Maruzs Éva
SZÖRNYIKE

...persze, hogy elmesélem, éppen neked ne mesélném, mikor hónapok óta egymásnak adják itt a kilincset a mindenféle újságírók, fotóssal és anélkül, tolmáccsal és anélkül, viszont mind magnóval, meg az a rengeteg professzor, jó, hát akad köztük tanársegéd is, de mind komoly, tudós népség, a legrosszabbak a pszichológusok, majdnem mind be akarja bizonyítani, hogy megbuggyantam, aztán amikor meglátják Szörnyikét, akkor csak tátják a szájukat, pedig már rég tele van vele minden újság, de a legvadabb az az eset volt, amikor Szörnyike nagyon dühös lett egy pszichológusra, nem is csodálom, fröcsögött a pacákból a rosszindulatú gyanakvás, na, aztán Szörnyike személyesen rákapcsolódott, te, az az ember szabályos hisztériás rohamot kapott, a férjem rém gyorsan hívta a mentõket a Lipótmezõrõl, de azok is alig tudták megfékezni, így "kolléga úr", meg úgy "kolléga úr", hát kíváncsi lennék, lesz-e még normális ember abból az alakból, de ha ilyeneknek is kénytelen voltam beszélni, akkor neked miért ne, Szörnyike egyáltalán nem bánja, õ bíztat állandóan, hogy mindig, mindenkinek beszéljek róla, róluk, a világukról, csak az a baj, hogy olyankor aztán muszáj beszélni, a férjem szerint eddig is nehéz volt szóhoz jutni mellettem, most meg lehetetlen, mióta Szörnyike irányít, õ pedig beszéltet, hát hiszen azért jött ide, hogy megismertesse velünk az õ hazáját, jobb lehet, mint a miénk, nincs ám hazugság, csak egymáshoz érnek a finom kis csápjaikkal és már pontosan érzik a másik gondolatait és indulatait, nem tudom, mit ad át olyankor, milyen hullámokat vagy ingert, vagy mit, de én is nagyon sok dolgot érzek és tudok olyankor, ha itt a karomhoz ér, pedig azt mondja Szörnyike, hogy nagyon korlátozottak a képességeim az õ fajtájához képest, csak a földi emberek között vagyok kiemelkedõ, mert jól tudok érezni, hát ezért is választottak ki, mikor Szörnyike leérkezett, illetve õ maga választott ki, beállított ide egy csomó ünnepélyes nagykutya, de rettenetesen szédült állapotban, velük egy kis szörny, gömbölyûke, annyi karral és ostorral, mint egy medúza, aztán azt mondja az egyenruhás nagykutya, az tudott legelõször megszólalni, hogy nyújtsam már ki a karom, de nem jó, vegyem le a blúzom, mondtam, még mit nem, de akkor a sofõrjük leintett, érted, a sofõrjük, az volt még a legkevésbé kótyagos, hogy azt mondja, ne az erkölcseimet féltsem, vegyek fel egy rövid ujjú blúzt, nekik egy csupasz felsõkarra van szükségük, de gyorsan, mert már mind megbolondulnak, akkora feszültség vagy térerõ, vagy mi árad ebbõl a kis szõrös labdából, de ne féljek, mert nem bánt, csak kommunikálni akar végre, ennyit õ is érez, a sofõr, de a kis szõrösnek én kellek, az autót egyenesen ide irányította, hát mondhatom, legszívesebben sikoltoztam volna, nagyon féltem, egészen addig, amíg Szörnyike hozzám nem ért a sok kis finom tapogatójával, akkor viszont rögtön megnyugodtam, tudod, õk jók, nem akar a lelkem semmi rosszat senkinek sem, csak azóta egyfolytában beszélnem kell a világukról, a filozófiájukról, a tudásukról, ha itt van egy tudós éppen, akkor olyanokat mondok, amirõl nem is sejtem, mi lehet az, de a tudós okosan bólogat vagy tágranyílt szemmel kérdez, hát biztosan van valami értelme a szövegemnek, ha meg