Freddy Heflin újra a régi akart lenni.
Éjszakánként néha lehajtott a Hudson folyóhoz, és nézte a várost, ahol nem lehetett rendőr. Egyszer fiatalon itt üldögélt, a folyó New Jersey-i partján, és arról álmodozott, hogy ha felnő, zsaru lesz. És most oly sok elvesztegetett év után, megcsömörlötten, újra itt ült a sötétben. Magában volt, felette a George Washington híd fényei távoli csillagképként ragyogtak. A csillogó kék fények elérhetetlenek voltak a számára, akár a város, melyhez vezettek. Csodás operadallamok zengtek a fejében, és nézte a várost, a nagyvárost, ami eltaszította magától. Talán sírt is. Ezelőtt gyakran megtörtént vele. Akkor a sóvárgás és a vágy könnyei voltak. Most a csalódottságé. Az egész élet egy nagy csalódás, öreg! Időnként eszébe jutott az éjszaka, mikor sráckorában lejött ide, leült a híd alá, és elképzelte a folyó túloldalán rá váró jövőt. Egy arany rendőrjelvény várt rá New York Cityben. És miközben álmodozott, a vízbe csapódott az a zöld autó, és végleg megváltoztatta a sorsát. Freddy felugrott. Tizenkilenc éves volt újra, tele erővel és naivitással. Egy igazi fiatal hős! Látta az autóból feltörő buborékokat, ugrott és alámerült. Bármikor látja a buborékokat, alámerül. Minden egyes éjszaka. Minden egyes buboréknál. Az emlék soha nem változik. Ahogyan a valóság sem. Nem változtathatsz azon, amit megtettél. Akárhányszor lejöhet ide a folyópartra, nézheti a túloldali nagyvárost, New Yorkot, de attól még az marad, aki lett, mert megtette, amit tett.
Egyszer, amikor szükség volt rá, Freddy Heflin azt tette, amit tennie kellett. Talán tönkretette vele az életét, de férfivá ért közben. Talán ezért merült újra meg újra a buborékok közé. Mert akkor igazi hős volt. Megmentettem valaki életét, és elvesztettem a magamét, gondolta Freddy. Össze tudom-e szedni magam valaha is, képes leszek-e még egyszer az életben valami bátor és nemes tettre?
Freddy Heflin, a New Jersey-beli Garrison város negyvenkét éves seriffje beindította járőrkocsiját. Aztán tolatásba tette a váltót, meghátrált a kérdés és a feltörő emlékek elől.
A bárnak már a falai is régen átitatódtak a lappangó gyűlölet és a cinkosság szagával. New Jersey államot, a Garden State-et, azaz Kertországot, ahogy a rendszámokon becézték, sokan zsíros, visszataszító foltnak látják az Egyesült Államok testén. De az itt élő emberek nagy része tudja, hogy rosszabb is lehetne. Olyan, mint mondjuk a Város. Ezek az emberek örültek, hogy nem New York-iak. Ők csak azért utaztak be néha, hogy megnézzenek egy Broadway-darabot, vagy be se autóztak, hanem mobilon betelefonáltak valami menő New York-i rádiós talk show-ba. Az ő otthonuk a sikerről szólt. A Garden State-ben az emberre nem nehezedik olyan rohadt nyomás. A legtöbb krimóban, ha egy sráctól elkérik a bejáratnál az igazolványát, és New Jerseyben kiadottat mutat fel, felkészülnek a zűrre.
A Négy Ász kocsma zsarubár volt egy külvárosi zsarutelepen. Vagyis alapvetően fehér hely. Na persze egy-egy fekete, latin vagy ázsiai pofa is beugorhatott, amennyiben az ajtóban felmutatta a jelvényét vagy rendőrigazolványát. Bizony, a derék zsaruk meglehetősen rasszisták voltak -- évek óta a fekete polgármester képe volt a célpont a darttáblán --, de elég volt annyi, hogy valaki kékben járjon, karján a New York-i rendőrség címerével, s itt feketén is ász lehetett.
Többé senki sem lőhette be magát nyíltan a kocsmában. Oké, egy-egy ifjú hölgy felszívott egy kis port, vagy egy srác újságpapírból sodort egy cigit magának valami lopott gandzsából a parkolóban, a Ferry Plaza előtt, de a Négy Ász nem olyan hely volt, amely okot adott volna a Belső Elhárításnak a szaglálódásra. A Négy Ász nem olyasfajta zsarukocsma volt, mint azok, amelyek néhány éve az újságokból lettek hírhedtek Kelet-New Yorkban és Dél-Bronxban. Ahol a zsaruk a rajtaütések után találkoztak, hogy osztozzanak a fenyőfa bárpultra kipakolt narkón meg a készpénzen. Ahol a brooklyni crackhullám csúcspontján a rend belőtt őrei a plafonba lődöztek, és sorba álltak a biliárdasztalra fektetett kurvák előtt. Aztán közbelépett a Belső Elhárítás. Harlemben a „patkányfogók” saját kocsmát nyitottak, persze előtte jól bemikrofonozták és telerakták rejtett kamerákkal. Fél évvel az Utolsó Riasztás akció beindítása után -- a főkapitány utólag ezt a nevet adta a műveletnek a helyi zsaruk a kocsmában már nagyban kereskedtek a lopott drogokkal és fegyverekkel, és hat kurvát is futtattak a krimóban. A törzsvendégek azóta mind szövetségi börtönökben ülnek, igazolványukat bevonta a hatóság. A Brooklyn hetvenötös és a Harlem harmincas körzet botránya után az egyenruhások agyában meg sem fordult, hogy ilyen nyíltan megszegjék a törvényeket. Persze előfordulhat, hogy a Négy Ászban lógó zsaruk némelyike is megszabadít néhány dollártól egy-egy holttestet, vagy átveri a raktárost, amikor pisztolyt, kábszert vagy készpénzt vételez, de egyikük sem azért lépett a testületbe, hogy bűnöző legyen. És ez, a munkához való hozzáállás volt az igazi különbség. Ezek az emberek a stiklik ellenére is úgy látták magukat, hogy ők a jófiúk. Az itt összegyűltek számára egyetlen, még a lopásnál is nagyobb bűn létezett: beköpni a társat, még akkor is, ha az bőven rászolgált.
A Négy Ász nyirkos, homályos helyiség volt, a falakon a New York Post és a Daily News bekeretezett cikkei zsarukról, akik a New York-i rendőrség hőseiként éltek, és sokszor haltak. A cikkek többnyire a folyó túloldalán vívott háborúkról tudósítottak. Az egyik arról a fiúról szólt, aki az
FBI-ügynököket megelőzve kapta el a Grand Central Stationben bombát robbantó terroristákat; egy másik két fehér járőrnek állított emléket, akiket a Fekete Felszabadítási Hadsereg tagjai lőttek le a Queens Streeten. Aztán volt tudósítás a brooklyni zsaruról, aki inkább öngyilkos lett, de nem köpött a társai ellen, és arról az FBI-ügynökről, aki információkat szivárogtatott ki a gengsztereknek. A cikkek főcímei mintha csak a rendőrök életének címszavai lettek volna: „Öngyilkosság”, „Felmentés”, „Lelőtt rendőr”, „Rendőrgyilkos”, „Hamis vád”, „Elítélték”, „Megerőszakolták”, „Lefejezték”, „Megmentették”, „Megkínozták”.
Még a flipper is a zsarulétet dicsőítette. Lethal Weapon II - Halálos fegyver II. volt, csupa villogó vörös fény és vijjogó sziréna. Az itteniek számára csak egy fajzat volt az áruló patkánynál is undorítóbb: a tűzoltó. A középpontban lévő újságkivágás nem is saját magukkal foglalkozott: „Letartóztatott tűzoltók", hirdette diadalmasan. A Daily News alcíme meg is magyarázta: „Kirabolták a halottakat". A férfivécé fölött az IGAZI FÉRFIAK felirat díszelgett, vele szemben a női mosdón a LEGBÁTRABBAK OTTHONA. A Négy Ászban többnyire a mellékhelyiségi humor dominált.
A füstös bár a maga pattogó, ezüstre fújt radiátoraival, kék-fehér csempés padlójával és billegős faasztalaival, az asztalokon üres szalvétatartókkal és a PDA, a Járőrszövetség matricáival olyan hely volt, ahol keményen ittak, hamar felszívták magukat, és könnyen osztották az áldást. Talán a túléléshez kell, de a világon minden nagyváros minden rendőrségénél kialakul a „mi és ők" mentalitás, és a Négy Ász a „mi helyünk" volt, ahol a darttábla fölött utcatábla függött: ÉBERSÉG UTCA. A Négy Ász egyetlen törzsvendége sem emlékezett olyan esetre, hogy „őközülük” valaki is kibírt volna egy éjszakát a krimóban. Fordult elő bunyó is, de soha semmi komoly. Az első esték egyikén, amikor a tranzit-, más néven metrózsaruk lecserélték a harmincnyolcas kaliberű Smith & Wesson speciáljaikat a tizenöt lövetű Glock kilencesekre, és kinn a parkolóban ketten palackokra lődöztek, odabenn, dühében senki nem ragadott fegyvert. Egy mazsola pisztolya egyszer véletlenül elsült, miközben a pofa éppen könnyített magán, de a szerencsétlen nem sokra rá ki is lépett a rendőrségtől, és a tűzoltóságnál dolgozott tovább. De az biztos, hogy attól fogva a Négy Ász mosdójába nem tette be többé a lábát. Ha ezek után bárkinek is kétségei lennének, hogy a zsarubár civilizált hely, elég egy korsó sört rendelnie. Itt, a New Jersey-beli Garrisonban még mindig üvegkorsóban adják a sört. Civilizált zsaruvárosban vagyunk, vagy nem?
*
Garrison városa, a PDA, a Járőrszövetség nagy találmánya nem is lett volna szabad, hogy létezzen. A New York Cityben szolgáló zsaruk csak New York államban lakhatnak, és csak itt van joguk fegyvert hordani. Így aztán néhányan egész távoli megyékben éltek az államon belül, Suffolkban vagy Orange-ban. Egyszer egy New York városi zsaruról -- egy telivérió rajongóról -- kiderült, hogy Saratogában lakik, jó ötórányira Staten Island körzetétől. A törvény a városban dolgozók közül csak a tranzitzsaruknak engedte meg, hogy New Jersey-ben lakjanak. Az ő munkaadójuk a városi közlekedési vállalat volt, melyet New York-i, New Jersey-i és connecticuti politikusok irányítottak. Így aztán, azok a tranzitzsaruk voltak az elsők, akik átköltöztek a George Washington híd New Jersey-i oldalára. Akadtak olyanok, akik Tranzitzsaruként kezdték, és később áthelyezték őket a New York-i rendőrséghez. Őket egészen addig ideiglenes státusban alkalmazták, amíg el nem adták a házaikat. Aztán a PDA egyik vezetője, egy Dennis Hardy nevű szenvedélyes szerencsejátékos, akit hivatali időben körzete helyett csak az Atlantic City-beli Claridge Hotelben volt érdemes keresni, hírét vette a garrisoni zsarukocsmának. Hardy az elsők között szerzett tudomást arról is, hogy a város a New York-i rendőrség kötelékébe akarja olvasztani a Tranzitrendőrséget is. Gyorsan áthelyeztetett az NYPD, a városi rendőrség legjobb, legokosabb fiataljai közül néhányat a Tranzithoz. Sokan éltek közülük az alkalommal, és házat vettek New Jerseyben, még mielőtt a Tranzitot beolvasztották volna a New York-i rendőrségbe. Aztán amikor a két rendőrségből egy lett, Hardy rávette a Várost, hogy támogassa a garrisoni letelepülőket. Sikerült elérnie, hogy Garrisonra ne legyen érvényes a törvény, sőt még azt is kiharcolta, hogy New Jerseyben is érvényes legyen a fegyvertartási engedélyük. Az biztos, hogy még egy ilyen lehetőség nem lesz! Azután, hogy a rendőrségek a kilencvenes évek közepén egyesültek, nem alakulhat ki még egy Garrison, de mit bánták azok, akik már itt laktak! Mint majom a farkának, úgy örültek a döntésnek, amely lehetővé tette, hogy New York-i zsaruként a Hudson másik partján élhessenek, ott, ahol a Négy Ász van. Aznap még táblát is állítottak a város határában: HA AZ NYPD-nél DOLGOZOL, ITT OTTHONRA LELSZ. A Post és a News imádta a sztorit, csaknem annyira, mint azét a New Jersey-i rendőrét, aki a nemét megváltoztató műtét után rendőrnőként járőrözött tovább. Aki nem hiszi, járjon utána. A bekeretezett cikk egy használaton kívüli köpőcsésze fölött lógott a Négy Ász kocsmában.
Freddy Heflin megint zsarut játszott. A Négy Ászban a bárpult melletti flipper fölé hajolt. Freddy volt a környék legjobb flipperjátékosa. A gép is megmondta. Az ő rekorderedménye villogott a kijelzőn, bármilyen napszak volt is. És a bár mindig nyitva állt. A milliók feletti pontokat a gép oldalához ragasztott csíkok hirdették. A legmagasabb pontszámokkal Freddy, Garrison seriffje büszkélkedhetett.
Freddy most is tompára itta magát. A gép fölé hajolt, szemhéja félig lecsukódott. A válla akkor is csapott volt, amikor nem a műanyag flipperekkel bajlódott. Kit érdekel, zubbonyban úgysem látszik! Hasa a derékszíjára lógott, de inkább löttyedt volt, nem született kövér. Valaha feszes és izmos lehetett. Vagy egymillió flippermenet előtt. Úgy tíz kiló felesleg lehetett rajta.
-- Ma éjszaka meglesz -- mormolta Freddy. -- Ma éjszaka nem állítasz meg.
Az egyik szomszédos asztal felé kezdett fülelni, mint süket vadász a lesen. Azok ott alig törődtek vele. Freddy nem volt igazi zsaru a szemükben... nem New York-i zsernyák. És bár New Jerseyben a legtöbb seriffnek meg kellett nyernie egy megyei választást, hogy elnyerje a pozíciót, Garrisonban, ami maga is önálló megyének számított, nem így történt. Heflin egyik PDA-s barátjától kapta a munkát. A seriff rendszerint nett, barna-fehér egyenruhát viselt, egyik karján az amerikai zászlóval, a másikon Garrison címerével, de ma fakó, kockás ing volt rajta.
De mégis ő viselte a seriffjelvényt. Freddy Heflin volt az egyetlen seriff az államban, aki választás nélkül kapta a címet, így aztán senki sem törődött vele. Nézte az asztalt, ahol a nagyszájú, vörös hajú, harmincnyolc körüli Berta Combs iszogatott. Vonzó nő volt a maga módján. Freddy ismerte a pasast is, akivel a nő beszélgetett. Jellegzetes szókincsükből, tartásukból, egész „Velem jobb, ha nem kezdesz" stílusukból sütött a rendőr. Nincs az a civil ruha, amivel álcázhatták volna a foglalkozásukat.
-- Úgy tíz-tizenháromszor lőttem a levegőbe mesélte éppen Berta. Kíváncsi lett, hogy Freddy miért figyeli, mert jó öt évvel túl volt azon a koron, hogy ilyen késő este vonzónak érezze magát. De a zűrt meg a bombaalkatrészeket félszobányi távolságból is kiszagolja. Az idegeire ment, hogy Freddy bámulja, de azért folytatta. -- Tehát ott voltam... és ott volt az az örmény fickó, a másik oldalról. Mondta a nőnek, halott vagy -- vagyis hogy reggelre halott leszel... Majd tüzelt, és elment.
A nő mellett ülő zsaru, a negyven év körüli Gary Figs törzsvendég volt a Négy Ászban. Berta nemileg nem túlzottan izgatta, különösen nem ilyen késői órában.
-- Aha -- morogta.
-- Szóval otthagyta azt a dobozt a nő lakásán. Kijönnek a tűzszerészek, és ott helyben megröntgenezzük. Az égvilágon semmit sem láttam. Fogtam magam, vágtam bele egy kis lyukat... És ott volt valami...
A nő az italáért nyúlt. Freddy leplezetlenül meredt rá, a golyót addig a flipperen tartotta.
-- Egy csomó fehér pehely meg valami rózsaszín. Gőzöm sem volt, mi a fene lehet. Aztán hirtelen rájöttem, hogy egy nyelvet látok.
-- Gusztustalan -- szólt Figs.
-- A pasas egy kecske fejét tette bele.
Figs már hallott és látott rosszabbat is. Mégis úgy tett, mint akit valamennyire érdekel a sztori. Freddy pedig teljesen abbahagyta a játékot, Bertát figyelte. Természetesen áhítattal. Figs felvett egy NYPD-s ruhazsákot a mesélő melletti székről. Egyik kezével megtapogatta a tartalmát, majd nagyképű szónoklatba kezdett. Figs soha nem unt bele, hogy önmagát hallgassa, saját körzetében néha szolgálat előtt felolvasott társainak néhány sort Cal Thomastól és G. Gordon Liddytől. Persze a legtöbbjük ügyet sem vetett rá, a sportrovatot olvasták. Nem akármi egy szobányi Ranger-rajongóval politikai ideológiákról vitatkozni. És volt már egynéhány verekedés amiatt, hogy felfegyverzett softballcsapatként emlegette a társait.
-- Mindez a huszadik század végén -- mondta Figs. -- H. G. Wells forogna a sírjában a gondolattól, hogy egy új évszázad kezdetén néhány iráni...
-- Örmény -- javította ki Berta.
Figs behúzta táskáján a cipzárt, és letette a széke mellé.
-- ...vagyis, néhány örmény -- folytatta -- egy kecskefejet tesz annak a nőnek az ajtajába, akit szeret.
-- Primitív civilizációból való... -- igyekezett Berta. De Figs rendőr már nem a kultúrákon rágódott.
-- Mindannyian primitívek vagyunk. A gépeink modernek, de az elménk, Berta, az elménk primitív.
Egy dögös, bögyös nő jött ki a női mosdóból. Kubai, kokainnal belőve. Szipogott, s ujjával megtörölte az orrát. Szexi teste volt, de kifejezéstelen tekintete. Jobb bicepszén egy tetovált skorpió. Semmivel sem különbözött azoktól, akiket Berta Combs a Pokol Konyhájában tartóztatott le, amikor még a dél-manhattani bűnügyieknél szolgált. Berta legnagyobb megdöbbenésére Figs a nevén szólította ezt a lotyót, sőt odahívta az asztalukhoz. Berta felsóhajtott. Azért is hagyta ott a bűnügyieket, és lépett át a tűzszerészekhez, mert elege volt az ilyen nőkből.
-- Haza akarok menni -- súgta Figsnek Monica, a tetovált nő. -- Úgyis hozzád megyünk, és még vissza kell jöjjek a városba...
Megszólalt Figs csipogója. A férfi felemelte, elolvasta a kijelzőt. Berta észrevette, hogy Freddy egyenesen rámered, figyeli.
-- Pardon -- szólt Freddynek. -- Valami gond van? -- folytatta, és aztán jó hangosan megismételte. Valami gond van?
Freddy megértette, hogy törődjön a saját dolgával. A flippergolyó leesett. Freddy a zsebébe nyúlt egy újabb negyeddollárosért, de hiába. Látszott, hogy legszívesebben belefejelne az üvegtetejű gépbe.
-- Izé, sajnálom -- szólt Freddy.
Figs előrehajolt és legyintett. A feszültség oldódni kezdett.
-- Nyugi, Berta -- mondta Figs. -- Freddy jó gyerek. Mellesleg pedig csak az egyik fülére hall.
Elköszöntek. Figs felállt, s a telefonhoz lépett. Freddy részegen dülöngélve, zavartan a bárhoz támolygott. Megállt Figs mellett. Monica a wurlitzer CD-lemezei között válogatott, Berta rágyújtott, a füstön keresztül Freddyt figyelte.
-- Csendes az éjszaka, mi, Freddy?
-- Mind az agglegénypartin vannak -- szólt Freddy. -- Túl a folyón.
Figs levette a kagylót, és belefütyörészett a telefonba, amíg várta, hogy a hívott szám felvegye.
-- Ja. Tralla-la. -- Majd a telefonba: -- Nem. Nem. Várok.
-- Mi az, Freddy? Te is ünnepelsz?
Freddy csendben, kábán állt. A csaposnő, Delores tűnt fel a konyhából. Elvette az üres korsót a serifftől, és észrevette az egydollárost a kezében.
-- Ne nézz rám -- szólt Delores. -- A pénztár már bezárt, és épp most dobtam be a maradék apróm abba a rohadék parkolóórába. -- Freddy elindult kifelé, és Delores odasúgta Figsnek: -- Születésnapja van. Kellenek neki a negyeddollárosok. Hogy csúcsot döntsön.
-- Tényleg? -- mondta Figs. -- Boldog születésnapot, Freddy. Nézzük, mim van. -- Talált néhány érmét. -- Na és hol van az új csajod? Az új kis helyettesed, a Wendy, vagy ki?
-- Cindy. Az anyjánál -- felelte Freddy. -- Tudod, nem akartam én nagy dolgokat. A parti New Yorkban, aztán a tízéves buli itt.
Figs beszélni kezdett a telefonba, kezét tenyérrel kifelé Freddy felé tartotta. Nem akarta, hogy félbeszakítsa. Freddy hunyorgott, majd kicsoszogott az ajtón negyeddollárosokat felhajtani. Megpillantotta a parkolóórát, és elmosolyodott. Részeg mámorában Cool Hand Luke-nak tekintette magát. Csakhogy Paul Newmannel ellentétben Freddy Heflin seriffnek kulcsa volt az órához. Előhúzott egy hatalmas kulcscsomót, és kinyitotta a perselyt. Negyeddollárosok hulltak a kezébe s csupasz lábujjaira. Mint valami szerencsétlen narkós kuporodott le, hogy összeszedegesse a kiömlött kincseket.
Gary Figs utánament az épület elé.
-- Csupán kétfajta ember él a földön -- közölte vele a véleményét. -- Az, aki flipperezik, és az, aki videójátékokatjátszik. Te, Freddy, flipperezel.
Garrison seriffje hunyorgott, és szomorúan mosolygott. Túl sokat ivott ahhoz, hogy értse a dolgokat, vagy hogy egyáltalán önmaga tudatában legyen. Egy zöld-fehér rendőrkocsi állt a járdaszegélynél. A kocsi oldalán felirat: GARRISON VÁROS -- SERIFF.
Figs kinyitotta a vezető felőli ajtót, és intett Freddy Heflinnek. -- Gyerünk! -- mondta. -- Ideje lefeküdni, seriff.
Eredményjelzőnek hívták a helyet. Na nem azért, mintha bárki is törődött volna azzal, hogy a helyi csapat hogyan szerepel. Az „eredmény" szó ebben az értelemben hódítást jelölt, szexuális hódítást. És bár mindenfajta szexuális hódításért borsos árat kellett fizetniük a vendégeknek, a hely szinte minden este megtelt profi baseball-, kosárlabda- és hokijátékosokkal. A sztriptízbár hamar híressé -- mi több: hírhedtté -- vált, volt ugyanis egy állatfaj, mely ki volt tiltva az intézményből: a fotós, így aztán a híresek és hírhedtek nyugodtan legeltethették a szemüket a legbombább sztriptíztáncosnőkön Vegastól innét, és nem kellett aggódniuk amiatt, hogy másnap a New York Post címoldalán látják viszont magukat. Na igen, előfordul, hogy valami zűr vagy balhé miatt írnak a bárról -- a hatodik oldalon, de fénykép nélkül; és a New York-i bulvárlapok gyorsan más zsákmány után néznek.
Az ágyéktáncos és a rudakon tekergő lányok nagy ismerői szerint a montreali sztriptízklubok a legmenőbbek Észak-Amerikában, de azért az Eredményjelzőt a környék legjobb toplessbárjának tartották. Ugyan az újságok úgy írtak róla, mint a maffia tulajdonáról -- és rendszeresek voltak az FBI-razziák is --, a New York-i rendőrségnek eszébe sem jutott bezáratni.
Ez meglepő, sőt döbbenetes, ha belegondolunk, hogy néhány kidobóembert ott, az ajtó előtt puffantottak le. A pletyka szerint az abban a szezonban NBA-t nyert csapat felének lábujjhegyen kellett kimanővereznie magát a tetemek és a bűncselekmény helyszínét jelző sárga szalagok között. És bár azt is rebesgették, hogy vagy fél tucat szolgálaton kívüli fakabát -- ki eddig, ki addig levetkőzve tartózkodott a helyszínen a lövöldözés alatt, mégsem került elő egyetlen rendőr szemtanú sem. A cég vezetői ravasz játékot űztek az újságokkal. Egyetlen kegyeltjük Johnny Rocko volt a Daily Newstól. Ha valaki nagymenő jött látogatóba mondjuk, az év gonosztevője, vagy a múlt év egy Oscar-díjasa --, ő megkapta a fülest. Odaterelték elé, s miután ellőtte a képet, ugyanolyan gyorsan ki is dobták, persze vigyázva a negatív épségére.
Ezen az éjszakán a zsaruk nagy számban lepték el a bárt. Még a félhomályban is jól ki lehetett venni őket. Miközben az egyik táncosnő egy rúdon csúszott le, addig egy másik belekúszott az egyik vendég ölébe. A rendőrök a terem végében ácsorogtak a rengeteg sörtől és whiskytől támolyogva, bár szolgálaton kívül, mégis NYPD-s pólókban és sapkákban. És alig bírtak magukkal. Persze volt már ilyenre is példa. Néhány évvel ezelőtt Washington D. C.-ben ugyanilyen zsaruk részeg őrültekházává változtatták az elesett rendőrök temetését. Néhányuk mezítelenül mászkált egy hotel erkélyén. Mások lövöldöztek, és kitépdesték a falból a tűzjelzőket. Amikor a szolgálatosok megérkeztek, a szolgálaton kívüliek a pusztítást a tűzoltók gyűlésére kenték.
Az éjszaka díszvendége Murray Babitch, alias Superboy volt. Ő is jócskán piáit már, a ruhája tele konfettivel. Nem volt sokkal rosszabb állapotban, mint amilyenben sokszor szolgálatba állt. Babitch harminckét éves volt, egyetlen könyvet sem olvasott azóta, hogy elvégezte a rendőrakadémiát. Időről időre rá is rátört a két járőrbetegség: az álmatlanság és az üldözési mánia. De nem lett hülye az italtól, és piásan sem járt el a szája. Akárhány sör és whisky csúszott is le Superboy torkán, rendőrségi pletyka nem hagyta el a száját. Murray Babitch szigorú volt, hirtelen haragú, de mégiscsak ízig-vérig zsaru, akiben megbízhattak. Annyira ugyan nem, hogy megpróbálják bevenni a buliba, tudta mindenki, hogy ő nem lop.
De azért kedvelték. Amikor a lüktető zenén át az ajtó felé indult, felharsantak a jókívánságok.
-- Óvatosan vezess. Vidd magaddal ezt a lányt partnernek.
-- Vigyázz magadra, Superboy -- szólt utána egy rendőrségi dzsekis fekete zsaru, amikor Babitch már az ajtóban állt.
-- Rendben, Russ -- vetette oda Superboy. Kifelé menet még integetett néhány havernak. A tavaly nyári catskillsi járőrszövetségi kongresszus óta nem volt még egy ilyen jó buli, ahol ennyit piáltak volna ennyi meztelen nő között. -- A zsaru piál, a tűzoltó csak pisál -- énekelte vidáman kifelé menet. Átvágott a járőrkocsikkal és jelzés nélküli autókkal teli parkolón az Ötvenkilencedik utca Queensbe vezető felüljárója alatt. Az összes kocsi lökhárítóján a Járőrszövetség öntapadós címkéje díszelgett. Nincs az a yard, aki megbírságolná az itt második vagy harmadik sorban parkolókat. Babitch kinyitotta a kocsiját. A sárga Honda pontosan egy tűzcsap előtt parkolt, a műszerfalon jól látható helyen a sárga rendőrségi kitűző. Hirtelen valami hang ütötte meg a fülét. Tompa, elfojtott nyögés. Babitch behajolt a kocsijába, zseblámpát meg pisztolyt vett elő a kesztyűtartóból. Aztán elindult a hang felé. A zseblámpát magasra emelte, a füle fölé, a kibiztosított pisztoly leengedett jobb kezében volt.
A sötétből egy vörös hajú férfi bukkant elő, kigombolt egyenruhában, térdelve hányt a bokrok között. Közelebb érve Babitch megpillantott egy másik zsarut is. Frank Lagonda cigarettázva állt az öklendező alak mellett.
-- Na de, fiúk! -- szólt Babitch. -- A frászt hoztátok rám.
-- Szia, Superboy -- köszönt Lagonda.
-- Csapd le a lámpát -- mondta a térdelő zsaru, Jack Rucker.
-- Húzzatok haza, fiaim -- felelte Babitch nevetve. Sóhajtott, visszament a kocsijához, majd lekapcsolta a lámpát, s az utasülésre dobta a pisztolyt.
Sebességbe tette az autót, s rágördült az útra.
Csörr! A bal első kereke összetört egy sörösüveget. Murray túl sokat ivott ahhoz, hogy egyáltalán észrevegye.
-- Baszd meg -- mondta csak úgy magának, mert jólesett.
*
A Honda kezdett felkúszni az emelkedőn, amely a Washington Heightsen keresztül vezetett a George Washington hídra. Valahol felette egy spotlámpa megvilágította a táblát, melyen az állt: UTOLSÓ LEHAJTÓ NEW YORK FELÉ. Az Eredményjelzőből alig néhány perce részegen kibotorkáló Babitch ráhajtott az emelkedőre, s fejét az ablaküvegnek hajtotta. A rádió ontotta a sporthíreket. Oda se figyelt, miközben áthajtott a híd előtti utolsó piros lámpán.
Bumm!
Pont a vezető melletti ajtónál kapta oldalba egy vörös autó. Babitch felriadt, és félrerántotta a kormányt. Egyenesen neki a szembejövő forgalomnak, ami most egy sávon haladt, mert a többin éjszaka dolgoztak. Korrigált, majd kihajolt az ablakon, hogy szemügyre vegye a kárt.
A hídlámpa fényében megpillantotta a megbokrosodott vörös Mazdát. Csak néhány másodpercig figyelte, ahogy cikázik, aztán rátaposott a gázpedálra. A zsaru ösztöne. A jobb sávból közelítette meg az autót.
A közlekedési szabályokkal és senki testi épségével nem törődve rodeózó kölykök kocsijából Coolio dala bömbölt. Na ezek is gengszterek, gondolta Babitch. Dühödten meredt a Mazdára, és valaki visszabámult rá. Babitch kimutatta jelvényét az ablakon.
-- Rendőrség! -- üvöltötte. -- Álljon meg! Húzódjon félre!
A srácok visítottak a röhögéstől, az autójuk előreiramodott. Egyikük Babitch felé hajolt, s valami sötét tárgy látszott a kezében. Egy cső mutatott Babitch felé. A vészjelző azonnal bekapcsolt a fejében. Fegyver.
Bumm! Egy nagy durranás, ahogy az első kereke szétrobbant. Babitch lekapta a fejét, majd káromkodva emelte föl.
-- A kurva, kibaszott életbe!
A kocsi oldalt sodródott alatta, a betonelválasztót súrolta. A rohadék kilőtte a kerekét. Felkapta pisztolyát az ülésről, amennyire csak tudott, kihajolt az ablakon, és jobb kezét a teste előtt keresztben tartva lövöldözni kezdett. A vörös autó elé vágott.
-- A kurva anyád! A kurva anyád!
Csak tüzelt és tüzelt. Gyors egymásutánban több lövést is leadott. A harmadik vagy negyedik után a Mazda hátsó ablaka szilánkokra tört. Jó találat. Az autó vad cikcakkokba kezdett a hídon, aztán nekicsapódott az egyik pillérnek, és visszapattant az út közepére.
Babitch már nem tudott megállni. Belevágódott a Mazdába, és a fejét beverte a szélvédőbe. Vérző orral csapódott vissza. És egyedül volt.
A híd elcsendesedett.
Freddy járőrkocsija felért az emelkedő tetejére. A fényszóró csóvája egy pillanatra végigsöpört a szarvasveszélyt jelző táblán. Ha a tábla a folyó másik oldalán állna, a Harlem kellős közepén lenne, a Nyugati 125. utcán. A magnóból Sibelius zongoraszonátájának dallamai áradtak. Freddy az első taktusok után átlépte a dupla sárga záróvonalat. Pillantása is letévedt az útról, ki tudja, tán vágyakozva meredt Észak-Manhattan fényei felé. A kavargó vízen a George Washington híd tükörképe örvénylett. Aztán Freddy visszafordult az út felé. Egy fiatal szarvas állt a fényszóró fénykörében.
-- Az istenit!
Rátaposott a fékre, és jobbra rántotta a kormányt, de azonnal rádöbbent, hogy egyenesen egy vízmosás felé száguld. A másik irányba kormányzott, a bokrok felé. Aztán végül az árokban kötött ki.
Mielőtt a részeg seriffelájult volna, még hallotta a biztonságba igyekvő szarvas zörgését.
***
A George Washington híd a modern, hisztérikus világ villogó középpontjává vált. Színes fényárban fürdött, vibráló élet és a gépek hordája öntötte el. Tűzoltóautók, mentőkocsik, rendőrautók és vontatók érkeztek szirénázva, egyik a másik után. A forgalom állt, és a tartókábeleken táncolt a fölverődő fény. A rendőrök helyi univerzumának középpontjában egy vörös Mazda RX7-es állt. Gőz szállt ki a hídoszlopnak nyomódott motorháztető alól, az utastérben mentősök próbáltak valamit kezdeni két fekete tinédzserrel. Az egyikük a pulzust kereste. Hiába. Elengedte a csuklót és kikapcsolta a magnót.
Jack Rucker rendőr, aki nem sokkal ezelőtt a bokrok között térdelt az Eredményjelző nightclub mellett, a mentősök mögött állt, és nagyon figyelt. A vezetőből ömlött a vér, a füle vérmaszatos sebhely. A másik kölyök homlokának darabjai a műszerfalra tapadtak. Pedig ő bekapcsolta a biztonsági övet. De szétroncsolt homlokán egy kimeneti seb tátongott. Lábánál egy cső.
Rucker felvett egy narkópipát és egy ampullát, és berakta őket egy műanyag NYPD bizonyítékos tasakba. A pipa alig fért be a zacskóba. A mentős oldalba bökte, és a golyónyomokkal teli hátsó ablakra mutatott.
-- Még hogy közlekedési baleset! Kit akarnak itt hülyíteni, ember? Miért nem mondták, hogy lelőtték őket?
Rucker kitördelte a megmaradt üveget.
-- Nem lehet megmondani, hogy azok a golyók mentek vagy jöttek -- mondta.
Egy másik zsaru a bárból, Russell, a fekete, aki jó szórakozást kívánt Murray Babitchnak, jelzőfényeket állított fel a hídon, s a féknyomokat tanulmányozta. Egy idősebb, domború mellkasú férfi jött oda az út Jersey felé vezető oldaláról, füléhez emelt mobiltelefonnal. Azonosító kártyáját kabátjához csíptette: RAY DOKLAN HADNAGY. Könnyedén lépdelt a káosz és rombolás nyomai között. Nyugodtnak látszott, mint akire nincs is hatással a tragédia. Megindult Babitch felé, aki összetörten ült a kocsija mellett. Egy másik nyomozó recsegő rádióval a kezében ment át az úton. A pillantása találkozott Russellével.
-- Nyeld le, amit gondolsz, Russell -- szólalt meg Crasky nyomozó.
-- Ácsi! -- mondta Russell. -- Öt gyerek életét mentette meg Red Hookban. -- Russell annak idején úgy döntött, hogy színes zsaru lesz. Most inkább zsarunak érezte magát, mint feketének.
-- Igaz -- bólintott a fehér nyomozó. -- Fekete gyerekekét.
A híd túloldalán Babitch időközben az ingére tűzte a jelvényét. Az orrán kötés volt, a tekintete csillogott az alkoholtól és az érzelmektől. Mélyeket szívott a cigarettából. Újra Brooklynban járt, ahol a kölykök a körzetében azzal hencegtek, hogy ők Bedford-Stuyvesantba valók, és ott nagyon fel kell kötni a gatyát.
-- Millióan fogják gyászolni őket. A kisebbségi biztos majd kinevez első számú közellenségnek. Nekem végem van, Ray, kicsinálnak, ahogyan Tunneyt is.
Ray Donlan hadnagy ismét maga előtt látta azt a brooklyni fogdát és a lepedőn lógó halott rendőrt. A felső zsebébe gyűrte a jegyzetfüzetet.
-- Nem hagyjuk, hogy veled is megtörténjen mondta Donlan. -- Ez alkalommal itt vagyok.
-- Tunney még azt sem élte meg, hogy a vádesküdtszék elé kerüljön -- mondta Babitch.
-- Szarok a vádesküdtszékre -- szólalt meg Lagonda szinte őrjöngve. -- Superboy vagy, igaz? Megmentettél, mennyit is... hat fekete csecsemőt? Ez számít.
Leo Crasky nyomozó befejezte a fekete rendőrrel vívott szócsatát, és arrébb lépett. Egyik füle a recsegő rádión.
-- Az autó lopott volt.
Donlan bólintott. Örült a hírnek. Már most jobb a helyzet, mint a tavalyi esetnél, amikor a zsaruk a hídon lelőttek egy fiatal anyát, aki a saját autójában egy játék pisztolyt lóbált a kezében. Babitch a város felett vöröslő kelő napra meredt.
-- Három csecsemőt -- mondta.
Crasky, az ügyeletes nyomozó a füléhez emelte a rádiót. Szakadozott női hang hallatszott.
-- A központ szépe azt mondja, tisztázni kell, kinek a fennhatósága alá tartozik az ügy -- tolmácsolta Crasky Donlannak. -- Ha a hídon kezdődött, a kikötői rendőrségé. Ha a felhajtón, a miénk.
-- A felhajtón -- vágta rá Lagonda.
-- Egyszerre csak egy dolgot, ha lehet -- szólt Crasky a rádióba, aztán megint Donlan hadnagyhoz fordult. -- Az egyik csatornán a kikötői rendőrség van, a másikon a polgármesteri hivatal, a manhattani államügyész, és mindehhez a sajtó. Csak azért nincsenek még a nyakunkon, mert a bronxi elágazástól Palisadesig útlezárás van.
-- Mázlink van. Ráérünk -- jegyezte meg Donlan.
-- Nincs meg a pisztoly -- jelentette Rucker.
-- Csak egy kormányzár csöve volt a kocsiban. A hadnagy a detektívre pillantott, az pedig egy kulcscsomót nyomott Rucker kezébe.
-- A csomagtartóban. A Grand Union zacskóban.
Babitch rögtön megértette. A zsaruk megvédik egymást.
-- Ray, nem szükséges -- próbálkozott. -- Láttam a fegyvert. Rám szögezte a rohadék. Hallottam a lövést.
De Rucker már ott sem volt, sietett kivenni a leendő bizonyítékot a nyomozó kocsijából.
-- Egy üveg sör volt a srác kezében -- magyarázta Crasky kurtán.
-- De hallottam a lövést -- erősködött Babitch.
-- A kereked durrant ki, nagyokos -- mondta Crasky, aztán fölemelte a hangját. -- Hát ide figyelj: a kereked kidurrant, te pedig beszartál, és kinyírtál két kis szarházit, akik annyit sem érnek, mint a szőr a segged likán. A piát szegezték rád. Úgyhogy hagyd a fenébe a kiscserkész erkölcsöket, mert ha én nem vagyok, az a két hulla a végedet jelenti. Úgy bevarrnak, hogy az életben ki nem jössz.
-- Nyugi, Crasky -- szólt közbe Ray Donlan. Csak finoman a kölyökkel, Leo.
A nyomozó, aki ismerte a dörgést, és a nyugis hadnagy egymás szemébe nézett. Felmérték egymást. Babitch tökéletesen értette. Szavak nélkül biztosítják egymást arról, hogy ő megbízható. Nincs bemikrofonozva, és nem a Belső Elhárítás rendezte meg az egészet. Történtek már különös dolgok Brooklynban és Bronxban. Egyszer videóra vettek egy manhattani járőrt, miközben kirabolta a narkóbarlangot, ahová kihívták. A Belső Elhárítás kezdett fejlődni. A zsaruk néha már úgy érezték, ahová csak lépnek, rejtett magnók és videók veszik őket.
-- Nem köpök -- szólalt meg. -- Lehet, hogy balfék vagyok, de patkány nem.
-- Ó, igen? -- kérdezte Leo Crasky. -- És hány segget nyaltál ki ma este? Mindenki mondja, hogy egy szemét tégla vagy.
-- Szard össze magad!
-- Te szard össze magad, kisfiam -- vágott vissza Crasky. -- A fekete furgon egy perc múlva itt lesz. Amit most érted teszek, az egyszerűen...
-- Megértésből teszed -- szakította félbe Donlan. -- És ez így van jól.
-- De mennyire -- mondta Crasky. Az a fajta öreg motoros volt, aki elvárja, hogy a szívességet viszonozzák. Még ha Ray Donlan is a nagybátyja annak, akit megvéd. -- Itt szarozunk, mintha nem volna jobb dolgunk -- szólalt meg újra Crasky. -- A fenébe, Murray. Ray unokaöccse vagy. A Superboy, aki egyszer megmentette tíz fekete gyerek életét. És most az én nyakamba szakadt ez az ügy. Ha nem tudom simán lezárni, kikészítenek a faji vonatkozásai miatt.
Donlan hallgatott, majd unokaöccséhez, Murray Babitchhoz fordult. Látszott, hogy a hadnagy mérlegel.
-- Ha ez a játék rosszul sül el, az mindannyiunkat magával ránt, Murray.
Babitch hallgatott. Kifejezéstelen arccal nézett körül. Mintha egy fék nélkül száguldó kocsiba szállt volna, amelyből nincs kiszállás.
***
A seriff autója fennakadt a töltésen, de a motor tovább járt. Az eleje benyomódott, össze is tört. A sofőr felőli ajtó nyitva volt. A zongorahangverseny, nem úgy, mint Coolio a hídon, halkan szólt tovább. Egy másik, szintén GARRISON VÁROS -- SERIFF feliratú autó fékezett le mellette. Az alseriff, a derék, jóindulatú Bill Geisler a motorháztetőre szerelt reflektorral bevilágított Freddy Heflin kocsijába.
-- Freddy?
Semmi. Az alseriff a híd alatti fák felé fordította a fényt. A víz partján talált rá a főnökére. Freddy arccal a víz és a város fényei felé fordulva ült. A folyó lassan, igézőn hömpölygött mellette. Közönyösen haladt el Freddy Heflin mellett, akár az élet. Könnyek csíkozták a seriff arcát.
