Taku Mayumura - Világkiállítás
"...Mindenesetre egytől egyig izgatottnak látszottak. Az Expo-70 elnevezés olyan határozott volt, hogy senkinek sem jutott eszébe, hogy ellenvetést tegyen.
A legkülönfélébb foglalkozású emberek, mindegyik a maga módján és elképzelése szerint, sürgölődtek, érdeklődtek. A közepes nagyságú cégek képviselői részvétet keltettek, mivel erejüket meghaladó terhet vállaltak magukra, amikor azt határozták, hogy termékeiket a magáncégek pavilonjaiban állítják ki. Hogyan hangolják össze a Világkiállítás témáját saját üzemük érdekeivel? Hogyan őrizzék meg tekintélyüket a korlátozott lehetőségek között?
Saját elhatározásukból óriási felelősséget vállaltak magukra, és jól dolgoztak. Olyan fanatikus céltudatossággal szentelték minden erejüket a kiállításnak, ami számomra teljesen érthetetlen volt."
(Over Dzimbel feljegyzéseiből)
1.
Amikor a gyárból visszaértem, Masako Fudzimoto kezében tartotta a telefonkagylót, és úgy látszott, rögtön sírva fakad.
- Igazgató úr! - kiáltott fel. - Az előcsarnokban két különös ember várakozik. Azt mondják, hogy nagyon tetszik nekik a jelszavunk, ezért együtt akarnak velünk működni.
- Küldd el őket.
- Már megpróbáltam, de akármit mondok is nekik, csak nem mennek el.
- Ne törődj ezekkel az őrültekkel! Körülnéztem.
- És Sinohara hol van?
- Az egyetemen - ingatta a fejét Masako. - Mérgesen állított be, és kijelentette, hogy a munkaterv túlságosan megerőltető, és ő többé nem foglalkozik kizárólag a Világkiállítás ügyeivel.
- Mindenki csak lazsál - nyögtem. - Vigye el az ördög, hiszen a kiállítás megnyitásáig már csak másfél év van hátra...
Az asztalra csaptam noteszommal, amelybe feljegyeztem az üzemek különböző munkáinak jelenlegi állapotát.
- És más nem volt?
- Kereste önt a vezérigazgató. Meghagyta, hogy azonnal menjen be hozzá.
- Hát miért nem ezzel kezdted?!
Már az ajtóban voltam, amikor észrevettem, hogy Masako még egyre kezében tartja a telefonkagylót. - Fejezd be ezt a beszélgetést! - mondtam legyintve. - Mondd meg nekik, hogy nincs időnk dilettánsokkal bajlódni!
- Á! Nisikava! - szólt a vezérigazgató, amikor meglátott. Az előtte fekvő terveket nézegette csüggedten, s most hátradőlt karosszékében.
- Azt hiszem, hívatott.
- Hívattalak - felelte a vezérigazgató ajkát biggyesztve. - Mi történt? A Tokyo Business Machine fizetésképtelenséget jelentett be!
- Micsoda?!
A Tokyo Business Machine cégről mindenki tudja, hogy a mi vállalatunkkal, a Japan Business Furniture (röviden JBF) céggel verseng. Éreztem, hogy elsápadok.
- Ez bizonyára azért történt - jegyeztem meg -, mert olyan kihívó méretekben akarták növelni a termelésüket.
A vezér dermedten ült karosszékében, mint egy kőtömb, és csak szuszogott.
- Természetesen - mondta végül vontatottan - cégünk számára ez a hír nem is olyan kellemetlen. Mire a Tokyo Business Machine magához tér, ügyfeleinek többségét megszerezhetjük magunknak. Olyan ez számunkra, akár az égből hulló manna! De mi lesz velünk addig? - tette hozzá és összerázkódott. - Teljesen felborul a felkészülési tervünk a Világkiállításra!
Ezt enélkül is tudtuk. Nyilvánvaló volt. Másfél év múlva Sendrioka lejtőin megnyílik a Világkiállítás. Iparágunk cégei elhatározták, hogy gépeiket és vezérlőkészülékeiket közös pavilonban állítják ki. Már jóváhagyták a kiállítási pavilon előzetes tervét, és a közös megállapodásnak megfelelően cégünk bonyolította le ezt a munkát.
- A többiek, mivel megtudták, hogy mi történt a Tokyo Business Machine-nel, úgy látszik, vissza akarnak lépni a kiállítástól. Úgy vélik, hogy nem érdemes a nagy hűhó miatt bármit is kockáztatniuk. Mi lesz velünk, ha visszakérik a pénzüket? Nos? Hiszen a pavilon költségei háromszázmillió yenre rúgnak!
- El kell állnunk a tervünktől, nincs mit tennünk! - feleltem. - Az egész felkészülés füstbe megy!
- Ez... kellemetlen - sóhajtott a vezérigazgató. - Az elnök kijelentette, hogy cégünk a vezérlőkészülékek gyártásában vezető szerepet játszik, és hogy ő maga mindenre kész annak érdekében, hogy a cég tekintélyét megőrizze.
- Hát ez valóban igaz?
- Nem tudom, mi lesz az eredménye, de mindenesetre holnapra összehívtuk az érdekelteket, és megbeszéljük, hogyan lehetne segíteni a helyzeten. Természetesen nekem, mint az előkészítő bizottság vezetőjének, részt keli vennem a megbeszélésen, de neked is, hiszen a gyakorlati munkáért te vagy a felelős. Gondolj ki valamit!
- Ez szörnyű! - nyögtem fel. - Először is, mi lesz a vállalattal, ha ilyen helyzetben folytatjuk az előkészületeket?...
- No, elég volt ebből! - legyintett az igazgató. - Menj, fáj a fejem - tette hozzá, értésemre adva, hogy elfelejtkeztem magamról.
Ami azt illeti, álmomban sem jutott eszembe, hogy egy olyan apró iparvállalat, mint a Japan Business Furniture megjelenik termékeivel egy világkiállításon, ahol a világ összes országai szerepelnek. "Haladás és harmónia az egész emberiségnek!" - ez persze nagyszerű dolog. Úgy véltem azonban, hogy mielőtt pénzt és időt pazarolnánk ilyen jellegű ünnepségekre, a vállalat alapjait kellene megerősítenünk. Nem tudom, miért kellett a mi cégünknek ilyen fényűző tervekkel foglalkoznia, hiszen a nyomába sem ért az ország hatalmas gyárvállalatainak! Mintha feltétlenül a mi gondunk lenne a civilizáció és az emberiség megmentése! És íme ez az eredmény! Teljesen elszakadtunk a valóságtól Mi szükség van az ünnepségekre, amikor üres az ember zsebe?!
A gyakorlati végrehajtással azonban mégiscsak engem bíztak meg. Talán azért kaptam ezt a munkát, mivel a tervosztály helyettes vezetőjeként dolgoztam, vagy talán azért, mert túlértékelték képességeimet, az utasítást azonban kiadták. Mivel ilyen döntés történt, nem maradt más hátra, mint hogy minden erőmből végezzem a munkát. Üzletember lévén, jól ismertem ezt az íratlan törvényt, bár közben rázott a hideg.
