a hangját, de mély fekete szemében ott maradt az a veszedelmes csillogás.

-- Az Alfa Ceti VI, a mi gyönyörű holdunk... nem sokat foglalkoztak vele, ugye, Mr. Csekov? Sosem érdekelte magukat annyira, hogy fölfedezzék tektonikus labilisságát. Fölrobbant, Mr. Csekov. Fölrobbant! Pusztasággá változtatta az egész bolygónkat. Csak nekem köszönhető, hogy életben maradtunk, nekem, pedig semmi más segédeszközöm nem volt, mint ezeknek a teherkonténereknek a szegényes tartalma.

-- Kirk kapitány szívesen fogadta magukat... -- kezdte Csekov.

-- De nem tudta fölfogni, mekkora kegyben részesítette a sors szeszélye. A Földön én herceg voltam; milliók élére álltam, és vezettem őket. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy visszaszerezhetem a hatalmamat. Csak istent játszva tudott legyőzni. Ő volt Zeusz az én Prométheuszom ellenében: kirakott engem itt, eltéphetetlen láncokkal megbéklyózva, egy kopár szikla őreként!

-- El akarta rabolni a hajóját...

Szavairól tudomást sem véve Khan lehajolt, és mélyen Pavel Csekov szemébe nézett.

-- Maga az ő keselyűje, Mr. Csekov? Azért jött, hogy a májamat tépje?

-- ...őt pedig meggyilkolni!

Khan elfordult, és Clark Terrellre nézett.

-- Na és ön, kapitány? Talán ön az én Kheirónom. Azért jött, hogy elfoglalja a nekem szánt helyet az alvilágban?

-- Én... én nem tudom, miről beszél -- nyögte Terrell.

-- Nem, persze, hogy nem! Fogalma sincs, mi az az önfeláldozás. Se magának, se James T. Kirknek... -vicsorogva ejtette ki a nevet -- ...csupán egyetlen embernek, a bátor McGiver hadnagynak, aki szembe mert szegülni nagyra tartott admirálisukkal, s mindent föladott, csak hogy követhessen engem a száműzetésbe.

Khan hangja megtört, elnémult. Hátat fordított nekik.

-- Átok mindnyájatokra.

Megpördülve újra szembe fordult velük. Szemében könnyek fénylettek, de már ismét ura volt önmagának. Hangja rémisztő kedvessége akkora nyomással elfojtott haragról árulkodott, aminek hamarosan muszáj kitörnie.

-- Nem azért jöttek, mert engem kerestek -- szólt. -- Azt hitték, ez az Alfa Ceti VI. Miért akartak meglátogatni egy halott világot? Miért vannak itt?

Csekov egy szót sem szólt.

-- Bolond kölyök. -- Óvatosan, ahogy egy apa kisgyermekét simogatja, Khan megérintette az arcát. Ujjai egészen Pavel álláig vándoroltak. Akkor megragadta, és erővel maga felé fordította a fejét.

Ugyanolyan hirtelen sarkon fordult, Terrell torkát kapta el, és fölrántotta a férfit a földről.

-- Miért?

A kapitány a fejét rázta. Khan szorítása erősödött.

A fulladozó Terrell a kesztyűs kéz felé kapott. Khan csak figyelte, arcán mosollyal, amint a kapitány lassan és fájdalmasan elvesztette az eszméletét.

-- Nincs kedvére a válaszadás -- mondta. Ajka kegyetlenül egyszerű mosolyra húzódott. -- Nos, nem számít. -- Szétnyitotta az ujjait, és Terrell tehetetlen teste a földre rogyott.

Csekov tekeregni kezdett, megpróbálta kiszabadítani magát. Az őt tartó két férfi kis híján eltörte a karját. Levegőén kapott. Terrell köhögve összerándult. De legalább életben volt.

-- Hamarosan örömmel kielégítik minden kíváncsiságomat -- szólalt meg Khan. Fejével aprót intett. Az emberei Csekovot és Terrellt a laboratóriumba vonszolták, és a homokkal teli tartály mellé lódították őket.

Khan elsétált előttük, fölkapott egy kis szűrőt, és az edénybe merítette. Amikor kiemelte, homok záporozott a háló lyukain át, és egy kifogott lény dobálta magát benne.

-- Talán kutatási céllal érkeztek? Akkor hadd mutassam be önöknek az Alfa Ceti V egyetlen megmaradt őshonos faját. -- A szűrőt Csekov orra elé lökte. -- Ceti angolna mondta. Az utolsó homokszemek is leperegtek. A két hosszú, karcsú angolna összekapaszkodva vonaglott, farkával csapkodva, és keskeny, hegyes állkapcsát csattogtatva. Halványsárga színük a homokéra emlékeztetett. Szemük nem volt. -- Amikor a világunkból ez a sivatag lett, csak egy sivatagi lény maradhatott fenn. -- Khan elvette Csekov sisakját az egyik emberétől, egy izgatott fiatal fiútól.

-- Köszönöm, Joachim. -- Megdöntötte a szűrőt, és az egyik angolna a sisakba pottyant.

Joachim a másikat Terrellébe csúsztatta.

-- Megölték, lassan és rettenetesen megölték húsz emberemet -- mondta Khan. -- Köztük... a feleségemet.

-- Ó, ne... -- suttogta Csekov. Visszaemlékezett McGivers hadnagyra. Magas volt, gyönyörű, és klasszikusan kecses, de ami még fontosabb, kedves, barátságos és bölcs. Csekov csak egyetlenegyszer beszélgetett vele, akkor is véletlenül -- zászlóském éjjeli őrségre rendelték, mikor a lány az Enterprise-on tartózkodott --, hisz a zászlósok és a tisztek nemigen érintkeztek. Ok egyszer mégis elbeszélgettek. Utána napokig azon járt az esze, bár idősebb lenne, tapasztaltabb, és magasabb rangú... Mindig nagy vágyai voltak.

Amikor a lány elhagyta az Enterprise-t, hogy kövesse Khant, Pavel Csekov zászlós bezárkózott a kabinjába és zokogott. Hogyan mehetett el vele? Sosem értette meg. És most már nem is fogja.

-- Hagyta, hogy meghaljon -- szólt. Khan mérgezett pillantása rászegeződött.

-- Talán inkább Kirk admirálist hibáztassa a haláláért mondta. -- Tudni akarja, hogy halt meg? -- Körbe-körbe forgatta Csekov sisakját. Pavel hallotta, ahogy az angolna benne csúszkál. -- A kicsinye behatol az áldozat testébe, megkeresi az agyát, és befészkelődik az agyszövetbe. Mellékhatásként az illető fölöttébb befolyásolhatóvá válik. -- Csekov felé lépett. -- Az angolna növekedni kezd, kedves Pavel Csekov, áldozata agyában. Először őrületét okoz. Aztán bénulást -- a szerencsétlen képtelen mozdulni, és semmi mást nem érez, csak a fejében tekergőző lényt. Jól megtanultam a tüneteket. Mindezt végignéztem... a féleségemen.

Lassan adagolta a leírást, minden egyes szót gondosan, pontosan artikulálva, mintha önmagát kínozná, büntetésként minél tökéletesebben érzékeltetve az agóniát.

-- Khan! -- kiáltotta Pavel. -- Kirk kapitány csak a kötelességét teljesítette! Figyeljen rám, kérem...

-- Persze, hogy figyelek, Pavel Csekov: néhány pillanat múlva úgyis mindent elmond, amit csak akarok.

Pavel érezte, hogy előrenyomják, mintha egy meghajlást parodizálna. Ellenszegült, de az őrök térdre kényszerítették. Khan, hagyta, hogy a sisakba pillantson, ahol az angolna dühödten tekergeti.

-- És most ismerkedjen meg az én kis kedvencemmel, Mr. Csekov. Meglátja majd, még nem... egészen... háziasított...

Khan Pavel fejébe nyomta a sisakot, és a helyére csatolta.

Az angolna az arcának csapódott, vadul verdesve a farkával. Csekov pánikban az üvegburát markolászta. Khan ott állt előtte, figyelt, mosolygott. Pavel megragadta a sisak zárját, de őrei elhúzták a kezét, és szorosan lefogták.

Megérezve az élő test melegét az angolna abbahagyta vad csapkodását, és mászni kezdett, céltudatosan keresve az utat apró, hegyes orrával. Pavel hevesen megrázta a fejét. Az angolna a haja köré fonódott, mintegy lehorgonyozva magát, és könyörtelenül folytatta a keresést.

Lekanyarodott a füle mögé, megkerülte a cimpát, majd ismét fölfelé indult.

Megérintette a dobhártyát.

Pavel hallotta, hogy árad a vér, csörgedező melege végigsimított az arcán.

Aztán megérezte a fájdalmat.

Fölsikoltott.

A Reliant fedélzetén Mr. Kyle újra és újra megpróbált rábukkanni Terrellre és Csekovra. Hangja pattogó volt, feszült.

-- Reliant hívja Terrellt, Reliant hívja Terrellt, jelentkezzen, kapitány! Terrell kapitány, kérem, válaszoljon!

-- Az isten szerelmére, Kyle, hagyd abba -- fakadt ki Beach.

Kyle megpördülve felé fordult,

-- Stoney, nem találom őket -- mondta. -- Egyetlen jelzés sem jön! -- Percek teltek már el Pavel Csekov kiáltása óta. A letapogatok kijelzői remegtek a túlterheléstől.

-- Tudom. Szedj össze egy csapatot! Teljes fegyverzetben. Riadóztasd a transzporterállomást! Most rögtön lemegyek utánuk. -- A turbólift felé indult.

-- Terrell a Reliantnek, Terrell a Reliantnck, Reliant, válaszoljanak!

Beach visszarohant a konzolhoz.

-- Itt a Reliant, Beach beszél. Az isten szerelmére, Clark, jól vannak?

A szünet kissé hosszabbnak hatott, mint amit a jelkésés indokolt, de Beach aggodalmában és megkönnyebbülésében észre se vette.

-- Minden rendben, parancsnok. Majd személyesen elmagyarázom, mi történt. Vendégeket is hozunk magunkkal. Készüljenek a fölsugárzásra a következő jelzésem után!

-- Vendégek? Clark, mi...?

-- Vége.

Beach a szemöldökét ráncoló Kyle-ra pillantott.

-- „Vendégek"? -- kérdezte az.

-- Talán mégiscsak áttelepítünk valamit.

-- Enterprise hetes kompja, startengedélyt megadom.

-- Rendben, Seattle, értettük. -- Hikaru Sulu kapitány feltöltötte a gravitációs mezőket, és a szögletes kis űrkomp simán elemelkedett a szélesen elterülő leszállópályáról.

Körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, minden utasa biztonságosan bekötötte-e magát: Kirk admirális, Dr. McCoy, Uhura parancsnok. Majdnem, mint a régi szép időkben. Kirk egy könyvet olvas -- csak nem szemüveg az, amit visel? Dehogynem -- McCoy orvosi feljegyzéseket ír, Uhura pedig egy zsebkomputer fölé hajol, minden figyelmével egy születő programra összpontosítva.

Az éjszakai eső kristálytiszta, csillámló eget hagyott maga után. A komp ablakai háromszázhatvan fokos látványt nyújtottak a környező tájról, méghozzá olyan gyönyörűt, hogy Sulu legszívesebben mindenkit addig rázott volna, míg ki nem néz: két hegyvonulat, a Cascade keletre és az Olympic nyugatra, szürkén, bíborán és csillogó fehéren; a Puget-szoros hosszú, széles víztükre észak felé, tele szigetekkel, felszínét éles hullámsodrával épp egy szárnyashajó hasítja ketté. Lassan száznyolcvan fokkal jobbra fordította a kompot, szembe kerülve a Mount Baker, Mount Rainier és Mount St. Helens magányos vulkáni csúcsaival, melyek közül az utóbbi kétszáz éves álom után most ismét gőzt és füstöt ereget; aztán ott a Mount Hood, és messze délen, a tornyosuló viharfelhők fölé emelkedve, a Mount Shasta.

A komp tovább emelkedett. A távolság immár elmosta a felszínről a civilizáció minden jelét, még az életét is, föltárva a felszín csupasz geológiáját, míg végül már csak megkövült lávafolyások, araszoló gleccserek és a hegyképződés alkotásai fogadták a vizsgálódó tekintetet. Villám villant a Mount Shasta oldalában, és a felhőkig ívelt.

Aztán a föld meggörbült alattuk, egyik irányban a nap felé tűnve el, a másik oldalon pedig a terminator mindent elnyelő sötétségében.

Uhura kinyúlt, és ujjbegyeivel végigsimította a férfi karját. Sulu megfordult. A számítógép kikapcsolva feküdt a nő mellett.

-- Köszönöm -- szólt Uhura nagyon halkan. -- Gyönyörű volt.

Hikaru elmosolyodott, örült, hogy valakivel megoszthatta a látványt.

-- Boldogan tettem.

A nő visszatért a komputerhez. Sulu bemérte a Csillagflotta Űrdokkjának jelzését, és bekapcsolta a robotpilótát. Eltelik még egy kis idő, mire újra csinálhat valamit. Elnyúlt az egyik utasülésben, ahol ellazíthatott, de azért a kijelzőkön is rajta tarthatta a szemét.

Az admirális becsukta a könyvét, és szemüvegét a feje búbjára tolta.

-- Egy kissé megviselten fest, Mr. Sulu... azt tegnap szerezte?

Hikaru megérintette az álla fölötti zúzódást, és bánatosan elvigyorodott.

-- Igen, uram. Nem is vettem észre, míg aztán már nem volt mit tenni.

-- Egy dolgot bizton állídiatunk Mr. Spock védenceiről: mindig alapos munkát végeznek.

Hikaru fölnevetett.

-- Igen, bármit csinálnak is. Jó kis móka volt, nem igaz?

-- Igen, az. Tegnap nem volt alkalmam beszélni önnel. Jó, hogy újra látom.

-- Köszönöm, uram. Az érzés kölcsönös.

-- Egyébként pedig gratulálok, kapitány.

Hikaru lepillantott az egyenruháján húzódó új stráfra. Még nem szokott hozzá.

-- Köszönöm, admirális úr. Önnek is sok érdeme van benne. Köszönöm a bátorítást, amit annyi éven át kaptam öntől.

Kirk vállat vont.

-- Rászolgált, kapitány. És nem én voltam az egyetlen parancsnoka, aki kiállt magáért. Spock kifejezetten ömlengett. Legalábbis szokott stílusához képest. És Huntertől is olyan ajánlást kapott, amilyenhez hasonlót még csak kettőt-hármat láttam életemben.

-- Köszönöm, hogy elmondta, admirális úr. Mindkettőjük véleménye sokat jelent nekem.

Kirk körülnézett a kompban.

-- Majdnem, mint a régi időkben, ugye? Még mindig tartja a kapcsolatot a barátjával, Flynn parancsnokkal?

-- Igen, uram... igazság szerint ma reggel láttam utoljára. Belőle is kapitány lett, még tavaly tavasszal.

-- Hát persze, elfelejtettem. Amikor romlani kezd az emlékezet... -- Félbehagyta, aztán elvigyorodott, tréfára véve a dolgot. A hangja azonban ijesztően komolyan csengett. -- Az új hajók egyikét adták neki, nem igaz?

-- De igen, uram, a Magellant. Ma indult az is. -- Sok idő eltelik még, míg újra látom, gondolta Hikaru sajnálkozva.

Sok idő, bizony. Az új, Oberth-osztályú hajók kisebbek az Enterprise-nál, de sokkal gyorsabbak. Optimális sebességük a fényének tizenkétszerese. Eddig csak három készült el, az Andromeda, az M-31 és a Magellan. Céljuk az igen hosszú távú felderítés; egy ilyen expedíció vezetésére jelölték ki Mandala Flynnt, azt a nőt, aki az űrben született és nevelkedett, s egész életét is annak szentelte.

Jim Kirk fölkuncogott. Hikaru kérdőn pillantott rá.

-- Emlékszik, mit mondott nekem azon a fogadáson, amikor első ízben az Enterprise fedélzetére lépett?

-- Öö... nem tudom biztosan, uram. -- Voltaképp nagyon is jól emlékezett, de ha Kirk admirális mégis valami másra gondolt, nem lenne túl udvarias ezt az eseményt fölidézni neki.

-- Megkérdeztem tőle, mik a tervei, erre egyenesen a szemembe nézett, és azt mondta: „Kapitány, az állását akarom."

Hikaru nem tudta elnyomni a mosolyát. Amellett, hogy erre emlékezett, eszébe jutott az is, milyen halotti csönd követte a bejelentést. Mandala persze nem fenyegetésnek szánta, és Kirk sem annak vette. Nem egészen. De azért nem a legjobb bemutatkozás volt ez egy szolgálatban elért eredményeiért előléptetett ifjú tisztnek, egy betöretlen csikónak, aki a ranglétra legalján kezdte.

-- Meg is szerezte -- mondta halkan Kirk, és az ablakon kibámulva talán nem is a Földet látta odalent, vagy az űrállomás szögletes káoszát előttük, hanem új világokat és régen volt kalandokat.

-- Uram? Ez azt jelenti, hogy ön is megpályázott egy Oberth-hajót? -- Hikaru megdöbbent, részben mert ha Kirk jelentkezett, visszautasították, de inkább azon, hogy egyáltalán kérelmezte.

-- Mi? Ó, nem. Nem, hát persze, hogy nem. Nem úgy értettem, ahogyan hangzott. Rászolgált a parancsnokságra, csakúgy, mint ön is. Nem irigylem egyiküktől sem. Elvigyorodott. -- De ha tíz évvel fiatalabb lennék, talán az egyik Oberthért megküzdöttem volna vele.

-- Én sehol máshol nem tudom elképzelni önt, mint az Enterprise hídján, Kirk kapitány... öö, bocsánat... admirális.

-- Azt hiszem, ezt bóknak kell vegyem, Sulu kapitány. A robotpilóta halkan fölcsipogott, jelezve, hogy levált

az Űrdokk vezérsugaráról. Kirk bólintott Sulunak, aki visszatért a műszerfalhoz, kiiktatta az automatát, majd bekapcsolta a navigációs komputert és a kommunikációs rendszert.

-- Hetes komp az Enterprise-nak.. Kirk admirálissal és kísérőivel a fedélzeten megkezdem a közelítést.

-- Hetes komp, üdvözöljük önöket. Készüljenek föl a dokkolásra.

-- Köszönjük, Enterprise, vettük.

Mikor Sulu végzett az előkészületekkel, Kirk ismét elkapta a tekintetét.

-- Mellesleg, kapitány, meg kell köszönjem, hogy eljött.

-- Megörültem a kérésének, admirális úr. Egy esély, hogy visszajussak az Enterprise-ra, és elandalodjak a nosztalgiától... hogy is utasíthattam volna vissza?

-- Igen... -- mondta Kirk elgondolkozva. -- De azért én arra is emlékszem, mennyi tennivaló jött össze, ugyanakkor milyen kevés időm jutott rá, mielőtt megkaptam az Enterprise-t. Nincs már sok hátra a hónap végéig, amikor átveszi az Excelsior parancsnokságát.

-- Készen állok, uram. Régóta várom már azt a percet. -Tudom. Nagyon élveztem, amikor rám bízták, dolgozzam ki az ön első feladatát.

-- Előre is köszönöm, uram.

-- De hálás vagyok, amiért három hétre még elvállalta a kormányzást. -- Elvigyorodott; egy pillanatra elvékonyodott a megfontolt felelősség őt körülvevő felhője, és előcsillant mogulé James T. Kirk, az Enterprise csillaghajó kapitánya. Előrehajolt, és tettetett bizalmassággal hozzátette: -- Mr. Sulu, nem hiszem, hogy azok a kölykök el tudják vezetni a hajót.

Saavik hadnagy figyelte, amint az Enterprise hetes űrkompja a leszállóhelyre siklik; pilótája -- minden bizonnyal Sulu kap4tány -- remek munkát végzett. A csillaghajó hangárfedélzetének óriási ajtaja bezárult, és sziszegve indult meg a levegő áramlása, hogy feltöltse a csarnokot.

A többi növendék idegesen várta Kirk admirálist. Saavik külsőleg egykedvű maradt, bár nem érezte túl kellemesnek, hogy a tegnapi katasztrófa után ismét szembesülnie kell Kirkkel. Az admirális csak tetézte megaláztatását, amikor szimulációs vizsgáit jónak értékelte. Úgy gondolta, sokkal rosszabb jegyeket kellett volna kapnia, hisz fölsült az utolsó teszten. Zavarodott volt, és Saavik kevés dolgot gyűlölt jobban a zavarodottságnál.

Spock kapitány sokkal többet tud az emberekről általában, mint amennyit ő valaha is megtanulhat, gondolta. Különösképp ami Kirköt illeti. Talán fölvilágosíthatná az admirális indítóokairól. Csakhogy amióta a fedélzetre lépett, nem volt még ideje rákérdezni.

-- Dokkolási folyamat befejeződött -- szólalt meg a komputer.

-- Fölkészülni az ellenőrzésre -- mondta Spock. Légzsilipet kinyitni.

Az összes növendék merev vigyázzba vágta magát, amint az ajtó feltárult. A számítógép, a fedélzetmestert helyettesítendő, füttyjellel köszöntötte az admirálist a hajón. Kirk megtorpant, tisztelgett az előtte függő föderációs címernek, azután Spocknak.

-- Kerek engedélyt a fedélzetre lépni, kapitány.

-- Az engedélyt megadom, admirális, és üdvözlöm. Kirk az Enterprise fedélzetére lépett.

-- Azt hiszem, a tanulóimat már ismeri -- folytatta Spock. -- Ők magát egészen bizonyosan.

Kirk egyenesen Saavikra nézett.

-- Igen -- mondta --, vállvetve küzdöttünk életrehalálra.

Saavik megőrizte nyugalmát, de csupán a Spocktól tanult biokontroll eszközeivel volt képes megmenteni magát egy dühös elpirulástól. Egyáltalán nem tudta, mire vélje Kirk hangsúlyát. A mondottakat akár viccnek is szánhatta.

Élete első tíz éve alatt Saavik egyszer sem nevetett; élete első tíz éve alatt másokat sem látott nevetni soha, csak ha épp fájdalmat okoztak valakinek.

A humor nem tartozott az erősségei közé.

Kirk egy pillanatig fogva tartotta a pillantását, aztán, mikor válaszra hiába várt, elfordult.

-- Hello, Mr. Scott -- köszöntötte a főgépészt. -- Maga vén űr-róka, Scotty, jól van?

-- Igenis, admirális úr. Valami ugyan megfeküdte a gyomrom, de dr. McCoy kigyógyított.

-- Megfeküdte a gyomrát? Mégis, micsoda? Saavik feszülten figyelte az emberek párbeszédét.

Spock azt mondta egyszer, hogy nem feltétlenül a szavaik a leglényegesebbek. Inkább a mozdulataikat kell lesni, az arckifejezésüket. A szavak hangsúlya is legalább akkora fontossággal bír, mint amit mondanak.

Az első dolog, ami föltűnt neki az admirális kérdése után, a csönd volt. Vajon nem tud válaszolni? Saavik ezt azonnal elvetette. Meglepetés vagy zavar? Mindkettő lehetséges. Talán tétovázás?

Mr. Scott dr. McCoyra pillantott, gyorsan, mintha csak azt remélné, senki sem veszi észre. Szóval mégis a tétovázás az igaz. McCoy viszonozta a pillantást, hozzáadva egy apró vállvonást és egy apró mosolyt.

-- Öö, az eltávozás, admirális úr -- mondta végül Mr. Scott.

-- Á -- reagált Kirk.

Hangsúlya megértést sugallt, habár a kérdésére csupán kitérő választ kapott. Saavik gondolatban boncolgatni kezdte a szóváltást, aztán legjobb tudása szerint ismét összeillesztette. Mr. Scott és dr. McCoy ismernek valami olyan epizódot az előbbi életéből, amire az admirális is kíváncsi volna, de Mr. Scott most nem kívánja fölfedni. Hallgatása alapján dr. McCoy vállalta, hogy részt vesz a titkolózásban; az admirális pedig, mint az megértő hanghordozásából kiderült, jóváhagyta döntésüket, ám nyilván emlékezetébe véste az esetet, és ki is faggatja majd mindkettőjüket, csak egy valamivel alkalmasabb, talán diszkrétebb pillanatban.

Saayikot elégedettség töltötte el, miután agytornája ilyen kedvező eredményt hozott; persze az még majd elválik, mennyi az igazság benne.

Kirk admirális elsétált a sor előtt, minden növendéket szigorú, barátságtalan pillantással mérve végig. Spock és Scott is csatlakozott hozzá.

-- És önben kit tisztelhetek? -- szólalt meg Kirk, megállva az egyik fiú előtt.

Péter úgy kihúzta magát, és olyan komoly arcot vágott, hogy Saavik csaknem elnevette magát. Szőke volt, és rendkívül jóképű; az admirális fürkésző tekintete alatt lángvörösre pirult. Kedves kisfiú volt, és a lelkesedés szó szerint áradt belőle. Olyan büszkeség töltötte el, amiért alig tizennégy évesen kiléphet az űrbe, hogy úgy tűnt, az öröm sugárzó gömbje veszi körül, és ez a környezetében akarva-akaratlanul mindenkit hatása alá vont.

Még Saavikot is.

Most, első admirálisi inspekcióján, Péter lélekszakadva igyekezett válaszolni Kirknek. -- Peter Preston első osztályos kadét, segédgépész, uram! -- Mereven, gyorsan szalutált, szinte már mohón.

Kirk elmosolyodott, vigyázzba állt, és viszonozta a tisztelgést.

Ha kineveti Pétert, gondolta Saavik, esküszöm, kitépem a máját.

Civilizált énje azonnal visszavette az uralmat a pillanatnyi kihagyás után, és válaszolt is magának: Lefogadom, hogy nem; különben is, tudod egyáltalán, hol van egy ember mája?

-- Ez az első gyakorlóútja, Mr. Preston?

-- Igen, uram!

-- Értem. Ebben az esetben, azt hiszem, az ellenőrzést a gépházzal kezdem.

-- Igenis, uram!

-- Nem kétlem, hogy mindent rendben fog találni szólalt meg Mr. Scott.

-- Én a hídon várom önt, admirális -- mondta a kapitány.

-- Nagyon helyes, Mr. Spock.

Scott főgépész megindult Kirkkel a turbólift felé; a gépház személyzete követte. Péter gyors, örömteli mosolyt villantott Saavikra, aztán utánuk sietett.

A hajó legénységének maradéka sebesen szétszóródott, mindenki ment elfoglalni a posztját. Spock és Saavik a hídra indult.

-- Meg akarja osztani velem a megfigyeléseit, Saavik hadnagy? -- kérdezte Spock.

-Az admirális... nem egészen olyan, amilyennek képzeltem, kapitány úr.

-- Miért, milyennek képzelte?

Saavik elgondolkozva megállt. Tényleg, milyennek képzelte? Spock a lehető legjobb véleménnyel volt James Kirkről, és ő szinte minden várakozását erre az egy tényre alapozta. Úgy képzeltem, olyan lesz, mint Spock. Ezzel szemben egyáltalán nem hasonlít rá.

-- Ő annyira... emberi...

-- Mint a Csillagflotta tagjának, számolnia kell vele, hogy ideje nagy részét emberi környezetben kell töltse, legalábbis az ő világukban. A tolerancia mindennél fontosabb; ráadásul a logika is ezt sugallja.

-- Ön az én mentorom, kapitány. Az instrukciói számomra felbecsülhetetlen értékűek... sőt, nélkülözhetetlenek. -- Beléptek a központi turbóliftbe.

-- A hídra -- mondta Spock. -- Saavik, senki a világon nem rendelkezik a magáéhoz annyira hasonló tapasztalatokkal, örökséggel, hogy hathatós tanácsokat adjon. Még én is csak annyit mondhatok, akár vulcani legyen, akár romulán, az emberek között örökké idegen marad. Időnként annyira- különös egyedekkel találkozik majd, akik viselkedését teljesen fölfoghatatlannak fogja érezni.

-- Kapitány -- kezdte Saavik óvatosan --, bevallom, nem vártam, hogy az admirális ennyire magán hordja kultúrája ismertetőjegyeit. Ennek ellenére semmiféle előítélettel nem viseltettem Kirk admirális úr iránt, és türelmetlennek sem akartam mutatkozni az emberekkel szemben.

A turbólift ajtaja mögül ekkor föltárult a hajóhíd, és a beszélgetésnek vége szakadt.

Peter Preston vigyázzban állt a felelősségére bízott ellenőrzőpanel előtt. A segéd-energiafejlesztő második tartalékrendszerét vezényelte innen, amit a karbantartási napló szerint -- a próbaüzemektől eltekintve -- két év óta nem is vettek igénybe. Ennek ellenére Péter minden áramkört, minden memóriaegységet és az adatbázis minden egyes bájtját már vagy egy tucatszor végigellenőrizte. Olykor, késő éjjel, amikor a hajó a dokkban pihent, és még a minimális legénységnél is kevesebben voltak a fedélzetén, lejött, és diagnosztikai programokat futtatott le a konzolján. Szeretett egyedül lenni a gigászi gépházban, miközben körülölelik a hihetetlen méretekben tárolt energia áradásának visszhangjai.

Peter utolsóként állt az inspekcióra várók sorában. Már alig bírta a várakozást. Tudta, a berendezés tökéletes állapotban van. De mi történik, ha Kirk admirális mégiscsak talál valami hibát? Mi történik...

Az admirális megtorpant előtte, tetőtől talpig végigmérte, és egy ujját elhúzta a műszerpult peremén. Csak nem port keres? Hát azt aztán itt nem talál.

-- Meggyőződésem, hogy mindent a legnagyobb rendben talál, admirális úr -- szólt Peter, de azonnal meg is bánta, hogy kinyitotta a száját.

-- Ó, valóban? -- kérdezte Kirk szigorúan. -- Mr. Preston, van róla fogalma, van róla egyáltalán valami fogalma, milyen gyakran hallottam már Mr. Scott-tól azt, hogy ha csak egyetlen sebességfokozattal is följebb kapcsolunk, darabokra esik a hajó?

-- Öö, nem, uram -- felelte Peter, igazán megrémülve.

-- Mr. Preston, tudja, hogy a tiszti étkezdében minek titulálják rendszerint az Enterprise?.

- Öö, nem, uram -- mondta megint Peter, aztán magában megjegyezte: jól csűröd a szót, öregem. Miért nem ismétled meg még egyszer, hogy igazán jó benyomást kelts benne?

-- Nos, „repülő koporsónak" nevezik. És ezzel nem a konyha teljesítményét becsmérlik.

-- Uram, ez nem igaz! Ez a Csillagflotta legjobb hajója! Az admirális elmosolyodott, Mr. Scott is kuncogni kezdett. Peter érezte, ahogy az arcába tolul a vér. Ó, ne, gondolta, hát beugrottam neki; Dannan figyelmeztetett, és én mégis beugrottam neki. Dannan, a legidősebb nővére már parancsnokságig vitte; tizenkét évvel volt öregebb nála, és Peter szinte a bőrén át itta magába történeteit, amióta csak az eszét tudta. Ha most itt lenne, biztosan kigúnyolná, amiért úgy néz ki, mint egy érett paradicsom. Már ha valaha még szóba állna vele azután, hogy ilyen idiótán viselkedett.

-- És, már elnézést kérek az admirális úrtól, uram mondta Peter --, de aki nem látja, milyen is ez a hajó valójában, az vak, mint egy denevér! Uram.

Kirk egy pillanatig még a fiút figyelte. Aztán benyúlt a zsebébe, s előhúzott egy kis, üvegből és aranydrótból készült, pókszerű alkotmányt. Szétnyitotta, az orrára illesztette, a drótok egy részét a füle köré kanyarítva, aztán közelről, a lencséken át megszemlélte a konzolt, fölöttük pedig végigjáratta szemét a gépház többi részén, majd visszafordult Peterhez.

-- Istenemre, igaza van, Mr. Preston. Ez tényleg nagyszerű hajó.

Dr. McCoy fölnevetett, és Mr. Scott is vele. Egy rettenetes pillanatig Peter attól félt, a három férfi valamelyike kinyúl, és megpaskolja a fejét, de legalább ettől megkímélték. Miközben elsétáltak mellőle, nem tehetett róla, hallotta, miről beszélnek.

-- Scotty, a kadétja egy tigris.

-- A nővérem legkisebb fia, admirális úr.

Ó, ne, gondolta Peter, miért kellett elárulnia, hogy a nagybátyám? Ő senkinek nem mondta el a társai közül, és eddig azt remélte, Montgomery bácsi sem. Peter nagyra értékelte tanácsait, szeretetét, sőt, még alkalmankénti bogarasságát is, de minden sokkal egyszerűbb volna és tisztább, ha valaki ismeretlen keze alatt tanulna.

-- Megőrül, hogy az űrbe kerülhessen -- mondta Mr. Scott. -- Mindig is ez volt a rögeszméje.

-- Mint minden fiatal srácnak -- felelte Kirk admirális. -- Magam is így kezdtem.

Megálltak a gépház távolabbi sarkában; az admirális hallgatta, amint Mr. Scott elmagyarázza az újításokat, melyek legutóbbi látogatása óta születtek.

Peter kiugrott a sorból, a szerszámkamrához rohant, egy pillanatig a ládájában turkált, majd visszasietett a helyére.

A szomszéd konzol mellől Grenni pillantott rá oldalvást.

-- Mi az ördögöt csinálsz, Prés? -- mormogta. -- Még nem engedtek el minket.

-- Majd meglátod -- suttogta Peter.

Kirk, Scott és McCoy lassan elindult visszafelé a sarokból. Amikor odaértek Peterhez, a kadét vigyázzba vágta magát.

Kirk megtorpant.

-- Igen, Mr. Preston?

Peter egy bonyolult szerszámot nyújtott felé.

-- Ha jól értettem, az admirális úrnak erre van szüksége.

Kirk megvizsgálta.

-- Mi ez, Mr. Preston?

-- Nos, uram, természetesen egy balkezes fogó.

Mr. Scott egyszeriben elhűlt. Az admirális szája megvonaglott. Dr. McCoy elnyomott egy mosolyt, aztán mégis föladta, és nevetni kezdett. Egy pillanattal később Kirkből is kirobbant. Mr. Scott-tól csupán egy kényszeredett, komor mosolyra futotta. Peter a tőle telhető legártatlanabb arccal figyelte őket.

-- Mr. Scott -- szólt Kirk, de a nagy nevetésben nem tudta folytatni. Végül sikerült abbahagynia, és megtörölte a szemét. -- Mr. Scott, azt hiszem, jobb lesz ezeket a tacskókat útnak indítani, mielőtt teljesen átveszik a hatalmat. Készen állnak a motorok egy kisebb gyakorlatra?

-- Csak adja ki a parancsot, admirális úr.

-- Mr. Scott, a parancsot kiadtam.

-- Igenis, uram.

Kirk visszaadta a „balkezes fogót" Peternek, azzal elindult kifelé. Néhány lépés után visszapillantott a válla fölött, és a fiúra kacsintott.

Amint a turbólift ajtaja becsukódott, Jim Kirkből ismét kitört a nevetés.

-- Mit szólsz ehhez, Öreg? -- Annyira nevetett, hogy minden szó után szünetet kellett tartania. -- Istenem, micsoda remek kölyök. Még hogy balkezes fogó! -- Jim kitörölte a könnyeket a szeméből. -- De megérdemeltem, nem? Elfelejtettem, az ő korában én is mennyire utáltam, ha gúnyolódtak velem.

-- Igen, néhanap minket vén bakkecskéket nem árt figyelmeztetni, mi is történt azokban a ködbe vesző, történelem előtti időkben.

Kirk jókedvét mintha elvágták volna. Még mindig nem szerette, ha gúnyolódnak vele, és ezt McCoy is jól tudta. Jim a homlokát ráncolta, nem tudva, hogy értelmezze McCoy megjegyzését. -- A hídra -- mondta a turbólift hangérzékelőjének.

-Mi lesz az ellenőrzés további részével... admirális úr? -- kérdezte McCoy. Hagyta, hogy a hangsúlyába egy kis nem egészen jóindulatú csipkelődés is vegyüljön. Ez egyike volt azon kevés módszernek, amellyel Jim Kirköt egy kis önvizsgálatra késztethette.

A leitatás kétségkívül nem vált be.

-- Majd később befejezem, doktor -- felelte Kirk szelíden. -- Ha már elindultunk.

-Jim, komolyan azt hiszed, hogy évente egyszer egy háromhetes gyakorlóút kárpótol a többi negyvenkilenc hét papírtologatásáért? Azt hiszed, ennyi visszatarthat a megőrüléstől?

-- Ezt a beszélgetést lezártuk tegnap éjjel -- jegyezte meg Jim. -- És mondjak neked valamit? Kezdesz nagyon fárasztóan viselkedni.

-- Szóval unalmas, ha az ember aggódik a barátjáért?

-- Néha igen -- felelte Jim. -- Sokkal jobb sebész vagy, mint pszichiáter.

A turbólift ajtaja kinyílt, mire McCoy magába fojtott egy átkot. Még néhány perc, és valamiféle áttörést érhetett volna el Jimnél.

Kirk admirális az Enterprise hídjára lépett, és a doktor követte.

McCoynak el kellett ismernie, örül a viszontlátásnak. Uhura felé bólintott, és a nő visszamosolygott rá. A kormánynál Mr. Sulu ült, bár most épp úgy látszott, Saavik hadnagy -- aki a gyakorlómra első tisztnek és kutatótisztnek lett beosztva -- irányítja majd a hajót, próbaképpen. A legnagyobb különbség persze az volt, hogy a kapitányi posztot Mr. Spock töltötte be. Nem adta át a helyét Kirknek, de nem is várta el tőle senki. Az nem lett volna helyénvaló, és isten ments, hogy Spock valaha is valami nem helyénvalót tegyen.

-Admirális a hídon! -- szólt Mr. Sulu.

-- Pihenj! -- vágta rá Kirk, mielőtt bárki is fölpattant volna, hogy tisztelegjen.

-- Csillagflotta Központ az Enterprise-nak. Az indulási engedélyt megadom.

-- Saavik hadnagy -- szólalt meg Spock --, oldja el a rögzítőket.

-- Igenis, uram.

Azzal munkához látott. Kirk és McCoy leereszkedtek a híd alsó szintjére.

-- Üdvözlöm, admirális. -- Spock McCoynak is odabólintott. -- Dr. McCoy. Remélem, az inspekció rendben ment.

-- Igen, kapitány, le vagyok nyűgözve -- válaszolta Kirk.

-- Rögzítők eloldva, kapitány -- szólt Saavik.

-- Köszönöm, hadnagy. -- Spock pillanatnyi szünetet tartott, aztán szemében fölcsillant az a huncut fény, amit McCoy a saját érdekében megtanult már sebesen fölismerni.

-- Saavik hadnagy -- szólalt meg -- hányszor vezetett ki életében csillaghajót az Űrdokkból?

-- Százkilencvenháromszor, uram -- felelte Saavik akkurátusán. Majd hozzátette: -- Szimuláción.

Kirk jéggé dermedt.

-- Valós helyzetben még soha -- folytatta Saavik. McCoynak határozottan az az érzése támadt, hogy

Jim Kirk azon töpreng, a két lehetséges döntés közül melyiket válassza. Vajon kipenderítse Spockot a kapitányi székből, és Mr. Sulu kezébe adja a kormányt? Vagy ne csináljon semmit? Az utóbbi mellett döntött. De a befutó sorrendjét csak célfotóval lehetett volna megállapítani.

Mint egy komisz kölyök! Vidám gondolatát McCoy Spocknak szánta. Még hogy vulcani önmérséklet!

Szándékosan kerülve Kirk tekintetét, tudomást sem véve róla, milyen kényelmetlen helyzetbe hozta az admirálist, Spock szinte észrevehetetlenül apró mosolylyal McCoy felé pillantott. A vulcanitól ez már egészen kirívó reakciónak számított, csakúgy mint Kirktől az a jóízű nevetés a turbóliftben.

-- Vigyen ki minket, Saavik hadnagy -- mondta Spock.

-- Igen, uram. Mr. Sulu, kérem, kapcsoljon hátramenetbe!

-- Hátramenet, hadnagy!

-- Mindig tanulságos kipróbálni, meddig terjed egy növendék kiképzése -- szólalt meg Spock. -- Nem ért egyet, admirális?

-- Ó, de, határozottan, kapitány. Biztos lehet benne. Mindent el kell kezdeni egyszer.

A kilátóernyőn az Űrdokk fenségesen távolodó szerkezete látszott; azután lassan kisiklott a látómezőből, amikor Saavik megfordította az Enterprise-t.

-- Előre egynegyed impulzusmeghajtással, Mr. Sulu, ha megkérhetem -- mondta Saavik.

Jim szóra nyitotta a száját, aztán mély lélegzetet vett, és ismét becsukta, kezét a háta mögött összefonva. McCoy a füléhez hajolt.

-- Hé, Jim -- suttogta --, kérsz egy nyugtától? Kirk rábámult, aztán megrázta a fejét.

A hajó gyorsulni kezdett.

-- Egynegyed impulzusmeghajtás -- szólalt meg Mr. Sulu; majd egy pillanattal később: -- Szabadon navigálhatunk.

Kirk halkan kiengedte a levegőt, amit eddig magában tartott.

-- Az útirány, kapitány? -- kérdezte Saavik.

Spock Kirk felé fordult, és fölvonta egyik szemöldökét.

-- Ön döntse el, kapitány -- mondta az admirális.

Spock arcán ismét megjelent az a kifejezés, és McCoy gyanúja csak tovább erősödött, hogy a vulcani épp annyira aggódik Kirkért, mint ő.

-- Arrafelé, Saavik hadnagy. Kirk megdöbbent.

-- Uram? -- nézett hátra Saavik is.

„Arrafelé", ezt Jim Kirk mondta, amikor utoljára vezényelte az Enterprisé-t.

- Azt hiszem, az „előre" a pontosabb meghatározás -- szólt újra Spock.

-- Igenis, uram -- felelte Saavik, láthatóan egy mukkot sem értve az egészből.

McCoy azonban látta, Jim megértette.

4. fejezet

Amint az inspekció befejeződött, Peter visszadobta a „balkezes fogót" a ládájába, és a szekrénye felé iramodott. Máris elkésett a matekóráról. Fölkapta miniatűr számítógépét, becsapta a szekrényajtót, sarkon fordult, és egyenesen Montgomery bácsikájába rohant.

-- Öö... -- Peter vigyázzba vágta magát és szalutált. Órára indulok épp, engedelmével, uram...

-- Az engedélyt megtagadom, kadét. Előbb még lesz hozzád egy-két szavam.

-- De uram, elkések!

-- Akkor elkésel! Mire véljem azt az előbbi pimasz viselkedést?

Na tessék, gondolta Peter. Most aztán megkapom a magamét.

-- Uram? -- mondta aztán ártatlanul, az időt húzva. -- Ne urazzál, te taknyos csirkefogó! Engem akartál

lejáratni az admirális előtt? Személyesen James Kirk előtt?

-- Nem kellett volna elárulja neki, ki vagyok! -- felelte Peter. -- Eddig senki sem tudta!

-- Nocsak, valóban? Szóval szégyelled, hogy az unokaöcsém vagy?

-- Tudja, hogy nem így gondoltam! De ha elterjed, mindenki azt fogja hinni, csak azért kerültem ide.

Montgomery Scott keresztbefonta a karját a mellén.

-- Ennyire nem bízol magadban?