-- Freddy. Bill vagyok.
A seriff kabátujjával letörölte a vért és a könnyeket. Aztán lassan felállt, hagyta, hogy megmentsék.
***
A mentősök még mindig az összetört, véres Mazdában ügyködtek, amikor Jack Rucker rendőr odalépett melléjük. A zacskót nem látták a kezében. Crasky nyomozó az egyik halott fiú lábánál térdelt, nem túl ügyesen játszva el a fegyver megtalálását, ami megindokolhatta a halálos lövést.
Egyenesen a Grand Union zacskóból.
-- A mindenit, ezt nézze meg -- mondta vakmerőén Rucker.
A hispano mentőst nem tette lóvá vele. A pofa nem ment bele a játékba.
-- Hé, maga meg mit csinál?
-- Megtaláltam a fegyverüket -- felelte Rucker. Vörös volt a képe. Ügyetlenül hazudott, igaz,
nem is várta, hogy egy ápoló rajtakapja.
-- A lószart, ember. Az előbb még nem volt itt vágta oda a mentős.
-- De ott volt. A vezető ülése alatt. Ott hevert.
-- Dehogyis.
-- Dehogynem.
A zsaru kezdett kikászálódni a kocsiból. A döbbent mentős elkapta a fegyver csövét.
-- A kurva anyád. Engeded el! -- tört ki Rucker.
-- Ezt nem teheti.
Dulakodni kezdtek a szirénázó, kavargó káosz közepette, a híd másik oldaláról is jól látszott, mit csinálnak. Az önkontrollnak nyoma sem maradt.
-- Az istenit.
A nyomozó a többiekkel együtt elindult a Mazda felé. Zihálva kapkodták a levegőt. A híd túloldala felől hallották a közeledő főnök szirénáját. Murray Babitchot elöntötte a pánik, a szemét a könnyek. A korláthoz lépett és lenézett.
-- Mondtam, srácok. A kurva életbe. Mondtam, hogy hagyjátok.
Az ápoló kitépte a pisztolyt Rucker kezéből, és a korláthoz ugrott. Idegesítően és ostobán bátor gesztus volt. Rucker előkapta a fegyverét.
-- Tegye le!
A másik ápoló odakiáltott. -- Hector! Mi a fenét csinálsz?
Crasky nyomozó is közbelépett. Előhúzta a pisztolyát.
-- Tedd le, Chico -- szólt Rucker. -- Most, rögtön.
-- És ha nem teszem le? Lelő?
Ray Donlan egyre erősebben hallotta a híd túlfeléről közeledő szirénák zaját. Nem vesztegetheti az időt. Babitch a korlátnál állt, a vizet nézte. Nem lehetett eldönteni, hányni vagy ugrani készül.
-- Végem van, Ray bácsi -- üvöltötte. -- Akárcsak Tunneynak. Végem van.
Ray megfordult, a közeledő autót nézte. Agya vadul zakatolt. Odadobta kulcscsomóját Frank Lagondának.
-- Frankié, indítsd be a kocsimat -- kiáltotta. Hátul a Mazdánál Rucker az ápolóra fogta a pisztolyát.
-- Tedd le! -- üvöltötte.
Ha egyedül lettek volna, egy dél-bronxi utcán, Rucker meghúzta volna a ravaszt. A mentős olyan környéken nőtt fel, ahol egy zsaru már attól a kölykök torkának ugrott, ha a labdájuk a járőrkocsijának ütődött. Tudta, hogy most, amikor két állam rendőrei nyüzsögnek körülöttük, nem eshet bántódása. Gonoszul elvigyorodott, és áthajította a fegyvert a korláton. A rendőrök és a két mentős egyszerre hajoltak át a George Washington híd korlátján, mikor a fegyver becsapódott a vízbe. Távoli csobbanás, a bizonyíték elmerült.
-- A rohadt életbe -- tört ki Crasky.
Rucker rávetette magát a vigyorgó mentősre. Kétszer is rávágott a pisztolyával, mire a másik ápoló és a többiek leszedték róla.
-- A kurva anyád -- dühöngött Crasky.
A híd másik oldaláról hátborzongató üvöltés szakította félbe őket. Ray Donlan feléjük fordult, arca hamuszürke volt, teljesen kifutott belőle a vér. Murray Babitch már nem volt mellette.
-- Édes istenem -- kiáltotta Donlan. -- Én édes istenem. Leugrott.
Mindannyian a vizet fürkészték.
-- ...egyszerűen... leugrott -- folytatta a hadnagy. Mind odarohantak hozzá a korláthoz, még a mentős és Rucker is.
-- Belecsapódott a vízbe... és elmerült -- szólt Donlan.
Hatvan méterrel alattuk a Hudson folyó olajfoltosan, feketén, csendesen kavargott. Őrizte titkait.
A fehér léckerítésre ráfért volna a festés. A nap a virágos függönyön keresztül beszűrődött a hálószobába. Ha az ember a családi ház ablakához lépett, a George Washington hídnak nevezett hihetetlen szörny tárult elé. A híd árnyékában különös csönd honolt. Odafenn autók dudáltak, fékcsikorgás köszöntötte az új napot New Yorkban, de itt, úgy háromszázötven méterrel a nyüzsgés alatt halálos csönd volt. Ebből a távolságból még a folyó hangját sem lehetett hallani.
Freddy Heflin iszonyú macskajajjal ébredt. Egészen addig csönd volt a szobában, míg föl nem emelte fejét a párnáról, és a jó fülét meg nem ütötte az ébresztőóra csörömpölése. Annyira még emlékezett, hogy valami történt vele az éjszaka, de amikor megpróbálta tisztázni magával, hogy mi, elöntötte a fájdalom hulláma. Szórakozottan orrához emelte a kezét, és megérezte a kötést. Erről aztán eszébe jutott a tegnapi baleset.
A madarak vidáman csiripeltek és daloltak. A folyó mindkét partján szép nap ígérkezett.
-- Rohadék madarak -- morogta Freddy, és a jó fülére szorította húsos kezét. -- A rohadék madarai, hát nem fölkeltettek!
Kiült az ágy szélére, és pörgetni kezdte ujján a pisztolyát, mint egy cowboyt játszó kölyök. Aztán felállt, és az ablakhoz lépett. A szomszéd ház verandáján egy fiatal férfi búcsúzásként éppen megcsókolta a feleségét. New York-i rendőrségi táska volt nála, és már várta egy férfiakkal teli kocsi. Egy kocsi a pokol garázsából. A zsaruk elindulnak garrisoni házaikból bronxi és manhattani körzeteikbe.
Freddy háza rendetlen volt. Hátranézett ágyára, és egy maroknyi negyeddollárost vett észre rajta. Sebtapaszos doboz állt az éjjeliszekrényen, és néhány krimi Joseph Wambaughtól. Freddy Heflin régi vágású embernek tartotta magát. A szoba közepén egy zongora állt, rajta valami klasszikus kotta.
Arra riadt, hogy megszólalt a csengő. Nem hallotta, hogy autó állt volna meg a behajtón. Igaz, ez nem volt meglepő, Freddy újabban sok hangot nem hallott meg. A lemezjátszó előtt állt, épp egy lemezt rakott fel, amit a jó fülével azért hallott, amikor megszólalt a csengő. Freddy még mindig bakelitkorongról hallgatott zenét. A lemezjátszón keresztül jobban élvezte a zongora hangját. Megsárgult klasszikus albumok hevertek szanaszét a szobában. A legtöbb borítón egy beteg fülű zongorista, Glenn Gould.
A helyettese, Bill Geisler állt az ajtóban. Freddy köntösben és cigarettával a kezében nyitott ajtót, s Bill belépett. Újságokkal és ennivalóval teli zacskó volt a kezében. A reggeli napfényben szürke egyenruhája olyan makulátlanul csillogott, hogy azt Róbert E. Lee is megirigyelhette volna. Mindkettejüknek töltött egy tálka zabpelyhet.
-- Mikorra lesz meg a kocsi?
-- Lenny addig nem tudja, míg az alkatrészes pasi nem látta. De ott a másik, és megígérted Cindynek, hogy ma esetleg megtanítod radarozni.
Freddy a helyettesére bólintott. A sebességtúllépés ellenőrzése volt az igazi rendőri munkájuk.
-- Mit mondtál Lennynek a... balesetemről?
-- Egy gyorshajtót üldöztél -- morogta a zabpelyhébe Bill.
A seriff megérintette a jó fülét. Szokása volt ez a mozdulat.
-- Tessék?
-- A seriff egy gyorshajtót üldözött -- ismételte Bill hangosan.
A főnök elmosolyodott a hazugságon. Már rég túl volt azon a szinten, amikor az ember zavarba jön attól, ha bevallja gyengeségét.
-- Hogy van az orrod? -- folytatta a beosztottja. Próbált nem bámulni rá.
-- Jól.
Egykor Freddy volt az 1280 lakosú Garrison hőse. Úgy ment végig a főutcán, mint egy király. Kemény hátvéd volt akkoriban, a garrisoni gimnázium legjobb rögbijátékosa. Fekete szemkendőt viselt a meccsek előtt, s hatszáz yardot futott utolsó évesen. Amikor Freddy még elsőbejárt, a Garrison Raiders remek csapata egyetlen meccset sem nyert, és a rákövetkező évben is rendszerint csak röhögött rajtuk a közönség. Garrison olyan üres volt, mint a város fölé emelkedő víztorony. Aztán megérkezett a PDA, velük a szaténmezek, a ponttáblázatok és az edzők. Mire Freddy végzős lett, a Garrison Raiders megnyerte az állam korosztályos bajnokságát. Abban az évben a garrisoni víztorony mintha lövegtoronnyá változott volna. A Sparta Warriorst szinte ronggyá verték.
De két év múlva a srác, aki heccből szemkendőt kötött a jó szeme fölé, az egyik fülére teljesen megsüketült. Freddy néha azt fejtegette a Négy Ászban, hogy egy füllel is éppen eleget hallani, ha tudjuk az emberek titkos gondolatait.
Reggel, mikor a madarak versenyt trilláztak a napsütésben, Bill Geisler lopva alaposan végigmérte Freddy Heflint. Az alseriff tisztelte felettesét, és az járt a fejében, hogy megkéri, mondja el részletesebben, hogyan is történt az előző esti baleset. De Freddy elkerülte a tekintetét. Ez is egyik jól begyakorolt fogása volt. Végighordozta szemét az asztalon, majd pillantása a Daily Newson állapodott meg. A cikk épphogy befért a legutolsó kiadásba. Fantasztikus anyag volt, olyan anyag, ami miatt az ügyeletes szerkesztő boldogan kidobta az első oldal korábbi vezető hírét.
-- Végre egy faji anyag, ami robbanni fog -- harsogta, és már diktálta is a főcímet. „Nem habozott a hős zsaru. Tinédzsereket lőtt le, majd leugrott a GW hídról.” Hozzá Murray Babitch rendőrségi azonosítási képe, a George Washington híd képe előtt. A belső oldalra a lapnak sikerült fotót szereznie a hídon megölt egyik fekete tinédzserről is. A komor fehér rendőr és a mosolygó fekete áldozat képe együtt olyan volt, akár egy gyújtóbomba. Freddy még New Jerseyben is, amit pedig egy világ választ el a még egy nyugodt napon is faji puskaporos hordónak számító New Yorktól, érezte a Molotov-koktélok szagát.
Nagyot szívott cigarettájából, feszülten olvasott tovább. Nehéz évük lesz a garrisoniaknak is, gondolta.
-- Idejövet hallottam a rádióban -- kotyogott izgatottan az alseriff. -- Még Imus is pipa volt. Azt mondta, nem volt náluk fegyver. Most robbanni fog a Crown Heights, de még a Washington Heights is...
***
Egy asszony lépett a Broadwayre néző ablakhoz. Alsó-Manhattanben voltak, s az ablakból a Rector Streetre látott, meg a Hudson folyón át New Jerseyre. Nem tudta, hogy hívják a New Jersey-i várost, amit éppen bámult. Talán ez Hoboken. A fiatalasszony Long Islanden lakott, és az ő Long Island-i agyának egész New Jersey Hoboken volt. Egy jóképű, a Barney ezerötszáz dolláros szintjéről származó kétsoros zakót viselő férfi lépett a szobába: Vince Lassaro, a PDA elnöke. A titkárnő elfordult az ablaktól, és átsietett a konferenciatermen, hogy átnyújtsa Lassarónak Murray Babitch, a szolgálatteljesítés közben elhunyt rendőr egyoldalas életrajzát. A szakszervezet tisztviselői a sajtóterem előtt várakoztak, azt akarták, hogy a történteket az ő oldalukról is megismerje a világ.
-- Nőtlen volt -- hadarta a titkárnő. -- Jersey City-ből jött...
Lassaro figyelt, rendezte az információkat, majd a sajtóterem még csukott ajtaja felé biccentett.
-- És Ray unokaöccse, igaz? -- kérdezte Lassaro. -- Vagyis a szertartás Garrisonban lesz. Teljes kapitányi temetést akarok. Skót dudásokat, motorosokat, lovas nélküli lovat, helikoptereket -- a legjobb temetési parádénkat. Ray Donlan mindenkit ismer ott, majd összeállítja az ültetési tervet. És a polgármester barátja, az a felfújt queensi autókereskedő nem ülhet az első sorban. Mit képzelnek ezek a rohadék szponzorok, becsületet is vettek maguknak? Szarok rájuk. Hősi halottunk van.
-- Tudja, Vince -- szólt a titkárnő --, még jól is jöhet, hogy ez a hős srác leugrott. Két fekete kölyök, fegyvertelenül -- rosszabbul is elsülhetett volna.
A megjegyzés szöget ütött a PDA elnökének fejébe. Nem volt szüksége az egész forgatókönyvre ahhoz, hogy felfogja a történetet.
-- Gyerünk -- mondta Lassaro.
Egy tucat PDA biztonsági őr között elvonulva jutottak az emelvényre. AJárőrszövetség tisztviselői mind egy fazont formáztak. Szinte mind bajuszt viselt. Jó ideig csak a város tűzoltói viseltek arcszőrzetet, de a zsaruk gyorsan megváltoztatták a hagyományt. Amellett a PDA-s figurák haján egyetlen szál sem állt félre, többségük manikűrözte a körmeit. Járja egy mondás az utcán: a cipőjéről mindig meg lehet mondani a szervet, még ha álcázza is magát. Valahogy mindig le vannak maradva. Mondjuk, fekete Converse van rajtuk a Nike első éveiben. Vagy Timberland bakancs a Doc Martin évtizedében. Csupán egy másik zsarut lehet behülyíteni bóvli lábbelivel. A PDA-sok például fekete vagy barna, makkos papucscipőt hordtak. Az FBI-osok azzal poénkodtak, azért szeretik a hatalmas fityegőt, mert belefér egy lehallgatókészülék is. Vince Lassaro, a PDA elnöke soha nem dolgozott gyalogos járőrként vagy egy URH-s kocsiba dugva. Cipője ugyanolyan makulátlan volt, mint a nyelvezete és a modora.
-- Murray Babitch hős volt -- harsogta túl az elnök a riportereket. -- Megérdemelt volna egy tisztességes tárgyalást. De tudta, hogy ez nem történne meg. Nem ebben a városban. Nem ez alatt a polgármester alatt.
Lassaro egy ritmusnyi hatásszünetet tartott, hagyta leülepedni a kijelentést. Tökéletes színész volt. Jobb, mint a darab és a rendezés.
-- Tudják -- mondta halkan, komolyan, elgondolkodón --, megtanultuk Glenn Tunney rendőr tragédiájából, hogy ebben a városban a zsaruk részére nincs igazságszolgáltatás...
Az egyik újságíró mobiltelefonjába harsogott: Nem, a mostani főszerről beszélnék. Babitchról. Tavaly néhány kölyköt kihúzott egy tűzből. Azt hiszem, Red Hookban történt. Nézzetek utána az archívumban.
Egy a közelében ácsorgó nagydarab fehér rendőr maga elé meredt, és úgy tett, mint aki nem hallgatózik.
-- Három fekete srácot -- szólalt meg pókerarccal.
-- Azt hiszem, feketék voltak -- folytatta jólértesülten a riporter.
Mikorra Lassaro bejelentette a temetési szertartást, a riporterek már alig várták, hogy mehessenek. A sztori a politikai és a faji háború keveréke volt. A tökéletes anyag, amire gerjednek a szavazótábor mindegyik oldalán. A legtöbb jó riporter tisztában volt vele, hogy New Yorkban nincsenek új sztorik. Csak azt kell tudni, melyik régi sztorit ismétli az új.
És az újságírók most ugyanolyan gyorsan gondolkodtak, mint a PDA elnöke. A sztori háttere egyértelmű volt.
-- Azt mondják, a pofa a Tunney-ügy miatt ugrott. Szólj Myrának, övé volt a Tunney-anyag, nem? Leporoljuk az ügyet. Glenn Tunney zsaru volt, aki két évvel ezelőtt lelőtt egy kissrácot az Edenwald Housesban, a lépcsőházban. Lepuffantott egy tízéves gyereket, aki egy vízipisztolyt szegezett rá. Meglincselték a cellájában még a vádesküdtszéki tárgyalás előtt. Myra már ma essen neki. Azt hiszem, ez a pofa ugyanabban a városban élt. Barátok lehettek. Essen neki. Ki a fenét érdekel az azbeszt az iskolákban. Myra szálljon le róla. Ez az anyag élő... minden porcikájában az.
Az izgatott riporterekkel ellentétben a Járőrszövetség elnöke szinte szelídnek, sőt jámbornak tűnt.
-- Az öngyilkossági arány rendőreink között az ellenséges bürokrácia, ellenséges közvélemény és ellenséges sajtó eredménye. A zsaruknak is vannak jogaik.
De addigra a riporterek már ott sem voltak. Lassaro elnök még vissza sem ért az irodájába, már égtek a telefonvonalak.
Az állomány egyetlen tagja sem szállhatott ki a Police Plaza 1. tizenharmadik emeletén, a Belső Elhárítás főhadiszállásán. A zsarulesők központja évtizedeken át a Poplar Streeten volt, Brooklynban. Abból indultak ki, hogy a játékosok ne legyenek egymás szeme előtt. Aztán a BE-nek kezdett megjönni az esze. Minden rendőrben elültették a gyanút, hogy a másik titokban a patkányfogóknak dolgozik. Miután a hallgatás komor fala megrepedt, s lezajlott még egy polgármesteri kampány is a rendőrségi korrupció visszaszorítására, az új rendőrfőkapitány úgy döntött, hogy a BE-t is beköltözteti a Police Plaza 1. szám alá.
Patkányok most is bőven voltak, de parancs nélkül egyetlen zsaru sem léphetett a BE irodáiba. Még külön lift is vezetett a tizenharmadik emeletre. Ha látogatójuk érkezett a főbejárathoz, sietve hátraküldték a saját liftjükhöz. A Belső Elhárítás liftjére váró emberek híre pedig futótűzként söpört végig az épületen, a zsaruk meg találgathatták, ki volt közülük együttműködő tanú, és ki nem. A BE hetente egyszer néhány órára leállíttatta a főlifteket, és mindenkinek a Pofafürdőn kellett utaznia -- így becézték a BE liftjét. A cél persze az volt, hogy még rohadtabbul érezzék magukat. Az épületben minden látogatónak viselnie kellett valamelyik emelet kitűzőjét, és a rossz nyelvek szerint a BE más emeletekre szóló kitűzőket adott a látogatóinak, hogy még jobban megzavarja az embereket.
A George Washington hídon történt tragikus események másnapján a merész fiatal hispano ápoló, Hector Gonzalez a BE várószobájában ült. A fickó már most hős volt a fekete és latin rádióállomásokon. A szóbeszéd szerint lefülelte a fehér zsarukat, akik fegyvert akartak eldugni a fekete kölyköknél. A WLIB -- a város fekete szuperadója -- jutalmat ajánlott fel neki.
Mostanra már félt, s kellemetlenül érezte magát szemtől szemben a hatalommal. Cigarettára gyújtott, és félretolt egy telefont. A másik, előző éjszaka a hídon dolgozó mentős, az ésszerűen gondolkodó, csendben ült a szomszédos széken. Leo Crasky nyomozó elment Hector mellett, és gyűlölettel nézett rá. Ha a tekintettel ölni lehetne, Hectornak nem lenne szüksége liftre, hogy leérjen a földszintre. Mögötte az ajtón a következő felirat állt: KÜLÖNLEGES SZOLGÁLAT -- BELSŐ ELHÁRÍTÁS.
-- Képtelenség, hogy az a fickó leugrott -- mondta újra Hector. -- Képtelenség.
***
A kihallgatószoba szándékosan kényelmetlen volt. A szoba közepén álló faszék billegett. Az asztalt is ugyanúgy csáléra állították. A hamutartó állandóan tele volt, s az asztalon lévő ceruzák mind direkt töröttek voltak. A szoba úgy volt kialakítva, hogy kicsinálja a látogatókat. Ha jól érzik magukat, a zsaruk ugyanúgy nem sietnek bevallani bűneiket, mint a civilek. A Belső Elhárítás is cinkelte a kártyát.
Az asztal egyik oldalán ültek a kihallgatok, a behívott rendőr a másik oldalon, közöttük az asztalon egy Sony magnó. Ügyvédet csak azok hozhattak be magukkal, akiket a Belső Elhárítás valamiért kedvelt, vagy akikkel együtt akartak működni. Egy rendelet, a 15-ös számú általános utasítás szerint a BE minden kérdésére válaszolni kell. Ha valaki megtagadja a válaszadást, azonnal felfüggeszthetik. Az alkotmány csak addig védi a civileket, míg fel nem esküdnek, hogy New York városát védik és szolgálják.
Elsőként a fekete rendőrt, Russellt rendelték be meghallgatásra. Vihetett magával ügyvédet is, a PDA emberét. A Belső Elhárítás nyomozója, a szintén fekete Sam Carson az asztal szélére ült, kezében sárga gyorsíró mappa. Az ablak felé pillantott. Kintről egy zöld szemű férfi méregette a kihallgatószobai játszma résztvevőit. Felgyűrt ujjú fehér inget viselt, és nem volt rajta azonosító kártya. De a belőle áradó tekintély meggyőzte a jogászt és kliensét, hogy szolgálatban van. Moe Tilden volt az, a Belső Elhárítás hadnagya, egy élő rendőrlegenda. Moe bácsinak, ahogy a beszart zsaruk nevezték, ugyanolyan híre volt, mint a zsarugyilkosoknak a kapitányságok öltözőiben. Tízéves BE-s szolgálata alatt egy buszkaravánnyi besározódott rendőrt csukatott le. Egy alkalommal egy nem túl tiszta kezű rendőr csak megpillantotta westchesteri otthona előtt Tildent, s azonnal agyonlőtte magát. Legendásak voltak a húzásai. Alapított kokainbarlangokat, bordélyházakat, s még egy sportszerüzletet is, hogy leszámoljon a testület tisztességtelen tagjaival. Moe Tildennel, a Belső Elhárítástól nem volt tanácsos szórakozni.
***
Munkája legendássá vált. Ő buktatta le a hírhedt hetvenhetes körzetben működő bandát. Az eset azért is fontos volt, mert a crack gyökeresen megváltoztatta a New York-i rendőrségi korrupciót. A crack előtt csak az elit narkóegységek emberei lophattak kábítószert. Aki nem kerül narkó közelébe, az nem is esik kísértésbe. De a crack mindent megváltoztatott. A egyes környékeken a kábszer szinte minden utcasarkon megjelent, és minden egyes zsarunak meg kellett hoznia a döntést.
A brooklyni bűnözővé vált rendőrök között egy járőrpáros vitte el a pálmát, akik éjszakai műszakban dolgoztak a Heights szívében. Egyik narkóneppert a másik után nyúlták le. Volt, ahol rögtön készpénzért tovább is adták az elkobzott árut. Mire Tilden tudomást szerzett róluk, a derék páros kezdett kifogyni a megrövidíthető rosszfiúkból. Attól fogva, hogy megtudták, nyomukban a Belső Elhárítás, nem nyírtak ki több narkóneppert. Úgy tűnt, leálltak a lopással is.
De Moe Tilden egyetemen taníthatta volna a korrupciót, és nem hitt abban, hogy a korrupt rendőr valaha is megváltozik. Aki egyszer húsevő lett, az soha többé nem lesz vegetáriánus. A csapdának ugyanolyan könyörtelennek kell lennie, amilyenek a becsületüket vesztett rendőrök voltak.
Egy este folyamatban lévő rablást jelentettek, és kisvártatva meg is érkezett a lopással gyanúsított járőr a hetvenhetes körzetben levő Prospect Place-i lakásba. A helyiek csak Alamónak becézték ezt a körzetet. Tele volt fehér zsarukkal, akik a Long Island-i kertvárosokból jártak be, hogy mint megszálló hadsereg járőrözzenek a város legnagyobb néger gettója, a Bedford-Stuyvesant szívében. Egy idős hölgy várta őket a kirabolt lakás ajtajában. Remegve mesélte, mi történt. Mikor hazaért, tárva-nyitva találta az ajtót, és az ékszerei eltűntek a hálószoba szekrényéből. A zsaruk láthatóan unták, nem hatották meg őket a könnyek és az öregasszony tragédiája.
-- Kirohantam a lakásból -- magyarázta a hölgy. -- Megijedtem, hátha még most is itt van a rabló. Azt hiszem, elvitt mindent, de nem vagyok biztos benne.
A fiatalabbik szeme felcsillant. A politikusok által újabban „Fekete Brooklynként” emlegetett környék egyik félig leégett épületében voltak. Errefelé a járőrök nem túlzottan izgatták magukat egy-egy bűnügy, pláne valami idős hölgyhöz való betörés miatt. Errefelé a betörők éjszakánként sokszor a helyi tűzoltóságtól lopott létrákkal járják az utcákat, hogy betörhessenek a lepusztult kétszintes házakba.
Az idősebbik már kezdte rohadtul unni a helyzetet. De a fiatalabb érdeklődve hallgatta.
-- Hogy érti azt, hogy nem biztos benne?
-- Hát, elég sok pénzt dugtam el a beépített szekrényben, de nem merek bemenni -- magyarázta az asszony. -- A pénz egy kis bádogdobozban van az ünneplő kalapom doboza alatt. Bemenne körülnézni?
A rejtély mostanra már az idősebb zsaru érdeklődését is felkeltette. Fiatal partnere felé bólintott, és nyugtatásképp az asszony vállára tette a kezét.
-- Itt maradok a hölggyel -- mondta előhúzva a pisztolyát. -- Csakhogy megvédjem, ha történne még valami. Menj be, és nézd meg, mi a helyzet.
A fiatalabb bement a lakásba, egyenesen a beépített szekrényhez sietett, és megkereste a régi kalapdoboz alá rejtett bádogdobozkát. Kinyitotta, és kivette az öt-, tíz- és húszdollárosokból összerakott kétszáz dollárt. Az alacsony címletek egyértelműen árulkodtak az asszony szegénységéről és arról, mit jelenthet neki a veszteség. A férfi zsebre tette a pénzt, és kiment a lakásból.
-- Hát bizony mindet elvitték, hölgyem -- jelentette. -- Az asszony jajveszékelni kezdett, s a zsaru közben társára kacsintott. Később, a szolgálati kocsiban elosztották a pénzt.
Néhány percre rá, hogy elmentek, az akkor még őrmester Moe Tilden lépett ki a lakásból az idős hölggyel. Az asszony egy parókát tartott az egyik kezében, és egy videókazettát a másikban. A videós csapat egy pillanattal később követte.
-- Most elkaptuk őket -- mondta Moe. Miután megtekintette a felvételt, a két cimbora
köpni kezdett. Az egész körzetet és az észak-brooklyni járőrök nagy részét feldobták. A Moses nagyi akció volt a Belső Elhárítás legnagyobb sikere Serpico óta. A New York-i rendőrség összes többi botránya variáció egy témára: egyenruhások drogot és pénzt loptak. Amikor a crackjárvány a kilencvenes évek közepén elült, lecsengett az egyéni korrupció is. Újra szervezettebbé vált. Most már, ha valaki be akart sározódni, kellett hozzá felső kapcsolat, netán némi segítség a PDA-tól, a korrupt rendőrszakszervezettől. De hát a fenébe is, egy korrupt rendőr egy egész várost ellopna, ha rá tudná tenni a kezét.
Nos, ugyanabban a szobában, ahol Tilden egykor lejátszotta a Moses nagyi szalagot a két brooklyni párosnak -- egyikük nyomban maga alá csinált, amint meghallotta a saját hangját --, a Belső Elhárítás nyomozója, Carson kinyitotta jegyzetfüzetét, s szinte unott hangon szólalt meg:
-- A sztriptízbárból hazafelé menet -- hajnal kettőkor -- hívást kapott a mobiltelefonján, hogy valami történt Superboyjal a hídon. És hogy oda kell mennie segíteni.
-- Pontosan -- helyeselt Russell.
-- És odament.
-- Igen.
-- Néhány másik rendőrrel együtt -- tette hozzá Russell ügyvédje.
-- De nem tudja, ki hívta -- folytatta a nyomozó. Az ügyvéd Russell vállára tette a kezét, hogy megállítsa.
-- Várjunk egy percet -- szólalt meg a PDA-jogász. -- Tiltakozom. Ezen már túl vagyunk, azonkívül ez a rendőr egész éjjel talpon volt. Hányszor kell még ezt megbeszélnünk? Ne feledjék, tragédia történt múlt éjjel a hídon.
Tilden az ablak felé fordult, nem látták az arcát. A homlokát ráncolva hangtalanul ismételte:
-- Tra-gé-di-a.
-- A védencem már kijelentette, hogy nem emlékszik a hívás...
-- Tudomásul vettük, hogy tiltakozik, ügyvéd úr -- mondta Carson.
-- Tudom, hogy szünetet akar. Tudom, hogy a védence fáradt. De akkor is hallani akarom a választ.
-- A kliensem már bevallotta, hogy bőven fogyasztott alkoholt, és szolgálatra alkalmatlan állapotban volt...
Moe Tilden megperdült, szeme felvillant a támadásra. Olyan volt, mint aki kalapácsot ragad.
-- Jól tudjuk, hogy a védence részeg volt, ügyvéd úr. Russell rendőr rendesen betintázott.
Tilden a zsaruhoz fordult.
-- Szóval részeg volt. Nos, Russell biztos úr, éjjel kettőkor részegen miért rohant, hogy szolgálatba álljon egy olyan helyszínen, ahová a mobiltelefonján hívta egy ismeretlen?
-- Nem tudom. Hallottam, hogy Babitchnak balesete volt, és elöntött a vágy, hogy segítsek egy kollégának.
-- Meg sem fordult a fejében, miért nem egy józan szolgálatos tiszt koordinálja a dolgot a rendőrségi rádión? -- folytatta a hadnagy.
-- Nem.
-- Nem fordult meg a fejében?
-- Nem.
-- Ennél jobb választ várok magától, Russell, maga is tudja. És tudja azt is, hogy veszélyben az állása. Ennél jobb választ várok magától.
-- Nem vesztegettem azzal az időt, hogy azt vizsgálgassam, ki koordinálja a dolgot és hogyan...
Feszült, kényelmetlen csend töltötte be a szobát. Carson Tildenre pillantott, aki visszahúzódott. A BE kopói ilyen helyzetekben szerettekjó zsaru/rossz zsarut játszani a legkönnyebb áldozattal -- a másik rendőrrel. A BE nyomozóit mindig is megdöbbentette, mennyire hajlamosak a legkeményebb, utcán edzett zsaruk is vallani. Pedig mind ismerte a dörgést, mégsem tudták tartani a szájukat. A BE hagyományosan erre épített. Ameddig létezik rendőr és rendőrségi nyugdíj, lesznek patkányok és lesznek becsületes fiúk is a kapitányságokon.
Most Carson lépett Russell elé.
-- Járt már Garrisonban, rendőr? -- kérdezte Carson mellékesen.
-- Ez teljesen más irányú kérdés -- hebegte a PDA által fizetett ügyvédje.
-- Elnézést, rendőr. Járt már Garrisonban?
-- Nem értem, mit akar elérni ezzel a kérdéssel.
-- Ügyvéd úr -- kiáltotta Carson, majd Russell szemébe nézett. -- Barátjának tekinti azokat a zsarukat, akikkel éjszaka a hídon volt? Azok a jerseyi fehér fiúk a barátai, testvér? Esetleg maga is nyaralót keres New Jerseyben?
A jogász végre összeszedte magát. Carson vaktában próbálkozik.
-- Ugyan, Carson nyomozó. Tiltakozom. Ez felháborító.
-- Netán azok a fehér fiúk megfenyegették? így történt? Ray Donlan megfenyegette?
A tárgyalás üvöltözésbe torkollott, pont úgy, ahogy Tilden elképzelte. Az asztal fölé nyúlt, s hirtelen leállította a magnót.
-- Rendben. Szünetet rendelek el. Figyeljen, ügyvéd úr. Elmondom, mi a helyzet. Ha a védence nem válaszol a kérdéseinkre, repül a szar kis állásából. Rendben? Tiszta és egyszerű. Mit képzel, kivel beszél, egy csapat szerencsétlen hülyével? Mi? Idiótának tart?
Nem kapott választ, és Russellhez fordult.
-- Mi a fene baj van magával?
-- Csupán annyit szeretnék mondani, hogy... próbálkozott az ügyvéd.
-- Fogja már be. Ide hallgasson, ügyvéd úr. Lehet, hogy a maga számláját a PDA fizeti, de ha így folytatják, ez a szerencsétlen, a maga védence elveszti az állását. Vagyis, ha menteni akarja a seggét, jobb lesz, ha elmondja, amit tudni akarunk. Mert valahogy úgyis megtudjuk. Megértett? Akkor gondoljon erre. Adunk rá egy kis időt; mondjuk, öt percet.
-- Úgy vélem, szünetre lenne szükségünk, hadnagy.
-- Én döntöm el, mikor tartunk szünetet. Nem maga, ügyvéd úr. És nem is maga, Russell rendőr.
Tilden elviharzott mellettük, kiment a kihallgatószobából át a nyomozók irodájába. Útközben elment Hector mellett.
-- Figyeljen már! -- szólt oda az ápoló. -- Beszélünk már végre, vagy mi lesz? Beszélni akarok magával.
-- Majd ha az ügyvédje megjön.
Berontott a terembe, a nyomozók szinte megmerevedtek. Valóságos útvesztő kanyargott íróasztalokból, de mindannyian kitértek a hadnagy útjából.
Az egyik nyomozó felállt, s elindult a főnök felé. Barátok voltak. Bár tisztelettel viseltetett iránta, nem a rangján szólította meg a hadnagyot.
-- Moe -- mondta. -- A kikötőiek. Megtalálták a Superboy egyik cipőjét.
Tilden felhorkantott a hírre. A hitetlenkedés hangja volt ez. Carson dugta be a fejét az irodába, és bejelentette:
-- Rucker holnap kilencre jön be.
-- Mi van Donlannal? -- kérdezte élesen Tilden.
-- A jövő héten. A PDA azt mondja, túlzottan megrázta a dolog. Azt mondják, Donlan nagyon bánkódik az unokaöccse miatt.
Tilden megkérdezte Donlan ügyvédje nevét. A szövetség egyik fő szarkeverője volt, nagyágyú.
A főnök a térképhez lépett, és meredten nézte. Egy kínai koktélernyőt tűztek Garrison városához, úgy magasodott fölé, mint a valóságban a víztorony.
-- Hát, nem tudom -- mondta Carson. -- Ha Superboy életben van, rosszabb, mint a pestis, nem? Miért vinné bárki haza? Ugyebár az ember nem szarik oda, ahol eszik, vagy igen?
Tilden a csoportja felé fordult, szeme, akár a közlekedési lámpa zöldje, világított. Mintha csak szabadot jelezne. Moe bácsi halkan szólalt meg, alig nyitotta ki a száját. Füst szállt ki átokként ajkai közül.
-- De én igen, Carson -- mondta Tilden. -- A saját házamban lakom, és eszem is benne. Ott szarok, és ott eszem, ahol élek.
A térképhez fordult, és mélyebbre szúrta a csinos kis vörös ernyőt a Newjersey-beli Garrisonba.
A garrisoni járőrkocsi át út szélén állt egy kanyar mögött. Nem dugták el. Nem sokan tudják, de a rendőrök a legtöbbször illegális helyen radaroztak. Bármit is lássanak a mozikban, nem bújhatnak hirdetőtáblák mögé. A törvény a legtöbb államban egyértelmű, a sebességmérőknek jól látható helyen kell leállniuk. Jól felismerhető járőrkocsikban. Egyes államokban még a titkos egységeket is törvényen kívül helyezték. Ha ez így megy tovább, nemsokára már nem is vadásszák a száguldozókat.
Egyes megyékben repülőgépről és helikopterről ellenőrzik a gyorshajtókat, de Garrisonban megmaradtak a régi, jól bevált módszernél. Rászegezik a kocsira a radart, és tüzelnek. A rendőrök tudták, hogy ebből senkinek nem lehet baja.
Freddy Heflin kinyitotta bedagadt szemét, és lenézett. A női kéz ebben a pillanatban húzódott el vaskos combjáról. Cindy Betts alseriff felszabadult kezével megmarkolta a radart. Egy Toyota húzott el mellettük. A kijelző hetven kilométer/órás sebességet mutatott. A zöld szám folyamatosan égett, akárcsak az iskola közelségére figyelmeztető sárga vonal, amely majd egy kilométer hosszan húzódott. Ilyen vonalnál csak ötvennel lehet menni. Betts szinte ragyogott az örömtől. Arca kerekded volt, szeme csillogott. Barna haját lófarokba fogta, barna szeméhez jól passzolt egyenruhája nadrágjának színe. Bal kezén egyszerű Casio órát hordott, jobb ingzsebében két tollat tartott a sárga seriffcsillag alatt. Még a bő uniformis sem tudta elrejteni, hogy vonzó alakja van.
Cindy várakozásteljesen nézett a seriffre. Csak nehezen lehetett ellenállni a belőle sugárzó lelkesedésnek, bármiről legyen is szó, de Freddy a fejét rázta, a távolodó autó után nézett.
-- Gratto kocsija -- mondta.
-- Ugyan már, Freddy. Ebben a városban mindenki hé. Valakit csak félre kell állítanunk.
Freddy arca megrándult, mert megnyomta a géztapaszt az orrán. Nem volt kedve a munkához, különösen ma nem.
-- Miért? -- kérdezte.
Cindy Belts a többi fiatal rendőrhöz hasonlóan tele volt elszántsággal. Még mindig azt hitte, hogy meg tudja váltani a világot. Ezt a fajta lelkesedést nem lehet könnyen elnémítani. A lány karja vastag volt, de nem túl izmos, kellemes látvány. Freddy némileg irigyelte is a lány kezében tartott radarpisztolyt. Egy kék Olds Delta 88 húzott el mellettük. Igazi magas labda, száztízzel mentek. Cindy Freddyre nézett.
-- Ezt elkaphatod -- mondta Freddy. Nem ismerte az autót, s ami még ennél is fontosabb, nem látott PDA-matricát a New York-i rendszámtábla felett. Az autó a 36-os úton repesztett. Jack Rucker az utasülésen ült, a lövészülésen, ahogy azok a zsaruk nevezik, akik puskával járnak. Befújt egy kis Dristant az orrába. Ray Donlan vezetett, és meglepődött, mikor meglátta a garrisoni járőrkocsit a kanyarban. Nem gondolta, hogy Freddy Heflinék ilyen jól el tudnak bújni. Benézett a visszapillantó tükörbe, ahogy elsuhantak az autó mellett. A harmadik férfi keresztben feküdt a hátsó ülésen. Egyik lábán nem volt cipő. Rucker a légkondicionálóval szórakozott. Oldalt fordult, látta, hogy a hadnagy haragos pillantást vet rá.
-- Megsülök, Ray -- magyarázta Rucker. Vörös fények szakították félbe a társalgásukat.
A garrisoni járőrkocsi képe már betöltötte Donlan visszapillantó tükrét.
-- Hogy rohadna meg -- mondta Donlan. A hátsó férfi megrémült, kissé felült.
-- Mi van? Mi van? -- kérdezte. Sütött az idegesség a hangjából. Rucker gyorsan megfordult és rámosolygott.
-- Ne borulj ki. A mi emberünk.
Donlan lehúzódott az Oldsszal, és várt. Figyelte, ahogy Cindy Betts ügyetlenül kikászálódik a járőrkocsiból. Csupa fekete öv és kalap volt, ahogy esetlenül megindult zsákmánya felé. A fegyver óriásinak tűnt az oldalán. Akárcsak a kulcscsomó. Megállt az ajtó mellett, s csípőjére tette a kezét. Ray Donlan csak ekkor engedte le az ablakot.
-- Kérem, állítsa le az autót -- szólt Betts. Nem kérésnek hangzott.
-- A légkondit járatom -- felelt Donlan. Haragos pillantást vetett az izzadt, kivörösödött szemű lányra. Csupán egy mérföldre volt az otthonától, és pont most állítják le. Donlan nem volt buta ember. A buzgómócsing orra elé nyomta igazolványát és jelvényét. Cindy ezelőtt nem találkozott még NYPD-s hadnagyi jelvénnyel. Sokkal fényesebb volt, mint képzelte. Rajta vékony NYPD-s kék csík.
-- Munkából jönnek? -- kérdezte.
Donlan visszafogott volt és türelmes. De Rucker odahajolt az utasülésről.
-- Nem, a Forest Hillről, drágám. John McEnroe vagyok. Ez itt Jimmy Connors. Hátul pedig Boris Becker.
Cindy Belts nem ijedt meg. Nem érdekelték az előjogok. És abszolút hidegen hagyta a megjátszott bajtársiasság. Elkérte a jogosítványt Donlan hadnagytól.
-- Itt van a jogosítványa? Elővenné?
A hadnagy a kocsit bámulta, van-e valaki a zöldfülűvel. Nem jellemző a seriffre, hogy magukra hagyja őket. Balesetek is történhetnek. Ahogy most is éppen az történik. Donlan mégsem volt erőszakos vagy hetvenkedő.
-- Uramisten! -- sóhajtott Rucker.
Cindy mihelyt meglátta Donlan címét, tudta, hogy vesztett: Garrison, New Jersey. Visszaadta a tárcát.
-- Az iskolazóna... tudja...
Donlan kihallotta hangjából a bizonytalanságot. Elolvasta a kitűzőn a nevét.
-- Nézze Miss... Betts. Maga még új, ugye?
-- Itt igen. De a szakmában nem. Elmirában dolgoztam a helyhatóságnál.
Hát ez csodálatos, gondolta Donlan. Egy beszélő önéletrajz állított le. Aztán megpillantotta a seriffel. Ki sem szállt a járőrkocsiból.