De... Ördögbe is! Mi történt velem? Tisztázni akartam magamban a dolgokat, és elemezni, mi az a csalódás, amit érzek, tudatára ébredve annak, hogy szakembereink egyáltalában nem rendelkeznek alkotó képzelettel, hiába is dobálóznak a formulákkal, hiába adják ki magukat mindentudónak, és hiába állítják azt, hogy pontos számításaik ezt meg ezt mutatják, és csak bosszankodtam, mivel nyilvánvalónak látszott, hogy a katalógusunkban megdicsért kiváló kutatók világviszonylatban aligha kerülnének az első osztályú tudósok közé.
Elgondolkoztam, és észrevétlenül szobám ajtaja elé értem. Gépiesen lenyomtam a kilincset, kinyitottam az ajtót, s a csodálkozástól meghökkentem, amikor a szobában egy különös párt találtam. Az egyik - idősebb férfi, ügyvéd vagy impresszárió lehetett; a másik - magas, bizonytalan korú fickó, jelentéktelen külsővel. Mindketten túlságosan rikító színű zakót viseltek. Esetlenül hajoltak meg előttem.
- Mit csinálnak itt?! - ordítottam rájuk. - Hogy kerültek ide? Masako Fudzimoto elhúzta a száját, tekintetéből kiolvastam a választ.
- Az önök jelszava - szólalt meg az idősebb férfi, minden bevezetés nélkül - "Az emberiség jövőjéért kell tevékenykednünk!" Ugye, így van?
Hallgattam. - Teljesen új technikai megoldásokat ajánlunk fel önöknek, és azt szeretnénk, ha felhasználnák. Ez a legújabb technika, és teljes mértékben megfelel az önök célkitűzésének.
"Hm! Valamit árulnak" - gondoltam magamban. Korábban is elég sok hozzájuk hasonló fickó jelentkezett, de még csak szóba sem álltunk velük. A sok műveletlen alaknak semmiféle jó ötlete nem akadt, amely megfelelt volna egy iparvállalat követelményeinek, Most azonban megváltozott a helyzet. Minden a feje tetejére állt; tervünk veszélybe került, és hirtelen minden ötlet érdekessé vált számomra! A JBF-nek győznie kell! És ennek érdekében minden segítséget el kell fogadnunk, még akkor is, ha egy koldus ajánlja fel az útszélen.
Ezért így szóltam:
- Kérem, mondják el terveiket.
A két férfi tervrajzokat vett elő egy kis táskából. Öt, hat... tíz tervlapot húztak elő, amelyeket vonalak borítottak. Olyan mozdulattal tették elém a lapokat, mint ahogyan a vállalkozó a megkötött szerződéssel a zsebében bemutatja a kész termékeket.
- Ez itt a kiállítás - magyarázták. - Ezek az anyagok... És ezek a kiállítandó termékek. Első pillantásra látni, hogyan működik a gyárak vezérlőberendezése a jövőben.
Az elmondottakat alig értettem meg, mivel a műszaki kérdések számomra nehéznek bizonyultak. Fokozatosan ráébredtem azonban arra, hogy ezek a fickók jól ismerik munkánkat, bár külsejükből semmiféle szakértelemre nem lehetett volna következtetni.
- Ez a kiállítási tárgy a legtökéletesebb komplex vezérlés korszakának kezdetét mutatja! - szavalta a magas férfi ékesszólóan. - Ez a rendszer rövidesen minden ember képességét a végsőkig kifejleszti. Eltűnik belőle a munka iránti közöny, és úgy fog dolgozni, hogy könnyedén elvégzi egymagában azt a munkát, amelyet azelőtt néhány száz ember csinált meg. Mi ezt a rendszert "komplex vezérlés"-nek neveztük el. Ez a kiállítási tárgy a gyakorlatban megvalósítja azt, hogy segítségével egy ember is könnyedén megbirkózik a legbonyolultabb munkaeszközökkel.
Elállt a szavam. Ezek az emberek vagy elképesztő zsiványok, vagy valóban hasznunkra lehetnek. Mindenesetre az volt a homályos érzésem, hogy nagyszerű lehetőségekkel rendelkeznek.
Az ajtó zajosan becsapódott. Sinohara jelent meg nagy lármával. Már a küszöbön, verítékét törölgetve, rázendített a méltatlankodásra:
- Azok a fafejű alakok az egyetemen... Azt hiszik...
Ebben a pillanatban felfigyelt, hogy más is van a szobában. - Mi van itt? - kérdezte.
Sinohara - fiatal műszaki szakember - rámeredt a különös látogatókra, majd a tervrajzokra nézett, és azután meghallgatta a magyarázatot.
- Igazgató úr... - szálalt meg.
Intettem neki. Sinohara kiragadta a két férfi kezéből a tervrajzokat, leült egy székre, és szinte falta szemével a terveket.
Eltelt vagy tíz másodperc. Amikor Sinohara felnézett a tervrajzokról, arcán tisztelet ült. - Ezt... ezek az emberek csinálták?
- Úgy látszik, hogy igen... - Igazgató úr, ezek zsenik!
Sinohara rávetette magát az asztalon heverő rajzokra.
- De hát ez... Figyeljen rám, ezek közül bármelyik: találmány. Szabadalmaztatni lehet... Ez számunkra...
- Vagyis ön megértette, miről van szó - mosolyodott el az idős férfi. - Ha önök hasznát veszik, kérem, rendelkezésükre állanak.
- Vári csak - tartottam vissza a heves vérmérsékletű Sinoharát, és a látogatókhoz fordultam. - Egyelőre még korai lenne arról beszélni, hogy felhasználjuk-e az önök terveit. Közöljék azonban, mi a kívánságuk. Az a szándékuk, hogy eladják ezeket a terveket?
- Nem - felelte a magas férfi. - Teljesen ingyen rendelkezésükre bocsátjuk. De... - De?
- Azt akarom, hogy bevonjanak engem a munkába. Résit akarok venni a Világkiállításon. Önökkel együtt akarok dolgozni. Nekem semmi másra nincs szükségem. Hajlandó vagyok ilyen feltételek mellett még szerződést is kötni önökkel.
Sinohara rám kacsintott. "Ez olyan lehetőség, amit még elképzelni sem tudtunk volna!" - mondta a tekintete.
"fis ha talán ez a mentőöv? - futott eszembe. - Nos, jól van. Még ha kalandornak is látszanak, megpróbálhatjuk, hátha hasznukat vehetjük!"
Ha jól meggondolom, semmit sem tudunk ezekről az emberekről, még a nevüket sem ismerjük. Jobb, ha lemondunk a szolgálatukról, bármilyen tehetségesek, ha nincs megfelelő gyakorlatuk. Kockázatos volna. Nem tudják, mi a tilos, mi a megengedett dolog. És ezenfelül könnyen el is árulhatnak bennünket. Mégis meg kell kockáztatnunk a dolgot!
- Bocsássanak meg, kérem - szóltam egészen más hangon. - Ha jól emlékszem, még nem tudakoltam meg a nevüket.
- Őt Taro Tanakónak hívják - felelte az idősebb férfi, társára mutatva. - Engem pedig Dzimbee Obának( .
- Dzimbeenek? - tört ki Masako Fudzimoto.
Mi ketten Sinoharával azonban hallgattunk. Mindkettőnknek az járt a fejében, vajon nem következett-e be a várva várt fordulat, és nem történik-e most valami rendkívüli.
2.
