Maruzs Éva

ÖRÖKLÖTT ÁLOM

A galagonya ágai között, a csipkés levelek takarásában valami papír fehérlett. Az erdész izgatottan kapott érte. Valami azt súgta: EZ VÉGRE NYOM!

Az erdész is napok óta az eltûnt fiatalasszonyt kereste. Eleinte, amikor nem tért vissza az asszonyka a vásárból, azt gondolták, hogy talán eltévedt. Nem volt idevalósi. De ezen a tájon sûrûn sorakoznak a falvak: ha másfelé fordult, majd eligazítják. A tanító úr már az elsõ napokban nagyon aggódott, hogy valami szerencsétlenség érte a feleségét. "Nem kellett volna egyedül elengedni!" - tördelte a kezét. Hanem, ha csak lábát törte volna az asszony, a ló már hazahozta volna. És nyáron nincsenek farkasok.

Mikor már három napja se ló, se szekér nem került elõ, az egész falu a tanítóné asszony keresésére indult. A szomszédasszony átvitte magához a kicsi fiút s a tanító úr a favágókkal járta az erdõt. Õszintén szólva csak lassította a haladást, de ezt hogyan mondják meg neki...?

Eredmény eddig semmi. Az erdész is már egy hete jár-kel, eldugott zugokba, csak általa ismert szakadékokba kukkant be. Semmi. És most itt, a világ szeme elõtt, a szekérút mellett, az urasági vadaskert kerítésénél, itt ez a papír. Nem is egy papír, néhány lap, összegöngyölve, sûrûn teleírva. Ez biztosan nyom lesz!

 

Édes Uram, János!

Bocsásson meg nekem azért, amit tenni fogok! Reszket a kezem, és reszket a szívem, gyomrom, egész bensõm is, mégis... muszáj. Oda kell mennem! Rettentõ erõ húz. Nagyon félek, hogy többet nem látom sem Édes Uramat, sem az én gyöngyömet, kicsiny fiamat, de nincs mit tennem.

Nem meséltem még, Édes Uram, azt hiszem, sohasem meséltem még, hogy volt nekem gyermekkoromban egy vissza-visszatérõ álmom. Nem történt abban az álomban semmi, sem jó, sem rossz, de sokszor visszatért. Egy domb mellett mentem el álmomban, szekéren ülve. Jobb kezemrõl volt a domb, benõve ritkás erdõvel. A domb alján, a szekérút mentén kerítés húzódott. Álmomban eljutottam a kerítés sarkáig. Ott a kerítés derékszögben felfutott a dombra s rajta túl még ritkásabb facsoportokat világított meg a lenyugodni készülõ nap. Kész. Ennyi az egész. Ugye, nem sugall ez semmi borzalmasat?

Mégis, mégis már ez is sok lenne, de hátra van még a java! Ez az álom kisleány-koromban gyakran elõjött, ám késõbb elmaradt. Már menyasszonya voltam Édes Uramnak, mikor édesanyám egy vacsorán valamit mesélt Károly nagybátyámnak, akit Édes Uram is ismer. S hát azt kezdte beszélni, hogy volt neki, az én édesanyámnak, egy visszatérõ álma. És elmesélte! Az én álmomat, a domboldallal, a kerítéssel, a lenyugodó nappal, és fõleg, fõleg a kerítés sarkával!

Mai napig borzongok, ha erre az estre visszaemlékezem. Megcsapott valami titokzatos, sejtelmes dolog szele. Ilyet nem hallani, csak a mesében, hogy két ember azonosat álmodjék! S még ott, a mesében is rendszerint egyszerre álmodják ugyanazt. Hanem az én édesanyám lánykorában álmodta, amit álmodott, amikor én még sehol sem voltam. És vajon hogyan kell érteni ezt a mi közös álmunkat? Jaj, tudom már!

Azon az estén édesanyám mást is mesélt még. Egyszer egy doktornak mondta el az álmát, s megkérdezte, miért tér ez mindig vissza. Hiszen nem jó, nem rossz, nem jósol, sõt, nem is mond semmit. Akkor az a doktor úgy vélte, édesanyám valamelyik õsével történhetett ott a sarkon valami. Nagyon fontos valami lehetett, ha az õsünk így továbbadta. De hogy mi?!

Azóta sokat gondolkodtam én ezen az öröklött álmon. Ilyesmirõl nem lehet se hallani, se olvasni. Aztán próbáltam kitalálni, mi történhetett az õsünkkel. Valami, ami hirtelen jött a saroknál, valami nagyon jelentõs, de mindenesetre nem halálos, ha örökíteni módja volt. Törtem a fejem, törtem, de csak egyet tudtam biztosan: mostanában kellett ennek történnie, nem az évszázadok homályában, mert hát mióta készülnek drótháló kerítések?

Édes Uram, immár tudom! Nem az õsök vére hozta az álmot! Üzenet volt! Valahonnan felülrõl jött, az idõ spirálisan csavarodó síkján kívûlrõl. Üzenet volt és nekem jött. Nem elég pontos a készülék, amely sugározta, azért kapta meg az üzenetet édesanyám is, és meg fogja kapni talán kicsike fiam vagy majdani unokám is. Üzenet volt, hívás. Engem hívott.

Itt vagyok. Ülök a szekéren. Jobb oldalamon a domb, a ritkás erdõvel és a kerítéssel. A nap nyugodóban. Ez az a hely. És ott a sarok. Mindennél hatalmasabb déja vu tart fogva. A fogam kocog, egész valóm reszket. Mindent végiggondoltam. Ha én most oda nem megyek, arra a sarokra, akkor majd esetleg a gyermekemnek kell odamennie. Ki tudja, mi éri? Oda kell mennem!

Ezt a levelet a bokorba teszem. Isten legyen Édes Urammal, kicsi fiammal! Imádkozzanak értem!