-- Freddy! FREDDY! -- kiáltott oda.
A seriff előkászálódott, és zavartan baktatni kezdett szomszédja felé.
-- Nézze, szépségem, itt Garrisonban, ha egy kocsin PDA-matricát lát, ajánlom, gondolja meg, mielőtt lemeszeli. Na ez is a jófiúk egyike, jobb lesz, ha keresek magamnak egy rosszfiút.
A hátsó ülésen ülő férfi idegesen megmarkolta a hadnagy ingét.
-- Az istenért, Ray, ne csinálj jelenetet.
-- Uram, ha minden rendőrt elengedek, nem lesz egyetlen szabálysértés sem az egész városban -- mondta Cindy.
-- Részemről nem bánom -- felelte a hadnagy.
-- Ebben a városban a bajt nem az itteniek csinálják, hanem a látogatók -- szólt közbe Rucker.
A másik oldalról Freddy hajolt be az ablakon. Pillantása átfutott Donlanon és Ruckeren, maid megállapodott a hátsó ülésen levő férfin, akit nem látott rendesen.
-- Új kocsi, Ray -- jegyezte meg Freddy. -- Szép. Nem ismertem fel.
-- Te Freddy! -- szólt Rucker. -- Haza akarok menni. Szólj a kicsikédnek, hogy húzzon arrébb.
-- Figyelj, haver -- kiáltotta Cindy. -- Nem vagyok...
Freddy a fejét rázta a beosztottja felé. Jó zsaru lehet belőle. Képes uralkodni a haragján. Talán jó benyomást tett Donlanra is.
-- Viszlát, fiúk -- szólalt meg Freddy. -- Jó utat. Donlan tisztelgett a seriffnek. Freddy csak a
munkáját végzi, amiért fizetik, de ha New York-iakról van szó, semmi dolga.
-- Ez meg mi? -- mutatott Freddy orrára. -- Mi történt veled?
Freddy kissé feszengve elmosolyodott. Donlan figyelmét nem sok minden kerülte el, még a legfeszültebb helyzetekben sem. Egyszer már tönkretette egy botrány a nyolcvanas évek közepén. Jó úton haladt, hogy nagyfőnök legyen az egyik brooklyni körzetben. Aztán a korrupció és a helyi szakszervezet révén kicsinálta magát. Valahogy túlélte a botrányt, de a hírneve foltos maradt.
-- Csak egy koccanás -- felelte Freddy.
Az Oldsmobile elindult, s Freddy csak most vehette ki tisztán a hátsó ülésen utazó alakot, aki a hátsó ablakon keresztül a seriffre meredt. Neki is kötés volt az orrán, mintha egymás tükörképei volnának. Freddy aznap reggel, a Daily News első oldalán látta először ezt az arcot. Murray Babitch volt az, a Superboy.
Mielőtt New Jersey lecsökkentette volna az egészségügyre szánt keretet, a megye orvosi rendelőnek építtetett egy kis kőépületet a Fő utcában. De az orvosok sosem költöztek be a Public Works Buildingbe. A rendőrök annál inkább. Nem sokkal azután, hogy a település megszületett, és jóval azelőtt, hogy a New York-i Járőrszövetség átvette fölötte az uralmat, Garrisonnak mindössze egyetlen rendőrőrse volt.
Freddy és két segédje, ha bármikor otthagyta az épületet, hogy járőrözni menjenek, kitettek egy órát, melyen ez áll: 10 PERC MÚLVA ITT VAGYOK.
Az iroda valaha a megyei alseriffé volt. De tíz évvel ezelőtt, amikor a New York-iak kezdtek itt nyaralókat vásárolni, Freddy Heflint bízták meg a seriffséggel. Tölgy íróasztalán nem sok látnivaló akadt. Egy egyszerű lámpa és egy kis amerikai zászló, elérhető távolságban pedig egy pisztoly formájú hamutartó. Volt még egy országúti fejvadászt ábrázoló kis bronzszobra is és a fal mellett egy sor fegyverszekrény. A városoktól eltérően vidéken nincs mardosó rivalizálás a rendőr- és tűzoltóőrsök között. Így aztán Freddy Heflint egyáltalán nem zavarta az ablakpárkányán álló kis piros tűzoltóautó.
Nyomtatványok sorakoztak az asztalán, néhányuk már egyéves is megvolt, de mind használhatatlan. Egy fióknyi klasszikus zenei kazettát tartott közel az asztalához. A szoba tárgyai közül csak ezeknek tulajdonított bármilyen fontosságot. Freddy túl sokat dohányzott. Akárcsak a pia, ez is az unalommal járt. No meg a barátait is túlságosan szerette. Íróasztalán szétszórta az egyórás laborban kidolgoztatott képeket. Mind ugyanazon a partin készültek. Az egyik beszédes fotó közepén látható transzparens azt is elárulta, hol. „Freddy seriff -- Tíz ÉVE A VÁRTÁN.” Az egyik képen Ray Donlannal karolják át egymást, és mindketten vízipisztolyt szegeznek a másik fejének.
A seriff egyik kezében sörrel, szájában Carlton cigarettával nem tűnt olyannak, mint aki ereje teljében van. Inkább dundinak volt mondható, bár a bő egyenruha még csak-csak elleplezte valahogy. A városi zsaruk zsáknak nevezik egyenruhájukat. „Tizenöt évig jártam zsákban, mielőtt megkaptam a jelvényt”, mondják. Vagy: „Elvették a civil ruhás munkám, és visszaraktak a zsákba.” Garrisonban a zsák az álcázást szolgálta.
***
Az igaz, hogy Freddy bicepsze, alkarja és lába még mindig tekintélyes volt, de ha valaki egyszer látta rövid ujjú ingben, nem ijedt meg tőle. S ahogy Freddy teste elvesztette körvonalait, úgy kezdte elveszteni élete is az irányt.
Egy rövid ideig nős volt. A békebíró, aki összeadta őket, Jersey Citybe való volt. Most a város polgármesterével és rendőrfőnökével együtt börtönben ül. A bíróról kiderült, hogy soha nem is volt jogász, munkája főleg abból állt, hogy mindenről leszedte a sápot. Az ír születésű polgármester nem is volt amerikai állampolgár, a rendőrfőnököt pedig gyilkosságért körözték Montanában.
A lány, akit Freddy „elvett”, nem sokkal a középiskola befejezése után költözött a városba. Sötét, rejtélyes nő volt, akivel szenvedélytelen és kellemetlen volt a szex. Később senki nem emlékezett akár egyetlen alkalomra sem, amikor megfogták volna egymás kezét. Freddy fel nem tudta fogni, hová tűnt az a lány, akibe beleszeretett. Egyik pillanatban még csodálatos volt az élet, mintha jó szagú széna tetején hemperegne vidám aratáskor, a következőben pedig mintha egyedül zötykölődne egy viharvert teherautó platóján.
Felesége kedvelte Freddy középiskolai barátait, különösen a régi barátnőit. S aztán egy reggel, Freddy felesége elment. Nyilvánosan senki nem beszélt róla, de mindenki ismerte a pletykát. Freddy Heflin, a városi rögbicsapat sztárja feleségét a csapat legszebb vezérszurkoló lánya szerette el. Valójában senki sem tudta, ez volt-e a teljes igazság. De a kicsinyes pletyka túlélte a város többi házasságának nagy részét.
Így aztán Freddy Heflin mindent beborító, eltökélt csendje valahogy megértésre talált. Bár nem sántult le, s arca sem torzul el, Freddy lett a város áldozata, akit mindenki sajnált. Legalábbis így tartották a háta mögött.
Freddy az íróasztalánál ült, s aznap reggel már harmadszor vagy negyedszer olvasta át a Daily Newst és a New York Postot. Az öngyilkos hős képét tanulmányozta akkor is, amikor Cindy Belts rontott be az irodába. Freddy egyik kezével gyorsan eltakarta a képet.
-- Honnan ismerem ezt a fickót? -- kérdezte a lány. Elég jó szeme volt ahhoz, hogy ezzel a megjegyzéssel megrémítse Freddyt. De Cindy az íróasztalon lévő amatőr képre nézett.
-- Nem is olyan rossz, ahhoz képest, hogy elmúlt negyven. Látszik, hogy talán néhanapján mihaszna. De remény csillog a szemében.
Cindy elmosolyodott, s amilyen kecsesen a túlméretezett fekete pisztolyöwel és a bő egyenruhában lehet, átlibegett a szobán. Leült az aktákkal és iratokkal körülbástyázott szolgálati rádió mellé. Betts alseriffen egyáltalán nem zsáknak tűnt az egyenruha.
Bár a Public Works Buildinget gyógyászati központnak építették, egy ideig autószervizként működött. A kicsiny börtöncella -- melyet leginkább az alkalmi részegek elszállásolására használtak egykor gumiraktárként szolgált. Felépítése óta csupán egyetlenegyszer tartózkodott az épületben olyasfajta foglalkozású személy, mint akik számára az épületet eredetileg emelték. Akkor, amikor egy újévi buliról hazafelé menet egy részeg nőgyógyász kidöntött egy fát. Mire letették érte az óvadékot, az ittas orvos úgy bűzlött, mint egy gumigyár szeméttelepe.
Kitüntetések másolatai és bekeretezett újságcikkek díszítették a falakat, legtöbbjük az olyan itt élő polgárokról szólt, akik valami hőstettet vittek véghez idegen földön -- New York városban. Freddy felnézett az íróasztaláról, s látta, hogy egy zöld szemű, őszülő halántékú férfi figyeli az ablakon keresztül.
Moe Tilden bepöckölte cigarettacsikkjét a csatornanyílásba, és belépett a sarki bisztróba. Felcsörrent a telefon Freddy irodájában. Cindy nagy igyekezetében, hogy elérje, elesett, és levert egy köteg büntetőcédulát. A rendőrmunka kockázatos vállalkozás Garrisonban.
-- A rohadt életbe -- szólt Cindy. Leverte a diszpécserrádiót is, ami riasztójelzéseket kezdett adni: Tűű. Tűű. Tűű.
Freddy sóhajtott, s az utca túloldalát figyelte. Egy gyönyörű, barna hajú nő egy gyereket szíjazott be az autója ülésébe. Freddy ismerte a nőt, halvány vágy öntötte el. A kislány egy plüssteknőst tartott a kezében. Az asszony feltette a furgon tetejére a kitömöttjátékállatot, míg a gyereket rögzítette az ülésen.
Tűű. Tűű. Tűű.
-- Máris -- mondta Cindy. -- Tudná tartani egy pillanatig?
Egy újabb autó -- egy kék Olds, amiről Freddy már tudta, hogy Ray Donlané -- gördült be a parkolóba. A gyönyörű nő Donlanra mosolygott. Egy városba valók, egy társaságba, egy törzs mindannyian. Donlan, Rucker és Lagonda bementek a bisztróba, az asszony pedig elhajtott. A zöld teknős elfeledve esett egy pocsolyába, és Freddy felpattant székéből. Újra alámerült a sáros buborékok közé.
A társaság az ablak mellett állva kávézott. Egész éjjel fenn voltak, és bár kimerültek, nem tompultak el. Sőt áradt belőlük az izgatottság. Az utcát figyelték, és magukban az előző éjszaka egy-egy eseményén rágódtak. Pamutingükről, bő nadrágjukról üvöltött, hogy „szolgálaton kívül”. Ennek ellenére Donlan barna, makkos cipőt vett fel. De a többiek sportos edzőcipőt viseltek, még ha mi sem állt tőlük távolabb, mint a sport. Rucker egyszer a New York-i maraton idején dolgozott a Sunset Parkban, ez volt minden. De azt tudták róla, hogy leveri azokat a gyanúsítottakat, aki után futnia kellett.
Agyukban forogtak a kerekek. Sikerült a nagy átverés. Lagonda, akár a legrosszabb narkós, akit valaha is letartóztatott vagy megvert, túl sokat beszélt.
-- Tökéletes voltál tegnap, Ray -- suttogta. -- Egyszerűen tökéletes.
Donlan kinézett az utcára. Rucker is. Tilden lépett be mögöttük, és kávét rendelt.
A beosztott zsaruk nem ismerték a zöld szemű idegent, csak annyit tudtak, hogy nem látták még a városban.
-- Szervusz, Ray -- szólalt meg Tilden. Kávéjával a pulthoz lépett, ahol a tejet és cukrot tartották.
-- Szervusz, Moe -- felelte Donlan. Az nem lepte meg, hogy a BE ráállt az ügyre, de az zavarta egy kicsit, hogy Tilden ilyen gyorsan itt termett. A hadnagy elfojtotta a csodálkozást, a többiek pedig csöndesen nézték őket.
-- Sajnálom az unokaöcsédet -- mondta Tilden. Levette a fedőt a kávéról.
-- Igen. Jó srác volt. -- Donlan a többiek felé intett. -- Egész éjjel fenn voltunk.
Tilden kinyitotta a tejesdobozt, hogy kávéjába öntse. A hadnagy, miközben kimérte magának a megfelelő mennyiségű tejet, felbecsülte a többieket.
-- Tudom, hogy beszélni akarsz velem -- szólalt meg Donlan. -- Valamikor a jövő héten beugrók, rendben? Rucker hamarább, már holnap.
Ahogy a másik négy zsaru egyike is szerepet játszott, Tilden is a szerepének megfelelően Rucker felé nyújtotta kezét.
-- Hello. Moe Tilden vagyok -- mutatkozott be. Rucker úgy nézett rá, mintha legszívesebben hasba rúgta volna.
-- Hello -- felelte óvatosan.
Lagonda bágyadtán nyújtott kezet. Aztán Tilden visszatért kávéjához. Megcukrozta. Donlan legalább szaharint használt.
-- Moe egykor osztálytársam volt az akadémián -- magyarázta Donlan. A műsor a többieknek szólt. -- Aztán beleszeretett abba a kis vörösbe a BE-nél, és áthelyeztette magát.
Tilden mosolyogva kavargatta kávéját.
-- így történt volna, Ray?
Tilden nem kérdezett, csak meg akarta mutatni Donlannak, hogy ne szórakozzon vele.
-- Nos, mi hozott a mi kis városunkba? -- kérdezte Donlan.
Tilden pislogott, majd kinézett az ablakon.
-- Hallottam, hogy jó itt élni, és gondoltam, magam is megnézem.
Donlan arcán kihívó mosoly jelent meg. Eltúlzott mozdulattal, védekezőn emelte föl a kezét.
-- Lassan látványosság leszünk, mint az amish szekta.
Jó szöveg volt, de a többiek reakciója erősebb volt, mint amit megérdemelt volna. Tilden elmosolyodott, lenyalta a vörös keverőpálcát, és rátette a fedőt a kávéjára. Egyelőre ennyi elég.
-- Mikor nyit az az Arby? -- kérdezte.
-- Néhány hónap.
Tilden az ajtó felé biccentett.
-- Biztos kihasít majd egy darabot ebből a helyből.
-- Én itt leszek -- szólt Donlan. Tilden bólintott és elindult kifelé.
-- Tudom.
A zsaruk az ablakon át követték a tekintetükkel, és halkan szitkozódni kezdtek. Donlan arcára gyilkos kifejezés ült.
-- A rohadék.
-- Ezek nem is igazi zsaruk -- szólt Lagonda. -- Soha nem csináltak semmit. Nem is tudnak semmit. Ha ez az, ami miatt aggódnunk kell, akkor nincs miért beszarnunk -- fejezte be Lagonda. Rosszul gondolta.
Figyelték, ahogy Tilden az autójához lép, és kihúz egy darab papírt az ablaktörlő alól. Innen a távolból parkolócédulának tűnt. A hadnagy közelebbről is megvizsgálta. A Garrisoni Önkéntes Tűzoltóság által szervezett június negyediki ünnepségre invitálta. A városban mindig nagy buli volt ez az esemény. A felügyelő összehajtotta a papírt és zsebre tette.
Ráébredt, hogy egész Garrison egy nagy buli. Elmosolyodott, és felnézett. Freddy Heflin seriff ment el mellette az úton, kezében egy összenyomódott, sáros, zöld teknőssel. Észre sem vette Tildent.
-- Már azt hittem, megbüntetett -- szólította meg az idegen a seriffet.
-- Tessék? -- kérdezte Freddy.
-- Maga a seriff, vagy nem?
Freddy nem igazán törődött a sértéssel. Röviden végigmérte a barna tweedzakós férfit. Még csak fel sem ismerte benne a zöld szemű idegent, aki néhány perccel ezelőtt benézett az ablakán.
-- Ja igen -- válaszolta.
Aztán üvegcsörömpölés zaja hallatszott a keresztutca felől, és egymással kiabáló kamaszok hada bukkant fel a sarkon. Freddy azon nyomban a város seriffjévé változott.
-- Egy pillanat -- mondta a New York-i Belső Elhárítás valaha volt legjobb nyomozójának.
-- Gordon, takarodj onnan!
Egy mocskos kölyök a nyakánál fogva tartott egy másikat. Abbahagyták a verekedést, és elrohantak.
-- Folytassa -- mondta Freddy. Újra Tilden felé fordult, és megérintette bekötött orrát. Hóna alá vágta a teknőst, s bár nem ismerte a férfit, kicsit zavartan állt.
-- Mennyi ideje seriff? -- kérdezte Moe Tilden.
-- Hát, tíz éve -- felelt Freddy.
-- Remek -- mondta Tilden. De addigra már eldöntötte, hogy a seriff feltehetőleg elméletileg sem alkalmas arra, hogy a segítségére legyen. Legfeljebb tudtán kívül.
-- Jó sok kékkabátos járkál erre, mi? -- folytatta Tilden.
-- Aha.
-- Hát ez nagyszerű -- mondta Tilden, és előhúzott egy névjegykártyát. -- Bizonyára elfoglalt, de tartsa meg a névjegyemet. Egy különleges egységtől vagyok, a városból. Ha esetleg... tudja... beszélni akarna valakivel.
Elolvasta a nagybetűs szöveget: MAURICE TILDEN. NYPD BELSŐ ELHÁRÍTÁS. Fogta az adást. Mire felnézett, Tilden már a kocsijában ült. Hát ilyenek a nagy nyomozók. Egyszer csak ott teremnek, majd ugyanolyan rejtélyesen el is tűnnek.
Freddy végighajtott a Garrison központjában álló régebbi házak között. Többnyire gyarmati stílusú és felpumpált, műfarmházak voltak, az Arthur Levitt, a kertvárosi élet atyja által feltalált séma variációi.
Levitt építette a Long Island-i Levittownt, és egész Amerika követte a példáját, a házépítészet eme zsákutcájába, vagy éppen csúcsára, aszerint, kinek mi a véleménye az egyszerű, felvizezett külvárosi életről. Az biztos, hogy a közbiztonság jó ezekben a városokban, de talán túlságosan is elszigeteltek az élet változásaitól és furcsaságaitól.
A New York-i zsaruk hazaérve megszabadultak a nagyváros által eléjük tárt minden csábítástól és mocsoktól. A feleségeik viszont egészen másként élték meg a dolgot. Korábban belekóstoltak a világváros nyüzsgésébe és vonzásába, s most halálos unalomban éltek. A házasságok sorát tette tönkre az alkohol és az emlékek. A pia máshová vezette a zsarukat, az emlékek pedig nem engedték, hogy a feleségek egy része valaha is visszatérjen oda. A fiatalabbak nemegyszer úgy érezték, börtönbe járnak haza. A város nevét kaszárnyát jelent -- kezdték egyre találóbbnak érezni.
Freddy az álmos délutáni nyugalomban, a hírcsatornát hallgatva hajtott végig a kétszintes házak között. Vezetés közben átkötötte az orrát. A piszkos, tépett teknős a hátsó ülésen hevert.
-- „Ma reggeli vezető hírünk, hogy egy hősként tisztelt fehér rendőr lelőtt két fekete tinédzsert, majd levetette magát a Washington hídról. Ajelentések szerint a halott tinédzsereknél nem volt fegyver” -- harsogta a rádió.
Minden garázs oldaláról kosárlabdaháló lógott. New Jerseyben a Knicks kosárlabdacsapatának egyik legjobb játékosa később az Egyesült Államok szenátora lett. De Long Islanden, ahol a legtöbb csapattársa élt, a túlnyomórészt fehér háztulajdonosok nyomására helyhatósági rendelettel korlátozták, hová és mikor akaszthatnak kosarat. Az újságok szerint a faji előítélet mozgatta őket. A fajgyűlölők úgy okoskodtak, hogy a fekete családok nem költöznek olyan környékre, ahol nem rakhatnak fel kosárhálót. Az NYPD legénysége nem hitt ebben. Az ő srácaik is mind kosaraztak és arról álmodoztak, hogy egyszer majd Princetonban, a remek fehér kosárlabda-iskolában játszhatnak.
Freddy vezetés közben elhaladt egy kosár nélküli ház mellett. A postaládán a TUNNEY név állt. A meglincselt rendőr otthona nemzeti kegyhellyé vált. Még most is előfordul, hogy a gyászolók virágcsokrokat helyeznek el a gyepen. Glenn Tunney előkertjét egykor rózsák és kék szalagos NYPD-s temetési koszorúk százai borították el. Néha-néha, ha az éjszaka sötétjében arra téved, a Smaragd Társaság egy részeg ír dudása gyászindulót fúj Glenn Tunney pázsitján. De a városban soha senki nem panaszkodott emiatt.
Freddy megállt a RANDONE feliratú postaládánál. Alighogy az ajtóhoz ért, egy láncra kötött doberman ugatni kezdett. Freddy kopogtatott, aztán újra kopogtatott. A dobermant teljesen felvillanyozta, hogy végre dolgozhat. Freddy bentről hallott ugyan valamit, de megfordult és elindult visszafelé.
-- Jézusom. Ne haragudj -- kiáltott utána egy nő. Az ajtó kicsapódott, és a parkolóban látott gyönyörű, barna hajú asszony bukkant fel. Liz Randone virágos mintás, nyitott nyakú blúzt viselt. Haját feltűzte, egyik keze a csípőjén pihent. Foga tökéletesen csillogott, ajka rúzs nélkül is remek volt. A nyakában lánc, rajta aranyfeszület. Egy álom volt, Freddy Heflin álomnője. A háttérből gyereksírás hallatszott.
-- Bocs -- mosolygott Freddy szégyenlősen. -- Ide kellett volna szóljak...
Liz a seriffet figyelte, s észrevette a teknőst.
-- Ó, Freddy -- gügyögte. -- Csak nem megtaláltad?
Az asszony megfogta a kitömött állatkát, és magához ölelte.
-- Annyira fog örülni a kislányom. Az apja nyerte a vásáron tavaly. A furgonon hagytam...
-- Igen. Tudom. Láttam az ablakomból.
Liznek tetszett a gondolat, hogy Freddy még figyeli őt. Még szélesebben mosolygott, megfertőzte Freddy ostoba vigyora. Aztán ugyanolyan hirtelen, mint jött, lehervadt róla a mosoly.
-- Szörnyű, ami Ray unokaöccsével történt, ugye? -- kérdezte.
A gyerek egyre hangosabban visított odabenn. Csak most fedezte fel, hogy egyedül van, és ettől megijedt.
-- Caroline! Csönd legyen. Apa aludni akar.
A vicc szerint a napnak ebben az órájában csak kétféle embertípus szunyókált gondozott kertvárosi otthonában: a rendőr és a betörő. Joey Randone állandó éjszakai műszakban dolgozott New Yorkban. Ez volt a legnagyszerűbb zsaruélet a világon. Kertvárosi kényelem nappal, semmi csúcsforgalom éjszaka. Csakhogy az ilyen beosztás sokszor a rossz házasélethez és a félrelépésekhez vezetett. A Randone családnak mindkettőből kijutott. Mindennap. Freddynek ez járt a fejében, s közben az asszony nyakában lévő szegekkel kivert keresztre meredt. Elszakította végre a tekintetét, s ezzel megszakította a szomorú emlékeket.
-- Azt hallottam, itt lesz a temetés -- mondta az asszony. Freddy bólintott, és Liz megérintette a férfi bekötött orrát. -- Ó, mi történt veled? -- kérdezte.
-- Kis baleset. Egy gyorshajtót üldöztem. A gyerek még hangosabban üvöltött.
-- Anya, gyere már! Nézz ide!
-- Egy pillanat -- szólt oda az anyja.
Az asszony jól érezte magát a nyugodt természetű seriff társaságában. A teknőssel kezében átment a szobán.
-- Nézd, kicsim, mit talált a seriff. -- Megtörölgette, és átadta a gyereknek. Az pedig régi barátja láttán megnyugodott. -- Iszol egy kávét, Freddy?
-- Nem, kösz.
Freddy bátortalanul lépett beljebb. Szemügyre vette a falon levő képeket: egy gyerekrajzot, Joey Randone egyenruhás fényképét, no meg Liz portréját tizenhat éves korából, a lány fején a szépségkirálynői korona. Freddy jól ismerte ezt a képet. De Liz tilos terület volt a számára, bármennyire is kívánta. Joey Randone arcképe hidegen meredt rá.
-- Hát, remélem, elkaptad -- szólalt meg Liz.
-- Hmmm? Kit?
-- Azt a gyorshajtót.
-- Ja! Aha.
-- Tudod, már épp gondoltam, hogy kihívlak folytatta Liz. -- Úgy értem, nem téged, hanem valamelyik emberedet.
-- Miért? Mi baj van?
-- Valaki szemetet dobál itt le. Szemeteszsákokat. -- Az asszony az út mellett heverő szemeteszsákokra pillantott. Négy fehér zsák és egy fekete. Freddy lelkesen előkapta fekete bőr nyomozói noteszát és egy golyóstollat.
-- Aha. Szóval az volna?
-- Csak az egyik. A többi az enyém.
-- Oké, Liz. Tehát letettek egy zsákot a tieid mellé.
Az asszonyt bosszantotta, hogy ilyen könnyen veszik a panaszát.
-- Nem először. Hetek óta hordják ide azt a szemetet titokban. De miért? Egy zsák nem elég ahhoz, hogy kinyomozd?
Freddy áthúzott egy számot a papíron. Gyorsaság és hatékonyság.
-- Egy is elég -- mondta. -- Ami engem illet, egy sörösüveg is elég.
-- Igaz. Mindamellett én fehér zacskókat használok. Az övéké pedig fekete. Csupa ócskaság van benne. Ócska szemét.
Nem poénkodni akart. Freddy egyre fürgébben jegyzetelt.
-- Nem mondtam Joeynak, mert azt hinné, itthon is az ő feladata biztosítani a rendet. Na nem azért, mert nem bízik a helyiekben -- bennetek --, de tudom, hogy a végén még lelőne valakit...
-- Majd én utánanézek -- szólt Freddy. -- O csak aggódjon a város miatt, nem igaz?
Liz bólintott, és Freddy elmosolyodott. Az asszony elbűvölő volt, és a férfi remélte, hogy az ő tekintete is sugárzik.
Freddy kiment a Randone-ház kocsibehajtójának végébe, és egy ceruzával feltépte a fekete szemeteszsákot. Liz egy ideig még nézte az ablakból, majd behúzódott. Freddy papírtányérokat, sörösdobozokat, főtt kukoricát piszkált ki a zsákból, és a végén egy pecsétes borítékot.
RAY DONLAN
31 DALLAS DRIVE
Átsétált a borítékon álló címhez. Kezében a foltos bizonyítékkal megállt a kétszintes ház ajtajánál, megnyomta a csengőt. Egy bogyós, középkorú, szőke nő nyitott ajtót. Utálkozó ajkai közt cigaretta fityegett. A maga idejében, ami már tíz éve elmúlt, Rose tucatnyi házasságot tett tönkre csupán azzal, hogy bedugta a szőke fejét egy queensi körzetbe. De azok a napok már a múlté. Szívek helyett mostanság inkább csak piásüvegeket tördel. Már évekkel ezelőtt kitiltották a Négy Ászból.
-- Mi van, ha azt mondom, nem tudom, honnan vannak azok a zacskók? -- vicsorogta Rose.
-- Elhiszem, Rose. Ő... Ray itthon van?
-- A mi kis látogatónkkal -- mondta Rose minden további magyarázat nélkül. Freddynek nem is volt szüksége többre. A telefonszámlával játszott. Rose a borítékra meredt. Olyan volt, akár a legmaflább bűnöző, az a fajta, aki azt akarja, hogy elkapják.
-- Minden kedden elszállítják a szemetünket.
-- Rendben. Kösz az idejéért.
Freddy megindult visszafelé a járőrkocsihoz. De Rose még nem fejezte be.
-- Mondja meg Joeynak, hogy maga jöjjön át hozzám, és beszéljük meg, ha úgy gondolja, nincs igazam.
Freddy megtorpant és megfordult.
-- Én hinni akarok magának, ha csakugyan van valami mondanivalója.
-- Ó, igen?
-- Maga rakta oda azokat a zsákokat, vagy nem? Rose szinte morgott. Freddy egy pillanatig azt hitte, azonnal leolvad az asszony szájáról a rúzs.
-- Ez nem jogi vagy rendészeti probléma, maga lángész. Ha ugyan fogja az adást. Mondja meg Joey Randone-nak, ha nem tetszenek neki a szemeteszsákjaim, ne foltozza össze a lepedőimet.
Rose figyelemre méltóan közönyös volt, mintha egyáltalán nem is zavarná, hogy Freddy itt vizsgálódik. De ha pillantással ölni lehetne, Freddy ott rogyott volna össze.
-- Rose, nem rakhatja le csak úgy a szemetét más emberek háza elé.
-- És az a szépfiú, ő eldobhat egy asszonyt, akár a szemetet, miután végzett vele, igaz? Erről van szó, seriff?
A férfi nem válaszolt. Szótlanul meredtek egymásra, mikor odabenn felcsörrent a telefon.
-- Elmondja Raynek? -- kérdezte Rose. Freddy a fejét rázta. Az asszony mélyet szívott a
cigarettájából, csalódottnak látszott. A telefon újra felcsörrent, és Rose gyorsan hátat fordított, majd becsapta maga mögött az ajtót.
Freddy járőrkocsija még ki sem fordulhatott a Donlan-ház felhajtójáról, amikor egy kék Olds Delta nyolcvannyolcas fékezett mellette. Ray ugrott ki belőle. Csodálkozva látta Freddyt a háza előtt.
-- Mizujs, Freddy? Úgy döntöttél, hogy megbírságolsz gyorshajtásért?
Freddy parkoló helyzetbe tette az automata váltót, de nem állította le a motort. Részéről befejezte a nyomozást.
-- Nem, Ray. Valaki szemetet tesz le másoknál.
Freddy feladta Raynek a labdát. A legtöbb embernek elég a pofára eséshez a túlzott önbizalom és arrogancia. Freddy remekül játszotta a falusi tuskót, és ez nem is esett nehezére. Tényleg tuskó volt. De azt tudta, hogy Ray felesége Liz Randone férjével hetyeg, legalábbis hetyegett. Ray pedig ráharapott a csalira.
-- Ó, micsoda bűntény -- szólalt meg a szemétre gondolva. Freddy elmosolyodott. Garrison városának kék ruhás lakosai kirakhatják a feleségüket és elcserélhetik a szemetüket, ha úgy akarják, a törvény nem tiltja. Búcsút intett és elhajtott, hogy keressen valahol egy flippergépet.
***
Fények villogtak előtte. Bill Geisler alseriff a kocsija mellett állt. Egy rozsdás gesztenyebarna Chevy Impalát meszelt le, a kocsiban egy fekete pár ült. Mögöttük a garrisoni víztorony nyúlt a narancsszín égbolt felé. Manhattan csak most kezdett kivilágosodni a folyó túloldalán, s a híd mintha a lápvidékből emelkedett volna ki.
-- Egy kicsit túllépték. Ellenőrzöm a rendszámot -- mondta Geisler.
Freddy bólintott, elfordult és lenézett a vízre. Nézte a felüljáró graffiti borította hídoszlopait, s a jó fülét egy zongoradarab hangjai ütötték meg. Itt volt ismét az államokat elválasztó folyam partján. Ezerkilencszázhetvenötvolt, és Freddy látta magát, amint papírzacskóból eszik a parton. Újra tizenkilenc éves. Látta az útjavító gépeket, és hallotta az átkozódásokat, miközben egy autó elzúgott a munkások mellett. Aztán lezuhant a hídról, egyenesen a folyóba. Először az orra vágódott a vízbe. Freddy nem látott benne senkit. Sem akkor, sem most.
Csak állt, csendben és ijedten. Milyen más volt ez, mint a rögbi, a lyukas védővonalával. Látta, mi történik, felfogta és reagált, miközben az autó egyre süllyedt a buborékok rohamában. A következő pillanatban ugrott, és alámerült. Érezte a bőrének ütköző buborékokat, mialatt egyre mélyebbre és mélyebbre merült. Aztán megpillantotta a lány arcát az ablakon át. Tiszta volt, tökéletes és fiatal. De a szeme csukva. Freddy kinyitotta az ajtót, és kihúzta a lányt a partra. Nem lélegzett. Freddy a száján keresztül lélegeztette, míg ki nem nyitotta a szemét.
A garrisoni gimnázium szépségkirálynője volt, és Liznek hívták. Freddy ennyit már jóval azelőtt tudott róla, hogy kihúzta a vízből, és életet lehelt a szájába. A csengés viszont csak hetekkel később, egy erős fertőzést követően kezdett eltűnni a füléből. A halláskárosodás egyre erősödött, s közben a lány figyelemre sem méltatta. És mialatt Freddy egyre süketebbé vált az egyik fülére, Liz egyre inkább vakká a fiú szerelmét illetően. Köröztek egymás körül, akár két keringő égitest, de soha többé nem érintette ajkuk a másikét, az után a pillanat után, hogy Freddy oxigént és életet lehelt Liz élettelen testébe.
Az újságok címlapjai még mindig ott lógnak az otthonában. A felesége sem bosszantotta vele, hogy dobja ki őket: „Helyi fiú megmentett egy lányt a vízbe fulladástól. A hős kórházban fekszik a jeges víz okozta fülgyulladástól.”
A fényképen a fiatal Freddy, amint a víz szélén áll. A fülén kötés. Liz, a szépségkirálynő mosolyog le rá gimis fényképéről.
Freddy szerette elnézni a körben kitűzött cikkeket. Arra emlékeztették, hogy egykor számított, fontos volt. Nem mérlegelt, hanem megtette, amit kellett, még ha rá is ment az egyik füle. És újra megtenné, vagy legalábbis úgy gondolta.
***
Dühös kiabálás repítette vissza a jelenbe. A rozsdás Impala elgördült mellette, vezetője fenyegetőn lóbálta a büntetőcédulát.
-- Azért jöttünk ide, hogy megnézzük a naplementét -- sipákolta az asszony. -- Volt pofájuk megbüntetni.
-- Gyorshajtás, a seggem -- szólt a vezető. -- Rohadt rasszista disznók.
Freddy nem vitatkozott, de szinte bánta, hogy a másik fülére nem süketült meg. Geislerre pillantott a tükrön keresztül.
-- Ezt elintéztük -- mondta a beosztottja. És Freddy nem is szégyenkezett.
***
Freddy néhány perccel később az irodájában ült a telefonnál.
-- Liz, csupán annyit szeretnék mondani, hogy szerintem nem lesz több szemeteszacskó.
-- Joey kis kurvája volt, mi? -- sziszegte Liz a férfi jó fülébe. -- Üzenget.
Cindy Betts hallotta a hangokat, és ellenőrzésként bekukucskált Freddy irodájába. Nem szeretett semmiből kimaradni.
-- Várj! -- szólt Freddy. -- Tudnád egy kicsit tartani?
Megnyomta a hold gombot. Cindy Freddyhez sietett, és leült mellé. Látszott, nagyon jói érzi magát.
-- Éppen telefonálok.
-- Látom.
-- Mit szólnál, ha találkoznánk negyedóra múlva itt szemben.
Cindy apró grimaszt vágott. Nem éppen rendőri intézkedésnek hallatszott.
És ha tényleg nem az, Cindy remélte, hogy a seriff valami munkán kívüli ügye.
-- Nézd, sajnálom. Mit szólnál a holnaphoz? Elviszlek valami jó helyre. Oké?
Cindy eleresztette a füle mellett. Nem kellett zsarunak lenni hozzá, hogy kihallja Freddy hangjából a félrevezetést. Kiment, becsapta az ajtót. Freddy megnyomta a hold gombot.
-- Liz, Liz?
-- Mi van?
-- Akarod, hogy beszéljek a férjeddel? Freddy közben a régi újságcikkre pillantott.
Húsz év telt el azóta, és ő még mindig nem hall, Liz pedig még mindig nem lát.
-- Beszélni vele? Freddy? Miért? Nem te mentél hozzá.
-- Nem, Liz. De a barátod vagyok.
-- Mennem kell, Freddy. És Liz újra otthagyta.
Freddy Heflin végre otthon volt, ő volt a király a zsebét lehúzó csomó negyeddollárossal. A seriff a Négy Ász bárpultjánál keresztrejtvényt fejtett italát kortyolgatva. Akárcsak a rendőrőrszobák, ez a hely is ugyanolyan volt majd minden este. Néha változtak a nevek a falon, új hős került a többi mellé, de egy zsarubár attól még ugyanúgy nem változik, ahogyan egy öltöző sem. Ma is vagy húsz szolgálaton kívüli volt itt, legtöbbjükön legalább egy ruhadarab hirdette, hogy NYPD -- New York Város Rendőrsége. Garrisonban nem kellett ennél különb szolgálati igazolvány.
Frank Lagonda az automatánál szórakoztatott néhány újoncot.
-- Nem, én mondom, ez a mentős szarházi azt hiszi magáról, ő Zorro. A kezébe veszi a pisztolyt; „A vád bizonyítéka”, lóbálja.
Az újoncok tátott szájjal hallgatták a történet költői változatát. Lagonda még nem olyan régen dolgozott az utcán. Évekig egy queensi körzetben, a dél-jamaicai százhármasban volt szakszervezetis. A crackőrület tetőpontján egy egyenruhás járőrt szabályosan kivégeztek a rendőrautóban egy kábszeres tanú háza előtt. A hír végigszáguldott az Államokon. A dílerek úgy gondolták, ezzel üzennek a zsaruknak. A főnöküket most dugták életfogytiglan a rács mögé. Mi is elveszítünk egyet, ti is. George Bush a lelőtt rendőr jelvényével kampányolt. Lagonda úgy mesélt a Négy Ászban erről a mártírról, mintha ott lett volna vele a járőrkocsiban. De Lagondánál mindez csak szöveg volt, mögötte semmi sem állt. Kitüntetéseit a szolgálati évei, és nem az érdemei alapján kapta. A nyugdíj és a jelvénnyel járó előjogok miatt volt rendőr.
-- Legszívesebben saját kezűleg lőttem volna le azt a rohadt mentőst -- mondta Lagonda.
-- Lelőhetted volna -- szólt az egyik fickó.
-- Lehet, hogy büntetett előéletűek, és máshol nem kapnak munkát -- folytatta Lagonda. -- És ha előbb érnek egy helyszínre, mint mi, mindent elvesznek a hullától. Igazi bűnözők.
-- Így igaz -- helyeselt egy másik fickó.
-- Néhány hónappal ezelőtt Bronxban egy kettős gyilkosságnál volt egy olyan ferdeszemű mentőscsaj -- hangoskodott tovább Lagonda. -- Ránéztem arra a ribancra, és rögtön felismertem. A rohadt életbe, ezt a kurvát már én magam is tucatszor tartóztattam le prostitúcióért. Hogy kaphatta meg ezt a munkát? Ki néz utána az ilyenek múltjának?
-- Olvastam erről -- mondta az egyik társ.
-- Helyes -- folytatta Lagonda. -- Elkezdtem verni a tamtamot, és a nyomozók utánanéztek a dolognak. Kétszázszor tartóztatták le prostitúció miatt, utoljára tizenhat éve. Engem nem érdekel, ha azóta igazi Teréz anya is lett belőle, akkor sem akarok egy ilyennel együtt dolgozni.
-- A betegek az AIDS-et is elkaphatják tőle -- szólt közbe valamelyik zsaru. -- Összevérezi és kinyírja őket.
Óriási nevetés tört ki. Lagonda természetesen ismét kamuzott. Mindössze felismerte a nőt az újságban, amikor kipattant a botrány. Vagy tizenöt éve, amikor Garrisontól délre lakott járt hozzá. Az a kis prosti egy megállóval a Lincoln alagút előtt.
-- Rohadék bűnözők -- szólt Lagonda. -- A város megengedi nekik, hogy a mi ügyeinken dolgozzanak, meg hogy felkössenek minket a börtöncellákban.
Leo Crasky a férfimosdó mellett állt, dohányzott. Ismert figura volt, a Járőrszövetség oszlopos tagja. Amolyan kemény fiú, aki bármelyik bűnöző eszén túljár, már ha nem tudja leverni. Különös mottó szerint élt, miszerint: A jó fickók is keverhetik a szart.
-- Nem, nem. A rövid nyomtatványt használd mondta éppen. -- Mi, zsaruk minden szart leírhatunk. Én például leírom az újságokat és a magazinokat, mert egy nyomozónak tudnia kell, mi folyik a világban.
-- És ha jegyet veszel a Yankee meccsére? -- kérdezte az egyik kezdő.
-- Miért is ne, követned kell a rosszfiúkat, akárhová is menjenek -- felelte Crasky.
-- Azt hallottam, elég annyit mondanod, hogy nem vagy az Egyesült Allamok polgára, és nem kell adót fizetned -- mondta egy másik kezdő.
-- Mi vagy te, kommunista? -- bődült fel Crasky. A többiek röhögésben törtek ki.
Crasky valóságos legenda volt Bronxban, ahol évekig dolgozott a negyvenhatos körzetben, mielőtt abba nem hagyta az ivást. Most az észak-manhattani Gyilkosságin dolgozott. Szerették, a kezdők amolyan apafigurát láttak benne. Kihalófélben lévő faj volt, egy élő dinoszaurusz, aki húsz éven keresztül dolgozott az utcán, és ritkán hagyta el a körzetet. Egy páratlan kapacitású sörivó, a körzet mindenese: benzinkutas, fogdaőr, segédügyeletes. Az ilyet nevezték a körzet „seprűjének”.
Az évek múlásával elképesztő esetek sorozatával alapozta meg hírnevét. Egy nap azt a feladatot kapta, hogy helyettesítse a parancsnok sofőrjét. Kiment a parkolóba, elindította a főnök autóját, és a fék helyett a gázpedálra lépett. Crasky belevágódott egy póznába, és egy sor fémajtón keresztül beszáguldott a körzet előszobájába. Állítólag szép nyugodtan leállította a motort, bement a kapitányhoz és letelepedett.