... Ezért kellett teljes egészében megváltoztatni terveinket...
Szeptember végén jártunk, és a teremben forróság honolt. Az összegyűlt vezetők olyan arckifejezéssel hallgatták a vezérigazgató közlését, mintha keserű muslinca került volna a foguk közé.
- Nem szabad azonban meghátrálnunk! - jelentette ki a vezérigazgató, és kidüllesztette a mellét. - Mostantól fogva a vezérlőkészülékek iparvállalatainak tekintélye a mi munkánktól függ.
- Ez teljesen érthető - szakította félbe a társaság elnöke. - Inkább azt mondd meg, hogy mi most a szándékotok!
- Készséggel - felelte a vezérigazgató, és rám nézett. - Nos, vezesd be őket a lehető leggyorsabban.
- Azonnal.
Az ajtón kívül ott állt Sinohara készenlétben. Vele együtt várakozott a két idegen. A jelenlevők átható tekintetétől kísérve hagytam el a termet.
Amikor Dzimbee Oba és Taro Tanaka kis táskával a kezükben beléptek a terembe, hirtelen furcsa csönd lett.
- Mi ez? - szólalt meg elsőnek az elnök. - Kik ezek az emberek? Ide figyelj! Elment az eszed?
Egyszerre mindenki lármában tört ki. Ez a két férfi, aki külsőleg hirdetési ügynökhöz hasonlított, az összegyűltek számára olyan volt, mintha valami más csillagzatról került volna oda.
- Hallgassanak meg! - kiáltotta Taro Tanaka. Hangja átható volt, inkább sziréna süvítéséhez hasonlított, mint emberi hanghoz. Túlkiabálta a lármázó tömeget. Az ablaküvegek megremegtek.
- Ezek az emberek - szólt közbe a vezérigazgató, amikor csönd lett megint - új terveket javasolnak...
- Nos, jól van - hagyta rá az elnök. - Rendben van. Te vagy az előkészítő bizottság vezetője. Akárhogyan is áll a dolog, meghallgatjuk őket.
Taro Tanaka kivárta, amíg Sinohara szétrakja a tervek másolatait, és azután le sem ülve, megszólalt:
- Az ezeknek a terveknek alapján elkészített kiállítási tárgyak a gépek és vezérlőkészülékek fejlődésének azt a korszakát demonstrálják, amelyet a jövőben várhatunk. Taro Tanaka egy tervrajz után nyúlt.
- Tekintsék meg, kérem, az első számú vázlatrajzot. Jobbról az írógép látható, amely a hangot jegyzi le. Mellette a másolóval felszerelt automata ellenőr, azután az önműködő mozgó szék.
- Miket beszélsz? - kiáltotta fel elhűlve a teremben ülők egyike. - Mondd csak, honnan vetted ezeket a dolgokat?
Taro Tanaka, a közbeszólóra ügyet sem vetve, zavartalanul folytatta a beszámolót: - Vannak olyan tervrajzok, amelyeken részletesen fel van tüntetve az összeszerelés módszere. Tekintsék meg, kérem, a 213., 214. és 215, számú lapokat. A továbbiakban még tökéletesebb szerkezetek következnek. Íme, a 3. számú tervrajz. Ez a készülék az okmányok kiállításához alkalmas. Nemcsak az okmányok tervét készíti el, hanem azok átvételére és továbbítására is megfelelő. A következő készülék a hipnózis segítségével való tanítást szolgátja. A továbbiak: önműködő tárcsás készülék a szolgálati utasításokhoz; készülék a szakemberek tudásának ellenőrzéséhez és igazolásához...
- Hagyja abba! - kiáltott fel a főmérnök. - Lehetséges-e az ilyesmi? Ez csupán álmodozás!
- Ezért készítettük el a terveket. Azokban fel vannak tüntetve az összes adatok, a felhasználandó anyag mennyiségével. Tehát a következő kiállítási tárgy: a formája kissé szokatlan. Sztereotelevízió van beleépítve. A készülék lehetővé teszi, hogy bármilyen ponton levő kontraagenssal kapcsolatot létesítsünk. E készülékek összessége a legkülönfélébb feladatokat végzi, és lehetőséget nyújt, hogy egyetlen ember végezze el azt a munkát, amihez eddig több mint tizenöt ember kellett.
Halálos csönd. Már senki sem szólt egy szót sem.
Tegnap, amikor a tervrajzokat átnéztem, a részletekbe nem bocsátkoztam, és most, amikor az egyes adatokat hallottam, én is elképedtem, akár a többiek.
- Ez itt egy olyan készülék, amely kissé nagy terjedelmű ugyan, viszont rendkívül hatékony. Az ember a vetítővászon elé ül, és azon megjelenik minden gondolata és ötlete. A gép egy szempillantás alatt feljegyzi azokat, számításokat végez, ellenőrzi az adatokat, és összegezi őket. Ez a készülék egymagában végzi el azt a munkát, amit jelenleg kétszáz ember tud csak megcsinálni.
"De hiszen ez lehetetlen! - gondoltam. - Ez tiszta őrültség!" - Nos, a következő - folytatta Taro Tanaka.
Ekkor Dzimbee Oba, aki eddig közömbösen ült, és mindent Taro Tanakóra bízott, felkelt helyéről, valamit súgott társának, majd újra leült.
- Most a legújabb szerkezetű készülék következik - közölte Taro Tanaka monoton hangon. - Az emberre már nincsen szükség, minden vezérlést a gépre bízhatunk. A vezérlőkészülék az általa feljegyzett és rendszerezett gondolatokat a többi gépnek továbbítja. A többi gép mindegyike szoros kapcsolatban áll a vezetése alá tartozó szerszámgépekkel, mozgó készülékekkel, önműködő gépezetekkel, és azok maguk elvégzik a munkát a kapott utasításoknak megfelelően. Például vegyünk egy házat. Ez a készülék a beletáplált részletes adatok alapján - amelyek a ház jellegére, a felhasználandó anyagokra, azok sajátosságaira vonatkoznak - elkészíti a temet, majd a terv automatikus ellenőrzése után hozzálát az építkezéshez, maga gondoskodik az épület kivitelezéséről. Természetesen miután elkészítette az építkezéssel kapcsolatos okmányokat - javaslatokat, engedélyeket, utasításokat, adásvételi szerződéseket -, ez a készülék az emberek aláírását várja. Képes a felhasználandó tőke kiszámítására is. Ugyanilyen, de nagyobb méretű készülékkel a szűzföldek felhasználásánál is dolgozhatunk, valamint az iparosításban is. Itt most csupán egy kis méretű készüléket mutatunk be.
- Robotgép! - sóhajtott fel az elnök. - Csak nem robot ez, mint amilyen a sci-fikben szerepel?... Nem álmodom az egészet?
- Mi kiállítjuk mindezeket a tárgyakat-folytatta Taro Tanaka -, és ezenfelül az ellenőrzéshez felépítünk egy önműködő utat, amelynek legfőbb alkatrészét egy futószalagrendszer képezi. Összeállításának tervét külön bemutatjuk. Íme, a 12. sz. tervrajz.
Mindnyájan ostobának érezték magukat. Ennek ellenére a szakemberek lázasan tanulmányozták a tervrajzokat, de hamarosan ők is a fejüket rázták.