-- Én csak érdemeim szerinti elbánást akarok mondta Peter, de rögtön látta, ezt sem kellett volna.

-- Értem -- felelte Montgomery bácsi. -- Szóval nem magadban nem bízol, hanem bennem. Hát azt hitted, képes lennék kivételezni veled? Ha úgy érzed, nincs elég sok dolgod, majd teszünk róla.

Most már biztos, hogy elkésem a matekról, gondolta Peter. Saavik hadnagy elnapolja az órát, és mindennek a tetejébe legalább három napomba fog telni, míg a bácsikámat kiengesztelem. Na, okosfej, megérte?

Visszaemlékezett, milyen arcot vágott az admirális, amikor átadta neki a „balkezes fogót", és úgy döntött, igen.

Balszerencséjére azonban Montgomery bácsi egészen másképp gondolkodott.

-- Tudja jól, hogy nem erről van szó, bácsikám mondta Peter, engeszteléssel próbálkozva.

-- Ó, most hirtelen „bácsikám"! Ne akard elsumákolni a választ! Még nem adtál nekem magyarázatot a viselkedésedre!

-Az érdekelte, bácsikám, mennyire vagyok ostoba. Dannan azt mondta, ha ilyesmi történik...

-- Dannan! -- kiáltotta Montgomery bácsi. -- A kedves nővérkédet annyiszor akarták már fogdába vágni, hogy a komputerem se tudná számon tartani! A te helyedben, fiacskám, én nem őt választanám példaképemnek!

-Álljon meg a menet! -- ordította Peter. Dannan a... ő a...

Igaz, ami igaz, sokszor kellett megfegyelmezni; az is igaz, hogy csaknem eltanácsolták a Csillagflottától. De még Montgomery bácsi is milliószor elmondta neki, az ember néha kénytelen a maga feje után menni, és Dannan csak ezt csinálta. Különben is, mit számít ez az egész? Dannan a nővére, és ő rajong érte.

-- Nem beszélhet róla így!

-- Úgy beszélek róla, ahogy a kedvem tartja, kisfiam, és te illedelmesen végighallgatsz mindent, amit mondok.

-- Most már elmehetek? -- kérdezte Peter morcosán. így is öt percet kések, Saavik hadnagy nem fog várni rám.

-- Itt van aztán ez is. Túl sokat mászkálsz az után a lány után. Mit gondolsz, nincs jobb dolga, mint hogy egy ilyen tacskóval foglalkozzon?

-- Hát ez meg mit jelentsen? -- kérdezte dühösen Peter.

-- Ne játszd a bolondot öreg bácsikádnak, fiam. Fölismerem én, ha egy gyerek szerelmes... és nem csak én. Egyet tanácsolhatok csak neked -- folytatta leereszkedően --, azt, hogy ne hordd a homlokodon a szívedet.

-- Maga nem tudja, miket beszél!

-- Nem-e? Akkor menj csak, ha már mindent annyira jól tudsz, hogy úgy érzed, nem kell hallgass az idősebbre.

Peter kimenekült az öltözőből.

Saavik kissé késve érkezett az órára, mert az inspekció és az indulás megbontotta a szokásos menetrendet. Meglepődve látta, hogy még Peter sincs ott. Talán ő időben jött, és amikor Saavikot nem találta, azt gondolta, az utazás megváltoztatta a lány napirendjét. Aztán eszébe jutott, Peter biztosan tő bbet várt volna két-három percnél. Lehet, hogy Mr. Scott igazítja, el a tanoncait a gépház ellenőrzése után.

Az pedig beletelik némi időbe, gondolta Saavik. Várok.

Amikor Spock megkérte, hogy korrepetálja Peter Prestont a korszerű elméleti matematikából, először el akarta utasítani. A tizennégy éves fiú épp annyi idős volt, mint Saavik, amikor a vulcani kutatócsoport leszállt szülővilágán.

A lány attól félt, szüntelenül hasonlítgatni fogja a jómódban nevelkedett Peterhez azt a Pokolkapun felnőtt nyomorult teremtést. Attól tartott, neheztel majd rá a gondtalan gyermekkoráért, amit tőle az élet megtagadott. A saját haragjától félt, attól, vajon mi történik, ha csak egy pillanatra is szabadjára engedi.

Amikor mindezt megpróbálta a kapitánynak elmagyarázni, az végighallgatta, figyelmesen, és szemmel látható megértéssel. Aztán elnézést kért, amiért nem fejezte ki elég világosan magát: amit mondott, nem kérésnek szánta; parancsot adott, amit Saaviknak kiképzése keretében végre kell hajtania. A feltétlen engedelmesség illogikus, de a bizalom elengedhetetlen. Ha ismeretségük megannyi éve alatt sem sikerült kiérdemelnie a lány bizalmát, akkor természetesen megtagadhatja. A tanulásnak, fejlődésnek számtalan más útja áll nyitva előtte. No persze, egyik sem Spock irányítása alatt.

Spock tagja volt a Pokolkapura érkező kutatócsoportnak. Ő egymaga győzte meg társait, hogy vállalják a felelősséget az elhagyott világ lakóiért, bár ennek megtagadására is lett volna elegendő logikus ok (és még sokkal több kimondatlan mentség). Saavik egész civilizált lényét, és valószínűleg az életét is -- hiszen Pokolkapu lakói kivétel nélkül fiatalon és rettenetes módokon haltak meg -- az ő beavatkozásának köszönhette.

Így hát engedelmeskedett.

Saavik hallotta, ahogy Peter végigfut a folyosón. A fiú lélekszakadva és ziláltán rontott be.

-- Igazán sajnálom, hogy elkéstem -- mondta. -- Siettem, ahogy csak tudtam... Nem hittem, hogy megvársz.

-- Én is elkéstem -- ismerte be a lány. -- Arra gondoltam, talán téged is az inspekció tart föl, mint engem. -- Saavik csak magának ismerte be a teljes igazságot: azért is volt hajlandó várni, mert kimondottan élvezett minden percet, amit ennek a fiatal kadétnak a tanításával töltött. A fiú intelligens volt és gyors, s bár megjelenésük sokban különbözött -- Peter még gyerek, Saavik pedig már felnőtt nő --, valójában a korkülönbség nem tett ki többet hat évnél.

-- Hát... úgy is mondhatjuk.

-- Készen állsz a mai órára.?

-- Azt hiszem -- felelte a fiú. -- Egész szépen ment az n-dimenziós hipersíkok kivetítése az n-1 dimenziós terekbe, de aztán kicsit belezavarodtam, amikor kezdtek egymásba érni.

Saavik összekötötte Peter kis komputerét egy nagyobb monitorral.

-- Hadd nézzem -- szólt --, hátha sikerül rájönnöm, hol kezdtél... belezavarodni.

Ahogy átfutotta Peter munkáját, Saavik emlékezetébe idézte, milyen nagyot is tévedett a fiúval kapcsolatban. Egyáltalán nem találta bántónak, sőt, direkt örömet szerzett neki, hogy saját gyermekkora rendellenesnek számít, nem pedig normálisnak egy szántszándékkal kegyetlen univerzumban. A kegyetlenség ugyan létezett, de nem mint természetes szükségszerűség.

Legalább annyit tanult Petertől, mint a fiú őtőle: az élet öröméről és a boldogság lehetőségéről, olyan dolgokat, amikről Spockkal nem szívesen beszélgetne el, sőt, igazság szerint meg sem említett neki soha.

A kapitány azonban sokkal ravaszabb és bonyolultabb természet volt, mintsem vulcani külseje sejteni engedte. Talán egyáltalán nem azért adta netó ezt a feladatot -- ahogy eredetileg hitte --, hogy lássa, mennyire képes kordában tartani a haragot, amelytől annyira rettegett. Lehet, a fiú épp arra tanította meg, amire Spock akarta.

-- Tessék, Peter -- szólalt meg. -- Itt a probléma. -- Rámutatott a hibára az egyik egyenletben.

-- He?

A fiú üres tekintettel meredt a monitorra, gondolatai fényévnyi távolságban jártak.

-- Itt ni -- ismételte a lány. -- Itt zavarodtál bele.

-- Ó, Igen. Rendben. -Aztán csak nézte és pislogott, de többet nem szólt.

-- Peter, mi a baj?

-- Öö, semmi.

Saavik egy pillanatra elhallgatott; Peter fészkelődön a helyén.

-- Peter -- szólt a lány --, tudod, néha elég nehezen értem meg az emberi lények reakcióit. Segíts nekem. Ha minden rendben van, az szembeállít egy súlyos problémával: miért hittem az ellenkezőjét?

-- Vannak olyan dolgok, amikről az ember nem beszél szívesen.

-- Tudom... nem akarok a magánéletedben vájkálni. De ha igazából nincs semmi bajod, felül kell vizsgáljam viselkedéstanulmányaim eredményeit.

A fiú mély lélegzetet vett.

-- Igen, történt valami.

-- Nem kell elmondd, mi -- nyugtatta meg a lány.

-- De ha akarom, elmesélhetem?

-- Ha szeretnéd, persze.

Peter tétovázott, mintha csak a gondolatait rendezgetné.

-- Hát -- szólt aztán --, Scott parancsnokkal összeakaszkodtunk.

-- Összeakaszkodtatok? -- kérdezte Saavik megrémülve.

-- Ne verekedésre gondolj, vagy ilyesmire. De nem is ez a gond, ő gyakran fölhúzza magát jelentéktelen apróságok miatt.

-- Peter, azt hiszem, nem kéne így beszélned a parancsnokodról.

-- Igen, igazad van, csakhogy egész életemben ezt kell hallgatnom tőle... amióta a világra jött, ilyen. Tudom jól, hiszen a nagybátyám.

-- Ó -- mondta Saavik.

-- Sosem árultam el a hajón senkinek, erre most ő kezdi el híresztelni. Az admirálisnak is elmondta, el tudod hinni? Az agyamra megy az ilyen dolgokkal. -- Elhallgatott, aztán mély lélegzetet vett, és a fejét csóválta. -De...

Saavik csöndben várt.

Peter fölnézett rá, de vörösödni kezdett, ezért gyorsan elfordult.

-Azt is mondta... azt is mondta, jobb dolgod is van, mint velem foglalkozni, meg hogy én csak kolonc vagyok a nyakadon, meg hogy... meg hogy... Mindegy. Ez a része már igazán hülyeség. Azt mondta, neked én csak púp vagyok a hátadon.

Saavik a homlokát ráncolta.

-- Az első állítás nem igaz, a második pedig nevetséges.

-- Úgy érted, nem bánod, hogy matekórákat kell adj nekem?

-- Épp ellenkezőleg, nagyon is élvezem őket.

-- Nem vagyok kolonc a nyakadon?

-- Ugyan már, dehogyis.

-- Ennek igazán örülök -- mondta Peter. -- Ő úgy gondolja, elég... hát...ostobán viselkedtem. Kinevetett.

-- Annál te sokkal jobbat érdemelnél.

A fiút megalázták, Saavik tisztán látta. Ő aztán igazán sokat tudott a megaláztatásról. Nem szívesen tanította volna meg egy másik lénynek. Azt kívánta, bárcsak csökkenthetné a fiú fájdalmait, de ő is ugyanolyan zavarodott volt.

-- Peter -- szólt végül --, én nem békíthetlek ki a bácsikáddal. Csak annyit mondhatok, hogy gyermekkoromban nagyon vágytam valamire, aminek még a nevét sem tudtam. Később aztán megtanultam, mi az: „barát". Találtam embereket, akiket csodálhatok és tisztelhetek, de barátot sosem. Egészen mostanáig.

A fiú fölnézett rá.

-- Úgy érted... engem?

-- Igen.

A fiú képtelen volt visszatartani könnyeit.

Pavel Csekov fölsikoltott.

De semmi sem történt...

Tudata és emlékezete kristálytiszta maradt. Felfokozottan érzékelt mindent a Reliant hídján: Joachimot mellette, a kormánynál, Terrellt, aki üres tekintettel, csapdába esett vadként kucorgóit az első tiszt helyén, és Khant.

Khan a kapitány székében terpeszkedett. A kilátóernyő a hátsó képet mutatta: az Alfa Ceti V gyorsan zsugorodott, először gömbből tányérrá, majd ponttá, végül eltűnt a látóterükből. A Reliant teret váltott, és még a rendszer csillagából is apró fénypont lett, elveszve társai csillogó tengerében.

-- Pályán vagyunk -- szólt Joachim. -- Minden rendszer üzemképes.

-- Kedves öntől, Mr. Csekov, hogy az Enterprise-hoz ennyire hasonló hajót hozott nekem -- mondta Khan.

Tizenöt évvel ezelőtt alkalma volt átfutni az Enterprise műszaki leírását; úgy látszik, egyetlen ránézésre memorizálta az egész könyvet. Amennyire Csekov megállapíthatta, Khan még most is tökéletesen emlékezett mindenre. Ezzel a tudással, valamint Terrellel a kezében nem okozott neki nehézséget a Reliant elfoglalása. A legénység nagy része a történtekről mit sem sejtve dolgozott tovább, míg Khan emberei egyenként el nem kapták, hogy fogolyként az Alfa Ceti V felszínére sugározzák őket.

A gépház személyzete maradt, teljes összhangban dolgozva tovább, angolnáik befolyása alatt.

Khan háromszáz emberből csupán tíz olyat talált, akik eléggé felbőszítették, hogy megölje őket.

-- Mr. Csekov, néhány kérdést szeretnék föltenni önnek.

Ne válaszolj neki, ne válaszolj neki!

-- Igen.

És jöttek a kérdések.

Ő pedig válaszolt. Tudata sikoltozva küzdött ellene, de az angolna megvonaglott a fejében, és ő válaszolt.

Terrellt csupán rövid ideig kérdezgette Khan, abban azonban láthatóan különös örömét lelte, hogy Csekovból szedjen ki információkat. Mire befejezte, minden apró részletét ismerte annak a kevéske adatnak, amit a Reliant legénysége tudott a titkos Genezis-programról. Pontosan tudta, honnan jönnek, hová tartanak, és hogy dr. Carol Marcusnak kell jelentést tenniük.

-- Nagyon jó, Mr. Csekov. Kifejezetten elégedett vagyok magával. De áruljon el még valamit. Netán az én öreg barátom, Kirk admirális is részt vesz ebben a programban?

-- Nem.

-- De tud róla?

-- Fogalmam sincs.

Khan ekkor azt kérdezte, hangjában némi éllel:

-- Tudomására juthatna?

Kirk a flotta vezérkarához tartozott, így minden titkos információhoz hozzáférhetett, amihez csak akart. Csekov kétségbeesetten próbálta ezt elhallgatni Khan Singh elől. Agya olyan gyorsan és jól dolgozott, hogy bizonyosan tudta, mit tervez a másik. Tudta, és rettegett tőle.

-- Válaszoljon, Mr. Csekov.

-- Igen.

Khan halkan fölkuncogott, a hangja akár egy ölelés. -Joachim, barátom, irányt változtatunk. Meglátogatjuk a Regulus I-et.

-- Uram...! -- Joachim szembefordult parancsnokával, hangjában tiltakozás csendült.

-- Talán nem tetszik valami?

-- Khan Singh, én önnel vagyok. Mint mindannyian. Szabadok vagyunk! Erre vártunk már kétszáz éve! Hajónk is van, oda mehetünk, ahova csak akarunk...

-- Tizenöt évvel ezelőtt tettem egy ígéretet, Joachim. Te is tanúja voltál eskümnek, akkor is, és amikor megismételtem is. Míg nem teljesítem a magamnak és feleségemnek adott szavamat, nem vagyok szabad.

-- Khan, uram, ő sosem kívánt bosszút.

-- Ne üsd az orrod más dolgába, Joachim -- mondta Khan fenyegetően.

A fiatalabb férfiban bennakadt a lélegzet, mégis tovább erősködött.

-- Sikerült megszöknie a börtönből, ahová James Kirk zárta! Ezzel bebizonyította, hogy semmit sem tehet ön ellen, ön nyert!

-- Meg akart leckéztetni, Joachim. Meg akart leckéztetni, de majd én megmutatom neki.

A két férfi egymásra meredt; Joachim összerázkódott, és elfordította a fejét.

-- Tizenöt éve nincs más kívánságom -- mondta Khan. -- Nem kezdhetek addig új életet, míg ez be nem teljesedik. Tudom, szeretsz engem, barátom. Ám ha úgy érzed, jogtalan, amit most teszek, csak szólj. Szívesen fölszabadítalak esküd alól.

-- Sosem szegném meg az eskümet, uram. Khan Singh bólintott.

-- Irány a Regulus I, Joachim -- mondta nyájasan.

-- Igenis, Khan.

-- Kész -- mondta Carol Marcus a központi komputernek.

-- Genezis nyolc-kettő-nyolc-pont-SBR. Végső változat. Mentsd ki.

-- Rendben -- felelte a számítógép.

Carol hitetlenkedve sóhajtott. Hát végre elkészült!

-- Súlyos hiba -- szólt a komputer higgadtan. -- A memóriacellák beteltek.

-- Mi az, hogy betelt a memória? -- Épp előző nap ellenőrizte a szabad kapacitást.

Az az átkozott gép erre darálni kezdte a periferikus memória ostoba leírását. -- A memória akkor van tele, ha a RAM-ben tárolt fájl mérete meghaladja...

-- Ó, hagyd abba -- fakadt ki Carol.

-- Rendben.

-- A fenébe! David, azt hittem, beépítetted a Rém új memóriacelláit!

Minden komputerük egy abszolút nulla fokra hűtött folyékony hidrogénfürdőben, hihetetlenül apró, mágneses buborékok formájában tárolta az információkat. Ez a módszer igen hatásosnak és gyorsnak bizonyult, s kapacitása is óriási volt. A Genezisnél azonban a kezdet kezdetétől súlyos helyhiánnyal küzdöttek. A programok és adattárak olyan hatalmasak voltak, hogy minden újabb memóriabővítés szinte azon nyomban betelt, miután üzembe helyezték. A helyzet a Rémnél, a központi komputernél vált igazán kritikussá. Nagyságrendekkel gyorsabb volt az összes többi gépnél, hát természetes, hogy mindenki ezt akarta használni. David odasietett hozzá.

-- Be is építettem -- mondta. -- Egy teljesen új fürdőt kellett már építenem nekik, de megcsináltam. Csak nem máris megteltek?

-- A gép mindenesetre ezt állítja.

A fiú összevonta a szemöldökét, és körülnézett a laborban.

-- Kinek van "itt bent olyan anyaga, amitől már szívesen megszabadulna?

Jedda, egy deltái, aki mindig mindenre a leggyorsabban reagált, riadt arckifejezéssel sietett oda.

-- Ha letörlitek a kvantum-adataimat, nekem végem.

-- Nem akarok semmit letörölni -- válaszolta Carol --, de már hatodik hete csiszolgatom ezt a szubrutint, úgyhogy nem örülnék, ha elveszíteném.

Egy közeli műszerasztalnál Del March Vance Madisonra pillantott. Vance grimaszt vágott, ám Carol észrevette.

-- Jól van, fiúk -- szólt. -- Del, csak nem használtad már megint a buborékfürdőmet?

Del közelebb lépett, a fejét lógatva; Vance a nyomában, kissé csoszogva. Akár két éretlen kölyök, gondolta Carol. Akár? De hiszen még tényleg csak kölykök. Alig pár évvel idősebbek Davidnél.

-- Öö, nézd, Carol -- szólalt meg March --, az egész csak egy kis apróság...

-- Del, legalább kilencvenhárom komputer van az Űrlaboratórium területén. Miért kell a játékaitokat pont a központi gépben tárolni?

-- Mert az sokkal jobban dolgozik -- mondta Vance az ő halk, gyönyörű hangján.

-- A Hórihorg-hajszát nem lehet kisebb gépen játszani, Carol -- erősködött Del. -- Hé, meg kéne nézned, mire jutottunk már vele. Van benne egy lassan növekvő fekete lyuk, ami, ha nem vigyázol, rád veti magát, és a grafikája egyszerűen fantasztikus. Hidd el, ha én mondom. Persze ha volna egy háromdimenziós kivetítőnk...

-- Miért kell nekem ezt elviselnem? -- mordult föl Carol. A válasz persze nyilvánvaló volt: Vance Madison és Del March a világ két legzseniálisabb kvark-kémikusa, a közös munka során pedig tehetségük nem csak összeadódik, de egyenesen megsokszorozódik. Valahányszor újabb publikációjuk jelent meg, máris áradtak a meghívások különböző tudományos konferenciákra. A Genezis-program nagy szerencséje, hogy ők is részt vesznek benne, és Carol ezt jól tudta.

A két fiatal tudós ugyanolyan kedvvel játszott együtt, mint ahogy dolgozott; sajnos, amiket igazán szerettek, azok a komputerjátékok voltak. Del egyszer Cárok is megpróbálta bevonni egy viadalba, de az asszonyt nemcsak hogy nem érdekelte a dolog, de egyáltalán nem is tetszett neki.

-- Mi a fájl neve? -- kérdezte most. Túl fáradtnak érezte magát és türelmetlennek. Visszafordult a konzolhoz. -- Készülj föl egy fájl kitörlésére -- mondta a számítógépnek.

-- Rendben -- felelte az.

-- Ne töröld ki, Carol -- könyörgött Del. -- Ugyan már, ne legyél ilyen.

Az asszony kis híján juszt is kitörölte; Del gyerekes viselkedése az agyára ment, ha fáradt volt.

-- Ezentúl nem lesz vele gondod, Carol -- tette hozzá Vance. -- ígérem.

Vance sosem mondott olyat, amit nem gondolt komolyan. Carol ellágyult.

-- Ó... jól van. Mi a fájl neve?

-- HH -- mondta Del.

-- Van odabent egy HN is? -- kérdezte David.

Del szégyenlősen elvigyorodott. Carol rákapcsolta a főgépre az egyik kisebb laborkomputert.

-- Öö, Carol -- szólt Del --, nem hiszem, hogy abba belefér.

-- Mégis mekkora? -- Hát... kábé ötszáz giga.

-- Szűzmáriám! -- fakadt ki David. -- A program, ami elnyelte a Szaturnuszt.

-- Sok mindent hozzáadtunk, mióta utoljára játszottál vele -- mondta Del védekezőén.

-- Én? Sosem játszom komputerjátékokat!

Vance fölkuncogott. David elvörösödött. Carol megkereste, hol van elegendő periferikus tárolókapacitás, és átültette a programot.

-Jól van, ikrek -- mondta. Szerette cukkolni őket ezzel a megszólítással: Vance két méter magas volt, karcsú, fekete, komoly és nyugodt, míg Del csaknem harminc centivel alacsonyabb, zömök, szőke, bolondos és temperamentumos.

-- Kösz, Carol -- mondta Vance, és elmosolyodott. Jedda összefűzte a karját:

-- Remélem, ez azt jelenti, az adataim megmenekültek a letöröltetéstől.

-- Teljes biztonságban vannak.

A távolsági kommunikátor jelzett, és a férfi odament, hogy válaszoljon a hívásra.

Carol ismét elmentette a Genezis-szubrutint.

-- Rendben -- szólt a komputer, aztán egy pillanattal később: -- Parancs?

Carol megkönnyebbülten fölsóhajtott.

-- Töltsd be a kész Genezis-anyagot. Pillanatnyi csönd következett.

-- Rendben.

-- És futtasd le.

-- Rendben.

-- Most pedig -- mondta Carol -- várunk.

-- Carol -- szólt át Jedda a kommunikátortól --, a. Reliant az.

Sietve állt föl. A többiek követték a kommunikátorhoz. Jedda rákapcsolta a hívást a képernyőre.

-- Reliant az Űrlaboratóriumnak, vétel. Kérem, válaszoljanak!

-- Itt az Űrlaboratórium, Csekov parancsnok. Hallgatjuk.

-- Dr. Marcus, remek. Útban vagyunk a Regulus felé. Három nap múlva érkezünk.

-- Három nap? Miért ilyen hamar? Mit találtak az Alfa Ceti VI-on?

Csekov a képernyőre meredt. Mi van vele? csodálkozott Carol. A hipercsatornán nem lehet időeltolódás.

-- Történt valami? Pavel, hall engem? Történt valami?

-- Nem, semmi, doktor. Minden rendben. Az Alfa Ceti VI megfelelő.

-- Nyissátok a söröket! -- kiáltotta Del.

-- De mi van a... Csekov a szavába vágott.

-- Új, parancsokat kaptunk, doktor. Amint megérkezünk az Űrlaboratóriumra, minden a Genezissel kapcsolatos anyagot katonai fennhatóság alá veszünk.

-- Baromság! -- ordította David.

-- Css, David -- szólt rá Carol automatikusan. -- Csekov parancsnok, ez a lehető legszabályellenesebb. Ki adta a parancsot?

-- A Csillagflotta Parancsnoksága, dr. Marcus. Pontosabban a Genezisért felelős bizottság.

-- Ez egy civil kutatási program! Az én kutatási programom...

-- Parancsot kaptam.

-- Melyik aranystráfos majom adta? -- kiabálta David. Csekov levette szemét a képernyőről, oldalt fordult, aztán vissza.

-- James T. Kirk admirális.

Carol érezte, hogy a vér kifut az arcából.

David félretolta, és a képernyőhöz nyomakodott.

-- Tudtam, hogy meg fognak próbálkozni ezzel! -- ordította. -- Bárki bármi újat alkot, maguk egyből ráteszik a kezüket, és gyilkoló szerszámmá alakítják! -- Kinyúlt, hogy megszakítsa az összeköttetést.

Carol megragadta a kezét. Ne veszítsd el a fejed, gondolta, és mély lélegzetet vett.

-- Csekov parancsnok, az utasításának nem tehetek eleget. Nem engedem, hogy a hadsereg beleszóljon a munkámba.

Csekov újabb szünetet tartott, megint félrepillantva.

Mi a frász folyik ott? kérdezte magától Carol.

-- Sajnálom, hogy így érez, dr. Marcus -- mondta a férfi. -- A parancsaim egyértelműek. Kérem készüljenek föl, hogy érkezésünkkor, három nap múlva, átadhassák nekünk a Genezist. Vége.

Előrenyúlt; a kép elsötétült.

Az Űrlaboratórium fedélzetén mindenki egyszerre kezdett beszélni.

-- Legyetek szívesek, hallgassatok el! -- szólalt meg Carol. -- így nem lehet gondolkodni!

A ricsaj lassan alábbhagyott.

-- Csak valami tévedés lehet -- mondta az asszony.

-- Tévedés! Anya, az isten szerelmére! Tökéletes az időzítés! A fenekünket kinyalták, még egy hajót is adtak. „Rendelkezzünk vele!" Ha!

-- Sokkal inkább ők akarnak rendelkezni velünk szólt Jédda.

-David...

-- Hogy is találhattak volna jobb módot a megfigyelésünkre? Aztán már csak várniuk kellett, amíg mindenki szabadságra megy, és akkor csak mi maradunk itt szembeszállni velük!

-- De...

-- Az ő játszmájukban mi csak gyalogok vagyunk!

-- David, hagyd abba! Mindig a hadsereget vádolod, hogy lételeme a paranoia. Mit gondosz, te mit érsz így el? A Csillagflotta már száz éve őrzi a békét...

Csönd telepedett közéjük. David nem tagadhatta anyja igazát. Ugyanakkor Carol képtelen lett volna megmagyarázni, mi történt.

-- Tévedés vagy sem -- szólalt meg Vance --, ha megszerzik a Genezist, nem valószínű, hogy valaha is visszaadják.

-- Igazad van -- mondta Carol. Egy pillanatra elgondolkozott. -Jól van, emberek. Csomagoljatok. Kezdjétek a laborjegyzetekkel, aztán szedjetek össze mindent! Jedda, Zinaida alszik? -- Carol tudta, hogy Zinaida, a Genezis matematikusa, a szórási számításokon dolgozott hajnalig.

-- Mikor kijöttem a kabinunkból, még aludt -- felelte a férfi. Jeddához hasonlóan Zinaida is deltái volt. Fajtájuk tagjai, ha tehették, csoportosan dolgoztak és utaztak, vagy legalábbis párokban, mert egyedül borzasztó magányosnak érezték magukat. Olyan erősségű érzelmi és testi közelséget igényeltek, amit semmilyen más értelmes lény nem élt volna túl huzamosabb idő után.

-- Jól van, akkor ébreszd fel. Vance, Del, tisztelt komputerzseni urak! Azt akarom, hogy kezdjetek el a számítógépekből mindent átmenteni hordozható adattárakba, mert amelyik programot vagy adatbázist nem tudjuk magunkkal vinni, azt letöröljük... Ez vonatkozik a HH-ra vagy HN-re, vagy mi az ördögre is. Na, munkára.

-- De hát hová megyünk? -- kérdezte Del.

-- Időben megtudod, nem úgy, mint a Reliant. De már csak három napunk van. Ne vesztegessük az időt!

A turbólift ajtaja záródni kezdett.

-- Várjon, kérem!

-- Várj! -- mondta Jim Kirk az érzékelőknek. Az ajtó engedelmesen szusszanva újra kinyílt.

Saavik hadnagy érkezett futva.

-- Köszönöm, uram.

-- Szívesen, hadnagy.

A lány figyelmesen vizsgálódó tekintete alatt Kirk kezdte magát kényelmetlenül érezni.

-- Admirális úr -- szólt Saavik hirtelen --, válthatnék néhány szót önnel?

-- Hadnagy -- mondta Kirk --, az önkifejezéssel, úgy látom, nincsenek gondjai.

-- Tessék, uram?

-- Mindegy. Nos, mit is akart mondani?

-- A jó jegyeimről szerettem volna megkérdezni.

-- Megérdemelte őket.

-- Én nem úgy éreztem.

-- A Kobajasi Maru-teszt miatt?

-- Nem sikerült megoldanom a helyzetet -- felelte Saavik.

-- Mert nem is lehetett. Annak a tesztnek nincs megoldása. Csupán a jellemet teszi próbára.

A lány ezen elgondolkozott egy kis ideig.

-- Az ön kiképzésének is része volt ez a teszt, admirális úr?

-- Természetesen -- válaszolta Jim Kirk mosolyogva.

-- Megkérdezhetem, önnek hogy sikerült?

-- Kérdezni azt lehet, hadnagy. -- Kirk már nevetett. A lány megdermedt.

-- Csak egy kis vicc volt, hadnagy -- mondta Kirk.

-- Admirális úr -- szólalt meg ismét Saavik óvatosan --, az emberi lények viccei nagyban különböznek azoktól, amiket én ismerek.

-- Miért, azok milyen viccek?

-- Romulánok -- felelte a lány.

Akarsz még hallani róluk? kérdezte magától Jim Kirk. Nem, ugye?

-- Az ön megközelítése, admirális úr -- folytatta Saavik --, az emberi megközelítés sokkal összetettebbnek és nehezebbnek tűnik.

Mint derült égből a villám, hasított Jimbe a gondolat: Atyaisten, milyen gyönyörű.

Fogd vissza magad, kapott észbe, aztán még gúnyosan hozzátette: Mégiscsak admirális vagy.

-- Nos, hadnagy, mindig tanulunk valamit.

A lány erre sem reagált. Kirk úgy döntött, témát változtat.

-- Hadnagy, elfogad tőlem egy tanácsot?

-- Igen -- felelte Saavik különös hanghordozással.

-- Ezt a tesztet többször is elvégezheti. Ha elégedetlen az első szereplésével, nyugodtan vágjon neki még egyszer!

A lift lelassult, és megállt. Az ajtó kitárult, és belépett az eddig türelmetlenül várakozó dr. McCoy.

Itt ez a sok újsütetű változtatás, gondolta, és mi az eredménye? Minden csak még lassabb lett.

-- Ki tartotta föl ezt az istenverte liftet?... Ó -- tette hozzá, mikor észrevette a fülkében Kirköt és Saavikot. -- Hello.

-- Köszönöm, admirális úr -- mondta Saavik, és kilépett a liftből. -- Nagyra értékelem a tanácsát. Jó napot, doktor.

Az ajtó bezárult.

Jim nem szólt, csak magába merülten bámulta a mennyezetet.

McCoy a tőle telhető legjobb mocskos-fantáziájú vénember imitációval vonogatni kezdte a szemöldökét.

-- A kislány átfésülte a frizuráját? -- Mi?

-- Azt mondtam...

-- Hallottalak, Öreg. Nőj már föl végre!

Na, gondolta McCoy, ez változás. Talán nem a jó irányba, de mindenesetre változás.

-- Csodálatos szer ez a romulán sör -- szólt, hangjában cseppnyi gúnnyal.

Kirk visszatért ábrándozásából.

-- Remekül helyrehozza az emlékezetet -- mondta. -Ó...?

-- Eszembe juttatta, miért nem szoktam rá.

-- Hála neked...

-- Kirk admirális -- szólalt meg Uhura hangja az interkomból. -- Sürgős üzenet Kirk admirálisnak.

Jim bekapcsolta a mikrofont.

-- Tessék, Kirk.

-- Uram, a Regulus I Űrlaboratórium keresi a hipercsatornán. Sürgős. Dr. Carol Marcus az.

Jim megdöbbent.

Carol Marcus? gondolta McCoy. Carol Marcus?

-- Öö... Uhura, kapcsolja a kabinomba! -- mondta Jim. -- Igen, uram.

Az admirális kikapcsolta a mikrofont, aztán McCoyra meredt, mintha neheztelne rá, amién tanúja lett reakcióinak.

-- Lám csak, lám -- szólt McCoy. -- Ha egy üzlet be...

-- Szép kis doktor vagy, mondhatom -- fakadt ki Jim mérgesen. -- Neked kéne a legjobban tudnod, milyen veszélyes a régi sebek föllépése.

A liftajtó kinyílt, és Kirk kiviharzott.

-Bocs -- nyögte ki McCoy, de addigra már egyedül maradt a fülkében. Nos, Vén Háziorvos, gondolta, a csipkelődés nem segít rajta; taktikát kell változtass, ha ki akarod rángatni a depressziójából.

Másrészről, tette még hozzá, talán ez a hívás is elintézhet mindent.

Jim Kirk végiglépdelt az Enterprise folyosóján, közben igyekezett megőrizni a nyugalmát. Carol Marcus, ennyi év után? Valami átkozottul fontos ügy lehet, ami miatt most fölhívta. És vajon mi a magasságos ég van McCoyjal? Az utóbbi három napban a doktor minden szava leplezett vagy leplezetlen tűszúrás volt, felé irányozva. A kabinjába sietett, és bekapcsolta a képernyőt.

-- Dr. Marcus, admirális úr -- mondta Uhura.

A kép szemcsés volt és remegett. Egy pillanatra ki tudta venni rajta Carol arcát, aztán ismét szétesett.

-- Uhura, nem tudja fölerősíteni a jelet?

-- Próbálkozom, uram, de nagyon hézagosán érkezik.

-- ...Jim... hallasz? Meg tudnád...

Az egyetlen, amit világosan látott, az Carol rémülete és haragja volt.

-- Nagyon gyenge az adásod. Mi történt? Mi a baj?

-- ...nem hallak...

-- Carol, mi a baj? -- Ezt ismételgette, remélve, hogy elegendő átjut belőle, és az asszony megérti a kérdését.

-- ...próbálja... a Genezist elvenni tőlünk...

-- Mi? -- kérdezett vissza rémülten. -- Elvenni a Genezist? Kicsoda? Ki akarja elvenni a Genezist?

-- ...nem hallak... Te adtál parancsot...?

-- Miféle parancsot? Carol, ki akarja elvenni a Genezist?

Az adás most néhány másodpercre kitisztult. -- Jim, vond vissza a parancsot. -- Megint kezdett széttöredezni. -- ...semmi joga... nem engedem...

-- Carol!

--Jim, kérlek, segíts. Nem hiszem, hogy... A kép teljesen eltűnt, és többé nem tisztult ki. Jim ököllel a monitor élére csapott.

-- Uhura, mi történik? A fenébe is!

-- Sajnálom, uram. Több jel nem érkezik. Az adást a forrásnál zavarják.

-- Zavarják?!

-A műszerek ezt tanúsítják, admirális úr.

-- A fenébe -- mondta megint Jim. -- Parancsnok, riadóztassa a Csillagflotta-központot! Beszélni akarok a vezérkarral.

-- Igenis, uram.

Jim Kirk a hídra lépett.

-- Mr. Sulu -- szólt --, állítsa le az impulzusmeghajtást! Sulu engedelmeskedett.

-- Motorok leálltak.

A híd legénysége meglepetten, várakozva, zavartan figyelt.

-- Veszélyhelyzet állt elő -- mondta Kirk hűvösen. -- A Csillagflotta-Parancsnokság utasítására ideiglenesen én veszem át az Enterprise irányítását. Ügyeletes tiszt, jegyezze be a hajónaplóba. Mr. Sulu, számítsa ki az új pályánkat a Regulus I Űrlaboratórium felé. -- Szünetet tartott, mintha ellenkező, vitatkozó hangokra várna. Senki sem szólt. Megnyitott egy interkom-csatornát a gépház felé. -- Mr. Scott.

-- Igen, uram?

Azonnal teret kell váltanunk.

-- Igenis, uram.

-- Pálya kiszámítva az Űrlaboratórium felé, admirális úr -- jelentette be Mr. Sulu.

-- Bekapcsolni a térgenerátorokat.

-- Fölkészülni a térváltásra -- szólt Saavik. Hangja feszült volt, gyanakvó; csak Spock kapitánynak e férfi iránt érzett tisztelete gátolta meg abban, hogy megtagadja az engedelmességet. Előkészítette a hajót a gyorsításra.

-- Készen állunk, uram -- mondta Sulu. -Ötös sebességfokozat, Mr. Sulu.

A hajó körülöttük lendületet vett, és előrevetődött. Kirk visszalépett a turbóliftbe, és eltűnt.

Spock a kabinjában egy csiszolt vulcani gránittáblán feküdt, meditációs kövén. Éppen fölkészült, hogy a felületesebb transzból egy mélyebbe csússzon át, amikor megérezte, az Enterprise teret vált. Nyomban visszahozta tudatát a való világba. Egy pillanattal később kopogást hallott.

-- Szabad -- szólt csöndesen. Fölült.

Jim Kirk lépett be, féloldalasán a kőlap sarkára telepedett, és a padlóra meredt.

-- Spock, van egy kis gondunk. A vulcani fölvonta egyik szemöldökét. -- Valami történt a Regulus I-en. Minket rendéltek oda, hogy vizsgáljuk ki.

-- Nehézségek az Úrlaboratóriumon?

-- Úgy tűnik. -- Fölemelte a fejét. -- Spock, én mondtam a parancsnokságnak, hogy a legénység taknyos gyerekekből áll. De a miénk az egyetlen szabad hajó az oktánsban. Ha valóban baj van... Spock, a te kadétjaid... mennyire jók? Hogy reagálnak, ha igazi a veszély?

Mint minden más élőlénynek, admirális, nekik is megvannak a természettől kapott képességeik. -- Szünetet tartott. -- A hajó magától értetődően a tiéd.

-- Spock... már meg is változtattam az Enterprise pályáját. Nem volt más választásom, gyorsan kellett cselekedni...

-- Ez, ha jól sejtem, két perc harminc másodperccel ezelőtt történt, amikor a hajó teret váltott.

Kirk zavartan elmosolyodott.

-- Tudom, először ide kellett volna jönnöm... -- Admirális, ismétlem: a hajó a tiéd. Én csak oktató vagyok. Ez azonban már nem gyakorlóút, hanem valódi küldetés. A logika is azt diktálja, hogy a rangidős tiszt vegye át a parancsnokságot.

-- De talán semmi ok az aggodalomra. Az adás elég zavarosan érkezett. Ha te, mint kapitány, elvinnél engem a Regulusra...

-- Hamis feltételezésből indulsz ki. Én vulcani vagyok, nem sérted meg a büszkeségemet.

Jim Kirk incselkedve nézett rá.

-- És most azt fogod mondani, a cselekedeteidet egyesegyedül a logika irányítja.

-- Szükséges emlékeztetni olyasvalamire, amit ugyanolyan jól tudsz, mint én? -- Szünetet tartott. -- A logika azonban azt sugallja, hogy tévedtél, amikor elfogadtad az előléptetést. A szíved mélyén továbbra is az vagy, aki voltál: csillaghajó-kapitány. Minden más csupán a tehetséged elpocsékolása. Kirk elvigyorodott.

-- Azt hiszem, nem szállnék vitába veled.

-- Bölcsen teszed. -- Spock fölállt. -- Mindenesetre, akármilyenek is a körülmények, a logika legfőbb alapelve, hogy a többség igénye többet nyom a latban, mint a kisebbségé.

-- Vagy az egyéné?

-- Admirális -- kezdte Spock, de abbahagyta, majd ismét belefogott. -- Jim, a parancsnokom vagy, de egyben a barátom is. Ugyanúgy én is örökre a tiéd. Az igazságot nyújtom neked, ahogy én látom, és azt a részét, ami rád, illetve rám vonatkozik.

-- Spock... -- szólalt meg Jim halkan. Kinyújtotta a kezét. A vulcani ismét magába zárkózott.

Kirk tiszteletben tartotta hangulatváltozását. Hagyta, hogy a keze lehulljon.

-- Följössz a hídra? Nem magyarázkodtam sokat, és lehet, hogy a növendékeid azt hiszik, föllázadtam.

-- Igen, admirális. De talán jobb lesz, ha először Mr. Scott-tal beszélünk, hogy ő is elmagyarázhassa a helyzetet a kadétjainak.

Aznap ebédidőben Saavik is lement az étkezdébe, és beállt a sorba. Körülötte osztálytársai spekuláltak, mién változott az útiterv, miért fordult új irányba az Enterprise, és miért vette át hirtelen az admirális a hajó parancsnokságát. Saavik maga is azon törte a fejét, mit jelenthetnek ezek a váratlan események. Hajlott arra a véleményre, hogy az egész csupán egy még körmönfontabb gyakorlat lesz.

Pár perccel parancsának elhangzása után Kirk admirális visszatért a hídra Spock kapitány társaságában. A vulcani aztán biztosította a legénységet, hogy Kirk az ő beleegyezésével cselekedett. Saavikban mégis kényelmetlen érzéseket hagytak a történtek.

Habozott, milyen menüt válasszon. Szívesen evett volna egy tatárbiíszteket, de a kapitány szerint húst enni különösen nyers húst -- legalábbis fölöttébb civilizálatlan szokás; Saavik hát általában mást választott, ha mellette kívánta elfogyasztani. Hosszú ideje próbált már megbarátkozni a vulcani ideállal, a vegetarianizmussal, de csak azt érte el, hogy belebetegedett.

Megalkuvásból egy tojásétel mellett döntött, mely ugyan a konyhából elég ízetlenül került elő, ám egy jókora adag szezámolaj és pippali -- egy méregerős fűszer -- hozzáadásával ehető állapotba lehetett hozni. Peter Preston egyszer belekóstolt, és Saavik nem figyelmeztette, hogy óvatosan tegye. Fogalma sem volt róla, milyen a hatása egy emberi lényre. Miután a fiú végre abbahagyta a köhögést és vízvedelést, elmondta, leginkább „a desztillált csili és egy atommaghasadás együtteséhez" hasonlíthatná.

Erre eszébe jutott, hol lehet Peter? Rendszerint együtt ettek; bár a fiúnak is most volt az ebédszünete, sehol nem látta az étkezdében.

Saavik megállt Spock kapitány asztala mellett. A férfi egy salátát evett.

-- Csatlakozhatok önhöz, uram?

-- Természetesen, hadnagy.