-- Főnök -- mondta. -- Az előbb karamboloztam, és azt akarom, hogy tudja, még egy kortyot sem ittam.
A fiatal zsaruk szerettek azzal szórakozni, hogy befeketítették a számokat a kombinációs zárján.
-- Menj haza a szemüvegedért, vén farok -- kiabáltak, amikor Crasky közelebb hajolva, bandzsítva próbálta elolvasni. De leszoktak róla, amikor Crasky elővette a pisztolyát, és ellőtte a zárat, és vele több másikat is. Egy másik alkalommal a zajra rágott be. A körzet öltözőjében voltak. Leo szépen, udvariasan megkérte a srácot, hogy halkítsa le a magnóját. Az pedig nem volt rá hajlandó. Crasky akkor is elővette a pisztolyát, és egyetlen lövéssel kivégezte a gépet.
-- Majd én megmutatom. Ebből csak értesz mondta.
Munka közben vagy ivott, vagy bőrön át figyelt, félrehúzódva, egy parkolóban aludt a kocsiban. Az ő dolga volt az is, hogy szemmel tartsa az előzetesben levő foglyokat. Egy éjszaka Crasky elaludt, és az őrizetes a cellában felakasztotta magát. De felfedezték, és a foglyot visszahozták az életbe.
-- Ne aggódj, megússza a kölyök -- nyugtatgatták Leót a társai.
Crasky egy ideig letaglózva ült, aztán elöntötte a méreg. Mihelyt az öngyilkosjelölt magához tért, odaviharzott hozzá, és fejbe rúgta.
-- Megöllek -- üvöltötte. -- Senki nem halhat meg, amíg én vagyok ügyeletben.
Szóval, mindenki szerette Leo Craskyt. Azt mondták, jó haver. Most is éppen adótanácsokat osztogatott, amikor az orrát törölgető Figs bukkant elő a férfimosdóból. Akárcsak Freddy, Figs is egyedül volt. De Freddyvel ellentétben, aki a süketségével volt egyedül, Figs a démonaival. Sötét férfi volt, akit megmagyarázhatatlan dührohamok és elképesztő hangulatváltások gyötörtek. Neki nem kellettek kábítószerek ahhoz, hogy elszálljon. Egyszer, amikor a körzetbeliek pecázni mentek, az egyik srác egy lepényhalat húzott ki a vízből. Figs előkapta a pisztolyát és lövöldözni kezdett a halra. És közben röhögött. A másik zsaru elejtette a pecabotot, és beugrott a vízbe.
-- Megőrültél? -- kérdezte később Figstől.
-- Remélem -- felelt Figs.
A zsaruk nem bíztak annyira Figsben, mint Lagondában, Craskyban és Jack Ruckerben, a bár állandó pszichopatájában. Figs úgy tartotta, vannak nagyobb dolgok is, mint zsarunak lenni. És ez veszélyes! Rucker figyelte, ahogy Figs a bárhoz lép, és leül Freddy mellé. Rucker a háta mögött bádogjelvényes seriffnek, vagy Frédi, a kőkorszaki zsarunak nevezte Freddyt, és mivel Freddy egyik fülére nem hallott, sokszor a társaságában is.
-- Ismertem egy fickót, aki nem akart dolgozni, és rábeszélte a partnerét, hogy lőjön a lábába mondta éppen Ruckernek egy sovány ivócimbora.
Rucker nevetett.
-- Én lelőttem az első partnereim egyikét, pedig nem is akartam.
A vékony zsaru eldobta a dartját, és Rucker még hangosabban nevetett.
-- Legalábbis az első lövésekkel még nem akartam eltalálni.
Jack Rucker egy beteg szemétláda volt, még büszke is rá, hogy nincs ki a négy kereke.
Figs kortyolt az italából, és Freddyre kacsintott. A seriff mámorban úszott a beszélgetéstől és a sok italtól. Más zsaruk történetei éltették. Mellesleg a srácok lecsaptak előtte a flipperre. Delores, a bárpincérnő újratöltötte a poharakat.
-- Hogyan fogják eltemetni? -- tudakozódott az asszony. -- Holttest nélkül?
-- Ha kell, Ray Donlan a baseballkártya-gyűjteményét is eltemeti -- mondta Figs. -- Csak el ne halasszák a temetést, mert idővel csökken a média érdeklődése, oda a népszerűség
-- Tudják, kik voltak a kölykök? -- kérdezte egy zsaru.
-- Kövik, Newarkból -- felelte Rgs.
-- Mi az, hogy kövi? -- kérdezte Delores.
-- Nem mi, hanem ki, Del -- mondta Figs röhögve.
Freddy félbeszakította: -- A kövik egy narkós banda, Del. Jamaicaiak. A „Kő valami?" rövidítése.
Figs elismerően pillantott Freddyre. Freddy mosolygott. Rasszista, fehér baromság volt, de Freddy a megfelelő NYPD-s stílusban ismételte el.
Az egész bár elcsendesedett a tizenegy órás hírekre. Valaki még a wurlitzert is lekapcsolta, és szándékosan letiltatta a flippergépet. Az éles nyelvű tévériporter arról volt híres, hogy bárkit eladna egy zaftos kis szenzációért. Most egy síró asszonyt, a hídon lelőtt egyik fiú anyját vigasztalta.
-- Cyril Johns találkozott az egyik lemészárolt tizenéves édesanyjával, aki holnapra blokádot akar szervezni a hídra.
A bárra teljes csend borult, ahogy Cyril Johns egyenesen a kamerába beszélt.
-- Az, hogy egy ittas fehér rendőr leugrott a hídról, nem teszi jóvá a tényt, hogy két fekete gyermeket meggyilkoltak.
Két zsaru a háttérben felszisszent.
-- Néger ribanc -- kiáltotta egyikük, valaki egy budweiseres dobozt vágott a tévéhez.
-- És ezek még csodálkoznak, ha utáljuk őket? morogta egy negyedik.
A tévében a riporter ott tartott, hogy a GiantsJets mérkőzésen sikerült elkapniuk a polgármestert, és megkérdezni tőle, mi igaz abból, hogy a rendőrök hamis bizonyítékokat fabrikáltak a hídon.
-- Igen, éppen vizsgáljuk az ügyet -- mondta a polgármester. -- Ha történtek bizonyos... szabálytalanságok... utánanézünk.
Pfujolni kezdtek. A híradó még az időjáráshoz sem ért, máris újra üvöltött a wurlitzer, a társalgás hangneme még dühösebb lett.
-- Az átlós szabály -- szólalt meg Figs.
-- Micsoda? -- kérdezte Freddy.
Joey Randone lépett be a bárba. Harmincöt körül lehetett, meghökkentően jóképű, karcsú férfi. A zsaruk örömkiáltásokkal fogadták.
-- Az átlós szabály -- ismételte Figs. -- Piros lámpa. Ne erőltesd. Fordulj jobbra. Ez még fontosabb, mint az Aranyszabály. Ha Superboy tudta volna, még mindig élne.
Figs Joey Randone-ra mosolygott, aki feléjük tartott, de ügyet sem vetett rá. Belemarkolt a Freddy mellett levő ropis pohárba. Randone kemény fazon volt. Ujjatlan New York Giants pólót viselt, a nyakában rendőrjelvénye miniatűr, aranymásolatát. Az NYPD volt az ő keresztje és megváltója.
-- Hallom, Freddy, ma megmentetted Ollie-t, a teknőst.
Freddy a vörös műanyag kanalat babrálta, de most felnézett és elmosolyodott.
-- Ő... aha.
-- És mi történt az arcoddal?
Freddy újra megérintette a kötést az orrán.
-- Ide figyelj, Joey, valamit meg kéne beszélnünk. Joey kivett még egy köteg ropit.
-- Na és mi volna az, Freddy?
Figs nem szívesen maradt ki bármiből is. Gunyoros, szinte daloló hangon szólalt meg:
-- Édes kis Joe-Joe fiú. A Bulls ellen fogadni? Elment az eszed?
A bajnokságnak ezt a meccsét a múlt hónapban játszották le, de a seb még friss volt. Figs nem fogta vissza magát. Akárcsak Dennis Rodmannek, neki is közönségre volt szüksége. Még jobban fölemelte a hangját.
-- A Bulls ellen fogadni? A tizenkét pont tizenkét ok arra, hogy megint gyerek legyél. Hogy visszatérjél a pubertás előtti állapotba. Lefekvés előtt biztos imádkoztál is azokhoz a balfácánokhoz.
-- Semmiért sem kellett imádkoznom -- szólt Randone. -- Tizenkét rohadék pontom volt.
Freddy belebújt a ropis tálba.
-- Egy négyszeres NBA-bajnokkal szemben. Az a baj veletek, éjszakásokkal, hogy túl sok szemét folytatásost néztek, és semmi jó sportműsort -- folytatta Figs.
-- Én legalább nem dugom fel a fizetésem az orrlyukamon.
-- A többiek körülöttük nevetésben törtek ki.
-- És nem az a fajta vagyok, aki elszarja a pénzét -- szólt Joey, majd középső ujját a levegőbe bökve arrább lépett.
-- A benned lévő gyerek tette azt a fogadást, Joey. A kis Joey, az ágya fölé ragasztott '69-es Metsposzterrel.
Az egyik hátsó asztalnál Joey megmarkolta az ágyékát.
-- Figsy, vedd ki, és kapd be a pubertás előtti állapotomat. Harapdáld jó vastagra és keményre.
A háttérben vihorásztak a többiek.
-- Tudod, hol a farkad, Joey? A fejed helyén.
Figs megfordult, és halkan Freddynek folytatta tovább.
-- Egy szaros kölyök. Gyerek, akinek rendőrjelvénye van.
-- Aha -- morogta Freddy. Egész idő alatt hülyének tettette magát.
-- Jelvény -- szólt Figs hangosan. -- A szarfejűek ezzel bizonyítanak. Még a farkuk helyett is ezt használják. Egy ilyen faszfej, és rendőr. Értitek!? Olyan kapcsolatai vannak, hogy máris detektívnek vehetitek. Négy-öt éven belül megkapja az aranyjelvényt. Sínen van a fiú. Löki a nagy szöveget, közben ott a rakéta a seggében.
-- Szarok rá -- mondta Freddy.
-- Aha. Szereted a fánkot.
Freddy csak vállat vont, és vigyorgott.
-- Azt mondom, helyénvaló az irigység. Az egyik legalapvetőbb emberi érzés. Megmentetted egy pipi életét. Kockára tetted az életedet, hogy megmentsd a hülye libát, és közben megsüketültél. És ennek következtében...
-- Csak az egyik fülemre...
-- ...nem lehetsz zsaru.
Figs a fejét csóválta. Kiment a mosdóba, aztán beszélni akart néhány sráccal hátul. Freddy rágyújtott, és a New York-i zsarukról szóló filmet nézte a tévében. Hangos vitára figyelt föl. Donlan volt, pedig Freddy nem is látta belépni.
-- Lószart -- szólt Figs. -- Mi ez az omerta?
-- Ülj le, Gary -- mondta Donlan.
-- Ácsi! -- folytatta Figs. -- Ha a Belsősök a golyóimnál fogva lógatnak is fel, az nem felszívódott bizonyítékok miatt lesz.
-- Hat gramm kokó tűnt el -- mondta Lagonda. -- Ez nem gyerekjáték.
-- Megvetted azt a nagy öreg házat -- mondta Rucker gúnyosan vádló hangon. -- Nyilván le vagy égve.
-- Elég, fiúk, nyugi! -- mondta Donlan.
-- Beletaláltál. Leégtem. Mit kekeckedsz, Jack? Talán téged még soha nem kentek meg? Kis hülye. Még az anyád csöcsin lógtál, amikor én már kihúztam Rayt a szarból.
-- Ülj le -- szólt rá Donlan.
-- Vagy inkább kopj le! -- javasolta Rucker.
-- Kapd be! Hülye kis szarházi!
-- Én legalább nem egy Puerto Ricó-i kiskorú ribanccal élek -- mondta Rucker.
Néhányan felröhögtek. Figs állta a sarat.
-- Az még oké, hogy keféled, de hogy metadonklinikát nyitsz neki, az túlzás -- folytatta Rucker.
Felröhögött, és támogatást remélve nézett körül. De a teremben csönd lett. Rucker most túl messzire ment.
-- Miért? így igaz -- védekezett Rucker.
Figs átvetette magát az asztalon, és nekiesett. Megragadták egymást, és minden különösebb technika nélkül dulakodtak, rángatták, próbálták megütni a másikat. A székek felborultak köröttük.
Freddy felállt.
A vérző arcú Rucker hirtelen előkapta a revolverét, vadul hadonászott vele. Úgy tűnt, komolyan gondolja, nemcsak ijesztgetni akar, és Lagonda hátralépett. Donlan fel sem állt a székéről, legyintett.
-- Ó, az ég szerelmére -- szólalt meg.
De Rucker nem lőtt, és Figs nem hátrált meg. Elkapta Rucker fejét, és a darttáblához verte. Figs nemcsak játszotta a kemény legényt. Felkapott egy dartnyilat, és a másik orrába bökte. Freddy Roman Polanski filmjében, a Chinatownban látott hasonló jelenetet, csak ott Jack Nicholson volt az áldozat.
-- Ugyan, ugyan -- próbálkozott a szerencsétlen seriff, de ügyet sem vetettek rá.
-- Aúúú -- visította Rucker. -- Ne!
-- Szóval, nem tetszik, hogy segítek egy bajban levő lányon? -- kérdezte Figs, Rucker orrába nyomva a dart acélhegyét. -- Nem tetszik a dolog?
-- Dehogynem! Tetszik! -- nyögte Rucker. -- Egy merő emberszeretet vagy.
Rucker leeresztette pisztolyos kezét, és szinte felvisított fájdalmában. Figs keresztülrángatta a szobán.
-- Azt hiszed, olyan kemény vagy, fiacskám? Figs az egyik falon lógó portréhoz, egy fiatal,
kék szemű egyenruhás képéhez nyomta Rucker arcát. GLENN TUNNEY rendőr, ez állt a kép alatti táblán.
-- Látod? -- üvöltötte Figs habzó szájjal. -- Ő volt a társam. A partnerem. Egy igazi zsaru.
Ray Donlan, az egyetlen, aki még ült a bárban, lassan felállt.
-- Elég legyen! Engedd el, Figs!
Crasky odalépett, hogy kivegye a pisztolyt Rucker kezéből. Figs kihúzta a dartot, és Rucker a földre esett. Donlan Figsre meredt.
-- Menj haza -- szólt a hadnagy.
Figs vérző ajakkal nézett fel, és Donlant méregette.
-- Freddy, vidd ki innen -- mondta Ray.
-- Gyere, Figs...
Figs egy vállrándítással lerázta Freddyt, és újra Ray Donlanra meredt.
-- Ray, ne akarj te engem kitiltani innen. Oké, te vagy itt a nagy ember. Te találtad nekünk ezt a kellemes várost. Alacsony kamatú hiteleket szereztél. Elintézted a pénzügyeket. Igen, hálás voltam. Hálás is vagyok. De ne feledd a két évvel ezelőtt történteket. Kihez jöttél, amikor szükséged volt rá, hogy fedezzék a seggedet.
Donlannak felforrt az epéje. Lagonda, aki hirtelen bátorsággal telt meg, megpróbált felállni. Donlan egy kézlegyintéssel visszatartotta.
Figs megfordult, és Glenn Tunney képére mutatott.
-- Nem én tehetek róla, hogy nem tudsz ránézni, Ray -- mondta. -- Ülsz abban a székben. Háttal neki. Legszívesebben levetetnéd a képet. De én még itt vagyok, Ray. Aki á-t mond, mondjon b-t is. Csak ne akarj te engem innen kitiltani.
Figs a fogashoz lépett, és felvette nejlonkabátját. Freddy követte az ajtóhoz. Mindenki mereven figyelt. Vártak, amíg Figs szép kényelmesen felhajtja kabátja ujját, s távozik. Az utolsó lépésnél Figs megfordult, Freddyre mosolygott.
-- Le kellett volna ütnöd, Freddy. Ray azt várta tőled.
Késő éjszakáig maradtak aznap éjjel a Négy Ászban. Senki sem ment el Figs távozása után. Később, miközben Donlan az ajtót fürkészte, tekintete találkozott Joey Randone-éval, aki épp egy másik fiúval beszélgetett. Randone elkapta a tekintetét. Donlan számára ez beismerés volt. Nem mintha szüksége lett volna rá.
-- Később -- mondta Donlan, és intett. És komolyan gondolta.
Rucker Freddyt figyelte, aki sörrel a kezében csatlakozott hozzájuk.
-- A kocka el van vetve -- szólalt meg Rucker, s közben nem vette le a szemét Freddyről. -- Nem dugdoshatjuk itt hetekig.
Freddy leült Donlan mellé, és a rangidős tiszt feszülten nézett rá. Donlan arca megrándult, miközben Rucker folytatta.
-- Freddy új lánya egy buzgómócsing, Tilden meg itt szaglászik, és vigyorog hozzá...
-- Cindyvel nem kell törődni -- mondta Freddy. -- Semmit sem látott.
Donlan nyilvánvalóan kényelmetlennek érezte, hogy erről beszéljen Freddyvel.
-- Sajnálom -- mondta Freddy. Felállt.
-- Ülj le, Freddy.
-- Hát, ha gondolod. Nem akarok zavarni.
-- Ülj le, Freddy.
Freddy ott ült az összeesküvők között. Olyan volt, mint az új srác az iskolában, aki először ül le a többiek közé az ebédlőben, túl sokat beszélt és mosolygott. Velük volt, megszédült a figyelemtől, a sörtől és attól, hogy beavatott lett.
-- Freddy, tudod, hogy a múltkor kivettek egy polipot a seggemből?
Freddy bizonytalanul bólintott, fogalma sem volt, mire akar Donlan kilyukadni.
-- Szóval néha, amikor Jackie Ruckerre nézek... Rucker még el is vigyorodott. Nem volt érzéke hozzá, mikor elég.
-- Az a fafej, aki olyan remek munkát végzett tegnap éjjel a hídon... néha azt hiszem, valaki elültette azt a polipot, locsolta, hogy szépen megnőjön, aztán rendőrjelvényt adott neki, és most ez a darab a seggemből csak ül itt és vigyorog rám, mint egy kibaszott hiéna.
Rucker képéről lehervadt a vigyor, Freddy a sörösüveg címkéjét tépdeste.
-- Tudod, hogy a barátod vagyok -- próbálkozott Rucker.
-- Freddy a barátom. Csak sajnos a folyó rossz oldalán.
-- Ez még nem jelenti, hogy nem bízhatsz meg bennem. Mindenben -- tette hozzá Freddy.
-- Bízok benned, Freddy -- felelte Ray. -- Tudom, hogy vigyázol, nem engeded, hogy a srácok valami ostobaságot csináljanak szombat este. Bízom benne, hogy valami jó operalemezt javasolsz a nővéremnek karácsonyra.
Freddy megbántódott. Csalódott.
-- Komolyan mondom, Ray. Ray fölnézett.
-- Freddy, minden egyes nap, amikor elmegyek innen, rád bízom a városom. Lehet, hogy nem bízok rád mindent, de rád bízom a családom és az otthonom. És számomra ez a legfontosabb.
Donlan Freddyre szegezte a dartnyilat, és Freddy zavarba jött, de nem annyira, mint Randone, aki kiment az ajtón. Donlan fölállt, és a darttáblához lépett, majd olyan erővel nyomta bele a nyilat, hogy a parafa csikorogni kezdett.
Később, épp mikor Freddy a nap eseményeitől megviselten kitámolygott a bárból, egy garrisoni járőrkocsi húzott a bejárathoz, és Bill Geisler ugrott ki belőle.
-- Házastársi csetepaté -- jelentette.
A láncra vert doberman ugatni kezdett, ahogy meglátta Freddy autóját. A Randone-ház éjszaka még ijesztőbb volt, mint különben. Joey Randone alsógatyában dörömbölt az ajtón.
-- Ugyan, bébi. A rohadt életbe.
-- Dögölj meg! -- kiáltott vissza Liz az ajtó túlfeléről.
Freddy és Bili kiszálltak a kocsiból. Randone hirtelen feléjük fordult, mint ki tudja hány tucat eszét és kulcsát vesztett férj és élettárs őfelé, amikor szolgálatban családi veszekedésekhez hívták ki.
-- Menj haza, Freddy. Minden rendben van.
-- Nem bánod, ha Lízt is megkérdezzük? -- kérdezte Freddy. Joey nyakán két friss vágás virított.
-- De igen. -- Joey leült.
Freddy kopogtatott, beosztottja pedig letérdelt, hogy megvizsgálja Randone nyakát.
-- Elég randa -- mondta. -- Mindjárt bekötöm. Freddy újra kopogtatott.
-- Dögölj meg!
-- Liz? Freddy vagyok. Joey komoran felnézett.
-- Ray tudja? -- kérdezte a serifftől. Freddy nem válaszolt.
-- Hozzám vágta a fertőtlenítős üveget.
-- Azt hittem, mostanság már műanyagba töltik -- jópofáskodott az alseriff. Meghozta a kenőcsöt és a kötszert.
Freddy újra kopogott.
-- Nem nyit ajtót -- szólalt meg Joey.
-- A fenébe -- hallatszott bentről Liz hangja, és az ajtót résnyire nyitotta.
-- Szia, Freddy.
-- Jól vagy?
Az asszony bólintott, de vörös volt a szeme. Joey ahogy megpillantotta, félrelökte az alseriffet, és az ajtónak rontott.
-- Itt van Freddy, hogy megint megmentsen üvöltötte.
-- Talán jobb volna, ha egy időre elmennél valahová a babával. Amíg Joey le nem nyugszik. Átvihetlek a Ramadába.
-- Miért? Nem bántott. Én vágtam hozzá az üveget. Freddy elővett egy névjegyet, és ráírt valamit.
-- Liz, ígérd meg, hogy felhívsz, ha bármi baj van. Bármikor hívhatsz.
Freddy régi ajánlata még mindig élt, annyi év után is. Az asszony átvette a névjegyet, és felnézett a férfira. Könnyek csillogtak a szemében.
-- Nyolc éve vagyunk házasok. Ő pedig azzal a repedtsarkúval hetyeg.
Freddy rámosolygott, és a szemébe nézett. Az asszony állta a pillantását. Freddy nézte, aztán hüvelykujjával letörölt egy könnycseppet Liz arcáról.
Ki a fene akarna a hídnál élni? Itt az élet szürke, akár maga az acélszörnyeteg.
Még a legtündöklőbb napon is rád telepszik ez a rém. A nagyasszony egyik vastag bokáját a New Jersey-i oldalon döfte a vízbe. Itt kilátszott a vas is. A New York-i bokát beton borította. A cipő a vízszintnél volt látható. Egyesek szerint ez is mutatja, hogy a Város különb New Jerseynél. Nincs olyan városi asszony, aki egyetlen mezítelen lábujját is beledugná abba a mocsokba.
A New Jersey-i oldalon lakók pedig nem is csak a lábujjukat mártották bele a sodródó mocsokba. Néha felfrissülés gyanánt meg is mártóztak benne... Freddy kölyökkorában, egy forró nyári napon, amikor olyan hőség volt, hogy az ember szinte érezte az olvadó, szürke festék szagát, fogadásból fejest ugrott ebbe a vízbe. Egy dollárt nyert. Végül is a folyó szennye kijön a vízzel, viccelődtek.
A Hudson folyó ezen a szakaszán nem is igazi folyó. Ez is New York egyik hazugsága. A Hudson itt nem más, mint egy tengerág, amelyen tengervíz folyik fölfelé. Csak később találkozik egy igazi, édesvizű folyóval, mely West Pointból folyik lefelé. De bármi is -- folyó vagy öböl --, az élet a híd alatt, szürke egy élet volt.
A hatalmas szörnyeteg festése soha nem ért véget. Festők jöttek, munkához láttak, s dolgoztak mindennap húsz éven keresztül, majd elvonultak anélkül, hogy befejezték volna. Örökkévaló munka volt. Mihelyt végeztek az óriással, a másik végén kezdhették elölről. A rozsda, akár egy gyilkos. Elemészti a hidakat. Mint Manhattan másik oldalán a Williamsburgot. A helyhatóság hibájából évekre leálltak ennek a Merklinhez hasonló szerkezetű hídnak a festésével, és az kezdett az East folyóba szakadni.
***
Ha egy ember a hídi életet éli, ismeri a híd dolgait is. Vannak hírhedt helyek, melyek környékén a kisgyerekek előbb látnak öngyilkosságot, mint járni tudnának.
Igen, a hídhoz ez is hozzátartozik. Mindig akad valaki, aki azzal fenyegetőzik, hogy leugrik. Hatalmas dugót csinál, és amikor a zsaruk a helyszínre érnek, általában hagyja lebeszélni magát. Azért minden évben akad egy-két balek, aki ugrik is. Aki abból a magasságból a vízbe csapódik, abból nem sok marad. Ez is hozzátartozott a hídélethez. Híd. Jelenthet életet és halált is. A fenébe is, Staten Islanden egész éjszaka ingyen piáihat az ember a komp melletti csehóban, ha fel tudja sorolni azt a féltucat embert, aki leugrott a Verrazano hídról, és életben maradt. Kettő közülük zsaru volt. A harmadik azért ugrott, mert megbukott a rendőrvizsgán.
Freddy Heflin szürke életet élt. A hídnak mindig is óriási jelentősége volt az életében. Emlékeztette a múltjára, s arra, mi lehetett volna belőle. Az az átkozott híd! Az az átkozott füle!
Minden éjjel beleütközött a gondolatba, ahányszor csak egyedül maradt. Most, ezután a rohadt nap után, amikor a képébe vágták, hogy a legjobb esetben sem más, mint fegyveres baby-sitter, hazament, lecsatolta fegyverövét, a pisztolyt az öreg tévére fektette, és nézte a zongoraversenylemezére ereszkedő tűt. Freddy Heflin élő anakronizmus volt. Olyan ember, aki a világ egyik legnagyobb hídja alatt él, mégis mezítláb akar átgázolni a folyón. Kinézett az ablakon. A híd még ott volt, s Freddy szomorúan hunyta le a szemét. A zene dallamai elragadták... a buborékokhoz.
***
Ismét a víz alatt volt. 1975-öt írtak, és Paul Simon a „Kodachrome”-ot énekelte. A Doobie Brothers is valami fekete vízről énekelt. De Freddy a vízben semmit nem hall, csak a saját szívverését. Arcát felfújta a beszívott levegő. Látja az elsüllyedt zöld Fordot, a kocsi orra a sárba fúródott. Látja, végig jól lát. Kinyitja a kocsi ajtaját, és egy fehér kéz mozdul felé. A lány lebeg, már a víz zsákmánya. Előredől a vezetőülésben, és a fején egy vágás a választéka mellett. És valami furcsa sötétség a koszos vízben. Vér.
Freddy karjába szorítja a lányt. Mindig így történik. De a kocsi most oldalt billen, és nincs kiút, az ajtó a folyófenékhez nyomódik. Vad félelem Freddy szemében. Buborékok törnek ki a száján. Elveszti a harcot. Kétségbeesetten rángatja az ajtót. Hiába. A szíve üstdobként ver. Fiatal, erős, egészséges, de egy tehetetlen állat dühével veri fejét, vállát az üveghez. Aztán az üveg törik, és kirobban a csapdába esett levegő.
Liz ismét a fiatal Freddy karjában. Valahonnan sziréna közeledik.
Freddy arra ébredt, hogy vörös fény villog a felhajtóján. A tévében valami reklámműsor ment. Freddy felállt a heverőről, és kinézett az ablakon. Bill Geisler épp akkor ugrott ki a járőrkocsiból, és a ház felé rohant.
A járőrkocsi megállt a felhajtónál, és Freddy kiszállt. Az öreg házat elnyelték a lángok. A seriff ablakpárkányán lévő tűzoltóautó valós mása erőtlenül permetezte a fákat. Az önkéntes tűzoltók talán még meg tudják menteni a szomszéd házat.
-- Megtalálták? -- kérdezte a seriff. -- Hol van Gary?
-- Figs nem volt itthon -- kiáltotta egy tűzoltó. Két mentős térdelt a füvön, dolgoztak. Freddy
megpillantotta a skorpiótetoválást a sérült egyik csupasz karján, és tudta, ki az. Helyettese, Geisler a félelemtől leblokkolva az idefelé tartó úton mindössze a „tűz" szót tudta kinyögni. Most, ahogy szembefordult Freddyvel, visszatért a hangja.
-- Rossz állapotban van. Az alagsorban találtak rá. Egy tűzoltó, gumitömlővel a kezében a víztorony felé mutatott.
-- Ha abban a toronyban lenne víz... -- mondta. -- Nincs nyomás.
Freddy tekintete végigsiklott az ápolókon, akik javában dolgoztak Monicán, Gary Figs barátnőjén. Pislogva nézett körül.
-- Hol van Figs? -- kérdezte.
-- Jön már a városból -- felelt Geisler. -- Cindy üzent neki.
Néhány pillanattal később kék Chevy Citation farolt be az útra. A zsaruk elbarikádozták az utat, de a vezető élesen jobbra rántotta a kormányt, és átvágott a szomszéd pázsitján. Figs kipattant a kocsiból, s döbbenten állt. Végignézett a lehangoló képen, melyet addigi otthona mutatott, aztán észrevette a mentősöket a füvön. Odarohant, Freddy pedig hátralépett, hogy helyet adjon a földön fekvő Monica mellett. Figs könnybe lábadt szemmel térdelt le a lány mellé. Gyötrődve simította hátra Monica vérrögös haját, s a lány félretolta az oxigénmaszkot.
-- Bébi -- szólalt meg Figs. -- Mit csináltál odabenn?
Monica alig hallható, reszelős hangon szólalt meg: -- Hát... azért jöttem, hogy lássalak... szükségem volt néhány, tudod... Látni akartalak... de nem voltál itt...
-- Dolgoztam, bébi.
A mentősök vissza akarták erőltetni az oxigénmaszkot, de a lány erőtlenül eltolta.
-- Hiányoztál... Lementem, hogy megpróbáljam, hogy meghallgassam a rádiót... hátha hallak...
A mentősök a lány arcához nyomták a maszkot. De Monica többé nem lélegzett. Félretolták Figset, és mesterséges légzéssel próbálkoztak. Figs pedig Freddyre nézett. Vad volt a tekintete, nedves a szeme. Dühös volt és magányos. Egyformák voltak; a barát és a seriff.
***
Néhány óra múlva Figs Freddy íróasztalánál ült, s együtt fogalmazták a halálos balesetről a jelentést. Félig megevett fánkok hevertek az asztalon. Figs gyászában evett. Még a kávéscsészéje szélét is harapdálta. Cindy főzte a kávét, és még csak nem is zúgolódott miatta. Mindenkit megráztak a történtek, s ez előhozta a jó oldalukat.
-- Visszakapja a rohadék -- morogta Figs.
-- Kicsoda, Gary? -- kérdezte Cindy.
De Figs nem mondott többet. Kinézett az ablakon, Garrison fő útkereszteződésére. Ray Donlan éppen Jack Rucker hátát veregette. Láthatóan fontos beszélgetést fejeztek be. Lagonda szótlanul állt a háttérben, s mint mindig, dohányzott. Donlan átjött az út innenső oldalára, elindult feléjük. Ekkorra Freddy már ott állt Gary vállánál.
-- Lenny nem talált semmi gyanúsat -- szólalt meg. -- Azt mondja, elektromos tűz volt.
Figs horkantott. Még mindig Donlant figyelte, úgy tanulmányozta, mint aki a mérleget lesi.
-- Lenny csak egy közepes szerelő, Freddy mondta.
Donlan benyitott.
-- Figsy. Hallottam, mi történt.
Figs bólintott, de kerülte a másik tekintetét, ahogyan a hadnagy az övét az előző este a Négy Ászban.
-- Nézz rám, Figsy.
Figs felpillantott. Nedves volt a szeme. Donlan arca meglágyult a könnyek láttán.
-- Beszóltál?
-- Csak kedden kell bemennem.
-- Felhívom Lassarót. Kérek neked néhány hetet.
Figs egy szót sem szólt. Donlan Freddyre mosolygott, aztán kiment. Freddy a barátjára pillantott, mintha csak azt mondta volna, látod, nem is olyan rossz ember. Figs pedig sóhajtott válaszul. A seriff optimizmusa a városalapítóval szemben ragadós volt.
-- Hát, majd meglátjuk -- morogta Figs.
Freddy Cindy mellett ült a heverőn. Bő nadrágban, pólóban olyanok voltak, mint akármelyik másik pár, akármelyik másik házban a folyóparton. Az asztalon a házhoz vitt kínai vacsora maradványaként az üres dobozok, és néhány üveg ital. A tévét nézték, Cindy a seriff vállára hajtotta fejét. A szeme mozgott, látszott rajta, hogy nem kábította el sem az étel, sem a televízió.
Cindy Bettsben mint mindig, most is működött a zsaru. És zavarta valami.
-- Nem értek valamit -- szólalt meg. -- Átnéztem a szabálysértéseket, és háromnegyedükben Jacksonokat, Johnsonokat, Brownokat és Washingtonokat találtam...
Freddy a tévét nézte. Már megint egy zsarufilm. A többségüknek semmi köze a valósághoz. Ebben egy fehér, szőke tévézsaru éppen egy feketét vágott a falhoz. Ez elég hihetőnek tűnt.
-- Csupa apró szabálysértés, Freddy -- folytatta a lány. -- Biztonsági öv. Biztosítás. Lejárt jogosítvány. Csupa olyan dolog, amit előre nem lehet megmondani... csak ha már megállították a kocsit.
-- És?
-- Te meg Billy vadásztok a feketékre?
-- Néhány elég randa környék van a közelünkben, Cindy. És az emberek -- köztük bizonyos elemek is -- sokszor hajtanak itt át, hogy rövidebb úton érjenek a hídhoz. Szeretném, ha mindenki tudná, aki erre akarjönni, hogy mi itt Garrisonban éberek vagyunk.
-- És ha fekete vagy...
-- És bizonyosfajta, akkor leállítanak... Cindy a fejét csóválta. Felült. Olyan zsarukkal dolgozik hát együtt, amilyeneket a filmekben látott. Mint akik Mississippiben egy kocsinyi fekete srcácot küldtek a temetőbe.
-- Ezek az emberek egész nap a város szennyét pucolják. Szerinted, mit szólnának, ha a házuk előtti pázsiton narkósok henteregnének?
-- Ugyan már.
-- Amiről beszélek, az nem faji dolog.
Cindy megbökdöste ételét, és bólintott. De nem hitte el. Meglepődött, hogy már Freddy is.
-- Beszélhetnénk valami másról? -- tudakolta a férfi.
Természetesen beszélhettek. Cindy Belts eleget hallott. Gondolatai visszatértek Elmirába, Binghamton mezőire, ahhoz a tudatlan csitrihez, aki azt hitte, ha egy fekete férfival szeretkezik, akkor a gyerekeik pöttyösek lesznek, akár a dalmatakutyák vagy a holstein tehenek. Így aztán Cindy hagyta, hogy Freddy a sörét kortyolgassa, és a tévét nézze. Aztán valami hirtelen bizonytalanság öntötte el az idétlen zsarutörténet láttán. Uramisten, én is közéjük való vagyok, gondolta.
Figs hanyatt feküdt a garrisoni előzetes cellában. Ide költözött be, hálószobává alakítva át a korábbi orvosi rendelőt, majd gumiraktárt. Vékony matracot és lepedőt rakott a priccsre. Egy borotva és egy üveg Aqua Velva hevert az ágya lábánál, pisztolyövét és kék egyenruháját a rácsra akasztotta. Egy szemeteszsákba tömött tartalék uniformisát az ágy alatt tartotta.
-- A zsákom most egy szemeteszsákban hordom -- mondta tompán a tűzesetet követő reggelen, amikor beköltözött a börtöncellába.
-- Miért nem mész egy motelbe? -- kérdezte Cindy, mielőtt Freddyvel otthagyták volna.
-- Nem erezném jól magam -- felelte Figs.
A telefon felcsörrent, s nem is hagyta abba. Figs végül kivánszorgott a cellából, és felvette.
-- Igen, őrszoba. Hmmm. Hmmm. Mondja meg nekik, hogy nem tehetik. Mondja meg nekik, csak mert tévések, nem parkolhatnak le a mikrobusszal a maga gyepén. Vagy mondja azt, hogy soha többé nem nézi a csatornájukat. A Fox? Akkor helyettük az Eyewitness Newst fogja nézni. Aha. Akkor viszlát.
Az ablakhoz lépett, és kinézett. Garrisonban ma zsaruünnep volt. Vagy ötezren voltak odakinn, köztük Freddy. Sokan már részegek voltak, s lepisálták a temetőhöz vezető utat. Gary tekintete megállapodott az egyik díszegyenruháson, aki fehér kesztyűs kezével markolta a szerszámát.
Néhány évvel ezelőtt egy zsaru temetésén Long Islanden teljesen begőzöltek. Mire a koporsó a sírhoz ért, már tántorgott a sor. És mikor a felvonulás végeztével szétszóródtak a kocsmákban, hogy ott várják ki a mise végét, néhányan végleg bepörögtek. Az egyik vadbarom a bár túlvégéből megpróbálta ellőni egy palack tetejét. Válaszul egy másik le akarta lőni a lövöldöző egyenruhájáról a jelvényt. Több lövés is eldörrent, és a szolgálat egyik tagja egy rendőrtemetésen hunyt el. Ez még az NYPD számára is újdonság volt.
A főnökség rámászott arra, aki egyenruhában ivott. De most Garrisonban vagyunk, New Jerseyben, az ég szerelmére. Ebben az államban még fegyvert sem szabadna hordaniuk. És mégis hordanak, mindannyian, akik itt vannak a temetésen. Ki a fene merne rászólni egy zsarura, egy zsaruvárosban, egy zsaru temetésén. Inkább mindenki elfordította a fejét. Figs visszament a cellába az egyenruhájáért.
***
Freddy az utca közepén állt, mellén csillaggal, derekán pisztollyal, orrán kötéssel irányította a forgalmat. A megyei és a New Jersey-i állami zsaruk is segítettek elirányítani New York-i társaikat. Ha egy zsarut temetnek, minden olyan rendőr, aki lövésnyi távolságra van, eljön segíteni. És az Úr segítse a civilt, aki a környékre merészkedik. Minden rendőrnek akkora az egója, mint maga a főhadiszállás a Police Plazán.
Az Arby építkezésén egy fekete kőműves és egy hispano ács dolgozott. Mindketten aggódva figyeltek. Egy zsarutemetés közelről ijesztő látvány. Minden egyes rendőr a maga és családja halandóságára gondol ilyenkor. Az egyenruhák alatt fortyog a düh.
Teljes kapitányi temetés volt, és az egyenruhások tíz ember széles menetoszlopa vagy másfél kilométer hosszan húzódott. Egyszerre vágták magukat vigyázzba, amikor egy hangszóróból felhangzott a vezényszó.
Felbúgtak a motorok, legalább húsz. Időnként talán még a föld is beleremegett. A sírgödörnél tartották a szertartást. Egészen más, mintha templomban tartanák. Itt voltak a Smaragd Társaság ír dudásai, panaszos dallamukat a dobok pogány, magányos ritmusa kísérte. Ki tudja, talán helikopterek is elrepülnek majd a fejek fölött. Vagy végigvezetnek egy lovas nélküli lovat.
S jönnek az autók, a fekete limuzinok sora és a szürke halottaskocsi. Hat egyenruhás koporsóvivő várakozik, kézhez simuló fehér kesztyűben, a rézgombok fényesen ragyognak a kék kábátokon. Egyenruhás vállukon az NYPD kék koporsójával vonulnak be a templomba, zsinagógába, mecsetbe vagy temetőbe. Özvegy, barátnő vagy anya követi őket, néha az apa nélkül maradt gyermekek. Ha a polgármesterben vagy kormányzóban van emberi érzés, és ritkán van manapság, nem szónokol a templomban halálbüntetésért. Megvárja, míg beér a városházára. Lehetetlen úgy körülnézni, hogy az ember szemét ne fussák el a könnyek. Még a légdörzsöltebb, bosszúvágyóbb és cinikusabb riporterek is rendszeresen sírtak a rendőrtemetéseken. Néhányuk még azt is mondta, hogy ez volt az első alkalom, hogy élőnek érezték a sztorit.
A zsaruk könnyen életüket veszthetik a tűzharcok során. Néha a halott rendőr semmi mást nem jelképez, mint esztelenséget, értelmetlenséget, erőszakot. De Babitch, akárcsak Glenn Tunney egy ügyért halt meg. Superboy most már örökre a zsaruk és a törvény képviselőinek nagy családjába tartozik. A rendőrszakszervezet legalábbis ezt igyekezett eladni a médiának.
Megindult a temetési menet, és Garrisont hömpölygő kék tenger lepte el. A templomból a családok a város és a folyó fölé magasodó dombon álló temető felé indultak.
Elsuhant a limuzinok sora a politikusokkal, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy távol maradjanak egy hős temetéséről. A riporterek később majd válogatnak, de nincs az a polgármester vagy önkormányzati elnök, aki kihagyna egy ilyen lehetőséget, hogy a képe a lapokban legyen.
A zsaruk csendben beszélgettek és nevetgéltek. Némely ünneplőbe öltözött család idegen volt a városban. Összeölelkeztek, megveregették egymás hátát, sutyorogtak. Mások egymás címét írogatták. Zsaruk, akik az akadémia óta nem találkoztak, egymást keresték. A körzetek együtt gyülekeztek, mintha titkos szekták volnának.
Freddy és Cindy is a temető felé tartott. Néhányan a lányra füttyögtek, de Cindy visszafogta magát. Semmivel nem jobbak, mint a munkások az építkezéseken. Freddy úgy döntött, nem hallja meg őket. Figs kilépett a seriff irodájából, és belemerült a hömpölygő kék univerzumba. Meglátott egy ismerős arcot. Minden temetésen előfordult az ilyen.
-- Szia, Charlie -- mondta.
De Charlie nem válaszolt. Figs sértődötten fordult el. Csupán ő nem látta, hogy a Járőrszövetség megbélyegezte. Freddy és Cindy elhaladt Frank Lagonda mellett, aki egy csöcsös szőkével parádézott. Mellette egy rámenős, hosszú hajú szőke. Csupán a legrámenősebb zsaruk használnak ki egy temetést, hogy kefélhessenek egyet, de azért előfordul ilyesmi.
-- Szia, Freddy -- köszönt Lagonda.
Egy kék sátorban Joey Randone kísérte a gyászolókat a fenntartott helyükre. Mikor a felesége, Liz és a gyermekük következett, az asszony mereven követte. Tekintetét Freddyre szegezte, aki szeretettel mosolygott vissza.
