...persze, hogy elmesélem, éppen neked ne mesélném,
mikor hónapok óta egymásnak adják
itt a kilincset a mindenféle újságírók,
fotóssal és anélkül, tolmáccsal
és anélkül, viszont mind magnóval, meg
az a rengeteg professzor, jó, hát akad köztük
tanársegéd is, de mind komoly, tudós népség,
a legrosszabbak a pszichológusok, majdnem mind be akarja
bizonyítani, hogy megbuggyantam, aztán amikor meglátják
Szörnyikét, akkor csak tátják a szájukat,
pedig már rég tele van vele minden újság,
de a legvadabb az az eset volt, amikor Szörnyike nagyon dühös
lett egy pszichológusra, nem is csodálom, fröcsögött
a pacákból a rosszindulatú gyanakvás,
na, aztán Szörnyike személyesen rákapcsolódott,
te, az az ember szabályos hisztériás rohamot
kapott, a férjem rém gyorsan hívta a mentõket
a Lipótmezõrõl, de azok is alig tudták
megfékezni, így "kolléga úr",
meg úgy "kolléga úr", hát
kíváncsi lennék, lesz-e még normális
ember abból az alakból, de ha ilyeneknek is kénytelen
voltam beszélni, akkor neked miért ne, Szörnyike
egyáltalán nem bánja, õ bíztat
állandóan, hogy mindig, mindenkinek beszéljek
róla, róluk, a világukról, csak az
a baj, hogy olyankor aztán muszáj beszélni,
a férjem szerint eddig is nehéz volt szóhoz
jutni mellettem, most meg lehetetlen, mióta Szörnyike
irányít, õ pedig beszéltet, hát
hiszen azért jött ide, hogy megismertesse velünk
az õ hazáját, jobb lehet, mint a miénk,
nincs ám hazugság, csak egymáshoz érnek
a finom kis csápjaikkal és már pontosan érzik
a másik gondolatait és indulatait, nem tudom, mit
ad át olyankor, milyen hullámokat vagy ingert, vagy
mit, de én is nagyon sok dolgot érzek és
tudok olyankor, ha itt a karomhoz ér, pedig azt mondja
Szörnyike, hogy nagyon korlátozottak a képességeim
az õ fajtájához képest, csak a földi
emberek között vagyok kiemelkedõ, mert jól
tudok érezni, hát ezért is választottak
ki, mikor Szörnyike leérkezett, illetve õ maga
választott ki, beállított ide egy csomó
ünnepélyes nagykutya, de rettenetesen szédült
állapotban, velük egy kis szörny, gömbölyûke,
annyi karral és ostorral, mint egy medúza, aztán
azt mondja az egyenruhás nagykutya, az tudott legelõször
megszólalni, hogy nyújtsam már ki a karom,
de nem jó, vegyem le a blúzom, mondtam, még
mit nem, de akkor a sofõrjük leintett, érted,
a sofõrjük, az volt még a legkevésbé
kótyagos, hogy azt mondja, ne az erkölcseimet féltsem,
vegyek fel egy rövid ujjú blúzt, nekik egy
csupasz felsõkarra van szükségük, de gyorsan,
mert már mind megbolondulnak, akkora feszültség
vagy térerõ, vagy mi árad ebbõl a
kis szõrös labdából, de ne féljek,
mert nem bánt, csak kommunikálni akar végre,
ennyit õ is érez, a sofõr, de a kis szõrösnek
én kellek, az autót egyenesen ide irányította,
hát mondhatom, legszívesebben sikoltoztam volna,
nagyon féltem, egészen addig, amíg Szörnyike
hozzám nem ért a sok kis finom tapogatójával,
akkor viszont rögtön megnyugodtam, tudod, õk
jók, nem akar a lelkem semmi rosszat senkinek sem,
csak azóta egyfolytában beszélnem kell a
világukról, a filozófiájukról,
a tudásukról, ha itt van egy tudós éppen,
akkor olyanokat mondok, amirõl nem is sejtem, mi lehet
az, de a tudós okosan bólogat vagy tágranyílt
szemmel kérdez, hát biztosan van valami értelme
a szövegemnek, ha meg a tudósítók vannak