a tudósítók vannak itt, na, akkor lazábbra ereszt Szörnyike, azt már én is simán értem, csak néha unom, olyan bárgyú kérdéseik tudnak lenni embertársaimnak, viszont a filozófiáját senki nem akarja végighallgatni, el is veszne vele itt nálunk szegény, a legszebb eset az volt, amikor egyszer egy költõi hajlamú újságíró volt itt, annak már a kérdései is olyan lágyak voltak, ha érted, hogy gondolom, érzõdött rajtuk az õszinte és jóindulatú kíváncsiság, egészen megmelegedett a szívem, azt bezzeg érdekelte a filozófia is, hanem amit Szörnyike válaszolt, egy huncut hangot sem értettem belõle, de az újságíró is azt mondta, amit én éreztem, hogy ez volt a legszebb költemény életemben, olyan sírós-nevetõs-meghatóan-szépséges, igazán nem tudom precízebben kifejezni, ez amúgy is örök gond, a precízség, mert tudod, én érzem, amit Szörnyike közölni akar, ezt az érzést kell értelmesen elmondanom, de nagyon gyakran nincs is rá szó, körbemagyarázom, ahogy tudom, aztán Szörnyike kiigazít, ha úgy gondolja, nem könnyû lefordítani az érzéseket, náluk pedig az érzés a legfontosabb, olyan a világuk, szerencsére visszafelé nem kell fordítanom, amikor másik ember beszél, akkor Szörnyike a karomhoz tapad, sok csáppal egyszerre, és valahogy abból érti a másik ember szavait, hogy énbennem milyen érzések keletkeznek, zavaros, ugye, hát egy tudományos szövegnél milyen érzéseim lennének, de most csupa ilyen zavaros dolog van körülöttem, lassan megszokom, hogy miért hívom Szörnyikének, nem tudom, mindjárt az elsõ pillanatban így neveztem el magamban, de amikor elõször kimondtam egy vendég elõtt, mintha egy tévés lett volna, akkor Szörnyike nagyon megsértõdött, miért mondom, hogy szörny, mikor õ kimondottan szép, híresen kecses csápjai vannak és mindenki dicséri a szép gondolatait, de amíg füstölgött, én is megéreztem egy pillanatra, hogy õ hogyan lát engemet, na és akkor kvittek voltunk, még meg is köszönte, hogy legalább becézem, nekik nincs nevük, tudod, õk érzik egymást, nem nevezik, persze, hogy nem érted, érteni én sem értem, de már nagyjából érzem, nem, azt nem kérdezem meg, hogy honnan jött, mert azt úgyis sokan megkérdik, olyankor meleg, homokos tengerpartot érez, a vízen ringatózó gömbökkel, azok a házaik, a víz alá nyúlnak, növények és rengeteg medúza közé, azok meg az állataik, csak az a baj, hogy ez a simogatóan gyönyörû kép nagy-nagy szomorúsággal van körülvéve, talán honvágy ez a szomorúság, talán elveszettség, ezért én inkább nem is kérdem Szörnyikét, pedig érdekelne, most kint van a medencében, amit neki kellett építeni, kellemes kis meleg tavacska lett, de ott csak alszik, nappal állandóan vendégeink vannak, hogyne, megnézheted, csak ne érezz semmit túl erõsen, mert arra felébred, de a cipõkopogás nem zavarja, hát igen, nem is tagadom, megszerettem Szörnyikét, elég baj az nekem, nehéz lesz elválni, pedig kénytelen lesz más kapcsolatot keresni szegénykém, ami hagyján, viszont minden ember más, egy ilyen csodálatos élmény, életem legszebb hetei voltak, most pedig vége, persze, elõbb-utóbb vissza fog menni Szörnyike, de az még messze van, nem az a baj, hanem a finom kis csápjai, borzasztóan viszket tõlük állandóan a karom, látod, már valami kiütéseim is vannak, de az a másik hogyan fog érezni?...