A lány leült, és azon gondolkozott, hogyan fejezhetné ki minden sértést elkerülve afölött érzett aggodalmát, hogy az admirális átvette az Enterprise parancsnokságát.

-- Hadnagy -- érdeklődött Spock --, hogy halad Mr. Preston a tanulmányaiban?

-- Hát... nagyon jól, uram. Remek tanuló, és kiváló érzéke van ehhez a tárgyhoz.

-- Én meg azt hittem, túl nejhez neki az anyag.

-- Ilyesminek semmi jelét nem láttam, kapitány.

-- Mr. Scott mégis megkért, hogy függesszem föl Mr. Preston taníttatását.

-- Miért? -- kérdezte rémülten Saavik.

-- Az ő magyarázata szerint a gépek mellett dolgozni kell, és szükségük van Preston segítségére.

-- A gépek -- felelte Saavik -- az épp most befejezett vizsgálatok alapján száztizenöt százalékos teljesítményt mutattak.

-- Pontosan -- helyeselt Spock. -- Más magyarázatok is eszembe jutottak. Lehetségesnek találom például, hogy Mr. Scott a túlzott megerőltetésektől óvja Prestont.

Saavik a fejét rázta.

-- Először is, kapitány, úgy érzem, Peterrel vagyok olyan jó viszonyban, közölné velem, ha tele a hócipője...

-- „Tele a hócipője"?

-- Ha túl sokat kell dolgoznia. Elnézést kérek. Nem állt szándékombari pontatlanul kifejezni magam.

-- Nem is kritizálni akartam, hadnagy... kapcsolatát az emberi lényekkel nagyban javíthatja, ha elsajátítja a kifejezésmódjukat.

Saavik összekapcsolta Scott kérését a Peterrel folytatott korábbi beszélgetéssel.

-- Azt hiszem, tudom, miért mondott le Mr. Scott Peter taníttatásáról.

Elmesélte, mi történt.

Spock megfontolta a dolgot.

-- Fölöttébb különös helyzet. Pedig Mr. Scott bizonyára tudja, hogy a megfelelő képzés minden kényelmetlenséget megér... diáknak és tanárnak egyaránt. Mondott még mást is Mr. Preston?

-- Beszélgetésük egy részét inkább nem akarta elmesélni. Azt mondta, az már... „igazán hülyeség". Zavartnak látszott.

-- Gondolom. -- Spock bekapott pár falat salátát; Saavik is belekóstolt az ebédjébe. Még egy kis pippalit szórt rá.

-- Saavik -- szólalt meg Spock --, mutatott a kadét valamifajta komolyabb kötődést ön iránt?

-- Hogy érti ezt, uram?

-- Kifejezte valamivel a ragaszkodását?

-Azt hiszem, igennel felelhetek, kapitány. Úgy láttam, megkönnyebbült, amikor azt mondtam neki, nem tartom „koloncnak a nyakamon". És be kell valljam... kissé tétovázva folytatta -- én... én is kedvelem őt. Nagyon kedves és lelkiismeretes fiú.

-- De azért -- mondta Spock óvatosan -- gyerek még.

-- Persze. -- Saavik eltöprengett, vajon mire akar kilyukadni.

-- Talán Mr. Scott attól fél, hogy az unokaöccse beleszeretett önbe.

-- Ez nevetséges! -- mondta Saavik. -- Még ha nem volna helytelen, akkor is lehetetlennek tartanám.

-- Igen, helytelen. De korántsem lehetetlen, vagy valószínűtlen. Ez az emberi természet egyik hibája. Ha Preston kadét mégis „belezúg" önbe...

-- Uram? -- A lány már teljesen összezavarodott.

-- „Belezúgni valakibe" az emberek nyelvén annyit jelent: beleszeretni; bár ez a változata csupán a fiatalabb egyedekre jellemző, és az idősebbek általában jókat mulatnak rajta.

Peter viselkedésének értelme hirtelen megvilágosodott Saavik előtt. Ha ez volt az, amit nem mert elmondani, nem is csodálja. Tudta, a fiú mennyire nem szerette, ha kinevetik.

-- A lehető legudvariasabban, legfinomabban kell fogadja -- folytatta Spock. -- Az emberi lények meglehetősen sebezhetőek ezen a téren, nagyon védtelenek. De, amint arra az imént ön is rámutatott, helytelen volna bármilyen formában is bátorítani...

Saavikot megrázták a hallottak, és most már igazán kényelmetlenül érezte magát.

-- Mr. Spock -- mondta, visszatérve ahhoz a megszólításhoz, melyet annyi éven át használt --, Peter valóban gyerek. Azonkívül a szerelem az emberi lények jellemhibája, nem a vulcaniaké.

-- Csakhogy ön nem vulcani -- felelte Spock. Saavik villája csörrenve hullott a tányérba, és a lány olyan gyorsan pattant föl, hogy a széke zörögve csúszott hátra a padlón.

-- Üljön le -- szólt Spock finoman. Kényszeredetten engedelmeskedett.

-- Saavik, ne értsen félre. A viselkedése, ami Preston kadétot illeti, teljességgel helyénvaló... ehhez semmi kétség nem férhet. Én nem is őérte aggódom pillanatnyilag, sokkal inkább önért.

-- Megpróbáltam elsajátítani a vulcani életmódot mondta a lány. -- Kérem, árulja el, miben vétettem...

-- Semmiféle vétségről nincs most szó.

-- A... akkor nem értem.

-- Én egészen fiatalon választottam a vulcani utat. Hosszú évekig azt tartottam a legjobbnak, sőt, az egyetlennek, amit egy értelmesen gondolkodó lény választhat. De... -- Egy pillanatra elhallgatott, aztán mintha témát akarna váltani, így folytatta: -- Beszéltem már önnek a türelemről és a megértésről...

Saavik bólintott.

-- Rá kellett döbbenjek, hogy ami az egyik lénynek helyénvaló, az egy másiknak esetleg nem felel meg. Sőt, számára pusztító lehet. Sokkal nehezebb a választás olyasvalakinek, aki két kultúrát is magáénak tekint...

-- Én csak egyet!

-- ...akinek ezek közt is választania kell, valaki másnak az irányítása alatt, vagy a maga módján. Az ön esete egészen egyedi, Saavik.

-- Mr. Spock, mi köze mindennek Peter Prestonhoz?

-- Mr. Prestonhoz semmi.

-- Akkor miért mondja el most nekem?

-- Csupán azt akarom megvilágítani -- ha nem is én vagyok rá a legmegfelelőbb személy, de hát nincsen más --, hogy az ön döntései a saját életéről nem szükségszerűen kell egyezzenek az enyémekkel, sőt, azzal sem, amit tanácsolok. Készüljön fel erre az eshetőségre, és ne utasítsa el, ha szembekerül vele. Megértett engem?

Már nyelvén volt a válasz, hogy nem, de annyira zavartnak és nyugtalannak érezte magát -- és legnagyobb meglepetésére Mr. Spockon is ugyanazokat a jeleket vette észre --, szívesen véget vetett volna a beszélgetésnek.

-- Szeretném átgondolni a hallottakat, kapitány. Saavik visszazökkentette magukat a megszokott parancsnok-beosztott viszonyba.

-- Nagyon helyes, hadnagy -- mondta Spock, elfogadva a változást.

A lány fölállt.

-- Vissza kell térnem a hídra, uram.

-- Távozhat, hadnagy.

Saavik nekiindult, aztán még visszafordult.

-- Uram... mi lesz Mr. Preston óráival?

Spock karba tette a kezét, és megfontolta a kérdést.

-- Természetesen folytatódniuk kell. Mindazonáltal Mr. Scott olyan hangon nyilatkozott a gépházban uralkodó állapotokról, hogy jobbnak látom egyelőre nem beavatkozni. Várok még egy-két napot, aztán majd javaslom neki az órák folytatását. Ön egyetért ezzel?

-- Igen, uram. Köszönöm.

Saavik visszaindult a posztjára. Sok mindenen kell most elgondolkoznia.

5. fejezet

Peter Preston vigyázzban állt. A válla már belefájdult. Közel egy órája várta Scott parancsnok ellenőrzését -- aznap a harmadikat --, újonnan beszabályzott kontrollpanelje mellett.

Ami sok, az sok, gondolta.

Bácsikája már két napja csak a lehető legszemélytelenebb hangon beszélt vele, egyetlen mosoly nélkül. Minden munkáját elégedetlenül fogadta, még olyanokat is, amiket a gyakorlóul kezdete előtt szó nélkül jóváhagyott. Most éppen Peter műszerpultjának állapotát kifogásolta.

A főgépész végre odaért, és megállt a fiú előtt.

-- Elég régóta szobrozik már itt, kadét. Biztos benne, hogy nincs a műszerein több igazítani való?

-- Minden készen állt tizenegy órakor, ahogy parancsolta, uram.

-- Szóval úgy gondolja, ezúttal már megfelelően működik?

-- Igen, uram.

-- Mindjárt meglátjuk.

Scott parancsnok lefuttatott egy-két diagnosztikai programot.

-- Nem -- szólt aztán --, fölborult a mező egyensúlya, túlkompenzálta. Szabályozza be újra, kadét.

Egy másodperc tört részéig tartó tétovázás után Peter arra gondolt: Dannan azt mondta, vannak pillanatok, amikor az ember kiáll az igazáért, és vannak, amikor be kell bizonyítsa, bármit zúdítsanak is a nyakába, elviseli.

-- Igenis, uram -- válaszolta --, sajnálom, uram.

-- Sajnálhatja is. Megpróbálja végre helyesen beállítani?

-- Igen, uram.

Ez kétségkívül az a pillanat, amikor tűrni kell, gondolta Peter.

És én tűrni is fogom.

Újra munkához látott a műszerpulton.

Még akkor is dolgozott, amikor a növendékek visszaértek az ebédről. Grenni elfoglalta a saját helyét.

-- Hé, Pres -- súgta a szája sarkából --, az öregúr ma alaposan rád szállt, mi?

-- Miért beszélsz úgy, mint a régi börtönfilmekben szoktak? -- kérdezte Peter. -- Nem foghat kenyérre és vízre, csak mert szóba állsz velem.

-- Sose tudhatod. Peter fölhorkant.

-- Mondtam, hogy nem kellett volna azt a hülye viccet elsüsd az admirálissal -- érvelt Grenni.

-- Ja, és most már míg élek, ezt hallgathatom, mi? kérdezett vissza Peter. Grenni az utólagos okoskodók önteltségével beszélt. Ezt is ugyanolyan jól ismerte már, mint Montgomery bácsi rossz vicceit.

-- Nézd, Pres, úgy hajszolod magad, hogy ha csak nézlek is belefáradok -- mondta Grenni.

-- Ne aggódj -- felelte Peter. -- Nem sokáig kell már ezt elviselned. Scott parancsnok patáliái sosem tartanak három napnál tovább. Nem vetted még észre?

-- Nem -- vágta rá Grenni. -- Nem vettem észre. Persze nem is vizsgálhattam meg a természetét olyan közelről, mint egyesek... mondjuk az unokaöcsikéje.

A francba, gondolta Peter. Grenni meghallotta, és ez azt jelenti, hogy mostanra nyilván mindenki tudja. Afrancba.

-- Enterprise hívja a Regulus I Űrlaboratóriumot, vétel. Dr. Marcus, kérem, válaszoljon!

Uhura adására senki sem felelt.

Fölnézett Spockra.

-- Semmi értelme. Nem válaszolnak.

-- Nem csak zavarja valami az adásukat?

-- Nem, mert nincs is mit zavarni.

Spock Kirkhöz fordult, megszokott régi posztjáról.

-- Két lehetőség van, admirális -- szólt. -- Vagy nem akarnak válaszolni, vagy képtelenek rá.

-- Mennyi még...?

-Jelenlegi sebességünkkel számolva tizenkét óra negyvenhárom perc múlva érjük el az Űrlaboratóriumot.

Kirk karba tette a kezét, és összegörnyedt a kapitányi székben.

-- „Elveszik a Genezist", ezt mondta. Mi a csodát érthetett rajta? Ki venné el tőlük?

-- Talán segítené az elemzést, ha tudnám, mi az a Genezis -- mondta Spock.

Kirkben egymással ellentétes kötelességek, igények csaptak össze.

-- Igazad van -- szólalt meg végül. -- Valami történt... valami nagyon komoly dolog. Veszélyes lenne, ha nem avatnálak be. -- Fölállt. -- Uhura, kérem, szóljon dr. McCoynak, hogy csatlakozzon hozzánk a kabinomban. Saavik hadnagy, a hajó az öné.

A három tiszt Jim Kirk kabinjában gyülekezett. Spock és McCoy vártak, míg az admirális igazolja magát a számítógép biztonsági programjának.

-- Komputer -- szólt. -- Biztonsági ellenőrzést a Genezis-terv összefoglalójának megtekintéséhez.

-- Nevet kérek a retina-azonosításhoz -- felelte a számítógép.

-- James T. Kirk admirális, Csillagflotta vezérkar. Egyes biztonsági kód.

Egy villanásnyi éles fény regisztrálta szemének rajzolatát; aztán a képernyőt halvány színek töltötték meg, míg a gép az összehasonlítást végezte.

-- Egyes biztonsági kód: rendben.

-- Az összefoglalót kérem -- mondta Kirk.

A komputer néhány pillanatig még saját magával társalgóit a képernyőn, de végül megérkezett az engedély-jelzés, és letörölte a biztonsági kódokat.

Elindult az összefoglaló szalagja. A laboratóriumában Carol Marcus állt a kamera előtt.

Kirk a következő asztalnál fölismerte az asszony fiát. David erősen emlékeztetett az anyjára: karcsú termet, magasan végződő arccsontok és világos bőr. Az ő göndör haja ugyan inkább aranyszínű volt, míg anyjáé hamvasszőke, de a szemük tökéletesen egyforma.

Jim egyetlen egyszer, évekkel ezelőtt találkozott David Marcusszal, egészen véletlenül. Az emlékei erről az esetről nem voltak igazán kellemesek. Bár a fiú, úgy tűnt, semmiféle személyes ellenszenvvel nem viseltetett iránta -- amiért Jim hálát érzett, ha csak a Carolhoz fűződő egykori kapcsolata miatt is --, de tisztán látszott, nem kedveli különösebben a katonákat.

Az asszony úgy meredt a kamerába, mintha az ellensége volna, és beszélni kezdett.

-- Dr. Carol Marcus vagyok, a Genezis-kutatócsoport vezetője a Regulus I Urlaboratóriumon. A Genezis egy folyamat neve, mellyel megsemmisítjük egy anyag molekuláris kötéseit, nem szubatomikus részecskéket hozva létre azonban, mint a maghasadásnál, hanem szubelementáris részecskehullámokat. Ezek azután különböző nukleáris energiaforrások segítségével hasonló tömegű, bármilyen anyaggá alakíthatók vissza.

-- Bámulatos -- szólalt meg Spock.

-- Várj! -- mondta Kirk.

-- A kísérlet első fázisát már befejeztük, itt, a laboratóriumban. A második fázisra föld alatt kerül majd sor. A harmadik fázis pedig már bolygóméretű folyamat lesz, ahogy azt a következő komputer-szimuláció bemutatja.

A szalag átváltott a hihetetlenül valószerű számítógépgrafika borotvaéles képeire.

-- A Genezis-berendezést torpedóval juttatjuk egy Föld-méretű vagy annál kisebb égitest felszínére.

Szürke, kihalt, kráterekkel borított világ jelent meg a képernyőn.

-- A bolygót előzőleg alaposan átvizsgáljuk, elkerülendő az esetleg már létező pre-biotikus vagy fejlettebb élet elpusztítását.

Jim, aki már látta a szalagot, Spock és McCoy reakcióit leste. A vulcani nyugodtan, figyelmesen fogadta az információkat. McCoy a szék szélén ült, előredőlt, mogorván meredt az előtte feltűnő képekre.

-- Amikor a torpedó becsapódik a céltárgyba -- folytatta Carol --, kezdetét veszi a Genezis-effektus.

A képernyőn a bolygó megremegett, majd alig észrevehetően megnagyobbodott. Egy pillanatra felizzott, fényesen, akár egy csillag.

-- A Genezis-hullám az anyagot valós és virtuális szubelementáris részecskék egynemű masszájává bontja.

A gravitáció és a centrifugális erő ellentétes hatásai összecsaptak, míg végül a bolygó szerkezete teljesen fölbomlott.

-A szubelementáris részecskék azonnal ismét egymáshoz kapcsolódnak.

Az egész világ áttetsző felhővé vált. Az anyag korong alakban szétszóródott, majd csaknem ugyanolyan gyorsan egybeolvadt megint, a normálisnál milliárdszor gyorsabban haladva végig a bolygóképződés fázisain.

-- Hogy pontosan mivé alakulnak, az a kezdeti Genezis-hullám kvantumrezonanciájának összetettségétől függ, és a rendelkezésre álló anyag mennyiségétől. Ha ez utóbbiból elegendő van, a programozás akár egy egész naprendszer keletkezését is lehetővé teszi. Ez a szimuláció azonban csupán egyetlen égitest újraszerveződését mutatja be.

A gömbforma megszilárdult, kontinensek jelentek meg rajta, szigetek, óceánok. Felhők vonták ködbe a gyorsan forgó felszínt.

-- Más szavakkal -- mondta Carol --, az eredmények százszázalékosan irányíthatók. E szimuláció során egy élettelen kőszikla vízzel, légkörrel és működőképes ökoszisztémával rendelkező világgá változott, amely a legtöbb általunk ismert szén-alapú létformát képes fönntartani.

Ahol a felhőtakaró elvékonyodott, a felszín zölden csillant elő.

-- Ez a Genezis nyújtotta lehetőségeknek csupán töredéke, amennyiben kísérleteink sikerrel zárulnak.

Egy a Földre kísértetiesen emlékeztető világ forgott előttük a képernyőn.

-- Ha a mai túlnépesedési és élelmezési problémákra gondolunk, a tervezet hasznossága nyilvánvalóvá válik. Ráadásul így megszűnhetnek a bolygók természetes evolúciójába való beavatkozással járó technikai és erkölcsi nehézségek, melyekkel a más naprendszerekből odatelepültek szembesülnek.

Carol Marcus visszatért a képernyőre.

-- Ezzel véget ér demonstrációs szalagunk. Én és kollégáim, Jedda Adzhin-Dall, Vance Madison, Delwin March, Zinaida Chitirih-Ra-Payjh és David Marcus, megköszönjük figyelmüket.

A szalag véget ért.

-- Ez szó szerint genezis -- szólalt meg Spock.

-- A teremtés hatalma -- tette hozzá Kirk.

-- Azóta folytatták a kísérleteiket?

-- Carol egy éve csinálta ezt a szalagot. A kutatócsoport megkapta a kért támogatást a Föderációtól, úgyhogy szerintem jelenleg a második fázisnál tarthatnak.

-- Édes istenem... -- szólalt meg McCoy is. Döbbenten nézett föl. -- És lehet... tudjuk ezt irányítani? Mi van, ha az az égitest nem teljesen élettelen? Mi van, ha a torpedót egy lakott világon vetik be?

-- Ott elpusztítana minden életformát az új mátrix kialakítása érdekében -- válaszolta Spock.

-- „Új mátrix"? Spock, van fogalma, miről beszél?

-- Az erkölcsi vonatkozásokat most nem kívántam belekeverni, doktor.

-- A tökéletes pusztítás erkölcsi vonatkozásairól van szó! Spock kötekedőn pillantott rá.

-- Ön elfelejti, dr. McCoy hogy az értelmes lények már több ezer éve használnak tökéletes pusztítást előidéző fegyvereket. A történelem bizonysága szerint pusztítani sokkal könnyebb, mint teremteni.

-- Többé már nem! -- kiáltotta McCoy. -- Csinálhatjuk a kettőt egyszerre is! Az egyik mítoszunk szerint a Földet hat nap alatt teremtették, de hol van az már! Itt a Genezis! Megtehetjük hat perc alatt!

-- Bármiféle hatalom, ha rossz kezekbe kerül...

-- Mégis kié a jó kéz, hidegvérű barátom? Netán pártolja ezeket a kísérleteket?

-- Uraim... -- szólt közbe Kirk.

-- Ugyan már, dr. McCoy, nem tilthatja be a tudományokat, csupán mert nem bízik az alkotásaikban. A civilizációt csak úgy foghatjuk föl, mint állandó kísérletet újabb és újabb tudás megszerzésére a közös jó érdekében. E kísérlet eélja a teremtés, nem a pusztítás. A logika...

-- Ne jöjjön itt nekem a logikával! Úristen! Egy hatalom, ami pusztít, mégis használható állapotban hagyja a környezetet? Spock ez az elképzelhető legvonzóbb fegyver. Az Armageddonról beszélünk, nem másról! Tökéletes, teljes, ezüstpapírba csomagolt Armageddonról!

-- Fejezzétek már be! -- gurult dühbe Kirk. -- Mindketten. A Genezis elkészült, Spock, úgyhogy fölösleges a létezésén vitáznotok.

McCoy megint beszélni kezdett volna, de^Kirk megpördült, és egy pillantással elnémította.

-- Öreg, semmi értelme azon veszekedni, mi történik, ha rossz kezekbe kerül. Tudjuk nagyon jól. És talán már meg is történt. Szükségem van mindkettőtökre... de nem arra, hogy egymás torkának ugorjatok.

Spock és McCoy összenéztek.

-- Béke, doktor? -- kérdezte Spock.

-- Béke -- felelte McCoy vonakodva. Aztán hozzátette: -- Különben is, ez csak szemléltetés volt. Az egész ötlet teljességgel abszurd... valószínűleg sosem fog működni.

-- Épp ellenkezőleg, a siker valószínűségét igen magasnak látom.

-- Ezt mégis honnan veszi, Spock? Semmivel sem tud többet, mint én.

-- így igaz. De Marcus doktornő remek kutató, és a csapatába is óriási tehetségeket gyűjtött össze.

-- Ismered őket, Spock? -- kérdezte Kirk.

-Adzhin-Dall kvantumfizikus, Chitirih-Ra-Payjh pedig matematikus. Egyikük sem különösebben ismert, ugyanis munkájuk nem ültethető át az eredeti deltáiról semmilyen más nyelvre. Pedig bámulatos következtetésekre jutottak. Ami Madisont és Marchot illeti, velük két évvel ezelőtt találkoztam egy szümpozionon, ahol is előadást tartottak, nem sokkal doktori diplomájuk megvédése után. -- Meglehetősen szárazon beszélt, mert az a bizonyos előadás a legnagyobb jóakarattal is igen egyéni hangvételű volt.

Egy évtizeddel korábban Jaine és Nervek fektette le az „ovifizika" elméleti alapjait -- azért kapta ezt a nevet, mert a szubelementáris részecskékkel foglalkozott.

Madison és March aztán kísérletekkel is bizonyították a teória igazát. Első áttörésük az elemi részecskék szubelementárissá történő lebontása volt.

A kvarkok az egésznél kisebb töltéssel -- úgy mint egyharmad illetve kétharmad --, valamint különböző tulajdonságokkal rendelkeznek: például bájosak vagy különösek. A szubelementáris részecskék töltése négykilenced illetve egykilenced, tehát a kvarkénak a négyzete. Madison szerint tovább osztályozhatók öt ismertetőjegy alapján, melyeket kutatócsoportjuk javaslatai alapján íznek, tunyaságnak, humornak, tisztaságnak és nagyravágyásnak neveztek él.

Az egész kezdte Spockot nagyon is emlékeztetni valamire. Végigkutatta memóriáját a vonatkozó információk után. Mire aztán végre megértette, miről van szó, March már a részecskék terminológiájának ismertetésénél tartott.

Amikor a fiatalember elszavalta egy földi nonszensszerző költeményének néhány strófáját, a hallgatóság fele vidám kacajjal reagált, a másik fele azonban sértett hallgatással.

Spock megőrizte önuralmát, de igazából erős kísértést érzett a nevetésre.

-- Javaslatunk az, hogy e szubelementáris részecskéket „nyimlóknak" és „hórihorgaknak" kereszteljék el folytatta March. -- Amikor a neveket kiválasztottuk, még fogalmunk sem volt, mennyire helyénvalóak. De miután már egy ideje a matematikájukkal foglalkoztunk, fölismertük, hogy a két megjelenési forma voltaképpen egymás tükörképe: az egyik valós, a másik virtuális. -- Az előadóterem képernyőjére egy képletsort vetített ki, egy transzformációt, mely bizonyította, hogy a két különböző részecskehullám matematikailag megegyezik.

-- És most -- mondta aztán teljesen komoly arccal --, Lewis Carroll bocsánatáért esedezve:

„Mit mondtunk még volna, a szó bentszakad, Kacajunk hamvába bolt, S mi csöndben eltűnünk egy perc alatt, Mert e Nyimló biz Hórihorg volt. "

Azzal ő és Madison elhagyták a pódiumot. Az előadás után Spock, hallotta, amint egy egyébként tekintélyes idősebb tudós nevetve így szólt:

-- Ha beleunnak a tudományba, még mindig elmehetnek komédiásnak.

Erre kollégája, aki korántsem szórakozott olyan jól, így felelt:

-- Hát, lehet. De nem gondolja, hogy kissé érthetetlenek voltak a vicceik?

Spock aznap még a sajtótájékoztatójukra is kötelességének érezte elmenni, majd az egyhetes szemináriumon közelebbről is megismerkedett velük. A racionálisan gondolkodó Madisonnal több közös témája akadt, mint a zaklatott March-csal, akinek zsenialitása a túlhajtottság szakadéka fölött kifeszített vékony kötélen egyensúlyozott. Társaságukat azonban inspirálónak találta; örömére szolgálna, ha viszontláthatná a két fiatalembert az Űrlaboratórium fedélzetén.

-- Spock? -- szólította Kirk.

A vulcani visszatért emlékeiből.

-- Igen, admirális?

-- Azt kérdeztem, a növendékeid voltak? -Ugyan, dehogy, admirális. Ők valóságos úttörők a

szubelementáris részecskefizika terén. Büszkén vállalnám, ha én lehetnék az ő növendékük.

Del March a komputer terminálját bámulta. Semmiképp sem tudja átmenteni a Hórihorg-hajszát. Máris minden hordozható adatbázis tele volt a Genezishez nélkülözhetetlen információkkal, és a csapat még így is szélnek kellett eresszen néhány bájtot, amikor a beépített memóriacellákat kiürítette.

Természetesen csinált a programról egy másolatot nyomtatásban, de azt az optikai leolvasónak több órájába is beletelik helyreállítani, és még akkor is maradnak benne hibák. Márpedig a Hórihorgban hibák után vadászni nem könnyű mulatság. De hát nincs mit tenni.

Örült, hogy legalább nem vesztik el a programot végleg. A Hórihorg a Vance-szel eddig írt szoftverek legjobbika volt: egy kalandjáték, mely azonban egyúttal az utóbbi néhány évben általuk végzett valóságos munkát is szemléltette. Vance az új stílust „bővített metaforának" nevezte, de azzal is egyetértett, hogy a „Hóríhorg-hajsza" azért szép sikerre tarthatna számot.

Aztán Délbe belehasított egy gondolat. Ha a rohamosztagosok másnap megérkeznek, valamit biztos keresnek majd. Nem szabad hát csalódást okozni nekik.

Vance jött oda hozzá, és a vállára tette a kezét.

-- Akár be is csukhatjuk a boltot, nem gondolod? Del elvigyorodott.

-- Nem, Vance, figyelj... mit szólnál hozzá, ha megint beindítanánk a Bolond Mormota vállalkozást?

Vance incselkedve pillantott rá, aztán elnevette magát. Rettenetesen tudott nevetni. Délnek nem kellett elmagyaráznia a tervét, Vance máris mindent értett.

Carol visszatért a laborba. A legéletbevágóbb adatok nagy részét már elszállították. Csak a Genezis-szerkezet állt a helyén. Még egy teljes napjuk volt a személyes holmijuk összeszedésére, és hogy meggyőződjenek róla, minden nyomot eltűntettek maguk után.

-- Nekem is jót tenne most egy vicc -- mondta Carol. Hangja elcsigázottan, idegesen csengett.

A többi mellett valószínűleg attól is zaklatott, hogy Dave-vel kell folyton vitáznia a Csillagflotta miatt, gondolta Del. A fiú ki nem állhatja őket... persze most megvan az oka rá, de ez már igencsak régi nóta.

-- Vance-szel úgy döntöttünk, hagyunk itt valamit a csapatoknak -- mondta Del. -- A legújabb Bolond Mormotát.

-- Az istenért, mi az a bolond mormota?

-- Elhiszed ezt, Vance? Még sosem hallott rólunk. Del sértődöttséget tettetett. - Carol, mi híresek voltunk.

-- Hogy érted azt, hogy „voltatok"? Most is elegen ismerik a neveteket.

-- Csak Port Orchardban voltunk híresek, Del -- szólalt meg Vance is higgadtan. -- Az nem tartozik a legfelkapottabb helyek közé.

-- Port Orchard? -- kérdezte Carol.

-- Látod?

-- Mi az a bolond mormota?!

-- Én vagyok a Mormota -- válaszolta Vance -- ő meg a Bolond.

-- Pontosabban Április Bolondja. Egész kis Lewis Carroll-kultuszt kreáltunk mi ketten.

Carol lemondón emelte magasba a kezét.

-- Del, azért ugye egyszer beavattok a titkotokba? A fiatalember magyarázkodni kezdett.

-- Kölyökkorunkban volt egy vállalkozásunk. Tulajdonképpen még mindig létezik, csak épp semmit nem csináltunk azóta.... hogy befejeztük a főiskolát, nem igaz, Vance?

-- Ugyanis a valóság sokkal érdekesebb -- tette hozzá. a másik. Odahúzott egy széket, és leültette Carolt.

Del elvigyorodott.

-- Már ha a kvarkkémiát valóságnak nevezhetjük. Vance megérezte Carol türelmetlenségét, és, mint mindig, elejét vette, hogy Del túlságosan elkalandozzon a témától.

-- Komputer-játékprogramokat írtunk -- mondta. -- A cégünket Bolond Mormota Stúdiónak neveztük el. Nagyon jól ment a bolt. Port Orchardban egy darabig amolyan helybéli csodagyerekeknek számítottunk. Masszírozni kezdte Carol nyakán és vállán a feszültségtől elgémberedett izmokat.

-- Erről fogalmam sem volt -- szólalt meg az asszony. Összerándult, amint Vance egy különösen fájdalmas pontra tapintott, aztán lassan ismét ellazult.

-A lényeg az -- folytatta Del --, hogy a játékoknak a Csíllagbázisokon volt a legnagyobb keletje.

-- Minél elszigeteltebb helyen állomásozott, annál inkább -- tette hozzá Vance. -- Ott úgysem igen tudott mást kezdeni az idejével a legénység.

-- Akárcsak itt, az Űrlaboratóriumon -- szólt közbe Del. És igaza volt. Az Űrlaboratórium fedélzetén minden valószínűség szerint kevesebb lehetőség adódott a szórakozásra, mint bárhol a Föderáció területén. Egyetlen időtöltés létezett, a munka. Miután heti hét napon át tizennyolc órát koncentrált ugyanarra a témára már csaknem egy év óta, Del vészesen közel jutott a kiégéshez. Bizarr, vágyakozó álmokat kezdett látni arról, hogy inni kezd, kiüti magát valami endorfinserkentő szerrel, vagy beleköt az első emberbe, aki csak ferdén mer rápillantani.

Pedig úgy gondolta, rég kinőtte már ezeket a dolgokat.

Mikor Vance-nek is elmesélte az egyik lidércálmát, barátja és társa azt ajánlotta, élesszék újjá egykori vállalkozásukat. Aki akarta, szerezhetett italt az Űrlaboratóriumon, sőt, kábítószert is. Vance-nek ahhoz sem volt nagy kedve, hogy verekedésekből rángassa ki Delt.

-- A Hórihorgat tulajdonképpen csak a saját szórakozásunkra írtuk -- mondta Del --, de miért ne hagynánk itt a Reliantnek?

Carol fölkuncogott.

-- Micsoda remek ötlet. Szégyellném, ha ilyen messzire elcsaltam volna őket semmiért.

Ezen mind nevettek.

Az utóbbi néhány nap meglehetős izgalomban telt el. Mindenki arról igyekezett meggyőzni a másikat, hogy azok a bizonyos Csillagflotta-parancsok csakis valami nevetséges, szörnyű nagy tévedés eredményei lehetnek, és amint sikerül kapcsolatot teremteniük a Föderáció Tanácsával, vagy a Föderációs Tudományos Hálózattal, minden rögtön rendbe jön. Valami túlbuzgó kiskirály tisztet jól megszidnak majd, sőt, talán a szolgálatból is elbocsátják, és ezzel lezárul az ügy. Nekik csak annyi a teendőjük, hogy a Reliant kapitányát távol tartsák a Genezistől és a rá vonatkozó adatállománytól, addig, míg végül ráunva a keresgélésre odébb nem áll, vagy míg más civil kutatóközpontoktól segítséget nem kapnak.

Ha így nézte az ember, az egész olyannak tűnt, mint egy óriási bújócska. Legalább kizökkennek a mindennapok rutinjából, és az az aprócska kis veszély épp csak annyira ijesztő, hogy jól szórakozzanak.

-- Betáplálom a Rémbe -- mondta Del.

-- Ó, értem már -- szólt Carol mosolyogva. -- Az egészet azért csináltátok, hogy végre megint a nagy gépen játszhassatok.

-- Eltaláltad -- felelte Vance.

Megint nevettek. Negyvennyolc órája dolgoztak már egyhuzamban. Del majd összer-ogyott a fáradtságtól, mégis csudajó kedve volt.

Carol megveregette Vance kezét és fölállt.

-- Köszönöm -- mondta. -- Máris sokkal jobban érzem magam.

-- Szívesen -- válaszolta a férfi. -- Úgy láttam, szükséged van rá.

Zinaida lépett be a laborba.

Az eltelt egy évben Del megszokta, hogy mellette dolgozik, de a láttára benne fölcsapó vonzalmat és vágyat még mindig nem sikerült elfojtania. A deltaiak minden földire így hatnak. Méghozzá nem egyénenként, hanem tömegesen, mindenkire. Del az eszével fölfogta ezt. Hogy aztán az információt a testének is továbbítsa, az már más lapra tartozott.

Egyetlen deltái sem engedte még meg magának soha, hogy egy emberi lénnyel testi kapcsolatba kerüljön. A gondolat erkölcsileg is elképzelhetetlen volt, hisz egyetlen ember sem bírta volna ki az élmény intenzitását.

Egy álom azonban nem árt senkinek, és Del olykor álmodott is Zinaida Chitirih-Ra-Payjh-ról; álmában úgy tehetett, mintha más lenne, mintha mindazt nyújthatná a nőnek, amit az akar, és azt is túlélhetné, amit cserébe kap.

A deltaiak, Zinaida és Jedda is, kivétel nélkül minden emberrel barátságosan viselkedtek; zárkózottak voltak és udvariasak, ami inkább a vulcaniakra jellemző, nem a zabolátlannak és érzékinek tartott deltaiakra. Ritkán érintették meg egymást társaságban, mást pedig soha. Mintha erős falat emeltek volna maguk és védtelen kollégáik közé, akik legtöbbje azonban sokat megadott volna azért, hogy megtudja, mi folyik kettejük közt, ha egyedül maradnak. Megkérdezni persze senki sem merte.

Zinaida üdvözölte őket, és bekapcsolta a szubtéri kommunikátort. A Reliant jelentkezése óta egyik-másik tudós nagyjából óránként megkísérelte fölvenni a kapcsolatot a Föderációval. Carol James Kirkkel folytatott, félbeszakadt beszélgetését kivéve azonban senki sem járt sikerrel.

Az eredmény ezúttal is ugyanaz lett. Zinaida vállat vont, kikapcsolta a kommunikátort, és csatlakozott társaihoz a komputer mellett.

-- A Genezis már szinte kész -- mondta Carolnak. -- David és Jedda úgy gondolta, ott akarsz lenni.

Szemöldöke olyan finom és kifejező volt, mint egy madár szárnya, szempillái pedig hosszúak és sűrű szálúak. Szeme hatalmas, színe tiszta akvamarinkék, fényes ezüsttel pöttyözve, a leggyönyörűbb, amit Del valaha látott.

-- Kösz, Zinaida -- felelte Carol. -- Eltűntetjük innen... aztán már semmi dolgunk, csak várhatunk. -- Azzal kiment a laborból.

Del tudta, az asszony még mindig abban reménykedik, hogy a Reliantet visszahívják, és ha így van, nem kell kitörölniük a számítógépek memóriáit. Ha ugyanis ezt megteszik, mindent újra üzembe helyezni kemény dió lesz. Az utolsó dolog, amit menekülésük előttre terveztek, a folyékony hidrogén-tartályok -- a buborékfürdők -- űrbe ürítése volt. Ezek a berendezések csak a végsőkig hűtve működtek; szobahőmérsékleten gyorsan megsemmisültek. Újjáépítésük rengeteg időt venne igénybe.

Jan., a pincér egy pillanattal Carol távozása után lépett be.

-- Josi tudni akarja, mit szeretnétek, milyen kaját csomagoljon?

Josi, a szakács, elhalasztotta a szabadságát, míg az állomás személyzetének többi tagja visszatér. Meggyőződése volt, hogy a tudósok ételmérgezés és elégtelen táplálkozás következtében mind elpatkolnának, ha teljesen magukra hagynák őket.

-- Igazán nem kéne emiatt aggódnia -- mondta Del. Jan vidáman vállat vont.

-- Hát, ismeritek Josit.

-- Mit szólnátok egy kis szasimihez? -- kérdezte Del.

-- Jehh! -- fakadt ki Vance.

-Azt hiszem, ő péksüteményre gondolt, gyümölcsökre és kávéra.

-- Jan, mién zavart téged ide hozzánk, ha ő már úgyis döntött?

-- Nem tudom. Azt hiszem azért, mert így meghagyja az illúziótokat, hogy magatok irányítjátok a sorsotokat. Egyébként tudjátok, mikor indulunk? Vagy hogy meddig tart majd?

-- Mindkét kérdésedre nem a válasz. Lehet, hogy hosszabb ideig maradunk. Mondd meg neki, mi tápanyagkivonatokat javasoltunk.

-- Az istenért, dehogy -- vágta rá Jan. -- Ha elmondom, még kiagyal valamit, hogyan állíthatná elő őket, és akkor aztán nagyobb kutyaszorítóban leszünk, mint a szasimivel.

Miután Jan elment, Del töltött magának egy bögre kávét, és átsétált az irodájába, hogy megbizonyosodjon, minden jegyzetét elrakta-e. Az asztala üres volt, első ízben, mióta az Űrlaboratóriumra érkezett. Az egész helyiség csupasznak, elhagyatottnak tűnt, mintha végleg elköltözne innen. Az egyetlen, ami megmaradt, a falon a bekeretezett kézírásos lap volt: nem látta értelmét, hogy elrakja, és magával vinni is butaság lett volna. Hosszú idő óta először olvasta el:

Gyűljetek körém, s jól figyeljetek, Míg elmondom újra én Az öt jegyet, miről megismeritek A Nyimlót, ha épp erre mén.

Vegyük hát sorra: az első az íz,

Mely csekélyke ugyan és rossz,

Mint egy ballonkabát, amit átjárt a víz,

Csöpp örömet sem okoz.

Szokása reggel a későn kelés, S ez nem üres szólam csupán, Hisz teaidőben reggelizik, és Vacsoráim másnap se bán.

Lassú felfogása a harmadik.

Ha viccelődni találsz,

Csak fogja fejét, s bőszen csodálkozik,

Nevetni egyet se látsz.

Negyedszer, a tisztálkodás mindene, Mosdatlan nem látod őt. Van nála egy veder, vízzel tele, S percenként vesz lábfürdőt.

Ötödik, hogy nagyravágyó alak. Jobb faja ismeretes: Az egyik közülük tollas, s harap, A másik bajúszos, s kehes.

Elmondom még, s bárki hiába morg,

Mert tudnotok kell a veszélyt,

A Nyimlók közt akad pár Hórihorg...

(Lewis Carroll: A Nyirnló vadászata)

Del az asztala sarkán ült, és a kávéját kortyolgatta. A fáradtság kezdte már maga alá gyűrni, a kihívás örömét lassan kétséggé változtatva.

Vance lépett be, és lovaglóülésben egy székre telepedett, a támláján nyugtatva karba font kezét. Del várt, de társa nem szólt semmit, csak a bögréért nyúlt. Del odaadta neki, és Vance belekortyolt a kávéba. Mindig sokkal teherbíróbb volt Délnél, de most már rajta is fogni kezdett a fáradtság.

-- Nem tudom eldönteni, mit vigyek.

-- Én sem -- mondta Del. -- Talán egy fogkefét és egy rakás könyvet?

Vance elmosolyodott, de nem túl nagy meggyőződéssel. Megint beleivott Del kávéjába, grimaszt vágott, és visszaadta a bögrét.

-- Hányszor forralták ezt már föl?

-- Sajnálom. Elfelejtettem kikapcsolni a főzőt. Vance váratlanul összevonta a szemöldökét, és körülnézett a szobában.

-- Kisöcsém... -- szólt.

Del megdöbbent. Vance a középiskola óta nem szólította így.

-- Kisöcsém, ez az egész úgy baromság, ahogy van.

-- Hogyhogy? Mi a csudáról beszélsz?

-- Ha a hadsereg úgy döntött, elveszi a Genezist, akkor el is fogja, és mi francot se tehetünk ellene.

-- Valami csak van! Kezdesz úgy beszélni, mint Dave.

Bármennyit idézgettük is Lewis Carrollt, bármennyit komédiáztunk is a szemináriumokon, és mindezen bármilyen jól szórakoztunk is, végig a munkánk következményei alól akartunk kibújni. Méghozzá azóta, hogy először rájöttünk, hogyan törhetjük föl a kvartokat nagy tömegben, ciklotron nélkül.

-- Szerinted mégis mit kéne tennünk? Adjunk át szépen mindent a Reliantnck, ha ideér?

-- Nem! Az istenért, Del, nem.

-- Bocs -- mondta a másik őszinte megbánással. Elég jól ismerte már Vance-et. -- Bolondság volt ilyet mondanom. Sajnálom.

-- Pontosan az ellenkezőjére gondoltam. Csak... csak azt nem tudom, mi is lenne az az ellenkező. De semmiképp sem adhatjuk az anyagot a kezükre. Bármi történjen is.

Váratlanul kikapcsolt a világítás, majd be, megint ki, megint be, és fölsivított egy sziréna. Vance talpra ugrott. -Mi az ördög...!

-- A vészriadó! -- kiáltotta Del. Kirobogtak az irodából.

Valami biztos történhetett, amikor el akarták szállítani a Genezist, gondolta Del.

Vance hosszabb lépteivel már legalább tíz méterrel előtte járt, mire a fő laboratóriumba értek. Befutott a terembe...

Két idegen lépett elő rejtekhelyéről, és fezért fogtak rá. Föltartott kézzel megállt, aztán továbbindult, támadói figyelmét elvonva a folyosóról. Del beugrott egy ajtónyílásba, és az árnyékokba olvadt, kihasználva a barátjától kapott lehetőséget.

-- Mi az ördög folyik itt? -- hallotta Vance hangját. -- Kik maguk egyáltalán?

-- A Genezisért jöttünk.

A francba, gondolta Del. Már két napja paranoiásán rohangászunk ide-oda, de az egyikünknek sem jutott egyszer sem eszébe, vajon igazat mondtak-e a katonák, amikor három napnyi időt adtak nekünk.