- Érthetetlen - közölte kollégái véleményét a főmérnök. - Egy s más, amiről a kezdetben beszélt, megvalósítható, és alighanem mi is meg tudnánk csinálni. A többi terv és összeállításuk alapelvei azonban számunkra érthetetlenek.
- Ez azért van, mert mi különleges anyagokat használunk - közölte Taro Tanaka ugyanazzal az arckifejezéssel. - Szükségesek bizonyos öntvények és félvezetők, amelyek jelenleg még nem léteznek, valamint az azoknak megfelelő technika.
- Vagyis üres fecsegés az egész! - csapott az asztalra a főmérnök. - Minek kell akkor ez?
- Ami az ismert készülékeket illeti, előállításuk módszereit meg fogom magyarázni, és azokat másutt is elő lehet állítani. Mindazt, ami különleges technikával készül... - Taro Tanaka lassan összeszedte a tervrajzokat - én magam elkészítem.
Mindnyájan hallgattak.
A fülledt levegőjű teremben senki sem mozdult. Mindnyájan zavaros tekintettel meredtek Tanakóra, szemük kidülledt, akár a halé, és tekintetükből bizalmatlanság és rémület sugárzott.
- Nem bánom, lássunk hozzá! - jelentette ki a társaság elnöke, és felállt, mint aki álmából ébred. - Még ha csak tizedrésze is elkészül mindannak, amiről itt hallottunk, akkor is világraszóló eredményekkel dicsekedhetünk! Megéri a kockázatot!
- Elnök úr - szólalt meg csöndesen a pénzügyi igazgató -, és mi lesz a dolog anyagi részével?
- Anyagi részével? - fordult felé az elnök.
A pénzügyi igazgató tovább feszegette a kérdést:
- Mibe kerül ez nekünk? Mennyibe fog kerülni akár csak egyetlen ilyen készülék összeállítása? Ha mindezt meg akarjuk csinálni, még elgondolni is szörnyű, mennyi pénzre lesz szükségünk! Japán egész állami költségvetésére, de talán még többre is!
- Nem így van - szólt közbe Taro Tanaka fejét lehajtva. - Elkészítettem az előzetes számításokat. Teljesen elegendő, ha egymilliárd nyolc-kilencszázezer yent befektetünk.
- Aligha.
- Komolyan beszélek. Hiszen a munkálatokat akkor kezdjük el, amikor az előkészületek már mind megtörténtek. Nincs szükség kísérletezésre, és a hibák ki vannak zárva. Csupán annyi anyagra van szükségünk, amennyi a számításokban szerepel. A tervek elkészítésekor mindenekelőtt arra törekedtünk, hogy a lehetőség szerint az önök vállalatai által előállított termékeket használjuk fel.
- Mindazonáltal... kétmilliárd yen... nagy összeg - jegyezte meg a pénzügyi igazgató, fejét csóválva. - Tudják önök, hogy mennyi a mi tőkénk? Egymilliárd yen. Az adósságoknak is van hatéra. Honnan teremtünk elő ekkora összeget?
- Ugyan mér! - kiáltotta a vezérigazgató, és hangja élesen csengett. - Rajta, emeljük fel a tőkénket! Akár háromszorosára is!
- Részvényeinket jelenleg a névérték alatt jegyzik - közölte a pénzügyi igazgató. Homlokön kék erek dagadtak ki. - És ilyen időpontban növeljük a tőkénket? Ha felemeljük árainkat, a részvényeink szintén emelkednek. Hogyan magyarázzuk meg azonban ezt a tőkeemelésekkel foglalkozó tanácsnak és a pénzügyminisztériumnak? Még akkor is, ha minden símén megy, folytatódik a felvert árú részvények kibocsátása.
- Hagyd már abba! - förmedt rá a társaság elnöke. - Figyeljenek rám - szólt, és a főmérnökre mutatott. - Önök nyilvánvalóan elő tudják állítani az itt bemutatott termékeket. - Olyan írógépet, amely a hangot jegyzi le, és az ehhez hasonló készülékeket azonnal gyértani tudjuk. Ami azonban a többi készüléket illeti, mivel nem ismerem ki magamat az itt bemutatott módszerekben...
- Elég ennyi is - szakította félbe az elnök éles hangon. - Még az a jó, hogy ezt a keveset megértette. Még nem vagyok annyira gügye, hogy ezt a lehetőséget elszalasszam! Hacsak egy-két tervezett készüléket előre beharangozunk, a részvények ára emelkedni fog. Ha pedig ezeket a készülékeket tömegesen állítjuk elő, akkor az osztalékok megszilárdulnak. Sőt még növekedésükkel is számolhatunk.
És a társaság elnöke a gyűlés lázas szemmel figyelő részvevőinek bejelentette:
- Döntöttem. Növeljük a tőkénket. Háromszorosára emeljük! Ez a növelés biztosítja a készülékek előállításához szükséges összeget!
A teremben zaj támadt. Mindenkit elöntött az összetartás meleg érzése, amely többnyire akkor jelentkezett, amikor a társaság viharos sikereket ért el. Cégünk, a JBF, amely az elmúlt tíz évben a pangás állapotában tengődött, most újra megragadta a szerencsét! És ki képviselte ezt a szerencsét számunkra? Csak nem ez a két fickó, aki jöttment ügynökhöz hasonlított olcsó zakójában! Semmi esetre sem engedhetjük ki a kezünkből ezt a két embert, akik előkészítették és bemutatták nekünk ezeket a rendkívüli termékeket.
És mit csínélt ez a két fickó?
A teremben uralkodó izgatott hangulatban Taro Tanaka, a tervrajzokkal kezében, közömbösen üldögélt, Dzimbee Oba pedig székén hátradőlve, észrevétlenül szundikált.
3.
A vállalat minden osztálya munkához látott. Nálunk is, mint más társaságoknál, mielőtt a külvilág tudomást szerezne valamiről, ami előkészületben van, a fele munkának meg kell lennie. Legeslegelőször az adminisztrációs osztály hagyta, hogy az új termékekről egy s más kiszivárogjon a lapokba. Az idő tájt a kiállításról csupán jelentéktelen közlések jelentek meg, és taktikánk kitűnően bevált. Részvényeink éra lassan-lassan növekedett. Október elején elérte névértékét, majd a hónap második felében az őr jelentősen emelkedett. Ez volt a várakozási idő. Aznap, amikor az igazgatótanács jóváhagyta a döntést, a JBF közzétette a tőkeemelésre vonatkozó híradást. Ezt a cikket vastag betűkkel nyomtatták ki. A hírt azonban hidegen fogadták. És ez természetes is volt. Akkor, amikor a versenytárs a csőd szélére került, és a mi iparágunk kilátásai nem kecsegtettek semmi jóval, a tőke háromszoros növelése természetesen még akkor is csodálkozást kelt, ha az összeg kifizetését a vállalat vezetői garantálják.
"Durva hiba! Figyelmen kívül hagyják a megszokott eljárást!" "Nem kerül-e a tönk szélére a gépek és vezérlőkészülékek gyártásával foglalkozó közismert vállalat?" Az újságokat az ilyen címeket viselő cikkek töltötték meg, és a részvénytulajdonosok viharosan tiltakoztak. És amikor a felháborodás a tetőpontjára hágott, a társaság elnöke nyilatkozatot tett közzé, amelynek rendkívüli hatása volt: "Az osztalékok szilárdak. Új termékeink egymást követik."
