A videójáték éppen olyan volt, mint az összes többi hasonló. Színes halacskák úszkáltak ide-oda rajta, egy szigonnyal lehetett lõni õket. A szigonyt két gomb irányította, a két hüvelykujjaddal kellett nyomni a gombokat. A kép felsõ szélén rózsaszín pontocskák jelezték, hány halat sikerült megölnöd. Állítólag, ha összegyûlik tíz pontocska (Henrik mesélte), a videójáték valami lelkes indulót zümmögött. Ha pedig háromszor egymás után sikerült elérned, hogy indulót játsszon, akkor állítólag öntapadós matrica bújt elõ az oldalsó nyílásból, rajta egy zöld-fátyol-farkú aranyhal egy apró, diadalmas emberke szigonyára tûzve. Dani ezt már végképp nem hitte el, bár Henrik megmutatta a matricát is. Ugyan! Matricát akárhol lehet kapni! Kipróbálni pedig nem akaródzott. Azokra a szép kis halacskákra lõni, na nem!
Tulajdonképpen Dani csak öt percig örült a videójátéknak. Igazán kellemes volt, ahogy az igazgató úr az évzáró ünnepségen megdícsérte a közösségi munkáért. Ez a krétarajz miatt volt, amit Dani a bejárati kapu mellé készített. Az is jólesett, amikor a tanár úr egy kézfogással átadta az ajándékot. Csak kicsit furcsa volt az egész. Danit nem szokták dícsérni. Amikor nem akart a pankráció-szakkörbe járni, akkor elsõfokú szemrehányást is kapott. Anyuka három napig borogatta akkor a kék hátát. És ez a rajz is... Dani azt hitte, borzasztóan összeszidják, amiért összefirkálta az iskola falát. Erre megdícsérik az életrevalóságáért. Igaz, mutatós lett a rajz, színes karikák, meg négyszögek, meg minden, na de akkor is... Nem értette. Már másnap megdícsérték érte. Életrevalóság! Anyuka otthon csak annyit mondott:
- Jaj, vigyázz, kisfiam!
De ez nem oldott meg, nem magyarázott meg semmit. És most ez a videójáték. A rosszaságért, jutalmul. Ki érti ezt?
Aztán játszani próbált a játékkal és elszállt a jókedve. Már megint lövöldözés! Anyuka azt meséli, régen voltak olyan videójátékok is, hogy valamilyen labdajáték volt rajtuk, te voltál az egyik játékos, meg volt motorosverseny is, meg autós. Anyuka kedvence akkor egy olyan videójáték volt, ahol kismadarak potyogtak le a fészekbõl és alul egy kalappal el kellett kapni szegénykéket. Egy olyan játék lett volna jó Daninak is! De mit kezdjen egy ilyen lövöldözõssel? Megpróbálta a szigonyt mindig csak a halak között vezetni. Idõvel egészen jól ment.
Amikor Anyuka meglátta a videójátékot, felsóhajtott:
- Ebbõl baj lesz, gyerekem!
Dani már rég megszokta, hogy mindig vigyázni kell. Elõször is, Anyuka minden este mesélt neki. A mai napig. Pedig már nagy, maholnap tizenkét éves, de a mese ma is fontos. Hát errõl soha senkinek nem volt szabad beszélni. A legjobb havertársnak sem, az óvónéninek sem, amikor még csöpp volt, ez kettejük titka volt. Anyuka megmagyarázta a pirinyó Daninak, hogy ha bárkinek is beszél a mesérõl, akkor Anyukát elviszik, Danit pedig örökre elveszik tõle. Akkor aztán nincs több mese! Dani ezt megértette és teljes pici szívével hallgatott. A mesébõl nem lett baj. Ma már azt is tudja Dani, hogy Anyuka legalább harmadfokú szemrehányást kapott volna, ha õ megszólal. Nagyon örül, hogy pici korában is tudott hallgatni.
Ó, pedig de szép mesék voltak azok! Dani különösen azokat kedvelte, amelyek a Kék Hegyekrõl szóltak. Ott az emberek barlangokban éltek, de családban. Daninak külön meg kellett magyarázni, mi az a család:
- De igazán velük él Apuka is? Mi az a testvérke?
- Hangosan meséltek, mindenki hallotta?
Késõbb megtudta, hogy a Kék Hegyek valóban léteznek. És persze nem szabad róluk beszélni.