Kinyitotta maga mögött az ajtót, becsússzam a sötét szobába, és bekattintotta a zárat. Kitapogatta az utat a kommunikációs konzolhoz, és bekapcsolta.

-- Szia, Del -- köszöntötte David vidáman. -- Tudsz várni egy percet? Épp indulni készülünk.

-- Nem! -- suttogta Del sürgetően. -- Dave, ne beszélj hangosan. Itt vannak! Elkapták Vance-et és Zinaidát. -- Mi?

-- Hazudtak nekünk! Már ide is értek. Vigyétek a Genezist, gyorsan!

Furcsa zajt hallott a folyosóról. Végigkutatta emlékezetét, mi lehet az, aztán rájött: egy trikorder.

-- Dave, a francba, ezek most engem keresnek! Vigyétek a Genezist, és ti is pucoljatok, mielőtt rátok találnak!

-- De...

-- Ne vitatkozz! Nézd, bántani úgyse mernek minket. Mit tehetnek? Legfeljebb sittre vágnak. Valakinek szabadon kell maradnia, hogy elmondhassa a Föderációnak, mi történt itt. Hogy kihozzon minket, ha teljesen elvágnak a külvilágtól. Menjetek!

-- Jól van.

Del egy ütéssel kikapcsolta az interkomot, aztán aktiválta a központi komputert. Ki kell törölnie a memóriát, mielőtt elfogják. A trikorder egyre hangosabban zümmögött.

A számítógép életre kelt.

-- Rendben -- szólalt meg.

-- Folyékony hidrogén-tartályok, kiürítési parancs mondta Del halkan.

Az ajtó megdöndült.

-- Tudjuk, hogy ott van bent! Jöjjön ki azonnal!

-- Azt biztonsági rutin védi -- mondta a komputer.

-- Tudom -- felelte Del.

-- Rendben. Melyik tartályokat akarja kiüríteni?

Valaki dörömbölni kezdett a bezárt ajtón, de az kitartott. Del olyan gyorsan és olyan halkan válaszolgatott a komputer kérdéseire, amennyire csak tudott. Biztonsági okokból a folyékony hidrogén-tartályok kiürítési parancsa nem lépett életbe bizonyos kódok és hatálytalanító utasítások nélkül. Del közölte a programmal, hogy mindent ki akar üríteni, egyetlen memóriafürdő kivételével.

A dörömbölés és puffogás egyre hangosabbá vált. Ő is majdnem elkészült már.

-- Jól van! -- ordította. -Jól van, megyek. -- De a kintiek vagy nem hallották, vagy nem hittek neki, vagy csak nem érdekelte őket, mit beszél.

-- Tessék? -- kérdezte a komputer.

-- Nem hozzád szóltam.

-- Rendben. Kódok elfogadva. Biztonsági utasítások felülbírálva. Kiürítési rutin készen áll, Kérem, mondja be az azonosító jelszavát.

-- Április Bolondja -- válaszolta Del.

-- Rendben. Ürítést megkezdtem.

Egy pillanattal később a számítógép memóriájában megjelentek az első hézagok, aztán az egész rendszer összeomlott.

Egy lézerfegyver berobbantotta az ajtót. A detonáció majd ledöntötte Delt a lábáról. A konzol felé kapott, és kikapcsolta. A képernyő fénye lassan elhalványult, amint a támadók berontottak.

Megadóan föltartotta a kezét.

A tankok minden tartalma kiáradt az űrbe. Még körülbelül egy perc, és semmi sem marad az állomás számítógépeiben. Kivéve a Bolond Mormota Stúdió Hórihorg-haj száját.

Négy idegen ugrott be a szétrobbant ajtón át, három fézerrel a kezében, a negyedik pedig egy sugárvetővel.

-- Jöjjön velünk. -- A sugárvetős a kijárat felé intett.

Del kicsit még magasabbra emelte a kezét.

-- Jól van, jól van -- felelte. -- Mondtam, hogy jövök.

Beterelték a fő laboratóriumba. Körülbelül húsz ember őrizte Vance-et, Zinaidát, Jant és Josit. A vad és megviselt idegenek egyáltalán nem hasonlítottak a Csillagflotta katonáira.

Vance kérdőn pillantott Délre. Ő aprót bólintott: küldetés teljesítve.

Egy ősz hajú, kegyetlen arcú férfi fölállt, és hozzájuk lépett. Majdnem olyan magas volt, mint Vance, gőg és elegancia sugárzott belőle, bár ruhája rongyokban lógott.

-- A Genezisért jöttem -- szólt. -- Hol van?

-- A kutatók néhány órával ezelőtt repültek el -- felelte Vance. -- Velünk nem közölték, hová mennek, és mi mindent visznek el. Mi csak technikusok vagyunk.

A csoport vezetője egyik emberéhez fordult.

Del fölismerte Pavel Csekovot, és magában nagyot káromkodott. Terrell kapitány kissé hátrébb állt a csoportban. Egyikük sem látszott fogolynak... sőt, mindkettőjük kezében fézer volt.

-- Igaz ez, Mr. Csekov?

-- Nem, Khan. -- A sápadt, üres tekintetű Csekov teljesen érzelemmentes hangon beszélt.

-- Ki ez? -- Khan Vance felé intett.

-- Dr. Vance Madison.

Khan egyet lépett feléje. Két embere megragadta Vance karját. Del látta, mi következik, és barátja segítségére indult, de az egyik mögötte álló idegen kis híján megfojtotta szorításával.

Khan visszakézből akkorát kevert le Vance-nek, hogy a férfi teste fogva tartóinak vágódott. Kábultan rázta a fejét. Fölegyenesedett. Vékony vérerecske futott le az állán.

-- Ne próbáljon még egyszer hazudni nekem,, dr. Madison.

Khan visszatért Csekovot faggatni.

-- És kik a többiek?

Csekov azt válaszolta, Josit és Jant nem ismeri, de Zinaidáról és Délről mindent elmondott. Del megpróbált rájönni, mi folyik itt. Mit kereshet Csekov és Terrell egy csapatnyi kalóz között?

-- Sok kellemetlenségtől megóvhatják magukat, ha együttműködnek -- mondta Khan.

Senki sem szólt.

-- Uram...

-- Igen, Joachim?

-- Semmi sincs a komputerben, csak ez.

Khan Joachim mellé lépett, és a képernyőre nézett. Aztán mosolyogni kezdett. Ez megijesztette Delt, mert azt sugallta, Khan vagy látta Carol támogatáskérő anyagát, vagy legalábbis sokat tud a Genezisről. A Hórihorg-hajsza nyitógrafikája ugyanis nagyon hasonlított a harmadik fázis szimulációjához.

Del aggodon Vance-re pillantott.

-- Jól vagy?

A mögötte álló nő tovább erősítette szorítását Del torkán, úgyhogy inkább elhallgatott. Vance bólintott. Legalább az a kábáit tekintet eltűnt a szeméből.

Khan hirtelen fölordított, a dühtől zavarodottan.

-- Egy játék! -- üvöltötte. -- Hogyhogy csak egy játék?! Az állomás személyzetéből Josi volt legközelebb hozzá. Khan megperdült, és elkapta.

-- Egy játék! Hol a Genezis? -- Fölemelte Josit, és hevesen megrázta.

-- Nem tudom!

-- Igazat mond! Hagyja békén! -- Vance tekeregni kezdett, de nem sikerült kiszabadítania magát.

Khan finoman letette Josit.

-- Ez semmit sem tud a Genezisről? -- kérdezte jóindulatúan.

-- Semmit. Bármit akar is, Jan és Josi nem segíthetnek magán. Hagyja őket békén.

Khan kést húzott elő az övéből. Mire bárki is fölfogta volna, mire készül, megragadta Josi haját, hátrafeszítette a fejét, és átvágta, a torkát. Vér spriccelt végig a termen. Meleg cseppek hullottak Del arcára.

-- Úristen!

Khan saját emberei közül kiáltott valaki. A férfi most Jan után nyúlt. Del kiszabadította magát fogvatartói szorításából, és előrevetődött. Újra megvillant a kés. Jan sikolya hirtelen elhalt, és artériás vér fröcskölt szerteszét. Del megragadta Khant, az azonban elegánsan, nagy szakértelemmel kitért, és pengéjét markolatig a férfi oldalába döfte.

-- Del! -- ordított föl Vance.

Del érezte a penge melegét, fájdalmat azonban nem; azt gondolta, talán csak a bordái alatt hatolt a bőre alá.

Khanra csimpaszkodott, megpróbálta elérni a torkát, de többen is rárontottak. Pár másodperc "alatt a földre teperték. Ez volt a legrosszabb húzása azóta., hogy Vance egyszer részegen, kábán és összeverten cipelte ki egy bárból, s megígértette vele, soha többé nem szed be egyszerre többféle ajzószert. Meg is tartotta az ígéretét.

Furcsa, hogy ez pont most jut eszébe.

Négykézlábra tápászkodott.

Valaki belerúgott.

Del fölkiáltott megdöbbenésében és fájdalmában. Elzuhant, és a hátára hengeredéit. A mennyezeti lámpák elvakították a szemét. Mindenki őt bámulta, Khan arcán halvány mosoly. Del az oldalához kapott, amelynek épphogy csak fájnia kellett volna, ehelyett élesen, lüktetve szaggatott.

Amikor elvette a kezét, csurom vér volt. Ekkor döbbent rá, hogy Khan halálosan megsebezte.

Talpra rángatták. Térde rogyadozott, hirtelen a hideg is kirázta.

Vance-et négyen is alig bírták lefogni.

Khan épp csak annyira merészkedett Del közelébe, hogy megkísértse, rúgjon belé, de épp elég messzire állt ahhoz, hogy minden ilyen kísérlet eleve eredménytelen maradjon. Del kezét erősen a kés ütötte sebre szorította. Nagyon mély volt, és egyenletesen folydogált rajta kifelé a vére.

Josi meghalt, de Jan még gyengén mocorgott, miközben lüktetve vérzett. Valaki odalépett, hogy segítsen neki.

-- Hagyd! -- mordult rá Khan. -- Hadd haljon meg; számomra értéktelen. -- Délre mutatott. -- Fogjátok a karját!

Eddig is szorosan tartották, de most kezét a háta mögé feszítették. A seb még jobban kezdett vérezni.

Khan elfordult tőle, és egy közeli munkaasztalhoz sétált.

-- A laboratóriumuk remekül föl van szerelve -- jegyezte meg tárgyilagosan, miközben a helyiségben mindenki más -- még tulajdon emberei is -- borzadva bámulta, amint Jan lassan elvérzik.

-- Istenem -- suttogta Vance dühösen. -- Maga megbolondult! -- Megpróbált körbefordulni. -- Csekov! Terrell! Nem hagyhatják, hogy így haljon meg!

-- Maradjon csöndben, dr. Madison -- szólt Khan könnyedén. -- Az embereim és én csak azt tesszük, amit muszáj; ami pedig az ifjú Pavelt és kapitányát illeti, ők az enyémek. És maga is az lesz. -- Lustán fölemelt egy jókora háromlábú állványt.

-- Uram, Khan, igen! -- mondta Joachim. -- Uralkodj mindannyiukon! Vannak angolnák aRelianten, visszamegyek a hajóra, és elhozom...

-- Arra semmi szükség, Joachim -- vágott közbe Khan. -- Azért köszönöm az ötletet.

-- Uram...

-- Kötözzétek meg őket. -- Közben az állvánnyal játszadozott.

Khan emberei egy kisebb helyiségbe vonszolták őket a folyosó végén. Ott Vance-et és Zinaidát egy-egy székhez kötözték. Del az egészet mintha madártávlatból figyelte volna. Érezte, hogy lassan átsiklik az öntudatlanságba. Ingének egész bal oldala, a csípője és a combja vérben úszott. Nem tudta elhinni, hogy ez megtörténhetett. A valóság hirtelen fantasztikusabbá vált, mint bármelyik komputerjáték, amit életében kitalált.

Del arra a gondolatra koncentrált, hogy legalább Carol elmenekítette a Genezist. Sikerülnie kellett.

Khan követői átvetettek egy kötelet a mennyezet egyik merevítőjén, aztán odavonszolták Delt, és megkötözték a kezét. Fölrántották, és ő fölsikoltott. Amikor a lába már alig érte a földet, a kötél másik végét egy lerögzített műszerpulthoz csomózták.

-- Khan Singh, uram -- könyörgött Joachim -- ez már igazán nem szükséges. Csak egy pillanatba telne...

-- Nem. Kedves barátunk, az admirális, meg kell tudja, milyen sorsot szánok neki, ha a kezembe kerül.

-- De uram...

Khan megtorpant Del előtt.

-- Hagyj magunkra minket, Joachim.

Az állványt már szétszedte; most kezében az egyik lábát fogta, egy fél méter hosszú, egy centi vastag acélrudat.

-- Hagyj magunkra minket! -- Hosszú, finom kezével megérintette Del arcát. A férfi megpróbált elfordulni, erre Khan kuncogni kezdett.

Az emberei kivonultak.

Jan és Josi halottak voltak.

Khan Singh pedig mosolygott.

Vance dühödten viaskodott kötelékeivel, és közben morogva átkozódott. Zinaida csöndben ült, szemét lehunyta.

Del pillantása találkozott Khanéval. A férfi arckifejezése kedves volt, szinte már sajnálkozó.

-- Mondjon el mindent a Genezisről, dr. March Del megpróbált levegőt venni. A kés szúrta sebből szétsugárzott a fájdalom.

-- Nem... -- suttogta.

Khan szinte meg se mozdult. Az acélrúd meglendült, és Del oldalának vágódott.

Annyira fájt, hogy sikoltani sem maradt ereje. Levegőért kapott.

-- Ne! -- ordította Vance. -- Az isten szerelmére, hagyja abba!

Khan föl se tett több kérdést. Lassan és módszeresen, a megszállott őrültek precizitásával félholtra verte Delt.

Joachim várakozott.

Khan kinyitotta az ajtót, és megragadta a fiatal férfi vállát.

-- Közel már a siker, Joachim. Dr. March beszélni fog, ha visszanyerte az öntudatát -- mondta. -- Gondoskodj róla, hogy az hamar legyen, barátom.

Joachim nézte, ahogy elsétál.

Nem akart belépni a laborba. Hallotta, mi történik. Látni nem akarta. De mégis engedelmeskedett.

Sötét csíkok húzódtak végig March ingén, ahol a lesújtó acélrúd fölszaggatta a bőrét. Rengeteg vért vesztett, és a kés ütötte seb még mindig nem záródott össze.

Vance Madison fölemelte a fejét.

-- Ha maradt még magában egy csöpp emberség suttogta --, oldozzon el! Hadd segítsek rajta. -- Érdesen recsegett a hangja.

-- Semmi kedvem a túszaként végezni. -- Joachim March pulzusát kereste, de csak nehezem sikerült kitapintania. A fiatal férfi mély öntudatlanságba merült. Ha magára hagyják, nincs sok ideje hátra.

Joachim talált egy injektort a Reliant hordozható elsősegélykészletében. Kiválasztotta a legerősebb serkentőt, March torkának nyomta a szerkezetet, és a szert egyenesen a nyaki artériába juttatta.

Del March összerázkódott, és kinyitotta a szemét.

Joachim sosem látott még ilyen sok fájdalmat, rémületet és zavarodottságot egy pillantásban. Vizet csurgatott egy rongyra, és felé nyújtotta. A fiatalember hátrarándult.

-- Sajnálom -- mondta Joachim. -- Megpróbálok nem fájdalmat okozni. -- Gyengéden letörölte a verítéket March arcáról. Egy szót sem kellett volna szólnia, most mégis megismételte: -- Sajnálom.

Joachim nem várakoztathatta tovább Khant. Azért még megállt Madison és Chitirih-Ra-Payjh előtt. Vance egy őrületbe kergetett úriember szörnyű vadságával nézett rá.

-- Kér egy kis vizet?

-- Vért akarok -- felelte Madison. -- A vezetőjéét. Vagy a magáét.

Joachim tudomást sem vett az üres fenyegetésről. Chitirih-Ra-Payjh-ra pillantott, aki se nem mozdult, se nem beszélt, se nem nyitotta ki a szemét.

-- Khan Singh őt is kikérdezte? Madison a fejét rázta.

-- Árulják el neki, amit tudni akar -- mondta Joachim sürgetőn. -- Végül úgyis megtöri valamelyiküket, és akkor hiába szenvedtek.

-- Maga gyűlöli ezt! -- szólt Madison. -- Ki nem állhatja, amit az a szörnyeteg művel! Segítsen hát nekünk megállítani!

-- Nem tehetem.

-- Hogy engedelmeskedhet egy ilyen embernek? Hisz bolond, teljesen elment az esze!

Joachim majdnem megütötte Madisont. Ez a férfi nem tudja, mit beszél. Khan Singh tizenöt éven át küzdött követői túléléséért, amikor pedig maga sem látta sok értelmét az életnek. Semmit, csakis a bosszút. A keserűség és a gyűlölet minden gondolatát betöltötte. Joachim kétségbeesetten kapaszkodott abba a meggyőződésbe, hogy ha a bosszúja beteljesedett, Khan újra magára talál majd, és akkor ő maga is valamiképp visszanyeri azt az embert, akinek egész életére hűséget fogadott.

-- A szavamat adtam neki -- felelte.

-- Ha már senki más nem maradt -- mondta Madison --, maga ellen fordul majd. Ezt, remélem, tudja.

-- Nem fogok szembeszállni vele! -- Azzal Joachim kiviharzott a szobából.

Del összerezzent, arra számítva, hogy Khan azonnal visszatér. De az ajtó becsukódott, és úgy is maradt.

Zinaida kinyitotta a szemét, és fölállt. Félredobta a köteleit. Csuklóján lehorzsolódott a bőr. Eloldozta Vance-et.

-- Del... -- Madison megemelte, hogy a karja ne feszüljön annyira. A vér csípősen, forrón futott vissza Del kezébe. A világ körülötte szikrákat hányt. Vance próbált nem fájdalmat okozni neki, de minden egyes érintése robbanásként hatott. A serkentő fölerősítette a kínjait, egyben nem engedte ismét elájulni.

Zinaida kilazította a kötél másik végét. Vance olyan gyengéden eresztette le barátját, amennyire csak tudta.

-- Ó, istenem, Vance, mi az ördög folyik itt?

-- Nem tudom, kisöcsém. -- Megitatta Delt.

A folyosóról zajt hallottak. Del megdermedt.

-- Nem bírok ki többet... -- Rettegve pillantott föl Vancere. -- Ha megint nekem esik... Félek, Vance.

-- Semmi baj -- mondta Madison kétségbeesve --, semmi baj. Nem hagyjuk... -- Elhallgatott. Mindketten tudták, ez az ígéret hiábavaló.

Zinaida letérdelt melléjük. Megérintette Del homlokát. A keze csodálatosan hűvös volt, simogató. Sosem érintette még meg őt.

Aztán Zinaida lehajolt, és megcsókolta a férfi ajkát. Vance megragadta a vállát, és elrántotta.

-- Mit csinálsz?

-- Vance, még egy deltái sem tud ölni egyetlen csókkal -- felelte a nő halkan. -- De adhatnék neki... Vance, adhatnék neki erőt a halálhoz. Ha azt választja.

Erőt a halálhoz...

Del érezte, hogy a barátja megrázkódik.

-- Én... -- Vance hangja megtört.

-- Del, hallasz engem? -- kérdezte Zinaida. A férfi bólintott.

-- Megteszek mindent, amit kérsz.

-- Kérlek... -- súgta Del.

A nő újra megcsókolta, aztán ujjbegyeit a halántékára tette. A fájdalom erősödni kezdett, de a félelme fokozatosan alábbhagyott.

Zinaida elvette a kezét. Del nagyon gyengének érezte magát, és nagyon nyugodtnak. A serkentő hatása elmúlt. Zinaida remegve fordult félre.

Meghallották Khant odakint; szavai kivehetetlenek voltak ugyan, de a hangja összetéveszthetetlen. Del mély lélegzetet vett.

-- A francba, Vance -- suttogta --, szerettem volna látni a sárkányaidac

-- Én is, kisöcsém. Én is. -- Leeresztette Delt a padlóra.

Vance mindig csak olyankor sérült meg verekedésben -- egyáltalán csak akkor keveredett verekedésbe --, ha a társát akarta a bajból kimenteni. Del megpróbált kinyúlni felé, hogy elmondja neki, ne csináljon semmi butaságot, már úgyis túl késő.

Csak húzd az időt, bátyó, gondolta Del. A saját életedért...

De képtelen volt megmozdulni.

Vance a falnak nyomta a hátát az ajtó mellett. Látva, mire készül, Zinaida ugyanígy tett a másik oldalon.

Az ajtó kinyílt.

Vance mindkét kezét Khan torka köré fonta, de Joachim lelőtte egy kábításra állított fézerrel. Zinaida a szeme felé kapott, végigkarmolva az arcát, aztán a fézer sugara őrá is lecsapott, és összerogyott.

Khan emberei fölemelték Delt a földről. Minden érintésük izzó szénként égette. Khan egyenesen a szemébe nézett. Del kezdte megérteni Joachim csodálatát.

-- Dr. March... -- kezdte Khan.

Del mindent el akart mondani neki a Genezisről. Azt kívánta, hogy véget érjen a fájdalom, és hogy Khan Singh kedvesen szóljon hozzá...

Del összegyűjtötte minden fájdalmát, majd összpontosítva szabadjára engedte.

Arnyak borultak rá.

Ahogy March összerogyott, Joachim mellé ugrott a Reliant elsősegély-készletével, a döbbenettől, a Khantól való félelmétől és saját kudarcától érzéketlenül.

Nem ment ki a.fejéből, amit Vance Madison mondott neki. Amint kétségbeesetten próbálta újraéleszteni March-ot, magán érezte vezére bosszúszomjas tekintetét.

-- Meghalt -- szólt. Aztán, életében először, hazudott Khannak. -- Sajnálom, uram.

Khan nem válaszolt, csak hátat fordított neki. Madison kezdett magához térni a kábítósugár hatása alól. Khan talpra rángatta.

-- Nincs időm udvariaskodni magával, dr. Madison mondta --, úgy, mint a barátjával. Még egy sokkal fontosabb zsákmányt is be kell cserkésszek. -- Előhúzta a kését. -- Körülbelül tíz percbe telik, míg egy ember teljesen elvérzik. Ha ezalatt csak egyetlen szót szól, vagy egyetlen gesztusát mutatja a megbánásnak, megkímélem az életét.

Szomorúsággal eltelve Madison keresztülnézett rajta. Joachim tudta, sohasem fog beszélni.

Khan parancsot adott az embereinek, hogy kötözzék össze Madison bokáját, és lógassák föl a merevítőre. Engedelmeskedtek.

Khan csak egy apró, gyors vágást ejt majd, épp a nyaki véna fölött; így lassabban vérzik majd, mintha az artériát hasítaná föl, és Madison is tovább marad eszméleténél. Persze, így is, úgy is meghal.

Joachim nem bírta nézni, ahogj Khan még egy emberi lényt elpusztít. Kimenekült.

A központi laborban kapcsolatba lépett a Reliantteí, és átsugároztatta magát. A kapitány kabinjába rohant, amelybe Khan Singh rendezkedett be. Az asztalon egy homokkal teli tartály állt. Joachim eszelősen turkált benne a szűrővel, míg ki nem fogott két angolnát. Egy dobozba rakta őket, visszafutott a csillaghajó transzporterállomására, és visszatért az Űrlaboratórium fedélzetére. Levegőért kapkodva rohant a kisebb helyiség felé, amit Khan börtönnek nevezett ki.

Madisont már túl késő lett volna megmenteni. Megtorpant, rémülten bámulta a vértócsát.

Khan Zinaida Chitirih-Ra-Payjh előtt tornyosult. A nő rezzenéstelenül állta a tekintetét, és ez láthatóan vérig sértette őt.

-- Uram! -- szólt Joachim, amint ismét szóhoz jutott. A hangja remegett. -- Khan, ezek itt mind gyengék ahhoz, hogy ellenálljanak az ön hatalmas erejének...

-- Úgy látszik... -- hagyta rá Khan szelíden.

-- Semmi szükség hát, hogy... hogy... -Joachim elnémult. Khan kezébe nyomta a dobozt. -- így nem lesz képes eltitkolni ön elől a Genezis hollétét, uram. -- Visszatartotta a lélegzetét, mert fogalma sem volt, hogy reagál Khan.

A férfi kinyitotta a dobozt, belenézett, és elmosolyodott. Aztán lerakta, és átölelte Joachimot.

-- Sokkal jobban tudod, mi kell nekem, mint én magam -- mondta. -- Hálás vagyok neked, Joachim; akkor sem szerethetnélek jobban, ha a tulajdon fiam volnál.

Biztosan régi önmaga lesz megint, gondolta Joachim, könnyeivel küszködve. Amint ennek vége...

Khan gyengéden visszavonta ölelő karjait, és Zinaida Chitirih-Ra-Payjh felé fordult.

A deltaiak mindig is az élmények netovábbját keresték. Zinaida, mint a legtöbbjük, az örömben vélte megtalálni. Mások a fájdalmat részesítették előnyben; ezeket bolondnak tartotta. Ám itt, most, tudta, nincs más választása, szembe kell néznie azzal, ami jön, és levonni belőle a tanulságot. Jeddának, Carolnak és Davidnek időre van szükségük a meneküléshez. Különben is, Carol meg volt győződve róla, hogy a felmentő sereg már úton van. Talán, ha elég erős, ő is életben maradhat addig. Nem akart meghalni. A Jedda és őközötte fennálló empatikus kapcsolatra gondolt, és megnyugtatásul megérintette agyában. Tudta, ha közli a férfival, mi folyik itt, az azonnal a segítségére siet, ahelyett, hogy megszökne.

Khan Singh keze villámként csapott le az alvezére által hozott dobozra. Ismét kihúzta. Hüvelyk- és mutatóujja közé csípve egy hosszú, karcsú, kígyószerű lényt tartott. Az hegyes ormányával vakon szimatolt a levegőbe.

-- Mr. Csekov elmesélhetné önnek -- mondta --, hogy a fájdalom nem tart sokáig.

Zinaida rémülten húzódott hátrébb, rádöbbenve, mi is történt Csekowal és Terrellel.

Ennek nem tudna ellenállni.

Khan emberei előrelökték, a fejét oldalt fordították. Az angolna végigcsusszant sima bőrén, el a füle fölött, még mindig szimatolva, keresgélve.

-- Jedda... -- suttogta. Elgondolta neki, mi történt, hogy tudja, semmi remény, hogy meneküljön, aztán megszakította a kapcsolatot a szerelmével, mindörökre.

Az angolna már a dobhártyáján fúrta át magát. Zinaida fölsikoltott rémületében és kétségbeesésében.

Aztán átadta magát az árnyaknak.

Carol, David és Jedda a vészlépcsőházban futottak föl a központi labor felé. A Genezis pillanatnyilag biztonságban volt, de a többiek miatt aggódni kezdtek. Bármilyen magabiztosan hangzott is Del hangja az interkomban, Carol biztos volt benne, pár perccel később a fájdalom és a félelem kiáltásának visszhangját hallotta. David is fölfigyelt rá, de Jedda egyre csak azt hajtogatta, minden rendben.

-- A fenébe! -- fakadt ki Carol megint. -- Valami történik odafönt, és mi nem hagyhatjuk csak úgy itt a barátainkat. Még azért sem, hogy mentsük a Genezist!

-- Del azt mondta...

-- David, ő a fél életét egy fantáziavilágban éli le! -- Azt kívánta, bárcsak Del feleannyira józan volna, mint Vance; akkor sokkal nyugodtabb lenne mindkettőjük felől. Ha fölöslegesen hősködni kezd, és ha a Csillagflotta emberei elég idegesek, nagyobb bajba sodorhatja magát, és mindannyiukat, mint amire számítottak.

Carol elérte a központi szintet, és résnyire nyitotta a lépcső tetején álló ajtót.

Zinaida rémült sikolya visszhangzóit végig a folyosón. Carol megdermedt.

Jedda térdei megrogytak, a férfi összecsuklott.

-- Jedda! Mi a baj?

Carol melléje térdelt. Jedda az arca elé kapta a kezét, nehogy az asszony megérintse. Odébbhengeredett, négykézlábra állt, majd lassan, fájdalmasan talpra kászálódott.

-- Menekülnünk kell -- mondta érzéketlen hangon. -- Zinaida meghalt, Vance és Del is. Nem segíthetünk rajtuk.

-- De azt mondtad...

-- Meg akart védeni minket! De meghalt! Ha nem sietünk, bennünket is megtalálnak; elveszik a Genezist, minket meg megölnek!

És futottak.

6. fejezet

Aznap este Spock kapitány és dr. McCoy Kirk admirálissal vacsoráztak annak kabinjában. Időnként vissza-visszatértek a Genezissel kapcsolatos vitájukra, de immár nem olyan sértegető hangnemben, hogy Kirk haragjában ismét elhallgattassa őket.

Az interkom szakította meg a beszélgetést.

-Admirális -- jelentkezett Saavik --, a letapogatóink nagy sebességgel közeledő járművet érzékeltek.

-- Mit tudott meg róla, hadnagy?

-- A mi hajóink egyike, admirális, a Reliant.

-- Mit keres itt a Reliant? -- kérdezte Spock.

Kirk ugyanazon gondolkodott. A Csillagflotta azt üzente, az Enterprise az Űrlaboratórium közelében az egyetlen szabad hajó, amely kivizsgálhatja Carol hívását.

Kisietett a kabinjából. Spock és McCoy követte.

-- Pavel Csekov nem a Relianten szolgál? Beléptek a turbóliftbe, és az megindult fölfelé.

-- De, azt hiszem, igen, admirális -- felelte Spock.

A lift ajtaja kinyílt. Kirk a hajóhídra lépett, és rögtön Uhurához fordult.

-- A Reliant nem válaszol, uram -- mondta a kommunikációs tiszt.

-- Még a vészcsatornákon sem...?

-- Nem, uram -- felelte Uhura, aztán újra próbálkozott. -- Enterprise hívja a Reliantet, Reliant, válaszoljanak!

-- Képet, Saavik hadnagy.

-- Még épp csak átjutott az érzékelők hatósugarának peremén, admirális.

Saavik maximálisra állította a nagyítást. A Reliant apró pontnak látszott a kilátóernyőn, de gyorsan növekedett.

-- Próbálkozzon meg vizuális kommunikációval szólt Spock.

-- Igenis, uram. -- Uhura aktiválta a kishatósugarú, látható fényt kisugárzó kommunikációs lézert, és a Reliant receptoraira irányította.

-- Talán meghibásodott az egész hírközlőrendszer... -- mondta Kirk hitetlenkedve.

-- Az sok mindent megmagyarázna -- válaszolta Spock.

Joachim, még mindig az Űrlaboratóriumon történtek kábulatában, üres tekintettel figyelte a Reliant kilátóernyőjén egyre növekvő Enterprise-t.

Mögötte Khan halkan fölkuncogott.

Terrelltől és Csekovtól megszabadulva immár csupán saját hűséges emberei vették körül. Hamarosan beteljesedik a bosszúja. Azután... vajon teljesen szabad lehet valaha is? Joachim félt megválaszolni a kérdést.

-- Csökkentsük a tolóerőt egyketted impulzusmeghajtásra! -- mondta Khan; majd éneklő, meggyőző, de gúnyos, hangon hozzátette: -- Viselkedjünk barátságosan...

-- Egyketted impulzus -- szólt a kormányos. A lézerreceptorok jelzést fogtak.

-- Vizuális kapcsolatot kérnek, Khan -- mondta Joachim.

-- Hallgassák csak a recsegést.

-- És még mindig nem kapcsolták be a védőpajzsot.

-- Hát persze. Nem az előbb mondtam, hogy barátok vagyunk? Kirk, öreg barátom, ismered azt a klingon közmondást, hogy „A bosszú olyan étel, amit legjobb hidegen tálalni"?

Joachim megeresztett egy pillantást parancsnoka felé. Khan ökölbe szorított kézzel előredőlt, haja vad összevisszaságban keretezte arcát. Szeme mélyre süllyedt a fáradtságtól és a haragtól.

-- Az űrben pedig nagyon hideg van -- suttogta.

Az-Enterprise kilátóernyőjén a másik hajó közeledése lelassult.

-A.Reliant sebessége egyketted impulzusmeghajtásra csökkent, admirális -- mondta Mr. Sulu.

-- Sérülésnek van valami jele rajta?

-- Nem, uram.

-- Admirális úr -- szólalt meg Saavik --, hadd idézzem a szabályzat tizenkettes pontját: Ha egy közeledő járművel nem sikerül kapcsolatot létesíteni...

-- Az admirális pontosan ismeri a szabályzatot. Saavik erőszakkal gyűrte le válaszát.

-- Igen, uram -- mondta mereven.

-- Átkozottul furcsa -- szólalt meg Kirk, szinte magában. -- Sárga riadó.

-- Energiát a védőállásokba! -- parancsolta Saavik. A riadócsengő felvijjogott, a világítás elhalványult. A

tartalékszemélyzet egy pillanat alatt megérkezett, és elfoglalta posztját.

-- Adást fogtam a Relianttől, uram... Egy pillanat... a rövidhullámú tartományban. Azt mondják, a Chambers-tekercseik zárlatot okoztak a hírközlő rendszerükben.

-- Spock?

A vulcani előrehajolt, hogy műszereivel megvizsgálja a Reliantet.

-- Még mindig nem kapcsolták be a védőpajzsukat mondta Joachim. Minden eseményt mintha csak távolról érzékelt volna. Csupán az emlékei maradtak vele, rémítően közel, újra és újra leperegtek szeme előtt, valahányszor pislogott, vagy egy pillanatra elkalandoztak a gondolatai: az a kifejezés March szemében, a Madison arcán végigcsurgó vér, Chitirih-Ra-Payjh öngyilkossága. És azt sem tudta elfeledni, amit Madison mondott neki.

-- Légy óvatos, Joachim -- szólt Khan. -- Ne mindent egyszerre. A gépházat, célozd be a gépházat! Készülj föl a tüzelésre!

Joachim engedelmeskedett. Kétszáz évvel ezelőtt a szavát adta rá, hát engedelmeskedett.

Spock áttanulmányozta a letapogatás eredményeit. Pontosan ugyanazt mutatták, mint először: sérülésnek semmi nyoma.

-- A tekercsek által kibocsátott sugárzás teljesen normális, admirális. -Aztán észrevett valami változást, ami már korántsem volt normális. -- Bekapcsolják a védőpajzsot...

-- A Reliant fézerei célra állnak! -- szólalt meg Sulu is ugyanabban a pillanatban.

-- Védőpajzsot bekapcsolni! -- kiáltotta Kirk. -- Energiát a fézerekhez, fölkészülni a... A Reliant tüzet nyitott.

Peter készenlétben állt a konzolja előtt, remélve, elkeseredetten remélve, hogy ezúttal végre lesz valami igazi tennivalója. A hajón elrendelték a harci riadót, körülötte szirénák sivítottak, és a gépház egész személyzete -- a „veteránok" csapatát is beleértve -- sietett a posztjára, vagy máris mélyen munkájába merült. A növendékek a tartalékrendszerek mellett csak vártak és figyeltek. Egy egyszerű kadét csak a fogát vicsorgathatta, és legfeljebb úgy tehetett, mintha értelme volna ittlétének.

Mostanáig Peter azt gyanította, az egész küldetés csupán egy fondorlatosán kiagyalt fejtörő, nem más, mint egy valódi berendezésekkel végrehajtott szimuláció. De talán tévedett. Ha ez csak egy újabb teszt lenne, az öregek visszavonulnának, hadd kezeljenek mindent a növendékek. Peter szíve gyorsabban kezdett verni. Elgondolkozott, vajon hogy elemezné ki ezt Saavik logikusan? Jó lenne beszélni vele, amint ennek az egésznek vége, akár „éles" a helyzet, akár nem! Nem is látta őt azóta., hogy Scott parancsnok eltiltotta a matekórákról.

Montgomery bácsi azt mondta Spock kapitánynak, nem nélkülözheti Petert, mert túl sok a munka a gépházban, neki azonban azt, csak akkor folytatódhat a tanulás, ha már „nem veszi félvállról a kötelességeit". Ő ebből azt vette ki, a bácsikája meg akarja leckéztetni, de úgy, hogy közben ne ártson a jóhírének. Ezért tulajdonképpen hálás volt, ugyanakkor elutasította nagybátyja gondolkodásmódját, hisz erre a leckére igazin nem szolgált rá.

Egy-két nap múlva úgyis megunja, gondolta Peter. Talán rögtön azután, hogy ezt befejeztük. Bármi legyen is.

Minden előzmény nélkül egyszer csak egy lökéshullám vágta a földhöz. Egy pillanattal később a robbanás hangját is meghallotta. Miközben föltápászkodott, fém sikoltott, és szélvihar keletkezett. A burkolaton ütött lyukon át áramlott kifelé a gépház levegője. Kísérteties csönd borult rá, és Peter már attól kezdett félni, hogy átszakadt a dobhártyája. A vészzsilipek nyomban bezáródtak, és friss levegő áradt a csökkent nyomású területre. Visszatértek a hangok: kiáltásokat hallott és fájdalomsikolyokat, a füle csöngésén túlról.

Megragadta konzolja peremét, hogy szilárdan álljon. Az általános riadójelzések mély hangon zümmögtek.

-- Ó, istenem! -- kiáltotta Grenni. Műszerfalán itt is, ott is figyelmeztetések villantak fel. -- Prés, el kell tűnnünk innen...

Peter fölnézett. Pontosan fölöttük egy hőelvezető csőből sűrű sárgászöld füst sziszegett elő az egyik háromrétegű, törhetetlen elemben nyílt repedésen át. Peter rémülten nézte. Azt hitte, a hűtőgáz szivárgása lehetetlen.

A sugárzásérzékelő is fel-felvillant, egy sziréna mérges anyagokat jelzett a levegőben. A veszélyes hűtőgáz elárasztotta a növendékek szakaszát. Peter szeme lángolt. Grenni megragadta a karját, és megpróbálta magával rángatni, miközben a többiek is menekülni kezdtek.

-- Működik a rendszered! -- ordította Peter.

-- Leszarom! -- üvöltött vissza Grenni, azzal elengedte, és elszaladt.

Peter a légzőmaszkja után tapogatózott. Mire elérte, már alig látott. Úgy érezte, a mellkasa rögtön összeroppan.

A fő irányítópult tönkrement, és Kaszacuki hadnagy eszméletlenül hevert előtte. Ő volt felelős a segédenergiafejesztők működéséért, az ő keze alá tartozott Grenni és Peter. Grenni konzolja most villogott, csipogott, figyelmet követelt. Ha senki nem csinál semmit, a segéd-energiafejlesztők teljesen leállnak.

A gázfelhő bezárult Peter körül, miközben hatálytalanította a hivatalos sorrendet, és a saját gépét kötötte a rendszerre. Légzőmaszkja ellenére szeme még mindig könnyezett és égett.

A kin és félelem kiáltásai hullámokként csaptak át rajta. Scott parancsnok utasításokat kiáltozott a káosz közepén. Peter mindent hallott, de mintha fényévekre lett volna; szinte már úgy érezte, eggyéolvadt az Enterpríse-zal -- minden tennivaló olyan magától értetődően és biztonsággal jutott eszébe.

A hídon James Kirknek is akadt dolga.

-- Mr. Sulu... a védőpajzsot!

-- Próbálkozom, uram!

Az interkom hangja tört át a zűrzavaron.

-- Orvosi riadó, gépház!

McCoy máris félúton járt a turbólift felé. Beugrott, és eltűnt a záródó ajtó mögött.

-- Nincs semmi energiám, uram -- szólt Sulu. Kirk kezével lecsapott az interkom gombjára.

-- Scotty!

A hangszóróból kakofónia áradt, amint az összes csatornán egyszerre próbáltak kommunikálni.

-- Uhura, kapcsolja már ki ezt az istenverte zajt! A nő a megszakítógombra csapott.

Csönd.

-- Mr. Scott a vonalban -- szólt aztán.

-- Scotty, hadd halljam.

A főgépész hangja különösen csengett. Gégemikrofon, gondolta Jim. Légzőmaszk van rajta! Mi az ördög történt odalent?

-- Épphogy kitartunk, uram. A fő energiafejlesztők leálltak.

-- Tartalékenergiára -- mondta Kirk. -- Kárjelentést.

A kilátóernyőn az Enterprise sematikus képe jelent meg, döbbenetesen nagy kiterjedésű, súlyos károsodást jelző, vörös foltokkal, középpontjukban a gépházzal. Kirk és Spock figyelmesen vizsgálgatták a képet.

-- A támadásuk azt jelzi, tökéletesen ismerik a gyenge pontjainkat -- mondta a vulcaní.

-- De kik ezek az alakok? Ki irányítja a Reliantetf

- Clark Terrell -- felelte Spock. -- Nagyra értékelt parancsnok, nem valószínű, hogy ámokfutásba kezdett, vagy lázadásnak esett áldozatul.

-- De akkor ki támadt ránk? És miért?

-- Egyvalami biztos -- mondta Spock. -- Tartalékenergián nem menekülhetünk.

-- Képet! -- csattant föl Kirk. A kilátóernyőn megjelent az űr. Előttük, nagyon közel, ott lebegett a Reliant. -- Mr. Sulu, minden energiát a fézerekhez.

-- Túl késő... -- mondta Spock.

A kilátóernyőn szörnyűséges elkerülhetetlenséggel iramodott feléjük a Reliant két fotontorpedója.

A nyers energia csapása végigsistergett a hajón, deformálva, megolvasztva a komputer csipjeit, képernyőket robbantva föl, egész rendszereket működésképtelenné téve. Tűz ütött ki a fölső szinten. Megpörkölődött műanyag és szétporlott fém kesernyés szaga töltötte be a levegőt.

-- Scotty! -- ordította Kirk, -- Mink maradt?

-- Csak a telepek, uram. Pár perc alatt átállhatunk a segéd-energiafejlesztőkre ...

-- Nincs pár percünk. Működnek a fézerek?

-- Csak egy-két lövésig, uram.

-- Nem elég a védőpajzsukkal szemben -- mondta Spock.

-- Ki a francok ezek? -- kérdezte Kirk megint.

-- Admirális -- szólt Uhura --, a Reliant parancsnoka jelez... -- Tétovázott. -- Közölni akarja... a megadásunk feltételeit.

Kirk Spockra nézett, aki egykedvűen állta a tekintetét, aztán Saavikra -- nem is tudta, mit vár tőle. A lány önuralma ugyanolyan megingathatatlan volt, mint Spocké.

-- A képernyőre -- mondta Kirk. -Admirális... -- kezdte Uhura.

-- Csinálja, amíg még van rá időnk.

A kilátóernyő képe lassan, pontról pontra változott, és fokozatosan egy arc rajzolódott ki rajta.

-- Khan! -- tört föl Jim Kirkből.

-- Hát emlékszik, admirális, ennyi év után? Nem tehetek róla, egészen meghatódtam. Kezdtem attól félni, hogy elfelejtett. Én persze jól emlékszem magára.

-- Mit jelentsen ez? -- kérdezte Kirk mérgesen. -- Hol a Reliant legénysége?

-- Hát nem egyértelmű, mit akarok? -- kérdezte Khan veszedelmes hangsúllyal. -- Bosszút akarok állni a sérelmeimért, admirális. Magán. A hajóját már megfosztottam minden erejétől, és hamarosan magát is megfosztom az életétől.