A részvények ára magasra hágott, és napról napra növekedett. A továbbiakban már minden a terv szerint történt. Lezajlott a tőkeemelési tanács ülése. Egy héten belül hivatalos közlemény jelent meg, amely beszüntette a részvények eladását. Tizenhét nap múlva történt a kvóta megállapítása, majd újabb két nap múlva a részvényosztály az értesítések hatalmas áradatát küldte szét, összehívta a részvénytulajdonosok rendkívüli közgyűlését.
S ez még nem minden. A tőkeemelésre vonatkozó feljegyzést benyújtották a pénzügyminisztériumba, majd végre kellett hajtani az azzal kapcsolatos teendőket. Ha kiszámítjuk, mennyi idő telik el a kezdet kezdetétől addig a pillanatig, amikor a vállalat kézhez veszi a tőkét, akkor nyilvánvaló, hogy majdnem két hónapra van mindehhez szükség. Még ha a bank hitelt ad is, a pénz akkor sem folyik be a vállalathoz, amíg az ahhoz szükséges idő el nem telik. De addig sem lophattuk a napot.
Miközben elégedetlenül szemléltem, milyen viharos tevékenységet folytat a vállalat vezetősége, én is kényszerültem arra, hogy éjt nappallá téve ténykedjek az új tervek megvalósításával kapcsolatban.
Elhelyeztem Taro Tanakót és Dzimbee Obát a társaság üresen álló munkásszállásán, és azon nyomban megszerveztem állandó felügyeletüket. Olyan volt a Lakásuk, mintha házi őrizetben lettek volna. A két férfi azonban - akik addig Nisisoróban laktak - könnyen elhitte, hogy ezek az intézkedések csupán a társaság szívélyességének bizonyítékai.
A tervrajzokat részletesen kidolgozták, másolataikat minden osztályon tanulmányozták. Szigorú utasítást kapott mindenki a legteljesebb titoktartásra. A vállalat területéről semmiféle adatnak nem volt szabad kiszivárognia, kivéve néhány készüléket, amelyekről a lapokban írtak, taktikai elgondolásból. A szakemberek szabadalmaztatni akarták mindezeket a készülékeket és gépeket, de én kereken elutasítottam a javaslatukat. A szabadalmak nyilvánvalóan csak arra valók, hogy elárulják a titkokat!
A szabadalmi bíróság tagjai aligha értenék meg, hogy milyen rendkívüli gépeket és készülékeket szabadalmaznak. Ha pedig a leírás olyan, hogy számukra is érthető, akkor abban a pillanatban bárki ellophatja. Majd először elképesztjük a világot, és azután szépen csöndben megszerezzük a szabadalmakat.
Természetesen nem ez volt az egyetlen okunk.
Az egyes osztályokon elárasztottak bennünket kérdésekkel. Mihez kellenek ezek az alkatrészek? Miért nem lehet őket a japán állami ipari szabványoknak megfelelően előállítani?
Taro Tanaka, aki elkísért engem az osztályok megbeszéléseire, részletesen és udvariasan felelt minden kérdésre, de ezek a feleletek csak megzavarták az embereket. És a hallgatók csupán az összejövetel végén törődtek bele abba, hogy mégiscsak ilyen szokatlan alkatrészeket kell előállítaniuk. Miközben a tervteljesítéssel foglalkoztunk, amely ilyen vállalkozásokból állt, személyesen is beszélnünk kellett a vállalkozókkal, akiknél el akartuk helyezni megrendeléseinket. Sinohara megmagyarázta a termelés módszerét, én pedig a fizetendő összeget és az időpontot tárgyaltam meg.
- Rendben van, de... - mondta a vállalkozó olyan arccal, mint aki legszívesebbe belém marna. - Minek vesződjem ezzel a különös mütyürkével?... És kéthónapos hitelre nem megy a dolog!
- Rendben van - mondtam, és egyáltalában nem éreztem semmi részvétet a vállalkozó iránt. - Ha nem akarja megcsinálni, majd megcsinálja más. Nem elég, ha kereseti lehetőséget biztosítok a vállalatnak? Nos? Mondja meg nekem azt az egyet: meg tudja ezt csinálni vagy sem! A Világkiállítás nem vár! Vagy szégyent vallunk ott, vagy pedig most jó üzletet kötünk egymással! Figyeljen jól rám, micsoda kitűnő lehetőséget biztosítok magának! Ha mi végül is ezt a terméket tömegesen állítjuk elő, dőlni fog hozzánk a megrendelés. Akkor a magáé lesz ennek a monopóliuma. Ha elutasítja megrendelésünket, akkor még az elnökétől is megtagadjuk a megrendelést. Erről meg vagyok győződve. Egyébként ha kell, készpénzzel fizetünk. A következő hónap tizedikén, de huszadikánál semmiképpen sem később. Nos, mit szól hozzá? Ha nem akarja, nem fogom rábeszélni.
Természetesen végül is majdnem minden vállalkozó elfogadta a megrendelést.
Az ily módon megszerzett alkatrészeket először is ellenőrzés végett Sinoharának adtam át, majd az ellenőrző osztálynak és végül Taro Tanakónak. És ha a legkisebb hiba is előfordult, rögtön reklamáltam, és az esetek 80%-ában újra legyártották az alkatrészt, a többit pedig más vállalkozóknál rendeltük meg.
Ezzel kapcsolatban persze a fizetés időpontja is eltolódott, így azután könyörtelenül haladékot követeltünk, és az ily módon összegyűlt tőkét másutt használtuk fel.
Ezzel a munka még nem ért véget. Mindent magamnak kellett csinálnom: az újságírókkal találkozni, ellenőrizni a gyűlés helyiségét, vajon nem hallgatnak-e ki bennünket, megszervezni a kémek elleni védelmet, nehogy a vállalat titkai más cégek birtokába kerüljenek.
Az állandó virrasztástól lefogytam, beesett az arcom, a munkát azonban nem lehetett félbeszakítani. Az előkészítő bizottság többi tagja is ugyanígy járt. A vezérigazgató, a különféle intézkedések megtétele végett, állandóan Tokió és Osaka között keringett. Sinohara az ország egyik végétől a másikig száguldott, ellenőrizve társaságunk gyáraiban a munkateljesítményt. Masako Fudzimoto rendbe rakta, elküldte, átvette megőrzésre az anyagok és feljegyzések tömegével telt irattartókat. Annyira elkínzott volt, hogy egyszer a munkahelyén ájultan esett össze.
A munka mint valami szélvihar ragadta magával az egész vállalatot. És a viharos munka közepette csupán egy ember maradt teljesen nyugodt, mintha a tájfun kellős közepében élne. Dzimbee Oba volt az. Az új lakás, úgy látszik, tetszett neki. Naphosszat otthon lézengett, néha ment csak be a városba, moziba járt és biliárdozott.
Amikor valamiről is kérdeztem, Dzimbee Oba csak nevetett. Az egész munkát Taro Tanakóra bízta, és csak azt ismerte el, hogy neki is van köze hozzá.
- Taro Tanaka egyedül is mindent meg tud csinálni - közölte Dzimbee Oba. - Hiszen mindent megbeszéltem vele. Amíg semmilyen fennakadás nincsen, nem szólok bele a munkájába. Így nyilvánvalóan jobban mennek a dolgok.