Aztán itt voltak a kirándulások. Nem az osztálykirándulások, a focival, a ricsajjal, a szemeteléssel, a lányok ijesztgetésével, nem. Azok a kirándulások, amikor õk ketten mentek csak vagy ritkán hárman, Apukával. Amikor csendben lépkedtek az erdõben, hogy õzet, vadmalacot lássanak, hogy közelrõl nézhessék a lepkéket, hallgathassák a madarakat. Igaz, részben azért lépkedtek csendben, hogy senki ne vegye õket észre. Juj, mit kaptak volna a szülei a túl szoros családi kötelék fûzése miatt!
Anyuka így is rossz munkaerõnek számított. Szorgalmasan részt vett minden elõírt túlórázáson, ügyeleten, értekezleten, mindenen. De soha nem jelentkezett önként. Ha volt egy-egy szabad délutánja, rohant haza Danihoz. Olyankor együtt tanultak, játszottak vagy Anyuka varrt és közben nagyokat beszélgettek. Apuka jobban vigyázott a látszatra, így ritkábban volt otthon, de vele is nagyon jó volt együtt tölteni az estét. Na, még az kellett volna, hogy férfi létére kötõdjön a családjához! Meg nem állt volna a munkaadói elõtt! Hallgathatta volna a társai gonosz megjegyzéseit! Mindhárman tudták, hogy helytelenül cselekszenek, ha együtt töltik az idejüket. Nem szabad szorosra kötni a családi kötelékeket! A gyermek a szoros családban elpuhul. Nem lesz életrevaló. A civilizáció alapszükségleteihez tartozik a holovízió, az álomautó, a robotcselédség meg egy sor más dolog. Az ember áldozza magát a munkának, különben soha nem lesz semmije! A társadalom pedig kiveti magából a civilizálatlanokat!
Legjobban persze arról kellett hallgatni, hogy Anyuka és Apuka még mindig szeretik egymást. Amikor eltelt az elõírt öt év, akkor szépen, szabályosan elváltak. Próbálták ugyan kérelmezni a további együttélést, de csak úgy engedélyezték volna nekik, hogy Danit azonnal elveszik tõlük (az õ érdekében) és nevelõotthonba dugják. Erre Anyukáék mégis inkább elváltak. Csakhogy azóta sem kötöttek új házasságot, pedig már nyolc év telt el azóta. Nem ám, mert együtt élnek, csak ezt senki nem tudja. Ez az igazi nagy disznóság! Apuka a szomszéd utcában lakik, a ház háttal áll Daniék házának, közös a hátsó faluk. Az emelet is ugyanaz. Ez bizony a törvény kijátszása, de Apukáék lyukat vágtak arra a közös hátsó falra. Éjszakánként, apránként, kapargatva, hogy ne hallatsszék. Dani az egészre nem emlékszik, apró volt még, jóízûen aludt, amíg a szülei kétoldalról a lyukat bõvítgették. Dani akkoriban csak a kiszabott napokon lehetett az apjával. Nem tudta, hogy Apuka minden éjjel megcsókolja. Azután mindkét oldalról szekrény került a lyuk elé. Mikor Dani elég nagy lett, Apuka esténként kezdett átjönni, Daninak pedig a lelkére kötötték a hallgatást. Hallgatott is, nagyon mélyen. Tudta, hogy ilyesmiért legalább számûzetés jár.
Tulajdonképpen a videójátékkal
kezdõdött a baj. Dani vezetgette a szigonyt, kerülgette
a halakat. Nem volt lelke beléjük lõni. Szépek
voltak, állatok voltak. Az egész olyan volt, mint
egy akvárium. Sajnos, Dani roppant tisztelte és
szerette természetet. Nagyon rosszul nevelték! Nem
tudja, hányadszor vehette a kezébe a játékot,
hogy a halacskákban gyönyörködjék,
de most a GAME OVER felirattal egyidejûleg az oldalsó
nyílásban megjelent egy papírlap. Dani örömmel
kapott oda: mégis igaz a matrica? Csakhogy ezen a papíron
csak szöveg volt. Nagyon ijesztõ szöveg:
Dani megrettenve kucorodott az ágy sarkába. Semmit sem mert csinálni, késõ estig várta haza Anyukát. A szomszéd háztetõn vörösen villogott a reklám: JÖVÕNK A GYERMEK! Ez volt az elsõ, amit az olvasni tanuló Dani annakidején elolvasott. Anyuka akkor büszke volt, Dani pedig nem értette. Most sem értette, nem is nyugtatta meg a szöveg. Anyuka aznap késõn jött meg, de még ébren találta ijedt kisfiát. Utána sokáig tanácskoztak Apukával. Végül abban maradtak, hogy mindenki lehet ügyetlen. Azt fogják mondani, hogy Dani ügyetlen, botkezû. Ha valaki egyáltalán kérdez valamit.
