Maruzs Éva
PILLANGÓK TÁNCA

- A bolond Roxie házát veszi meg? No, csak maga is meg ne kótyuljon! - a nagydarab férfi öblös hahotája megremegtette az ivó mennyezetén lógó álmos villanykörtét. Poharát szorongatva visszaballagott hasonszõrû cimboráihoz a hátsó sarokba. Nem igazán érdekeltem. Tiszta szerencse.

A tulaj felém hajolt:

- Ha maradni akar, van egy szobám. Nem egy luxus valami, de tiszta. Hej, cimborák, nektek is haza kéne már mennetek! Hadd maradjon valami pénzetek holnapra is!

A megszólítottak zsörtölõdve tápászkodtak fel, "Törõdj te csak a magad pénzével!", morogták, de mentek.

- Iszik egy búcsúpohárral? - kérdezte a tulaj, mikor ketten maradtunk.

*

Pillangós Roxie férje elment aranyat ásni. A szegénység vitte oda és nem sok esélye volt. Két levél jött, az még tõle, aztán tavasszal egy hivatalos levél a seriffnek, az már róla. Roxie eddig is, ezután is egyedül nevelte tovább a kislányát, Nettit. Rengeteget dolgozott, mosott, vasalt, abból éltek. Nettinek mégis szép élete lehetett. Roxie állandóan mesélt neki, mosás közben és vasalás közben és fõzés közben, mindig. Netti sokat járt az erdõbe, télen-nyáron, egyedül. Ismerte a fákat, az állatokat, a szakadékokat, az égboltot, az idõjárás jeleit; tízéves korára sokkal nagyobb esélye lett volna a túlélésre, mint az apjának volt annak idején. Akkorra már segített is Roxie-nak: vizet hordott, hozta-vitte a szennyes és tiszta ruhát. Csak ketten voltak egymásnak és szívvel-lélekkel összetartottak.

Netti tizenegy, vagy tizenkettõ volt, amikor a szerencsétlenség történt. Hogyan történt, ma sem tudja senki. Netti eltûnt. Az anyja néhány napig aggódott, azután a fájdalomtól megbénult, megnémult. Csak ült, ült a karosszékben, a ház elõtt, ahová a jószívû szomszédok ültették, nézett a messzeségbe és folyt a könny a szemébõl. Etetni kellett, vezetni kellett, tehetetlen lett. Így ment ez majd két hétig. Akkor egy kék pillangó szállt Roxie erõtlen karjára. Roxie tekintete lassan visszatért a végtelenbõl és a pillangóra tapadt. Aznap este egyedül állt fel a karosszékbõl és szédelegve, támolyogva egyedül ment be a házba. A lepke minden nap a karjára szállt és Roxie gyógyulni kezdett. Egy hét múlva egyedül bejött a városba, oda szembe, a szatócshoz. Minden megtakarított pénzét hozta. Vett egy polaroid fényképezõgépet, egy emlékkönyvet és egy nagyothalló készüléket.

Hibátlan hallása volt.

Ekkor kezdtek arról beszélni, hogy Roxie belebolondult a fájdalomba. Nem csodálkozott ezen senki és a többség szívbõl sajnálta az asszonyt. Roxie akkor megüzente mindenkinek, akinek addig dolgozott, hogy az elsõ fagyok után fog újra mosni, addig pedig mindenkinek türelmét kérte. És Roxie kiült a nyári rét közepére, fülén ott díszelgett a hallókészülék, csak írt, csak írt az emlékkönyvbe és állandóan lepkéket fényképezett. Ha valaki szólt hozzá, akkor levette a fülérõl a készüléket, úgy hallgatta. De nem sokat beszéltek hozzá, mert Roxie mindenkire haragudott, aki a mezõn zavarta. A fényképeket sem látta senki, mégis az terjedt el, hogy lepkék vannak rajtuk. A kiskölykök messzirõl lesték, néha csúfolták, de Roxie tejesen magába fordult, senkit nem vett észre.

Így ment ez õszig. A fagyok után Roxie néhány napra bezárkózott, és már azt gondoltak, hogy újra... de megjelent kisírt szemmel és elindult dolgozni. A szorgalma semmit sem változott, hanem a hangját szinte nem is hallották többet. Munka után pedig a városi könyvtárba járt. Zárásig ott ült és kizárólag lepkékrõl olvasott. A város csodálkozott és Roxie-t akkor nevezték el Pillangós Roxie-nak. Még szép is ez a név. Hát igen, szerették az asszonyt. Csak az ilyen Bill-féle tuskók mondták bolondnak. Bolond volt, de jó asszony. A következõ tavasszal megint mindenkitõl elnézést kért, aztán egész nyáron a réten ült. Akkor hallotta meg néhány kölyök, hogy beszélget a lepkékkel.

És ez így ment tizenvalahány évig. Õsszel-télen Pillangós Roxie dolgozott, tavasz táján elköszönt és ment a mezõre, a pillangói közé. Egyébként kedves asszony volt. Ha megkedvelt valakit, fõleg gyerekeket, akkor annak sokat mesélt. A lányáról, a férjérõl, a pillangók életérõl. Nem volt a szavaiban semmi rendszertelenség, inkább szépen szólt. Okos asszony volt õ, a maga módján. Csak hát az életmódja... Kissrác voltam, olyan 6-7 éves, amikor velem is megbarátkozott. Megengedte még azt is, hogy mellette üljek a réten, csak nagyon a lelkemre kötötte, hogy a lepkékre vigyázzak. Éjjel-nappal, akkor is, ha nem vagyok mellette. Könnyen megígértem, nem bántottam én addig se soha a pillangókat, de persze megkérdeztem, hogy miért. És akkor Roxie nagyon furcsát mondott:

- Tudod...õk az unokáim. Illetve hát... az ükunokáim.