-- A Reliant megindult, uram -- szólt Sulu nagyon halkan. -- Újabb lövésre készül.

-- De azt akartam, halála előtt még tudja meg, kinek köszönheti mindezt: Khan Noonien Singh-nek, a hercegnek, akit száműzetésre ítélt.

-- Khan, figyeljen rám! -- mondta Kirk. -- Ha engem akar, átsugárzom magam a hajójára. Csak azt kérem, kímélje meg a legénységem életét. Velem azt tehet, amit akar!

Khan hátradőlt, ajkán elégedett mosollyal. Két kezét az admirális felé nyújtotta, tenyérrel fölfelé, mintha egyiken a neki kiszolgáltatott Kirköt mérlegelné, szemben a másikon az Enterprise-zal, és Jim Kirk biztos, de távoli halálával.

-- Pompás javaslat. -- Aztán hangja még mélyebbé, még veszélyesebbé vált: -- Remekül illik kifogástalan jelleméhez. Még meggondolom.

Másodpercnyi szünetet tartott.

-- Elfogadom az ajánlatát...

Kirk fölállt. Spock egy lépést tett felé, de megtorpant, amikor az admirális egy gyors kézmozdulattal hátra, majd lemutatott.

-- ...egyetlen apró kiegészítéssel. Átad nekem minden a Genezis-tervre vonatkozó anyagot és információt.

Jim Kirk erővel elnyomta reakcióját.

-- Genezis? -- kérdezte. -- Az meg mi?

-- Ne játsszon velem, Kirk. A kezem a fézer elsütőgombján van.

-- Elő kell kerestessem, Khan... adjon egy kis időt. A komputer megsérült...

-- Adok magának hatvan másodpercet, admirális. Kirk Spockhoz fordult.

-- Nem adhatja neki a Genezist, admirális -- mondta a vulcani.

Kirk halkan válaszolt, eltávolodva az erősen irányba fókuszált mikrofontól.

-- Legalább azt tudjuk, hogy nincs nála. Te csak bólogass, mintha parancsokat adnék! Saavik hadnagy, keresse elő a Reliant vezérlésének adatait! Siessen!

-- A Reliant vezérlésének...?

-- Siessen! -- suttogta Kirk dühösen.

-- Az előkód? -- kérdezte Spock.

-- Csak azt ismerjük.

-- Admirális -- szólalt meg Khan --, ne tegye próbára a türelmemet.

-- Azt hiszem, megtaláltuk! De tudja jól, mennyi sérülést okozott a hajómnak. Adnia kell még egy kis időt!

-- Időt, James Kirk? Maga megtanított rá, hogy az idő nem boldogít, csakis szenvedést okoz. Még negyvenöt másodperce van.

Mr. Sulu Kirkhöz fordult.

-- A Reliant befejezte a manővert, uram... pontosan célirányban vagyunk, és ismét közeledik.

Saavik megtalálta a Kirk által kért információt, de fogalma sem volt, hogy kéne fölhasználni. -- Nem értem...

-- Azt is meg kell tanulni, mi miért működik egy csillaghajón, nem csak azt, hogyan. -- Kirk újra Khan felé fordult, megpróbálva igazi meggyőzőerőt vinni a hangjába. -- Most ellenőrizzük le, Khan...

-- Az előkód egy-hat-három-nulla-kilenc -- mondta Spock.

Aztán gyorsan munkához látott. Saavik végigkövette az előkód útját a sematikus ábrán, míg végül az leblokkolta a másik hajó védelmi rendszerét. Hirtelen megértette, mit akar Kirk: átadni a Reliant irányítását az Enterprise-nak., és kikapcsolni a védőpajzsát.

-- Még harminc másodperce van -- mondta Khan, megfontoltan ejtve ki minden szót.

-- Az intelligenciája rendkívüli -- szólt Spock. -- Ha eszébe jutott megváltoztatni a kódot...

-- Spock, várd a jelzésemet -- vágott közbe; Kirk sürgetően. -- Ha túl korán csináljuk, rájön, és megint visszakapcsolja a védőpajzsot...

Spock bólintott, és Kirk visszafordult a kilátóernyőhöz.

-- Khan, honnan tudhatnám, hogy megtartja-e az ígéretét?

-- Az ígéretem, admirális? Hisz nem ígértem semmit. Egyszerűen nincs más választása.

-- Értem már... -- felelte Kirk. -- Mr. Spock, készen állnak az adatok?

-- Igen, admirális.

-- Khan, készüljön fel a vételre. -- Lenézett Sulura. Mr. Sulu...?

-- Fézerek célra állítva... -- felelte Sulu halkan.

-- Az idő lejárt, admirális -- szólalt meg Khan.

-- Kezdjük is... most indul az adás. Mr. Spock? Spock beütötte a Reliant kódját, és rögtön utána a parancsot a védőpajzs kikapcsolására. Saavik monitorján látta a változást. -Védőmező kikapcsolva, admirális!

-- Tűz! -- ordította James Kirk, miközben Khan is fölüvöltött a kilátóernyőn:

-- Mi...? Joachim, kapcsold vissza... Hol a hatálytalanító?

Mr. Sulu minden energiát, amit csak a sérült hajó nélkülözhetett, a fézerekre vitt át.

Vékony, vakító fényfonal kelt életre, halálos kötelékként fűzve össze az Enterprise-t a másik hajóval. A Reliant burkolata skarlátvörösen felizzott a híd környékén.

A kilátóernyőn Khan fölordított haragjában és kínjában, miközben az egész hajó rázkódott körülötte. Az adás gyengülni kezdett, aztán egyszerre eltűnt a kép.

-- Megcsinálta, admirális! -- kiáltott föl Sulu.

-- Frászt se csináltam... csak belesétáltam a csapdába. Az ördögbe, az ördögbe, ez már a szenilitás. -- Fölpillantott Saavikra, és megcsóválta a fejét. -- Hadnagy, maga csak idézze tovább nyugodtan a szabályzatot. Spock, gyere velem:., meg kell tudjuk, milyen súlyosak a sérülések. A turbólifthez lépett, Spock követte. Az ajtó becsukódott mögöttük...

Joachim olyan némán és fájdalmasan tűrte Khan rekedt ordítozását, mintha csak korbáccsal ütötték volna.

-- Tűz! Tűz! Joachim, te bolond! Miért nem lősz már?!

-- Nem tudok, Khan. Megrongálták a fotonkonírollt és a térgenerátorokat. Vissza kell vonuljunk,

-- Nem!

-- Uram, muszáj, nincs más választásunk. Meg kell javítsuk a hajót. Az Enterprise úgysem szökhet meg. -- Le akarta hunyni a szemét, aludni, de félt az emlékeitől, és rettegett az álmaitól. Halálosan elege volt már a gyilkolásból, a bosszúból.

A lift megindult lefelé, aztán megállt a gépház szintjén. Kirk egy lépést tett előre, de döbbenten megállt.

-- Scotty! Úristen!

A főgépész reszketve állt előtte, ruhája csurom vér, karjában Peter Prestont tartotta. A fiú rongybábként szétterült, szeme csukva, orrából és szájából lassan szivárgott a vér.

-- Nem tudtam elérni dr. McCoyt, nem tudtam elérni... Muszáj a fiút a gyengélkedőre vinnem... -- Könnyek vágtak utat maguknak az arcát borító koromban. Betámolygott a liftbe. Kirk és Spock kapták el. Az admirális őt támogatta, míg a vulcani a fiú testét vette ki óvatosan a kezéből.

-- A gyengélkedőre! -- ordította Kirk. A turbólift gyorsulni kezdett.

Spock a hídra lépett. Zubbonya véres volt... vörös, barnulni kezdő vér, nem az övé.

Saavik nem mutatta ki a megkönnyebbülést, amit érzett. Spock némán odasétált hozzá a kutatótiszt posztján. Miközben Saavik a szerelőcsapatok munkáját koordinálta, Spock egy névsort csúsztatott az adatfogadó egységbe. Az információk gyorsan elrendeződtek a képernyőn:

GÉPHÁZ SZEMÉLYZET: KÖNNYEBBEN SÉRÜLT. SÚLYOSAN SÉRÜLT. KRITIKUS AZ ÁLLAPOTA.

És az utolsó rubrikában egy név: PETER PRESTON.

Saavik levegő után kapott. Spock rápillantott -- ő érezte, de nem bírt visszanézni.

Saavik keze remegni kezdett. Ránézett. Szégyen, gondolta. Szégyent hozol magadra és a tanítódra; muszáj még rosszabb színben feltűntetned a vulcaniakat?

Látása elhomályosult. Összeszorította a szemhéját.

-- Saavik hadnagy -- szólt Spock.

-- Igen, kapitány -- suttogta a lány.

-- Vigye le ezt a listát dr. McCoynak.

Saavik nagyot nyelt, és megpróbálta szemét a papírlapra fókuszálni, amit Spock nyújtott felé.

A gépházban megsebesültek listája...? Ennek aztán McCoy igazán semmi hasznát nem veszi, sőt, valószínűleg épp tőle érkezett.

-- Kapitány...?

-- Kérem, ne vitatkozzon, hadnagy -- mondta Spock. Rideg tónusa nem árult el semmit. -- De ne maradjon távol tizenöt percnél tovább, a hídon nem nélkülözhetjük hosszabb időre.

A lány fölállt, és elvette a papírt Spock kezéből. Ujjai úgy köré kulcsolódtak, hogy rögtön összegyűrődött. Spock szemébe nézett.

-- A hídon nem nélkülözhetjük hosszabb ideig, hadnagy -- ismételte a férfi. -- Siessen. Sajnálom.

Saavik kimenekült.

McCoy kétségbeesésében már mindenfélével megpróbálkozott Prestonnál. Egyre erősítenie kellett az anesztéziás teret, men a fiú minden erejével küszködött az eszmélet felé.

Az életjel-érzékelők csak nem stabilizálódtak. Bármit csinált is McCoy, a fiú állapota egyre romlott. Zúzott sebek egy pár törött csont, több vérveszteséggel járó belső sérülés, és egy hajszálvékony repedés a koponyán: tulajdonképpen semmi komoly. De Preston közvetlenül a hűtőgáz-szivárgás alatt állt. Minden azon múlik, mennyit lélegzett be belőle; és mennyi ideig tartózkodott a felhőben, mielőtt a ventillátorok szétoszlatták.

McCoy szitkozódott. Azok szerint az átkozott technikusok szerint semmi más, csak ez a nyomorult, maró, génroncsoló hatású, gammasugarakat kibocsátó méreg képes annyi hőt elnyelni, hogy megvédje a motorokat a leolvadástól. Hát, azt is meggyőződéssel állították, hogy elegendő biztonsági intézkedést hoztak a kordában tartására.

-- Dr. Chapel! -- kiáltotta. -- Hol van már az az istenverte analízis?

Scott a műtőn kívülről, az üvegfalnak rogyva figyelte minden mozdulatát.

Chris Chapel bejött, és dr. McCoy már az arckifejezéséből tudta az eredményeket.

Átadta Preston vérének és szövetmintáinak analízisét.

-- Sajnálom, Leonard -- mondta.

A doktor komoran megrázta a fejét. Több életjel-mutató máris a nullához közeledett, és a belső vérzés is újra kezdődött, sokkal súlyosabban, mint korábban: a varratok nem tartottak ki. De ez nem az ő hibája volt. Megindult a sejtszerkezet leépülése.

-- Tudtam én, Chris. Csak reménykedtem...

Hátrébb húzódott az operációs területtől, és az érzéstelenítést általánosról helyire változtatta. Preston most már magához térhet, fájdalmat azonban így nem érez.

Amikor McCoy megint fölpillantott, Jim Kirk állt Scott mellett, a férfi vállát fogva. McCoy megrázta a fejét. Scott berontott a műtőbe. Kirk a nyomában.

-- Dr. McCoy, hát semmit se tud... -- A hangja megört.

-- Hűtőgáz-mérgezés, Scotty -- felelte McCoy. -- Sajnálom. Még legfeljebb félóráig életben tarthatnám... de képtelen vagyok ezt megtenni vele.

Scott tiltakozni akart, aztán mégsem szólt. Tudta annyira, mint bármelyik orvos, sőt, talán még jobban, mivel jár egy ilyen mérgezés. Preston oldalához lépett, és finoman megérintette a fiú homlokát.

Az lassan kinyitotta a szemét.

-- Peter -- szólalt meg Scott -- fiacskám, én nem akartam... -- Elhallgatott. Arcán könnyek peregtek.

Kirk a fiú fölé hajolt.

-- Mr. Preston -- mondta.

-- Ki... kiadta a parancsot? -- Peter fölfelé bámult, egy olyan jelenetre, ami csak az ő szeme előtt játszódott.

-- Kiadtam -- felelte Kirk. -- Térváltás.

-- Igenis... -- suttogta Peter.

Saavik megállt a gyengélkedő ajtajában. Hát elkésett.

Mr. Scott lépett ki a műtőből, oldalán az őt támogató Kirk admirálissal és dr. McCoyjal. Sírt. Mögöttük Peter teste feküdt az asztalon.

Dr. Chapel a lepedőt a fiú arcára, borította.

Saavik a földre dobta az összegyűrt listát, sarkon fordult, és végigviharzott a folyosón. Beesett az útjába akadó első kabinba, és ügyetlenül babrálva bezárta az ajtót maga mögött.

A kivilágítatlan, üres konferenciateremben megpróbálta lecsillapítani zihálását; igyekezett legyűrni a harag és szomorúság rátört rohamát.

Ez nem tisztességes! kiáltotta gondolatban. Ez nem tisztességes! Hisz még csak gyerek volt!

Ujjait egy szék támlája köré fonta. Mintha még mindig Pokolkapun lenne, hátravetette a fejét, és fölsikoltott.

Egy pillanatra hatalmába kerítette az őrület. Fölrántotta a széket, kicsavarva, kitépve rögzítőiből, és keresztülhajította a termen. Az a falnak csapódott, behorpasztotta a fémet, és félútig visszabukfencezett felé.

Amikor Saavik legközelebb magához tért, egy sarokban kuporgott, összegömbölyödve, reszketve. Fölemelte a fejét.

A sötétség nem zavarta, tisztán látta a kárt, amit okozott.

Most már legyengült annyira, hogy ismét tudott uralkodni magán. Lassan fölkelt, aztán komótosan, vissza sem nézve, elhagyta a konferenciatermet.

Mr. Scott percekig képtelen volt megszólalni. Végül fölnézett Jim Kirkre. -- Miért?

Jim szomorúan Preston kadét testére pillantott.

-- Khan meg akar ölni, amiért tizenöt évvel ezelőtt elítéltem... és ő nem törődik azzal, ki kerül a bosszúja útjába.

-- Scotty -- szólalt meg McCoy is --, sajnálom.

-- A helyén maradt -- mondta Scott. -- Amikor az összes többi növendék szétszaladt, ő maradt.

-- Ha nem teszi, már rég nem élnénk -- felelte Kirk.

-- A híd Kirk admirálisnak -- szólalt meg Spock az interkomból.

Kirk odasietett, és megnyitotta a csatornát.

-- Itt Kirk.

-- A gépház jelenti, segéd-energiafejlesztők helyreállítva. Bekapcsolhatjuk az impulzusmeghajtást.

Kirk a halántékát masszírozta, igyekezve elvonni gondolatait Mr. Scott kétségbeesésétől, vissza az egész hajót és a legénységet fenyegető veszélyekhez.

-- Teljes sebességgel irány a Regulus I, Mr. Spock! -- A sarkára guggolt Scott mellett. -- Scotty, sajnálom, de tudnom kell... helyre tudja állítani a fő motorokat?

-- Én... én nem hinném, uram... -- Scotty...

-- ...de mindent meg fogok próbálni... -- Apatikusan állt föl, és gépiesen szólalt meg: -- Tudom, doktor, ön is mindent megpróbált... -- Azzal, mint egy alvajáró, elhagyta a gyengélkedőt.

-- A francba -- mormogta dr. McCoy.

-- Jól vagy?

McCoy csak vállat vont, de elég megviseltnek látszott.

-- Vesztettem már el pácienseket, Jim. Isten a tudója, még gyerekeket is. A francba! Jim, Khan ide akart csalni téged, az egésznek csak így van értelme! A te nevedet kellett fenyegetésül fölhasználnia... de honnan tudhatott vajon a Genezisről?

-- Fogalmam sincs... és most sokkal jobban izgat az, hogyan tanhatnám továbbra is távol tőle. Magad mondtad: Ha elég nagy vihart kavarsz, az univerzumot is újrarendezheted.

-- Talán van még időnk. Te mindent megtettél.

-- A csudákat. Csak azért vagyunk még életben, mert tudtam valamit ezekről a hajókról, amit ő nem. -- Jim sóhajtott. -- És mert egy tizennégy éves srác... -- Elhallgatott.

-- A rohadt életbe -- mondta aztán, és kisietett a gyengélkedőből.

7. fejezet

Az Enterprise a Regulus I felé vánszorgott, miközben legénysége percnyi pihenés nélkül próbálta kijavítani a Khan okozta károkat. Mire elérték az Úrlaboratóriurnot, Jim Kirk végre abbahagyhatta az aggódást hajója pillanatnyi állapota miatt; annál inkább félt tőle, mit fog találni az állomáson. Az ugyanis egyetlen rádióhívásukra sem felelt.

Mr. Sulu a Regulus I körüli körpályára terelte az Enterprisé-t.

-- Pálya stabilizálva, uram.

-- Köszönöm, Mr. Sulu. Uhura parancsnok, megpróbálná újra?

-- Igenis, uram. Enterprise a Regulus I Űrlaboratóriumnak, válaszoljanak. Válaszoljanak, kérem... -- A válasz ugyanaz volt, amit eddig is fogott, valahányszor megpróbált velük kapcsolatba lépni dr. Marcus első hívása óta: semmi. -Enterprise az Űrlaboratóriumnak, válaszoljanak. Itt a U.S.S. Enterprise. Kérem, válaszoljanak... -- Kirkhöz fordult. -- Semmi válasz, uram.

-- A letapogatok, kapitány?

-- Használhatatlanok, admirális -- felelte Spock. Nem tudhatjuk meg, mi vár minket az állomáson.

-- És azt sem, vajon a Reliant a közelben van-e még -- mondta Kirk.

-- Így igaz, admirális.

-Vakok vagyunk... mint a denevér -- mondta Kirk halkan. -- Mi a helyzet a Regulus I-gyel?

-- D-osztályú planetoid, teljesen jelentéktelen: nincs észlelhető tektonikus aktivitás. Nem más, mint egy hatalmas, csupasz szikla.

-- És a Reliant mögötte rejtőzhet.

-- Megvan az esélye, admirális.

Kirk megnyitott egy csatornát a gépház felé.

-- Scotty, jut elég energia a transzportereknek?

-- Éppen hogy, uram. -- A főgépész hangja fáradtan, élettelenül csengett.

-- Köszönöm, Scotty.

Jim Kirk kivette szemüvegét övzsebéből, megnézte, szétnyitotta, mégforgatta, aztán újra elrakta.

-- Átmegyek az Úrlaboratóriumra.

-- Jim -- szólt dr. McCoy --, Khan is ott lehet!

-- Már járt ott, Öreg, és nem találta, amit keresett. Nélkülözhetsz valakit? Talán lesznek sebesültek.

-- Magamat tudom nélkülözni -- válaszolta a doktor.

-- Elnézését kérem, admirális -- szólalt meg Saavik --, de a szabályzat tizenötös pontja kifejezetten megtiltja, hogy egy vezérkari tiszt veszélyes területre lépjen fegyveres kísérő nélkül.

-- Nincs is ilyen rendelkezés -- mondta Kirk, inkább, mint hogy vitatkozni kezdjen.

A lány beszélni kezdett, de abbahagyta, aztán összevonta a szemöldökét, azon töprengve, hogyan reagáljon az igazság ilyen szemtelenül nyílt letagadására.

Egyébként, gondolta Kirk, nem is beszél butaságot.

-- De ha ki akarja próbálni, Saavik hadnagy, hogyan működik egy fézer, szívesen látjuk a csapatban. Mr. Spock, a hajó az öné.

-- Igenis, uram.

-- Ön és Mr. Scott tájékoztassanak a javítás minden fejleményéről! -- Fölállt, és a turbólift felé indult.

-- Jim... -- szólt utána Spock. Kirk visszanézett öreg barátjára.

-- ...vigyázzatok magatokra!

Jim vigyorogva bólintott, és kisietett.

Dr. McCoy kivont és kibiztosított fézerrel materializálódott az állomás központi laboratóriumában.

Micsoda vicces helyzet ez egy orvosnak, gondolta... arra készül, hogy valakinek szétlője a fejét. Jim nem sokkal mellette jelent meg, majd mögöttük Saavik, úgy, hogy hárman védekező kört formáljanak.

-- Halló! -- kiáltotta Jim. -- Van itt valaki?

Az állomás csupán elhagyatottságát hirdető visszhangokkal és csönddel felelt.

Saavik a központi komputerhez lépett, és bekapcsolta. Szólt hozzá, de az nem válaszolt, a rendszer súlyos károsodásáról árulkodva.

-- Nagyon kevés adat maradt a számítógépekben, admirális -- szólt a lány pár pillanatnyi próbálkozás után. -- Az aktív memóriablokkokat szinte teljesen kitörölték. -- Betöltötte az egyetlen megmaradt fájlt, futtatni kezdte, aztán nézte pár percig.

McCoy előhúzta trikorderét, és átvizsgálta közvetlen környezetüket. Mintha látott volna egy jelet... de nem, máris eltűnt, mielőtt még bemérhette volna.

-- Uram -- szólt Saavik.

-- Igen, hadnagy? -- kérdezte Kirk.

-- Ez fölöttébb különös. Csak egyetlen program maradt meg. A mérete óriási. Én... én semmi ehhez hasonlót nem láttam még életemben.

Hátrébb lépett, hogy Kirk és McCoy is megnézhesse a képernyőt.

-- Nem ének belőle semmit.

-- Homlokráncolva figyelték a ragyogó, szikrázó, színes grafikát.

-- Egy újabb Genezis-szimuláció? -- kérdezte McCoy kétkedve.

-- Nem... -- felelte Kirk. -- Úristen, Öreg, ez egy játék... Ha Khan csak ezt találta, amikor ideért... -- A fejét csóválta. -- Fézereket kábításra. Gyerünk. És legyetek óvatosak.

McCoy vigyázva haladt előre a folyosón. A lámpák csak nagyon halványan világítottak, súlyos árnyak húzódtak mindenfelé. Az Urlaboratórium óriási volt: a Spock által oly nagyra tartott tudósok mellett az állomás eltartott még több száz fő technikust és ellátószemélyzetet. Legtöbbjük most épp szabadságon van, de így is maradnia kellett nyolc-tíz embernek. Hát hol...?

Visszafojtotta a lélegzetét: kaparászó zaj hallatszott, halkan fölpittyegett a trikorder is. Lassan megfordult.

Egy elszabadult fehér kísérleti patkány pislogott rá egy sötét sarokból, aztán futásnak eredt és eliszkolt, karmos lábai csúszkáltak a padlóburkoló lapokon.

-- Én veled vagyok, haver -- morogta McCoy.

Kissé megkönnyebbülve indult tovább. Bepillantott a szobákba, amik mellett elhaladt, semmi mást nem találva, mint irodákat, egy kisebb társalgót, és többféle kutatási terület modern, de ismerős berendezéseit.

Ha átkutatják az egész állomást, szobáról szobára, az napokba is beletelik. McCoy úgy döntött, visszatér a központi laborba, hátha közben Jim vagy Saavik talált valakit.

Kinyitotta az utolsó ajtót. Mögötte sötétség honolt.

Tarkóján minden szőrszál égnek meredt. Egy lépést tett befelé. Semmi különös zaj, semmi furcsa látvány., miért mégis ez a nagy nyugtalanság benne?

Az a szag: éles, sós, fémes. A vér szaga. Megfordult, mire egy jéghideg kéz simított végig az arcán.

-- Fényt! -- kiáltotta, hátraugorva. Lába megcsúszott, és elesett.

Az érzékelők reagáltak a hangjára. A padlón fekve fölpillantott.

-- Isten az égben...!

A föllógatott testekre meredve McCoy lassan talpra kászálódott. A kommunikátora után tapogatózott.

-- Jim...

Öten -- egy deltái és négy ember -- lógtak fejjel lefelé a mennyezet egyik merevítőgerendájáról. Mindegyikük torka átvágva. McCoy odament a legközelebbi testhez, egy magas fekete férfiéhez. Saját vére eltorzította vonásait. A mellette függő férfit láthatóan megkínozták.

Amíg Kirk válaszára várt, McCoy fokozatosan ismét visszanyerte önuralmát. A gyilkosságok oktalan kegyetlensége erős rosszullétet keltett benne.

Jim kommunikátorból áradó hangja megijesztette.

-- Igen, Öreg?

-- Én... megtaláltam őket.

-- Azonnal ott leszek.

-- Ne...! Jim, dr. Marcus nincs itt. Ő nincs itt. De a többiek... mind halottak, Jim. Kérlek, maradj ott, ahol vagy. Lehívok egy orvoscsapatot. -- Máris azon gondolkozott, van-e valaki a hajón, Chris Chapelt kivéve, akire számíthat, hogy segít elviselni neki ezt a borzalmat.

-- Vége -- szakította meg Kirk a kapcsolatot. McCoy halkan átkozódott.

Trikorderrel megvizsgált minden testet, aztán rögzítette a helyzetüket és a környezetet. Hárman elvéreztek, egy szörnyet halt, a deltái nő pedig... az ő halálára nem talált okot.

Vajon mi az esély rá, gondolta, hogy a gyilkosuk valaha is bíróság elé álljon? Átkozottul kevés.

-- Ó, istenem... -- szólalt meg Jim az ajtóból. Rémülten nézett föl.

-- Mondtam, hogy ne gyere ide -- támadt rá McCoy ingerülten. -- Semmi szükség nem volt rá, hogy lásd, mi történt. -- Akkor megpillantotta Saavikot Kirk mögött, arcán a vulcaniak nyugalmával. -- És neki sincs semmi keresnivalója itt, a fenébe is!

Kirk hátranézett a válla fölött.

-- Hadnagy, megparancsoltam...

-- A kísérője vagyok, admirális -- felelte a lány hidegen. Az én feladatom az ön biztonságára ügyelni, nem fordítva.

-Akkor is maradjon kint -- szólt rá McCoy, már finomabban. -- Gyermekem, semmi szükség rá, hogy kitegye magát ilyen...

-- Nem vagyok gyermek, és védelemre sem tartok igényt.

-- Saavik hadnagy... -- csattant fel Kirk élesen. A lány a szavába vágott:

-- Uram. Ha az efféle látványoktól akarnak megkímélni, már gyermekkoromban el kellett volna kezdeniük. Nem fogom önt védelem nélkül hagyni, amíg valaki, aki ennyire örömét leli a gyilkolásban, és különösen az ön halálát kívánja, szabadon van, és a közelben bujkálhat. És nem is állok félre tétlenül!

Pillanatnyi szünetet tartott, kissé szégyenkezve kitörése miatt. Aztán visszafogottabb hangon folytatta, de nem kevésbé határozottan.

-- Kirk admirális, ha igazán olyan kísérőt kíván, aki másképp viselkedik, parancsoljon vissza a hajóra.

Saavik várt, de Kirk nem szólt semmit. A lány óvatosan sétált végig a vértől iszamos, ragacsos padlón, majd, alig egy pillanatig tétovázva, fölemelte Vance Madisont. A férfi élettelenül omlott el a karjában, és a bokájára csomózott kötél meglazult.

-- Kérem, vágják le. Kirk engedelmeskedett.

Leeresztették mind az öt testet, és az egyik raktárban talált lepedőkbe csavarták őket. Hárman közülük a Genezis-program kutatói voltak, kettő pedig az ellátószemélyzet tagja.

-- Még a szakácsot is meggyilkolták -- mondta Kirk. Hangja kábultan csendült.

-- A testek már majdnem kihűltek -- szólt McCoy. A hullamerevség azonban még nem állt be. Jim, nem régóta halottak.

Kirk körülpillantott a vérmocskos helyiségben.

-- Carol... -- suttogta.

A keresőcsapat visszatért a központi laborba.

Saavikzajt hallott. Körülnézett, de semmit sem látott. A halk nesz azonban megismétlődött. A lány előhúzta trikorderét, és keresgélni kezdett.

A berendezés panaszosán fölsivított. McCoy és Kirk is meghallotta.

-- Hadnagy...? -- kérdezte Kirk.

-- Nem tudom, mi lehet, uram.

Követte a jelzést egy nagy tárolószekrényhez. Amikor Kirk és McCoy is csatlakoztak hozzá, előrenyúlt, és kinyitotta az ajtaját.

Két újabb test dőlt ki, és elterült a lábuknál.

Kirk hevesen összerezzent.

-- Úristen!

McCoy letérdelt, és megvizsgálta őket orvosi érzékelőjével. Egyikük sötéthajú fiatalember volt, a másik egy idősebb férfi, egy kapitány. Mindketten a Reliant jelvényét viselték.

-- Életben vannak, Jim.

Mögöttük az Űrlaboratórium kommunikációs képernyője fölizzott.

-Enterprise Kirk admirálisnak, válaszoljon, kérem -- hallatszott Uhura hangja.

-- De hisz ez Csekov -- mondta Jim.

-- Enterprise Kirk admirálisnak -- ismételte Uhura.

-- Kérem, válaszoljon.

-- Ez pedig Clark Terrell, Jim -- szólt McCoy. -- Szolgáltam vele. -- Valójában évekig elég közeli barátok voltak.

Csekov fölnyögött.

McCoy a homlokát ráncolva figyelte érzékelője kiírásait. Úgy látszik, gondolta Saavik, ő is ugyanolyan értetlenül áll az eset előtt, mint én, pedig neki igazán nagyobb a tapasztalata.

Kirk megfordította Csekovot, és megtámasztotta a vállát.

-- Pavel, hall engem? Pavel, ébredjen.

-- Kirk admirális! -- próbálkozott újra Uhura. -- Kérem válaszoljon.

-- Saavik, az isten szerelmére, mondja már meg neki, hogy jól vagyunk.

-- Kérem, igazolja vissza a vételt, admirális. -- Uhura hangja egyre sürgetőbbé vált.

-- Valamiféle elmezavar -- mondta McCoy, amint Saavik végigsietett a laboron, és megnyitott egy csatornát az Enterprise felé. -- Amennyire meg tudom állapítani, valami szer válthatta ki.

-- Uhura parancsnok, itt Saavik. Jól vagyunk. Kérem, álljon vételre. Vége.

-- Köszönöm, hadnagy -- felelte Uhura megkönnyebbülten. -- Az Enterprise vételre áll.

Saavik nyitva hagyta a csatornát, aztán visszatért McCoyhoz és Kirkhöz. Terrell, a Reliant kapitánya, kezdett magához térni, és immár Csekov is csaknem teljesen eszméletén volt. Kinyitotta a szemét, és üres tekintettel meredt Kirkre.

-- Pavel, hall engem? -- kérdezte Kirk. -- Mi történt?

-- Kirk admirális... -- suttogta Csekov. Mély lélegzetet vett, de kitört belőle a zokogás. -- Ó, istenem, uram... Hangja elhalt, csak sírt tovább.

Kirk támogatta.

-- Most már minden rendben, Pavel. Minden rendben. Ne aggódjon, barátok között van.

Terrell fölnyögött, és megpróbált fölállni. McCoy odasietett hozzá.

-- Len McCoy vagyok, kapitány. -- A doktor finoman megrázta a vállánál fogva. -- Clark, emlékszel rám?

Terrell arckifejezése egy olyan emberé volt, akinek a kiállt rémület teljesen elvette az eszét.

-- McCoy... -- mondta lassan. -- Len McCoy... igen. Ó... igen...

Csekov elhúzódott Kirktől, és ülő helyzetbe tornászta magát.

-- Admirális... Khan járt itt! Az Alfa Ceti V-ön találtunk rá...

-- Nyugalom, Pavel. Csak mondja el, mi történt.

-- Az Alfa Ceti VI eltűnt. Az én hibám...

McCoy és Kirk egymásra néztek, mindkettő a szemöldökét ráncolva; Saavik is eltöprengett, hogyan tűnhetett el egy egész bolygó a fiatal parancsnok hibájából. A férfi szemmel láthatóan teljesen megzavarodott.

-- Khan foglyul ejtett minket. Ő... ő irányítani tud embereket, kapitány! Azok a lények... az ő... -- Csekov remegni kezdett. Kezét a fülére szorította. -Afejem...!

McCoy melléje lépett, és végigfuttatta rajta az orvosi érzékelőt.

-- Minden rendben, most már biztonságban van.

A szavak érthetetlen áradatban tőnek elő Csekovból.

-- Kényszerített, hogy elmondjunk dolgokat, hazudjunk, és megtetetett velünk... mindenfélét, de kifogtunk rajta. Azt hitte uralkodhat rajtunk, pedig nem... A kapitány nekiesett... túl erős volt... -- Annyira reszketett, hogy már beszélni sem bin. Térdét a melléhez húzta, lehajtotta a fejét, és arcát elrejtve ismét sírni kezdett.

Kirk Terrellre nézett, aki őrületében is megőrizte önuralmát.

-- Kapitány, hol van dr. Marcus? Mi történt a Genezissel?

-- Khan nem találta őket -- válaszolta Terrell ijesztő hidegvérrel. -- Csak néhányat a kutatók közül.

-- Tudjuk -- szólt közbe Kirk élesen.

-- Minden más eltűnt. Ő megkínzott mindenkit, de nem beszéltek, úgyhogy megölte őket. Az állomás túl nagy volt ahhoz, hogy az egészet átkutassa. Inkább hajóra szállt, hogy végezzen önnel is.

-- Kis híján sikerült neki -- mondta Kirk.

-- Minket itt hagyott -- szólt Csekov. Fölemelte a fejét. Az arca könnyben úszott. -- Többé már... nem lehettünk hasznára.

-- Ellenőrzése alatt tartja a Reliant egész legénységét? -- kérdezte Saavik, elcsodálkozva: vajon az emberek ennyire fogékonyak a gondolati befolyásolásra?

-- Legtöbbjüket kirakta az Alfa Ceti V-ön.

-- Az az ember őrült, uram. Semmi más életcélja nincs, csak a bosszú -- mondta Csekov. -- Önt okolja a felesége... McGivers hadnagy haláláért.

-- Tudom, mi mindennel vádol -- felelte Kirk. Leült, szeme egy pillanatra a semmibe révedt. -- Carol eltűnt, mégis, minden mentőkabin a helyén van. Hol itt a transzporterállomás? -- Saavikra pillantott.

-- Még az Űrlaboratórium leírását is kitörölték a komputerből, uram -- válaszolta a lány. -- Az Enterprise adatbankjában azonban lennie kell egy másolatnak.

Kapcsolatba léptek a hajóval, megnyugtatták Uhura parancsnokot és Mr. Spockot, hogy jól vannak, s leküldettek egy tervrajzot az ilyen típusú állomásokról. Még a színes nyomatú térképet is, ami rendszerint a fogadóteremben függött a falon az efféle helyeken, leszaggatták és megsemmisítették.

A transzporterállomáson Kirk végignézte a műszerek beállítását.

-- Mr. Csekov, ő járt itt lent?

-- Nem hinném, uram. Azt mondta, bolondság lenne egy ekkora helyet átkutatni. Inkább a foglyokat akarta szóra bírni.

-- Valaki bekapcsolva hagyta a transzportért -- mondta Kirk. -- Beindította, használta, és bekapcsolva hagyta... de senki sem maradt életben, hogy kikapcsolja.

Saavik megfejtette a beállított koordinátákat.

-- Ennek semmi értelme, admirális. Ez a hely valahol a Regulus I belsejében van. A planetoidon viszont se élet, se levegő.

-- Ha Carol befejezte a második fázist, a föld alatt szólt Kirk elgondolkozva -- ...azt mondta, a föld alatt...

-- Második fázis? -- Biztosan arról a titokzatos Genezis-programról beszél, gondolta Saavik.

Az admirális váratlanul előrántotta a kommunikátorát.

-- Kirk az Enterprise-nak.

-- Itt az Enterprise, Spock beszél.

-- Kárjelentést, Mr. Spock.

-- Admirális, Saavik hadnagy bizonyára azt javasolná, ragaszkodjunk mindenben az előírásokhoz. Ebben az esetben az órák napokká nyúlnak.

Saavik próbálta megérteni a szavak értelmét. Az egész burkolt sértésnek hangzott, ami igazán távol állt Spock kapitány természetétől.

-- Vettem, kapitány -- szólt Kirk rövid szünet után. Halljuk a rossz híreket.

-- A helyzet nem is lehetne súlyosabb. A fő energiaellátót még legalább hat napig nem indíthatjuk be. A segédenergia-termelés is leállt, de Mr. Scott reméli, hogy két nap alatt kijavíthatja a hibát. Ha ragaszkodunk az előírásokhoz, admirális.

-- Spock -- mondta Kirk --, meg kell próbálnom valamit. Ha nem hallanak felőlünk... -- egy pillanatra elgondolkodott -- ...egy órán belül, kapcsoljanak minden energiát a hajtóművekre, és vigyék innen a csudába az Enterprise-t. Riadóztassák a Csillagflottát, amint kiértek a zavaróadó hatósugarából. Mindent az előírások szerint, Spock.

Uhura szólt közbe.

-- Nem hagyhatjuk itt önöket, uram!

-- Ez parancs, Spock. Uhura, ha addig nem hallanak felőlünk, már nem lesz kit itt hagyjanak. Vége. -- Lecsukta a kommunikátora fedelét, és eltette. -- Uraim -- fordult aztán Terrellhez és Csekovhoz --, talán jobb lesz, ha itt maradnak. Annyi mindenen mentek át...

-- Szeretnénk osztozni a kockázatban -- vágta rá gyorsan Terrell.

-- Hát jó. Menjünk.

-- Menjünk? -- fakadt ki McCoy. -- Mégis, hová?

-- Ahová ők mentek -- felelte Kirk, és fejével a transzporter felé intett.

Saavik rádöbbent, mit tervez. Odament az irányítópulthoz, és a berendezést késleltetett indításra állította, vigyázva,, nehogy megváltoztassa a koordinátákat. Kirk föllépett az egyik dobogóra. Terrell és Csekov követte, ám McCoy csak állt, és ellenségesen karba fonta a kezét.

-- És ha nem mentek sehová? Kirk elvigyorodott.

-- Akkor eljött a nagy esélyed, hogy elmenekülj minden gondod elől, Öreg.

Dr. McCoy maga elé mormolt valamit, aztán föltrappolt a platformra.

-- Kész -- szólt Saavik. Megnyomta a késleltetőt, és sietve csatlakozott a többiekhez.

Az Űrlaboratórium szertefoszlott, sötétség vette körül őket.

Jim Kirk visszatartotta a lélegzetét, azt várva, hogy feltevése tévesnek bizonyuljon, és a sugár távoztával sziklák szilárduljanak meg ismét körülötte, mindörökre. Tudatalattijában mocorogni kezdett a félelem. Abban a pillanatban, ahogy a transzponálás befejeződött, fények ragyogtak fel körös-körül.

-- Hát -- szólt, amint a többiek is megjelentek --, ha valaki van itt, minden bizonnyal tud már az érkezésünkről.

Egy kisebb barlangban álltak, több alagút indult ki belőle. A falakon látszott, nem a természet művei, úgy vésték ki őket. A helyiségben jegyzetfüzetek tornyai, különböző berendezések és periferikus memóriablokkok hevertek teljes összevisszaságban. Látszott, mindezt nagy sietséggel szállították át az Űrlaboratórium fedélzetéről.

-- Admirális... -- szólalt meg Saavik. A következő csarnok felé mutatott. Jim jókora fémtömeget pillantott meg odabent.

Követte Saavikot a második barlangba. Itt is különféle berendezések sorakoztak, de a helyiséget egy óriás torpedóforma valami uralta.

-- Talán ez a Genezis? -- kérdezte McCoy.

Válasz helyett Kirk továbbindult a barlangkomplexumban.

Váratlanul valaki ráugrott egy nagy rakás doboz mögül, lendületével a földre teperve. Késpenge csillant a fényben. Jim érezte, hogy a torkának nyomódik, épp ahol az állkapcsa véget ér, a nyaki artéria legsebezhetőbb pontján. Amikor megpróbált ellenállni, csak erősödött a nyomás. Érezte, milyen éles a penge. Ha Saavik vagy McCoy most fezért ránt, mire lőnének, ő már el is vérzett.

-- Te gazember, megölted őket...

Jim Kirk fölismerte David Marcus hangját. -Jim Kirk vagyok! -- ordította. -- David, hát nem emlékszel rám?

-- Ott voltunk még, te rohadt fattyú, hallottam Zinaida sikolyát...

-- David, mi találtunk rájuk, akkor már halottak voltak!

-- David... Carol hangja.

-- Menj vissza, anya!

-- Jim...

Kirk addig erőlködött, míg végre megpillantotta. A penge behasította a bőrét, és egy vércsepp gördült elő a sebből. Érezte a forróságát.

-- Maradj veszteg, te rohadt...

-- Carol -- nyögte Jim --, az isten szerelmére, csak nem gondoljátok, hogy nekünk bármi közünk is volt ehhez a...

-- Pofa be! -- ordította David. -- Menj vissza, anya, ha nem akarod látni, amint végzek vele, ahogy ő is végzett...

Carol Marcus mély lélegzetet vett.

-- Nem akarom látni, hogy bárkit is megölj... legkevésbé az apádat.

David letaglózva nézett föl rá.

Jim maga is ugyanilyen érzésekkel eltelve kisiklott a fiú alól, és lefegyverezte. Carol biztosan csak azért mondta, hogy adjon neki egy esélyt...

Szeme sarkából megpillantotta Clark Terrellt, amint előrelép, és elveszi a fezért egy deltáitól -- csak Jedda Adzhin-Dall lehet az --, aki eddig Saavikot és McCoyt tartotta sakkban.

-- Erre majd én vigyázok -- mondta Terrell. Jim fölállt, és az asszonyhoz fordult. -Carol...

Megindult felé, és az asszony is feléje. Elmosolyodott, kinyújtotta a kezét, és gyengéden végigsimított ujjbegyével a férfi halántékán.

-- Kicsit megőszültél... -- Elhallgatott.

Jim átölelte. Hosszú ideig álltak összekapaszkodva, aztán végül Kirk hátrébb húzódott, hogy az asszony szemébe nézhessen, az arckifejezését fürkészve.

-- Carol, igaz ez?

Az asszony bólintott.

-- Miért nem szóltál nekem?

-- Nem igaz! -- kiáltotta David. -- Az én apám...

-- Ne nehezítsd a helyzetet, David -- mondta Carol.

-- Attól tartok, a helyzet még nehezebb, mint hinné, dr. Marcus -- szólalt meg Clark Terrell.

Jim megpördült.

A Reliant kapitánya előbb szerzett fézerét egyenesen Jim Kirkre és Carol Marcusra szegezte.

-- Clark, az ég szerelmére... -- kezdte McCoy.

-- Kérem, ne mozduljanak! -- Csekovra pillantott, az bólintott. Megindult McCoy felé, aki fölkészült, hogy ellenálljon. -- Még te sem, Len -- mondta Terrell. McCoy karja lehullt. Csekov mindenkit lefegyverzett, aztán visszatért Terrell mellé, hogy sakkban tartsa őket.

-- Pavel... -- szólalt meg Jim.

-- Sajnálom, uram.

Terrell fölnyitotta kommunikátorát.