Dzimbee Obának valóban igaza volt. Taro Tanaka mindnyájunknál többet dolgozott. Mindent elvállalt - a munka elvégzésének ellenőrzésétől kezdve a tervrajzok összehasonlításáig, konzultációkig és a munka közvetlen irányításáig, sőt az oktató előadások megtartását is. Észrevétlenül úgy alakult, hogy mihelyt hosszú alakja megjelent, és kifejezéstelen arcát meglátták, mindenki megnyugodott.
Be kell vallanom, hogy lelkem mélyén furcsa nyugtalanság uralkodott. Nem tudtam egyáltalában megérteni, mi késztette ezt a két embert arra, hogy ezt a munkát javasolják, hiszen azonkívül, hogy részt vehetnek vele a Világkiállításon, semmiféle hasznát nem látják. Kár lenne azonban erről faggatni őket - gondoltam. A JBF-nek mindenesetre be kell fejeznie a megkezdett munkát. Majd azután lesz, ami lesz. Bármit követelnek is, nem rám tartozik. Elegendő az, hogy most mindenben előmozdítják a munkát.
A vállalatnál, úgy látszik, hozzám hasonlóan mindnyájan bizalmatlanságot tápláltak az ismeretlenekkel szemben, de megkísérelték elnyomni ezt az érzést. Senki nyíltan nem hangoztatta kétségeit, és valószínűleg az volt a véleményük, hogy ki kell használnunk ezeket a zseniket, meg kell tőlük mindent szereznünk, amit csak lehet. Nos, azután persze, amikor minden munkát elvégeztek, majd kitesszük a két fickó szűrét.
"No, jól van - nyugtattam meg magam -, lesz, ami lesz..."
Így azután fáradtságot nem ismerve, egész évben dolgoztunk. Egy hideg reggelen Masako Fudzimoto szaladt be a szobámba, felszólítással a kezében.
- Igazgató úr! - Masako szaggatottan lélegzett. - Az igazgatóság furcsa közlést küldött! Érdeklődnek a kiállításra kerülő tárgyak után, kérik, hogy menjünk be. Esetleg telefonálhatunk is.
Az igazgatóság azzal kapcsolatban írt, hogy a zsűri, amely a Világkiállításra kerülő tárgyakat vizsgálja felül, bizonyos megjegyzéseket tett a mi termékeinkkel kapcsolatban. A Világkiállítás nagyszámú előkészítő szerve között szerepelt a zsűri is, amely nagyobbára arról döntött, vajon a magánvállalkozók pavilonjaiban kiállítandó tárgyak megfelelnek-e a Világkiállítás elgondolásainak. Vagyis... (elhűlt bennem a vér) nem tetszett a zsűrinek a kiállításra kerülő tárgyaink eszmei jelentősége... A tárgyak megváltoztatásával kapcsolatban már régen értesítettük a zsűrit. Most, úgy látszik, ránk került a sor. A méregtől minden hajam szála égnek állt. De nem volt mit tennünk. Nagyon jól tudtam, milyen csökönyösek és szőrszálhasogatóak az állami hivatalok és a hozzájuk hasonló szervek. Mennyi időt kell rájuk elfecsérelnem!
Berendelt bennünket a Világkiállítás zsűrije. A zsűri tudósokból, szakértőkből, a szellemi élet kiválóságaiból állt. Ezek az emberek a legkevésbé sem érdekeltek, és csak névről ismertem őket. Amióta a vállalathoz beléptem, sok könyvet elolvastam a szakmámmal kapcsolatban: technikáról és üzleti életről, könyvelésről, gyárvezetésről, az értékesítés elméletéről és így tovább. Ezeket a könyveket sokkal kisebb tekintélyű emberek írták, mint a zsűri tagjai.
A zsűri tagjai valószínűleg azt kifogásolják majd - gondoltam -, hogy a kiállított tárgyak nem vesznek tudomást az emberről. Azt mondják majd, hogy mi a gépekkel elnyomjuk az embert, és géppé változtatjuk az embereket is. A humanizmust látják veszélyben. Majd úgy döntenek, minden bizonnyal, hogy ezt az irányzatot nem szabad fejlesztenünk, és vissza kell térnünk a "természetes" állapothoz.
Ezt azonban semmiképpen sem engedhetem meg. A vállalat már lépéseket tett. Minden szervet megmozgattunk. Az emberek dolgoznak, folyik a pénz. Most már semmiképpen sem engedhetjük, hogy ez az irány megváltozzon. Számomra a Világkiállítás témáinál és eszméinél fontosabbak a vállalat érdekei.
Vajon meg tudom-e változtatni a döntésüket? Meg tudom-e magyarázni helyzetünket ezeknek az embereknek, akik egészen más fogalomvilágban élnek? Meggyőzhetem-e őket arról, hogy a vállalat, bármi történik is, az előre meghatározott úton megy tovább? Nem voltam erről meggyőződve.
Egy ideig üres tekintettel meredtem az előttem álló nyugtalan Masako Fudzimotóra. A vezérigazgató csak holnapután érkezik haza. Sinohara pedig túl van halmozva munkával - gondoltam magamban. - Ha most vereséget szenvedünk, minden összedől... A tőke háromszoros emelése és az "erők totális mozgósítása" is semmivé válik...
Ekkor Taro Tanaka jutott az eszembe. Majd magammal viszem. Ez a fickó talán majd csinál valamit!
- És hol van Tanaka? - kérdeztem Masakótól. - Ez a csodagyerek! Mondd meg neki, hogy jöjjön velem!
Masako bólintott, és máris tárcsázta Tanakót.
4.
- Úgy látszik, önök mindent a legnagyobb pompával készítenek-jegyezte meg a zsűri egyik tagja mosolyogva. - Jó lenne, ha a továbbiakban is így tennének. Tanakóval együtt egyenes háttal ültünk, mint a diákok a padban, fejünket lehajtottuk, és láttuk magunk előtt a zsűri tagjainak elegánsan szabott öltönyét.
Nem szeretem a banális udvariasságokat - gondoltam magamban. - No, most majd elkezdik a kifogásokat. - És minden bevezetés nélkül megkérdeztem:
- Miről van szó? Bizonyára kérdéseik vannak a kiállításra kerülő termékeinkkel kapcsolatban.
A zsűri tagjai összenéztek.
"Ha beszélni akartok, akkor bökjétek ki minél előbb, amit akartok! - Forrtam a dühtől. - Nektek mindegy, de számunkra élet-halál kérdése!"
- Láttuk a terveiket - jegyezte meg a zsűri egyik tagja. - Önök, úgy látszik, több helyet foglalnak el, mint amennyi előre meg volt állapítva az önök számára.
- Igen? - kérdeztem. - Miről beszél?
- Nos, itt - mutatott a zsűritag a tervre - egy henger alakú, bonyolult készüléket terveztek. Az a hely, ahová elhelyezték, nem erre a célra szolgál, hanem a látogatók számára van fenntartva. Ha ezt a helyet elfoglalják, nehéz helyzetbe hoznak bennünket.
Semmiféle kívánság nem hangzott el a kiállított tárgyak megváltoztatásával kapcsolatban. Aggodalmam hiábavaló volt. Felemeltem a fejemet.