Rose Donlan szőkén, tűsarkú cipőben, dohányozva billegett egy fa alatt néhány feleség társaságában.
Napszemüveg és sál volt rajta, de így is látszott az arcán a friss zúzódás.
-- Ray mindig mondja, hogy meg kéne már nyesnünk azt a fát -- magyarázta. -- Azt a nagy kutyát akartam lezavarni a gyepről, és egyszer csak bumm, megütöttem magam egy ágban.
Az asszonyok megértőén mosolyogtak. Mindenkinek voltak hasonló kutyaproblémái.
Freddy félúton volt fölfelé a hegyre, amikor Ray Donlan elkapta. Elragadta Cindy mellől, hogy bemutassa Lassarónak, a PDA-elnöknek. A polgármester alig egy méternyire állt tőlük, s kettejük közül a szakszervezeti elnök volt a jobban öltözött.
-- Vincent Lassaro, bemutatom Freddy Heflin seriffet.
Freddy sugárzó képpel nyújtott kezet.
-- Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Lassaro. -- Sokan mondták ezt Lassarónak, de Freddy komolyan is gondolta.
-- Remek munkát végeznek itt. Igazán remeket.
A rendőrtemetések hosszú sora alatt mindig ez volt a szöveg.
-- Freddy remek srác -- folytatta Donlan. -- Évek óta próbál bejutni közénk, csak van az a problémája a füleivel.
Freddy nevetve helyesbített.
-- Csak az egyik fülem. Még sráckoromban... Egy titkár kezdte félrehúzni Lassarót.
-- Hát, hívjon fel valamikor -- mondta Lassaro. -- Tudja, elég ritka, hogy Ray Donlan jót álljon valakiért. Nem lesz könnyű a szabályzat szerint, de talán tehetek valamit. Hívjon föl, Freddy.
Lassaro odalépett műanyag székéhez, Donlan pedig vigyorogva karolta át Freddyt húsos karjával.
-- Látod, Freddy fiam, így mennek a dolgok.
A temető egy hatalmas kőmező volt a domb tetején. Több tucat sírkő állt benne, a köveken zászlók és jelvények. De mindenki egy testvériséghez tartozott, és a sírmező oly rövid idő alatt emelkedett. Egy egész nyomozóosztag kitelne a garrisoni Toro Hill temető halottaiból.
MICHAEL LINDSEY ŐRMESTER,
1948-1986 „A HARMINCKYOLCASOK
BÜSZKESÉGE."
TONY CAASTANZA,
NYPD, 1954-1981
„TIZENHAT Év SZOLGÁLAT."
GARY MATURSKY RENDŐR,
NYPD, 1951-1979
„SZOLGÁLATTELJESÍTÉS KÖZBEN
VESZTETTE ÉLETÉT."
Állt ott egy újabb sírkő is, és mindenki úgy vette útját, hogy elhaladjon mellette. A síremléket virágok vették körül, sokat ma tettek oda.
GLENN TUNNEY RENDŐR,
NYPD, 1960-1994
„A RENDSZER MÁRTÍRJA. HŐS A TÁRSAI SZEMÉBEN."
A rendőrtemetések remekül mutattak a tévében, még az átlagosak is, nemhogy ez.
-- Glenn Tunneyt a cellájában gyilkolták meg, míg arra várt, hogy a vádesküdtszék meghozza döntését a sorsáról -- tudósított az egyik riporter a sírkőnél állva.
-- Két évvel később a sors megismételte önmagát.
Nem éppen ugyanaz a történet volt, de hát istenem, ilyen a televízió. A kamera a riporterről a háttérben álló nagy, kék sátor felé fordult.
-- Egy másik hős, akit társai Superboynak becéztek, annyira nem bízott a rendszerben, amelyik barátja halálát okozta, hogy maga vetett véget életének -- folytatta a riporter.
Egy kis daruval leengedték a koporsót. Freddy és Cindy a gyászolóktól biztos távolban egy bekötőútról figyelte a szertartást. Cindy, akiben most is lobogott a kötelességteljesítés, Freddyhez hajolt.
-- Mi van benne?
-- Egyenruha -- felelte Freddy.
Liz Randone és Rose gyilkos pillantásokat vetettek egymásra a Babitch anyjához vezető sorban. A gyászoló anyának mindenki ugyanazt mondta:
-- Ne bánkódjon, mama. Mi mind a fiai vagyunk.
Mihelyt a zenekar befejezte a kissé hamisra sikerült rendőrgyászindulót, rázendítettek a dudások.
Késő délutáni napfény töltötte be a seriff irodáját. Az egyenruhások kezdték elhagyni a várost, papír zsebkendők, cigarettásdobozok, sörösüvegek és törött napszemüvegek maradtak a nyomukban. A rendőrök notórius szemetelők, s még egy temetés után is rajtahagyják a nyomukat a helyszínen. Főleg a Long Islandről vagy Staten Islandröl jövő zsaruk érezték úgy, hogy jó szívvel szemetelhetnek New Jerseyben, ebben a rákkeltő államban. A város szemetesei nekiálltak megtölteni zsákjaikat, a temetői munkások betemették a sírt, a zsaruk pedig visszamentek New Yorkba.
Freddy Heflint felvillanyozta a „kék nap", ahogy emlegetni hallotta valakitől, no meg a PDA-elnök félig-meddig ígérete. Úgy érezte magát, mintha lebegne a föld fölött, akár a hálaadásnapi felvonulás fölött a léggömb, s vidáman vonult végig Garrison főutcáján az irodája felé.
De alighogy belépett, kidurrant a léggömb. A New York városi Belső Elhárítás hadnagya ült az íróasztala mellett. Moe Tilden a falon levő bekeretezett képeket tanulmányozta, különösen az a megsárgult újságcikk érdekelte, amely arról tudósított, miként mentette meg Freddy hősiesen Liz Randone-t. Tilden udvarias pózban várakozott, kalapjával a kezében a látogatók székén ült az íróasztalnál. Carson fel-alá járkált, időnként elővett egy jegyzetfüzetet és írt bele valamit.
-- Jó napot. Hogy van? -- Tilden kezében egy dosszié is volt, és mihelyt a seriff leült, szó nélkül kinyitotta. A BE hagyományosan nem ad az udvariasságra. Nem várnak meghívásra és biztatásra.
Freddy leült az íróasztalához, és belepillantott a nyolc-tíz fényképet tartalmazó albumba. Az egyik képen Murray Babitch és Ray Donlan egymás mellett álltak. A hadnagy kimondottan elegánsan festett. Miközben Freddy a fényképeket tanulmányozta, Moe Tilden ujjával végigsimított Freddy kazettáin. A gerinceken kézírással a tartalom. Preludes and Fuges, 1957; Sonata I, 1958; Sonata II, 1959. Tilden őszintén meglepődött a seriff ízlésén. Úgy hitte, az egyetlen opera, melyet Freddy valaha is meghallgatott, a Tommy volt.
-- Nem hittem, hogy Jerseyben engedélyezik a klasszikus zenét -- jegyezte meg Tilden.
Freddy ügyet sem vetett rá. Egy fényképet nézett meredten, amelyen Donlan egy ismeretlen férfival áll, és hevesen vitatkozik.
-- Ki ez? -- kérdezte Freddy.
Carson a falnak dőlt, s Freddy egyik detektívregényét lapozgatta. Freddy ízlése a könyvek terén már nem volt annyira klasszikus. A bűn és bűnhődés-nél jobban szerette a Véres lábnyomok a levegőben-t.
-- Tony Torillo, a maffiás. Hallott róla? Freddy bólintott. Letette a nyitott albumot az íróasztalára. Babitch egyik képe nézett vissza rá.
-- Nézzék -- mondta a képre mutatva --, ezt a srácot nagyon kedvelték itt. Néha beugrott meginni egy italt a fiúkkal. De nem tudok semmit róla...
-- Azt tudta, hogy Ray Donlan a nagybátyja szakította félbe Carson. Ha bokszoló volna, megállás nélkül sorozna, és kiütésre menne, gondolta Freddy.
-- Tudtam. Meg hogy afféle hős volt. Carson megérintette a falra kitűzött megsárgult újságcikket.
-- Akárcsak maga.
Tilden az ablakhoz lépett, rágyújtott. Mostanra a maradék tömeg is oszladozott. Egyenruhás férfiak és a családjuk. A zsaruk általában nem viszik magukkal a feleségüket és a gyereküket temetésekre. Legalábbis a Long Island-i Nassau megyében ritkán fordult elő. Figyelte az utolsó tévések távozását. A sok idióta, akiket a tévé lámpái úgy vonzanak, mint a szúnyogokat, lassan eltűnt velük együtt.
Tilden egyik hobbija a függetlenségi háború volt. Tudta, hogy nem messze innen egykor egy martalóchadsereg táborozott.
-- Nem tudom, hogyan csinálja, seriff -- szólalt most meg. -- Hogyan képes rendet tartani ezek között a zsoldosok között.
Carson felkapta a fényképgyűjteményt Freddy asztaláról. Átlapozta, némán nézett vissza a képeken vigyorgó zsarukra és családjaikra.
-- Mind egyenruhában -- folytatta Tilden. Mindegyiknél fegyver. Mind együtt. Egyik a másik után. A feleségek cukrot kérnek kölcsön egymástól, a férjek teflonbevonatú golyókért ugranak át a szomszédba. Maga Zsaruvár seriffje.
-- Tessék?
-- Maga Zsaruvár seriffje.
Tilden elmosolyodott. Elégedett volt magával és az elnevezéssel. Sokkal jobban mutatna, ha a víztornyon a „Garrison" feliratot átfestenék „Zsaruvárra". Carson, aki még mindig a fényképeket nézegette, megállt az egyiknél, annál, amelyiken Ray Donlan Freddy társaságában volt. A magasba tartotta, hogy Tilden is láthassa. A hadnagy bólintott. Freddy kényelmetlenül fészkelődött.
-- Nézze, seriff -- folytatta Tilden. -- Van egy kínos problémám. A hatásköröm, bizonyos értelemben a George Washington hídnál véget ér. De néhány ember, akiket szemmel akarok tartani, a hídon innen lakik, ahol senki sem figyeli őket.
Tilden felhorkant magában. A félszemű rendőr az egyik fülére sükettel akarja megfigyeltetni a célpontokat. Se nem látják, se nem hallják a törvénysértéseket.
-- Én figyelek -- bizonygatta Freddy.
Tilden hosszan a szemébe nézett, és felmérte a seriffet. Udvarias, de kutató pillantás volt.
-- Látom. A bűnesetek száma...
-- Itt a legalacsonyabb Észak-Jerseyben -- szakította félbe Freddy.
-- Mivel hasonlítja össze? Ott van a szomszédban Newark, arra meg Hoboken és Jersey City mondta Carson.
-- Jó munkát végzünk.
-- Összesen három ember -- szólalt meg Tilden. -- Nem. Arról van szó, hogy bizonyos emberek frászt kapnak a várostól.
-- Olyan ez, mint az a tévéműsor. Hogy is hívják azt a pofát, Barney Fife-nak? -- mondta Carson.
-- Ugyan már -- makacskodott Freddy. -- Mondtam maguknak, hogy figyelek. Tudják, vannak azok a menő kocsikkal járó selyeminges pofák. De ez itt nem olyan, mint azok a dominikai városok, ahol a New York-i narkókereskedők élnek. Az itteniek nem ilyenek. Nem a zavarosban halásznak.
A seriff egy jó másodpercig hallgatott, aztán folytatta.
-- Már az is bűn, ha az ember egy rendes helyen akarja fölnevelni a családját?
Tilden mosolyogva biccentett Carson felé. A hadnagy kettesben akart maradni Freddy
Heflin-nel. Carson felkapta a kabátját, és kiment a külső irodába. Figs lépett be kezében egy csomag cigarettával, és megpillantotta a BE-nyomozót. Carson rámosolygott, de Figs fenyegetően meredt vissza rá. Tilden pedig becsukta az ajtót. Kettesben maradtak, a rend két őre, akik elbeszélgetnek egy kicsit.
-- Szóval eltemettünk egy cipőt -- szólalt meg. Eltemettünk egy nyavalyás cipőt. Magát ez nem zavarja?
Freddy nem nézett rá. Erőt vett magán, mielőtt megszólalt volna.
-- Leugrott a Washington hídról. Tilden a fejét rázta. -- De nem ért vizet, Freddy.
Tilden újabb cigarettára gyújtott. Csak abban bízhatott, hogy a seriff egyenruhája alatt valahol zsaruszív dobog.
-- Ez nem zavarja magát, Freddy? Hát akkor mi? Az, hogy én más rendőrök után nyomozok? Maga mindig is zsaru akart lenni.
-- Zsaru is vagyok -- ellenkezett Freddy.
-- Egy városi... Az NYPD tagja. Három év alatt háromszor jelent meg az egészségügyi bizottság előtt. Beleértve a hallásvizsgálatokat. Lehet, hogy maga is a törvény szolgája, Freddy. De nem igazi rendőr.
Freddy megmerevedett a sértéstől, de nem válaszolt.
-- Na már most, én lehet, hogy a zsarukat figyelem -- folytatta Tilden. -- De, szóljon, ha tévedek, maga mi mást csinál mindennap ezen az ablakon keresztül?
Az út túloldalán Ray Donlan és a többiek gyülekeztek. Jack Rucker és Randone Lagondával társalgott.
-- Maga is figyeli a zsarukat. És mivel mindketten a törvényt képviseljük, meg kell osztanunk a feladatot. Bizonyítékot kell gyűjtenünk. Mert a bizonyítékokon keresztül jutunk el az igazsághoz, hogy tudjuk: a bűn szagát érezzük vagy szar van-e a palacsintában. Mindennap találkozom zsarukkal, akik rossz útra tértek. És mondhatom, hogy ezek az elveszettek a kisebbség. Mégis összetartanak. Lehet, hogy családjuk van. Lehet, hogy hősök. Nyilván ezer okuk van. Vannak zsaruk, akik lealjasodnak. Akik narkósok lesznek. Akik hazudnak, és elfordítják a fejüket. Zsaruk, akik hamis bizonyítékokat kreálnak. Akik verik a gyanúsítottakat. Akik elveszik, amit tudnak. Zsaruk, akik gyilkolnak. És amit tesznek, ragályos. Olyanok, akár a férgek. Ahol egyet megtalálsz, ott gyakran megtalálod a következőt is. És én ezt nem szeretem. Ugyanarra a rohadt akadémiára jártam, mint az a fickó ott kint. A diplomaosztáson Ray Donlan mellett álltam. Remek ember volt. Egy igazi zsaru. És a zsaruhoz, aki volt -- az emlékéhez --, lojális vagyok. De hűséges vagyok a többiekhez is, a testülethez, és ez teszi lehetővé, hogy lássak. És most egy szigetet látok, ami kívül esik a hatáskörömön. Látom ezt a gyönyörű szigetet, amely átfénylik ezen a ködön -- minden házat a két maffiabank egyike finanszírozott --, na egyszóval, seriff, a maga városát látom.
Freddy tiltakozása jeléül határozottan megrázta a fejét. Tilden mélyet szívott a cigarettából. Kívül Donlan és a haverjai kezdtek szétszóródni, páran autóba szálltak és elhajtottak, míg a többiek eltűntek a Négy Ász ajtajában.
-- Figyeljen, seriff- szólt Tilden. -- Babitch nem halt meg. Tudja maga is. Én is tudom. Ray lehozta arról a hídról. Élve. Mielőtt beszélni tudott volna. Legutóbb, Glenn Tunneyval nem volt ilyen szerencséje. Tunneyt a börtöncellájában kellett elintéznie. Lefizetett egy másik foglyot.
Freddy megrándult, mintha pofon vágták volna. Sőt amit hallott, még rosszabb volt.
-- Na de, mihez kezd most Ray? -- kérdezte Tilden. -- Ez a húszezer dolláros kérdés.
Moe Tilden hadnagy ujjai önkéntelenül is megmozdultak. De olyasvalami után nyúlt, amit nem tudott megragadni. Freddy figyelte, és az autóra gondolt a víz alatt, annyi évvel ezelőtt, az ajtóra, amit hiába rángatott.
-- Ezért van szükségem a segítségére, Freddy. Mert maga itt van. Mert a misére járók irányításán és a fán rekedt macskákon kívül nincs túl sok munkája, ugye? Magára nézek, s egy olyan embert látok, aki csak arra vár, hogy tegyen valamit. Én pedig itt vagyok, és azt mondom, seriff, van valamim a számára.
Tilden elnyomta a cigarettáját a seriff idétlen, pisztoly alakú hamutartójában, és az ajtóhoz lépett. Bevágta, Figs pedig előrehajolva, mindent értő pillantással meredt Freddy csukott ajtajára.
Másnap kora reggel Freddy Heflin járőrkocsijából nézte a vízparton álló Gary Figset. Most, miközben a patkányfogó szavai jártak agyában -- az emberi lelkiismeret hangjai --, a seriff ismét egy temetés szemtanúja volt. A Zsaruvár, ahogyan Tilden nevezte, mintha millió kilométernyire lett volna. A hatalmas város és a hatalmas híd szürkén uralta a láthatárt.
Figs a néma csomagra meredt, amelybe korábbi szenvedélyét zárták. Monica immár befért egy urnába. Figs lehorgasztott fejjel állt a víz szélén, szomorúbbnak látszott, mint előző nap bárki is. Aztán a bíborszínű urnából a vízbe szórta a hamvakat, és a tetovált lány szürkén, hangtalanul hullott a folyóba.
***
Utána áthajtottak Garrisonon. A város vasárnaponként valóságos életre kelt képeslap volt. Néhányan softballoztak, az asszonyok és a gyerekek lelkesen drukkoltak. Freddy vezetett, és menet közben kíváncsi tekintetet vetett utasára, Gary Figsre. Mogorvának, ellenségesnek tűnt. Ha bárhol máshol látja, azt mondja róla, érzelmileg zavart személyiség, vagyis ÉZSZ a rádiós zsaruzsargon szerint.
Még szerencse, hogy Garrison népe nem hallja, amit a lakótárs mondogat róluk. A város lassan húzott el Figs ablaka mellett, és a cinikus zsaru a Mister Rogers című dalt énekelte közben.
Tegyük még szebbé ezt a csodás napot.
Együtt vagyunk, hagyjunk csapot-papot.
Légy az enyém -- én a tiéd -- legyél a... szomszédom.
figs továbbra is vörös szemmel meredt maga elé, nem érdekelték a társadalmi játékszabályok. Freddy óvatosan figyelte utasát. Áthajtott a szomorúságon, amellyé mindkettejük élete vált.
-- Tudod, nem kell az őrszobán a cellában aludnod, Gary. Lakhatsz nálam, míg nem találsz új helyet.
***
Minden évnek megvan a maga autódivatja; mostanság a négykerék-meghajtásúak járják. Főleg a keleti parton gerjednek az újfajta dzsipekre. Ez is azok közé a haszontalan részletek közé tartozott, amit a sztrádarendőrség tagjai és a városi seriffek tudtak csak igazán. Ők ismerik föl elsőként az amerikai trendeket, a sebességmérő helyek mellett elzúgó kocsikat radarozva.
Ó igen, Amerika élete előttem zajlik. Tíz évvel ezelőtt naponta büntettem meg pintósokat. Azelőtt tíz évvel volkswageneseket. Még korábban Pontiac GTO-kkal és Mustangokkal tepertek. Az apám is zsaru volt. Hányszor mesélte, hogy ő még '57-es Chevyket írt fel. Ő maga is Chevy Nomáddal járt. A nagyapám is zsaru volt, és egyszer lemeszelt egy Edselt. Tavaly főleg Grand Cherokeesokat írtam fel. Detroitban, azt mondják, a rendőrök csak a külföldi márkákat büntetik.
Egy bíborvörös Suzuki Tracker -- a drogdílerek idei slágerkocsija New Yorktól Newarkig -- zúgott el mellettük, a gettóblasterből üvöltött a rap. A dal, mely az újfajta gettóbűnözést magasztalta, késként hasított a garrisoni délután nyugodt jólétébe. Ice T-t, az énekest nem látták szívesen errefelé, a gettóblaster meg egyenesen tilos volt. Ahogy néger tinédzsernek lenni is.
Elnyomta a softballozók hangját, és a fehér arcok eltorzultak a haragtól. Abbahagyták a játékot, ledobták kesztyűiket és söreiket. Néhányan szorosabban markolták az ütőjükek, mikor a Tracker elzúgott mellettük.
A fekete tinédzserek a négykerék-meghajtású Suzukiban olyanok voltak itt, mintha Pearl Harbor fölé tévedt volna egy japán Zero vadászgép a hírhedt támadás utáni napon. Cindy a seriff irodájából figyelte, ahogy a Tracker elvágtatott az ajtaja előtt. Néhány fehér -- Cindy megismerte őket, helybeliek voltak és persze zsaruk -- haragosan dudálva utánuk eredt. Erezni lehetett a félelem és bosszú szagát. Cindy úgy érezte, nem maradhat ki ebből, gyorsan felállt, és felcsatolta pisztolytáskáját.
Néhány háztömbnyivel odébb a Caldorból kijövet Freddy és Figs látta a parkoló mellett elsuhanó karavánt. Látták a száguldó Suzukit, benne a fekete arcokat, s mögötte a piás fehérekkel teli üldöző kocsikat. Azonnal és tökéletesen felfogták az eset komolyságát. Ki tudja, milyen faji zavargások törhetnek ki, ha elfajul a helyzet!
Freddy beugrott a járőrkocsiba, Figs pedig a békéltetők fontosságtudatával követte...
Az üldözés egy városszéli zsákutcáig tartott. Ki is volt mellé téve a jel, hogy nincs tovább, és úgy tűnt, a közlekedési táblának véresen igaza lesz. A Tracker majdnem felborult, csikorogva állt meg. Két rémült tinédzser ült a kocsiban. A zene tovább dörömbölt, s körben szolgálaton kívüli zsaruk özönlöttek ki a kocsikból és a házakból, zöldvörös mezekben, baseballütővel a kézben. Mintha valami föld alatti riasztó rendszeren leadták volna „a rendőr veszélyben" jelzést. A kölykök magnója bármilyen hangos volt is, nem vetélkedhetett vele. A hátrafordított Knicks sapkát viselő fiatalabb fiú összeszedte a bátorságát.
-- Uramisten -- dadogta a lövésre kész pisztoly felé, amellyé Garrison városa alakult. -- Nem csináltunk semmit. Csak az Action Parkba megyünk.
Cindy bátorsága is megjött. A lány áttörte magát a férfiak gyűrűjén, és megállt Rucker mellett. Lagonda már bele is túrt a Suzuki kesztyűtartójába.
-- Oké, hová tettétek? Van nálatok fegyver? Inkább állította, mint kérdezte. Aztán: -- Ha én találom meg, megnézhetitek magatokat.
-- Öreg, ne csináld ezt -- felelte az egyik srác.
-- Nézze meg a zsebüket -- szólt rá Rucker Cindyre.
-- Nem tehetem. Nem én állítottam le a kocsit. Nincs semmi okom a motozásra.
-- Mi vagyunk az oka, szépség. Mit akar, levelet a főügyésztől?
-- Mondtam már, az Action Parkba megyünk -- kiáltotta a srác.
-- Az Action Park Vernonban van -- szólt közbe Lagonda.
-- A Rábaszás Parkban kötöttetek ki, haver -- kiáltott föl az egyik néző mögötte.
Senki nem nevetett.
Freddy kiszállt a kocsijából, és becsapta az ajtót. Napszemüvegben is látszott a feszültség az arcán. Figs nem szállt ki, magához szorította caldoros nejlonzacskóját.
-- Nézd meg a zsebét, Freddy -- utasította Rucker a seriffel.
-- Először is, srácok -- szólt oda a seriff a fiúknak a szemüvegét levéve --, kapcsoljátok le a zenét.
Nem történt semmi.
-- Most.
Az egyik srácnak volt annyi józan esze, hogy rájöjjön, jobb lesz, ha megteszi. Megérkezett a harmadik garrisoni járőrkocsi is. Bill kikászálódott, Cindy feszülten figyelt. Kíváncsi volt, mihez kezd Freddy Heflin a srácokkal, hogyan tartja fönn a törvényt és a rendet most Garrisonban.
-- Kifelé a kocsiból -- mondta a seriff. -- Mozgás!
-- Érzek valami szagot -- szólalt meg Joey Randone.
-- Nézd meg a zsebeiket, Freddy -- ajánlotta Rucker. -- Most rögtön.
A fiúk egymás mellett álltak, némán, pislogással leplezve félelmüket.
-- Kutasd át őket, Freddy.
-- Most pedig, hmm, azt szeretném, srácok, hogy kérjetek bocsánatot ezektől az emberektől, amiért megzavartátok a hétvégi pihenésüket.
Cindy hitetlenkedve nézett Freddyre. Bill mellé lépett, és figyelt. Az alseriff egészen más módon intézte volna ezt az ügyet. De Freddy volt a főnök. Vártak pár másodpercet, majd még néhányat. A tinédzsereken nemigen látszott megbánás.
-- Nézz bele a zsebükbe, Freddy -- ismételte Rucker.
-- Ennek elment az esze -- mondta az egyik.
-- Tedd, amit mondtam -- próbálkozott újra Freddy.
A kölykök nem mozdultak, szájukat összeszorították. Talán még mindig azt hitték, hogy New Jerseyben vannak az alkotmány védelme alatt, bármi legyen is az. Nem láttak egyetlen táblát sem a hídon, melyre az lett volna írva: ITT ÉR VÉGET AMERIKA. De ez a zsaruk földje volt. Megsértették a zsaruk otthonát. Az az út az ő otthonukhoz tartozott. Végül aztán Jack Rucker fejét rázva előrelépett.
-- Jól van, Freddy, de most már csináljunk valamit. Te addig intézkedhetsz, ahogy akarsz, de én nem érek rá egész nap. Mondd meg nekik, hogy tegyék a kezüket arra a rohadék autóra.
Ez már nem tanácsként hangzott. De Freddy csak állt, arca olyan merev volt, akár egy sírkő a temetőben.
Rucker felvette parancsoló rendőrstílusát.
-- Kezeket az autóra. Kezeket az autóra!!!
A fiúk engedelmeskedtek, terpeszben állva hagyták, hogy átkutassák őket. Rucker beletúrt a zsebükbe, Freddy a sarkán hintázott, rágódott. Rucker az egyik zsebből egy drogkapszulát és egy zacskó marihuánát húzott elő.
Freddy az autójához baktatott. Két beosztottja, Cindy és Bill a bilincsbe vert fiúkkal követték. Alighogy odaértek, Randone és Rucker haladt el mellettük. Parodistaként a Bugyuta seriff című magánszámot adták elő.
-- Azt szeretném, ha bocsánatot kérnétek ezektől az emberektől, amiért tönkretettétek a hétvégéjüket.
-- Nem tudtad, fiam, hogy a kábítószer egészségtelen?
-- Mi a fenének fizetünk téged, Freddy? -- tört ki Rucker.
Freddy még a törvénytelen motozás alatt cigarettára gyújtott. Most elnyomta, és Rucker meg Randone szemébe nézett. Zavartan és dühösen szállt be a járőrkocsiba.
Később, még aznap este Freddy a Négy Ászban üldögélt. Azon a helyen, ahol máskor is esténként, de most mintha idegen lett volna itt. Cigarettára gyújtott, és a tévét nézte. Babitch temetéséről mutattak néhány képet. Egy pillanatra feltűnt Freddy is, aztán kilépett a képből. Most pedig kétségtelenül képen kívülre került. A háttérben néhány rosszkedvű vendég üldögélt. Donlan és társasága kifejezetten hiányoztak. A tévében a polgármester beszélt.
-- Ez az eset is felhívja figyelmünket, hogy milyen keskeny is az az ösvény, amely elválaszt minket az anarchiától. Ezért alakítom meg a városunk rendőrségének munkakörülményeit tanulmányozó kétoldalú bizottságot.
A munkaidő utáni körülményeket legjobban a Négy Ászban mérhették volna fel. Haragos és durva volt a hangulat. Egy újabb politikus feje és arca töltötte be a képernyőt.
-- Ha az a rendőr nem ugrik le a hídról, a polgármester most szigorodó felügyeletről szónokolna.
Freddy vállat vont az érvek súlya alatt. Hátrafordult, és a helyettesét pillantotta meg az ajtóban.
-- Most hívtak, hogy valami zűr van Ray Donlannál. Azt hiszem, jó lenne, hajönnél, főnök.
Kialudtak a fények, elhallgatott a hangos zene. Jack Rucker egy tortával a kezében kígyózott át a nem túl nagy tömegen; a tortán egyetlen gyertya égett. Ugyanaz a banda volt, amelyik az őrszobákon, kocsmákban, temetéseken verődik össze, de az arcokon most diadalmas mosoly fénylett.
-- Boldog születésnapot -- énekelték.
Az újszülött háromnapos volt. Murray Babitchnak még nem is volt új személyazonossága. Zsebében még ott volt a rendőrjelvénye, nem mintha ért volna annyit, mint akár egy hete még. Elég perverz búcsúparti volt. Superboyt az előző nap eltemették, és most eltünteti a zsaruk tanúvédelmi programja, bármit is jelentsen ez. Bárhová is vezessen. Superboy egy csoport közepén ült, de amikor meghozták a tortát, vigyorogva felállt. Idétlen, csúcsos papírsipka volt a fején, arcán boldog babamosoly, s a tömeg megtapsolta, ahogy elsőre elfújta az egyetlen gyertyát.
-- Gratulálok, Murray -- mondta egyikük.
-- Már nem Murray -- szólt rá egy másik. -- Mortimer Snerk az arizonai Tempéből.
-- Így van -- felelte az első. -- Ezer bocsánat, uram. De nem láttam én már ugyanezt filmen is? Murray igazi filmsztár, és még a haverjait sem köpi be.
Mindenki nevetett. Valaki a háttérben bekapcsolta a magnót, és Frank Sinatra hangja töltötte be a szobát. Babitch lehajolt, és megcsókolt egy csinos nőt. Egy csomó volt belőlük.
-- Tiszta buli, nem -- mondta Murray Babitch. Nem sok ember élhet két életet.
***
Ray Donlan otthagyva a mulatozókat, felment az emeletre a hálószobájába. Testtartása nehézkes volt, szinte bizonytalan. Tárcsázta a számot. Olyan halkan beszélt a kagylóba, hogy Vince Lassaro alig hallotta. Nem vette észre, hogy a felesége, Rose az ajtóban hallgatózik. Újoncbaki volt, hogy ilyen közel engedte az asszonyt. Az utcán az ilyen hibák a zsaru halálát jelenthetik.
-- Nem akarom még egyszer végigcsinálni mondta Ray. -- Nem vagyok képes rá. A fiúknak azt mondtam... szóval... lent éppen elbúcsúznak tőle.
-- Helyes, csak búcsúzzanak -- mondta Lassaro. Mindketten tudták, hogy Glenn Tunneynak nem
állt módjában elbúcsúzni senkitől. Megölt egy gyereket, aztán azzal fenyegetőzött, hogy az életéért cserébe kitálal az államügyésznek a szakszervezetről. Az ügyészség már évek óta rájuk akarja húzni a bűnszövetkezetvádját. Lassaro ezt nem engedhette meg magának, és az egész PDA-vezérkarban egy ember nem volt, aki kiállt volna egy vizsgálatot. Raynek le kellett fizetnie Tunney egyik cellatársát, hogy végezzen vele...
-- Nem tudom újra megtenni.
Hirtelen egy mozgó árnyat látott az ágyon. Ray Donlan rémülten nézett föl. Rose állt az ajtóban. Donlan nyugtázta a tévedését, és a szoba túlvégében álló Ruckerre nézett. Mindkettejüket kínosan érintette a rájuk váró feladat.
-- Vince, én...
-- Ki az a Vince? -- kérdezte Lassaro nyugodtan. Nem volt olyan bolond, hogy ilyen könnyedén lehallgathassák. -- Milyen vonalról beszélsz?
-- Tisztáról. Leo garázsán keresztül jön.
-- Figyelj -- mondta Lassaro ugyanolyan hangnemben, mint ahogy Jack Rucker beszélt a délután lefülelt fekete kölykökkel.
-- Azt mondod nekem, hogy az Elhárítóknak hanyagolniuk kellene ezt az aktát. Azt mondod, le akarod a hátadról vakarni ezt a rohadék Tildent. Erre én azt mondom, megtörténhet. Akkor éjszaka tökéletes voltál. Tökéletes. Csak Superboyon keresztül foghatnak meg. És én le tudom őket vakarni rólad, Ray, de meg kell ígérned, hogy a fiú holttestét partra veti a víz. Mindnyájunknak végünk, ha nem.
-- Vince, ez a srác a sógornőm kölyke.
Alighogy kimondta, a járőrszakszervezet vezetője már válaszolt is. Nem az az ember volt, aki elfelejti a hasznos információkat.
-- Nem azt mondtad, hogy örökbe fogadták?
***
Rose Donlan bátor, ravasz asszony volt. És úgy ítélte meg, hogy a férje siralmas, kicsinyes mértéktelensége hozta ilyen helyzetbe. Az ő szenvedélye nem olyan, amivel játszadozni lehet, őt nem lehet elhajítani. Ritkán vallotta be idegeneknek, de kedvenc mozirészlete, amivel leginkább azonosulni tudott, a Keresztapa keresztelőjelenete volt. Tetszett neki az ötlet, hogy miközben végeznek ellenségükkel, a templomot használják alibinek. Rose felnézett, teste megfeszült, Valaki belépett a földszinti fürdőszobába. Aztán gyorsan tovább írt egy papírszalvétára.
***
A Donlan-házból áradó zene betöltötte az egész környéket. Freddy megállt a behajtón. Vagy egy tucatnyi autót számolt meg az út szélén. Kiszállt, becsapta az ajtót, s benézett az ablakon. Rengetegen voltak odabenn, de senki nem hallotta meg az autóját. A segédje is kezdett kiszállni a kocsiból, de Freddy intett, hogy maradjon.
Freddy még oda sem ért az ajtóhoz, amikor Lagonda rontott ki hosszú hajú barátnőjével.
-- Szia, Frank -- köszönt rá Freddy. -- Ray itthon van?
-- Halkítsa le a zenét?
-- Beszélnem kell vele.
A zene lüktetve, dübörögve áradt ki a házból. Freddy az ajtóhoz lépett. Frank pedig sóhajtva elengedte barátnője kezét, és elhúzott Freddy mellett.
-- Várjál -- szólt rá.
Lagonda résnyire nyitva az ajtót besurrant a házba, de Freddy így is megpillantotta Rose Donlant, és még néhány ismerős arcot az ajtórésen keresztül. Freddy egyik lábáról a másikra állt, Lagonda barátnője pedig a járőr kocsihoz vonaglott, és az ajkára tette ujját. Bili rámosolygott. A zsargonban az ilyen alakokat, mint Bili, Bélának nevezik. Balek Bélának.
-- Milyen a pisztolyuk, fiúka? Olyan, amilyet a városban használnak?
-- A mienk harmincnyolcas special.
-- A New York-i fiúké nagyobb és gyorsabb -- fanyalgott a lány. -- Glock.
Végre egy nő, akinek van fogalma a méretekről és formákról.
***
Ray Donlan fáradt, megviselt képpel bukkant elő. Kerülte Freddy tekintetét. Hátrakiabált valakinek, hogy halkítsák le a zenét.
-- Mi baj, Freddy? -- kérdezte. -- Azt akarod, hogy teljesen kapcsoljam le?
-- Hát, elmúlt már éjfél. Holnap tanítás lesz.
-- Lou. Kapcsold le! Ne csak halkítsd. Kapcsold is le!
A zene elhallgatott. Lagonda ismét elindult a barátnőjével.
-- Frank, maradj még -- nyúlt utána Donlan.
-- Ray -- szólalt meg újra Freddy. -- Ennek nincs értelme.
-- Hazaviszem Donnát -- szakította félbe Lagonda. Donlan jelentőségteljesen mosolygott.
-- Tedd ki a vonatnál!
Lagonda megértette a sürgetést a főnök tekintetében. Fejét csóválva lelépett. Donlan egy ideig követte tekintetével, majd Freddy felé fordult, s egy mosollyal próbált enyhíteni a feszültségen.
-- Ez nem könnyíti meg a helyzetemet -- nyögte ki Freddy. -- Úgy értem, ez a nagy buli. Egy iskolai napon. Egy nappal utána. Úgy értem...
-- Freddy, miről beszélsz?
A seriff kínosan mocorgott. -- Ray. Az a fickó, a Belső Elhárítástól... Moe Tilden, tegnap meglátogatott. Egy csomó képet mutatott rólad...
-- Freddy -- szakította félbe Donlan. -- Az az alak már évek óta ki akar csinálni. Ez személyes ügy. Ez a Tilden egy szemétláda. Tudod, hogyan verbuválnak az Elhárítóknál? Nyakon csípnek, és azt mondják: vagy letöltőd az idődet, vagy csatlakozol hozzájuk.
-- De tudod, tudja, hogy Superboy...
Donlan nem szólt. Meredten nézett Freddyre, mintha két feje volna. Vagy még rosszabb, mintha Freddy be lenne lőve heroinnal. Nem tudta, hogy Freddyn van-e lehallgató, csak azt, hogy neki soha nem fogják visszajátszani, amit hülyén elkotyogott. Soha.
-- És te mit mondtál, Freddy?
-- Azt mondtam, hogy Superboy meghalt -- felelte Freddy. -- Azt mondtam, hogy téved téged illetően. De Ray, én vagyok a seriff. Tudnom kell, mi folyik itt. Mit gondolsz, hogy veszi ez ki magát?
-- Menj haza, Freddy. És ne gondolkodj sokat. Hallottam, mi történt ma Jackkel és a fiúkkal. Sajnálom. Mindenki nagyon túl van pörögve.
-- Ray, én nem tudom...
-- Menj haza, Freddy. Menj haza.
Ez már nem ajánlat volt. A hadnagy kiadta a seriffnek a parancsot, majd hátat fordított, és rácsukta az ajtót.
Ray Donlan bement a többiek közé, de nem figyelte, mit csinál a felesége. Rose egy italt tartott a kezében, alá szorosan egy szalvétát nyomott. A folyosón találta meg azt, akit keresett. Murray Babitch mellé lépett, és a kezébe nyomta az italt. Babitch először ellenkezett.
-- Jól vagyok, Rose néni. Köszi.
-- De, Murray -- az asszony rákacsintott. -- Fogadd csak el!
Babitch továbbment, s Rose a szeme sarkából követte. A férfi a pohárral a kezében zavart képpel vonult be a fürdőszobába.
Freddy belépett az üres, néma házba. Még mindig gyötörte a határozatlanság. Eltelt néhány perc, és nem bírta tovább. Aztán döntött, és a szokásos módon ismét élettel töltötte meg világát. Az egyik hangszórónak támaszkodva egy gyűrött lemezborítót tanulmányozott. A régimódi lemezjátszóról Glenn Gould dala áradt szét a házban. Freddy egyik kedvence a Goldberg Variációk albumról.
Freddy életének dallama durvább zenét írt. Freddy részben süket volt ugyan, de nem vak, s most, lakásában ácsorogva határozottan foltos hőst látott maga előtt, vagy talán még annál is rosszabbat. A lojalitás és kötelességtudás terhe a szokásosnál is jobban nehezedett rá.
Kigombolta ingét, rágyújtott, s hátradőlt a heverőn. De felült, amikor fényszórók fénye söpört végig a szobán. Nem várt látogatót, sem barátot, sem ellenséget ezen a kései órán. Az ajtóhoz lépett, kinyitotta, s Liz Randone-t pillantotta meg. Az asszonyról sütött a kétségbeesés, arcán végigfolyt a festék.
-- Szia.
-- Szia.
Liz láthatóan ideges volt. Kabátját a vállára dobta, kezében két csomag cigarettát szorongatott.
-- Ő... -- nyögte ki.
Freddy segítőkész, de óvatos volt.
-- Megint veszekedtetek?
-- Úgy volt, hogy meglesz a „nagy beszélgetés".
-- Mhhh.
Liz sírva fakadt.
-- Az anyámhoz vittem Caroline-t. De Joey felhívott, és azt mondta, csak később jön haza. Letartóztatott néhány embert... és hogy...
Liz zokogni kezdett. Freddynek most sem volt könnyebb a lány fulladozását figyelnie.
-- Úgy értem, többé semmit sem tudok elhinni neki.
Freddy idegesen nézett körbe, mikor egy autó elhaladt a ház előtt. Lehetetlenség volt, hogy bárki, aki elhalad a ház kivilágított verandája mellett, ne ismerje fel Lizt és Freddyt. Garrisonban nem léteztek titkok.
-- Rájöttem, hogy hazudik, érted? A házasságunknak nincs több hitele.
Furcsa volt, hogy valaki ezt a szót használja a házasságával kapcsolatban, Liz talán túl sokat nézte a tévé jogi műsorait. De akárhogy is, az asszonynak igaza volt. A házassága már ezen az egy dolgon is megbukott. Akárcsak a város. Liz közben a felszínre bukott az érzelmi örvényből, és elbűvölő mosolyt vetett rá.
-- Úgy döntöttem, hogy leiszom magam -- közölte. -- És eszembe jutott ez az üveg, amit tőled kaptunk a házasságunkkor.
Freddy is emlékezett.
-- Sambuca -- szólt.
-- Olyan az íze, akár az édesgyökéré. Ettől persze jött a rágyújthatnék. Így elmentem cigit venni. És miközben elmentem itt a házad előtt...
Freddy a segítségére sietett.
-- Nincs kedved bejönni?
Liz szomorkásán elmosolyodott. A lelkét rágta a zavar és az önámítás. Gyerekesen bólintott, és közben azon tűnődött, tisztességes-e tőle, hogy megkívánta a férfit?
***
A zsaruk szállingózni kezdtek Ray Donlan házából. A zene most már halkan szólt. Glenn Gould kellett volna erre a fáradt hangulatra. De Ray Donlan nem értette ezt a fajta zenét, nem is voltak ilyen kazettái. Ray kétfajta zenét értékelt, a hangosat és a még hangosabbat. A hangos zene akkor jó, ha nem akarod, hogy más is hallja a beszélgetésedet. A még hangosabb akkor, ha a feleséged csalod. Ray befordult a konyhába, de az ajtóból még visszanézett. A kapuban a távozók Superboytól búcsúzkodtak.
-- Aztán óvatosan. És felejtsd el ezt az egészet.
-- Igen. Még a régi önmagadat is felejtsd el!
-- Azt teszem -- szólt Babitch. -- Hála Raynek. Murray Babitch átölelte a fiúkat. Rose felfelé
indult a lépcsőn a szobájába. Még mindig bizonytalan volt.
-- Vigyázz magadra, Mur... akarom mondani, Pete.