Ez olyan különös volt, hogy nem is mertem senkinek elmondani. Most, magának, elõször. Nem akartam, hogy még jobban gúnyolják szegény Pillangós Roxie-t. Bár, ha meggondolom, nem is volt különös, amit mondott. Hiszen tényleg úgy beszélt a lepkékhez, mintha mindegyiket személyesen ismerné. Nevükön nevezte õket, beszélt hozzájuk, sõt, válaszolt nekik el nem hangzott kérdésekre. Roxie azt mondta, hogy õ hallja a kérdéseket, a készüléken keresztül. Nem tudom. Egyszer a fülemre vettem a nagyothalló készüléket, belehallgattam, amikor Roxie nem volt ott. Nem hallottam én semmi különöset, tücsökszót, fûsusogást, miegyebet. Igaz, csak egy kis fehér lepkécske volt a közelemben, de az bizony nem mondott, nem kérdezett semmit. Pedig hogy akartam hallani, én is beszélgetni a lepkékkel! Hittem Roxie-nak. Hanem aztán felnõ az ember.

No, ennyit Pillangós Roxie-ról. Menjen aludni! Holnap elkísérem, kinyitom magának a házat.

*

A napló a fáskamrában volt. A gyújtós alatt találtam rá, amikor egy kis tüzet szerettem volna rakni. A tetején giccses szívecskék, az "EMLÉKKÖNYV" betûirõl lekopott az aranyozás. A lapjai megsárgultak, a tinta megfakult. Sok helyen nem is olvasható.

*

...Nettikém napról napra öregszik. A fénykép megõrzi...

...nagyanyám mesélt a gonosz manókról. De hisz az csak mese!...

...bálba akartam vinni az én szerelmes szép nagylányomat. Most ott táncol a réten egy százszorszép fölött...

...hogyan fogom kibírni, hogy õsszel véglegesen... olyan rövid idõ!...

...addig örüljünk, Anyácska! A gyermekeim...

...láttam a boldogságodat és a halálodat is... teljes élet?...

...Mit esznek vajon? A könyvtárban...

...ezek a kis szõrösek? Hogy falnak! Ha beszélek hozzájuk...

...jaj, Nettikém, ha nincs értelmük, akkor végleg...

...Dora beszél! Az ügyes kicsi száját...

...õk meséltek nekem! A falevélen hintáztak...

...elkapta egy cinke! Édes kicsi unokám, még alig...

...még csak megvédeni sem tudom õket! A házban nem szeretnek...

...a megtakarított pénzemet. Más is az unokáira költi... mi gondjuk...

...itt a padláson. Órák hosszat ülök mellettük, nehogy...

...Dora is kikelt, Willie is. Már nyolcan...

...Ez a tánc a rét fölött! Ez a vígaszom...

...Willie szerelmes. Jaj, vajon az õ gyermekeik is...

...mutassam meg Netti füzeteit, mert õ olvasni akar! Hát...

...meg sem ölelhetem. A hímpor nagyon...

...a bolt elõtt a gyerekek. A szatócs elzavarta õket. Nem bánom én...

...már a nyolcadik nyár azóta. Legalább ötven szépséges kék unokám... Olyan jól elbeszélgetünk. Nettirõl faggatnak...

...õ nevet, hogy kijátszotta a pókot, én meg... a fiúk vakmerõek, sajnos...

...milyen volt kislánynak. Sehogyan sem érti... õk is jártak ott... a gonoszság árad...

...a legbájosabb. Nagyanyónak nevez, pedig...

...vegyek neki ceruzát. Kihegyeztem egy gyufát...

...az õ életük is teljes. Rövid, de csak ha a miénkhez hasonlítom... a gyermekkor játékai is... könnyebb kamaszkor... az egész rét a táncterme... csak ne látnám...

...Sofie hasonlít legjobban Nettikémre. Pedig már tizenegy éve...

...tanítgatom. Nagyon okos...

...mi lesz veletek, ha...

*

A padlásajtó beszorult. Feszegettem, ütögettem, míg rájöttem, hogy külön kis pöckök tartják. Mintha Roxie nem akarta volna, hogy akárki felmenjen a padlásra. Amikor végül kinyílt az ajtó, egy fénykép hullott le. Polaroid kép. Egy kék pillangó, emberi arccal. Már meg sem lepõdtem. Mégis elgondolkoztam egy percig, lehet-e vajon polaroid képet hamisítani.

Feltámasztottam a létrát, hogy szétnézzek a padláson. Ettõl a mozdulattól fent megbillent az ajtó mellett álló papírdoboz és kiborult a tartalma. Fényképek záporoztak a fejemre, karomra, lebbentek lágyan a padlóra. Minden fényképen kék pillangók, egyesével, csoportosan, mosolyogva és komolyan, szerelmesen kézenfogva, emberi arccal és nagyon okos szemekkel, fiatalkák és ráncos öregek is, megfakult szárnyakkal, és csak hulltak és kerengtek és táncoltak körülöttem a kék pillangók képei.

*

Vajon hol vannak télen a peték? És csakugyan: mit esznek a kék pillangó hernyói?

*

Tényleg õk az egyetlenek?