-- Hallott mindent, felség?

-- Hallottam, bizony, kapitány. Remek munkát végeztek.

-- Tudtam! -- suttogta David, mély, ingerült hangon. Jim odafordult, hogy megállítsa, de elkésett. David Terrell felé vetődött. Saavik azonnal reagált, elkapta a fiút, és félrerántotta erősebb gravitációhoz szokott izmainak minden erejével. Lerogytak, miközben Jedda is David után vetette magát.

Terrell tüzelt. Jedda épp a sugárba esett. Egyetlen hang nélkül eltűnt. -- Jedda! -- kiáltott föl Carol.

-- Ó, istenem... -- nyögte David halkan.

-- Senki ne mozduljon! -- Terrell keze görcsösen feszült a fézerre. -- Nem akarok senkit bántani...

-- Terrell kapitány, én várok.

Csekov hevesen megremegett Khan simulékony, ám veszedelmesen csengő hangja hallatán. Halálosan sápadt volt, és szakadt róla a víz. Reszketni kezdett. A fézer imbolygott a kezében. Jim Kirk fölmérte az esélyeit, hogy képes-e elvenni, de nem látta őket jobbnak Davidéinél.

-- Minden úgy történt, ahogy parancsolta, uram -- szólt Terrell. -- Megkapta a Genezis koordinátáit.

-Van még egy apró feladatom az ön számára, kapitány -- mondta Khan. -- Ölje meg James Kirköt!

A földön, David mellett, Saavik enyhén megemelkedett, erőt gyűjtve az ugráshoz.

Ne, gondolta Jim, ne, az ösztönei megmentették Davidét. Most ne próbálkozzon ugyanazzal az ostoba mutatvánnyal, ne ölessé meg magát semmiért, hadnagy.

-- Khan Singh... -- mondta Terrell. Zubbonya ujjával megtörölte izzadó homlokát, és szabad kezét arcához szorította. -- Nem megy... -- Összerándult, levegőért kapott fájdalmában.

-- Ölje meg!

Terrell elhajította a kommunikátorát. Az végigszánkázott a kőpadlón. Terrell fölhördült, mintha ő maga csapódott volna oda. Két kézzel markolta meg a fezért, de mindkettő annyira remegett, hogy képtelen volt célozni.

Pavel Csekov is lassan fölemelte a fegyverét, elmélyülten meredve maga elé. Az egész teste remegett már. Megcélozta...

...Clark Terrellt. Lőni próbált.

Nem sikerült neki.

Terrell halálos kínban ordított föl. Mintha másvalakivel birkózna, lassan megfordította a fézerét, míg csöve maga felé nem nézett.

-- Clark, uramisten -- suttogta McCoy. A kapitány felé nyúlt.

Terrell fölemelte a fejét. Jim észrevette a könyörgést a doktor felé fordított tekintetében.

Az egyetlen azonban, amit McCoy most Clark Terrellért tehetett, az volt... hogy nem csinált semmit. Fölnyögött és elfordult, arcát a kezébe temette.

-- Ölje meg, Terrell! -- szólt Khan újra. Az összetört kommunikátorból torzán tört elő a hang, de még mindig felismerhetően. -- Lőjön már!

Terrell engedelmeskedett. A teste szétfoszlott.

Csekov fölsikoltott. Fézere kihullott reszkető kezéből, halántékához kapott, a térde megroggyant. Ott remegett és vonaglott a kemény kőpadlón.

McCoy odasietett hozzá, előhúzott egy injekciós tűt orvosi készletéből, és Csekov karjába döfte. A férfi egy pillanatig még dobálta magát, aztán elernyedt.

-- Terrell! -- kiabálta Khan. -- Csekov!

-- Úristen, Jim... -- rémült meg McCoy. Kirk odasietett.

Vér csurgott végig Csekov arcán. A férfi öntudatlanul is nyöszörögni kezdett.

Valami -- egy lény -- vakon tapogatózott kifelé a füléből. Végre előmászott: egy kígyó, egy féreg, egész hosszú testét vér borította. Jim rosszulléttel küzdött. Fölkapott egy fezért.

-- Terrell! -- Khan hangja már mély volt és rekedt. Jim összeszorította a fogát, megrázkódott, de kényszerítette magát, hogy várjon, amíg a lény lesiklik Csekov arcáról a kőre.

Akkor lőtt, és a féreg megszűnt létezni.

-- Csekov!

Jim fölmarta a. kommunikátort a padlóról.

-- Khan, te nyomorult vérszívó... ők már szabadok! Magadnak kell elvégezned a piszkos munkát. Hallasz engem? Hallasz?

Egy pillanattal később rettenetes zaj kelt a kommunikátorból. Khan nevetett.

-- Kirk, James Kirk, öreg barátom, hát még mindig... még mindig!... élsz.

-- Még mindig, „öreg barátom". És most jól figyelj. Lemészároltál egy sereg ártatlan embert. -- Kirk a lábánál heverő félholt Pavel Csekovra pillantott. Ezért megfizetsz.

Khan ismét fölnevetett.

-- Én nem hiszem. Ha eddig hatalmas voltam, hamarosan legyőzhetetlenné válók.

-- El fogja vinni a Genezist! -- David futva indult a szomszédos csarnok felé.

Saavik is, Kirk is utánarohant. Épp befordultak a sarkon, amikor a transzportersugár beborította a Genezis-torpedót. Jim fölemelte a fézerét. Ha legalább megrongálhatná, mielőtt eltűnik...

David Marcus pont közte és a cél között volt.

-- David, hasra! -- ordította Jim. Saavik utolérte a fiút. Birkózni kezdtek.

-- Eressz... meg kell állítsam!

-- Csak félbevágva jutnál föl vele!

-- Feküdj!

Saavik félrerántotta Davidét az útból.

Jim lőtt. A fézersugár akadálytalanul haladt át az eltűnő torpedó helyén, és sercegve a szemközti falnak csapódott.

Jim Kirk ordítani tudott volna. Alig bírta visszatartani magát, hogy dühében ne vágjon ököllel a barlang kőfalába. Már csak egyetlen esélye maradt.

Megkereste Terrell kommunikátorát.

-- Khan, tiéd a Genezis, de engem nem kaptál el! Sosem kapsz el, Khan! Ahhoz túlságosan félsz, hogy legyére ide, és megölj!

-- Sokkal rosszabbat tettem veled annál, hogysem megölnélek, admirális. Fájdalmat okoztam neked. Most hagylak, hadd ízlelgesd a szenvedést egy kis ideig.

-- Hát ennyit ér minden fogadkozásod és ígéreted, ennyit ér az esküd... amit a feleségednek tettél?

-- A feleségemet ne vedd a szádra, James Kirk! Ő sosem akarta, hogy bosszút álljak. És most teljesítem a kívánságát. Nem öllek meg.

-- Gyáva vagy, Khan!

-- Úgy hagylak itt, ahogy annak idején te engem. De téged sosem talál meg senki. Élve eltemettelek egy halott bolygó szívében. Örökre.

-- Khan...

-- Ami pedig a hajódat illeti, az tehetetlen. Még egy perc, és ripityára lövöm.

-- Khan!

-- Ég veled, „admirális".

A Reliant fedélzetén Khan Singh megszakította a kapcsolatot a Regulus I-gyel, és hátradőlt a székében. Nem minden úgy történt, ahogy előre eltervezte, de mindenesetre fölöttébb kielégítően alakultak az események.

Joachim lépett a hídra.

-- Nos, Joachim?

-A Genezis-torpedót biztonságba helyeztük, uram. A térgenerátorok még mindig nem működnek, de minden más rendszer egy órán belül készen áll.

-- Pompás.

-- Uram?

-- Mi van?

-- Eltávolodhatunk a Regulus I-től?

-- Még nem. Kirknek vége, de megígértem neki, hogy a hajójával még elbánok.

-- Khan, uram...

Khan homlokát ráncolva pillantott régi barátjára és segítőjére. Joachim a kezdetektől fogva hűségesen szolgálta, de amióta megszöktek az Alfa Ceti V-ről, nagyon különösen viselkedik.

-- Velem vagy, vagy ellenem? Melyiket választod?

Joachim lesütötte a szemét.

-- Önnel vagyok, uram. -- Elfordult. -- Én nem változtam meg.

Carol Marcus a barlang kőpadlőján ült, azt a helyet bámulva, ahol korábban a Genezis állt. Tenyerével a szemét nyomkodta. Nem tudta elhinni, hogy Jedda is elment. Vance és Del, Zinaida, Josi és Jan, mind halottak. Már csak David maradt meg neki.

Bánatába hála is vegyült, amiért a fia életben maradt. Persze bizonyos fokig mindenkinek az anyja volt az állomáson. Az az ember, akinek mindenki elsírhatja a bánatát.

Különösen Vance-et gyászolta, hiányzott neki a férfi gyengédsége, határozottsága. Eltakarta az arcát.

Kezének nyomása ellenére könnyek préselődtek ki csukott szemhéja mögül. Dühösen kente el a cseppeket, akaraterejével elnyomva bánatát. Most igazán nem roskadhat össze kétségbeesésében: valahogy meg kell akadályozni a további szörnyűségeket.

Pillantásával a barlangban Jimet kereste. Megfogadta magának, sosem árulja el neki az igazat Davidról, se Davidnek róla, de most ez látszott az egyetlen módnak arra, hogy mindketten életben maradjanak. Beszélnie kellene Jimmel -- és Daviddel is --, de mióta a Genezis eltűnt, úgy keringtek egymás körül, mint három ikercsillag: az asszony kijelentése egymás felé vonzotta őket, ugyanakkor mindig eltaszította az az eltelt hosszú idő, a régi sérelmek emléke és a bizalom hiánya.

-- Saavik az Enterprise-nak -- szólt az ifjú vulcani hadnagylány -- vulcani egyáltalán? töprengett el Carol; talán mégsem -- a kommunikátorába már legalább huszadszor ugyanannyi perc leforgása alatt. -- Jelentkezzenek!

Carol tudta jól, a másik hajó milyen jól tudja zavarni a kapcsolattartást. Kételkedett benne, hogy Saavik próbálkozása sikerrel jár.

Halk nyögést hallott, és odapillantott, ahol dr. McCoy ápolgatta a halál küszöbén egyensúlyozó Csekovot.

-- Jim... -- szólt a doktor.

Kirk odament hozzá.

-- Pavel él -- mondta McCoy -- Egy darabig még nem lesz könnyű neki, de azt hiszem, rendbe fog jönni.

-- Pavel? -- szólította Jim gyengéden. Csekov megpróbált fölkelni.

-- Semmi baj, Pavel -- nyugtatta McCoy. -- Rendbe fog jönni. De most inkább pihenjen.

-- Admirális -- szólt Saavik hadnagy --, sajnálom, nem érem el az Enterprise-t. AReliant még mindig zavarja az összes frekvenciát.

-- Biztos vagyok benne, hogy mindent megpróbált, hadnagy -- válaszolta Jim.

-- Úgyis teljesen mindegy -- mondta McCoy. -- Ha Spock engedelmeskedett a parancsnak, az Enterprise már régen odébbállt. Ha meg nem, akkor elpusztult.

-- Úgy látszik, ránk is ez a sors vár -- szólt David. Carol fölállt.

-- Jim -- szólalt meg --, én semmit sem értek. Miért történt mindez? Ki a felelős érte? Ki ez a Khan?

-- Hosszú történet az, Carol.

-- Nem baj, rengeteg időnk van -- mondta David mérgesen.

-- Te és az apucid sok mindenben hasonlítotok egymásra -- jegyezte meg dr. McCoy.

-- Talán biológiailag ő az apám -- felelte David --, de az aztán holtbiztos, hogy nem az „apucim". Miatta halt meg Jedda...

-- Miattad, fiacskám! -- csattant fel a doktor. -- Mert nekirohantál egy ölesre állított fézernek. És amennyiben elvétetted volna a számolást, az incidensnek nem egy halottja volt, hanem kettő.

-- Több annál, doktor -- szólt közbe Carol. Amennyiben maga is elvétette volna a számolást. És sokan közülük a barátaink. Jim, azt hiszem, a legkevesebb, amivel tartozol nekünk, az egy magyarázat.

Kirk fölnézett, és az asszony látta rajta, legalább annyira sebzett és zavart, mint ő.

-- Tartozni nem tartozom -- mondta a férfi.

Carol lehunyta a szemét, mély lélegzetet vett, és nagyon lassan engedte ki.

-- Igen -- mondta. -- Igazad van. Jim, dr. McCoy... mivel egy darabig még itt leszünk lent...

-- Könnyen lehet, hogy mindörökre -- szólt közbe McCoy keserűen.

-- ...kérem, kössünk végre békét! -- könyörgött Carol.

-- Most néztem végig, ahogy egy régi barátom öngyilkos lesz! -- tört ki McCoy. -- Csak álltam, és hagytam, hogy megtegye! -- Elfordult. -- Úgyhogy bocsássák meg nekem... -- a harag és a szomorúság áttört gúnyolódó hangján; elakadt a szava -- ...az én rossz vicceimet...

-- Higgye el, doktor, tudom, mit érez.

-- Igen -- felelte a férfi lassan. -- Hát persze. Sajnálom.

Amikor végre összeszedte magát, visszatért a csoporthoz. Körben foglaltak helyet, és hallgatták Jim magyarázatát.

Carol remélte, hogy így fölcsillan előttük valami reménysugár, de amikor Kirk befejezte a történetet, a gondolat, hogy mihez kezdhet Khan Singh, kezében a Genezissel, csak még jobban elkeserítette.

-- Van itt lent valami ennivaló? -- kérdezte Jim hirtelen. -- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én éhezem.

-- Hogy tudsz egy ilyen pillanatban az evésre gondolni? -- támadt rá McCoy.

-- Csak arra gondoltam, hogy a legfontosabb célunk egyelőre a túlélés.

-- Rengeteg élelem van a Genezis-barlangban mondta Carol szórakozottan. Aztán meglepetten fölkapta a fejét -- hiszen már rég odavezethette volna őket, ahelyett, hogy ezekben a jéghideg, ronda lyukakban ücsörögnének. A történtek sokkal erősebben hatottakra, mint amennyire hajlandó volt elismerni: még józan gondolkodásától és bizakodni tudásától is megfosztották... Fölállt. -- Elegendő egy egész életre, ha úgy hozza a sors.

-- De mi azt hittük, ez volt a Genezis! -- lepődött meg McCoy.

Carol körülnézett a berendezések, feljegyzések és személyes holmik rendezetlen kupacaival teíehordott sötét, durva falú barlangban. Az egész csarnoksort tíz hónapjába tellett az űrruhás Csillagflotta-csapatoknak kiásni; maga a Genezis-program második fázisa mindössze egy nap alatt végbement. Carol fölnevetett, de hirtelen abbahagyta, amint fölfigyelt a hangjából kicsendülő hisztériára.

-- Ez? Nem, ez nem a Genezis. David, megmutatnád dr. McCoynak és Saavik hadnagynak a mi kis éléskamránkat?

-- Anya, odakint egy őrült rohangászik a torpedónkkal, és te azt akarod, hogy idegenvezetést tartsak?

-- Igen.

-- Muszáj... Nem várhatunk itt tétlenül!

-- De igen -- válaszolta Jim. Mintegy véletlenül, előszedett övzsebéből egy különös szerkezetet, és széthajtogatta. Csak mikor szeme elé illesztette a lencséket, jött rá Carol, hogy egy olvasószemüveg az... egyik egyetemi tanára viselt annak idején ugyanilyet, amennyire ő meg tudta állapítani, azért, hogy további tápot adjon a különc természetéről kelt pletykáknak. Jim Kirk szemüveget hord?

Az admirális az órájára pillantott, levette a szemüvegét, és elrakta megint.

-- Tényleg van idelent valami ennivaló? -- kérdezte. David mogorván meredt maga elé.

-- David, kérlek -- szólt rá Carol. A fiú Kirkre nézett.

-- Szóval foglaljuk el magunkat, mi? -- Vállat vont. VégüUs... -- Hirtelen odaintett Saaviknak és McCoynak. -- Menjünk.

Saavik tétovázott.

-- Admirális...?

-- Ahogy a tanítója, Mr. Spock annyira szereti mondogatni: Minden eseményből adódnak lehetőségek.

McCoy követte Davidét a következő csarnokba. Saavik egy darabig elgondolkozva a padlót bámulta, majd hirtelen sarkon fordult, és utánuk sietett.

Pavel Csekov egy halom pokróc tetején feküdt, és vagy aludt, vagy nem volt eszméleténél.

Jim és Carol egyedül maradtak.

Az asszony leguggolva Kirk mellé telepedett.

-- Davidnek igaza volt, nem? Csak azt akarod, hogy elfoglaljuk magunkat.

A férfi fölemelte a fejét.

-- Miért nem szóltál róla?

Carol Marcus húsz éven át gondolkodott rajta, mit válaszoljon erre a kérdésre, de eredményre sosem jutott. -- Jim... miért nem kérdeztél?

Kirk összevonta a szemöldökét. -Mi?

-- Régóta tudod már, hogy van egy fiam. Tudod, hány éves, vagy legalábbis különösebb nehézség nélkül megtudhattad volna. És -- tette hozzá még, viccelődni próbálva --, nem hiszem, hogy a Csillagflotta Akadémiára fölvettek volna, ha nem tudsz számolni. -- A poén süket fülekre talált. Persze neki sem volt túl nagy nevethetnékje most. A lehetőség, hogy Jim Kirk egyszer kérdezősködni kezd David felől, mindig ott bujkált a tudatában; egyike volt azoknak a lehetőségeknek, melyek -- az emberi psziché különös, kettős természetének gyönyörű példájaként -- egyrészt mindig megrémítették, másrészt azonban, bár ezt magán kívül senkinek nem vallotta volna be, vágyott is rájuk.

Erre azonban hiába várt.

-- Carol... nem tudom, elhiszed-e nekem -- minden jogod megvan az ellenkezőjére --, de bennem sosem merült föl, hogy David a miénk lehet. Nem is tudtam, hogy van egy gyereked, míg haza nem tértem az Enterprisezal. Azután pedig, nem is tudom, valahogy nem sikerült egyenesbe hozni az életem. Mintha egy idegen világba érkeztem volna, mely csak éppen annyira hasonlított az emlékeimben létezőre, hogy akárhányszor valami változásra bukkanok, meglepődjek és összezavarodjak...

Carol megfogta a kezét, ringatni kezdte, és az ujjai hátát simogatta.

-- Ne edd magad, Jim. Sajnálom, az ördögbe is. Azt se tudom, megmondtam-e volna az igazat, ha rákérdezel. Megfogadtam, hogy egyikőtöknek sem árulom el.

-- Nem értem, miért.

-- Hogy mondhatsz ilyet? Hát nem világos? Sosem voltunk igazán együtt, és esélyünk se lett volna rá! Efelől nem tápláltam illúziókat, és ami azt illeti, te sem igyekeztél meggyőzni az ellenkezőjéről. Neked megvolt a te világod, és nekem is az enyém. -- Elengedte Jim kezét. Mindig csodálta, milyen szögletes és erős. -- Ha magától döntött volna úgy, hogy az űrt kezdi járni, elfogadom, de azt nem akartam, hogy tizennégy éves korában egyszer csak megjelenj, és azt mondd: „Most, hogy embert neveltél belőle, ideje végre az apját követnie". Az apját... valakit, akit nem is ismert, egy idegent, aki egyszer ott töltötte az éjszakát? Jim, az lett volna az egyetlen lehetőségünk, de ennyi idő után már túl késő beleszokni az apaszerepbe! Különben is, tizennégy éves kölyköknek semmi keresnivalójuk egy csillaghajón.

A férfi fölállt, odébb sétált, kezét és homlokát a falnak szorította, mintha csak magába próbálná szívni a kőfal nyugodt hűvösét.

-- Erről igazán nem kell meggyőzz -- mondta. Válla megereszkedett, és az asszony arra gondolt, mindjárt elsírja magát. Át akarta ölelni, ugyanakkor nem szívesen látta volna könnyezni.

-- Tudod, David sok mindenben hasonlít rád -- szólt, Jimet is, magát is megpróbálva fölvidítani. -- Ez ellen igazán semmit sem tehettem. Makacs és kiszámíthatatlan... Na persze, jóval okosabb, de ezt mondanom sem kell... -- Elhallgatott; ez a vicce még fáradtabbra sikeredett, mint az előző.

-- A fenébe -- szólalt meg aztán ismét --, mit számít az egész? Úgyse kerülünk innen ki többet.

Jim nem válaszolt. Letérdelt Pavel mellé, és kitapintotta a pulzusát. Kerülte Carol tekintetét.

-- Mondd el, mit érzel -- szólt az asszony gyengéden. A férfi hangja színtelen volt, szomorú; Carol próbált

haragudni rá, de nem tudott.

-Azaz ember tizenöt éve nem látott engem, és most az életemre tör -- mondta Jim. -- Te bemutatod nekem a flam, aki örömmel segítene neki. A mi fiunk. Aki az életem központja lehetett volna, de nem lett. Carol, öregnek érzem magam, elnyűttnek és zavarodottnak. Az asszony odament hozzá, és felé nyújtotta a kezét.

-- Hadd mutassak neked valamit. Valamit, amitől megint fiatalnak érzed majd magad, fiatalnak, mint egy új világ.

Kirk Csekovra pillantott. Carol nem orvos volt, de annyit értett az emberi test működéséhez, hogy lássa, a fiatal parancsnok békésen alszik.

-- Rendbe fog jönni -- szólt. -- Gyere. Gyere velem! Megfogta a férfi kezét.

Elindult vele a Genezis felé.

Jim akarata ellenére is követte Carolt a barlang mélyére. Fejük fölött a fénycsövek sora véget ért, sötétben folytatták útjukat. Carol szabad kezét végighúzta a barlang falán, így tájékozódva. Jim hamarosan rádöbbent, nincs is olyan sötét, mint lennie kéne, a föld alatt, mindenféle mesterséges fényforrás nélkül. Látta Carolt. Visszaverődő fény csillant a hajában.

Egyre világosabb lett. Az olyan ember érzékenységével, aki élete nagy részét mesterséges világításban töltötte, vagy idegen csillagok alatt, de annál többre értékelte azt a kis valódi napfényt, amit látott, Jim tudta, egészen biztosan tudta, előttük a világosság egy a Naphoz igen hasonló forrásból árad.

Carolra pillantott. Az asszony mosolygott, de egyetlen szóval sem magyarázkodott.

Jim önkéntelenül is gyorsabb lépésre váltott. Ahogy a fény erősödött, egyre tisztább és élesebb lett, és ő azon vette észre magát, hogy szalad.

Szinte kivágódott a barlang száján, aztán megállt. Carol csatlakozott hozzá a kis hegyfok peremén.

Jim Kirk levegő után kapott.

Sötéthez szokott szeme még mindig nem látott semmit, a fény elvakította. Langyos szellő borzolta a haját, és friss föld illatát érezte, virágokét, egy erdőét. Kis patak bukdácsolt lefelé mellette a hegyoldalban, szivárványosan csillogó permetet hintve az arcába.

A távolban egy erdő húzódott, betöltve az egykori Regulus I üres vázát. A leggyönyörűbb hely volt, amit valaha látott, mintha valami gyermekmese illusztrációjába csöppent volna. A göcsörtös fák hihetetlen korról árulkodtak, és titkokat suttogtak. A hegy lábánál elterülő rét füve egyenletes volt és puha, mint a zöld bársony, szelíd kék és erőszakosabb narancsszín vadvirágokkal csipkézve. Ahol megkezdődtek az erdő árnyai, Jim szinte már azt várta, mikor villan föl valami fehér a szeme előtt, egy menekülő egyszarvú netán.

Carolra nézett, aki a barlang bejáratánál karba tett kézzel támaszkodott a sziklának. Mosolygott.

-- Ezt egyetlen nap alatt csináltátok? -- kérdezte Jim. -A mátrix formálódott egy napig. Az életformák

megjelenése kicsit tovább tartott. Persze nem sokkal. Elvigyorodott. -- Na, most már elhiszed, hogy tudok főzni?

A férfi lenyűgözve bámulta ezt a kis világot.

-- Milyen messzire terjed?

-- Egészen körbe -- felelte az asszony. -- A bolygó forgása szolgáltat annyi centrifugális erőt, ami az egyenlítőtől mindkét irányban körülbelül negyvenöt foknyi kiterjedésben képes helyettesíteni a gravitációt. Azt hiszem, a sarkok felé minden jóval furcsább. -- A napra mutatott. -- A csillagunkat erőtér tartja a helyén. A fénye nagyon széles skálán mozog: a huszonnégyből tizenkét órára úgy elhalványul, mintha éjszaka lenne. Olyankor nagyon szép holdunk van.

-- Az egész... ilyen gyönyörű?

-- Nem tudom, Jim. Még nemigen volt alkalmam földeríteni, amúgy is, ez csak prototípus. Mindig történik olyasmi, amire nem számít az ember. Egyébként az egész csapat közösen dolgozta ki a terveket. -- Hangja hirtelen elszomorodott. -- Vance rajzolta meg a térképét; az ő területének egyik sarkán, fönt északon, állt egy felirat: „Itt sárkányok laknak". Senki sem tudta, ez csak vicc, vagy komolyan gondolja. De... talán Del tudta. -- Carol hangja egészen elhalt, Jim alig tudta kivenni a szavait. -- Vance egyszer azt mondta, nem éri meg olyasmit teremteni, ami annyira szép és biztonságos, hogy már unalmas.

Sírni kezdett. Jim a karjába vonta; így álltak egy darabig.

8. fejezet

A Reliant teherrakterében Khan Singh befejezte a tömzsi Genezis-torpedó tanulmányozását. Bekukkantott a vezérlőprogramjába; bár maga a mechanizmus igen összetett volt, mind az elméleti alap, mind a szerkezet működése hihetetlenül egyszerűnek bizonyult.

Megveregette a hatalmas gépezet sima oldalfalát. Majd ha belefárad a már létező világokon való uralkodásba, saját maga tervezte új bolygókat teremt.

Joachim lépett a raktérbe, és tartva a biztos távolságot, megállt előtte.

-- Az impulzusmeghajtás készen áll, uram -- szólt.

-- Köszönöm, Joachim. Most aztán elbánunk a szegény Enterprise-zal.

-- Igen, uram. -- A fiatalember hangja semmit sem árult el: se lelkesedést, se diadalittasságot, de még csak félelmet sem. Egyszerűen semmit.

Khan a homlokát ráncolta. -Joachim, aludtál egyáltalán? A fiatalember összerezzent, mintha Khan megütötte volna.

-- Nem tudok, uram.

-- Hogyhogy?

Joachim hirtelen remegni kezdett, és elfordult.

-- Nem tudok aludni, uram.

Khan egy pillanatig elnézte alvezérét, aztán vállat vont, és kisétált a raktérből. Joachim egészen lassan követte.

A hídon Khan megparancsolta, hogy álljanak új pályára. Gondosan úgy számított, hogy a Regulus I pont a Reliant és az Enterprise relatív pozíciója közé kerüljön, amíg ők elvégzik a szükséges javításokat. Bolondság volt Mr. Spocktól, hogy nyitott csatornán tette közhírré hajója sebezhetőségét.

Elvonult alattuk a Regulus I terminátora, és elárasztotta őket a csillag sugárzása.

-- Rövidtávú letapogatást.

Joachim engedelmeskedett. Khan a kilátóernyőre hívta az adatokat, és a homlokát ráncolta. Ott lebegett előtte az Űrlaboratórium, kifosztva, üresen. Az Enterprise-nzk is valahol a közelében kellett volna sodródnia.

De nem látta sehol.

-- Hosszú távú érzékelőket.

Megint csak semmi. Khan fölállt, és ökölbe szorította a kezét. -- Hol vannak?

A Genezis-barlangból Saavik visszakísérte dr. McCoyt a sziklacsarnokokba. Pavel Csekovot készültek kényelmesebb helyre szállítani. David Marcus is velük tartott, hogy segítsen. Rögtönzött hordagyat állítottak össze, és kicipelték Csekovot a „szabadba".

A lefeléút a sziklacsúcsról elég nehéznek bizonyult, de végül biztonságban elérték a rétet. Dr. McCoy megágyazott páciensének, aki olyan mélyen aludt, szinte nem is lélegzett.

David Marcus leheveredett a fűbe.

-- Tudtam, hogy sikerül -- mondta. -- Bárcsak... -- Karját a szeme elé tette.

Saavik kíváncsian figyelte, még ha ezt igyekezett is eltitkolni. Úgy látta, David Marcus nála sokkal jobban viseli a fájdalmakat. Ráadásul, kezdeti kétségbeesett tagadása után már meglehetősen méltóságteljesen fogadta, amikor az apjának bemutatták.

Saavik kételkedett benne, hogy maga is így viselkedne. Számára elképzelhetetlen, rettenetes esemény lenne, ha valaki egyszer azonosítaná az ő vulcani családját. Ha ez valaha is megtörténne, ha azok rákényszerülnének, hogy elismerjék őt, az egyetlen lehetőség, amellyel mindannyian becsülettel és ép elmével úszhatnak meg a találkozást, az volna, hogy letérdel előttük, és kegyelemért esedezik puszta létéért is.

És ha valahol a romulánnal futott volna össze, akinek születését köszönhette... Saavik jól ismerte, mekkora pusztító erők rejtőznek benne. Ha valaha találkozna azzal a lénnyel, örömmel átadná magát a gyilkos őrületnek.

David újra és újra végiggondolta, mi történt az Űrlaboratóriumon. Valamiképpen biztos tehetett volna valamit; tudhatta volna, Del bizonygatása ellenére, hogy barátai sokkal nagyobb bajba kerültek, mint amire számítottak.

Attól tartott, lassan megőrül.

Úgy döntött, szed egy kis gyümölcsöt a rét közepén álló bőségszarufáról. Csöppnyi éhséget sem érzett, de így legalább lesz mit csinálnia.

Amikor fölállt, megérezte magán Saavik tekintetét. Megfordult, és a lányra nézett; az olyan erősen bámulta, vagy talán csak a gondolataiban merült el, hogy észre sem vette leleplezését.

-- Mit bámul így? -- kérdezte a fiú ellenségesen. A lány föleszmélt, pislogott.

-- Az admirális fiát -- szólt tárgyilagos őszinteséggel.

-- Nehogy elhiggye!

-- De, elhiszem -- felelte a lány.

A legnagyobb baj az, hogy én is, gondolta David. Ha anyja csupán Jim Kirk életét akarta volna megmenteni, nem erősgeti tovább állításának igazát a verekedés után. Túl könnyen megállapítható a szülők személyazonossága egy egyszerű antigén-teszttel. Ha McCoy nem tudná elvégezni a rendelkezésére álló műszerekkel, akkor David valószínűleg maga is összebarkácsolna egy elemzőt az Űrlaboratóriumról lemenekített alkatrészekből. De nem a bizonyítékszerzés túl egyszerű volta gátolta meg a teszt elvégzésében. Attól félt, az csak bizonyossá tenné, amit egyáltalán nem akart tudni.

Elhessegette a gondolatot. Mit számít az, biológiai szempontból ki az apja? Se az, akire ő gondolt, a férfi, aki még az ő születése előtt meghalt, sem az, aki anyja szerint volt, nem töltött be életében semmiféle szerepet. David nem látta okát, miért változtatna ezen.

-- Maga mit bámul? -- kérdezte Saavik hadnagy.

Davidnek valóban fogalma sem volt róla, hogy a lányt bámulja. Mindig lenyűgözték a vulcaniak. Valójában akkor egyszer, gyerekkorában, amikor Jim Kirkkel találkozott, nála sokkal jobban érdekelte őt a barátja, Mr. Spock. David úgy vélte, ez ugyanaz a Spock, akivel Saavik az előbb megpróbált kapcsolatot teremteni. Ha udvariaskodni kellett a Csillagflotta egy tagjával, Davidnek mindig sokkal jobban ment, ha az illető kutatótiszt volt, mint ha kapitány.

Érdekes, eddig még észre sem vette, milyen gyönyörű Saavik. Gyönyörű és egzotikus. Nem tűnt olyan ridegnek sem, mint a többi vulcani.

-- Én... -- Félbehagyta. Zavartnak érezte magát. -- Nem is tudom -- mondta végül.

Saavik hátat fordított neki.

A fenébe, gondolta David, biztos megsértettem, az érzelmeibe gázoltam, vagy ilyesmi. Megpróbálta újraindítani a beszélgetést.

-- Lefogadom, hogy tudom, kit bámulok -- mondta. -- Maga ugye Mr. Spock lánya?

A lány megpördült, ökölbe szorított kezét az oldalához préselve. A fiú összerezzent. Azt hitte, Saavik mindjárt megüti. De a lány fölegyenesedett, és fokozatosan a keze is ellazult.

-- Ha azt feltételezném, tudja, mit beszél -- szólt --, most megölném,

-- Mi? -- fakadt ki a fiú. -- A pokolba... de mit is várhatna az ember egy Csillagflotta-tiszttől? Próbálj meg bókolni neki, és megnézheted magad.

-- Bókolni?!

-- Persze. Hé, nézze, nincs olyan sok vulcani a flottában; gondoltam, az apja nyomdokaiba lépett, vagy ilyesmi.

-- Aligha -- felelte a lány; hangja és arckifejezése jéghideg volt. -- Jobban meg sem sérthetné Spock kapitányt, mint hogy csak feltételezze is, ő az apám.

-- Miért? -- kérdezte a fiú?

-- Nem kívánok róla beszélni.

-- Miért nem? Mi olyan szörnyű magában?

-- Az egyik szülőm romulán volt! -- fakadt ki, a lány ingerülten.

-- Igen? Hé, ez igazán érdekes. Azt hittem, maga vulcani.

-- Nem.

-- Pedig úgy néz ki.

-- Nem is úgy nézek ki, és nem is úgy viselkedek, legalábbis más vulcaniak állítása szerint. Még csak rendes vulcani nevem sincs.

-- Még mindig nem értem, Mr. Spockot miért sértené, hogy én azt hittem, maga a lánya.

-- Tud valamit is a vulcaniak szexuálfiziológiájáról?

-- Persze. De mit számít az? Szaporodniuk akkor is kell, még ha csak hétévenként is. -- David kajánul elvigyorodott. -- Én persze elég unalmasnak találom ezt a módszert.

-- A legtöbb romulán szexuálisan vonzódik a vulcaniakhoz. Rendes körülmények között azonban egy vulcani erre nem reagál. A romulánok hírhedt kalózok és emberrablók, s különböző vegyi anyagokkal képesek foglyaikat engedelmességre bírni.

Szünetet tartott. David érezte, a lánynak nehezére esik ezt elmondania, de a hallottak lenyűgözték.

-- A saját agyunk és testünk fölötti uralom elvesztése, ez a legnagyobb megaláztatás -- folytatta Saavik. -- A legtöbb vulcani inkább a halált választja, semhogy a romulánok fogságába essen, és ha természetétől idegen cselekedetekre kényszerítik, azt csak ritkán éli túl. Annak esélye, hogy vulcani szülőm még él, elenyészően csekély.

-- Ó -- mondta David.

-- A romulánok szórakozásnak tekintik a kegyetlenséget. Néhányuk odáig is elmerészkedik, hogy gyermeket nemz egy vulcaninak, vagy kényszer hatása alatt megfogan tőle, aztán foglyát életben tartja mindaddig, míg az meg nem szüli gyermekét, vagy tanúja nem lesz születésének. Ez betetőzi megaláztatását, a romulánnak pedig előkelő társadalmi helyzetet biztosít.

-- Hé, nézze, sajnálom -- mondta David. -- Esküszöm, sem magát nem akartam megbántani, sem Mr. Spockot.

-- Engem nem bánthat meg, dr. Marcus -- felelte Saavik. -- De mivel nem vagyok egészen vulcani, könnyen eljár a kezem. Azt tanácsolom, legyen óvatos!

Azzal fölállt, és elsétált.

Saavik keresztülvágott a réten, azon töprengve, vajon mi üthetett belé, hogy ennyi mindent elárult magáról David Marcusnak. Azelőtt soha senkinek nem mesélt az életéről, még Mr. Spocknak is csak ritkán, aki azért persze mindent tudott. A nyilvánvaló magyarázat, az, hogy meg akart bizonyosodni felőle, a fiú nem gázol bele Spock lelkivilágába, nem elégítette ki. Mást azonban nem talált.

Leereszkedett a patakpartra, fölvett egy kerekre csiszolódott kavicsot, és forgatni kezdte a kezében. Csodálta a Genezis-hullám képességeit. Természetes környezetben a víz hosszú évek során alakít ilyenné egy követ.

Megkacsáztatta a kavicsot a patak felszínén. Az több pattanás után a túlsó parton ért földet.

Kétségkívül ez volt a leggyönyörűbb hely, amit Saavik életében látott. Szépségét csak tovább fokozta, hogy se tökéletesnek, se biztonságosnak nem látszott. Valahonnan a távolból egy vadállat vonítását hallotta, és egy szárnyas ragadozó karcsú testét is megpillantotta az erdő fölött körözni. Ahhoz még Saavik számára is túl messze volt, hogy megállapítsa, vajon hüllő, madár vagy emlős, esetleg egy csak ezen a helyen létező, teljesen új állatfaj.

Csupán egy dolog rontotta el az örömét: nem önszántából került ide.

Elővette kommunikátorát, és megint megpróbált kap-csolatba lépni az Enterprise-zal. De vagy még mindig zavarták az adását, vagy senki sem tudott válaszolni neki. És dr. McCoynak is igaza volt: Mr. Spock mostanra már bizonyára útnak indította a hajót a legközelebbi Csillagbázis felé. Már ha sikerült neki.

Visszakapaszkodott a part meredekén a rétre.

Az ifjabb doktor Marcus az erdőszélen heverészett, egy dombocska tetején, elmerengve bámulva az eget, és egy fűszálat rágcsálva. Az admirális, dr. McCoy és az idősebb dr. Marcus a közelében, egy fa alatt ültek, gyümölcsökből és édes virágokból rendezve rögtönzött pikniket.

Saavik tétovázott, vajon megzavarja-e őket, aztán rájött, hogy ha Marcus doktornő és Kirk admirális egyedül akarnának maradni, dr. McCoy és David is odébb mennének. Elindult feléjük a mezőn át. Több gondolatot is föl akart vetni az admirálisnak. Bármi jobb annál, hogy tétlenül lézengjenek itt, akár a paradicsom ez, akár nem, miközben otthonukra bármikor lecsaphat a pokol tüze.

Kirk admirális nagyon nyugodtnak és ellazultnak tűnt. Amint közelebb ért a csoporthoz, Saavik szégyenkezve mérte össze saját reakcióit a Kobajasi Maru-teszten Kirk nyugalmával ebben a valós halállal vagy örökös számkivetéssel fenyegető helyzetben.

Megint elgondolkozott, vajon James Kirk hadnagy hogyan viselkedett annak idején azon a szimuláción, ami az ő magabiztosságát annyira megtépázta. Spock kapitány szerint a megoldása egyéni volt; ha tudni akarja, mi, neki magának kell megkérdeznie.

-- Ez aztán a lakoma -- szólt Kirk.

-- Mintha csak az Édenkertben lennénk -- kontrázott rá dr. McCoy csodálattal.

-- De itt minden egyes alma a tudás fáján termett mondta Marcus doktornő, majd hozzátette: --, magában hordozva az ezzel járó összes kockázatot.

Előrehajolt, és egy rikítóan piros virágot tűzött Kirk admirális füle mögé. A férfi ellenkezett, de nem túl határozottan, aztán végül engedett.

Jim Kirk elég ostobán érezte magát a virággal a füle mögött, de azért ott hagyta. Letépett egy csokorral a körülötte nyíló élénkbíbor virágokból, és koszorút kezdett fonni belőlük. Észrevéve Saavik közeledését -- és a lány elgondolkodó arckifejezését --, intett neki, hogy telepedjen közéjük.

-- Mi jár az eszében, hadnagy?

-- A Kobajasi Maru, uram -- felelte a lány.

-- Az meg mi? -- kérdezte David. Dr. McCoy magyarázni kezdte:

-- Egy vizsgaszimuláció. Egy megúszhatatlan helyzet, a halállal szembesülő parancsnok reakciójának tanulmányozására.

-- Azt akarja tudni, hadnagy, hogy most vajon ugyanaz-e a helyzet? -Jim újabb maréknyi virágot tépett le.

-- Mit csinált ön a vizsgán, admirális úr? -- kérdezte Saavik. -- Nagyon szeretném tudni.

Dr. McCoy fölkuncogott.

-- Nos, hadnagy, bemutatom önnek a Csillagflotta egyetlen kadétját, aki valaha megoldotta azt a tesztet.

-- Majdnem ki is rúgtak érte az Akadémiáról -- mondta Jim. Eszébe jutott az idő, elővette a szemüvegét, és megint megnézte az óráját. Még nincs annyi.

-- Hogy oldotta meg?

-- Átprogramoztam a szimulációt, hogy megmenthessem a hajót.

-- Micsoda!

Jimet szórakoztatta, hogy ennyire megrémítette Saavikot.

-- Megváltoztattam a teszt paramétereit. -- Elmosolyodott. Ő maga persze nem volt egy komputerzseni; szerencsére egyik osztálytársa nemcsak hogy értett a számítógépekhez, de egy kihívásnak sem bírt ellenállni. A rablótámadást -- vagy inkább besurranó tolvajlást, hisz csak jóval később jöttek rá, mit is csinált -- azonban Jim hajtotta végre az addig bombabiztosnak gondolt raktárhelyiség ellen, ahol a szimulációs tesztek programpaneljeit tárolták, kicserélve a Csillagflotta változatát a sajátjára.

-- A tanárnőm nem tudta eldönteni, megszakadjon a nevetéstől, vagy megpukkadjon mérgében. Végül, azt hiszem, pénzfeldobással döntött. Dicséretet kaptam eredeti gondolkodásért. -- Mosolyogva vállat vont. Nem szeretek veszíteni.

-- Akkor tehát kitért a szimuláció valódi célja elől: sosem szembesült a halállal.

-- Hát, kétszer már elvégeztem a tesztet, mielőtt úgy döntöttem, teszek valamit, úgyhogy azért szembesültem vele. Csupán sosem voltam képes elfogadni.

-- Mostanáig.

-- Saavik, életünk minden napján szembesülünk a halállal.

Most végre eljött az idő. Elővette kommunikátorát, és fölnyitotta.

-- Kirk az Enterprise-nak. Válaszoljon, Mr. Spock.

-- Enterprise Kirknek, itt Spock. Saavik meglepetésében talpra ugrott.

-- Letelt a két óra, Spock. Elkészültek?

-- Terv szerint, admirális. Kiszámítom a koordinátáikat, és fölsugárzom önöket. Vége.

Mindenki döbbenten meredt rá; Kirk bűnbánóan vállat vont.

-- Mondtam már -- szólt --, nem szeretek veszíteni. Körré fonta össze a virágfüzért, és gyengéden Carol fejére rakta.

-- Energiát! -- utasította Spock Janice Rand transzporterfőnököt. A nő a Regulus I belsejében táborozó csapatra irányította a sugarat, megnövelte az energiaszintet, hiszen több kilométernyi szilárd sziklarétegen kellett áthatolnia, és beindította a berendezést.

Spock már rég kikövetkeztette, mire készül Kirk. Kíváncsian várta a beszámolót is a Genezis második fázisának eredményeiről. Gyanította, hogy a bolygó belsejében teremtett új világ egyes részei különösen érdekesek lehetnek, figyelembe véve Madison és March sajátos humorát.