itt, na, akkor lazábbra ereszt Szörnyike, azt már
én is simán értem, csak néha unom,
olyan bárgyú kérdéseik tudnak lenni
embertársaimnak, viszont a filozófiáját
senki nem akarja végighallgatni, el is veszne vele itt
nálunk szegény, a legszebb eset az volt, amikor
egyszer egy költõi hajlamú újságíró
volt itt, annak már a kérdései is olyan lágyak
voltak, ha érted, hogy gondolom, érzõdött
rajtuk az õszinte és jóindulatú kíváncsiság,
egészen megmelegedett a szívem, azt bezzeg érdekelte
a filozófia is, hanem amit Szörnyike válaszolt,
egy huncut hangot sem értettem belõle, de az újságíró
is azt mondta, amit én éreztem, hogy ez volt a legszebb
költemény életemben, olyan sírós-nevetõs-meghatóan-szépséges,
igazán nem tudom precízebben kifejezni, ez amúgy
is örök gond, a precízség, mert tudod,
én érzem, amit Szörnyike közölni
akar, ezt az érzést kell értelmesen elmondanom,
de nagyon gyakran nincs is rá szó, körbemagyarázom,
ahogy tudom, aztán Szörnyike kiigazít, ha úgy
gondolja, nem könnyû lefordítani az érzéseket,
náluk pedig az érzés a legfontosabb,
olyan a világuk, szerencsére visszafelé nem
kell fordítanom, amikor másik ember beszél,
akkor Szörnyike a karomhoz tapad, sok csáppal egyszerre,
és valahogy abból érti a másik ember
szavait, hogy énbennem milyen érzések keletkeznek,
zavaros, ugye, hát egy tudományos szövegnél
milyen érzéseim lennének, de most csupa ilyen
zavaros dolog van körülöttem, lassan megszokom,
hogy miért hívom Szörnyikének, nem tudom,
mindjárt az elsõ pillanatban így neveztem
el magamban, de amikor elõször kimondtam egy vendég
elõtt, mintha egy tévés lett volna, akkor
Szörnyike nagyon megsértõdött, miért
mondom, hogy szörny, mikor õ kimondottan szép,
híresen kecses csápjai vannak és mindenki
dicséri a szép gondolatait, de amíg füstölgött,
én is megéreztem egy pillanatra, hogy õ hogyan
lát engemet, na és akkor kvittek voltunk,
még meg is köszönte, hogy legalább becézem,
nekik nincs nevük, tudod, õk érzik egymást,
nem nevezik, persze, hogy nem érted, érteni én
sem értem, de már nagyjából érzem,
nem, azt nem kérdezem meg, hogy honnan jött, mert
azt úgyis sokan megkérdik, olyankor meleg, homokos
tengerpartot érez, a vízen ringatózó
gömbökkel, azok a házaik, a víz alá
nyúlnak, növények és rengeteg medúza
közé, azok meg az állataik, csak az a baj,
hogy ez a simogatóan gyönyörû kép
nagy-nagy szomorúsággal van körülvéve,
talán honvágy ez a szomorúság, talán
elveszettség, ezért én inkább nem
is kérdem Szörnyikét, pedig érdekelne,
most kint van a medencében, amit neki kellett építeni,
kellemes kis meleg tavacska lett, de ott csak alszik, nappal állandóan
vendégeink vannak, hogyne, megnézheted, csak ne
érezz semmit túl erõsen, mert arra felébred,
de a cipõkopogás nem zavarja, hát igen, nem
is tagadom, megszerettem Szörnyikét, elég baj
az nekem, nehéz lesz elválni, pedig kénytelen
lesz más kapcsolatot keresni szegénykém,
ami hagyján, viszont minden ember más, egy ilyen
csodálatos élmény, életem legszebb
hetei voltak, most pedig vége, persze, elõbb-utóbb
vissza fog menni Szörnyike, de az még messze van,
nem az a baj, hanem a finom kis csápjai, borzasztóan
viszket tõlük állandóan a karom, látod,
már valami kiütéseim is vannak, de az a másik
hogyan fog érezni?...