- Mindjárt változtatunk az elhelyezésen, és közelebb visszük a hengert az épülethez. - Nem szabad - szólalt meg egy hang. Taro Tanaka volt.
- Pszt... - súgtam neki. - Mi lesz, ha elrontjuk a dolgunkat, és magunkra haragítjuk a zsűri tagjait? Ha most ezzel a kis változtatással elnyerjük a zsűri jóindulatát, nyugodtan tovább dolgozhatunk!
- Nem szabad - ismételte meg Taro Tanaka. - A kiállítandó szerkezet befejezéséhez a készülék körül feltétlenül szükségeink van jelentős szabad területre. Bármi történjék is, ezen most még nem tudunk változtatni.
- De hát mit tegyünk? - dőlt hátra székén a zsűri egyik tagja. - Valóban szükség van erre? A szerkezet nyilvánvalóan bonyolult és finom, de semmit sem tudunk arról, hogy mire szolgál. Mit jelentsen ezt
A fejemet ráztam. Nem ismertem a választ erre a kérdésre. Kiállítási tárgyainkról ilyen részleteket magam sem tudtam.
- Ezt nem tudom önnek megmagyarázni - szólalt meg újra Taro Tanaka. - Nincs szükség aggodalomra. Ezt a szerkezetet el fogjuk távolítani, mielőtt a Világkiállítás megnyílik.
- Szóval ez az építő-szerelő munkák elvégzéséhez szükséges? Észrevettem, hogy Taro Tanaka arcán mosoly suhan át.
- Igen - felelte Taro Tanaka. - Ha ez a szerkezet nem állna rendelkezésünkre, akkor munkánkat egyáltalán nem tudnánk elvégezni.
- Ezt már értem - bólintott a zsűri komor tagja. - De feltétlenül bontsák le a kiállítás megnyitása előtt!
- Természetesen.
Ezzel véget ért a megbeszélés, és mi taxit vettünk, hogy minél gyorsabban visszaérjünk a vállalat Simabasin levő központi irodájába.
Amikor az ember teljesen átadja magát valaminek, az idő múlása kissé egy óriás lépteihez hasonlít. Úgy látszik, mintha az óriás lassan járna, mégis olyan gyorsan megy, hogy az embernek még a háta is beleborsódzik. Minden testi és lelki erőmet a kiállítás ügyének szentelve, szorgalmasan rohangásztam a különböző ügyekben. Már nem gondoltam arra, vajon ezt saját karrierem vagy a vállalat érdekében teszem-e. Szinte elnyelt a munka. És minél nagyobb méretűek voltak az akadályok, annál nagyobb lánggal égett küzdő szellemem.
Nemcsak a mi vállalatunknál uralkodott azonban ez a szellem. Akinek a Világkiállításhoz a legkisebb köze is volt, félredobta minden más dolgát, és akár a megszállott, csak annak érdekében dolgozott.
Sürgősen befejeztük a hátralevő munkát. Egymás után ért véget a munka a különböző területeken: megtartották a kiállításhoz vezető utak építésének, illetve rendbehozatalának befejezése alkalmából rendezett ünnepséget, elkészült a gyorsforgalmi út Nagoya-Kobe között, a 171. számú állami út, a központi körvasút és a Sinyoto vonalvasút. Befejeződtek az Osakából vezető gyorsforgalmi utak munkálatai is, amelyekkel egy időben oly sok probléma akadt.
Sendrioka környéke, amely azelőtt végtelen zöld réthez hasonlított, most pompásan átalakult. Egymás után emelkedtek az épületek a telkeken, felszerelték a parkolóhelyeket is. Az emberek, az építkezés gépei, a dömperek és így tovább - mind egy zúgó hangban vegyültek össze.
Sendrioka napról napra nagyszerűbb látványt nyújtott, és méreteiben már túlszárnyalta a hozzá csatolt Újvárost is.
A Világkiállítás minden tekintetet rabul ejtett. A sajtó, a televízió, a rádió kizárólag a kiállítási előkészületek híreivel foglalkozott, közölték a külföldi visszhangot, tájékoztatták a közönséget arról, hogy mi szerepel a kiállításon.
Sok ilyen hír jelent meg. És bár a tömegtájékoztatás szervei egyesítették erőiket, bizonyos mennyiségű adat elkerülte figyelmüket. Az emberek összegyűjtötték ezeket a híreket, eladták, és ily módon újabb közlemények jelentek meg. Ha valaki eléggé vállalkozó szellemű volt, megpróbált valami előnyt szerezni magának a Világkiállítással kapcsolatban, és aki erre képtelen volt, az legalább figyelemmel kísérte azok minden mozdulatát, akik a kiállításon részt vettek. Mintha az egész egy nagy családi ünnep lett volna.
A kiállítással kapcsolatban sokan a nemzeti tekintély növekedését hirdették, mások meg azt hangoztatták, hogy a kiállításnak a világ egységét kell kifejezésre juttatnia. Egyesek a szellemi élet fejlődésének szükségességét hangsúlyozták, és azt, hogy a fejlődésben elmaradt népeket meg kell segítenünk, mások a hagyományos civilizáció haladását akarták előmozdítani. Voltak azonban olyan emberek is, akik elvi szempontból az egész kiállítást ellenezték.
Mindnyájan, a világ minden tájáról, egyesítve magukban a legkülönfélébb, nagy és kis viharos irányzatokat, igyekeztek, hogy elkészüljenek az Expo-70 megnyitására.
A túlerőltető munkától teljesen lefogyva, csupán az akaraterő tartotta bennem a lelket, kiabáltam, futkostam, gondolkoztam, majd újra ugráltam és keringtem a kiállítás érdekében, amely már annyira előrehaladt, hogy kezdetéig csak percek voltak hátra.
A pavilon belső berendezése elkészült. Alighogy felállították a futószalag-rendszert, az épületbe szinte áradt a felszerelés, az alkatrészek tömege, amely eddig a gyárak raktáraiban hevert.
Szerelés és kipróbálás, ismételten kipróbálás és kivitelezés... Taro Tanaka és Dzimbee Oba tervei sikeresen valóra váltak.
Kétségtelenül akadtak nehézségek is.
Egyidejűleg volt szükség addig még csak nem is ismert pontosságra és olyan szerkezetek előállítására, amelyek eredetiségükkel mindenkit elképesztettek, és felmerültek olyan technikai problémák, amelyeket csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudtunk áthidalni: olyan nyersanyagokat kellett felhasználnunk, amelyeket addig teljesen értéktelennek tartottunk, olyan anyagokat, amelyeknek számunkra semmi jelentőségük nem volt... Új öntvények, kínok és keservek között előállított új vegyületek képezték a nehézségeket... Taro Tanaka tevékenysége túlszárnyalta az emberi lehetőségek határát. Maga végezte a feldolgozást és az összeszerelést, ő illesztette össze az alkatrészeket, és maga végezte az ellenőrzést is. És íme, földünkön olyan gépek jelentek meg és olyan vezérlőberendezések, amelyek elkészítése számunkra mindaddig lehetetlennek látszott.