Remélte, egyszer maga is megpillanthatja, és akkor teljes valójában megérti a két férfi életét és munkásságát.

Az admirális materializálódott a transzporter dobogóján, mögötte dr. McCoy és Marcus doktornő, majd Saavik hadnagy és az ifjabb dr. Marcus, Pavel Csekovot támogatva.

Spock fölvonta egyik szemöldökét. Az admirálisnak egy virág virított a füle mögött, dr. Carol Marcus pedig egész koszorút viselt.

A planetoid valóban roppant érdekes lehet.

Saavik befejezte mondatát, amit a fölsugárzás vághatott el:

-- ...a kárjelentést. Az Enterprise mozgásképtelen volt. -- Ugyan már, hadnagy! -- válaszolta az admirális

kedvesen. -- Hisz maga figyelmeztet mindig, hogy a rendelkezések szerint járjunk el.

Kirk hirtelen megértette, miért bámulja annyira Spock, elvörösödött, és levette a virágot. Gavallérosan Saavik hadnagynak nyújtotta -- akinek fogalma sem volt, mit kezdjen vele, hiszen még soha senki nem adott neki virágot --, és lelépett a platformról.

-- Hello, Mr. Spock -- mondta Kirk. -- Ugye emlékszik dr. Marcusra... -- mutatott Carolra -- ...Daviddel pedig, azt hiszem, még az előtt találkozott, hogy szintén dr. Marcus lett belőle.

A fiú biccentett Spock felé, aztán segített Saaviknak Csekovot lecipelni.

-- Természetesen -- mondta a vulcani. -- Üdvözlöm önöket az Enterprise-on. A bemutatójuk egészen káprázatos volt.

-- Köszönöm, Mr. Spock -- felelte Carol Marcus. -- Bárcsak jobban végződött volna a kísérletünk.

Még Spock is látta arcán az elkínzottságot és fáradtságot; az Űrlaboratóriumon történt halálesetek persze sokkal mélyebben hatottak az asszonyra, mint őrá, nem csak ember volta miatt, hanem mert sokkal közelebbről is ismerte az áldozatokat. A részvétnyilvánítást Spock olyan elcsépeltnek érezte egy ekkora tragédia után, hogy meg se próbálkozott vele.

Dr. McCoy azonnal az interkomhoz lépett, és egy orvosi csapatot rendelt hordággyal a gyengélkedőről.

-- A rendelkezések szerint...? -- kérdezte Saavik.

-- A 46-A pont kimondja: „Harci helyzetben..."

-- „...nyílt csatornán csakis kódolt beszélgetés folytatható" -- fejezte be Saavik, aztán már Spockhoz intézte szavait: -- Ez nagyon úgy hangzik, mint egy hazugság...

-- Csak kód volt, hadnagy -- felelte a férfi. -- Sajnos megkövetelte az igazság némi eltúlzását.

A lány nem reagált; Spock tudta, a hazugság és a valóság elkendőzése közti különbséget próbálja megérteni. Pontosan tudta, mit érezhet. Neki magának is hosszú idejébe telt fölfogni, hogy egyes esetekben objektív különbség nem létezik, hanem a magyarázat teljes egészében a körülményektől függ.

-- Csak órákra, volt szükségünk, Saavik, nem napokra mondta Kirk. -- De most már csak perceink vannak órák helyett. Próbáljuk kihasználni őket.

-- Igenis, uram -- felelte a lány, meggyőződés nélkül. Megérkezett az orvoscsapat, és Saavik leeresztette

Csekov parancsnokot a hordágyra. Aztán egy pillanatra a kezében tartott virágra nézett, és óvatosan a férfi mellé helyezte.

-- Jim, én leviszem Csekovot a gyengélkedőre -- szólt McCoy.

-- Vigyázz rá jól, Öreg!

-- Mi mit csináljunk? -- kérdezte Marcus doktornő.

-- Carol, pár percen belül a hídon kitör a zűrzavar mondta Kirk bocsánatkérőn. -- Muszáj fölmennem.

-- Én mindkét dr. Marcusnak adhatok munkát -- jegyezte meg McCoy. -- Jöjjenek velem.

Kirk, Spock és Saavik sietve indult a hídra. Az admirális megállt az első turbóliftnél, de Spock csak ment tovább.

-- Nem működnek a C-fedélzet alatt -- mondta, azzal kinyitotta a vészlépcsőház ajtaját. Hármasával vette a. fokokat.

-- Mi működik itt egyáltalán?

-- Nem sok minden, admirális. A fő energiafejlesztő csak félgőzzel üzemel...

-- Ennyit csináltatok?

-- Két óra alatt nem tudtunk többet. Mr. Scott emberei most is próbálkoznak.

Elérték a C-fedélzetet. Spock és Saavik belépett a liftbe. Kirk zihálva szedte a levegőt. Megállt egy pillanatra a fordulóban, zubbonya ujjával megtörölte az arcát, aztán ő is beszállt.

-- Átkozott irodai munka -- lihegte halkan. -- A hídra. A lift gyorsulva indult fölfelé.

Jim Kirk ismét hajója hídjára lépett. Az még mindig magán viselte a korábbi csetepaté nyomait, de látta, a legtöbb berendezés ismét működik.

Mr. Sulu, régi helyén, a kormánynál, hátrapillantott a válla fölött, amikor a lift ajtaja kinyílt.

-- Admirális a hídon! -- kiáltott föl azonnal.

-- Harci riadó -- mondta Kirk.

Megszólalt a sziréna; a világítás halvány vörösre váltott.

-- Taktikai képet, Mr. Sulu, ha megkérhetem.

-- Igenis, uram.

A kilátóernyőn megjelent a Regulus I képe, a forgástengelyre merőleges szögből nézve, körülötte az Űrlaboratórium, a Reliant és az Enterprise pályáival. A két csillaghajó pont egymással szemben helyezkedett el, a planetoid két oldalán. Míg nézték, a Reliant koordinátái megváltoztak, mutatva, hogy Khan a keresésükre indult.

-- A letapogatóink a legnagyobb jóindulattal is megbízhatatlanok -- szólalt meg Spock. -- Az Űrlaboratóriuméi azonban teljesen működőképesek; folyamatos jelentést sugároznak a Reliant helyzetéről.

-- Nagyon jó, Mr. Spock.

A Reliant váratlanul teljes impulzusmeghajtásra gyorsított.

-- Húha -- nyögte Kirk.

Így nemsokára megkerüli a Regulus I-et; ha az Enterprise nem gyorsít föl szintén, hogy folytassa macska-egér játékát a másik hajóval a bolygó körül, hamarosan megint lőtávolba kerül. De a motorok jelenlegi állapota mellett amúgy sem bujkálhatnak sokáig.

-- A Reliant gyorsabb nálunk, és a fegyverzete is erősebb -- mondta Spock nyugodtan. -- Persze ott van a Mutara-köd...

Kirk elővette a szemüvegét, és föltette, hogy a kijelzők adatait tanulmányozza. Megnyitott egy csatornát a gépház felé.

-- Mr. Scott, irány a Mutara-köd. Be tud vinni minket?

-- Uram, a túlterhelést jelző lámpák úgy villognak, mint a karácsonyfaégők; a központi energiafejlesztő javításai nem bírnak ki nagyobb nyomást. Kérem, ne legyen túl rázós az út.

-- Nem ígérhetek semmit, Mr. Scott. Adjon bele mindent!

-- Admirális úr -- szólalt meg Saavik --, a ködön belül a gázfelhők megbolondítják a taktikai jelfogókat. Képkapcsolatunk sem lesz. Ráadásul az ionizáció használhatatlanná teszi a védőpajzsot.

Kirk szemüvege pereme fölött Saavikra pillantott, majd Spockra. A vulcani fölvonta egyik szemöldökét.

-- Pontosan, hadnagy: legalább kiegyenlítődnek az esélyek -- mondta.

A legénység elfoglalta a harcálláspontokat, a hidat elborította a szervezett zűrzavar. Az elhalványult világítás különös árnyékokat vetett; a komputermonitorok kísérteties fénnyel villództak. Kirk a taktikai képet figyelte. A Reliant jelenlegi sebességével pár perc alatt megkerüli a bolygót, és látóterébe fogja az Enterprise-t. Kirk ki akart jutni a fézerek és a torpedók hatósugarából, úgy, hogy azért mégis csábító célpontot nyújtson.

-- Admirális úr -- kérdezte Saavik --, mi történik, ha a Reliant nem hajlandó követni bennünket a ködbe?

Kirk fölnevetett, bár korántsem volt vicces kedvében.

-- Emiatt igazán ne fájjon a feje. Khan követni fog minket.

-- Emlékeztessen majd, hadnagy -- szólt Spock --, hogy beszélgessünk el az emberi önérzetről.

-- Mr. Scott -- szólt Kirk az interkomba --, készen áll? -Amennyire csak tőlem telik, admirális.

-- Mr. Sulu.

-- Útirány betáplálva, uram, a Mutara-köd felé.

-- Gyorsítson teljes impulzusmeghajtásra... -- tétovázott, míg végül már csak alig néhány fok maradt hátra a Reliant köréből, mielőtt látóterébe fogná az Enterprise-t. -- ...most!

A kilátóernyőn a hajó gyorsulását jelző adatok hirtelen nagyságrendekkel megnőttek. Az Enterprise kilódult a körpályáról.

Egy pillanattal később a Reliant is megkerülte a Regulust, és mind útiránya, mind sebessége azonnal megváltozott.

-- Észrevettek minket -- mondta Mr. Sulu.

Dr. McCoy már csaknem befejezte Pavel Csekov vizsgálatát, amikor a harci riadó fölhangzott. Gyomra ismerősen megfeszült. Hosszú ideig azt hitte, reakcióját a puszta félelem váltja ki, de aztán, ahogy jobban megismerte magát, rájött, undorodik attól, hogy olyan fiatal embereket kelljen összefoltoznia -- néha már hiába --, akiknek nem is lett volna szabad megsebesülniük. Persze általában nem voltak annyira fiatalok, mint Peter Preston... de nem is sokkal öregebbek.

McCoy nagy csodálkozására és megkönnyebbülésére legalább Pavel Csekov jó eséllyel küzdött a gyógyulásért. Az a rettenetes lény hosszú, karcsú testével valóban a fejéből mászott elő, de bár az agyhártyát átszakítva, egészen az agyszövetig hatolt, távoztáig végül is nem pusztított el abból semennyit. Helyette befészkelte magát az agytekervények közé. Semmi kétség, ha tovább marad, nagyobb károkat is okoz, így azonban Csekov fölgyógyulhatott, mintha csak erősebb agyrázkódása lett volna. McCoy fertőzésnek semmi jelét nem találta. Pavel Csekov nagyon szerencsés ember.

A hajó megrázkódott körülötte.

-- Mi volt ez? -- David Marcus föl-alá járkált a gyengélkedő teljes hosszában, mint egy ideges macska, rémképektől kísértve. Most épp igen kevés tennivalója akadt. Ha szerencséjük van, ez továbbra is így marad.

-- Az impulzusmeghajtás -- felelte McCoy.

-- Az mit jelent?

-- Hát, fiam, minden valószínűség szerint azt, hogy megkezdődött a hajsza.

-- Fölmegyek.

-- A hídra? Dehogy megy. Csak láb alatt lenne. Legjobb, ha itt marad, David.

-- A fenébe... valami csak van, amit csinálhatok!

-- Nincs semmi -- hűtötte le McCoy. -- Még nekem sincs. Csak várhatjuk, hogy elkezdődjön a lövöldözés, pedig legszívesebben megakadályoznám. Hát ez a gond ezzel a szakmával.

Khan Singh fölkuncogott, látva az Enterprise szánalmas menekülési kísérletét. A Reliant teljes impulzusmeghajtással lódult ki pályájáról James Kirk sérült hajója felé.

-- Lám csak -- szólt Joachimhoz. -- Hát mégsem olyan súlyos a helyzetük, mint ahogy velünk el akarták hitetni. Ez a vadászat szórakoztatóbb lesz, mint gondoltam, barátom.

Joachim kivetítette új pályájuk hosszútávon letapogatott képét, rajta az Enterprise-7.nl, és előttük a köd hatalmas, átlátszatlan tömegével.

-- Uram, minden előnyünket elveszítjük, ha követjük őket abba a felhőbe. Könyörgöm...

Khan elhallgattatta. Joachim kezd úgy beszélni, mint egy áruló. Khan úgy döntött, ad neki még egy utolsó esélyt.

-- Piszkáljuk meg az Enterprise-t -- parancsolta.

A fézersugár előrenyúlt, mint egy hosszú fényujj. Végigsiklott az Enterprise jobboldali hajtóműgondolája mentén. A csillaghajó megdőlt, bukdácsolni kezdett, forogni a tengelye körül.

Az Enterprise meglódult; a mesterséges gravitáció ingadozni, lüktetni kezdett, de végül megnyugodott. McCoy egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy visszanyerje egyensúlyát.

Áll már a bál, gondolta keserűen.

Csekov artikulálatlan hangon fölkiáltott, és hirtelen fölült, kétségbeesetten tágra nyitva szemét.

-- Nyugalom -- szólt rá McCoy.

-- Segítenem kell a kapitánynak...

-- Nem. Figyeljen rám, Pavel. Átkozottul sok mindenen ment át. Sem az ereje nem állt helyre még, sem a lelki egyensúlya.

-- De...

-- Vagy visszafekszik magától, vagy beadok egy rakás nyugtatót. Melyiket választja?

Pavel ismét megpróbált fölkelni. Kis híján elájult. McCoy elkapta, és visszasegítette az ágyra. A fiatal orosz halálosan sápadt volt.

-- Most már nyugton marad végre?

Csekov aprót bólintott, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét.

A hajó megint megremegett. A laboratóriumból kilépő Carol Marcus, aki eddig Chris Chapelnek segített, megtántorodott, aztán visszanyerte az egyensúlyát. A virágkoszorú lecsúszott a fejéről. Elkapta, és úgy meredt rá, mint aki még soha életében nem látta, aztán óvatosan félrerakta.

-- Dr. McCoy, nem bírok itt tétlenül ülni. Egyfolytában azon jár az eszem... Kérem, adjon nekem valami munkát.

-- Amint már Davidnek is elmondtam -- szólt McCoy komoran-, itt nincs sok tennivaló... -Aztán rádöbbent, az asszony milyen kétségbeesetten vágyik valami elfoglaltságra. -- De segíthet nekem előkészíteni a műtőt. Biztos lesz egy-két kuncsaftunk.

Marcus doktornő elsápadt, de nem visszakozott.

Ha az, amin a fiával együtt az utóbbi napokban átmentek, nem törte meg őket, akkor már semmi sem fogja, gondolta McCoy.

Carol Marcus körülnézett a gyengélkedőn.

-- Hol van David? -- kérdezte.

-- Nem tudom... egy perce még itt volt.

-- Az ionkoncentráció növekszik -- mondta Mr. Spock. Még körülbelül két perc az érzékelők túltöltődéséig, és a védőpajzs megszűnéséig.

A hajó tovább tört előre. Az óriási mennyiségű ionizált por és gáz felhőibe ütközve a védőpajzs sugárzása kezdett átcsapni a látható tartományba. A kilátóernyő fölfogta, képe szikrákat hányt és remegett. A statikus zörej recsegés-ropogása túlharsogta már a jelentések és parancsok halk duruzsolását a hídon. Az ózon csípős illata töltötte be a levegőt.

A Reliant ismét tüzelt. Az Enterprise megrázkódott. Ha a védőpajzs bomlásnak indult is, legalább egyelőre kitartott.

-- A Reliant gyorsan közeledik -- jelentette Saavik. Egyenesen előttük ott kavargóit a felhő magja.

-- Nem akarják, hogy oda bemenjünk -- mondta Kirk, a kilátóernyő felé biccentve.

-- Egy perc -- szólt Spock.

A turbólift ajtaja föltárult, és David Marcus lépett ki a hídra.

-- Admirális, a Reliant lelassít.

-- Uhura, kössön össze!

-- Igenis, uram.

Khan érezte, hogy az impulzushajtóművek ereje csökken, majd sustorogva fékezésre vált. A Reliant és az Enterprise közti távolság azonnal megnőtt. -Joachim, miért lassítunk?

-- Uram, nem követhetjük őket a felhőbe. Megszűnik a védőpajzsunk...

-- Khan, itt James Kirk.

Khan Singh talpra ugrott, meglepetésében és mérgében hatalmasat kiáltva. James Kirk... hát még mindig él!

-- Eddig a te szabályaid szerint játszottunk, Khan. Készen állsz egy visszavágóra?

Khan minden erejét összeszedve legyűrte haragját. James Kirk nevetni kezdett.

-- Még hogy felsőbbrendű elme! -- mondta megvetően.

-- Bolond vagy, Khan. Egy kegyetlen, gyilkos, nevetséges bolond.

-- Teljes impulzusmeghajtást! -- hördült föl Khan. Joachim elébe állt.

-- Uram, ne! Mindent megszerzett! Még a Genezist is!

-- Khan szemébe nézett, és ezúttal meg sem rezdült. Khan a kormányállás felé indult, de Joachim elállta az útját.

-- Uram... -- próbált tovább érvelni.

-- Teljes meghajtást! -- ordította Khan. Haragjának teljes erejével ütötte meg barátját. A csapás fölrepítette Joachimot a fedélzetről, át az irányítópult fölött. Súlyosan csattant az elülső falnak, egy pillanatig mozdulatlanul feküdt, aztán talpra kecmergett.

-- Teljes meghajtást, a pokolba veled! -- Khan maga ragadta meg a vezérlőkart, és maximális energiára kapcsolta a motorokat.

Spock a taktikai képernyőt figyelte. A Reliant abbahagyta a lassítást, és teljes impulzusmeghajtással lendült előre.

-- Khan Singhnek azért legalább egy csodálatra méltó tulajdonsága van -- szólalt meg.

-- Ó? -- fordult felé Kirk. -- No és mi az?

-- Rendkívül állhatatos. -- Spock az ionizáció adataira pillantott. A hajó technikai értelemben egy ideje már a ködben haladt, most azonban egy olyan sűrű porsávhoz közeledett, melyben a valaha felrobbant csillagból kiinduló lökéshullámok összefutottak és keresztezték egymást. Ez az energiaforrás ilyen sűrűséggel párosulva már minden bizonnyal megbénítja az Enterprise műszereit.

-- Követnek minket -- szólalt meg Mr. Sulu.

-- Érzékelő-túltöltődés... most. -- A kilátóernyő képe szinte azon nyomban széttöredezett és eltűnt.

Sulu vakon kormányozta a hajót a gáz, por és energia felhőjén át.

Joachim zavartan hallgatva visszatért helyére, a kormányhoz. A hosszú évek során, mióta urát szolgálta, sokszor volt tanúja már Khan erőszakos tetteinek, de maga még sosem vált szenvedő alanyává ennek a mindent elsöprő haragnak. Khan egyszer sem támadt rá. Mostanáig.

Joachim rengeteg verekedésben vett már részt; fiatalabb korában el is vesztett párat. De egyik sem hatott rá úgy, mint ez a Khan Singh-től kapott egyetlen ütés. Keze megremegett a billentyűkön, részben a megaláztatástól, részben a haragtól. Megesküdött, hogy akár haláláig is követi Khant; megalkuvásnak helye nem volt: fogadalmának nem szabott feltételeket. Se őrület, se árulás esetére.

Khan a markában érezhette saját szabadságát, és most mégis képes eldobni magától. Joachim valóban úgy érezte, elárulták.

Az Enterprise eltűnt egy sűrű ködfalban, a nova központjában ragyogó pulzár fölrobbant anyagának egy csápjában.

-- Utána! -- ordította Khan.

Joachim nem szólt semmit, csak engedelmeskedett.

A kilátóernyő képe színek kusza kavalkádjává hullott szét, melyet szabályos időközönként felvillantott a pulzár lüktető elektromágneses mezeje.

-- Taktikai képet! -- kiáltotta Khan.

-- Nem működik -- felelte Joachim közömbös arccal.

-- Védőpajzsot bekapcsolni!

-- Nem működik. -- Joachim látta, a hajó burkolata nem állhat ellen hosszabb ideig a kinti nagy koncentrációjú por nyomásának, legalábbis nem jelenlegi sebességük mellett. -- Lelassítok -- közölte hűvösen.

Magán érezte Khan égető tekintetét, de vezére ezúttal nem tiltakozott.

Az Enterprise átjutott a legtöményebb porfelhőn; mind a normál, mind a taktikai kép visszatért, de a védőpajzs továbbra sem üzemelt. Sulu irányt változtatottba köd sűrűjének szabálytalan határvonalán épp hogy csak kívül lavírozva, mely ugyan elrejtené a hajót, de meg is vakítaná. Az Enterprise tehát a felhő peremén lebegett, és várt.

-- Itt jön -- szólalt meg Saavik.

A Reliant lassan kibukkant a porból. Még pár pillanatig vak marad.

-- A fézerek célzóberendezése tönkrement, admirális úr -- jelentette Sulu.

-- Tegye meg, amit tud, Mr. Sulu. Ha fölkészült, tüzeljen.

Sulu úgy érezte, eltalálhatja az ellenséges hajót, még ilyen távolságból is. Pontosan, gondosan célzott. Egy pillanatnyi szünet következett, aztán:

Tűz...

Egy stabilizáló pörgettyű mágneses csapágyai fölrobbantak, és az Enterprise megvonaglott. A fézersugár messze a cél mellett suhant el.

Sulu egy átkot mormolt maga elé, aztán visszarántotta az Enterprise-t a ködbe, amint a Reliant bemérte őket, és tüzet nyitott. A fotontorpedó épp csak elhibázta a hajót, de energiáját átadta a felhőnek, és elektromos töltésű részecskék és masszív sugárzás záporával borította be őket. Sulu erejét megfeszítve igyekezett egyenesbe hozni a hajót.

-- Tartsuk az irányt -- mondta Kirk. -- Figyeljenek...

-- Mit? -- morogta Saavik hadnagy. Még több energiát irányított az érzékelőkhöz, szűkítette a hatósugarat, és fölerősítette a jeleket.

Egy pillanatra kitisztult a kilátóernyő. Sulu megrémült -- a Reliant alakja szinte az egészet betöltötte: össze fognak ütközni!

-- Kitérni jobbra! -- kiáltotta Kirk. Késő.

A Reliant fezére telibe találta a védtelen Enterprise-t. A kormánymű központi vezérlőpaneljén az energiaelnyelők felmondták a szolgálatot. Hatalmas elektromos impulzus futott végig a billentyűzeten. A műszerek fele azonnal kiégett. Sulu érezte a kisülés ívét a tenyere alatt. Hátrarepült, gerince megfeszült, az áram úgy rázta, akár egy dühödt vadállat; a fedélzetnek csapódott.

Testének minden izma csomókba rándult. Nehézkesen hasra fordult, és megpróbált föltápászkodni. Nem kapott levegőt. A megégett kezeiből áradó fájdalom végigsöpört rajta, jéghidegen, forrón, ellenállhatatlanul.

Elveszítette az eszméletét.

Amikor Mr. Sulu lerogyott, Saavik a kormányhoz ugrott, kutatva, mi működik még a műszerek közül, és mi pusztult el.

-- Egyes sugárvető! -- ordította Kirk. -- Tűz!

Saavik keze immár mintha összenőtt volna a pulttal, teste a hajó részévé vált.

Tüzelt.

Az Enterprise fézersugara teljes erővel sistergett végig a Reliant központi egységének burkolatán. A robbanás végigvisszhangzott a hídon. Egy pillanatra megszűnt az energiaellátás, vele a mesterséges gravitáció és a világítás. Khan megragadta a kapitányi szék karfáit, hogy el ne repüljön, de a sötétben, a megkínzott fém sikolyain keresztül is hallotta elzuhanó emberei ordítását.

Joachim előreesett, neki a kormánymű irányítópultjának.

-- Joachim!

A gravitáció ismét megjelent, fokozatosan visszanyerve normális szintjét, és a világítás is halványan földerengett.

Miközben a Reliant irányítás nélkül, vakon folytatta útját, Khan régi barátja mellé ugrott. Fölemelte, amilyen gyengéden csak tudta. Joachim fölkiáltott fájdalmában. Khan letette a fedélzetre, vállát föltámasztva. Törött csontok recés végei dörzsölődtek egymáshoz, Joachim arca véres volt és sebekkel borított. Kinyújtotta a kezét, ujjai kutatón széttárva.

Nem látott.

Khan hagyta, hogy megérintse. Kezét Joachiméra helyezte.

-- Uram... -- suttogta a fiú. -- Bebizonyította... hogy... felsőbbrendű...

Khan érezte, hogy árad az élet kifelé barátjából. Egy pillanatra elöntötte a kétségbeesés. Szeme előtt összemosódott minden: megpróbálta leküzdeni könnyeit, de azok csak legördültek arcán. Hát ez a jutalma jogos haragjának...

James Kirk drágán megfizet ezért.

-- Bosszút állok érted -- mondta Joachimnak, baljósán morgó hangon.

-Nem... akarok... bosszút...

Khan gyengéden lefektette barátját. Fölállt, oldalához szorította ökölbe zárult kezét.

-- Bosszút állok érted.

Az Enterprise találata után a. Reliant minden manőverezés nélkül, nyílegyenesen haladt tovább. David Marcus azt hitte, ezzel már győztek is. A híd személyzetétől azonban egyetlen örömhangot sem hallott, mindenki tovább koncentrált a kilátóernyő zavaros képére, suttogva adták át egymásnak a feltétlenül szükséges információkat; a feszültség úgy rezgett a levegőben, mint egy épp a hallhatóság határán túl eső hang.

-- Orvost a hídra, gyorsan! -- szólt Kirk az interkomba.

David kizökkentette magát a megfigyelő-szerepből, és a sebesült kormányoshoz sietett.

Sulu nem lélegzett. Keze csúnyán összeégett, bőre nyirkos volt. David a torkát tapogatta a pulzusát keresve, de egyáltalán semmit nem érzett.

Nem volt orvosi képzettsége. Valamelyest értett az elsősegélyhez, de tudását alkalmaznia még sosem kellett. Mély lélegzetet vett. A levegőben az égett műanyag és megolvadt fém nehéz szaga, terjengett.

Hátradöntötte Sulu fejét, kinyitotta a száját, négyet lehelt belé, aztán tenyerét a kormányos szegycsontjának nyomta, és tizenötször egymás után összepréselte a mellkasát. Megint egy lehelet, tizenöt nyomás. Sulu nem reagált, de David tovább folytatta. Egy lehelet, tizenöt nyomás.

-- Mennyi a kár, Scotty? -- hallotta Kirk hangját.

David számára most minden igen távolinak tűnt, kivéve az előtte heverő testet. A kézi szívmasszázsos újraélesztés első és legfőbb szabálya: ne hagyd abba. Bármi történjen is, ne hagyd abba.

Egy lehelet, tizenöt nyomás.

-- Admirális úr -- mondta a főgépész --, nem kapcsolhatom vissza a főmotorokat! Az energiafejlesztő leégett, ha mégis újraindítom, azonnal fölrobban!

-- Scotty, muszáj visszaállítani az energiaellátást! Menjen be, és javítsa meg!

Egy lehelet, tizenöt nyomás. Davidnek már fájni kezdett a válla és a karja.

-- Lehetetlen, uram! -- kiáltotta Mr. Scott. -- A sugárzás szintje nagyon magas! Máris kiégette a javítórobot elektronikáját; a védőruha ugyanígy nem ér bent semmit! Egy védtelen ember pedig egy percig sem bírja ki!

Egy lehelet, tizenöt nyomás. David vállfájása alattomosan mind kínzóbbá vált. Izzadság gyöngyözött a homlokán, és lefolyva a szemét csípte. Nem állhatott le, hogy letörölje.

-- Mennyi idő kell, Scotty?

-- Nem tudom megmondani, uram. A fertőtlenítés már megkezdődött, de eltart még egy darabig...

Egy lehelet, tizenöt nyomás. David immár maga is nehezen lélegzett. Eddig föl se tűnt neki, hogy ilyen rossz a kondíciója. Hosszú órákat dolgozott az Űrlaboratóriumon, de az jobbára csak ülőmunka volt; egyetlenegyszer mozgatta meg az izmait, amikor zéró gravitáción kézilabdázott Zinaidával. Akkor is megvádolta a nőt, hogy őt csak amolyan mozgó falnak használja, amiről visszapattan neki a labda.

Rajta, Sulu, gondolta, segíts már nekem, kérlek.

Egy lehelet, tizenöt nyomás.

A turbólift ajtaja kinyílt, és egy orvoscsapat sietett a hídra.

-- Sies-se-nek már... -- nyögte David. Egyikük lerobogott a lépcsőn, és mellé térdelt.

-- Reakció?

David a fejét rázta. Verítéktől csapzott haja a homlokához tapadt.

-- Folytassa csak -- szólt rá a medika. Táskájából előhúzott egy sűrített levegős injektort, beállította a tárcsát, és egy hosszú, súlyos tűt illesztett hozzá. -- Megpróbálok epinefrint fecskendezni egyenest a szívébe. Ha szólok, húzódjon félre az útból, de a mesterséges légzést ne hagyja abba. Rendben?

David alig látott már a szemébe csillogó verítékcsöppektől. Bólintott. A lány föltépte Sulu ingét, hogy szabaddá tegye a mellkasát. A szövet szétvált David keze alatt.

-- Jól van. Most!

Gyorsan oldalt csúszott, de tovább lélegzett a kormányos helyett. Mi is a mesterséges légzés szabálya? Tizenöt kell percenként? Sulu fejét pont az állkapocs alatt fogta, de még mindig nem érezte nyomát sem pulzusnak.

A medika bedöfte a tűt.

A reakció szinte azonnal bekövetkezett. Sulu megremegett, nyirkos bőrébe visszatért a szín. David megérezte a pulzust: gyenge volt és szapora. Sulu levegőért kapott. David nem tudta mit csináljon, abbahagyja-e vagy folytassa, amit csinál.

A fiatal lány megrázta a vállát.

-- Jól van már -- mondta. -- Abbahagyhatja.

David leállt. Alig tudta megemelni a fejét. Csurgott róla a víz, lihegett. De Sulu végre magától lélegzett.

-- Szép munka volt -- mondta a medika.

-- Hogy van? -- kérdezte Kirk, anélkül, hogy a szemét levette volna a kilátóernyőről.

-- Még nem tudom megmondani -- felelte a lány. Életben van, és ezt a barátjának köszönheti.

Kiterített egy hordagyat. Az hullámzott, majd kiegyenesedett és megszilárdult. David talpra kászálódott, és megpróbált segíteni a lánynak fölnyalábolni Sulut. Az emelésnél nem hajtott sok hasznot, hiszen karja a fáradtságtól csaknem teljesen lebénult. De ahogy Sulu a hordágyra került, azt már elkormányozta valahogy. Miközben a medika Sulu égéseit kezdte ellátni, David betolta a turbóliftbe, és elindította a gyengélkedő felé.

Pavel Csekov érezte és hallotta, ahogy a csata elkezdődik; nézte, amint a sebesültek áradata megindul, és egyre növekszik. Mindenért, ami történt, saját magát okolta. Megpróbált fölülni, de dr. McCoy leszíjazta óvintézkedés volt csupán, nem túl szoros, így aztán a hajó remegése és rázkódása közepette kiszabadította a karját, és a csatokon kezdett matatni. A gyengélkedő megpördült körülötte; le kellett hunynia a szemét, hogy visszanyerje az egyensúlyát.

Egy pillanatra megint hanyatt feküdt. Mi hasznát vehetnék a hídon így, félig-meddig magatehetetlenül, betegen?

Akkor behozták Mr. Sulut. Dr. Chapel komoran olvasta le a műszerről az életjeleit, a kezére nézett, és megeresztett egy halk átkot.

Csekov letépte magáról a szíjakat, és minden erejét megfeszítve talpra állt. A nagy zűrzavarban senki sem vette észre, mit csinál, vagy ha feltűnt is valakinek, mindenesetre nem próbálták visszafektetni.

Még mindig csak a fél fülére hallott. A gyengélkedő bejáratánál elvesztette az egyensúlyát, és csak az ajtófélfába kapaszkodva menekült meg az eleséstől.

Valaki megragadta a vállát.

-- Jobb lesz, ha visszafekszik -- mondta David Marcus. Csekov halványan, homályosan emlékezett rá a Regulus I-en történtek fájdalmas ködén át.

-- Nem tehetem -- válaszolta Csekov. -- Föl kell jutnom a hídra... Mr. Sulu...

-- Hé, nézze...

-- Pazsaluszta -- könyörgött Csekov --, segítsen nekem, bozsemoj, a hajón gyerekekből áll majdnem az egész legénység!

David tétovázott. Csekov eltöprengett, mi van, ha verekedés nélkül nem juthat ki a gyengélkedőről?

David átvetette Pavel karját a vállán, és támogatni kezdte a férfit a lift felé.

Csekov sosem jutott volna el a hídra a segítsége nélkül. Még így is az az érzés kísértette, mintha sodrással szemben küzdené magát előre.

Ahogy a liftajtó kinyílt, Csekov elhúzódott David Marcustól: Kirk admirális visszazavarná, ha látná, hogy a hídig sem jutott volna el a saját lábán. David, úgy látszott, megérti ezt, szó nélkül elengedte.

Csekov óvatosan sétált végig a fölső szinten, mély lélegzetet vett, és sikerült a lépcsőkön is botlás nélkül túljutnia. Kirk könyökénél megállt.

-- Uram, tudna használni még egy embert?

Kirk rápillantott, és megrémült. Aztán elmosolyodott.

-- Foglalja el a helyét a fegyverek irányítópultjánál, Mr. Csekov.

-- Köszönöm, uram.

A kutatótiszt posztján Mr. Spock igyekezett valamit kivenni az érzékelők torz jeleiből.

-- Spock, látja őket?

-- Az energiajelek csupán szórványosak és határozatlanok, de akár egy sugárirányú gyorsítást is jelezhetnek teljes impulzusmeghajtással. Balra hátul.

-- Most már nem adja föl -- mondta Kirk. Ha eddig követett, megint támadni fog. De vajon honnan a csudából?

Spock elgondolkozott.

-- Admirális -- szólt. -- Khan intelligenciája nem pótolhatja a tapasztalatlanságát. A Reliant minden eddigi manőverét, bármilyen merész volt is, csupán egyetlen síkban hajtotta végre. Sem hajója képességeit nem használja ki teljesen, sem a három dimenzió adta mozgásszabadságot.

Kirk hátrapillantott rá, és elvigyorodott.

-- Mesteri elemzés, Mr. Spock. Saavik hadnagy, álljunk meg!

Saavik zéró relatív helyváltoztatásig lassította a hajót.

-- Megálltunk, uram.

-- Teljes meghajtást kilencven fokos pályaeltéréssel: egyenesen lefelé.

-- Igenis, uram.

-- Mr. Csekov, fotontorpedókat készenlétbe.

-- Igenis, uram.

Az Enterprise alámerült a ködfelhő árnyai közé.

Khan Kirk jelenlétének legapróbb jelét leste a kilátóernyő kisülések szabdalta képén. Körülötte a híd romokban hevert, mindenfelé mozdulatlan emberi testek feküdtek. Néhányuk még nyögött, élt, de őt ez már nem érdekelte. A harc tétje élet vagy halál. Örömmel választotta volna az utóbbit is, ha James Kirköt magával ránthatja.

Letapogatta a Reliantet körülvevő űrt, de nem talált semmit. Egyáltalán semmit -- csak a köd ádiatolhatatlan energiamezőit.

-- Hol van Kirk? -- ordította. -- Hol a Hádész legsötétebb bugyrában rejtőzik?

Semmi és senki nem válaszolt.

Az Enterprise a Mutara-köd nagy porfelhőjében lebegett. A hajó vak volt és süket. Jim Kirk kényszerítette magát, hogy csöndben és nyugodtan üljön, mintha semmi sem aggasztaná. Élete legnehezebb feladatának érezte ezt. A hajója súlyosan megsérült; a Reliant fegyvereinek minden csapása olyan fájdalmasan érintette, mintha őt magát ütötték volna meg. És igazság szerint fogalma sem volt, mivel próbálkozik Khan legközelebb. Csak becslésekre, sejtésekre és reményekre hagyatkozhatott.

A kormánynál Saavik kérdő arckifejezéssel pillantott rá.

-- Maradunk még, hadnagy -- mondta ő.

A lány bólintott egyet, azzal visszafordult a műszereihez. Csekov meg se moccant. A fegyverzetvezérlés pultja fölé görnyedt. Rettenetesen nézett ki, sápadt volt, beteg és kába. De igazság szerint Kirknek szüksége volt rá. Most, hogy Sulu sincs a helyén... Kirk körülnézett a hídon, és meglátta, hogy David is visszatért. Intett neki. A fiú lesétált a lépcsőn, és megállt a kapitány széke mellett.

-- Hogy van Sulu?

-- Még nem tudják -- felelte David. -- A keze elég csúnyán megégett... egy jó darabig még kezelésre szorul. Ha túléli. Nem mondtak semmi biztosat. Talán az agya is sérülést szenvedett.

-- Gyors voltál -- mondta Jim. -- Ha nem lépsz közbe, már rég halott lenne. Megadtad neki az egyetlen esélyt. Bármi történjen is... David, büszke vagyok rád.

Meglepetésére és rémületére a fiú szitkozódással reagált.

-- Mi a francot képzel, milyen alapon lehet büszke rám? -- kérdezte ingerülten.

Visszaviharzott a híd fölső szintjére, aztán csak mogorva tekintettel bámult maga elé, karját a mellén összefonva. Nem érdekelte, hogy Jim Kirk őt nézi.

Az admirális mérgesen, megbántottan visszafordult a kilátóernyő felé.

-- Fotontorpedókat készenlétbe! -- dörrent rá Csekovra.

-- Fotontorpedók készen állnak, uram.

A Daviddel folytatott szóváltás megtörte Jim koncentrációját. Feldühítette, hogy bolondot csinált magából; békét akart kötni és megbarátkozni a fiúval, nem készült föl ilyen teljes visszautasításra. De megérdemelte; hogy képes személyes ügyeivel foglalkozni, a'mikor a hajó veszélyben van? Gondolatait visszaterelte a súlyosabb problémára.

-- Saavik hadnagy.

-- Igen, uram.

Korábban már csaknem azt kiáltotta neki: „Merülés! Merülés! Merülés!", de visszatartotta magát; most is megkísértette a gondolat, hogy parancsot ad a fiatal vulcaninak, emelkedjenek a felszínre, aztán mégsem tette. Elvégre ez mégsem tengeralattjáró, és ők nem a vizeken vadásznak az ellenség hajójára.

Túl sok régi könyvet olvasol, Jim, gondolta.

Ha kudarcot vall, legénységét nem fogadja be a tenger nyugalmas mélye, csupán a sugárzás átjárta könyörtelen űrben keringhetnek majd.

-- Gyorsítás. Teljes impulzusmeghajtást zéró és plusz kilencven irányban. De csak addig, míg az érzékelők ismét működni nem kezdenek. -- Akkorra kijutnak a por legsűrűjéből. -- Ott megállunk.

-- Igenis, uram -- mondta a lány, és végrehajtotta a parancsot.

A mesterséges gravitáció működött ugyan, de elég gyengén: Kirk megérezte, mikor a hajó gyorsítani kezdett fölfelé. A kilátóernyő még mindig nem mutatott semmit, de ahogy kiemelkedtek a gázfelhőből, lassan kitisztult a kép.

Jim Kirk hajója úgy fodrozta a kavargó por és gáztömeg felszínét, mint a vizet egy óriás tengeri emlős lustán sikló teste. Kiemelkedtek, és a.Reliant ott úszott előttük.

Telitalálat! gondolta Jim Kirk.

-- Mr. Csekov...!

-- Torpedók készen állnak, uram! -Tűz!

Csekov tüzet nyitott.

A torpedók eliramodtak.

A légüres tér puszta csöndjében elének az ellenséges hajót, és fölrobbantak. A Reliant jobboldali hajtóműgondolája összeroskadt, megremegett, és méltóságteljesen, némán ezerfelé repült.

A Reliant nem viszonozta a tüzet. Tehetetlenül továbbsodródott pályáján.

-- Tüzet szüntess -- szólt Kirk. -- Le ne vegyék róla a szemüket.

A híd személyzete szótlanul figyelt és várt. Túl korai még inni a medve bőrére...

-- Igazodjon mögé, hadnagy -- szólt oda Kirk Saaviknak.

A lány engedelmeskedett: az Enterprise a Reliant nyomába szegődött, addig manőverezve, míg végül sebességük kiegyenlítődött, és a másik hajó látszólag mozdulatlanul lebegett előttük az űrben.

-- Az energiaszintünk nagyon alacsony, uram -- jelentette Saavik hadnagy.

Kirk a gépházat hívta az interkomon.

-- Mr. Scott, mennyi időbe telik még, míg újra üzembe állítják a fő energiafejlesztőt?

-- Legalább tíz perc, uram, nem küldhetek be senkit, míg tart a sugármentesítés.

Kirk rosszallón meredt maga elé, és megszakította az összeköttetést.

-- Uhura parancsnok, adja le a Reliant kapitányának: készüljön föl az átszállásra.

-- Igenis, uram.

A nő hosszú, finom ujjai végigfutottak a billentyűkön.

-- A Reliant kapitányának, itt a U.S.S. Enterprise. Adja meg magát, és készüljön föl az átszállásra! Ismétlem: készüljön föl az átszállásra!

A Reliant hídjának padlóján fekve Khan Singh hallotta az Enterprise kommunikációs tisztjének diadalittas hangját. Fölmordult, és erőlködve fölült. Nem fogadja el a vereséget. Vér futott le az arcán, jobb karja több helyen eltört. Látta a sebből kitüremkedő csontokat. Tudomásul vette a fájdalmat és elfogadta, aztán már oda se figyelt rá.

A megrázkódtatástól szinte részegnek érezte magát, ám haragja ettől csak tovább nőtt.

Talpra kászálódott. Összetört karja az oldalához csapódott. Fogta használhatatlan jobb kezét, és az övébe dugta, hogy ne zavarja himbálózásával.

-- Nem, Kirk -- suttogta. Elmosolyodott. -- A mi kis játszmánknak még nincs vége. Nem adom föl ilyen könnyen.

-- Reliant, készüljenek föl az átszállásra. -- A kilátóernyő üres volt, de Khan anélkül is tudta, az Enterprise közeledik, pimaszul, győzelme biztos tudatában.

Kivonszolta magát a hídról, és elindult a teherraktér felé...

Nevetett.

Eközben az Enterprise-on Mr. Spock, szemét a műszereken tartva, a Reliant válaszát várta. Talán Khan is odaveszett a végső összecsapásban. Talán.

Spock nem hitt ebben. Az impulzushajtóművek, csakúgy, mint a térgenerátorok, elpusztultak, és a híd is megsérülhetett, de a burkolaton semmiféle rés nem látszott azon a területen.

-- Enterprise a Reliantnek -- ismételte Uhura parancsnok. -- Adják meg magukat, és készüljenek föl az átszállásra James T. Kirk admirális, a Csillagflotta vezérkari tisztje parancsára.

Semmi.

-- Sajnálom, uram -- mondta Uhura. -- Nem jön válasz. Kirk fölállt.

-- Akkor átmegyünk. Riassza a transzporterállomást!

Spock figyelmét az egyik érzékelő képernyőjén feltűnő furcsa energiahullám vonta magára. Ráirányította a műszert, és bemérte az irányát: a Reliant.