Dani a történtek után nyugtalan maradt. Ritkán vette kezébe a videójátékot, még ritkábban kapcsolta be. Mostanában sétálni járt, de abban sem volt köszönet. Túl sok verekedést látott, túl sokszor kellett elszaladnia. Még mindig utálta a pankrációt.
Egyik nap egy fiatal nõt látott, amint nem tud leszállni a buszról a babakocsival. Odaugrott, segített a baba leemelésében. A fiatalasszony egyre csak morgott:
- Hogy nem képesek olyan buszt gyártani, amire normálisan felfér egy babakocsi?!
Dani nem tudta a választ. Azt tudta csak, hogy ha JÖVÕNK A GYERMEK, akkor igazán lehetne a babakocsikra is gondolni. Mindenesetre segített a járdára is feltenni a kocsit, mert látszott, hogy egyedül azt sem fogja tudni a fiatalasszony. Az asszonyka megköszönte és egy ötvenest nyújtott Daninak. Dani a háta mögé kapta a kezét:
- De én nem azért...
A fiatalasszony csodálkozott, majd gyanakodva nézte Danit:
- Hogy neveltek téged, hogy ennyire élhetetlen vagy?
Dani ijedten elrohant. Csak arra ügyelt, hogy ne hazafelé fusson.
Fokozatosan mégis kezdett
megnyugodni. Újra gyönyörködni kezdett az
õ akváriumában is. Beletelt egy hónap
és újból becsapott a mennykõ. Egy
este a holovíziót nézték (mind a hárman),
amikor a képernyõ villogni kezdte a személyes
üzenetek bevezetõjét. Azt hitték, valamelyik
havertárs lehet. (Nem barát! Nem használunk
illetlen szavakat!) Apuka ugrott a szekrényhez, hogy meg
ne lássák. De a képernyõn nem arc
jelent meg, hanem egy felirat:
Most aztán mindhárman megrémültek. Csak nézték a képernyõt, nézték vagy öt percig, szó nélkül. Végül Apuka felócsudott, kikapcsolta a készüléket, de még jó darabig meg sem szólaltak. Aznap egész éjszaka suttogtak. Tehát a videójáték árulkodik. Vajon csak arról, ami vele történik? Mert ha nem... És most vajon mit csináljanak? Dani legszívesebben a folyóba dobta volna a játékot. Abban maradtak, hogy ez nem jó, engedetlenségnek fogható föl, az ellenõrzés megszüntetésére irányuló törekvésnek, ebbõl baj lesz. Anyuka azt javasolta, tegyék a játékot valamelyik fiók aljába, ruhák közé, ne kapcsolják be többet. Apuka azt javasolta, veszítse el Dani. Ez jó ötletnek tûnt. Dani a következõ napokban négyszer vagy ötször elveszítette a videójátékot. Mindig visszahozták. Akkor Apuka próbálta meg elveszíteni. Ez alkalommal egy rendõr hozta vissza. Dani egyedül volt otthon és a rendõr kérdezõsködött: hol hagyta el Dani a játékot és mennyi halat lõtt már. Dani szörnyen megrettent, alig tudott valami értelmeset nyögni. A rendõr szemébõl látta, hogy az egy szavát sem hiszi. Anyuka aznap síró, remegõ kisfiút talált otthon. Hát hogyne! Dani jól tudta, milyen egy hivatalos szemrehányás! A videójáték aznap bekerült a fiókba, ruhák közé, több réteg alufóliába csomagolva. Csak éppen egyikük sem nyugodott meg.