-- Sok boldogságot! -- kívánta az egyik zsaru.
-- Neked is, Mike -- viszonozta Babitch.
-- Küldj nekünk... nem tudom, mi is az, ami még Georgiában is terem?
-- Őszibarack.
-- Hát -- folytatta Miké kifelé menet --, küldj nekünk belőle.
Sorra búcsút mondtak neki, s hirtelen, mint valami jéghegy, Rucker sodródott Babitch elé, aki a sörtől és érzelmektől kábultan meredt maga elé.
-- Ray vár hátul.
-- Mondd meg neki, hogy tizenöt perc -- felelt Superboy.
Rucker tekintete összeszűkült, s végül szinte csak két csík látszott. De megenyhült, mikor látta, hogy csupán néhány vendég maradt.
-- Mi? Mondd, hogy tizenöt perc. Még elköszönök.
Rucker füstölgőit, igaz, neki amúgy is természetes állapota volt a harag. Morogva bevonult egy másik szobába.
-- Ma éjjel visznek el, Mur? -- kérdezte az egyik utolsónak maradt kolléga.
-- Azt hiszem -- mondta Babitch. Végre felfogta a helyzetet.
***
Freddy és Liz a heverőn ültek. Természetesebb és izgatóbb volt az egész, mint Freddy valaha is remélte vagy hitte volna. Úgy tűnt, az asszony vérének lüktetését is érzi, pusztán attól, hogy itt ül mellette. Cigarettáztak, lassan kortyolgatták az italt. Halkan szólt a zene. A tévé be volt kapcsolva, de levették a hangot.
-- Elég karcos már a lemez, Freddy. Vehetnél CD-t, tudod, azok már sztereók.
-- Nekem nem számít.
Liz pislogva megérintette a saját fülét. Elmosolyodott.
-- Hát igen.
-- Remek, ugye? így játszott, ilyen gyorsan, és még csak nem is pillantott a billentyűkre.
-- Mint Ray Charles.
-- Aha. Mindenki zseninek tartotta. Ő pedig ezután egyszerűen nem adott több koncertet. Mert úgy érezte, nem volna tökéletes. Érted?
A zene lassan építkezett, és vele Freddy is. A seriff két kézzel vezényelte a koncertet. Néha megtette akkor is, amikor a forgalmat irányította. De soha nem jött elég kocsi ahhoz, hogy gumibotjával rendesen vezényelhesse a ritmust, mindössze a muzsika valami primitív változatára tellett a forgalomból.
-- Ó! -- Liz csodálattal figyelte. Az asszony kába volt, és alig hallotta a zenét. A férfi bűvölte el, nem a dallam. Megérintette Freddy fülét. -- Melyik? -- kérdezte.
Freddy rámosolygott, és a zenére próbált koncentrálni. Szinte azt kívánta, hogy Liz csatlakozzon hozzá.
-- A másik -- mondta. Az albumra mutatott. Beethoven teljesen süket volt a végén, tudod, a pályája végén. Gouldnak is rossz volt a füle. Tudtad? Úgy nézett ki, mint egy fajankó, de zseni volt.
Liz felült. Hirtelen rádöbbent, ő és Freddy miért szorulnak a sérült zseni zenéjére. Mert ők maguk is sérültek. Mások játékokat gyűjtenek, Freddy hiányosságokat. Az asszony bizonytalanul a férfi vállára hajtotta a fejét. Freddy megmerevedett. Liz felé fordult, és ajkát finoman Freddy sérült füléhez nyomta. -- Finom az illatod -- suttogta.
-- Mi?
Liz bájosán mosolygott. Freddy süket volt a közeledésére. Liz egy kicsit meglepődött magán. Nem is olyan nehéz megcsalni a férjét, mint képzelte.
-- Ó, semmi.
Freddy elvörösödött. Bizonytalan volt. Mit válaszolhatna arra, amit nem hallott?
-- Tudod, elég fura, hogy valaki másnak köszönheted, hogy élsz.
Freddy vállat vont. Bólintott. Liz ajka az arcára simult.
-- Miért nem nősültél meg újra? -- kíváncsiskodott az asszony.
Freddy felé fordult, és a szemébe nézett. Feneketlen mélységet látott.
-- A legjobb lányok foglaltak.
Könnyek csíkozták Liz arcát. Elhaló hangon koppantak a kezében tartott lemezborítón. Freddy gyengéden letörölte a könnyeket. A csend egyre mélyült, aztán felülkerekedett rajtuk a szenvedély és az emlékek. Freddy látta önmagát, ahogy a tehetetlen test fölé hajol annyi évvel ezelőtt, és életet lehel a vízbe fúlt lányba.
Most Glenn Gould, a sérült zongorista zenéjére gyengéden csókolóztak. Finom, édes csókok érintették ajkukat. A férfi hevesebbé vált, csókokkal borította Liz arcát, nyakát, homlokát és haját. Újra együtt, most először. Tiltott dolgot műveltek, és úgy érezték magukat, akár az iskolás kölykök egy fa mögött.
Hirtelen Liz hátrahúzódott, zavartan, vonakodón.
Kézfejét szájához kapta.
-- Hú, ez őrültség -- zihálta.
Freddy vágyakozva nézett rá, de nem szólt.
-- Ez nem én vagyok -- mondta Liz.
Úgy ment el, hogy még véget sem ért a dal.
***
Murray Babitch túl sokat ivott ahhoz, hogy egyenesen állva tudjon vizelni. Az italt a fürdőszobapolcra tette, és megpróbálta visszaszerezni az egyensúlyát. Az üzenet, akár egy plakát lógott a túlméretezett ital körül. Vizet locsolt az arcára. Felegyenesedett, a tükörbe nézett és hunyorgott. Mást nem tehetett, hogy józanabb legyen. Mégis észrevette az üzenetet, a tükörből meredt rá. Kihúzta az ital alól a szalvétát, elolvasta, mi van ráírva, és rémülten meredt tükörképére. Hirtelen Glenn Tunney jutott az eszébe. Azon tűnődött, vajon őt is figyelmeztette-e valaki.
Zubbonyok és fegyvertokok lógtak egy zuhanyrúdon. Megragadta az egyik revolvert, és az övébe dugta. Lehúzta a WC-n Rose figyelmeztető üzenetét, pofacsontjain az égővörös foltok lassan elhalványodtak. Tehát Ray meg akar ölni még egy zsarut. Hát engem nem fog. Főleg nem most. Én nem Glenn Tunney vagyok.
Superboy felkészülten és felfegyverkezve állt az események elébe. Újra élt, vagy ahogy azok a srácok üvöltöztek ki a kocsiból, mielőtt lelőtte őket: -- Most élünk. Most aztán igaziból élünk.
***
Murray Babitch kiment a házból. Minden érzéke a veszélyt leste. Egy pillanatra eszébe jutottak a Pókember képregények, amiket egykor olvasott, hogy a Pókember mindig megérezte a veszélyt: „A pókérzékeim bizseregnek". Feszülten, idegesen vibrálva állt a hátsó ajtóban.
Donlan kilépett a sötétből. Cigarettázva állt a talaj szintje fölé emelkedő medencéje túlsó végénél. A víztorony siváran, komoran emelkedett mögötte. Babitch a toronyra nézett, és lebukdácsolt a lépcsőn. Megbotlott, majd továbbment a medence felé. Félt. Nem ment át arra az oldalra, ahol Donlan állt.
-- Nagy dolog, amit csináltál, Ray, tudod? Létrehoztál egy helyet. Egy helyet, ahol összejöhetnek az emberek. Érted?
Donlan bólintott. Komor eltökéltséggel töltötte el a feladat. Kísértetiesen áradt belőle a füst.
-- Úgy értem, nem kellett volna megtenned ezt értem -- folytatta Babitch. -- Szóval, megtehetted volna, hogy...
Vállat vont, és lenyelte a mondat második felét. Jack Rucker addigra már a hátsó ajtóban állt, Frank Lagonda csatlakozott hozzá. Donlan és Babitch már egymás mellett álltak, akárcsak akkor, amikor azt ünnepelték, hogy Murray elvégezte a rendőrakadémiát.
-- Mindig is mondtam anyának, Ray bácsi nem nagyon szeret engem.
-- Mindig is kedveltelek -- mosolygott Ray. -- Túl sokat rágod magad.
Babitch még szélesebben mosolygott, kínosan szélesen. Donlan Rucker felé biccentett, aki Lagondára pillantott segítségért.
-- Mindenki elment? -- kérdezte bűntársát. Lagonda ünnepélyesen bólintott, Rucker pedig
Donlan felé biccentett.
-- Nos, mi lesz? -- kérdezte Babitch. -- Várunk valakit? Elég kába vagyok. Úgy értem, mindent elrendeztünk, de...
Észrevette, hogy Rucker és Lagonda a háta mögött közeledik.
-- De -- folytatta -- talán várnunk kellene holnapig vagy még tovább.
Rucker és Lagonda szomorúan mosolyogtak Babitchra. Alig néhány nappal ezelőtt készek voltak bármit megtenni a társukért, és meg is tették. Most is készek voltak megtenni bármit... ellene.
-- Hol van Joey? -- kérdezte Murray. Randonenak is valahol itt kellene lennie, gondolta. Talán ott leselkedik mögötte.
-- Dolgozik ma éjjel -- felelt Lagonda. Babitch bólintott. Teljesen rabul ejtette a paranoia
és a félelem. Donlan beleszívott a cigarettájába, hang nem jött ki a száján, lélek már rég nem volt benne.
-- Sajnálom, hogy így kellett végződnie, Murray. Babitch vállat vont.
-- Ó, nem olyan rossz ez, Jack. -- Donlan Ruckerre nézett, aki Murray fejére tette a kezét, s Babitch hajába túrt.
-- Igen, Murray.
Rucker egy gyors mozdulattal belenyomta Babitch fejét a medencébe. Lagonda megtartotta társa kezét, mert Babitch vadul hánykolódott. De Murray nem birkózni akart, hanem a nadrágjába dugott fegyvert kereste. És aztán végre megtalálta...
Joey Randone, aki épp most fejezte be szolgálatát, beállt a behajtóra. Hallotta az udvarról jövő lövést. Megkerülte a ház oldalát -- csak a zsaruk rohannak egy lövöldözés felé --, s mikor a kertbe ért, hihetetlen látvány fogadta. Babitch kezében a füstölgő pisztollyal még a vízben állt. Levegő után kapkodott, és üvöltött, de közben újra és újra tüzelt. Rucker és Lagonda pedig menekült a lövések elől. Érdekes, de egyiküknél sem volt fegyver.
-- Rohadékok! Dögöljetek meg! -- üvöltötte Babitch, majd befutott a fák közé.
Joey Randone hitetlenkedve figyelt. Nem értette az egészet.
-- Mi a fenét csináltok? -- kérdezte.
Rucker megkereste a fegyverét, és Babitch után rohant. Lagonda követte. Ray is elindult, de Joey Randone visszatartotta kabátujjánál fogva.
-- Mi a franc ez, Ray? -- kérdezte Joey. -- Azt mondtad, Lassaro segít neki, hogy új életet kezdhessen.
-- Azt hiszed, mindenható vagyok, Joey? -- kérdezte Donlan. -- Nem hiszem, különben nem kefélnéd a feleségem.
Ezzel otthagyta. Randone csak állt az udvaron, letaglózta a felismerés. Pont akkor nézett fel Donlan ablakába, mikor Rose lekapcsolta a villanyt.
Rucker és Lagonda gyorsan kifogytak a szuszból. Superboy kétszer olyan jó formában volt, mint ők, és hatszor dühösebb. Donlan végül még náluk is jobban zihálva utolérte őket. A kölyök elmenekült. Legyőzte őket, legalábbis pillanatnyilag.
Enyhe szellő fújt reggel, ami majd délre elenyészik. Végigsöpört az oldalt parkoló kocsik során, meglebegtette a szélvédőkre tűzött rózsaszín cédulákat. Jack Rucker egy műanyag pohár kávéval a kezében jött ki a főúton lévő élelmiszerboltból, és rögtön megpillantotta a kocsija ablaktörlője alá dugott büntetőcédulát. Először kíváncsian nézte, majd döbbenten, végül elöntötte a harag.
Cindy bukkant fel, és ugyanolyan kíváncsian meredt a cédulára. Donlan szintén kávéjával a kezében került elő.
-- Ez meg mi a fene? -- lóbálta Rucker a papírt. Cindy vállat vont, majd a mellettük magasodó
parkolni tilos táblára mutatott.
-- Büntetés. Hét óra elmúlt, haver.
-- És? Elmúlt hét óra. És akkor mi van?
-- Kérdezze meg Freddyt. Ő tette oda -javasolta Cindy, s otthagyta.
Rucker az alseriff után üvöltött. Donlan szótlanul nézte őket, de pillantása nem sok jót ígért.
-- Mondd meg a vadnyugat rémének, hogy az a tök a két füle között arra van, hogy egyen vele, nem arra, hogy gondolkodjon.
S fenyegetően lóbálta a lány felé a cédulát.
-- Ezen az áll, hogy zöld autó. Ez az autó neked zöld? Mert nekem kék. Tengerkék. Mondd csak meg neki, hogy nincs zöld kocsim, és eszemben sincs kifizetni a rohadék büntetését.
De nem a diósban parkolásról volt szó. Ray Donlan azonnal felfogta. Megfogta Rucker inggallérját, és elhúzta onnan. Egy csomó férfi, ki szolgálaton kívül, ki egyenruhában s munkába indulva, a távolból figyelt.
-- Tegnap megszorongattad, Jackie -- magyarázta Donlan. -Túlságosan megszorongattad, erre a fickó odahaza bezárkózott, és megtalálta a választ.
Rucker izgett-mozgott, miközben Ray tovább suttogott a fülébe:
-- Most pedig nyugi. Nyugodj le, és találd meg az unokaöcsémet.
Ray a kocsijához lépett és visszamosolygott Ruckerre, dobermantermészetű barátjára.
-- Gondolj Gandhira -- javasolta.
***
Figsnek fel kellett adnia hálószobáját. Mégsem oszthatja meg a seriff celláját az igazi bűnözőkkel, még ha azokat bilincsbe is verték. Mivel ő zsernyák, háború van köztük. És nem számít, hogy Ray Donlan és Rucker mennyire tesznek rá, Figs akkor is a csapat tagja. A jelvénye is bizonyítja. És a kölykök a cellában? Figs fütyült rájuk. Ők a másik oldal.
Szóval azután a nap után, hogy letartóztatták őket, amiért áthajtottak a városon, és megzavarták a „mi" köreinket, a két fekete suhanc ott ült az egykori gumiraktárban. Kezdtek rájönni, hogy olyannyira botrányos, ami velük történt, hogy mire az eset a bíróság elé kerül, még köszönetet is mondhatnak a városnak. Tudták, mekkora balhé lesz.
-- Ez az egész egy rasszista szemétkedés, ember -- szólalt meg az egyik.
Freddy ügyet sem vetett rájuk, a New York Postot lapozgatta. A lap beszámolt arról, hogy a rendőrség és a polgármesteri hivatal a közbiztonság helyzetéről tanácskozott. Freddy sejtette, hogy ez is rossz hír a városának, Zsaruvárnak.
-- Higgy nekem, Freddy, jót akarok. Dobd ki őket.
Figs a rádiósasztal egyik sarkánál üldögélt, kávét kortyolgatott. Másnapos volt, úgy érezte, szétrobban a feje. Még mindig sápadt volt és rossz szagú, s a „Bejövök" kosárban lapozgatott Cindy asztalán.
-- Figs -- szólt rá a lány. -- Nem nézhetsz bele abba az anyagba.
Figs túl sokat szívott. Rendbe szedte a saját aktáit is, ami leginkább abból állt, hogy egy csomó papírlapot kihúzott a dossziéból, összegyűrte, és beledobta őket egy nagy szemétkosárba, amit „Kimenőnek" nevezett el.
-- Seriff! -- szólt Cindy.
Freddy felnézett a hatodik oldal érdekességeiből.
-- Tedd, amit Figs mond, Cindy -- szólalt meg.
Figs új beosztottjára vigyorgott. Cindy úgy nézett rá, mint aki kész segítségként belehányni a Kimenő kosárba.
-- Hahó -- kiáltott az egyik kölyök a rácsok mögül. Valakit le akart vágni egy cigire. Freddy bedobott egy dobozzal, Figs pedig összecsapta a kezét. Egy perc múlva felállt, kinyitotta az ajtót, és kiengedte a fiúkat az őrsről.
-- Egyenesen haza, indíts -- mondta.
Freddy aznap este a férfivécé kagylója előtt állva elmélkedett életéről.
A Négy Ász kihaltabb volt a szokásosnál. De egyszer csak Rucker állt meg Freddy mellett. Freddy vetett rá egy pillantást, aztán lehúzta a WC-t. Bár minden problémája ilyen szépen megoldódna. Rucker mogorvának látszott. A pszichotikus cimbora már kora reggel olyan volt, mint akin átment az úthenger.
-- Ahelyett, hogy szaros büntetőcédulákat írogatsz, Freddy -- amit különben eszemben sincs kifizetni --, inkább annak a tűznek néznél utána. Érted, kicsit alaposabban. Szóval egy barátom a Chase Banknál dolgozik, és azt mondja, Figs késett a részletekkel, a lánynak meg volt az a narkóproblémája, úgyhogy miért is ne?
Freddyt nem ez érdekelte.
-- Hol voltál tegnap éjjel, Jack?
Rucker arca kifejezéstelen lett. Felhúzta a cipzárját, de a száját nem gombolta össze.
-- Ennek semmi köze hozzá. Csak az Úristennek tartozom elszámolással. Én vagyok Gandhi.
Rucker vizes kezével megpaskolta az arcát. A seriff nézte. Két dolog lepte meg. Az egyik az az ötlet, miszerint Figs felgyújtotta a saját házát. A másik, hogy Rucker milyen készségesen volt hajlandó beköpni egy másik zsarut. Freddy Heflin úgy érezte magát, mint a vadászkutya, amelyik szimatot fogott.
-- Figs kapja a biztosítási csekket -- folytatta Rucker.
Freddynek elég volt a témából. Sarkon fordult, és az ajtóhoz lépett.
-- Üdvözlöm Superboyt, ha látod -- mondta. Rucker megperdült. Freddy csak kavar, de azért
Rucker ideges lett.
-- Superboy halott, Freddy. Eltemettük. Freddy kiment a bárból.
***
Később, mikor Freddy újra betért a Négy Ászba, észrevette Ray Donlant és a többieket az egyik hátsó asztalnál. Csendben ültek, mégis feszülten nézték, ahogy Freddy elhaladt mellettük. Donlan nem bírta tovább.
-- Freddy -- kiáltotta. -- Húzz ide egy széket. Cindy is az asztalnál ült. Meg sem várta, hogy
Freddy leüljön, már kérdezett.
-- Szóval, hol van?
-- Mi?
-- Hol van? -- ismételte a lány.
A hangos kérdéstől az egész bár elcsendesedett. Úgy tűnt, nagyot fékezve megáll, mint azok a metrókocsik, amikkel a munkába járók utaznak reggelente. De a zsaruk, akik itt szórakoznak, már nem így közlekednek. Nekik már nincs rájuk szükségük.
-- Tudod, Figs -- mondta Cindy.
-- Ja igen -- felelt Freddy. -- Nálam, otthon.
A helyiség felsóhajtott a válaszra. Mindenki megnyugodva tért vissza rossz szokásaihoz.
-- Ezentúl ott fog lógni nálunk? -- tudakolta Cindy.
-- Nem tudom. Nem tetszik?
-- Úgy értem, tudom, hogy jó ötletei vannak, meg sokat segít, de amikor ott van, úgy érzem magam, mintha pisztolyos titkárnő volnék.
Freddy mélyet sóhajtott. Nem vallotta volna be, de néha maga is így érzett ezeknek a rendőröknek a társaságában. Cindy kivett egy cigit Freddy dobozából. Rá akart gyújtani, de félbeszakította a helyiség túlfeléről jövő üvöltés. A hang felé néztek. Joey Randone ugrott föl a helyéről.
-- Segítsek megkeresni? Minek? Hogy befejezhesd, amit elkezdtél, és kitöröld a fejével a medencédet? Ha valamit mondani akarsz nekem, Ray, Mr. Emberbarát, egyenesen nekem mondd.
Donlan hallgatott. Haragosan meredt a férfira, aki a feleségét keféli, és most megtagadja a segítséget, amikor szarban vannak. Valahol, Donlan fejének mélyén kattant egy retesz. Joey megadóan felemelte a kezét.
-- Mennem kell. Tízkor kezdek -- mondta.
-- Mindannyian -- felelte Rucker. -- Van még egy óránk, hogy körülnézzünk.
Donlan továbbra is Randone-ra meredt, Joey pedig lesütötte a szemét. Fogta a kabátját és kiment. Rucker Donlant leste, mit tegyen. Belefáradt már a Gandhiságba.
Ray, akár a legrosszabb gengszterek, egyenként akart megszabadulni problémáitól. Újra Freddy felé fordult, miközben Cindy a férfihoz hajolt. Gondosan főnöke jobb fülébe suttogott.
-- Soha nem kellett volna elvállalnom ezt a munkát -- mondta. -- De akkor olyan kedves voltál. A szomorú zenéddel és a rossz füleddel. Azt mondtam az anyámnak, olyan vagy, mint az a nemes lelkű teknős a moziban. Azt hittem, olyasvalakit találtam, aki úgy látja a dolgokat, mint én. -- Könynyedén fölnevetett. Egy megsértett nő, aki végre megmondja a magáét. -- De most, kérdem én, mi vagyok? Egy tartozék az irodádban? És kérdem én, te mit csinálsz? Ezek a fickók legalább tudják, kicsodák. Ők legalább nem régi újságcikk-kivágásokat bámulnak állandóan. Akkor jobban szeretnél, ha szárnyakat kötnék, és leugranék arról a rohadék hídról? Attól jobban ereznéd magad?
Cindy fogta a számlát és a fogashoz ment.
***
A két agglegény. Monica végleg elment. Liz soha nem volt, Cindy soha nem lesz. Ittak, keményen és határozottan, amennyire csak vereségük mélysége megkövetelte. Éjfélre Freddy és Figs térdig jártak az üres üvegekben és csirkecsontokban. Megtölthetnék a Kentucky Fried Chicken kosarakat csontokkal és maradékokkal. Piás, zsíros rendetlenség vette körül őket.
A lemezjátszón még forgott a lemez. Bruce Springsteen gitározott, Freddy és Figs pedig egymással szemben ültek a seriff konyhaasztalánál. Egy félig üres whiskysüveg választotta el teljesen kiürült életeiket. Az asztalon cikkek sora Murray Babitch hasonlóképp reménytelen öngyilkosságáról.
-- Szerencséd, Freddy, hogy a füled miatt nem vettek föl. Rohadt sötét, mély verem.
-- Lehet, Figs. De jobb szerettem volna magam rájönni.
-- Hát -- mondta Figs. -- Olyan, amilyennek most érzed magad. Baráttalan, dühös, ideges, félreértett. Ilyen ez az élet. A városi zsaru olyan, mint a kukás. Fogja a szemetet, elviszi, kiüríti. A következő héten ugyanaz. Ugyanazok az utcák, ugyanaz a szar újra meg újra.
Freddy egészen a filterig szívta a cigarettát. Kinézett az ablakon, és könnyek fátyolozták a szemét. Soha többé nem lesz képes rá, hogy megtegye azt az egy nagy tettet. Nem számít, nincs meg benne Figs ereje.
-- Ha ma látnám Lizt, látnám, hogy fuldoklik, nem ugranék utána. Csak állnék a parton, és gondolkodnék róla. És ez a legjobb, amit valaha is tettem.
Freddy elnyomta a csikket. Bárcsak az emlékeket is ilyen könnyen elnyomhatná.
-- Egyre csak hangokat hallok, amik azt ismételgetik, hogy semmit sem tehetek.
-- Akkor mit hallottál, amikor megmentetted Lizt? Barátja önelégülten vigyorgott, majd vállat vont.
Figs mindig is fel akarta tenni ezt a kérdést.
-- Muzsikát -- felelte Freddy.
Figs elmosolyodott. Figyelt. Figyelte Babitch újságképét. Első alkalommal látta a cikket az újságban kottaként, zeneként, amelyet le kéne játszania. Izgalomba jött az ötlettől.
-- Aha.
-- Aha -- értett egyet Freddy.
-- Szóval, egész életedben mást sem akarsz tenni, mint itt üldögélni, és Gergen Gingleshirtst hallgatni...
-- Glenn Gould -javította ki Freddy.
-- Amint a punciszőrszonátát játssza, szopránban, numero ötös.
Freddy nevetett, majd a fejét rázta.
-- Vagy behozod azt a buzit, seriff?
-- Nem is tudnám, hol kezdjem.
-- Láttad a Gyilkosság az Orient Expresszen-t?
Freddy a fejét rázta. Figs elmosolyodott, tekintete úgy parázslóit, mint a tűz, mely lerombolta otthonát.
-- Mind megcsinálták.
New York városban minden éjjel sebesülnek meg zsaruk. Lövést kapnak, szúrást, vágást, pofonokat és zúzódásokat. Minden riasztásban ott a lehetőség, hogy vége az útnak. Bár mind tudják, hogy a halál is a lehetőségek közé tartozik, valahogy egyikük sem gondolja, hogy pont vele fog megtörténni. Ez a zsaru elhitte. Hangja a rádióban mindenkinek, aki hallgatta, tudtára adta, hogy érzi a halál ízét. Ott feküdt egy bronxi tetőn, érezte a húgy és kutyaszar szagát. Valami nedveset is érzett, és tudta, hogy a saját, kiömlő vére az. Kétségbeesetten suttogott a rádióba.
-- Ó, istenem -- tört ki belőle, s megrándult a fájdalomtól. -- Hol vagytok, srácok? A rohadt életbe. Én kivagyok, és Joey próbál kitartani. De az a szemét felvágott. Egy kibaszott szörnyeteg.
A férfi a kátrányfedelű tetőn feküdt. A nyakán és a combján szúrták meg. Küzdött, hogy hallja a rádiót.
-- Úton vagyunk, Tony. Kaptunk egy buszt is.
Fogd össze.
-- Nem tudok mozdulni. Azt hiszem, átvágta az inat.
-- Tarts ki, Tony! Mindjárt ott leszünk.
-- Ideát is szükségem van egy kis segítségre kiáltotta Joey a tető csúcsáról.
-- Joey. Hol van Joey? -- tudakolta a diszpécser a rádióban.
-- Tizenöt méterrel a... bajban van, Jackie. Szóljatok a riadókocsinak, hogy...
És bajban is volt. Joey Randone a szomszéd épület tetején tartózkodott, vagy legalábbis majdnem. Egy Shondel nevű nagydarab fekete tartotta a levegőben. A börtönben felgyúrta magát, és az izmai alapján úgy tűnt, tíz perce hagyta csak ott az atticai konditermet. Melegítő volt rajta, de nem neki volt melege, könnyedén kitartotta Joeyt az épület pereme fölé. Az orrához emelte, és felhorkantott.
-- Engedj el, a kurva anyád.
Shondel csak nevetett a dühkitörésen. Kék ruhás kisfiú.
-- Van feleséged? -- kérdezte.
Joey bólintott. Kétségbeesetten nézett körül. Kell, hogy legyen egy kiút. A pisztolya üresen hever a tetőn. A túloldali ablakokból kihajolva bámulják az emberek. Egyesek tátott szájjal nézik, hogy a tetőről lelógatnak egy zsarut.
-- Rajta, mire vársz, dobd már le a rohadékot üvölti valaki, aztán becsapja az ablakát. New York City legrosszabb arca. Tavaly a körzetből felmentettek egy egyenruhást a vád alól, hogy megfojtott egy srácot. Válaszul egy orvlövész puskával lelőtte a parancsnokot, aki éppen a kocsijához igyekezett a parkolóban. Immár nem Bronx az igazi ostromlóit apacserőd.
-- Családod van? -- folytatta Shondel. Joey Randone ismét bólintott.
-- Akkor lépjél ki -- mondta az izomember. Csak annyit kell mondanod, hogy kilépsz, és gyűlölöd a zsarukat, és hazamehetsz. Megcsókolhatod a feleséged. Ehetsz a gyerek bébipapijából. Finom bébipapi a papinak. Lépj ki, és köszönd meg, hogy életben hagylak.
Joey pislogott egyet, és hallgatott.
-- Megölhetlek a puszta kezemmel, megölhetlek a saját pisztolyoddal. Még a véremmel is megölhetlek. Nem vicc, megkaptam a vírust. Vagy el is engedhetlek. Nekem akkor is hős leszel. Mert meg leszek váltva. Újra megváltva.
Sziréna harsant, de ez mit sem jelentett az őrültnek. Miközben a fények a ház aljánál kavarogtak, a férfi szorított a fogásán. Joey sírni kezdett. Most döbbent rá, hogy meg fog halni.
Freddy a verandáján üldögélt, s Figs okoskodását hallgatta. Figs szándékosan fellökött egy sörösdobozt, a sör kifolyt.
-- Mondjuk egy kolléga nagy szarban van; kicsinálták és vérzik. Rohansz oda, de bármerre mész, pirosat mutat a lámpa.
-- Átmész a piros lámpákon -- próbálta Freddy megfejteni a rejtvényt. Figs elégedetlen volt a válasszal.
-- Hát persze, Freddy, bekapcsolod a szirénát, a villogót és áthajtasz a piroson. De így is soká tart, míg átvágod magad a forgalmon, és meghallják, hogy jössz. A cél a folyamatos mozgás. Zöld lámpákat akarsz, de hogyan tudod biztosítani? Sehogy. Mint az életben, olyan a forgalomban is. Döntened kell. Minden saroknál választani. Tudsz követni?
Freddy vállat vont. Ha még a társalgás közben sem tudja nyomon követni Figset, hogyan tudná New York utcáin? Figs cikcakkpályán mozgatta a kezét, a rácsozaton fekvő felborított dobozhoz közelítve. Hátha Freddy így megérti.
-- Átlósan haladsz -- magyarázta Fígs. -- Ha pirosat kapsz, elfordítod a kormányt. Nem a Broadwayen hajtasz végig, hogy elérd a Broadwayt. Az élet az irányításon múlik, Freddy. Folyamatos haladás a cél felé.
Figs felállította az eldöntött dobozt, és mosolygott.
-- Mozogj átlósan, és eléred, hogy mindig folyamatosan mozogj.
-- De hogyan érvényes ez ránk itt, Garrisonban? -- kérdezte Freddy.
Figs türelmetlenül megfordult. Bosszantotta Freddy értetlensége.
-- Érvényes, Freddy! Jézusom. Éppolyan könnyű, mint követni egy embert, aki előtted gyalogol. Fejjel kellett nekirontanod a haverjainknak? Szaros, rózsaszín parkolócédulákkal?
Freddy a fejét rázta és a korlátnak dőlt. Kinézett Garrisonra.
-- Ezeknek itt az életük, Freddy. Családjuk van. Jöttek valahonnan. Megvan a nyomuk. Tudod, hol vannak, és hova mennek.
Figs olyan halkan beszélt, hogy Freddynek le kellett hajolnia, hogy hallja.
-- Adósán mozogsz. Cikázol. Talán belül rossznak érzed, amit teszel. De sok minden van a világon, amit alapvetően rossznak érzel, pedig alapvetően jó.
***
Az utca megtelt őrjöngő, vörös, villogó fényekkel. Amint a járőrkocsik vijjogva megérkeztek a frissen jöttek körbepásztázták a tetőket; helikopterek keresték az őrültet és a zsarukat. Alighogy az autók megálltak, egyenruhások ugráltak ki belőlük előhúzott fegyverekkel, és rohantak a tízemeletes bérház felé. Az egyik utolsó begördülő autó Ray Donlan hadnagyé volt. Mellette a nélkülözhetetlen Jack Rucker. Donlan lassabban mozgott, mint a többiek. Talán mert ő volt megbízva az irányítással.
A zsaruk körbefogták az épületet, az ég és a kátránypapír borítású tető azon része felé fordultak, amerre a szomszédok mutogattak. Dörömböltek az acéllal megerősített ajtókon, próbáltak bejutni az elhagyatott épületbe, fel a lépcsőn sérült társaikért. Egyikük megpróbált felmászni egy megrongálódott tűzlépcsőn. Lent a sikátorban Ray Donlan lépett be egy nyitott ajtón. Egy felfelé vezető csigalépcsőre nyílt. Halkan visszacsukta az ajtót, mielőtt Rucker és egy másik odaértek volna.
-- Zárva -- hazudta.
Föntről fájdalmas sikoly hasított a levegőbe. Valamennyien felismerték Joey hangját.
-- Joey bajban van, Ray.
Donlan bólintott, és egy álkulcskészletet húzott elő a zsebéből. Az egyik tűt a nyitott ajtó zárjába. tette, és a türelmetlen társai szeme láttára úgy csinált, mintha próbálná kinyitni. Azoknak persze eszükbe sem jutott, hogy lenyomják a kilincset. Újabb rémes sikoly hallatszott a fejük fölül.
-- Egy pillanat -- mondta Donlan.
-- Betörjük -- üvöltötte az egyik zsaru.
-- Nem kell... megvan... egy pillanat -- csitította Ray.
Tíz másodperc múlva kinyitotta az ajtót, és a többiek berontottak az épületbe, egyenesen fel a lépcsőn.
Odafönn Shondel és Randone birkózott, de a rendőr abban a pillanatban elvesztette a csatát, amikor a szörnyeteg megragadta. Shondel késsel megvágta Randone kezét. Átdobta. Randone elkapott egy tévéantennát, és belekapaszkodott. A lépcsőn fölrohanó zsaruk hallották kétségbeesett sikolyát. Az antenna kicsúszott a kezéből, és mire a segítség felért a tetőre, vége volt. Donlan még a lépcsőházban járt, amikor a többiek lenéztek az utcára. Joey Randone tompa puffanással ért talajt.
Innen, föntről volt valami véglegesség a hangban. Ray Donlan -- rendőrparancsnok és titkos zsarugyilkos -- kilépett a tetőre. Az emberek döbbent, néma csöndben meredtek lefelé. Rucker megfordult, és Donlanra meredt. Az kacsintott, aztán elfordult. A hibát szépen kezdi rendbe hozni. Alig várta, hogy elmondhassa a hírt a feleségének.
***
Ugyanaznap kora reggel, a folyó túloldalán Freddy ébren hevert az ágyban. A háttérben a tévé dünnyögött, de nem figyelt rá. Figs valahol a házban kószált, és Freddy vízcsobogást hallott. Újra Lizre gondolt, és azon tűnődött, vajon visszatér-e a lány valaha hozzá. Rosszul bánt Cindyvel, aki jóravaló, ügyes és vonzó. Egyiket sem érdemli meg. Azon tűnődött, vajon Liz mit visel most, és mennyire van egyedül.
Nyitott szeme véraláfutásos volt. Figs nem rossz lakótárs, gondolta Freddy, ha az ember eltekint az ivászataitól és a dumájától. Nem bánta a takarítást, és a telefonokat is felvette. Eszesebb nála, az kétségtelen. De a seriffel nem zavarta más intelligenciája. Újra Lizre gondolt. Iránta érzett vágya állandó és végzetes. A szerelem csakis egy krónikus fogfájás lehet, állapította meg Freddy.
Kopogtattak a bejárati ajtón. Freddy reménykedve ült fel. A tükörbe nézve megigazította haját, s azon tűnődött, hogyan fogja a lányt kimagyarázni Figs előtt.
Freddy az ajtóhoz lépett, kinyitotta, és egy vad tekintetű, borotválatlan férfit pillantott meg. Liz helyett Murray Babitch állt az ajtóban.
-- Maga a seriff, ugye?
Freddy hátralépett, és zavarodottan pislogott. Bólintott, majd megérintette az orrát. Babitch hangja paranoiás suttogás volt. Tekintete kutató, mégis bizalommal teli. Olyan volt, mint a legtöbb zsaru, akit családi vitához hívtak ki. Csakhogy most ő maga volt a bekövetkezendő tragédia. Szavai bizonytalanok voltak.
-- Hát, szóval én vagyok az, aki leugrott a hídról -- szólalt meg Murray Babitch. -- Akit eltemettek. Halott vagyok. Úgy értem, szükségem van a segítségére. Meg akarnak ölni.
-- Kicsodák? -- kérdezte Freddy.
-- Kicsodák? -- értetlenkedett Babitch. Felnevetett, majd szinte elsírta magát. -- Hol él maga? Kicsodák? Itt él maga egyáltalán?
Freddy megtörölte kezével az arcát. Nem is tudta, miért kérdezett ilyen butaságot. Nem akart ilyen naivnak, ilyen rendőrietlennek látszani.
-- Oké. Rendben. Háát. Ööö. Mit akar tenni? Be akar menni a városba?
-- Bemenni a városba?! Jézusom. Van fogalma, milyen kapcsolatai vannak? Van? Hogy én bemenjek a városba? Ez az ember mindenhol ott van.
Figs kilépett a fürdőszobából, arca előtt egy törülköző. Babitch látta meg először, és visszarettent. Azt hitte, Figs is „közéjük" tartozik. Teljesen összezavarodott. Murray Babitch számára többé nem létezett a „mi". Figs és Freddy tekintete találkozott. Mire a seriff visszafordult Babitchhoz, az már elrohant, akár a szarvas a baleset után.
***
Fújtatva és ugrálva rohantak a réten át, elöl a fürdőköpenyes Freddy, Figs jócskán leszakadva. Babitch már messze járt. Gyors, veszélyes ember volt. Hátborzongató, ahogy pillanatok alatt eltűnt. Freddy lassított. Most már el tudta képzelni, hogyan történhetett a hídon. Ez egy szikár, csupa izom, eszét vesztett alak. Amikor felgyúltak a fények, és Murray Babitchnak menekülnie kellett, olyan lett, akár egy üldözött állat. A fal hasadékában pillanatok alatt eltűnő csótány.
-- A fenébe -- szitkozódott Freddy.
A seriff megfordult, szembe egy közeledő autóval. A lámpáit figyelte, aztán rádöbbent, hogy senki sem fontos. Ez is csupán egy nyamvadt VW furgon, tele külvárosi lógósokkal. A kipufogó füstöt okádott, ahogy a furgon elszáguldott.
Figs is odaért, köhögött. Körbenéztek, de nem láttak mást, mint nádat. A víztorony, mind közül a legüresebb nádszál, sötéten meredt Garrison fölé.
Freddy aznap éjjel maga mellé tett pisztollyal aludt. Fel-felriadt, az óra pislogó, vörös fényét figyelte. Figs a díványon feküdt.
Hajnalban Freddy a mosdó felett vizet locsolt az arcába. A tükörbe nézett, s azon tűnődött, a zsaruk vajon mit éreznek, ha magukat bámulják a tükörben. Aztán az egyik kézitükrön elszórt fehér port vett észre. Végighúzta rajta az ujját, és beleszagolt.
-- Felkeltél? -- kérdezte Figs mogulé. -- Szarul érzem magam.
Figs szipogott.
-- Rohadék allergia -- hazudta.
Freddy t most öntötte csak el igazán a rettegés. De immár tudatos rettegés. És ez a tudatosság erőt adott.
Néhány nap múlva újabb rendőrtemetés helyszíne volt a város. Messze nem volt olyan fényes ceremónia, mint Murray Babitch temetésén. Különös. A hídon meghalt Babitch öngyilkos lett. Ráadásul részegen lelőtt két ártatlan embert. Randone-t viszont szolgálatteljesítés közben kegyetlenül meggyilkolta egy őrült szörnyeteg. Az ő halála sokkal többet árult el a rendőrökre mindennap leselkedő veszélyekről, mint Superboyé, csak nem volt olyan jó a sajtója.
De azért megint eljöttek. A kék tenger végighullámzott a városon, a dudák szomorú hangja visszhangzott a hegyek között. Mértani formációba rendeződött helikopterek húztak el odafönn, és újra eljöttek a politikusok, hogy odaálljanak a gyászoló rendőrök mellé.
A televíziós molylepkék ugyanazon a dombon, ugyanarra a fényre gyülekeztek. Ez alkalommal volt özvegy és kisgyerek is, vagyis amennyivel kevésbé volt érdekes a történet, annyival jobb képeket készíthettek.
Liz Randone bájos volt és furcsán tompa. Az éjszaka közepén jöttek, szokás szerint. Kopogtak az ajtón, és Liz, ahogy megpillantotta a káplánt, tudta, hogy Joeyt lelőtték.
-- Súlyos? -- kérdezte.
-- A legsúlyosabb -- felelte a rendőrkáplán. Felé nyúlt, hogy elkapja, de Liz nem esett össze. Mindent elárult a reakciója. A káplán nem először látott ilyet, és jól tudta, hogy ennek a házaspárnak is megvoltak a maga problémái.
Ott volt Rucker is. Mint szomszéd és mint a Járőrszövetség képviselője. Nem igyekezett szépíteni a történteket, kivéve Donlan hadnagy szerepét. És azt hazudta, hogy a legtöbben, akik lezuhannak, meghalnak, mielőtt földet érnének.
-- Egyszerűen megáll a szívük, Mrs. Randone hazudott a káplán is.
Minden rendőrfeleség ismerte ezt a rettenetes rutint. Nemegyszer beszéltek róla, amikor kávé és sör mellett megvitatták az életüket. Ki tudja, hány száz kerti partin, születésnapon, keresztelőn és érettségin került szóba, hogy „kopogtatnak". Az a rettegett kopogtatás. Liz velük ment. Mielőtt kilépett volna a házból, még arcon csókolta a kicsit. Caroline nem maradt egyedül, hoztak baby-sittert.
Helikopterrel repültek a kórházba. A polgármester személyesen várta őket.
-- Nagyon sajnálom. A város nevében is -- mondta.
Ez a polgármester igazi Florence Nightingalenek bizonyult. Liz nemegyszer tréfálkozott azzal, hogyha egy zsaru csak beüti valamilyet, már ott is van. De annyira már nem szerette a törvény betartatok, hogy fizetésemelést adjon. Inkább könnyekkel fizetett, aminek nem sok hasznát vették. Sírt a temetéseken, és sírt a sajtókonferenciákon is.
Liz Randone mindezt tudta, mégsem lökte el a politikust magától. Ezen az estén örült, hogy valaki magához szorítja és vigasztalja, még ha hazug is volt a vigasz. Látta a tévés lámpák fényét és a riportereket. Tudta, hogy nekik is megvan a maguk szerepe a tragédiában, és először nem is haragudott rájuk. Csak a második nap kezdte betolakodóknak látni őket. A temetés napján pedig már keselyűk voltak a szemében.