-- Admirális, a Relianten egy eddig nem látott új energiaforrás hullámai jelentek meg.

David Marcus összevonta a szemöldökét, és a turbólift mellől a kutatótiszthez sietett. Előrehajolt, hogy lássa Spock műszerének kijelzőjét.

-- Isten az égben -- szólt aztán. Spock fölvonta egyik szemöldökét.

-- Ez a Genezis-hullám! -- mondta David.

-- Micsoda?

-- A fiú Kirk admirális felé fordult. Arca elsápadt.

-- Khannál van a Genezis! -- kiáltotta. -- Most élesítette! Hamarosan bekövetkezik a robbanás!

-- Mennyi idő...?

-- Ha megtartotta a programozásunkat... négy perc.

-- A francba -- szólt Kirk. Fölszaladt a lépcsőkön, és tenyérrel a turbólift hívógombjára csapott. -Átszállunk és leállítjuk! Mr. Spock...

-- Nem állíthatják le! -- kiáltotta David. -- Ha egyszer beindult, nincs visszaút!

Kirk visszarohant a helyére, és az interkom gombjaira tenyereit.

-- Scotty!

Semmi válasz nem érkezett, csak recsegés. Ő azért folytatta.

-- Scotty, három percen belül teret kell váltsunk, különben végünk!

Az interkom tovább sereegett. Semmi válasz.

Spock figyelte, mi történik. Tudta, mit mondana Mr. Scott, ha sikerülne is elérni: a fertőtlenítés még legalább hat percbe beletelik, addig egyetlen ember sem élhetné túl a bent uralkodó sugárzást, hogy akárcsak hozzákezdhessen is az energiaellátó javításához. Azt is tudta Marcusék adatainak tanulmányozásából, milyen hihetetlen sebességgel terjed a Genezis-hullám, és ahhoz képest aá ő sérült impulzushajtóművű hajójuk milyen csigalassúsággal haladhat. Semmi esélyük nincs így.

-- Scotty!

Spock döntésre jutott.

-- Saavik! -- kiáltotta Kirk. -- Vigyen innen minket, teljes impulzusmeghajtással!

-- Igenis, uram. -- A lány már fölkészült: a parancsra az Enterprise száznyolcvan fokkal megpördült, és távolodni kezdett a Reliantlől.

Spock megengedett magának egy pillanatnyi büszkeséget. Saavikból jó tiszt lesz egyszer: valóra váltja az ő minden reményét, amit azóta táplál, hogy először meglátta azt a mocskos, barbár, félvér pokolkapui gyermeket. Azt kívánta, bárcsak tovább egyengethetné az útját.

Így azonban szabadabban válogathat majd a lehetséges ösvények között.

Amikor a még Jim Kirk által hívott turbólift ajtaja kinyílt, Spock belépett.

Khan Singh érezte, ahogy a vér forrón elönti halántékát, karját, és egész testét. Vért köhögött fel, és kiköpte. Hideg keze a Genezis-torpedót simogatta. Az élesítve készen állt.

Khan megtántorodott és térdre rogyott.

-- Nem -- szólalt meg. -- Nem, nem itt fogok meghalni...

Visszavonszolta magát a turbóliftbe. Az fölfelé lódult vele. Mikor elérte a hidat, hason csúszva mászott ki belőle. A lépcső tetején aztán minden ereje elhagyta, de innen már látta a kilátóernyőt.

Az Enterprise fájdalmasan lassan araszolt egyre távolabb. Khan nevetni kezdett. Megint elöntötte a fájdalom, és köhögni kezdett. Vér szivárgott a tüdejébe, gyomrába. Nem sok ideje maradt már, de ennyi is elég lesz.

-- Nem menekülhetsz előlem, James Kirk -- mormolta. -- „Az utolsókig birkózom veled. A pokol szívéből is feléd döfök..."

Figyelte a kétségbeesetten menekülő Enterprise-t. Fölnevetett.

Halálos görcsbe rándult, de még egyszer fölkiáltott.

-- „Gyűlöletből... utolsó leheletemet is rád köpöm...” [Herman Melville: Moby Dick. Ford. Szász Imre] Joachim teste csupán karnyújtásnyira hevert tőle. Felesége elporladt maradványait fél fényévnyire hagyta már maga mögött. Hamarosan tér és idő elveszti számára minden értelmét, s ő csatlakozik barátjához és szerelméhez.

Odakúszott Joachimhoz, kinyúlt, és megérintette merev kezét.

Lelkére sötétség borult.

Spock belépett a gépházba. Skarlátvörös figyelmeztetőfények villogtak körös-körül, vérszínűre festve a legénység alakjait. Dr. McCoy térdepelt a központi csarnok közepén, az egyik sebesült ember életét próbálva megmenteni.

A legénység többi tagja azért küszködött, hogy több energiát juttasson az impulzusmotoroknak, tudva -- hisz tudniuk kellett --, hogy minden igyekezetük hiábavaló. Amint a Genezis-hullám életre kel, addig hatol előre, míg el nem éri a teljes vákuumot, bekebelezve és lebontva a Mutara-köd anyagának minden atomját, legyen az gáznemű vagy szilárd, élő vagy holt.

Egy szó nélkül, mintha észre sem venné a jelenlétét, Spock elsietett dr. McCoy mellett, a fő reaktorkamra felé. Megérintette a kézi vezérlés kapcsolóját.

-- Elment az a kevéske vulcani esze is?

McCoy megragadta a vállát, és minden akaraterejét megfeszítve -- csak így történhetett, hisz a teste sokkal gyengébb volt Spockénál -- odébb penderítette.

A vulcani a doktorra meredt, de nem válaszolt. Mindent nagyon távolinak érzett: a hajót, az őket fenyegető veszélyt, az egész világegyetemet.

-- Egy ember sem bírja ki a benti sugárzást! -- ordította McCoy.

-- De doktor -- szólalt meg Spock, hirtelen a vulcaniakra szörnyen nem jellemző szimpátiát érezve a férfi iránt --, hisz épp ön szeret folyton-folyvást rámutatni, hogy én nem vagyok ember.

-- Nem mehet be oda, Spock!

A vulcani dr. McCoyra mosolygott. Annyira megnyugtatóan kiszámítható minden cselekedete. Spock végigkövethette volna egész beszélgetésüket gondolatban, pontosan tudva, mikor mit mondana a doktor, és ő arra mit válaszolna. Az eredmény ugyanaz maradt.

-- Sajnálom, doktor, de most nincs idő a logikus érvelésre -- szólalt meg. -- Pedig mindig nagyon élveztem az önnel folytatott vitákat.

Azzal a különös, atavisztikus emberi ösztönnel McCoy megérezte a veszélyt, hátrahúzódott, tudva, a másik mit tervez. Spock azonban sokkal gyorsabb volt. Ujjai rátaláltak a doktor nyakának és vallanak találkozásánál húzódó idegre. Megnyomta. McCoy szeme kifordult, a férfi összecsuklott. Spock elkapta, és gyengéden leeresztette a padlóra.

-- Méltó ellenfelem és barátom volt -- mondta. Tétovázott. Maradt még egy lehetőség, mielőtt elvégzi

a hajón végső kötelességét. Vajon megpróbálkozzon vele? Ha teljesen vulcani volna, vagy legalább egy másik a közelében tartózkodna, hogy segítsen, most kevesebb kétséggel kéne megküzdenie. Az ifjú Saavik azonban nem ért a dologhoz, és különben sem lenne idő idehívni. McCoy az egyetlen esélye. Remélte, a doktor meg fogja érteni, és megbocsát neki.

Spock az ujjait Leonard McCoy arcához érintette. Érezte a doktor tudatának fegyelmezetlenül kavargó energiáit.

-- Emlékezzen -- suttogta.

Befejezte a kézi vezérlés hatálytalanító kódját, és a reaktorkamra üvöltő sugárzásörvényébe lépett.

Először egész kellemes volt, mint a napfény. Spock megindult a reaktor felé. A sugárzás erősödött, de teste csupán hőként érzékelte.

A csillapítórudak felé nyúlt. A sugárzás fényudvart vont keze köré, minden irányból a testébe hatolt. Láthatta saját vérereit, csontjait. Bámulatos volt.

Miközben dolgozott, fölidézte élete azon eseményeit, melyek szellemi, sőt -- most már beismerheti, ki kárhoztatná érte? --, érzelmi örömöt okoztak neki. Zenefoszlányokat -- Respighitől, Q'orntól, Chalmerstől --, de különösen fizikai és matematikai problémák megoldásait. A barátság szikráit, mi több, a szerelemét, amit többé sohasem érezhet már.

Kihúzta a csillapítórudakat satuikból; a sugárzás úgy ölelte át, mint egy csalfa szerető.

Elfogadta élete kudarcait is, a várakozásokat, amiknek nem tudott megfelelni: nem lévén sem vulcani, sem ember, képtelen volt teljesen birtokba venni örökségének bármelyik részét. Talán egyedi volta nyújtott ezért némi kárpótlást. Megpróbálta ezt a lehetőséget Saavikba is átplántálni, akinek ugyanazokkal a nehézségekkel kell szembesülnie, és legyőzni azokat.

A sugárzás a fülébe dalolt, csaknem elnyomva Mr. Scott és dr. McCoy kiáltásait, a sugárzásbiztos üvegfal túloldalán. Azt kiáltozták, menjen ki azonnal.

-- Kapitány, kérem...! -- üvöltötte Scott.

Az Enterprise egyetlen igazi kapitánya örökre James Kirk marad. Spock csak megőrzésre vette át a hajót; most ideje visszaszolgáltatnia valódi gazdájának.

Érezte, ahogy testének sejtjei egymás után adják föl a harcot. Letörölte arcáról a verítéket; zubbonya ujján sötétvörös nyom maradt. Kezét véraláfutások foltjai borították.

Idegvégződéseiből fájdalom kúszott föl a gerincébe, onnan az agyába, és többé már nem tudta távol tartani magától.

Ujjait a kézivezérlő köré hajlította, ami újra működésbe hozhatta a fő hajtóműveket. Minden erejét megfeszítette, és a kerék lassan elfordult. Elkínzott csontjai és húsa szembeszálltak a magára erőltetett nyugalommal. Érezte, ahogy bőre lefoszlik a fémet érintve, melyet sikamlóssá tett rácsurgó vére.

-- Édes istenem, Spock, jöjjön már ki onnan! McCoy öklével verte az üveget.

Spock magában elmosolyodott. Már úgyis túl késő.

A fő motorok fölhördültek, tiltakoztak, de aztán egy csapásra beindultak.

A híd kilátóernyőjén a Reliant távolodott, de csak lassan, nagyon lassan.

-- Idő! -- szólt megint Jim Kirk. Nem telhetett el egy perc sem, mióta utoljára kérdezte. Már csak pár másodpercük maradhatott, nem több.

-- Három perc, harminc másodperc -- felelte Saavik.

-- Távolság a RelianttaŰ

-- Négyszáz kilométer -- mondta Csekov. Jim Davidre pillantott. Elkapva tekintetét a fia megrázta a fejét.

-- A fő motorok beindultak! -- kiáltotta Csekov.

-- Az isten áldja meg, Scotty -- lélegzett föl Kirk. -- Saavik, gyerünk!

A lány minden előkészület nélkül teret váltott.

A Reliant fényponttá zsugorodott a kilátóernyőn.

Aztán a fénypont föllobbant.

A Genezis-hullám feléjük lódult a köd porfelhőjén át, fölbontva minden útjába eső anyagot. Jim ökölbe szorított kézzel figyelte. Saavik még egy sebességfokozatot kicsikart az erőlködő hajóból, és az kijutott a felhőből a nyílt űrbe.

A hatalmas, összeroskadt köd kavarogni kezdett központja körül, amely egykor a Reliant volt. Gyorsan zsugorodott és tömörült. Kirk elbűvölve figyelte.

-- Lassítsunk -- mondta halkan.

Saavik engedelmeskedett. Az új bolygó megállapodott látómezejükben.

A turbólift ajtaja föltárult, és Carol Marcus lépett a hídra. Nem szólt egy szót sem.

-- Carol, te jó ég, nézd... -- Olyan gyönyörű volt, Jim legszívesebben sírva fakadt volna.

Carol megfogta a kezét.

Kirk megnyitott egy csatornát a gépház felé.

-- Szép munka volt, Scotty -- mondta.

Válla fölött a kutatótiszt posztjára pillantott.

-- Spock...

Elhallgatott, körülnézett a hídon, a homlokát ráncolta.

-- Hol van Spock?

Előtte Saavik összerezzent. Válla megereszkedett. Nem fordult a férfi felé.

-- Kiment -- suttogta. -- A... gépházba indult. -- Arcát kezébe temette.

Kirk borzadva meredt rá.

-- Jim! -- McCoy hangja érdesen, idegesen hangzott az interkomból. -- A gépházban vagyok. Gyere le ide! Jim, siess!

Első ízben, mióta üldözni kezdte Khan Singh-et, Jimen jeges rémület söpört végig.

-- Saavik, magáé a hajó!

Rohanva indult a lift felé.

9. fejezet

Jim Kirk dübörgő léptekkel rohant végig hajója folyosóin. Sosem tűntek még ennyire hosszúnak és ridegnek.

Aztán a gépház ajtaja előtt találta magát. Az egész romokban hevert: minden vészjelző fény villogott, szirénák vijjogtak, sebesült emberek nyögtek, miközben orvosok próbálták ellátni őket.

Végül megint lélegzethez jutott.

-- Spock...?

Scott és McCoy, a reaktorkamra törhetetlen üvegfalánál állva, arcukon rémülettel fordultak felé. Rögtön megértette, mi történt, mit tett Spock. Jim keresztültört köztük az ajtó kapcsolópaneljéhez. Scott rántotta el.

-- Nem teheti, uram, a sugárzás szintje...

-- De maghal!

McCoy megragadta a vállát.

-- Már halott, Jim. Már rég halott.

-- Ó, istenem...

Jim a súlyos üveglaphoz préselte az arcát, karjával és kezével árnyékolva a világítás keltette tükröződéseket.

Négykézláb, megpróbálva fölegyenesedni, Mr. Spock az ajtó mellett kuporgott.

-- Spock!

A vulcani alig emelte meg a fejét, mikor meghallotta Jim hangját a vastag falon át. Az interkom felé nyúlt, keze véres volt, remegett.

-- Spock... -- ismételte Jim halkan.

-A hajó...? -- Spock arca rettenetesen megégett, és a hangjából érződő fájdalom hatására Jim legszívesebben fölordított volna kínjában.

-- Kijutott a veszélyből, a Genezis-hullám hatósugarából. Hála neked, Spock.

A vulcani lélegzetért küzdött.

-- Spock, a fenébe, ó, a fenébe...

-- Ne bánkódj. A többség igénye...

-- ...többet nyom a latban, mint a kisebbségé -- suttogta Kirk. De úgy érezte, többé már nem hisz ebben; vagy ha igen, akkor sem érdekli. Most nem.

-- Vagy az egyéné. -- Spocknak sikerült talpra kászálódnia, és vérző kezét az üvegnek nyomta.

Jim hozzáillesztette a magáét, mintha valahogy még megérinthetné a vulcanit az üvegen át, és magára vehetné annak fájdalmát, cserébe erőt adva neki. De nem érhetett hozzá.

-- Ne... bánkódj... -- ismételte Spock. -- Ennek így kellett lennie. Csak én tehettem meg. Logikus volt tehát...

Pokolba a logikáddal, Spock, gondolta Jim. Könnyek futottak végig az arcán. Látása elhomályosult.

-- Én sosem szembesültem még a Kobajasi Maruszituációval -- mondta Spock. Hangja el-elcsuklott; el kellett hallgasson, és mély lélegzetet venni, hogy folytatni tudja. -- Eltöprengtem rajta, vajon hogy reagálnék. Attól tartok... ez... nem túl eredeti megoldás...

-- Spock!

Saavik hangja szólt közbe az interkomból.

-- Kapitány, a Genezis-világ formálódik. Mr. Spock, annyira gyönyörű...

Kirk dühödten esett neki a kapcsolónak, elvágva Saavik hangját. Spock azonban bólintott, szemét lehunyta, és talán kicsit még el is mosolyodott.

-- Jim -- szólt --, régóta a barátod vagyok, és az is maradok örökre. Hálával tartozom neked. Hosszú és eredményes életet...

Kecses ujjai megpörkölt karmokká görbültek; a sugárzás haláltusája lassan felülkerekedett. Elesett.

-- Spock! -- kiáltotta Jim. Öklével verte az üveget. -- Ó, istenem, ne...!

McCoy megpróbálta elráncigálni. Jim rámordult, és hevesen ellökte magától. Az üvegnek dőlt, tudata tagadóan, hitetlenül sikoltozott.

Sokkal később, aznap éjjel, Saavik hadnagy csöndben végigsietett az Enterprise elsötétített folyosóin. Senkivel nem találkozott: a legénységnek csupán néhány tagja maradt szolgálatban, kimerültségével viaskodva.

Amikor elérte a sztáziskamrát, megtorpant, tétovázva, benyisson-e. Aztán mély lélegzetet vett, és belépett a sötét helyiségbe.

Túlságosan sok sztázisládából áradt az a halványkék fény, mely azt jelezte, működik. A tartósítómezők védelmében ott feküdt Peter Preston teste, és a többieké, akik meghaltak ezen az úton, várva, hogy visszajussanak családjukhoz.

Spock kapitány végakarata azonban az volt, hogy ne vigyék haza a Vulcanra, és kívánságát tiszteletben kellett tartani.

Lepecsételt koporsója a helyiség közepén állt. Saavik egyik kezét végigcsúsztatta sima oldalán. Bánata olyan végtelen volt, hogy már sem dühöt, sem sírhatnékot nem érzett.

James Kirk úgy határozott, reggel Spock testét kilövik az űrbe, és gyors esésű pályára állítják a Genezis-világ körül, hogy nyomtalanul szétszóródva hamuvá égjen a légkörben.

Saavik keresztbe tett lábbal leült a sarokba, kezét a térdén nyugtatta, és lehunyta a szemét. Nem tudta volna elmagyarázni senkinek, miért van itt, mert egyetlen ésszerű okát sem látta.

A Pokolkapun, ha valaki meghalt, és éjjel nem őrizték a testét, reggelre eltűnt; vadállatok tépték szét, dögevők csupaszították le csontjait. Ritkán temettek el valakit. Saavik sosem törődött senkivel annyira, hogy mellette maradjon egy egész éjszakán át.

Spock kapitánynak és Peter Prestonnak nem volt szüksége őrre, itt az Enterprise-on nem. De ő csak ezzel az egy gesztussal tiszteleghetett előttük, az előtt a két ember előtt, akik az egész világegyetemben egyedül jelentettek számára valamit.

Maradt hát.

Remélte, Spock hallotta még, mielőtt meghalt. Azt akarta, tudja meg, a Genezis működött, részben, mert tisztelte megalkotóit, akik közül oly sokan elpusztultak védelmében, de főként azért, mert ez azt jelentette, áldozata nem volt hiábavaló. A teremtés rombolással indult, és ha Spock nem teszi meg, amit tett, az Enterprise-t és egész legénységét elnyelte volna e gigászi világégés forgószele. Saavik azt akarta, Spock tudja meg, véget ért a pusztítás, és megkezdődött az alkotás.

Rádöbbent, hogy Kirk admirális félreértette a szándékát. Saavik tetteit azonban legbenső énje diktálta akkor is, miként most. Az admirális véleménye csöppet sem számított.

Könnyek csurogtak le a lány arcán.

Az őrület mégsem csapott le rá. Bánatából hiányzott minden harag. Remélte, hogy egyszer képes lesz majd megérteni, miért. Egyszer.

Teltek az órák, és Saavik szabadjára engedte gondolatait. Visszaemlékezett a bujkálásra, didergésre és éhségre, a reménykedésre, hogy ellophat egy darabka kenyeret, vagy egy eldobott meleg szövetdarabot a vulcani kutatócsoport pokolkapui táborából. Saavik megleste, hogy vitatkoznak hajnalig ingerülten, mégis mindvégig udvariasan a romulánok számkivetettjeinek, és főként a félvér gyermekeknek a sorsáról.

Saavik akkor először alkothatott fogalmat róla, kicsoda-micsoda ő voltaképp. Csupán Spock tette később képessé arra, hogy valami többé váljon.

Amikor a Khan Singh-gel vívott utolsó csata során Saavik rádöbbent, hogy Spock elhagyta a hidat, tudta, mit tervez a férfi, és mi lesz a következménye. Csak egy hajszálon múlt, hogy nem próbálta megakadályozni.

Csupán a férfitól tanult önkontroll tartotta a posztján, ahová kötelessége szólította. Azóta is bánta tettét pontosabban, hogy nem tett semmit. Spock halála mindenkit megrendített, hisz a férfi életében is mindenkire nagy hatást gyakorolt. Valaki másnak, valaki nélkülözhetőbbnek kellett volna föláldoznia magát.

Megállíthatta volna. Bár a férfi összehasonlíthatatlanul nagyobb tapasztalatokkal rendelkezett, ő fiatalabb volt és gyorsabb.

Ha képes lett volna megállítani, vajon futja-e bátorságából arra, hogy átvegye a helyét? Erősen bízott benne, mert ha nem, a hajón most már mindenki halon* lenne, lebomlott volna szubelementáris részecskékké, hogy aztán a Genezis-bolygó alkotórészeként formálódjon újra.

Saavik nem hitt a lélekben, sem a túlvilágban. Több filozófia tanaival is megismerkedett, de egyiket sem fogadta el. Ha egy ember meghal, a dögevők széttépik a testét. Ennyi az egész.

Mégis, ahogy múltak az órák, egyre erősödött az az érzése, hogy Spock öntudata valahol, valamiképp megőrizte létét.

-- Spock -- szólalt meg hangosan --, látja, mi történt? Itt van? Itt van valahol? Egy új világ született; a Genezis-hullám még mindig ott rezeg a köd anyagában, csillagot teremtve, hogy fényt és életet adjon a bolygónak. Hamarosan azonban elenyészik, és a világegyetemben újabb csillagrendszer keletkezik. Egy lesz ez csupán a milliók között, egy a milliárdok között, de ön arra tanított, becsüljem az egyéniséget. Az öné már nincs többé.

Hirtelen kinyitotta a szemét. Egy pillanatra azt hitte, hallott valamit, egy választ...

Saavik megcsóválta a fejét. Az éjszaka különös órái gyakran megtréfálják az embert.

Mr. Sulu lassan ébredezni kezdett, magához tért öntudatlanságából a gyengélkedő halvány, éjszakai világításánál. Feje rémesen hasogatott, úgy érezte, valaki a mellén ül, és a keze is fájt. Megpróbált fölkelni.

Egy pillanattal később dr. Chapel lépett oda hozzá. Visszafektette.

-- Mi történt? -- A hang reszelős károgásként szakadt ki a férfiból. Megköszörülte a torkát. -- Miért...

-- Az oxigén szárítja ki a száját -- mondta dr. Chapel. -- Majd elmúlik. -- Egy poharat nyújtott a férfi felé, hogy belekortyolhasson a vízbe.

-- Nagyon aggódtunk ám magáért -- folytatta. -- De rendbe fog jönni, nyom nélkül kiheveri az egészet.

A férfi megpróbálta kitapintani a fájó pontot mellkasán, de mindkét tenyerét pszeudobőr borította, nem érzett velük semmit. Aztán rájött, mi okozhatja a fájdalmat. Homlokát ráncolta.

-- Újra kellett éleszteni? -- kérdezte. Chapel doktornő bólintott.

-- David Marcus mentette meg az életét.

-- Nem emlékszem...

-- Nem is csodálom. Kis híján agyonütötte az áram. Egy enyhe emlékezetkiesés ilyenkor természetes. Az agya egyébként rendben van.

-- Mi történt Khannal?

-- Meghalt. -- A nő fölállt. -- Aludjon még egy kicsit, Hikaru.

A férfi kinyúlt; keze túl lassan reagált, hogy tiltakozzon, a doktornő mégis megtorpant.

-- Chris -- szólt Sulu --, valami baj van. Mi az? Kérem.

-- Mr. Spock -- felelte a nő nagyon halkan.

-- Spock...! Mi...?

-- Meghalt.

-- Ó, istenem...

Chris Chapel sírni kezdett. Elsietett.

Sulu nem mozdult, megbénította a döbbenet.

Jim Kirk egyedül ült kabinja sötétjében. Már órák óta meg se moccant; gondolatai egyhelyben jártak, egyre kisebb, egyre szorosabb köröket írva le.

Valaki bekopogott.

Nem válaszolt.

Szünet. Aztán ismét fölhangzott a kopogás, most már hangosabban.

-- Mit akar? -- kiáltotta. -- Hagyjon békén!

Az ajtó kinyílt, és a folyosóról áradó derengésben Carol alakja rajzolódott ki. Belépett, és becsukta az ajtót.

-- Nem, Jim -- szólt. -- Nem hagylak magadra. Most nem. -- A férfi elé térdelt, kezét a kezébe vette.

Jim leroskadt; homlokát összefűzött kezükre fektette.

-- Carol, én nem... Egyre azon jár az eszem, biztosan tehettem volna valamit, hogy megakadályozzam... -- Megremegett, és könnyekkel küzdve visszafojtotta lélegzetét.

-- Tudom -- felelte Carol. -- Ó, Jim, tudom. -- Átölelte. Ahogy Jim is átölelte őt, amikor a barátait siratta, úgy ölelte most.

Miután a férfi fáradt, zaklatott álomba merült, a díványra fektette, levette a csizmáit és az ágyáról hozott pokróccal betakargatta. Gyengéden megcsókolta. Aztán, mivel mást már nem tehetett érte, magára hagyta.

Mikor eljött a reggel, Saavik könnyedén fölugrott a sztáziskamra sarkából. Virrasztásában végre megnyugodott, bánata csillapulni kezdett. Utoljára még elbúcsúzott tanítójától és tanulójától, majd elhagyta a helyiséget. Sok kötelesség várt rá, a hajó iránt, és Mr. Spock iránt is.

Az Enterprise legénysége díszegyenruhában gyülekezett nyolc óra nulla-nullakor. Saavik elfoglalta helyét a torpedók vezérlőpultja mellett, és beprogramozta a választott röppályát.

Kirk admirális lépett be utolsónak, Carol Marcus, David Marcus és dr. McCoy társaságában.

A legénység korosabb tagjai, akik legközelebbről ismerték Mr. Spockot, kis csoportba verődtek: Mr. Sulu, Uhura parancsnok, Chapel doktornő, Mr. Csekov és Mr. Scott. Mind az admirálist figyelték, aki fáradtnak és nyúzottnak látszott. Az Enterprise legénysége előtt állt, a fedélzetet bámulva, szótlanul.

Aztán mély lélegzetet vett, kihúzta magát, és szembe fordult velük.

-- Azért gyűltünk itt össze -- szólt --, hogy a Csillagflotta hagyományaihoz híven végső búcsút vegyünk eltávozott társunktól. Emlékezzünk meg róla... -- itt hosszú szünetet tartott -- ...és sirassuk el, hisz értünk áldozta életét. Ő nem gondolta, hogy tette hiábavaló, és immár mi sem kérdőjelezhetjük meg döntését.

Halálával egyidőben új világ született. Nagyon szerette volna látni, de csupán annyi ideig élt, hogy megtudja, létezik.

Kirk admirális mellett dr. McCoy próbálta visszatartani zokogását, de nem sikerült. Egyenesen előre meredt, miközben arca könnyben ázott.

-- Barátomról -- folytatta Kirk -- csak annyit mondhatok, mindazon lelkek közül, melyekkel életemben találkoztam, az övé volt... -- arcról arcra vándorolt tekintete, a régi barátokról az újabbakra és a teljesen ismeretlenekre; észrevette, hogy dr. McCoy sír -- ...a legemberibb.

Kirk admirális hangja megbicsaklott. Szünetet tartott, aztán folytatni próbálta, de nem bírta.

-- Saavik hadnagy -- mondta halkan.

A lány beindította a gondosan kiszámított pályára programozott vezérlőberendezést, és előrelépett.

-- Szeretettel megőrizzük testvérünk, tanítónk emlékét. -- Szavai fölöslegesek, tudta jól. -- Testét ezennel útjára bocsátjuk a végtelen űrbe.

Sulu kapitány kilépett a sorból.

-- Tisztee-legj!

A hajó legénysége szalutált. Mr. Scott játszani kezdett különös hangszerén. Panaszos nyöszörgés töltötte be a csarnokot, egy ideillő gyászhimnusz melódiái.

Spock koporsóját berakták a kilövőkamrába. Az ajtó zümmögve bezárult, és az élesítő retesz is bekattant.

Saavik odabólintott a torpedókezelőnek. Az kilőtte a rakétát.

A begyulladó üzemanyag átható dübörgése végigvisszhangzott a csarnokon. A dudaszó elhallgatott. Kísérteties, néma csend telepedett a helyiségre. A legénység figyelte, ahogy a torpedó elsuhan az ezüstöskéken csillogó új világ felé, egyre zsugorodik, és végül eltűnik.

Sulu várt még, majd így szólt:

-- Vii-gyázz!

Saavik és a többiek visszatértek vigyázzállásba.

-- Hadnagy -- szólalt meg az admirális.

-- Igen, uram.

-- Ön lép szolgálatba -- folytatta a férfi. -- Számítsa ki a pályát az Alfa Ceti V felé, hogy fölszedjük a Reliant túlélőit!

-- Igenis, uram.

-- Én a kabinomban leszek. De hacsak nem nagyon komoly a helyzet...

-- Megértettem, uram.

-- Vezényeljen oszoljt.

Elindult kifelé. Carolra nézett, de nem tudta elmondani neki, amit akart -- itt nem, most nem; látta, hogy David is őt figyeli. A fiatalember megindult felé.

Jim Kirk sarkon fordult, és kiment.

Saavik oszoljt vezényelt, aztán még egyszer, utoljára az új világra pillantott.

-- Hadnagy...

Megfordult. David Marcus lemaradt a többiektől, és rá várt.

-- Igen, dr. Marcus?

-- Nem hagyhatnánk el végre a formaságokat? Az én nevem David. Szólíthatom Saaviknak?

-- Ha akarja.

-- El szeretném mondani, mennyire sajnálom Mr. Spockot.

-- Én is sajnálom -- válaszolta a lány.

-Mikor a napokban elbeszélgettünk... éreztem, milyen sokat jelent ő magának. Sajnálom, hogy amit mondtam, sértően hangzott. Nem annak szántam. Sem őt sem magát nem akartam megbántani.

-- Tudom -- mondta a lány. -- Én is modortalanul viselkedtem, bocsássa meg. A Csillagflotta csak bánatot és tragédiát hozott az életébe...

David is az új bolygóra pillantott, melyet az Űrlaboratóriumon barátaival együtt tervezett.

-- Igen -- szólt aztán halkan. -- Hiányoznak mind, nagyon. Borzasztó nagy kár értük...

-Az önök életben maradásáért áldozták föl magukat, ahogy Spock miértünk. Amikor átestem a Kobajasi Maruteszten... -- szünetet tartott, hogy lássa, David emlékszik-e még beszélgetésükre a Regulus I-en. A fiú bólintott. ...Kirk admirális azt mondta, legalább olyan fontos, hogyan viszonyulunk a halálhoz, mint az élethez.

David elgondolkodva nézett maga elé, aztán James Kirk után pillantott, de az admirális persze már régen nem volt sehol.

-- Most már elhiszi, hogy az apja? -- kérdezte Saavik. A fiú megdöbbent.

-- Nem. Talán. Nem tudom. Saavik elmosolyodott.

-- Azt hiszem, van bennünk közös vonás, David. Emlékszik még, mit mondott neki?

-- Mikor?

-- Amikor megpróbálta megölni. Ha emlékezetem nem csal, „rohadt fattyúnak" nevezte.

-- Azt hiszem, így volt. És?

-- Tudtommal ő egyáltalán nem fattyú. Én viszont igen. És ha Kirk admirális valóban az apja, akkor a meghatározás hagyományos értelmében önre is vonatkozik.

A fiú egy pillanatig csak bámulta, aztán fölnevetett.

-- Hát, ezt most jól megkaptam.

Gyorsan kinyúlt, és megérintette a lány kezét.

-- Igazán szeretnék még beszélgetni magával -- szólt hirtelen --, de előbb van még egy kis elintéznivalóm.

-- Nekem is vissza kell mennem a hídra -- mondta Saavik. -- Szolgálatban vagyok.

-- Később valamikor meghívhatom egy csésze kávéra? -Az nehéz lenne: az Enterprise-on semmiért nem

kell fizetni.

-- Bocsánat. Ezt csak amolyan viccnek szántam.

-- Ó -- mondta Saavik, de nem értett semmit.

-- Úgy értettem, együtt tölthetnénk egy kis időt? Már ha majd épp ráér.

-- Részemről rendben -- felelte Saavik, meglepődve saját válaszán, és visszaemlékezve, mit is mondott neki Mr. Spock a saját választásairól.

-- Remek. Akkor viszlát:

A fiú elsietett a folyosón, és Saavik is visszaindult a hídra.

Az admirális becsukta maga mögött kabinja ajtaját, aztán nekitámaszkodott, kétségbeesett hálát érezve, amiért végre befejeződött a ceremónia. Eltöprengett, vajon mit gondolna erről Spock: a szertartásról, a beszédekről... Semmi kétség, azt mondaná, nem logikus.

Jim Kirk szétnyitotta zubbonyát, levette, aztán dühösen a kabin sarkába hajította. Lekapott egy üveg brandyt a polcról, és kitöltött magának egy pohárral. Egy darabig bámulta a borostyánszínű italt, aztán ellökte magától.

Túl sok kísértet lengte körül, nem akarta még közelebb csábítani őket azzal, hogy az alkohollal még tovább csökkenti ellenállását. Ledobta magát a díványra. A pokróc, amellyel Carol az éjjel betakarta, csomóba gyűrve hevert a padlón.

Megérezte a régi papír kellemes, dohos szagát. Próbált nem figyelni rá, de nem ment, így fölvette a Spocktól kapott könyvet. Nehéz volt, súlyosan húzta le a kezét, a bőrkötés kissé megkopott, és a lapok széle is durván reszelősnek hatott. Jim hagyta, hogy kinyíljon. A szöveg összefolyt a szeme előtt.

Zsebébe kotort a szemüvegéért. Mikor végre megtalálta, látta, az egyik lencséje összetört. Jim a pókhálószerűen szétfutó repedéseket bámulta.

-- Az ördögbe! -- mondta. -- Az ördögbe... -- Nagyon óvatosan az asztalra fektette a könyvet; a szemüveget, félig összehajtva a tetejére rakta.

Eltakarta a szemét.

Megszólalt az ajtócsengő. Először nem mozdult, aztán mégis fölült, kezével az arcát dörgölte, és megköszörülte a torkát.

-- Igen -- szólt. -- Szabad.

Az ajtó kinyílt. David Marcus lépett be, és az ajtó becsukódott mögötte. Jim fölállt, de nem tudta, hova induljon.

-- Nézze, én nem akarok magára törni... -- kezdte David.

-- Öö, nem, semmi baj, csak épp már a hídon kellene lennem.

David hagyta, hogy elmenjen mellette, majd, mielőtt Jim elérte volna az ajtót, utánaszólt.

-- Előlem menekül?

Jim megállt, és ismét szembefordult Daviddel.

-- Igen -- mondta. -- Azt hiszem, igen. -- Intett a fiúnak, hogy üljön le. David a díványra telepedett, Jim pedig arra fordította a székét. Egy darabig kényelmetlenül méregették egymást.

-- Kérsz egy italt? -- kérdezte Jim.

David a gazdátlan brandys pohárra nézett az asztalon; Kirk rádöbbent, milyen furcsán festhet.

-- Nem -- felelte David. -- De azért köszönöm.

Jim azon törte a fejét, miről társaloghatna ezzel az idegennel.

-- Nem egészen olyan vagyok, amire számított, ugye? -- kérdezte David.

-- Nem számítottam semmire -- válaszolta Jim szomorúan.

David megeresztett egy kissé gonosz, zavart vigyort.

-- Akkor ezzel már ketten vagyunk. -- Lehervadt a mosolya. -- Jól van?

-- Hogy éned?

-- Saavik hadnagynak igaza volt... Maga még sosem szembesült a halállal.

-- Így még soha -- ismerte be Jim határozatlanul. -- Sosem szembesültem vele... mindig kijátszottam. Büszke voltam a trükkjeimre, és még kitüntetést is kaptam a leleményességemért. -- Egyik kezével megdörgölte a szemét. -- Semmit nem tudok -- mondta aztán.

- Saaviknak azt mondta, legalább olyan fontos, hogy viszonyulunk a halálhoz, mint az élethez.

Jim a homlokát ráncolta.

-- Honnan tudod ezt?

-- Ő mesélte el.

-- Ezek csak szavak.

-- De talán figyelnie kéne rájuk.

-- Megpróbáltam, David.

-- En is. Akik az Űrlaboratóriumon meghaltak, a barátaim voltak.

-- Tudom -- felelte Jim. -- David, én igazán sajnálom. Ismét közéjük kúszott az a kényelmetlen csönd. David fölállt.

-- Szeretnék elnézést kérni -- mondta. -- Rosszul ítéltem meg önt. Tegnap pedig, amikor köszönetet akart mondani... -- Zavartan vállat vont. -- Sajnálom.

-- Nem -- mondta Jim. -- Teljesen igazad volt. Büszkének lenni valakire azt jelenti, hogy kisajátítjuk az illető minden tettét. Nincs jogom bármiért is büszkének lennem rád.

Ő is fölállt, mert úgy látta, David indulni készül.

-- De talán nekem sem kellett volna... -A fiú elhallgatott. Aztán nagyon gyorsan így szólt: -- Igazából azért jöttem ide, hogy megmondjam, én büszke vagyok... büszke, hogy a maga fia lehetek.

Jim túlságosan megrémült, nem tudta, mit feleljen. David vállat vont, és az ajtó felé indult. -David... A fiú hirtelen megpördült.

-- Mi van? -- kérdezett vissza élesen.

Jim megragadta, és magához szorította. Egy pillanattal később David is viszonozta az ölelését.

Utóhang

Az Enterprise hídján Saavík hadnagy ellenőrizte a pályaprogramot, és fölkészült a térváltásra. A kilátóernyőn a Genezis-világ lassan zsugorodott mögöttük. Dr. McCoy és Marcus doktornő a látványban gyönyörködtek, és halkan társalogtak. Saavik igyekezett úgy összpontosítani figyelmét, hogy ne hallja, miről beszélnek. Az admirális volt a téma, és nyilvánvalónak tűnt, hogy maguk közt akarják megtárgyalni.

A lift ajtaja kinyílt. Saavik megfordult a kapitányi székben, és hátrapillantott. Fölállt.

-- Admirális a hídon!

-- Pihenj -- vágta rá Jim Kirk gyorsan. David Marcus lépett ki utána a liftből.

Dr. McCoy és Carol Marcus egymásra néztek, a doktor fölvonta egyik szemöldökét, és Carol egy pillanatra rámosolygott.

-- Hello, Öreg -- mondta Kirk. -- Szia, Carol... Megfogta az asszony kezét, és finoman megszorította.

-- Pályán vagyunk az Alfa Ceti felé, admirális -- szólt Saavik. -- Minden rendben.

-- Jó. -- Kirk leült. -- Hadnagy, azt hiszem ismeri már a... a fiamat.

-- Igen, uram. -- A lány elkapta David pillantását. A fiú kissé elvörösödött; meglepetésére ő maga is.

-- Körbevezetné a hídon, kérem?

-- Természetesen, uram. -- Fölkísérte Davidet a fölső szintre. Amikor odaértek a kutatótiszt posztjához, a lány halkan, komoly arcot vágva megszólalt: -- Úgy látom, végül mégiscsak fattyúnak bizonyult.

James Kirk meghallotta, és döbbenten meredt rá.

-- Ez csak... egy kis tréfa volt -- mondta Saavik.

-- Magántermészetű -- tette hozzá David. -- És a jelszó: „rohadt".

Saavik elmosolyodott; David nevetett. Jim Kirk is mosolygott, ha kissé értetlenül is. McCoy a kapitányi szék felé hajolt, a kilátóernyőt bámulva.

-- Ezt nézd meg -- szólt. -- Hihetetlen. Önről fogják elnevezni, dr. Marcus?

-- Ha lesz beleszólásom, nem -- felelte az asszony. Mi fogjuk elnevezni. A barátaink után.

Jimnek eszébe jutott a könyv, amit Spock adott neki. Visszaemlékezett az utolsó sorra: „Amit most teszek, az sokkal, sokkal jobb, mint bármi, amit eddig tettem -- sokkal, sokkal jobban nyugszom majd ott, ahová most indulok, mint bármikor is nyugodtam." Nem tudta elképzelni, hogy Spock örökké kutató szelleme nyugalomra leljen.

Carol a kezére tette a kezét.

-- Jim...?

-- Csak eszembe jutott valami... Valami, amit Spock próbált nekem elmondani a születésnapomon.

-- Jim, jól vagy? -- kérdezte McCoy. -- Hogy érzed magad?

-- Úgy érzem... -- egy pillanatra elgondolkodott. A bánat még sokáig elkíséri, de maradtak benne azért szép emlékek is. -- Úgy érzem, fiatal vagyok, doktor, akár hiszed, akár nem. Újjászülettem. Fiatal vagyok, mint Carol új világa.

Hátrapillantott Saavik hadnagyra és Davidre.

-- Programozza be a pályát, hadnagy: „A második csillagnál jobbra, aztán egyenesen előre, reggelig." [Utalás J.M. Barrie: Peter Pan című meséjére]

Már készült, hogy elmagyarázza, ez is egy kis tréfa volt, de a lány meglepte.

-- Igenis, uram. -- Saavik, úgy tűnt, egy csöppet sem jött zavarba. Átkapcsolta a kilátóernyőt: az előttük elterülő sűrű csillagtér jelent meg rajta. -- Hármas sebességfokozat, kormányos!

-- Hármas fokozat, igenis.

Az Enterprise előrelódult a távoli csillagok felé.

Szerzőnkről

Vonda Neel Mclntyre amerikai írónő 1948-ban született. Végzettsége szerint genetikus. A sci-fi írás alapjait a neves Clarion Műhelyben sajátította el. Első elbeszélése ennek antológiájában jelent is meg. A nagyközönség és a szakma igazán 1973-ban figyelt föl rá, amikor Köd, Fű és Homok című novellája elnyerte a Nebula-díjat. Ennek kibővítésével született meg öt évvel később az Álomkígyó című regény, mely újabb Nebulát és egy Hugót is hozott számára. A nyolcvanas évek elején került be a Star Trek bűvkörébe. Ennek első eredménye a magyarul is olvasható Az Enterprise elindul volt, amit még négy további kötet követett. A következő évtizedben visszatért az önálló munkákhoz, melyek sorát a tavaly megjelent A Hold és a Nap, egy alternatív-történelem trilógia több díjra is jelölt első része koronázta meg.


A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Vonda N. Mclntyre
Star Trek -- The Wrath of Khan
POCKET BOOKS, a division of
Simon & Schuster Inc.
Fordította: Németh Attila
Hungarian translation © 1998 Németh Attila
ISBN 963 85875 l 2
ISSN 1219-9036
N & N Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó: Németh Attila
Szerkesztő: Csathó Gizella
Tördelés: Szegedi Gábor
Fedél: Szigeti Sándor
Nyomta: Vasas Szakszervezet Nyomdája
Felelős vezető: dr. Sarudi Ferencné