Két nap múlva Apuka azt javasolta, menjenek kirándulni. Különös dolgokat rakatott a hátizsákokba: kulacsot, kötelet, elemlámpát, gyufát, más szokatlan dolgokat. Mikor Dani rákérdezett, azt mondta, hogy a munkatársaival mennek, két napig maradnak kint, vagy háromig is. Messzebb mennek, a tóhoz. Dani ennek örült volna, még a munkatársak dacára is, de meglátta Anyuka aggodalmas szemét. Itt valaki valamit titkol. Nem kérdezett. Ha a szülei hallgatnak, annak oka van, ezt már tudja. Apuka hozta a gombás könyvét, meg egy másikat, nagyon öreg, megsárgult könyvet, a Kék Hegyekrõl. Hohó! Ez érdekes! A tó nem a Kék Hegyek felé van, egyrészt. Másrészt... Már nyitotta a száját... de aztán újra becsukta, mert Anyuka a szájára tette az ujját. Ajaj! Itt hallgatni kell! Némán mentek aludni.
Hajnalban szólt az ébresztõóra és Dani félálomban kezdte felhúzni az iskolai formaruhát. Akkor bejött Anyuka és Dani elé tett egy papírt. Dani kiváncsian hajolt fölé. Mi lehet ez? Miért ébresztették ilyen korán? A papíron ezt olvasta:
"Ne szólj egy szót sem! Öltözzél kiránduláshoz, ma nem mész iskolába!"
Danit õrült rettegés fogta el. Egyszerre bizonyos lett, hogy nagy baj van, hogy veszélyben vannak mindhárman. Szó nélkül öltözött, figyelt Anyuka jeleire, eltette, amit elé raktak s egy hirtelen gondolatra eltette agyonolvasott, rejtegetett kedvenc mesekönyvét is. Anyuka meglátta és hang nélkül sírni kezdett, de semmit sem tett ellene. Dani már tudta, hogy helyes volt az a hirtelen gondolat. Nagyon szomorú lett.
Anyuka még felírta:
"Apukával kint találkozunk!"
Aztán elégette a papírokat, széttaposta a hamut, megöntözte a virágokat, boldogtalanul téblábolt egy keveset, végre határozottan az ajtóhoz indult. Kiléptek a hajnalba.
Hátizsákos kis menetük senkinek nem tûnt fel, mert még alig jártak az utcán. A szomszédok amúgy is tudták, hogy kirándulni szoktak járni. Hogy hová, kivel? Kit érdekel? Igyekeztek nyugodt képet mutatni, míg ki nem értek a város határába. Apuka már várt rájuk, de Dani csak akkor ugrott a nyakába, amikor már nem látszott a domb mögött a város.
Apuka elmesélte, hogy két napja szétszerelte a holovíziót. Gyanakodott, azért. És talált benne valamit, ami... Szóval ami nem kellett volna oda. Az az érzése támadt, hogy kémkednek utánuk. Akkor pedig mindent tudnak. Az együttélést, a meséket, mindent. El fogják venni Danit, õket pedig... hajaj! Anyuka ugyan nem hitt a kémkedésben, de csak tegnap délutánig. Tegnap a csöndes lakásban meghallotta, hogy a holovízióban valami kattan, amikor Apuka belépett. Akkor aztán rettegni kezdett. Ezért indultak el. És ezért nem mertek otthon beszélgetni.
Dani megértette, hogy jó volt a sejtése, hogy soha többé nem térhetnek haza. Nyeldeste a könnyeit, mégis megkönnyebbülten gyalogolt szülei mellett. Anyuka meséi jártak az eszében a Kék Hegyek lakóiról. Ott testvérkéje is lehet... Eddig soha nem gondolkodott rajta, miért nem akar valaki a városban élni. Most már tudja.
Apuka sürgette a családját. Estére oda kell érniök, ha utána összeesnek is. A fáradtságot ki lehet pihenni, de a szemrehányást... Még utólérhetik õket. Igyekezni kell.