Liz nem merült el az önsajnálatban. Tudta, hogy a New York-i rendőrségnek vannak fiatalabb özvegyei is, és azzal is tisztában volt, vannak olyanok is, akik nála sokkal jobban gyűlölték a férjüket. Egyszer, mikor a rendőr lelkész bekopogtatott valahová a rossz hírrel, az asszony belelőtt az ajtóba. Azt hitte, a férje jött haza.
A veszteség számos asszony elrontott életének és házasságának új értelmet adott. Gipsz Jakab rendőr végül is nem egy részeges csibész volt, aki csalta a feleségét. Szó sincs róla! Hősi halott! Sőt az özvegy szemében napról napra egyre boldogabbnak tűnik a házasságuk. Az emlékek már csak ilyenek. Egyikőjüket, egy tizenkilenc éves lányt, aki egy héttel a középiskola befejezése után ment férjhez, bébi-özvegynek nevezték el.
Liz tudta, nem lesz képes túltenni magát a férje halálán, ha ugyanabban a házban marad, amelyben közösen éltek. Számtalan dolog zavarta, köztük leginkább férje kabátjának szaga, mely még mindig a beépített szekrényben lógott. A szag majd az emlékekkel együtt párolog el. De ez olyan tisztességtelen! Másképp akarta, hogy vége legyen. És akkor, a temetés reggelén bement a fürdőszobába, és megpillantotta a férfi fogkeféjét a pohárban. És ezt látta Liz Randone akkor is, mikor az urnát nézte Joey temetésén: a fogkeféjét a pohárban.
Liz méltóságteljesen viseli az özvegységet, értettek egyet a feleségek. Rose Donlanban volt annyi jóérzés, hogy nem jött el. Liz állta a fájdalmat, elszántan, bájosán. Haját fújta a szél. Határozottan markolta gyermeke kezét.
Volt egy pillanat, amikor a gyerek felnevetett, és a tömeg megborzongott, amikor Liz megengedte, hogy fölvegye az apja kalapját.
Freddy gyötrő érdeklődéssel figyelte. Liz nem ingott meg, mikor a társak és a barátok részvétüket nyilvánították.
Liz megérezte Freddy tekintetét, és könnyedén visszanézett. Ismét vigaszt talált Freddy szemében. A részvétnyilatkozatok nem sokban különböztek azoktól, amelyeket Murray Babitch anyjának mondtak ugyanezen a helyen, ugyanebben a sátorban néhány nappal ezelőtt.
-- Remek srác volt, Liz.
-- Ezentúl mind a családod vagyunk.
-- Csak hívj, ha bármire szükséged van.
Ray Donlan is a sorban haladt, nem szólt egy szót sem, csak gyászosan mosolygott. A hadnagy furán érezte magát a temetőben. Túl sok zsaru volt itt. Túl sok barát. Mosolyogva továbbhaladt, és gondosan elkerülte Glenn Tunney sírját. Ray Donlan sietett. Sokkal gyorsabban mozgott most, mint amikor Joey Randone-on kellett volna segíteni. A hadnagynak dolga volt. Ray Donlan, akit sarokba szorítottak, azon volt, hogy még inkább megtöltse a garrisoni temetőt.
-- Keresd meg az unokaöcsémet -- mondta Ruckernek kifelé menet.
Freddy másnap kora reggel a PATH állomáson bukkant ki a föld alól. Az ikertornyok most is lenyűgözték, ugyanúgy bámult föl rájuk, mint bármelyik turista. Addig gyalogolt, míg a manhattani helyhatósági épület hatalmas ívéhez nem ért. New Jersey mondhatni egy jó köpésre volt. A túloldalon a Police Plaza l. emelkedett, az a furcsa színű épület, amelyet a Négy Ász törzsvendégei előszeretettel neveztek Bíbor Palotának. Számos rendőr nézett farkasszemet egy csapat tüntetővel a terelőkorlátsor túloldalán. Egyikük Freddy t figyelte. Aztán találkozott a pillantásuk, és Freddy megismerte. Berta Combs, a tűzszerészektől. Alig néhány hete, hogy találkoztak a Négy Ászban. Freddy azóta nem flipperezik. Biccentett, és eszébe jutott az asszony beszélgetése Figsszel.
***
A kapuban megmutatta az igazolványát, és a hátsó liften fölvezették a BE-irodákhoz. Mindössze a hallgatag, komor kísérő volt vele. Azt mondják, ha az embert elnyeli a nagy patkány, és ilyen mélyre jut a beleiben, nem árt, ha tud néhány nevet. De Freddy nevét senkinek sem volt szabad tudnia attól fogva, hogy átment a főkapu fémkeresőjén, és a biztonsági őrnek odaadta Moe Tilden névjegyét.
-- Kérem, legyen diszkrét -- szólt Freddy.
A nevén kívül mást nem is tudtak róla. Miközben Freddy úton volt a tizenharmadikra, a BE-nyomozók szobája elcsendesedett. Mindenki suttogva beszélt, s Moe Tildent figyelték.
Az ajtón keresztül is látták a hadnagyot. Ült, cigaretta parázslóit a szájában, lába az asztalán. Mogorva volt, szokatlanul szórakozott. Egy radírral játszadozott.
-- Mi van? -- kérdezte egyikük az ebédjét bontogatva. -- Mi a fene történt velünk?
-- A PDA beindította a gépezetet -- mondta vontatottan az egyik chipset majszoló nyomozó.
-- A megdolgozott fejesek elmentek a polgármesteri irodába, a polgármester hívta a rendőrfőnököt, az meg odacsörgött a főfelügyelőnek. Lezárták az ügyet. Azt mondták Moe-nak, ha újra beteszi a lábát Jerseybe, lefokozzák.
Carson bátortalanul lépett be Tilden ajtaján. Moe észre sem vette. Arról álmodozott, hogy újra kékmakrákra veti ki a horgát. Még pontosabban első korrupt zsarujára, Henry Wadsworthre emlékezett. Tolvaj volt és kokós, de szenvedélyes horgász. A hadnagy talán őmiatta hívta időnként a rendőrség szennyét is kékmakráknak. Moe bácsi is szeretett pecázni, jól ismerte a tengert és lakóit. Szemmel tartotta Wadsworthöt, az pedig a lopott kábszerpénzből vásárolt egy majd öt méter hosszú Boston Whaler csónakot, iker Mercury motorokkal. Henry Wadsworth igazi hitvány féreg volt, és piálni is nagyon szeretett. Egy héttel később Moe már a csónakot is figyelte kinn a vízen.
Nem, Moe észre sem vette Carsont. Mikor agyában forogni kezdtek a kerekek, se nem látott, se nem hallott. Minden alkalommal ugyanígy zajlottak az események, ha elzárták egy ügytől. Felidézte az első általa elkapott emberi kékmakrát és persze a valódiakat is, miközben megpróbálta önmaga előtt is tisztázni, hogy miért is halászik ilyen intenzíven a korrupt zsarukra. A BE főnökének a puszta emlékezés is meghozta a harci kedvét.
Odaát a Jamaicai-öbölben és a Long Island Soundon a halak épp most kezdték nyári ívásukat. Kora nyárra a vizek bugyogni fognak a tomboló kékmakracsapatoktól. Egy-egy kékmakra-vadászcsapat vagy nyolcszáz méter széles és kétszáz méter hosszú szokott lenni.
Erős, harcias halak, a tizenöt kilót is elérik, de kétszer akkora súlyú ellenfelet is legyőznek. Alakjuk, mint a rakétáé, s hozzá hosszú, éles és szabálytalan fogak sorakoznak a szájukban. Pompás kék pikkelyeik és vékony gerincoszlopuk van. A Henry Wadsworthhöz hasonló horgászok tébolyult fenevadaknak tartották őket, olyan vadászoknak, akikről a rengeteg zsákmány jelenlétében még az önuralom máza is lefoszlik. Amikor a kékmakrákra rájön a vadászhatnék, százával vágódnak a hajó oldalának, és felfalnak mindent, amit a vízben találnak: csalinak felvágott makrélát, cigarettacsikket, de még sörösdobozokat is. Az izgatott makra eszik, kihányja, majd újra eszik. Az sem zavarja őket, ha véleüenül saját társukból harapnak ki egy darabot. Ha pedig egy horgász nem tudja idejében kiszedni a vízből a zsákmányt, lehet, hogy egy másik közben leeszi a horogról. Ha az ember összeakad egy csapat begőzölt kékmakrával, leheteüenség volt nem kifogni őket.
A makrák voltak Moe Tilden kedvenc halai. Szerette bennük a küzdeni akarást, és azt, hogy bár hatalmas kék árban vonultak, de mindegyik csupán önmagával törődött. Akárcsak azok az egyenruhás kékmakrák, akikkel Henry Wadsworth úszkált együtt Brooklynban. Ha egyszer rájuk jött a szerezhetnék, azok a kék ruhások is elmartak minden mozdíthatót. Tényleg mindent, a rádióktól és tévéktől kezdve az autóalkatrészekig és a szemétládákig. Ha drogot és készpénzt találtak, végleg nem bírtak magukkal. Henry Wadsworth ugyanakkor különös ember volt. Moe sokáig figyelte, ahogy a lopott pénzből vett csónakban ülve a zsinórt áztatta. Mindig megmérte a kifogott halat, és ha méreten alulinak találta, visszadobta. Moe eltűnődött, miféle ember az ilyen. Lop, amennyit bír, ugyanakkor szőrszálhasogatóan betartja a víz szabályait. Amikor Moe bácsi végül elkapta és megfordította, egyszerű alkut kínált.
-- Menjünk, fogjunk néhány makrát -javasolta. Aztán megígérte, hogy Wadsworth megtarthatja a csónakját. Az pedig beleegyezett, mert elfogadható üzletnek tartotta.
Most viszont Carson állt Moe Tilden előtt, próbálta magára vonni a főnök figyelmét.
-- Moe -- ismételgette, aztán a harmadik után, Tilden végre válaszolt.
-- Ja! Mi van?
-- A garrisoni seriff van itt. Veled akar beszélni.
Tilden meglepődött, alig hitte. Nem hitte, hogy a horgásznak akár csak a leghalványabb árnyéka meglenne Freddy Heflinben.
-- Megmondod neki, hogy leállítottak? -- kérdezte Carson.
Tilden gondolkodott. Aztán elmosolyodott. Felállt, megmarkolt egy halom dossziét, és egy üres dobozba tette, majd Carson felé lökött egy másik dobozt.
-- Tedd be a dossziéidat.
-- Tessék?
-- Dobd be. Siess már. Végeztünk.
-- Moe! Mi a fene ez?
Tilden kiment az ügyeleti szobába, és az egyik detektívhez fordult.
-- Mit csinálsz, Rubin? Ezt az ügyet lezártuk. A detektív ijedten, zavartan meredt rá.
-- Aha... de azt mondtad, hogy...
-- Felejtsd el, mit mondtam. A fenébe veletek. Ez az ügy le van zárva. Menjetek ebédelni. -Tilden az ő munkáját is a szemétbe dobta.
-- MENJETEK EBÉDELNI -- reccsent rájuk.
-- De nekem...
Tilden átvágott a szobán, letépte a tábláról Garrison térképét, és belegyömöszölte a szemetesbe. Döbbent beosztottjai kétségbeesve figyelték a hisztérikus jelenetet. Tilden az íróasztalokhoz ugrott, és a földre söpörte az aktákat. A szobában mindenki meg volt győződve róla, hogy a főnökük hirtelen megőrült.
-- Ezt a rohadék ügyet lezárták! Kifelé innen! Mindannyian!
A nyomozók vonakodva hagyták el a helyiséget. Carson döbbenten figyelte a hadnagyot. Tilden elvigyorodott, és Carson belement az őrült játékba.
-- Carson, te is szórd bele a munkádat a dobozba. Engedelmesen betette az anyagát a dobozba, melyen ez állt: ZSARUVÁR-MŰVELET. Tilden átevickélt a rendetlenségen, és visszament az irodájába. Freddy kiszállt a liftből, és elhaladt három éppen távozó nyomozó mellett. A folyosón is bánatos képű férfiak jöttek vele szembe. Freddy belépett a szobába, elképedt a rendetlenségen. Carson az íróasztalánál ült, aktákat dobált le róla.
-- Seriff, mit tehetek önért?
Freddy körülnézett, elbizonytalanodott. Közelebb lépett a nyomozóhoz. Egy kicsit szívélyesebb fogadtatásra számított.
-- Mi folyik itt? -- kérdezte Freddy. -- Talán költöznek?
Carson elmosolyodott az orra alatt. Folytatta tovább az anyagok bedobozolását.
-- Úgy is mondhatja. Freddy Tilden felé bólintott.
-- Azt mondta, hogy jöjjek, ha... tudja.
-- Mhhh.
Freddy zavarba jött. Az arca grimaszba rándult.
-- Nézze -- bökte ki. -- Igazuk volt. Babitch életben van.
A hátsó irodában Tilden hallgatott. Ujjongott, de nem fedte fel magát. Leejtette, majd visszarántotta a kezében tartott gumiszalagot, ahogyan a horgász rántja vissza az ólmot. Freddy mindjárt felbukkan, akár a vízből kiugró nagy tonhal, hogy magára vonja a figyelmet, és megmutassa, rá számíthatnak a bajban. A kétségbeesésnél nincs jobb hajtóerő. Freddy most nem a buborékok közé merül egy autó után, hanem a Belső Elhárítás mesterdetektívjeinek dob mentőövet. Tilden megsejtette, hogy ez fog történni, és megalkotta a helyszínt, hogy csapdába csalja a hőst. Freddy meg egyenesen belesétált.
Freddy megpróbált bejutni Tilden irodájába, de Carson eléje állt.
-- Egy kicsit elkésett, seriff- mondta. -- De mindenesetre köszönjük, hogy eljött. -- Freddy megfordult. Mostanra teljesen összezavarodott. Újra Tilden felé bólintott.
-- Seriff. Nézzen körül. Már nincs a kezünkben az ügy. Értse meg.
-- Beszélnem kell vele. Fontos.
Freddy gyorsan kitért Carson útjából. Kinyitotta Tilden ajtaját, és belépett.
-- Jó napot -- köszönt.
Tilden csak ült. Kerülte Freddy tekintetét. Hátat fordított Freddynek, és kinézett az ablakon. Újabb cigarettára gyújtott. Carson bukkant fel a szobában, Freddy kabátujját rángatta.
-- Hát, igaza volt -- kezdte Freddy újra. -- Megpróbálták megölni. Ahogy maga mondta. De elmenekült. Őrült módjára bolyong az erdőben. Tele van a nadrágja. Tennünk kell valamit.
-- Félhet is -- mondta Carson. -- A nagybátyja egyetlen telefonhívással lezáratta az ügyet.
Freddy lerázta magáról Carson kezét. -- Nézzék, sajnálom, hogy túl soká tartott, amíg beláttam, hogy igazuk van. Nem láttam az igazságot. Vagy ahogy maga mondta, a bizonyítékot. Összezavarodott bennem a kötelességtudás. De most már készen állok.
Tilden még mindig mozdulatlan arccal ült. Ügyes, türelmes horgász volt.
-- Mi ez az egész? Talán nem maga keresett meg ezzel a dumával az én városomban? -- tört ki Freddy.
-- Az két hete volt. -- Tilden kibámult az ablakon.
-- De mi lesz Babitchcsal? -- kérdezte Freddy.
-- Szarok rá.
-- És Donlan?
-- Rá is szarok.
-- Na és Joey Randone?
-- Leesett egy épületről. Freddy dühösen meredt rá.
-- Ide figyeljen, seriff. Sajnálom, hogy felébresztettem a téli álmából. De vége. Most már megvan kötve a kezem. Cserbenhagyott.
-- De nincs vége. Még...
Tilden most fordult csak Freddy felé. Vörös, dühödt volt az arca.
-- Hát ide hallgasson! Én adtam magának egy lehetőséget. Hallgasson csak, maga süketfajd. Amikor még lehetett volna mit tenni, megadtam magának a lehetőséget, hogy zsaru legyen. És maga elbaszta.
Freddy lassan szólalt meg, de a szeme sütött a visszafojtott érzelmektől.
-- Tudja, mindenki ugyanezt mondja: „Ide hallgass, Freddy!" meg „Rám figyeljen, seriff!" Érti? Csak az egyik fülem jó, de azért figyelek a szavakra.
Tilden láthatóan ügyet sem vetett rá, egy szendvicset majszolt, és szidta a szendvics készítőjét.
-- De mindenki szájából csak lószar árad.
-- Hát akkor ide figyeljen, maga süket balfácán! Maga szúrta el.
-- Hallottam én már magáról is, Moe Tilden.
-- Csak nem?
-- Maga sem jobb náluk. Magát sem a törvény érdekli. Olyan, mint ők.
Tilden hallgatott. Carson az ajtóban gyülekező detektívek felé pillantott. Freddy szó nélkül viharzott el mellettük. Carson Tildenhez fordult, aki nagy vidáman füstkarikákat fújt.
-- A kis édes felkavarja a dolgokat. Újra van egy esetünk.
-- Azt hiszed, képes megcsinálni?
-- Freddy Heflin seriff nagy dolgokra képes válaszolta Moe Tilden.
New Yorkban az egyik legkeményebb társadalmi vetélkedés a Jelvények Csatája volt, amely a rendőrök és a tűzoltók között dúlt. New York Város Legjobbjai a Legbátrabbak ellen. A közszolgálati háború fivért fivér ellen uszított, apát fiú ellen, sőt anyát lánya ellen. Egyszer előfordult, hogy egy rendőrnő fiából tűzoltó lett. Mikor a fiú levizsgázott, anyjától egy tűzoltópiros harisnyanadrágot kapott. Zsarumama lányos munkának tartotta a tűzoltást. Idáig fajult a vetélkedés.
A Legbátrabbak és Legjobbak közötti jéghokimeccsek legendásak voltak. Az ott kitört verekedések is. Ajégen folyó küzdelem pontosan tükrözte a hétköznapokat. Egyik évben a két csapat döntetlentjátszott. Ajátékosok addig ütötték, kergették egymást a jégen, míg végül csak a két kapus maradt talpon. Olyan sok vacakot dobáltak be a jégre: tűzoltó tömlőket, bilincseket, hamis jelvényeket, hogy a meccseket a második harmad után általában félbe kellett szakítani.
A polgármester rendre nem tudta eldönteni, hová üljön.
Mindkét társaságnak volt boksz- és focicsapata is. A bokszmeccsek alatt annyira felforrósodott a hangulat, hogy nemegyszer ki kellett tiltani a közönséget. A közszolgálat ír atyáinak szelleme érződött. Nővérek, akik egyike zsaruhoz ment hozzá, a másika tűzoltóhoz, éveken át szóba sem álltak egymással. Akadt olyan nő is, aki miután elvált a férjétől, egy közismert rendőrtől, csak azért ment hozzá egy tűzoltóhoz, hogy a volt férjét bosszantsa.
-- Most már tudom, milyen egy igazi tömlő - me- sélte barátnőinek.
Beteges dolog volt, és jellemzően New York-i. És az ég legyen irgalmas a zsarukhoz, ha letartóztattak egy tűzoltót ittas vezetésért. Mielőtt a polgármester közbe nem lépett, még a baleseti helyszíneken is azon vitatkoztak, hogy ki mentse a bajbajutottakat. Aki előbb ér oda, azé a dicsőség, ez volt az alapelv. Előfordult az is, a tűzoltók mérgükben speciális fémfűrészükkel a járőrkocsit vágták fel, mert a rendőrök nem engedték, hogy a balesetes kocsiból ők szedjék ki a bennszorult vezetőt.
De mindennek ellenére testvérek voltak. Ugyanazokra a bulikra, esküvőkre és keresztelőkre jártak. Ha valaki egy tűzoltót rabolt ki, a zsaruk még a szokásosnál is jobban összeverték. És ha egy kékkabátos háza égett, a tűzoltók a szokásosnál egy kicsit jobban meglocsolták.
De soha nem jártak ugyanarra a július negyediki ökörsütésre. Még Breezy Pointban sem fordulhatott elő ilyesmi, ezen zsaruk és tűzoltók alkotta zárt kis településen.
Volt még egy hasonló közösség. Broad Channelnek hívták, keskeny csík az országút mentén. Ez volt a város legtávolabbi pontja, ameddig elért az elektromos hálózat és a telefon. Szó szerint a város vége volt, és a zsaruk meg a tűzoltók első találkozási helye. Kemény társaság volt, kis fehér sziget. Néhány éve, amikor pár környékbeli srác látta, hogy egy fekete pénztáros dolgozik a helyiérdekű megállójában, gyújtóbombát dobtak a fülkéjére. Életfogytiglani kaptak, pedig mindketten rajta voltak a rendőrség toborzási listáján, amikor megölték a négert.
A Broad Channel fehér gettó volt, mindkét irányban csupán két-két háztömb. Mostanra már csak egy teljesen lerobbant lakókocsitelep. Breezy Point viszont egy előkelő gyülekezőhely volt az ötvenes, hatvanas és hetvenes években. Az ős Garrison, Zsaruvár elődje, ahogy Moe Tilden nevezné. Aztán megkezdődött a fehérek menekülése. A feketéket és a zsidókat még mindig nem fogadták be, de azok, ahogy a zsaruk mondták, körülvették a telepet, a Breezy Point-i zsarusziget szép lassan zsugorodott.
Egykor az ír Riviérának nevezték ezt a kicsi, egykocsmás települést. Mostanra amolyan túlságosan beépített, mezítlábas nyári gettó lett belőle. A fiatal zsaruk már Westhamptonban és Dél-Jerseyben nyaraltak. A városi rendőrökből ugyan nem tűnt el a régi együvé tartozás, de most, hogy az autópályák és a helyiérdekű vasutak jobb közlekedést biztosítottak, inkább a kertvárosokban laktak.
A Garrisoni Tűzoltóegylet ökörsütése, a zsaruk és tűzoltók közös mulatsága elképzelhetetlen lett volna New Yorkban. De Garrisonban, ahol számos rendőr önkéntes tűzoltóként is szolgált, rendszerint nem volt baj. Vidám mulatság volt. A sportpályán búcsúsok gyülekeztek. A baseballpálya kis vidámparkká változott. A bódékban mindenféle ügyességi játékok várták az érdeklődőket. Voltak kunsztozó elefántok, kis vasúti kocsik a gyerekeknek és egy pókszerű körhinta. Zsarucsaládok sétáltak fel s alá. Néhány zsarucsemetének még apró tűzoltóautója is volt. Garrisonban nem volt gyűlölködés a két csapat között, nem osztották kasztokba a hősöket. De azért a tömegben alig lehetett színes arcokat látni.
A zsaruk egy grillsütő köré gyűltek, ahol Ray Donlan osztogatta a négy részre vágott csirkéket. Nyúzott arccal figyelte a búcsún végigsétáló Freddyt. Voltak, akik ráköszöntek a seriffre, de a legtöbben haragos tekintettel méricskélték. Háborúban álltak egymással. Különös volt elnézni, ahogy a seriff végigvonult a búcsún. Freddy merev arccal, csendben lépdelt, kiköpött úgy nézett ki, mint az a seriff, akit Gary Cooper játszott a High Noonban. Akárcsak azt a seriffet, Freddyt is gyűlölték. Szinte úgy érezte, ez a gyerekeknek rendezett mulatság éppolyan veszélyes, mint bármelyik sikátor, melyekben az őt figyelők járőröztek odaát a Harlemben és Bedford-Stuyvesantban.
Freddy odament egy céllövöldéhez, mely egy nyitott oldalú teherautóban működött. A céllövöldés borostás volt, s csaknem olyan zöld, mint a feje fölött lógó kitömöttjátékok. Freddy egy teknőst akart lőni, több oka is volt rá. A Randone gyerek szerette a teknősöket, vagyis örömet szerezne vele Liznek. És Cindy teknősnek nevezte őt. Szóval a teknősök több téren is jelen voltak az életében.
Letett két dollárt, és felvett egy pisztolyt.
-- Két lövés a közepébe -- mondta Freddy.
-- Nem, nem -- tiltakozott a céllövöldés. -- Maga zsaru. Rájuk más szabályok vonatkoznak. Különben a gatyámat is ráfizetem erre a murira.
-- Akkor mennyi?
-- Hatból öt.
Jack Rucker termett hirtelen Freddy mellett, kezében egy teli tányérral. Felvett egy pisztolyt. A céllövöldés felsóhajtott. Már eldöntötte, hogy jövőre kihagyja ezt a várost.
-- Tudom, hallottam -- szólalt meg Rucker.
Napszemüveg takarta szemét. Bal kezét célzásra emelte. Freddy is célzott. Gyerekes ez az egész vetélkedés, de a kimenetele a seriff számára halálosan fontosnak tűnt.
-- Élvezted az utat a nagyvárosba, Freddy? Bang!
Freddy megrándult, és elhibázta.
Bang!
Rucker a közepébe lőtt.
-- A többi öttel már találnod kell, Freddy. Freddy a céltábla felé fordult, s szeméhez emelte
a fegyvert. Minden zaj megszűnt számára célzás közben.
Bang! Telibe. Bang! Telibe. Bang! Telibe. Bang! Telibe. Bang! Nyert.
A céllövöldés mélyet szívott cigarettájából. Vonakodva adott át Freddynek egy teknőst. Ugyanolyan teknős volt, amilyet Joey Randone nyert tavaly a lányának, ugyanitt. Rucker gúnyosan elmosolyodott, bár kissé lenyűgözte Freddy teljesítménye.
Freddy elsétált, és Rucker is gyorsan kilőtt négyet a maradék öt golyóból. Visszaadta a céllövöldésnek a pisztolyt, úgy, hogy még egy golyó benne maradt.
-- Mindig tarts meg egy golyót magadnak -- mondta Rucker. -- És tartsd meg a rohadék teknősödet.
Cindy elvörösödött a közelgő seriff láttán. A lány a seriffiroda egyik falának dőlve éppen egy járókelővel beszélgetett. A seriff egy fóliába csomagolt csirkét, virágokat és egy játék teknőst cipelt.
-- Nahát, nézze meg az ember -- morogta Cindy alig hallhatón. Feltételezte, hogy Freddy neki szánja az ajándékokat. De a férfi szemét lesütve elhaladt mellette.
Hová mész, akarta kérdezni a lány, de erőt vett magán. Kezdte megtanulni, hogyan kell elviselni, amikor cserbenhagyják.
***
Freddy beszállt a kocsijába, és az utasülésre hajította a virágokat, a teknőst és az ételt, egyenesen a már ott heverő borosüveg mellé. Nem lett volna jó gengszter, soha egy pillantást sem vetett a hátsó ülésre.
-- Hát te meg merre tartasz? -- szólalt meg Rucker a hátsó ülésről. Lagonda ült mellette. Freddy nem fordult hátra, csak a visszapillantó tükörben vetett rájuk egy pillantást. Az a jelenet jutott az eszébe, amikor a Keresztapában garattal megfojtottak valakit.
Megmerevedett, de igyekezett barátságosan viselkedni.
-- Nem tartozik rátok, srácok.
Rucker megragadta Freddy haját a tarkóján.
-- Az, hogy Ray kedvel, nem jelenti, hogy hagylak a fejére szarni, Freddy -- szólalt meg.
Freddy area megrándult a fájdalomtól.
-- Hol van Superboy? -- kérdezte Lagonda.
-- Tőlem kérdezed? Honnan tudnám? -- Freddy jobb kezét fegyvere után csúsztatta. Rucker megsejtette a mozdulatot. A hátsó ülésről egy revolver závárzatának csettenése hallatszott.
-- Azt hiszed, tied itt a főszerep, Freddy?
-- Én nem gondolok semmi ilyet, Jack, de itt én vagyok a seriff.
-- És kit akarsz letartóztatni, seriff, az egész várost? -- bosszankodott Rucker.
-- He? A Belső Elhárításhoz jársz leckéket venni? Besúgó leszel?
Lagonda rátapintott valamire. Freddy hallgatott.
-- Azt hiszed, bűzlünk? Hogy szagunk van? Azt az elmirai tyúkot tömögeted, ahol lehet, és közben szarsz a régi barátokra?
Szinte égette a tarkóját a tekintetük.
-- Mindenki téged figyel, Freddy -- szólt Rucker. Aztán kinyitották az ajtót, eltették fegyverüket és kiszálltak.
Bűntudat fogta el, ahogy ott állt a halott rendőr verandáján. Freddy többször járt a Randone-házban az utóbbi két hétben, mint a legutóbbi két évben összesen. Idegességében fütyülni kezdett, mikor bekopogtatott az ajtón. Mindkét keze tele volt. Akár a szíve. Csodás késő délután.
Liz kilesett az oldalablakon. Bizonyára meglepődött, de a szeme felragyogott Heflin seriff láttán.
Ajtót nyitott a férfi előtt.
-- Szia.
-- Szia, Freddy.
Feszengés, néma csend. Freddy Liz felé bökte a virágokat.
-- Hmm, gondoltam talán... Éhes vagy?
Liz bement, és Freddy követte a konyhába. Az asszony átvette a virágokat.
-- Csodálatosak -- mondta. -- És semmi részvétnyilvánítás.
Freddy faragatlannak és durvának érezte magát. Zavartan tette le a zöld plüssteknőst egy székre. Liz észrevette és elmosolyodott.
-- Lőtted?
Freddy büszkén bólintott. Liz furcsán mosolygott, elfintorodott az emlékektől.
-- A másik Ollie-t el kellett vennem a kicsitől, már mindenhol szakadozott.
Liz kivette a bort a kezéből, és hozott egy dugóhúzót.
-- Nemigen volt kedvem újabban a látogatókhoz.
-- Hát, ha nincs kedved a társasághoz...
-- Nem, nem, maradj. Caroline elaludt, én meg csak ültem a tévé előtt, és azon méláztam, véget ért-e az életem.
Freddy kezébe nyomott egy poharat.
-- Jól hangzik.
Liz levette a csirkéről a fóliát.
-- Gondolom, mostanra kihűlt -- mondta Freddy.
-- Megmelegítem.
Freddy fel-alá járkált a nappaliban. Úgy nézegette, mintha vevő lenne rá. Megtapogatta az egyik párnát a heverőn. Nem volt benne semmi sértő szándék, nem is volt tudatos. Egyszerűen csak érezni akarta, milyen kényelmet nyújt.
-- Az a nagy hűhó Joey miatt -- szólalt meg végül Liz. -- Az embernek a feje fáj ezektől a szertartásoktól.
Freddy egy vállvonással elintézte a témát. Igaz, tisztában volt vele, hogy vannak, akik úgy gyászolnak, hogy újra meg újra kibeszélik a temetés minden egyes jelenetét.
-- Gondolom, te hozzászoktál, mi? -jegyezte meg Liz. -- Kéthetente részt veszel egyen. -- Átment a nappaliba. -- Olyan volt, mintha valamelyik Kennedy halt volna meg megint, én pedig Jackie Onassist játszanám.
Freddy már a heverőn ült. Aggódó kis mosolyt vetett az asszonyra, és bármilyen furcsa is, a láttára elmúlt a zavara.
-- Nagyon ízléstelen, Freddy? Elmondhatod, ha ez a véleményed. Valószínűleg az. Nagyon sajnálom.
Nem látta a ház előtt elhúzó járőrkocsit. Nem mintha nehéz lett volna kitalálni, hová tűnt Freddy. Nem kellett mesterdetektívnek lenni ahhoz, hogy az ember felfedezze a Freddyben élő szenvedélyt.
Cindy Betts lassan elgördült a ház előtt, s közben szemügyre vette a seriff összetört kocsiját. Freddy a feljárón parkolt. Semmi diszkréció nincs benne, gondolta a lány.
Egy Olds Delta lassított le a ház előtt. Cindy felismerte a sofőrt, Jack Ruckert. A férfi a lányra mosolygott, s követte Cindy tekintetét. Freddy kocsiját nézték. Cindy kanyarodni kezdett, hogy kikerülje, de Rucker gyorsabb volt. Hátramenetbe kapcsolt, és elzárta a lány útját. Újra vigyorgott. A kocsiban hátul még ketten ültek.
-- Nincs jobb, mint egy kis leskelődés -- mondta Rucker.
-- Ugyan, Jack -- förmedt rá valaki a hátsó ülésről. -- Nincs időnk erre a Rómeó és Júlia baromságra. El akarom intézni. Legyünk túl rajta.
Cindy elkapta a fejét a beszélgetés elől. Nem akart hallani, látni vagy beszélni. Rosszabb volt most, mint Freddy. Vak, süket és néma. Ráadásul önként.
Rucker elvigyorodott a lány zavara láttán.
-- Egy elveszett testvérünket keressük -- mondta Rucker, a szadista. -- Gyere be az Ászba, ha meguntad a várakozást.
A nap finoman besütött a Randone-házba. Freddy és Liz az étkezőasztalnál ültek. Ettek. A tévé halkan duruzsolt a háttérben.
-- Figs azt mondja, mindenki olyan, mint egy autó, és elég elfordítani a kormányt, ha irányt akarunk változtatni. Pedig nem olyan könnyű.
-- Így van.
-- Néha úgy érzem magam, mint egy hajó. Egy nagy hajó.
-- Egy óceánjáró.
-- Igen. A Queen Mary.
-- A Titanic.
-- Igen -- folytatta Freddy belemelegedve. -- Pontosan. És látod a közelgő jéghegyet, de olyan hatalmas vagy, hogy nem tudsz elfordulni. Tudod, ahogy a filmen is a kapitány, mindent megteszel, riadóztatod a gépházat, a kormányosfülkét, de az egész olyan sokáig tart, hogy nem tudsz elfordulni. Nekiütközöl a jéghegynek.
Freddy felnézett, és a tekintete találkozott Lizével.
-- Csak azt remélem, hogy ezzel nem akarsz semmit bebizonyítani, Freddy.
Freddy félig lehunyta a szemét. Megbántódott. A lány talán nem hiszi, hogy képes még bármi nagy dologra?
-- Rendben, néhányuk elég nagy pojáca, nem is tudom, tán az atyaúristennek képzelik magukat. De miért vállalnának ennyi zűrt, ha nem kéne? Talán az a helyes, amit ők csinálnak.
-- Liz, én láttam a fényképet arról, hogy Ray találkozott azzal a gengszterrel.
-- Ki mondta? A patkányfogók?
-- Még te is mondtad, hogy Joey halála...
-- Joey lezuhant egy épületről, Freddy.
Freddy fölnézett Liz férjének a falon függő portréjára. Ragyogó kék egyenruha. A mellén keresztben szalag. Arcán széles mosoly.
-- Tudod, nekem nem hiányzik, hogy felkavarjuk ezt az egészet. Talán neked igen, Freddy. De nekem nem. Joey nem akart egyebet, csupán egy házat, ahol békében élhetünk. Ki vagy te, hogy ítélkezz, mindaddig, míg ugyanabban a cipőben jársz. -- Rövid szünetet tartott. -- Talán csak ezért látogatsz engem is.
Caroline sírni kezdett. Liz szomorúan állt fel. Freddy meredten ült. Hát itt a nagy különbség kettejük között. Liz nem merülne alá megmenteni azt a férfit, aki lemerült érte annak idején, hogy megmentse az életét. Az asszony felment a lépcsőn.
Freddy sóhajtott, és elszontyolodva kapcsolgatni kezdte a tévét. Treat Williams főszereplésével a Város hercege ment. Zsarufilm. Freddy rég elért arra a pontra, ahol saját életének emlékei alig különböztek egy tévésorozattól. Felhangosította a készüléket, hogy elnyomja a valóságot.
-- A zsaruk is csak szemetesek -- mondta a dohányzó zsarut játszó színész. -- Felszedik a szemetesládát. Kiborítják. A jövő héten pedig újra ugyanazokat a szemetesládákat találod ugyanott.
Freddy a képernyőre hunyorgott. Igaz lehet. Ugyanezt a dumát hallotta ezen a héten egy igazi zsarutól is.
Éjszaka Freddy végighajtott a nádas mellett. Jó pár kocsit látott a vízparton parkolni, és mindenfelé zseblámpák fénye villogott a bozótban. Mindenki Babitchot kereste. Bill, a helyettese a közeli járőrkocsiból figyelt. Freddy odakanyarodott, és szembefordult az alseriffel. Némileg meglepte, milyen sokat tud ez az ártalmatlannak tűnő alak. Mintha az egész város közös titka volna Superboy élete és halála. Ray Donlan képes volna a fél várost elintézni, és egy új temetőt is megtölteni, hogy elkenje a dolgokat, és minden maradjon, ahogyan volt.
Annak alapján, amit Freddy tudott, a hadnagy és barátai egyáltalán nem izgatnák magukat.
-- Donlan rajtakapta a feleségét, amikor ételt rakott le valahol itt -- jelentette Bill. -- Ebből gondolják, hogy errefelé lehet.
Freddy bólintott. Fárasztották a hírek, fárasztotta ez az egész város.
-- Tudod, miért hívják Superboynak?
-- Mert hős volt -- felelte Freddy.
Bill a fejét rázta. A névnek semmi köze a brooklyni ügyhöz. Geisler már erről is többet tudott a főnökénél. Néhány zsaru kirabolt egy narkós lebujt Red Hookban. Babitch nem volt benne a dologban, ott sem volt, legalábbis az elején. Kifelé menet az egyik rabló véletlenül levert egy petróleumlámpát, és még egy saroknyira sem távolodtak el, amikor az épület lángra lobbant. A zsaruk egy első emeleti lakás ajtajának levélnyílásán keresztül árulták a narkót. A vevő nem látott be a résen, és sejtelme sem lehetett róla, hogy az eladók egyenruhás rendőrök.
Szóval Bill úgy hallotta, hogy Babitch munkába menet akkor ért oda, amikor az épület már lángolt. Civilben volt. Egy asszony állt az utcán, sikoltozott.
-- A gyerekeim, a gyerekeim. -- Illegálisan és bérleti díj fizetése nélkül élt az alagsorban. Babitch nem tétovázott. Lerohant és kihozta a kölyköket.
Látta a buborékokat, és egyenesen beléjük merült. Bill a seriff kocsija előtt a földön szétszórt levesporos zacskókra mutatott.
-- Babitch kedvence a Campbell's chicken soup nevű levespor. Souperboy. Érted? -- mosolygott Bili. Tetszett neki a poén, sokkal jobban, mint az égő épületből kimentett fekete gyerekekről szóló történet. Freddy szótlanul továbbindult. Ebben a városban semmi sem az, aminek látszik. Még a becenevek sem.
***
Freddy úgy egy óra múlva ért haza. Lekapcsolta a riasztót, és levette a kabátját. Megfordult, és egy borítékot talált a konyhaasztalon. Figsnek címezték, és a State Farm Biztosítótól jött. Egy zöld csekk lógott ki belőle. Ekkor Figs lépett be a helyiségbe, tiszta ruhákkal a kezében. Összehajtogatta őket, és betette egy ismerős, bár kissé megégett NYPD-s ruhazsákba.
-- Megkaptad a csekkedet -- szólt Freddy.
-- Köszönöm neked, Freddy, hogy ilyen hamar kitöltötted azokat a papírokat.
Freddy rábólintott a hazugságra.
-- Lizzel vagy?
A seriff bólintott. Napnyugtára már a fél város tudta. De Freddy agya valami egészen máson járt. A kissé megégett táskára meredt, s eszébe jutott, hol látta utoljára. A bárban, azzal a bombaszakértős nővel. Freddy a bizonyítékot mérlegelte, Figs pedig visszament a fürdőszobába.
-- Hová mész?
-- Kaptam külön szabadságot, és gondoltam, kicsit körbenézhetnék, mit kezdjek magammal. Különben is, neked is jobb, ha egyedül maradsz.
Freddy bólintott, megijesztette, hogy még egy rejtélyre megoldást talált. Felkapta kabátját, kiment, vissza az ajtón, ahol néhány pillanattal ezelőtt belépett.
***
Figs csendesen közeledett a háza felé. Freddy már odabent volt. Figs a holdfényben bement abba a helyiségbe, melyet egykor nappalinak használt, és megállt a közepén. A ház teteje leégett. Csillagok néztek be a konyhába, fényük megcsillant egy megbámult ezüstszínű kenyérpirítón. Freddy a szoba közepén ült, és egy megégett szerkezetet babrált. Egy kimerülőben lévő elemlámpa fényénél nézegette. Jó ideje ott volt már, és sírt.
-- Mi van?
Figs megfordult, rámeredt. Jóval gyászosabbnak tűnt ebben a fényben, ebben a pillanatban, mint bármelyik temetésen is volt.
-- Az a nő, a tűzszerészektől, ugye? -- kérdezte Freddy. -- Ő adta el ezeket a gyújtófejeket és az
időzítőt.
Freddy ezt már nem kérdezte. Feltartott egy égett műanyag szerkezetet. Figs nem szólt. Beléragadt a szó. Csak egy hülye beszél a zsaruknak. Figs figyelt, hogy kitalálja, mennyit tud Freddy.
-- Nyilván úgy gondoltad, hogy most senki nem törődik veled. Superboy meg minden... csak jól kell játsszad a szereped, és el kell terelni a figyelmemet. A jó öreg Freddy hülye ahhoz, hogy bármit is észrevegyen.
De Freddynek volt még egy kérdése. Valamit tudnia kellett.
-- Nem tudtad, hogy aznap este idejön, ugye? Figs a fejét rázta. Aztán sírva fakadt. A zsaru mint színész megbukott.
-- Azt mondta, átmegy a barátaihoz. Az az izé meg. .. időzítő volt rajta. Nem tudtam, hogy ő visszajön.
Figs a roggyant víztorony felé mutatott.
-- Még mindig élne, ha abban a rohadt toronyban lett volna víz.
De ez a kifogás ugyanúgy üres volt, mint maga a torony.
-- Az átlós szabályod is egy rakás szar, Figs. -- mondta Freddy. Elgondolkodott a dolgon, és rájött, hogy az egész arra való, hogy lelépjenek vele a helyszínről. Figs azért fordul jobbra a pirosnál, hogy ne szúrják ki. Ez a lassú elszakadás.
Pigs lehorgasztott vállal, megverten baktatott vissza a kocsijához. Az, hogy egy barát jött rá mindenre, majdnem olyan rossz volt, mint amikor megpillantotta Monicát a kiégett ház előtt.
-- Majd meglátod, ha szükséged lesz rá, Freddy. Amikor szükséged lesz rá.
-- Nem közlekedési tanácsokra van szükségem. Segítség kell.
De Figs nem állt meg, ment tovább a kocsija felé.
-- Behozom Superboyt, és most az egyszer kimondjuk az igazat.
-- Ahhoz előbb kell megtalálnod, mint ők. -- Figs fejét csóválva nyitotta ki kocsija ajtaját. Rágyújtott, mérlegelte a lehetőségeit. A holdvilágban kirajzolódó hatalmas város felé pillantott, majd visszanézett Freddyre. A seriff még soha nem tűnt ilyen magányosnak.
