Az elsõ ember hajnalban felült az ágyban és megrázta fejét. Riadt idegei világosan jelezték: baj van! Álomittas érzékekkel próbált rájönni, honnan közelít a veszély. Talán betörõ lépteit hallotta meg valami belsõ fül? Talán füst érzõdik? Nem, semi hasonló.
Felgyújtotta a kislámpát és megrázta felesége ágymeleg vállát. Az asszony néhány álmosat pislogott, majd felpattanva rémülettõl kikerekedett szemmel meredt férjére. Arcán nyoma sem volt a megszokott, életvidám reggeli mosolynak. Az elsõ ember mostmár igazán megijedt. Tanácstalanul nézett felségére, tétova vállfelhúzással felelt a ki nem mondott kérdésre és kapkodva öltözni kezdett. Az asszony is.
Az utcán csak egy pillanatra torpantak meg, azután lábaik a partra vitték õket. Ezen a vidéken minden jó és rossz a tengerbõl és a tengerrõl jön, ami szinte körülöleli a falut. Ám ezúttal semmit sem láttak, hiszen még a Nap sem kelt föl. Erejüket és érzékeiket megfeszítve füleltek, hátha hallanak valami szokatlant; és akkor rájöttek! Tudták már, mi ébresztette fel õket, mitõl rémültek meg, mi tartja most is rettegésben õket: a tenger hallgatott! Nem hallatszott a hullámverés állandó moraja, még a nyugalmas, szélcsendes nyári délutánokon apálykor hallható szelíd zúgás sem, sõt a bármely közönséges tó vize által keltett kis locsi-pocsi sem, semmi a világon, csak egy hajnali autó beljebb, az országúton, de annak semmi köze a vízhez. A tenger hallgatott!
A két ember egymásra nézett. A sötétben nem látták egymást, de húsz év után ismerték egymás gondolatát is. Összekapaszkodtak és a halványabb sötétbõl a hullámtörõ végének tömören sötét kontúrjai felé lépkedtek a part asztalsima fövenyén. Ott letelepedtek, szemüket és fülüket meresztették, a Napot és a tengernek legalább egy sóhajtását várva.
Mennyire tud hiányozni a megszokott zaj! Nem a viharos tombolást várták most el a tengertõl, ó, dehogy! Csak azt a mindennapit, azt a közönséges morajt, amivel nem is szoktak törõdni, amit máskor szinte nem is hallanak, mert megszokott, mert örök, mint a Nap forgása, mint az évszakok változása, mint a... nos, igen, mint a tenger moraja. Hogyan szünhet meg valami, ami az örökkévalóság szimbóluma?
Mire pirkadni kezdett, már rengeteg ember állt a parton. A helyiek és a turisták, vakációzók mindent ellepõ tömege csak állt, nem is zúgott, ahogyan minden embertömeg szokott, mert mindenki arra a másik morajra fülelt, arra a fájóan hiányzó megszokottra, a tengerére.
Elméletek keltek szárnyra, suttogva. Hogy a Nap és a Hold együttállása, hogy majd dagálykor, hogy csak a szélcsend, hiszen ez nem az óceán, csak egy beltenger beltengere; de a helyiek minderre csak legyintettek, mert ennyire sima talán csak egy tó lehet, mert igaz, hogy beltenger, de nézz csak szét az egyre erõsödõ világosságban és szégyeld el magad, hogy emberi nagyképûséggel lebecsülted ezt az irdatlan víztömeget, pedig mi vagy hozzá képest; igaz, hogy csak beltenger, de játsszva elmoshatja a falut, és még észre sem venné talán, ha megtenné, mert mi neki ez az egész félsziget is, csak egy kanyarulat az ellenséges szárazföldbõl, amit évszázadok óta ostromol, ó, bár most is ostromolna!
A Nap ködfátyolban kelt. Ez önmagában nem meglepõ, máskor is ködös reggelenként a táj, a víz, szinte mindig párás itt a levegõ. A ködfátyol nem lett volna feltûnõ, ha nincs a Nap vérvöröse, hozzá pedig még mindig a baljóslatú csend, amit a tömeg szélén hirtelen összeesõ fiatalasszony hangos, szinte eszelõs sikoltozása tört csak meg. A fiatalasszonyt körbefogták a családtagjai, de a tömeg csak egy pillantásra méltatta a jelenetet, valami sokkal borzasztóbb, meghatározhatatlan eljövetelét sejdítvén.