A legnagyobb nehézségekkel a henger alakú szerkezettel kapcsolatban találkoztunk. A képzett mérnökök egyike sem vállalkozott előállítására. Taro Tanaka ragyogó technikával állította össze azokból az anyagokból és alkatrészekből, amelyeket vezetésével gyáraink és a bedolgozó üzemek előállítottak.
Végre azután a nehézségek is véget értek.
Amikor akaraterőnk már kimerült, a Világkiállítás megnyitása előtt tíz nappal, egyik este megtudtuk, hogy minden munka befejeződött.
A másnapi ünnepélyes átadásra felkészülve, mindent rendbe raktunk. Az alkonyat fogyó fényében a JBF nagyszerű pavilonja hangtalanul olvadt össze a növekvő éjszakai sötétséggel. A vállalat kiállítási előkészítő bizottságának tagjai - a vezérigazgató, jómagam, Sinohara és Masako Fudzimoto - álmodozva nézegették a csodálatos építményt.
Szívünket öröm telítette. Túljutottunk a nehezén. A szörnyű erőfeszítés éve elmúlt. Egész lelkünket belevetettük az előkészületekbe, de nemcsak a miénket... Ebbe az épületbe, amely akár egy angyal, állt ott kiterjesztett szárnyaival, a vállalat minden munkatársa, a JBF minden dolgozója belefektette energiáit. Mindent, amit csak tudtunk, megtettünk annak érdekében, hogy ez a piramis felépüljön.
- De hol van Taro Tanaka? - kérdezte a vezérigazgató. Sinohara körülnézett.
- Úgy látszik, beállítja ezt a furcsa szerkezetet. Mindjárt idejön.
- Aha - dörmögte a vezérigazgató, és tekintete megint a JBF pavilonjára tévedt -, ez a pavilon megváltoztathatja a történelmet... Színültig tele van a legújabb termékekkel, amilyeneket eddig még senki sem állított elő! Ha a részleteket közzétesszük, óriási feltűnés támad.
- Azt meghiszem - jegyeztem meg. - A feltűnéssel azonban semmit sem érünk, de majd ami azután lesz, azt... - Körülnéztem, és tekintetem megpihent az alkonyi árnyakon.
Ebben a pillanatban Taro Tanaka lépett hozzánk. Nem volt egyedül. Vele jött a ki tudja, honnan érkezett Dzimbee Oba.
Micsoda pimasz fickó! - gondoltam magamban. - Eddig csak lopta a napot, és most, amikor a munka befejeződött, mindjárt idedugja az orrát.
- Gratulálok - szólt Dzimbee Oba nagy hangon, de hangjában semmi érzelem nem rejtőzött. - Nos, íme, minden befejeződött.
- Tehát most már... - szólalt meg Sinohara, de Dzimbee Oba félbeszakította.
- Én valóban örülök a történteknek. Ez az építmény a huszadik században valóban nagy teljesítmény!
A hátamon végigfutott a hideg.
Huszadik század?! És ekkor fejembe csőstül tódultak egymás után az emlékek. Vezérlés a jövő megteremtésével... Tervrajzhegyek... Az álmos és közömbös Dzimbee. - És tudják, mit mondok önöknek? - folytatta Dzimbee Oba ravaszul kacsintva.
- Mindabból, ami itt elkészült, voltaképpen ebben a korszakban, az adott körülmények között, csupán jelentéktelen hányadot használhatnak fel. Azt pedig, amit ebből tömegesen előállíthatnak, végül is valaki négy-öt éven belül úgyis feltalálja. Most azonban mindezt csak önök tudják előállítani. A többit viszont gyakorlatilag nem használhatják fel. Ha társadalmuk technikai lehetőségei ezeknek a kiállított tárgyaknak nem nyújtanak teret, és nem használják fel őket, akkor kísérleti példányokká válnak. Persze ez sem kis nyereség az önök számára. És ezzel fejezem ki az önök iránti hálámat.
- Te... - szólalt meg a vezérigazgató remegő hangon. - Ki vagy te?
- Én csupán az idő utasa vagyok - felelte Dzimbee Oba kis mosollyal az arcán. - Érdekes volt számomra, hogy iderepülhettem a negyvenedik századból, de sajnos, előre nem látott kényszerleszállást kellett végeznünk... Az időgép teljesen felmondta a szolgálatot. Ha ez a civilizáció korábbi századaiban történik velem, semmit sem tehettem volna... Most azonban önök segítségemre siettek. Rendkívül hálás vagyok érte.
Dzimbee Oba könnyedén megveregette Taro Tanaka vállát.
- Ha ő nincs, akkor semmit sem tehettem volna... Igaz, önök is sokat tettek értem. Mert bármilyen kitűnő is a robot, a huszadik században felépíteni az időgépet!... Igazán el vagyok ragadtatva az önök eredményeitől.
- Robot?!
- Természetesen - nevette el magát Dzimbee Oba. - Ha nem az lenne, hogyan bírta volna mindezt elvégezni? Ez az RS 4002. számú robot. Elhatároztam, hogy Taro Tanakának nevezem el, mivel itt önöknél ez a legelterjedtebb név a munkások között. Bocsássanak meg, de persze engem sem Dzimbee Obának hívnak. Nevem: Over Dzimbel.
Megdöbbenten álltunk, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Lehetséges ez?! Taro Tanaka - robot, Dzimbee Oba - az idő utasa... Azzal kereskedett, ami a huszadik században még csak nem is létezhetett.
Nos, hát így állunk! Most már megértettem a dolgot. Ez a henger alakú készítmény, amelyhez még legképzettebb mérnökeink sem tudtak hozzászólni... De hiszen ez az időgép! Elkészíttették velünk az alkatrészeket, amelyek a huszadik században nem léteztek, és összeállították belőlük az időben utazó hajójukat! Nem, ez lehetetlen, megengedhetetlen... De hiszen ezt fel sem foghatja az ember... Robot?! Időgép?!
A JBF pavilonjában azonban ott vannak a kiállítási tárgyak! Tehát a robot is létezik!... És az időgép is!... Ha a többi létezik, akkor miért ne létezhetnének ezek is?
- Várjanak csak - fordultam a két idegenhez, akik már a henger forma készülékhez indultak. Hangom szinte felismerhetetlen volt az izgatottságtól. Megálltak. Úgy látszik, meghallották a hangomat. Dzimbee Oba, vagyis Over Dzimbel hátrafordulta
- Nos, most már engedjenek bennünket utunkra - mondta. - Körülnéztünk a huszadik században. - Azután gyöngéden megsimogatta a robot fejét, és így szólt hozzá: - Ha az emberek nem fognak össze, és nem egyesítik minden erejüket, még egy robotot sem tudnak összehozni. Ezután még jobban meg foglak téged becsülni.
Le nem vettük róluk a szemünket, feszülten bámultunk magunk elé a sötétségbe. Láttuk, hogyan szállnak be a henger formájú készülékbe. A levegő egy pillanat alatt világoskék szikrákkal telt meg a henger körül, a gép felbődült, és a következő másodpercben a helyén már semmi sem volt látható.
Ott álltunk kétségbeesetten, értetlenül, megdöbbenten.
S egyszer csak Masako Fudzimoto, aki kissé távolabb állt tőlünk, valahogy furcsán felnevetett.
Karig Sára fordítása
( Dzimbee Oba - a hűbéri Japánban ismert főnemesi név. Taro Tanaka - szolgák, zsellérek között szokásos név