A városban közben zajlott az élet. A Daniék házával szomszédos moziban például most kezdõdött a délelõtti elõadás. Ráérõs suhancok köpködték a napraforgó héját a padlóra, meg egymás fejére. A jobb bemondásoknál lelkesen nyerített az egész közönség. Volt, aki pisszegett, de azt egyszerûen fejbevágták. Vagy leköpdösték napraforgóhéjjal. A történet egyébként egy hozzájuk hasonló ifjoncról szólt, akit megcsalt a barátnõje, egy lila hajú, rágógumis, bõrnadrágos libuska, mire az ifjú lovag (homo sapiens) csalódottságában összetört néhány telefont, bevert pár ablakot. Ez egy ilyen lélektani dráma. Nem is volt túl sok nézõje. Ez csak nyavalygás! A horror, az igen! A vászon hirtelen elsötétült, majd villogni kezdett a személyes üzenetek bevezetõje. A közönség végre elhallgatott. A képernyõn megjelent Dani és családja, majd egy indulatoktól fûtött hang szólalt meg:
- Közigazgatási erõink újabb veszélyes gócot derítettek fel! Ezek az emberek kárt okoznak társadalmunknak! Nem tûrhetjük, hogy a szülõk a hivatalos válás óta, mindannyiunkat becsapva, közel tíz éve, bûnösen együtt élnek! Semmibe veszik az emberi civilizáció alapvetõ követelményeit! Gyermeküknek meséket olvasnak! Vele rendszeresen beszélgetnek! Szülei káros befolyására a gyermek egyre élhetetlenebb! A holovízióban sohasem nézik meg a lelki keményedést jótékonyan segítõ horror- és krimifilmeket! Az anya munkaidõ után...
A hang elveszett a felcsapó egyéb hangokban, melyekbõl süvöltött az elképedés, az indulat. Hogy lehet így gyermeket nevelni? El kell venni a gyermeket az ilyen szülõktõl! Nem érdemelnek mást, csak szemrehányást, nagy népi szemrehányást!
A felbõszült tömeg kiáradt a moziból, egyenesen Daniék lakása felé. Betörték a bejárati ajtót, fölfelé haladtukban leszaggatták a lépcsõkorlátokat. Egyetlen folyosói ablakban sem maradt üveg, a népharag mégsem csillapodott. Daniék ajtaját pillanatok alatt beverték. Az üres lakás láttán tört ki az igazi gyûlölködés! Minden bútort összetörtek, minden függönyt leszaggattak. Az egyik szekrény roncsai mögül elõtûnt az átjáró. A gyûlölet az egekig csapott! A másik lakás berendezése öt perc alatt rom lett, majd hirtelen fellobbant egy sárga láng. A tömeg örömujjongásban tört ki, egymás után repült minden éghetõ holmi a tûzre. Amikor fölfedezték a titkos könyvszekrényt, már senki nem fékezhette meg a nekibõszült tömeget. Hamarosan minden lángolt, mindkét lakásban. Ahogy túl meleg kezdett lenni, a szemrehányók elvonultak. Útközben még összetörtek ezt-azt, lámpaoszlopot, újságosbódét, végül szerencsésen elcsitult a népharag. Csak a lakások lángoltak még és a felsõ lakók sikoltoztak. Senki sem törõdött velük. Majd jönnek a tûzoltók!
Daniék most értek fel a következõ dombra. Hajnal óta meneteltek, erõltetett ütemben, s már délre járt. Dani nem sírt, de borzasztóan fáradt volt. Anyukát támogatta. Mégis ugye egy gyenge nõ, ha mi férfiak ilyen fáradtak vagyunk... Anyuka bizony alig lézengett. Apuka leállította a menetet. Csak öt percre, leülni sem szabad, mert nem tudnak felállni. Apuka elõvette a látcsövet. Dani némileg csodálkozott, nem is tudta, hogy a látcsövet is hozták. Apuka a maguk mögött hagyott város felé fordult, majd felszisszent. Dani kezébe nyomta a látcsövet. Dani a saját utcájukat igyekezett megtalálni, de ott fekete füstfelhõt látott gomolyogni. Hirtelen felismerte, mit lát. Ellenállhatatlan zokogásban tört ki.
Apuka átölelte a vállát, de csak annyit szólt:
- Megtudták. Gyerünk!
Dani egyre zokogott. A várost siratta, ahol nem is volt jó neki, elveszett gyermekkorát siratta, melyben mindig hallgatni, titkolózni kellett. Anyuka is sírt, de õ csak a fáradtságtól. Hiszen végül is együtt vannak! A többi Anyukának nem igazán fontos. De mennünk kell!
A fenyõerdõ aljában egy bunkóval felfegyverzett férfi figyelte az érkezõket. Intelligens arca aggódó és érdeklõdõ volt egyszerre. Amikor lent a völgyben az az asszony egyszerre összeesett, a férfi az erdõ alján nagyot füttyentett. Három társával indult az újak fogadására.