Már látszott a tenger tükörsima felszíne alatt a part fövenye, rajta az utolsó hullámok keltette apró, fodros barázdák, melyek élét a visszazúduló víz ezúttal nem mosta el. Az üres kagylóhéjak, csigaházak most is úgy feküdtek, mint máskor, egy fekete kagylóhéj belseje a szivárvány összes gyöngyházfényû színében tündöklött. Kicsi Shell-emblémák, hosszúkás, fura alakú kagylók, galambszárny-formájúak, egyszínûek, tarkák, hófehérek, ez az egész halott, ám gyönyörû tengerparti világ, ami máskor fürdõzõk ezreit készteti hajlongásra, válogatásra, gyönyörködésre, most mindössze egy kisgyermek figyelmét keltette föl. "Mama!" - kezdte és lehajolt egy különös kagylóért, de mielõtt keze a vízhez ért volna, az anyja visszarántotta és csendre intette. A gyermek meglepõdött, majd hirtelen õ is megérezte a kimondatlan, talán kimondhatatlan rémületet és sírva bújt anyjához. Az anya felemelte és magához szorította a kicsit, "Ne félj, megvédelek!" - mondta az õsi mozdulat, de csak az anya teste mondta ezt, az esze nem tudta, mitõl kell megvédenie gyermekét és egyáltalán, meg lehet-e, meg tudja-e védeni.
Egy turista bement a vízbe. Csak úgy egyszerûen belépkedett. Nagy darab férfi volt, arcáról lerítt, hogy õ mindig mindent jobban tud s hogy õt nem érdekli a parton ácsorgó emberek véleménye. A tömeg iszonyodva nézte az ostobát. Egy angol halkan morogni kezdett: "Ezek a szárazföldiek!" Szigetországi lakos létére ismerte és tisztelte a tengert. Az elszörnyedt helyiek is biztosak voltak benne, hogy valahonnan a kontinens közepébõl jöhetett ez az érzéketlen fajankó. Épeszû ember a tengerrel nem játszik, nem kockáztat. A tenger majdnem isten, még annak is, aki nem hisz felsõbb lényben, mert a tenger maga a Szeszély, mert a tenger már majdnem az elérhetetlen és megérthetetlen Végtelenség.
A vakmerõ, vagy inkább ostoba turista csak két lépést tett. Ott megállt, álldogált, megingott és visszafordult. Talán a víz szokatlan simasága zavarta; talán a hullámok megszokott nyalintása és sodrása hiányzott; talán csak végre megértette konok és buta fejével, hogy itt most nem akármirõl van szó; talán még érzései is támadtak, szokatlan, világot átfogó, alázatos érzései; talán... De ki tudja? Senki nem kérdezte az ostoba külföldit és - szokásától egyébként erõsen eltérõen - az sem kezdett hangosan szónokolni. Hirtelen önmegtartóztatásában föl sem merült benne, hogy egyébként sem értenék a szavát; egyszerûen nyüszítõ félelem remegtette a lábikráját és kúszott tagjain egyre följebb.
Egy katonai helikopter berregett el a láthatatlan nyugati part irányába. Zaja még süketítõbb volt, mint egyébként, mikor pedig a tenger zúgásával vegyülve harsogott. A helikopter keltette zajról néhány embernek eszébe jutott, hogy nem rikoltoznak a sirályok és a hajók dohogása sem hallik ki most a partra. A látóhatárt fürkészve rájöttek, hogy egyetlen sirály sem vitorlázik, veszekszik a magasban, hogy valóban egyetlen hajó sincs az egyre rémületesebb víztükrön, ahol a "tükör" szó most nem hasonlat, hanem a tény jelölésére szolgál. A parti víz lassanként megzöldült, leülepedett belõle a föveny milliónyi apró szemcséje, hiszen most sem a hullám, sem az emberek nem zavarták fel újra, meg újra. A messzi vizek megszokott színüket mutatták, olyan békés lehetett volna a kép, ha nincs a félelmetes csönd, az érthetetlen, ezért észveszejtõ csönd.
A tömeg elfáradt. Megunta a várakozást? Hiszen azt sem tudta, mire vár! Hiszen nem történt semmi, de semmi, de végképp semmi! Elzsibbadnak az érzékek, ha nem kapnak táplálékot; ha hallgatózol, de csak a süketítõ csendet hallod. Megunja az elme, ha semmi hírt nem kap az érzékektõl. Még az állandó félelmet is meg lehet szokni. Görcsben van a gyomrod? Ha folyamatosan görcsben van, akkor arról is el tudsz felejtkezni. A tömeg tehát elfáradt. Elfordult a néma víztõl és letörten hazafelé ballagott. Minden kisgyerek sírt, kitartóan, rémülten, anyjába-apjába kapaszkodva. Minden felnõtt félt. Remegett a lába, a gyomra, rettegett, mert semmit sem értett. Érdekes módon még a kamaszok sem helytelenkedtek. Vagy szorosan apjuk mögött mentek, vagy szerelmesük kezét szorították, a másikban keresve a menedéket. Egy fiú hirteln lehajolt és a homokba írta az ujjával: "Ti amo, Giulietta!" A kislány mellette pontosan értette, hogy miért most kapta ezt az ajándékot, hogy ez a szeretet örök, mert ezt a vallomást most nem mossa el egy pillanat alatt a tenger, mint az összes hasonlót. Ezért ez a kislány - a torkát szorongató félelem ellenére - most néhány percig boldog volt. De az õ szerelmük sem lett örök, mint eddig még egy sem.
Mert akkor elkezdõdött...