Figs a felhajtó felé rúgott egy kavicsot.
-- Freddy, van pénzem. Van egy csekk a zsebemben kétszáz lepedőről. Itt a lehetőség, hogy újrakezdjem az életem. Szarok erre a városra, vagy -- New York City felé biccentett -- az úgynevezett igazságra. Az sem életbiztosítás, ha az ember a jó oldalon áll.
Freddy hallgatott. Az egyik szomszédnál fény gyulladt. Figs beült a kocsiba, indított, és elhajtott új életet kezdeni. Milyen könnyűnek is látszott.
Freddy utánanézett, és felsóhajtott. Vetett még egy utolsó pillantást a leégett tetőre, és tekintete végül az elhagyatott víztornyon állapodott meg. Milyen hatalmasnak látszik a megfakult GARRISON felirat rajta, ha az ember egyedül van vele az éjszakában Freddy hunyorogva nézett fel rá. Az árnyak a tornyon ma este különösnek tűntek. Mintha vibráltak volna. Freddy végül feltápászkodott.
***
Nádmező vette körbe a víztorony talapzatát. Friss csapás látszott benne. Egy létrához vezetett. Freddy mászni kezdett. A rozsdás létra egyre feljebb vitte Néhány fok már törött volt rajta. Jó idegek és kemény akaraterő kellett hozzá, hogy az ember ilyen sötétben ilyen magasra másszon. Aváros csendesen terült el alatta. Mindenki aludt. Nem ezt tanítják a kémeknek is? Az a legjobb rejtekhely, ami leginkább szem előtt van.
A torony belseje rozsdától és csirkehústól szaglőtt Murray Babitch arra nyitotta ki a szemét, hogy Freddy Heflin tornyosul fölé. Babitch arca puffadt volt és borostás, s még mindig azt a kék kockás inget viselte, amit a búcsúpartiján. Csak a nadrágját cserélte melegítőre. A faborítású kamra egy merő rendetlenség volt, mindenfelé nyitott Campbell's chicken soupos leveseszacskók hevertek.
Murray a seriffre szegezte pisztolyát, de Freddyre többé nem voltak hatással a fegyverek.
-- Gyerünk -- mondta.
Babitch lecsukta a szemét, és a menekülést fontolgatta. Aztán leeresztette a fegyvert.
-- Hová?
-- Beviszem a városba.
Babitch nevetett. Furcsa hang volt. Különös pár voltak. Nagyjából egyidősek, ugyanúgy seb az orrukon. Freddy immár értette a helyzetet, most hogy képes volt átlátni a bizonyítékokat. Babitch megmenekült a hullámsírtól, és a lehető legszárazabb helyen húzta meg magát.
-- Öltözzön.
-- Kinek dolgozik, a Szövetségieknek? Freddy a fejét rázta.
-- A Belső Elhárításnak? Freddy újra csak a fejét rázta.
-- Egyedül van?
Freddy bólintott. A ruhahalmaz felé mutatott.
-- Ez az én szerencsém.
-- Öltözzön.
***
Freddynek kellett először lemásznia a toronyból. Nem túl szokványos módja az őrizetes kísérésének. Csak amikor leért, indulhatott Babitch. A fémlétra nem bírta volna ki mindkettejüket. Freddy a legalsó foknál várt fegyverrel a kézben, s mikor Babitch is leért, Freddy megbilincselte.
-- Tudja jól, hogy ilyenkor mit szoktak mondani...
Miközben áthajtottak a városon, Babitch a bilincsre szegezte tekintetét. Egy zsaru számára ez a végső megaláztatás. Szinte mindenkinek, akit letartóztatott a Belső Elhárítás, mindössze egy kérése volt. Nem akartak megbilincselve megjelenni a kamerák előtt. A főutcához érve Freddy megmerevedett. Babitch a hátsó ülésen ugyanúgy megfagyott a látványtól.
-- Jézusom -- suttogta.
Ray Donlan Grand Prix-je a Négy Ász előtt parkolt. Férfiak ácsorogtak a kocsma előtt.
-- Húzódjon le. -- De mielőtt kimondta volna, Babitch már az ülésen feküdt. Úgy hagyta el a várost, ahogyan érkezett. Freddy felvette a rádiót, és beleszólt: -- Bill, hallasz? -- Semmi válasz. Freddy lekapcsolta a lámpáit. -- Bill, ott vagy? -- Még mindig semmi. Az őrszoba hátsó bejáratához hajtott. Senki sem látta őket belépni az épületbe. Freddy még soha nem találkozott ilyen készséges rabbal, mint amilyen Babitch volt.
Az irodában nem égett a villany, és Freddy sem kapcsolta fel. Bekísérte Babitchot a cellába, aki lerogyott a padra. Egyáltalán nem tartotta lehetetlennek, hogy a város polgárai kiragadják innen és meglincselik.
-- Maga nem tudja, mit csinál -- szólalt meg.
-- Fogja be.
Freddy a rádióhoz lépett és fölvette a mikrofont. Ahhoz képest, hogy halott, sokat jár a szája, gondolta.
-- Bill... hallasz engem... Bill?
Még mindig nem kapott választ. Fél három volt, nagyjából az utolsó váltás ideje. Freddy az ablakhoz lépett. Úgy tűnt, az egész város a kocsmában van. A garrisoni járőrkocsi is a sarkon parkolt.
-- A fenébe.
Freddy megfordult, és Liz Randone szemébe bámult. A lány az újságkivágásról nézte. A cikkre az utcai lámpa vetett fényt, s ebben a megvilágításban a lány koronája különösen szép volt. Freddy átment a szoba másik felébe, és egy kulcscsomót vett föl az íróasztalról, majd az ajtóhoz lépett.
-- Várjon már egy percet. Nem hagyhat itt egyedül -- szólalt meg Babitch.
Freddy az ajtóból visszafordult foglya felé, és az ajkára tette az ujját. A fogoly elhallgatott.
Freddy olyan volt, akár a vak végzet. Nem volt született zsaru, nem ismerte a nyomozó munka finomabb fogásait. Az elmúlt néhány hét során erre rá is kellett ébrednie. És mégis, eszébe sem jutott, hogy abbahagyja. Nem akart elfutni, elbújni. Nem ezért vállalta ezt a munkát, nem akart ezzel a tudattal élni. Sejtelme sem volt, hogyan fog végződni ez az egész, de tudta, mitjelent a kötelességtudás, és ismerte a félelmet is. És most újra eljutott oda, hogy nem félt attól, ami reá várt.
Úgy gondolta, hogy ezek az alakok csak megkönnyítik az igazi zsaru dolgát. Nem kell a New York-i plecsni ahhoz, hogy az ember a jót meg tudja különböztetni a rossztól. Freddy Heflin, aki csak vágyódott a nagyváros után, eddig nem találkozott az igazi gonoszsággal. De most egyszeriben közönséges és veszélyes emberek vették körül, akik a maguk groteszk életét egy hazug műmennyországban élik. Furcsa, de Freddy a tíz év alatt, amióta Garrison seriffje volt, soha nem értette meg igazán, nem fogta fel a maga teljességében a rendőri kötelesség, szolgálat és becsületkódex felelősségét. Egészen a mai estéig. Ismét belevetette magát a buborékok közé. Csak éppen ez alkalommal a sikamlós iszap, amelyből előbukkant, saját városa volt, amelyben ő volt az egyetlen igazi zsaru.
***
Maga sem volt biztos benne, hogyan kéne csinálnia. Remélte, hogy Ray Donlan számára még mindig jelent valamit a tisztesség és a becsület. Így aztán pisztolyával az oldalán lassan, határozottan ballagott az út közepén a Négy Ász felé. Freddy talán naiv volt, de még mindig hitt az emberi természet alapvető jóságában. És ha kell, még mindig ott van a pisztolya. Egy öreg hátvéd soha nem ijed meg. Vagy legalábbis remélte, hogy nem. Cigarettára gyújtott, hogy megnyugtassa az idegeit. Körbenézett, beszívta a város látványát, s miközben a bank órájának mutatója előremozdult, úgy érezte, hallja is a halk kattanást.
***
A Négy Ász a törzsvendégekkel volt tele. Bill a bárnál iszogatott néhány civil ruhással. A seriff balja felől voltak, mikor Freddy belépett. Ray Donlan és a többiek a terem végében ültek, elfoglalvajó pár asztalt. Freddy rájuk szegezte a tekintetét. Minden beszélgetés abbamaradt, mikor megpillantották a seriffet. Az alseriff megfordult, észrevette a főnökét.
-- Csak üdítőt iszom -- magyarázkodott.
-- Fejezd be.
A seriff továbbindult a hátsó asztal felé, Bili felállt és egy lépésnyivel lemaradva követte. Ijedt volt és kelletlen. Nem ilyesmire számított, amikor leszerződött. Ray Donlan megfordult, és látta, hogy Freddy feléjük tart. Igyekezett nem mutatni meglepetését, és kihúzta magát. Ő is mintha az óra tiktakolását hallotta volna gondolatban. A szakszervezet fegyvert szorított a fejéhez. Akárcsak a maffia. Ha buknak, egész Garrison bukik a Murray Babitch-ügy súlya alatt, és nyakukba szakad az összes jelzálog a városban. Márpedig a maffia pénzbehajtói még a zsaruknál is sokkal könyörtelenebbek és durvábbak. Mindannyian meghalhatnak.
-- Szia, Freddy -- köszöntötte mosolyogva.
-- Szia, Ray. Csak Biliért és Cindyért jöttem, és hogy elmondjam neked... megtaláltam Superboyt.
Donlan arcáról lehervadt a mosoly. Freddy valamivel magabiztosabban folytatta.
-- Beviszem. Holnap reggel. És szeretném, ha te is velem jönnél. Tartozom neked ennyivel.
-- Aha -- mondta Donlan. Forrt benne a méreg, de visszafogta a dühét. Freddy tekintete felmérte, honnan fenyegetheti veszély. Cindy a Donlan mögötti asztalnál ült Ruckerrel. Úgy tűntek, mint akik valami elfuserált randevúfélén vannak. Cindy nem nézett a seriffre. Lagonda és Crasky a Donlannal szemközti asztalnál ültek.
-- Szökésben lévő elkövető -- folytatta Freddy. És meg van győződve róla, hogy meg fogod ölni.
-- Összezavarodott a kölyök. Akárcsak te.
-- Kell, hogy legyen valami kiút ebből a helyzetből. Holnap menjünk be együtt. Mindannyian. Mi, akik a törvényt szolgáljuk. Tegyük tisztába ezt a dolgot, ügyvédekkel vagy nélkülük, de jogszerűen.
Néhányan felnevettek, de Donlannak kezdett elege lenni ebből. Az óra mind hangosabban ketyegett.
-- Csak mondd meg, hol van, Freddy -- szólalt meg Donlan. -- Bevitted az őrszobára?
Néhányan kínosan fészkelődtek. Soha nem hallották Donlant ilyen nyíltan beszélni erről. Sütött belőle a kétségbeesés. Freddy cserkészfiú stílusa és kutató tekintete is zavarba hozta őket. Freddy mintha egy fejnyit nőtt volna. Letörölte az izzadságot a homlokáról, de állva maradt. Bill és Cindy próbálták eldönteni, meddig hajlandó elmenni.
-- Figyelj rám, Freddy -- szólt újra Ray. Körbefordult. Freddy az ajtónak háttal állt, és Bill fedezte a hátát. De néhány zsaru kezdett távolabb húzódni, ahelyett hogy közeledett volna. Úgy suttogtak egymás között, mint pókerpartnerek, arcukon a kérdő tekintettel: Kitegyük a lapot?
-- Tudod, mi a különbség a férfiak és a fiúk között? A fiúk mindent egy lapra tesznek fel. A fiúk azt hiszik, minden leosztás royal flush. Ha igazi férfival kártyázol, tudhatod, hogy tisztában van a határaival. Mielőtt felteszi a házát és kocsiját, hidd el, gondol a családjára.
-- Ray -- mondta Freddy.
-- Hallgass rá, Freddy -- szólt közbe Leo Crasky, a nyomozóvá előlépett őrszobai mindenes. Állott sörök és acsargó tekintetek vették körül.
-- Freddy, én hívtam ide a zsarukat, csupa derék embert, hogy itt éljenek, ebben a városban. Olyan férfiakat, akik, hogy megéljenek, mindennap átmennek azon a hídon, egy olyan nagyvárosba, ahol minden a feje tetején áll, ahol a zsaru a gonosz, és a bűnözőt tekintik áldozatnak. De a szabályok szerint játszanak. Nem kapkodnak a pisztolyuk után, és betartják a játékszabályokat. Nem tettek semmi mást, csak kimentették onnan a családjukat. Amíg nem késő.
A bár is az övé volt. A zsaruk bólogatva hallgatták a monológot. Néhányan még el is hitték.
-- Felépítettük az otthonunkat a folyó innenső oldalán. Teremtettünk egy helyet, ahol a dolgoknak van értelmük, és ahol félelem nélkül lehet átmenni az úttesten.
Még többen bólogattak. Freddy éppen elég szimfóniát és operát hallott ahhoz, hogy felismerje a közelgő crescendót.
-- És ezek után idejössz hozzám, alig bírsz magaddal a sok adrenalintól, és azt mondod, hogy megtaláltad az unokaöcsémet. Úgy érzed, a kezedben a hatalom, és már van egy kész terved is. Egy terv, amivel mindent szépen rendbe teszel, és az egész város egymás kezét fogva énekli majd, hogy „Szeressük egymást gyerekek". Megható.
A zsaruk nevettek Donlan tréfáján.
-- Nagyon szép terv, Freddy. De gyerekes. Egy gyufásdoboz hátoldalára vázoltad föl, anélkül hogy gondolkodtál volna, anélkül hogy ismernéd a lapokat. Én tudom, mi van a pakliban, és azt látom, hogy Superboyt feláldozták. És látom azt is, hogy ez a város tönkremegy. Te nem ezt akarod, ugye?
Freddy halk, szinte suttogó hangon szólalt meg:
-- Ray, ránézek erre a városra, s nem tetszik a látvány.
A zsaruk Donlan asztalánál felmordultak. Rucker közelebb húzódott az asztal végéhez, hozzá. Cindy megbűvölten nézte, de még mindig nem foglalt állást.
-- Mit jelentsen ez?
-- Van valami beteges ebben a városban. Donlant mintha pofon vágták volna. Majd felrobbant.
-- Mit képzelsz, ki a fene vagy te?
Freddy csípőre tette a kezét, és megigazította övét, mielőtt válaszolt volna.
-- Én vagyok Garrison város seriffje.
-- Akkor csináld azt, amit egy seriffnek kell vakkantotta Donlan. -- Védd meg a várost meg ezeket az embereket.
Az egészben az volt a legcsodálatosabb, hogy a gyilkosok bebeszélték maguknak, hogy ők az áldozatok, és ezt készséggel el is hitték. Ebben a gyülekezetben Donlan hazugságokból szőtt hitszónoklata evangéliummá alakult át. A bár, sőt az egész város forrongott a képzelt méltánytalanságtól. Lagonda, aki úgy ült az asztalnál, akár egy hegynyi háj, végül kitört.
-- A fű még csak nem is eresztett gyökeret Joey sírja felett, te pinabubus.
Rucker közelebb lépett hozzá. Az asztalra tette a pisztolyát, és játszadozni kezdett vele. Freddy tetőtől talpig végigmérte.
-- Most már igazi zsarunak érzed magad, Freddy, hogy egy zsaru özvegyét farkalod?
Freddy megtorpant a hazugságtól, de nem méltatta válaszra Ruckert. Néhányan kezdték igen kényelmetlenül érezni magukat. Most döbbentek rá, hogy Donlan esetleg vesztésre áll ebben a játszmában. Ray Ruckert átkozta. Páran távoztak.
-- Mennem kell -- mondta az egyik az asztal mellett elhaladva.
-- Ez túl sok nekem -- közölte egy másik.
Cindy és Bill megdermedtek. Majd szétszakadtak, nem tudták eldönteni, meddig legyenek hajlandók támogatni Freddyt a várossal szemben. Freddy Ruckert figyelte, keze rácsúszott pisztolytáskájára. Cindy elkapta a tekintetét.
-- Freddy -- tette fel újra a kérdést Donlan --, az őrszobára vitted?
Freddy hallgatott. A helyiségben mindenki ezt akarta tudni, Cindyt és Bilit leszámítva.
-- Csak dobd el a kulcsokat. A zsebedből is kieshettek. Vagy talán Cindyéből. Te hazamész aludni. Aztán holnap fölkelsz, és irányítod a forgalmat, ahogy eddig.
Könnyek szöktek Freddy szemébe. Nem a kimondhatatlan félelem miatt, amit érzett, hanem a döntés miatt, amit megtett, a férfi miatt, amivé vált. Figsnek igaza volt. Zsarunak lenni magányos, szar élet. És Freddy Heflin immár zsaru volt.
-- És minden olyan lesz, mint régen volt -- fejezte be Donlan.
Freddy a falon lévő órára nézett. A gyávaság ideje lejárt. Már döntött. Ismét lesz valaki. Nem önmaga, hanem az igazság és az erkölcs miatt.
-- Öö... szóval hatkor indulok. Néhány óra múlva. Szeretném, ha velem jönnél, Ray.
Bill habozva csatlakozott Freddyhez. Donlanból elszállt az erő. Egyre több szemetet kell eltakarítania.
-- Hát hiába beszélek?
Freddy ünnepélyes arca láttán elhallgatott, megadóan emelte föl a kezét. Ray Donlannal elvégre lehet beszélni. Vagy csak megjátszottá magát? Rucker még mindig nem tette el a pisztolyát.
-- Akkor rendben -- szólt Donlan. -- Hatkor találkozunk.
Freddy pislogott egyet. Önmaga is megdöbbent Donlan válaszától és a saját győzelmétől. Úgy tűnik, tényleg a bátraké a szerencse. Márpedig el kell ismerni, tökösen viselkedett.
-- Oké. Viszlát.
Freddy bizonytalan léptekkel indult az ajtó felé. Soha életében nem tűnt ilyen hosszúnak tíz méter. Bill, ez a derék, szelíd ember követte, próbált ugyanolyan keménynek látszani, amilyennek Freddy az imént hangzott. Freddy kifelé menet Cindyre pillantott. A lány Ruckerre nézett, a férfi őrületét saját sértett haragjával vetette össze. Megrázta a fejét, szeme könnybe lábadt a határozatlanságtól. Freddy becsukta az ajtót.
Murray Babitch fel-alá járkált a cellában. Biztos volt benne, hogy nem éli túl ezt az éjszakát. Minden esélye meg is volt rá, hogy így legyen. Még soha nem érezte magát ennyire meleg helyzetben. Annak idején, Brooklynban legalább nála is volt fegyver. A bilincs az idegeire ment. Egyszer a társával, Mark Klobesszal egy megbilincselt foglyot vittek a központba. Krisztus szerelmére, még csak nem is az ő foglyuk volt. Azután kapták el, hogy kirabolt egy boltot a Nostrand Avenue-n. Sima ügy. Úgy hatutcányit haladhattak az Eastern Parkway mentén, amikor a pofa előhúzott egy a veséje fölé ragasztott második pisztolyt, és a hátsó ülésről egyetlen lövéssel elintézte Markot, aki azonnal meghalt. A pofát nem kutatták tovább, amikor megtalálták az első fegyvert. Őt is megpróbálta lelőni, de nem tudott elég gyorsan elfordulni. Aztán kiugrott a kocsiból, és futásnak eredt. Superboy tizenkét golyót eresztett belé. Kitüntették érte. Mark Klobes sírján hagyta a medált.
-- Legalább adjon egy pisztolyt, hogy védekezhessek, amikor értem jönnek, hogy fellógassanak egy lámpaoszlopra -- könyörgött. -- Maguk még életükben nem sütöttek el fegyvert éles helyzetben. Mindannyian meghalunk.
Hát, fennállt a lehetősége. Érződött a szobán. Az asztalon két puska hevert. Freddy a székbe süppedve ült az ablak mellett. Bill fel-alá járkált, de rövid láncon, csak ameddig a telefonzsinór engedte. Elég egy benzinespalackot bedobni az ablakon, hogy végezzenek mindannyiukkal.
-- Nem, drágám, mondom, hogy most nem hagyhatom itt -- magyarázta éppen a feleségének.
Mindhárman tudták, hogy nincs hová rejtőzniük. Freddy természetesen kihívhatta volna a megyei seriffel vagy az állami rendőrséget, de nem tudhatta, ki mindenkit ismer Ray Donlan, és hol vannak barátai, akik hajlandók golyót ereszteni az emberbe. Freddy úgy vélte, csak az életét kockáztatja, ha bárkitől is segítséget kér. Annyira nem volt dörzsölt, hogy a sajtót hívja. Amúgy is ingatag a helyzet. Ray eljön, az biztos, de nem azért, hogy megadja magát, és nem is fegyvertelenül.
Bill letette a telefont. Lassan, nagyon lassan. Borzasztóan félt. Itt nincs esélye. Ez nem olyan, mint amikor valami őrült a rutinigazoltatás elől lövöldözve ugrik ki a kocsijából. Egy óvatos zsaru még abban a helyzetben is tud vigyázni magára. De ez most kész elmebaj. Freddy a szó szoros értelmében idehívta Ray Donlant és Jack Ruckert, hogy öljék meg őket. Lassan múltak a percek, az óra kismutatója szinte megakadt. Háromnegyed öt volt. Egy kocsi állt odakinn, de csak várt tétlenül.
-- Menj haza, Bill -- szólalt meg Freddy.
-- Freddy, én... szeretnék veled maradni... de Lisa ideges. Még nem mondtam, de terhes. Az a helyzet, hogy ezért nem kérvényeztem soha, hogy a városba helyezzenek. Nem akartam ezt a veszélyt. Ez a te ügyed.
Bill nem volt szándékosan gyáva, sőt egyáltalán nem volt az. Igazán gyötrődött, bár Freddynek nem úgy tűnt, hogy a háta mögött morgó Babitch is így gondolja.
-- Menj csak. Minden rendben lesz. -- Még egy mosolyt is kipréselt magából. -- Nem fognak minket megölni -- nyugtatgatta beosztottját.
Babitch ebben sem értett vele egyet.
-- Nyugodtan menj most haza. Mondtam nekik, hogy hatkor indulok -- szólt Freddy. -- Különben is, már biztosan kinn várnak.
Bili bólintott.
-- Vigyázz magadra, Freddy -- mondta.
Freddy is bólintott, és megpróbálta nem kimutatni, mennyire kimerült. De Bill látta a fáradtságát. Kifelé menet elhaladt a régi, falra tűzött újságcikk mellett, melyben egy fiatal férfi megmentett egy fiatal lányt. Babitch teljesen meggyötörtén, fejét kezébe temette.
***
Úgy egy órányira az őrszobától, a kihalt autópályán Figs a szabadság felé repült, a zöld csekk égette nadrágja zsebét. Az autó tele volt a holmijaival.
Gary Figs rendőrnek vége, a szó minden értelmében. De mégsem volt túlságosan feldobódva. Legalábbis még nem. Önmagát nézte a visszapillantó tükörben vezetés közben. Egyedül volt az autóban. Figs nem szerette a társaságot.
-- A rohadt életbe, kussolj már, legyél szíves mondta önmagára meredve.
Figs még egyszer a tükörbe nézett, aztán a fékre tette a lábát. Most nem Monica ül mit sem sejtve egy házban, amelyben bomba van elrejtve. Freddy t hagyta maga mögött a városban egy másik ketyegő bombával. A Chevy csikorogva állt meg a kihalt autópályán.
***
Ahogy a nap a messzi távolban a város fölé emelkedett, a madarak dalra fakadtak a seriff irodájának kertjében. Néhány perc múlva hat. Freddy kinézett az ablakon. Az utca üres volt, elhagyatott. Az autó kinn parkolt, ott, ahol előző este hagyták. Az ingázók egy jó óra múlva vonulnak csak át, hogy lerövidítsék az utat a város felé. Az iskolabuszok már melegítenek, harminc perc múlva útra készen állnak. Ő pedig meg fog halni!?
-- Nos.
Freddy felvette a vadászpuskát az íróasztalról, és kinyitotta Babitch celláját. Superboy bágyadtán ült.
-- Gyerünk. Indulunk.
Sápadt sárga volt fölöttük a nap. Kiléptek a főkapun, és befordultak a sarkon a seriff irodája mögé vezető sikátorba, ahol Freddy behorpadt kocsija parkolt. Aztán megtorpantak. Mind a négy kerekét felhasították.
-- Uramisten -- nyögte Babitch. -- Éppen elég leeresztett, szétlőtt kereket látott már, egy életre elege lett belőlük. A régi gumiraktárban töltött éjszaka után sem szerette meg jobban őket.
Egy kéz hátulról kivette Freddy kezéből a puskát, és hideg fém nyomódott a fejének. Félt.
-- Le! -- Jack Rucker térdre kényszerítette Freddyt. Lagonda megragadta Babitchot, Rucker pedig tovább nyomta Freddy hátát. -- Azt mondtam, le, Freddy.
Freddy arca falfehér volt. Nem volt biztos benne, mi lesz, de nem várta, hogy meghal, legalábbis nem ilyen könnyen. Négykézláb volt; ha most lelövik, úgy hal meg, mint egy kutya.
-- Uramisten, nem lehetitek, fiúk -- mondta. De mennyire, hogy megtehették. Jack Rucker élete minden éjszakáján ilyesmiről álmodott. És időnként meg is tette.
-- Ne szarj a gatyádba, Freddy, nem ölünk meg. Rucker pisztolya csövét Freddy bal füléhez érintette.
-- Ez a jó füled, ugye?
Freddy bólintott. Becsukta a szemét, s hallotta a retesz kattanását. Majd a kalapács húzódását is.
Bumm!
A pisztoly elsült. De a golyó nem vágódott bele Freddy koponyájába, nem hasított az agyába. A betonba csapódott. Freddy az első tompa pillanatban nem is érzett fájdalmat. Azt hitte, meghalt.
Rucker a földbe lőtt. Freddy elterült a betonon, égett puskaporszemcsék borították bal fülét, és vér szivárgott belőle. A lövés légnyomása elérte a kívánt hatást -- megsüketítette. Ha Rucker egy légpuskával a dobhártyájába lő, sem tesz nagyobb kárt benne. A seriff immár teljesen süket volt.
A fájdalomtól őrjöngve fetrengett a földön. Rucker és Lagonda közben betuszkolták Babitchot az autójukba. Elindultak a dombon álló lakóházak felé, magára hagyták Freddyt, süketen az útszélen. Igyekezett lábra állni, de egyensúlyérzékét is elvesztette. Térdre rogyott, s próbált emlékezni, hogyan is szól egy dal.
***
A csend állandó volt és rémisztő. Freddy gondolatban hangos zongoraszólót teremtett, hogy elfedje rémületét. Még mindig a betonon térdelt, a vér tovább szivárgott a füléből. Jó húzás volt, tipikus Jack Ruckerféle húzás. Megrázta a fejét, és próbált Ray Donlanra összpontosítani. El kell kapnom, gondolta. Az út túlfelén egy zsaru bukkant elő az egyik házból, köntösben baktatott le a lépcsőn a reggeli újságokért. Nem volt süket, bizonyára hallotta a lövést. És mégis úgy tűnt, nem látja Freddyt, amint az nagy nehezen feláll, és az út közepén dülöngél. A vér még mindig folyt a füléből, végig a nyakán, átáztatta az ingét. Arca sápadt volt, kimerült.
Freddy Heflin egyik kezében pisztolyt tartott, a másikban vadászpuskát. Jelvénye megcsillant a pirkadatban. Tovább-botladozott az őrjítő csenden át. Arca, akár a kő. Csakúgy, mint azé a rendőré, aki otthona tornácáról figyelte a jelenetet. Pillantásuk találkozott. A férfi megfordult, és becsukta az ajtót.
Freddy megindult. Felvánszorgott a meredek emelkedőn, elhaladt a postaláda mellett, melyen ez állt: RANDOKE. Freddy mindkét fülében hallotta a zenét, a vad zongoraszólót. Vagy talán a szívverése volt? Mindegy, számára minden hang képzelt volt.
Nem hallotta Randone-ék dobermanjának ugatását. Csak annyit látott, hogy az állat láncát rángatva ugrál. Aztán ment tovább. Csak az számított, ami előtte van.
Liz Randone kinézett a hálószoba ablakán, és megpillantotta a férfit. Freddy kábán, véresen tántorgott Donlanék háza felé. Ott pedig, a távolban Rucker, Lagonda és Crasky már várta a verandán. Freddy látta őket, és néma eltökéltséggel közeledett. Riadóztatta őket a kutyák ugatása és a szomszédok kiáltozása, melyet Freddy nem hallhatott. Csak ő hallotta meg az ördög hangját a garrisoniak közül, és most ment, hogy szembenézzen vele.
Fejében a távoli, vad zongora. Vitte tovább a hang. Mögötte Liz Randone sikoltott. A ház előtt állt, és kétségbeesetten kiáltott a férfi után, aki többé nem hallott. Freddy csak ment tovább. Az eltelt húsz év alatt Liz sem hallotta meg őt sohasem.
Donlan bukkant elő a házból. Egyik kezével Babitchot tartotta. Eljött a vég.
Lagonda látta meg először Freddyt, és felkiáltott. Donlan is arra fordult, megdöbbentette a konokul közeledő, véres seriff látványa, és az, hogy mennyire alábecsülte ezt az embert.
Freddy most már egyenletes, hosszú léptekkel haladt célja felé. A környező házak ajtaja bezáródott előtte. Pislogva törölte le a vért füléről.
Jack Rucker ujjával rámutatott, és mozgott a szája, de a seriff nem hallotta a sértések és fenyegetések özönét. Lagonda rászegezte a pisztolyát, ő is kiabált valamit, Donlan és Crasky pedig némán rángatták be a rúgkapáló, üvöltöző Babitchot a házba.
Freddy agyát betöltötte a csak általa hallott zene.
Látta, hogy Lagonda pisztolyának csövén láng csap ki. Egy kocsi szélvédője hangtalanul összetört. Freddy még csak nem is pislogott. A csönd golyóállóvá tette. A lövés ártalmatlannak tetszett a kísérő, fenyegető dörrenés nélkül.
Liz hallotta a kiabálást és a lövést. Visszafutott az ajtajához. Freddy pedig felemelte a pisztolyát, és tüzelt. De hang most sem volt. Lagonda kezét lábára szorítva a földre rogyott. Rucker felüvöltött, célzásra emelte a pisztolyát, de a célpont ez alkalommal visszalőtt. Freddy többé nem dróton rángatott bábu volt.
Freddy és Rucker egyszerre húzták meg a ravaszt, láng csapott ki a fegyvercsövekből. Rucker háttal a földre zuhant. A golyó a mellén találta el, a pisztoly kirepült a kezéből, és Jack Rucker rendőr, ez a nagyhangú ember végül elcsendesedett.
Freddy pedig sértetlen maradt. És biztos léptekkel indult meg ismét a ház felé. Rucker és Lagonda ott feküdtek a lába előtt. Véres volt mindkettő, Rucker szeme vörös és könnyes. Átkozódott, hogy úrrá legyen félelmén. De nem volt több zsaru az utcán, senki nem hallotta.
Leo Crasky kukucskált ki a ház oldala mellől. Odabenn felkapta Joey Randone egyik vadászpuskáját, s most oldalról célba vette Freddyt. És Freddy nem hallotta Liz figyelmeztető sikolyát. Mit sem tudva a veszélyről haladt tovább a főbejárat felé. Crasky tüzelt, és hirtelen vér fröccsent a kapura. Freddy értetlen képpel nyúlt a vállához. Eltalálták.
Crasky a ház oldalánál állt, a puska füstölgött a kezében. Újra a vállához emelte, és Freddyre célzott. De hirtelen csendes robbanás szakította fel Crasky felsőtestét. Puskája kiesett a kezéből, lövése a levegőbe szállt. A férfi összeesett.
Freddy kissé elfordult, és látta, hogy Figs áll az utca közepén, a kordit még füstölögve szivárgott felemelt pisztolyából.
A hátán fekvő Lagonda Freddyre lőtt, de elvétette. Freddy egyetlen jól irányzott lövéssel végzett vele. Halálában a gyűlöletes detektív partra vetett, rothadó bálnára emlékeztetett. Freddy háta mögül, az utcáról Figs látta ezt, de mást is. Üvöltve rohant előre.
Ray Donlan lőtt rá Freddyre a bejárati ajtóból.
***
Nem könnyű egy mozgó célpontot eltalálni. Minden zsaru tudja. Donlan lövése a ház előtt álló autókba csapódott. Freddy nem hallotta a lövést, csupán a hadnagyot látta, aki felköttette saját társát, Glenn Tunneyt a börtöncellában.
Freddy az ajtó felé tüzelt, csakúgy, mint Figs, és a fa szilánkokra tört. Donlan visszahúzódott a házába.
Freddy véresen és némán követte. A zene vezette, a zongoraszóló. Vérfoltokat látott a szőnyegen. Belépett az előszobába, mely Ray Donlan rendőri életének múzeuma volt. A falakon kitüntetések díszelegtek, újságcikkek, fényképek. Freddy képe nem volt köztük. A seriff nem volt elég jó ahhoz, hogy emlékként vagy zsaruként létezhessen Ray Donlan házában. Két kézre fogva a pisztolyt, lassan haladt befelé. Elmaszatolt vérfolt sötétlett a rendőrszakszervezet nagyjainak fényképén. Donlant eltalálták. A vérfoltok a világos szőnyegen a lépcső felé vezettek.
Freddy megindult felfelé. Tekintete őrjöngve kutatta Donlan nyomát. Megvadult a csendtől, a teljes védtelenségtől. Megvárhatta volna Figset, de Freddy már túl volt a várakozáson. Várhatott volna a segítséggel a vízparton is, annyi évvel ezelőtt. Freddy már a várakozásra is süket volt. Figs mögötte lépett a házba, és utánakiáltott. Freddy megkerülte a lépcsőkorlátot, és belökte a hálószoba ajtaját A szoba közepére célzott. Rose Donlan az ágyon kuporgott, Babitch az ablaknál állt. Egyik lábával már kívül volt, s megpróbált kijutni a tetőre. Mindannyian megdermedtek. Rose és Babitch Freddyre meredtek. Majd tekintetük Freddyn túlra siklott. Freddy követte. Jóval nagyobb vérfoltokat látott a szőnyegen. A nyom körbejárta a szobát. Az ágy felé, majd vissza. Ott végződött, ahol Freddy állt, az ajtónál.
Donlan súlyosan megsebesült. Hallotta, hogy üldözője nem mozdul, és tudta, hogy mi következik. Freddy megperdült, és tüzelt. Donlan kiugrott rejtekhelyéről, az ajtó mögül, de már későn. A golyó a gyomrán találta el, összeesett, arca eltorzult, ahogy a seriff lábánál fetrengett fájdalmában.
-- Nem hallak, Ray -- szólt Freddy.
A seriff önmagát sem hallotta. Donlan összeomlott, vele együtt a város is. Figs odaállt új társa mellé.
***
A reggel arányló fényében Ray Donlan házát elborító vér és halál ugyanolyan lehetetlenségnek tűnt, mint egy, a zsaruknak épített város. A zsaruk köntösben és melegítőben állták körbe a vérfoltos helyszínt. Az asszonyok az ajtók és ablakok mögül leselkedtek. Meg voltak rendülve. A legtöbb rendőr úgy szolgálja végig rendőri pályáját, hogy egyszer sem használja fegyverét, még New York városában sem. Most láthatták, hogy Freddy Heflin ér annyit, mint bármelyik menő, akikkel valaha is dolgoztak.
Visszahúzódtak a járdára, hogy helyet biztosítsanak az ő seriffjüknek. Cindy Betts járőrkocsija mikrofonjába beszélt, segítséget kért az állami rendőrségtől, miközben Bill a sebesülteket próbálta ellátni. Mindketten felnéztek, arcaik kifejezéstelen volt, de tekintetük megdöbbenésről árulkodott. Freddy és Figs tűnt elő Babitchcsal.
Liz a sarkon állt. Tekintete találkozott Freddyével. A férfi Cindy mellett vonszolta el Babitchot a kocsija felé. A lány hátralépett.
Minden hőstett döntések sorozata.
Ismét a George Washington hídon voltak. A zsaruk és a fogoly, akit a városba vittek. Murray Babitch még soha nem örült ennyire a csúcsforgalomnak. Szerette volna pontosan megmutatni, hol lőtte le azokat a kölyköket, és azt a pontot is, ahol eltűnt ezen a hatalmas, szürke szörnyetegen.
-- Pont itt haltam meg -- akarta mondani, de egy szót sem szólt, megbénította, amit Freddy tett.
-- Eszement bolond -- morogta mindössze. Freddy némán vezetett, ölében vértócsa gyűlt a
vállán levő sebből. Figs eltépte a seriff ingét, és szorítókötéssel kötötte el a sebet. Babitch hátul motyogott.
-- Süket -- mondta. -- Ellőtték a fülét, öregem. -- Freddy megállította a kocsit a fizetőkapunál, és három dollárt nyújtott az ablak felé. A nő közönyösen nézte. Látott már ezen az ablakon keresztül rosszabbat is, sokkal rosszabbat. Főleg az éjszakai műszakban és az ellenkező sávban. Egyesek bármire képesek, csak hogy ne kelljen fizetniük.
-- Négy dollár -- mondta.
-- Tessék? -- kérdezte Freddy. Zavaró volt ez a teljes süketség. Figs a kezébe nyomott még egy dollárt.
-- Tessék, Freddy, már négy dezsőbe kerül.
Freddy áthajtott a kapun, fel a hídra. Figs csodálkozva csóválta a fejét.
-- Túl sok westernfilmet látott -- szólalt meg Babitch. -- Megőrült. Teljesen elment az esze.
Figs hátrafordult és a szemébe nézett. Aztán zavarában elmosolyodott.
-- Nem. Csak zsaru -- mondta. Majd fölnevetett.
-- Hé, Superboy, mutasd meg azt a piros lámpát, ahol élesen jobbra fordultál... le a hídról.
Freddy mindebből mit sem vett észre. Büszkén hajtott át a hídon. Amikor átgördültek a vonal fölött, amely azt jelezte, hogy mostantól New York Cityben vannak, Figsre pillantott, az pedig forgó, vörös lámpát tett a műszerfalra. A szirénával nem fáradt. Freddy még a leghangosabb rendőrszirénát sem méltányolná most.
Végigszáguldottak a West Side Highwayen. Freddy megpróbálta kivenni Garrisont a folyó másik oldalán, aztán a horpadt kocsival a Chambers Streetre fordult, majd egy zökkenővel megállt a járdánál a manhattani helyhatósági palota mellett. Egyszerűen leparkolt, és a látvány vörös posztóként hatott a parkolási vétségek irodájába igyekvő állampolgárok szemében, akik azért jöttek, hogy befizessék a büntetésüket. A Police Plaza 1. magasodott előttük. A megbilincselt kezű Babitch huzattá magát. A kocsi körül mindenfelé zsaruk voltak, némelyiket ismerte is.
-- Hé, ez Bobby Doyle -- mondta.
Az utca tele volt ebédelő zsarukkal; szendvicsek, sósperecek, souvlakik és hot dogok tengere vette körül őket. Az ácsorgók bebámultak a kocsiba, a komor alakokra. Freddy vértől csöpögő ingében kiszállt az autóból.
-- Itt nem parkolhatsz, haver -- mondta az egyik zsaru. -- Hé, nem hallod?
Freddy nem hallotta. Ügyet sem vetve rá rángatta maga után a megbilincselt Babitchot. A zsaruk némelyike az újságok első oldalán levő képről ismerte föl, mások a temetésén is ott voltak. Figs kimászott, hogy segítsen, de Freddy elhessentette.
Moe Tilden ebédszünetét a központ más munkatársaival együtt a hot dögös pultnál töltötte. Épp beleharapott a hot dogba, amikor felismerte őket.
-- Szent szar -- morogta.
Freddy felnézett, még mindig zsongott a feje.
-- Szia -- kiáltott Babitch egy zsarunak, akit még az akadémiáról ismert. -- Szia, Bobby.
Bobby ránézett. Aztán le a bilincsre.
-- Szia, Szupi -- köszönt vissza. -- Hát ez meg mi? Azt hittem, meghaltál. Mi a fene folyik itt?
-- Őrültség -- felelt Babitch.
Freddy magával húzta Babitchot. Csaknem huszonöt métert kellett megtenniük az előcsarnokig. Figs előhúzta jelvényét.
-- Nyugi, fiúk. Nyugi.
Freddy a zsaruk kék falával találta szembe magát. Mereven álltak előtte.
-- Kérem, engedjenek -- mondta.
Akár a falnak is beszélhetett volna. A gyűlölet kék falának.
Freddy a téren ácsorgó tömeget kutatta. Fáradt tekintete rátalált Tildenre.
-- Félre az útból -- kiáltotta a Belső Elhárítás hadnagya. -- Hé, el onnan!
Carson és a többiek az egységétől előkaptákjelvéhyüket.
-- Nyugi, fiúk. Nyugi.
Freddy igyekezett Tilden látókörébe rángatni Babitchot. Csaknem összeesett, foglyára kellett támaszkodnia. A rendőrbarikád csendes volt, szilárd és zavarodott.
-- Hívd a mentőket -- kiáltott Tilden. Carson bólintott, és eltűnt az épületben. Tilden
Freddy felé fordult. Freddy hunyorgott. Véres volt és érzéketlen. A férfiak a zsarut mérlegelték benne.
Tilden hátát égették a tekintetek. Megmarkolta Babitch másik vállát, aztán Freddy szemébe nézett. Szemének zöldje átragyogott a kék mindenségen.
Freddy felnézett rá. Meggyötört volt, de büszke.
Tilden a Police Plaza 1. bejárata felé biccentett.
-- Menjünk be.
Lassan és büszkén léptek be a zsarupalota üvegajtaján. Olyanok voltak, mint két együtt szolgáló bajtárs bárhol az országban. Igazi zsaruk.
Vége!
A mű eredeti címe: COP LAND
Copyright © 1997, Miramax Books
All rights reserved!
A fordítás a Miramax Books
1997. évi kiadása alapján készült
Fordította: Vásárhelyi Maja
Borító: GRAPH ART Hungarian edition © LAP-ICS, 1998
Felelős kiadó: Rácsay László ügyvezető Műszaki vezető: Labancz László ügyvezető Műszaki szerkesztő: Pintyéné Krucsó Mária
Kiadja: LAP-ICS Könyvkiadó Budapest • Debrecen • Miskolc • Nyíregyháza
ISBN: 963 434 323 6
A nyomás a debreceni
Kinizsi Nyomdában készült, az 1998. évben
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató