Dianának Tombol a hold, viaskodom, de nem a gôgösöké, amit éjszaka csapzott lapokra írok, sem pedig a felszálló halottaké, kiket madárraj és zsolozsma rejt el; csak a szeretôké, kik hunyt szemekkel minden korok bánatát ölelik, akiknek fizetségre nem telik, nem is látnak, övék művészetem.
DYLAN THOMAS: Mesterségem Tóth Judit fordítása
Elsô rész
CSAPZOTT LAPOK
01. Nem a legfontosabb napja volt életemnek, de olyasmi. Július huszonnyolcadika, születésem óta a tizenhatodik, tizenhatodik nyaramon. Nedves nap, sötét nap. Nap, mely kora reggeltôl törékeny esôvel döföli-kalapálja felforgatott szobám ablakát. Kitartóan. Könyörtelenül. Esô az üvegen. Kopp-kopp-kopp. Az ablaktáblán. A fülemben. Kopp-kopp-kopp. Álommal küszködô agyamban. Szadista egy nap. Kinyitom a fél szemem. Fekszem, gyűjtöm az erôm. Kinyitom a másik szemem is. Szobám úszik, himbálózik, hunyorog rám. A szekrény, egyetlen jó, vasalt ruhám komor rejteke átleng a valóságba. A tegnapi ing az ágy szélén ráncos aggastyánbôrként siratja az elvesztett keményítôt. Nem látom fekete-ezüst iskolai nyakkendôm, lent lesz a földön, nadrágommal, melynek csonttalan lába halálos kínban tekereg. Az ágy alatt egész hete pucolatlan cipôm fuldoklik a szájába tömött, izzadt zoknitól. Késôbb - aznap még, vagy a hét vagy a hónap folyamán - rám csikorog anyám, sovány és bájtalan anyám szerelmetesen karistoló hangja, mint kés a bádogon: - Te, Bruce! Mért nem ganajozod te ki magad után azt a büdös szobát? Én torkig vagyok már vele! Mrs. Pritchard, az anyám. Piros pöttyeivel rám pislog szürke tapétám. Imádom és utálom ezt a zűr-tapétát. Én válogattam ki nagy fáradsággal, én ragasztottam föl a falra, és anyám azt mondta rá: - Nem tetszik. Mért nem valami szép virágosat hoztál? Apám azt mondta: - Modern szemét! És én azt mondtam: - Vigyázz, meg ne ártson a megrázkódtatás: a középkor elmúlt. Ebbôl lett a zűr, mert apám szívesen képzeli friss szellemnek magát, aki halad a korral. Friss szelleme egy-egy jégbe hűtött világosat rendel minden öt korsó barna után. Egyébként mélyen gyászolja, hogy oda a Birodalom és Accrington Stanley. Apám, Mr. Pritchard. Van még egy bátyám is, Harold. Piros pöttyök a szürke tapétamezôn. Fülem érzékeny dobján kalapál az esô. Kopp, kopp, kopp, kopp, kopp. Ruhám szanaszét a padlón, ilyen állapotban csakugyan nem vehetem föl ma, életem egyik legfontosabb napján. Becsukom a szemem, szemhéjam mögött nézem a sötétséget. Vörös, mint a tapéta pöttye. Örökre a szemhéj és szembogár millimikronnyi közébe zárt vörös sötétség. Elalvás elôtti, nyugodt, csöndes, vörös sötétség. - Bru-uce! Nézed az órát? Ez a hang, ez a süvöltés mint beragadt sípú vonat robog föl a lépcsô alagútján. Vörös sötétségem milliónyi káprázó, csiklandó, zajgó idegvégzôdésen porlik szét. Pizsamacsíkos karom a levegôbe lendül. Szemem fölkattan, s órám közli vele az idôt. Az értesülés fölkúszik tompult agyamba. Húsz perccel múlt nyolc. De mi olyan izgalmas ezen a húsz perccel múlt nyolcon? Miféle rejtett értelme van a kettesnek, a nullának meg a nyolcnak? Vagy ugyanennyi erôvel a nyolcasnak, a nullának meg a kettesnek? Még mindig cseng a fülem, mikor a vonatfüttyszerű hang már bele is sípolja a választ: - Az utolsó nap is el akarsz késni? Utolsó nap?! Jézus Krisztus! Ledobták az atombombát?! Nem. Valami földereng kába fejemben, valamiféle emlékezés túr bele tétova kézzel emlékezetem futóhomokjába. Iskola. A kutató ujjak tovább kaparásznak. Utolsó nap. Elmém ötletesen összetársítja a kettôt: az utolsó napot meg az iskolát. - Megyek, anyám! - kiáltom, s azzal már bújok is ki csigatempóban az ágyból, hogy szétgombolyítsam ruhám egybegabalyodott csomóját.
A fontos napnak szinte minden percében esett az esô. Csöpögô percek ázott órákká nôttek. A csupa üveg, hosszú, hodály iskola szivacsként itta magába a könnyezô órákat, átsajtolta, keresztülfacsarta a vizes napot felmosórongy-folyosóin, tusoló-tantermein. A mi reálunk, az Öreg Kollégium. Tizenegy éven felüliek számkivetettjeinek menekülttábora. Nem hordott benne más egyenruhát, csak a sok szürke hétköznap. Mint valami elôkelô gimnáziumnak, négy kollégiuma volt ennek a sznob tanintézetnek is: Scott, Fuchs (ezt mindig rosszul ejtették ki), Hillary és Tensing. Az egész épület ragyogott, mint a Salamon töke, csupa üveg, csupa hatásvadászat volt rajta minden. És aznap, csatakos tizenhatodik nyaramnak azon a csatakos napján hagytam el végleg kerge kerengôit. Egyévi késéssel, mert józan ész szerint búcsút kellett volna mondanom neki már tizenöt esztendôs koromban, de oktalan optimizmus tört ki az igazgatón, és bebeszélte elképedt szüleimnek, hogy lete-hetném az érettségit: ez mutatja, hogy az igazgatók nem éppen észlények. Dicsôségesen elhasaltam minden tantárgyból, aminek csak nekimentem. Ezzel iskolai rekordot értem el. A kisebbek megilletôdötten mutogattak rám, és áhítattal súgták oda a haverjuknak: - Nézt azt a fiút! Hét tárgyból ment neki, és mind a hétbôl elzúgatták! Hát most végre itt hagyom az Öreg Kollégium vicik-va-cak kis világegyetemét, kilépek az életbe, a kenyérkeresôk körének világegyetemnyi vicik-vacakja közé. Hadd adjak személyleírást az Öreg Kollégium e közbámulatnak örvendô véndiákjáról, a tudományos fenékreesés e mintapéldányáról, errôl az osztály-szamaráról, szájában örökre a tudatlanság kicsépelt szalmájával! Ilyen látványt nyújtok, ha az önáltatásnak közvetlenül a tárgyilagos felszín alatti fehér alapozására tisztességes, reális színekkel festek: Arc - kerek, fölötte elôrehulló, fekete bozont, s e szôrzet másik vége a felsô ajak fölött, a szájzug körül és kétoldalt, az állón sötétlik. Szem - barna, és Maureen szerint gúnyosan mókás, meleg tekintetű. Amit késôbb mondott, mikor szüzessége várát ostromoltam, nem érdekes. Test - nyurga, kiböki a ruhát. Meztelenül szôrös. Az illúzió a vállat szélesnek, a csípôt karcsúnak minôsíti. Az igazság az, hogy a váll szögletesen girhes, a csípô csene-vész. Láb-nagy. Ez vagyok én, Bruce Pritchard. Itt születtem, ahol lakom, ebben a szutykos, szenes-vasas, nehézipartól nagy hasú városkában, Yorkshire gyalázatosán legyilkolt mezeinek e fekete sebén, e fog közt csikorgó, napot szűrô légtakaró alatt bágyadozó helységben. Kiálló, pipáló, égre pöfékelô kémények. Munkásegyletek, munkások és a bányába tartó, kora hajnali munkásbuszok. Acélművek, görcsös, vörös meddôtörmelék-halmok és az olvasztókemence szájából acélfogat húzó, dülledt szemű fogászok. Micisapka és futball. Egyre szűkebbnek bizonyuló utcák, néhol egy egészen más korból macskakô burkolatot felejtettek itt, s az halottan a halott városi tanácstól várja ezután is az eltakarítás végtisztességét. Köpcös, régi házak, hórihorgas modernek és végtelen számú ikerként sorakozó, egyforma bérkaszárnyák. Rideg, szelíd, kegyetlen, jószívű város. Borzalmas, édes város, szépségesen ronda. Barátaim az iskola udvarán gyülekeznek az esôben, fecsegünk az Öreg Kollégiumban töltött s az eljövendô évekrôl, melyeket nem ismerünk még, és mert nem ismerjük ôket, jókat röhögünk rajtuk. Magzat-emberkék az iskolaudvar aszfaltméhében. Johnny azt mondja: - Négyig már guggolva is kibírjuk. - Az este megint voltam annál az Ifjúsági Munkaközvetítôs pacáknál - szólal meg Rolly. - A kancsalnál? - Annál. Fél szeme a cipôd glancán, a másik a frizurádon. - Csak nem akarod nekünk beadni, hogy valami tűrhetôt ajánlott? - kérdeztem. Fél éve rajtuk mulat az egész iskola, mert Rollynak semmi ingerenciája a munkavállaláshoz. Az Ifjúsági Munkaközvetítôs pacák sorra fölkínálta neki az egész raktári készletét, aztán szép csöndben megháborodott. - Azt gondolja, be tud hozni valami bukméker-irodába - közli Rolly. - De nem hiszem, hogy lesz hozzá kedvem. - Létezik egyáltalán munka, amihez neked van kedved? - Hát el tudnám éppen képzelni orvosnak magam - jelenti ki Rolly. - Napközben elbabrálgatok a jó öreg sztetoszkóppal, éjjel meg a fiatal ápolónôcikkel. - A jog persze nem is érdekel - szólal meg Tony, az eszes, a jövendô fogalmazógyakornok. - Képes volnál beletörôdni, hogy szürke orvos legyen belôled? - Képes volnék - feleli Rolly. - Engem könnyű kielégíteni. Különben is rühellném magamon a jogtudósi parókát. - Hát Bruce, a rettenthetetlen riporter? - fordul felém Tony. - Te mikor kezded? - Két hét múlva - mondom. - Rettenthetetlen riportere leszek a helybéli születések és halálozások rovatának. Meg a zsúrokénak. - Mi a fenét adtál be nekik, hogy fölvettek? Mert nagy lumen nem vagy, azt igazán nem lehet rád fogni. - Hát a megbeszélésnél finoman elsiklottam a fôiskolai tanulmányok fölött, s inkább azt hangsúlyoztam, hogy én voltam a kollégium hetilapjának fôszerkesztôje. - Persze, mert más balek nem akadt! - Errôl bölcsen hallgattam. Sôt céloztam rá, hogy erôs mezônyben választottak meg. - Megállj csak, egykettôre kiderül, hogy olvasni se tudsz! - biztat Rolly. - Újságíró nem olvas, csak ír - duplázok rá a tréfára. Ebben a társaságban nem követhetem el azt a baklövést, hogy túlságosan lelkesedjem az állásomért. - Mért nem a Fleet Streetet szerencsélteted inkább? -kérdezi Johnny. - A Times-ék új szerkesztôt keresnek. - Négyig már guggolva is kibírjuk. - Kihúzom az elsô fizuig valahogy. - Mennyit kapsz? - Mi közöd hozzá?! - íme, az elsô felnôttes titkolózás. - Persze na, bocs. Bár nem akartam egyenest az adóhivatalba szaladni vele. - Röpülsz mindjárt, egyenest a kórházba, csak sokat járjon a szád! - Na nézd! Egyeseknek máris fejükbe száll a hivatal! - Már csak egy óránk van hátra. Ha a világ rám néz azon az utolsó napon, lát egy fiút, aki boldogan hagyja ott az iskolát, örül, hogy vége a tintalevesnek, papírgaluskának. De ha a világ mélyebbre tekint, benéz a tetszetôs, törékeny páncél alá, ott valami kis riadalomfélét vesz észre. Megérti, hogy nagy tappancsommal a legszívesebben rálépnék az idô farkára, és nem engedném tovább. De a világ épp mással foglalkozott, kisebb gondja is nagyobb volt annál, semhogy örökké varázsolja ezt az utolsó órát. Az idô átcsorgott ennek a napnak rostáján is. Csupa végsô dolog napja volt. Az utolsó gyülekezô. Harminc tanítvány az utolsó vacsora ebédjén, és iskárióti Idô-Júdás elárult bennünket a kinti életnek gyermekségünk harminc ezüstpénzéért. Csak Leonardónak nem akadt, hogy vásznán lakapja az együtt ülôket, így ez az utolsó vacsora már csak emlékezetemben él, azt pedig alaposan átlyuggatta azóta a nyű. Végigjártuk aznap, az utolsó délután, az osztályokat. Láttuk bennük a megkopott, elfelejtett fekete táblát. Láttuk a kisfiú-padokat. Nem fértünk beléjük, túl nagy, túl szôrös lett a lábunk. Mi már kint voltunk a világban, a világ fiai lettünk. Illetve tudtuk, hogy azok leszünk délután négykor. Mindenki megszólalt aznap, az utolsó délután. Gondolatban hallottam ôket, belsô fülemmel. Az osztályfônökömet, amint beszél, elég sokat, walesi nyelven, és el-elkalandozik a tárgytól: - Hát elválnak útjaink, mi? Beállunk a kereskedelem roppant nyüzsgésébe, igaz-e? Hogy újságíró? Ugyan! A Clarion-nál? Hűha! A szerkesztô barátom, együtt golfozunk. Megérem, hogy egyszer még a maga nevét olvasom a vezércikk kövér betűs címe alatt. Vastagon szedett külön sorba: „írta"... ahogy csak keveseknek jár az újságnál. Az lesz a nagy nap, fiú, azt a napot el nem felejti egyhamar! Na, sok szerencsét, fiatalember, lesz rá szüksége, meglátja. És mindig gondoljon arra, hogy csak Amerikában nyílik igazán tág perspektíva a természettudós elôtt! Hallottam barátaimat: - Szóval fölvettek az itteni szennylaphoz? És érettségi nuku. Hű, papa! Megállj, rájönnek ám, mekkora marha vagy! A végén te szortírozod majd az apróhirdetést. Ja, maga iskolai lapot szerkesztett? Orrjássi! Csak sajna, ég és föld a különbség diáklap meg igazi újság közt, még ha ilyen kis nyamvadt is, mint a Clarion! Vedd tudomásul, hogy érettségi nélkül nem mehetsz sehova. Magyarázd a tulajnak, hogy te voltál minden idôk legjobb balfedezete az Öreg Kollégiumban, ezenkívül három éven át iskolai krikettkapitány: kiröhög. Ez csak addig érdekes, míg suliba jársz. Amint kiteszed a lábad, szép emlék csupán, és a munkaadódat nem hatják meg a te szép emlékeid. Öreg hiba, ha valaki neki se megy az érettséginek, de nekirugaszkodni hét tárgyból és elzúgni mind a hétbôl még nagyobb hibuci. Ezért szí hatod még sokszor a fogad! Hallottam ellenségeimet: - Még vallástanból se csúsztál át, hogy legalább pap lehess! Anyámat: - Ugye, nem valami jól fizetnek annál az újságnál? Pedig megkereshetnél heti tizenkét fontot, ha építkezéshez mész. Nem tudom, csak azt az egyet, hogy a mi családunkból még senki se ment újságírónak! Apámat: - Mért nem tudtál te is valami rendes, értelmes munkát szerezni, ácsnál, mint Harold? ô csinál valamit a két kezével. Az öröm, igazi öröm. Kifaragni valamit: emberhez illô munka. De hogy mire jó szavakat nyomtatni az újságpapirosra, amit másnap célszerű darabokra tép és úgy használ a másik? Hogy mi öröm lehet abban? Haroldot, a bátyámat: - Minden kelendô író kezdte valahol, papa. Ki tudja, hátha Bruce-ban is ott lappang a nagyság csírája, s egy szép nap akkora virág nô belôle, hogy mindannyiunknak leesik az álla. Nem valószínű, de hátha. És az igazgatót azon az utolsó, délelôtti ünnepélyen, amint oly egyszerű, mint valami rojtos-bojtos, kacskaringós imádság, s oly fennkölt, mint holmi talárban feszengô istendicsôítés: - E nyári délelôtt búcsúzunk ama felsôs növendékeinktôl, akiknek tanideje az Öreg Kollégiumban már letelt. Gyarapodtak nálunk tudásban, és most, amidôn kilépnek az életbe, reméljük, sok kedves emléket visznek magukkal. E fiúkat arra figyelmeztetem, hogy a nevelés, amelyet itt kaptak, pusztán alap: nekik kell rá jó, hasznos életet építeniök. Az éjjel több növendék felmászott a tornaterem tetejére. Felhívom ôket, hogy az ünnepély után önként jelentkezzenek az irodámban. Ha nem, az egész iskolát fogom megfenyíteni! De remélem, lesz becsület az illetôkben! Imádkozzunk! Az utolsó délután bendôje nagyra tágult, napokkal telt meg. Benne volt az évenkénti mezei futóverseny napja, amelyen én nyerhettem volna, ha nem sétálok csak a pályán; benne volt az a nap, amelyen futball közben bokámat törtem; az a nap, mikor az osztály kivonult a yorkshire-i nagy parádéra; az a nap, melyen ötvenháromszór találtam el hibátlanul a lécet, a matematikatanárunk pedig hétszer dobott rosszat egymás után; az a nap, mikor Morgant a sporttelepi öltözôben találták egy lánnyal, akin nem volt blúz, és Morgant az egész iskola irigyelte bűnéért, pedig megvesszôzték érte; az a nap, melyen a vegytantanárunk úgy csukódott össze, mint valami rosszul sikerült kísérlet, és ott halt meg a laboratórium padlóján, miközben mi borzadva figyeltük a megtorpant idôt; az a sportünnepély, amelyen megnyertem a mérföldes futást, és pont az igazgató feleségének lábánál rókáztam el magam; az a nap, mikor kiadták, hogy kötelezô az iskolai sapka, mégse hordta senki; a szünet utáni elsô, végtelenül hosszú nap; az a nap, amelyen fölvettek a Claríon-hoz újságíró-gyakornoknak; és az a nap, amikor utoljára vagyok növendékként az Öreg Kollégiumban. Az a délután megtelt életem e sok-sok napjának friss emlékezetével. Négy óra. Most. A bádog toronyóra négyet üt. Tizenkét bádogszám, két bádogmutató. A nagymutató a tizenkettesen, a kismutató a négyesre vet árnyékot. Nem látszik a négyes, de megvan. A mutatók elértek oda, ahová négy esztendeje igyekeztek. Azok a fáradhatatlan bádogmutatók legyűrték diákéveimet: mindig is tudtam, hogy egyszer csak le fogják gyűrni. Ez a mutatók végsô állása. Számomra. Ezt nekem mutatják. Mars vissza, ti bádogdögök, vissza egy órával, egy évvel, egy élettel! Hiába beszél nekik az ember. Forduljatok vissza, vissza, vissza, vissza! Süketek. Egy perccel múlt négy. Hát így történt, így, igen.
Egy szegénynegyedi utcában laktunk. A helyet piros zászló jelezte a nyomortanyák felszámolásának városházi térképén. Valamikor az ezerkilencszázkilencvenes években majd elgyalulják szem elôl a talajgyaluk prolinegyedünk báját, eggyel odább taszítják, az emlékek közé. És a szem azután már csak egyenes utcákat lát, vörös téglás községi bérházakat, embereket tisztább légkörben, jobb módban, sok ügyesen tervezett gyerekjátszóteret, fagyal-sövény módra frissen nyírt és a városháza örök nyomása alatt kartonpapír-laposra sajtolt lakosságot: engedély kell erre, engedély arra, hét bizottság engedélye kell egyetlen kutyaól építéséhez is. Aztán mire a tervet magrajzolják, benyújtják, tanulmányozzák, átteszik a megfelelô osztályhoz, ott javasolják, majd kifogásolják, újra tanulmányozik, újra javasolják, lepecsételik és visszaküldik, a kutya kimúlt végelgyengülésben. Papíremberek a kiléniázott utcán. És ha a szem ezt az ápoltságot, egyenességet, tisztaságot és kartonpapír népet látja, gyorsan le kell hunyni, mert sír, visszasírja piszokfészkünk eltűnt varázsát. Hadd írjam le ezt a furcsa, ínség-sori igézetet, míg késô nincs, míg el nem tűnik nyomtalanul a földgyaluk alatt. Hadd kotorjam elô emlékezetembôl, hadd vessem papírra, hadd konzerváljam örökre. Amíg lehet még. Hadd írjam le, milyen volt a nagy nap estéjén, mikor az esô végre elállt, és a napocska még egyszer elôbukkant, hogy aztán végleg eltűnjön éjszakára. Vén házak, vén, málló téglafalak; az ajtók a repedezett lárda menti kiskert-pántlikára nyílnak; vénasszonyok ulnek a nyitott ajtóban, elfilozofálgatnak az utca másik oldalán ugyancsak nyitott ajtóban ülô más vénasszonyokkal; életük ringy-rongy kendôjében kuporgó, kortalanul koros nôk kérôdznek idôtlenné avult botrányokon, hátuk mögül kanapé sarka villan elô háromszögletű szakadásokkal a bôrhuzaton, és gipszkacsák totyognak át a fakó lapéta csíkos sötétjén. És por. Por mindenütt, látható, nyelhetô porfelhô. Porfelhôben szaladgál a sok gyerek, tolyik a játék: foci konzervdobozzal; süssünk, süssünk valamit; ugrálóiskola; rabló-pandúr; golyózás; kilóg a fenekük a nadrágból, úgy játszanak a porfelhôben. Én is egy voltam közülük. Emlékezetem nadrágjából ma is kilóg a fenekem. Rongyos vagyok, akár a többi utcagyerek. Dokkmunkáskarú, testes nôk a prolinegyed pletykáló-sarkában; robogójuk motorjával szerelmeskedô, olajos liajú fiatalemberek és a nyereg túlsó oldalán rájuk dühöngô, púderes képű, durcás lányok; babakocsi után büszkén bóklászó ifjú férjek; csökönyösen bömbölô csecsemôk; orrukat a járdaszéli csatorna zsebkendôjébe fújó vénemberek. Por. Alkonypír. Jellegzetesen fakó fény az utca fölött. Hangzavar egyvégtében: valóságos verébribillió. A szűk, szemetes, gidres-gödrös, lekopott, leköpött, kedvetlen, kedves, poros proliutca nagy-nagy csodája. Otthon. Kinyitom fekete, viharvert ajtónkat, és belépek az utcáról a szobába. Apám kabát, gallér és minden ésszerű indok nélkül ott ájtatoskodik az asztalnál, a Daily Mirror fölött. A sötét sarokban a bérelt televízió lôdözi pisztolygolyókkal önnönmagát. Anyám egy soha el nem készülô zoknit köt, és nézi a televíziót, mit sem gondolván a röpködô golyók veszedelmével. Az asztal másik felén Harold, a bátyám, hamutartót farag, fából. Mind fölnéz, mikor belépek, s apám azt mondja: - Anyáddal úgy határoztunk, hogy heti két fontot adsz az ellátásodért. Harold is annyit ad, hát úgy dukál. Dolgozó ember lettem, és elmúlt ez a páratlan nap is.
02. Annette Perel gyűlölte a vizsgákat. Nem azért, mintha nem sikerültek volna neki, hanem mert amint átment rajtuk, mindjárt továbbiakat vártak tôle. Állt az iskolai ruhatárban, és szerette volna tudni, megszabadul-e valaha a vizsgáktól, vagy élete végéig rakosgatja ôket. Akkor kerül sor az utolsóra, a legeslegutolsóra, amelyen aztán kiderül, hogy képesítették a halálra. Itt nyugszik Annette Perel, miután a halál vizsgáján sikerrel megfelelt. Itt nyugszik az okleveles hulla. Pompás volna sírfeliratnak! Két éve, a kisérettségikor, tizenhat éves korában még nem félt a vizsgáktól, sôt lelkesedett értük. E lelkesedés hét tárgyból hozta meg az eredményt. Vitte haza büszkén, dédelgette a hétszeres sikert, mint a hímes tojást, hogy már az ajtóban bejelentse: - Ma közölték az eredményt. Mi a vacsora? - Ezt a kérdést tárgyilagos hangon fogja hozzáfűzni. Szülei majd unszolják: - Ugyan, mesélj már! Hogy volt? És mikor elmondott mindent, csöndes büszkeséggel ragyog rá az arcuk. De nem így történt. Anyja azt mondta: - Ügyes vagy, cicám - s egy pillanatra se fordította el ügyeimét a vázáról, melyben épp virágokat rendezett el. Apja pedig megjegyezte: - Csak hétbôl tetted le? Pedig tízbôl jelentkeztél. Az általános szint után szűkült a kör, következett a specializálódás, a magasabb fok kifinomultabb légköre. Négy vizsga, négy siker. Teljes eredmény. Apja ezt mondta rá: - Nem rossz, de több kell, hogy jó orvos lehess, sokkal, de sokkal több még. Jöttek az egyetemi felvételi vizsgákra készülés hosszú-hosszú órái. A sok fejfájás, a menetoszlopban masírozó képletek, zagyva szavak, ismeretlen szabályok, könyvek, arcátlanul a képébe bámuló gyűlölt könyvek végtelen lornyai. Aztán sorban az egymást örökké követô, éppen aktuális vizsgák minden egyes dermesztô napja. Egyszerű szám lett Annette-bôl, ez állt felül számtalan ív papiroson, melyekre épp elfelejtett vagy sosem hallott feleletet kellett ráírnia. Ezt a számot láthatatlanul rátetoválhatták volna, sôt talán ott is volt már a karján vagy a melle közt. Négy sikeres vizsga: fizika, kémia, növénytan és állattan. Ezzel jogot szerzett, hogy nekivághasson a további vizsgák gyilkos sorának. Mégiscsak sikerült. Két hónap múlva, vagy egy kicsivel utóbb, a londoni egyetem hallgatója lesz. Biztosan gyűrt le minden akadályt. De miért? Miért megy a természettudományi karra, ahelyett, hogy egyenest az orvosi karra menne? Mert elôbb a természettudományok bakkalaureátusát kell megszereznie, csak aztán kezdhet orvosnak tanulni. Miért? Mert apja azt akarja, hogy így legyen. Jobb orvos lesz, mondja, képzettebb, jobban érvényesülhet, sôt még kutató is lehet, ezt magyarázza. Hát így áll a dolog. Miért? Mert annak kell történnie, amit apja elhatározott, ô állapította meg, hogy leánya mindenekelôtt orvos akarjon lenni. Annette nem is emlékszik, hogy valaha mást akart volna. De vajon megfelel ide ez a szó, hogy „akart"? Arra sem emlékszik, hogy gondolt volna bármi másra, legföljebb homályosan, futólag. Tanulmányait egy ambíció irányította: hogy orvos lesz, jó orvos, kitűnô orvos. Miért? Mivel is okolja meg? Ezen nemigen törte a fejét, könnyebb volt anélkül. De valahányszor elgondolkozott, mindig ugyanazokra az érvekre bukkant: a) Apja orvos, általános praxist folytat. b) Annak idején kutatni szeretett volna, de témájához nem volt elég a képesítése, egyébként közbeszólt a háború is. Mikor onnét visszatért, egy kicsit eljárt fölötte az idô, és egyre nagyobbacska lányát kellett neveltetnie. Az általános praxis többet hozott, mindjárt anyagi biztonságot jelentett. c) Apjának örökké fájt, hogy nem lehetett kutató. d) Maga helyett leányában akarta kiélni fiatalkori ambícióját. Ha Annette-bôl jó orvost csinál, ha vele megszereztet minden képesítést, ettôl elmúlik majd az a szüntelen sajgás. Fájdalmát ezzel fogja szublimálni. De nem túl szimpla ez a magyarázat? Jellemzô az egész emberre? Hiszen sose hajszolta, nem fenyegette, nem parancsolt rá, hogy orvos legyen. Még csak emlegetni se szokta, hogy lánya orvosnak készül. Egyszerűen sose várt egyebet tôle. Az ô lánya, tehát nem is lehet más vágya, mint hogy ô is orvos legyen. Ez a lány életének képlete. De Annette tudta, ha ezt a megoldást elmondaná apjának, az ôszintén megdöbbenne, és el se hinné. Mert mindez csak tudat alatt élt benne, sôt talán még ott sem. Csak épp nem múlt el nap, hogy a családi asztalnál szóba ne került volna az orvosi pálya. Annette-et úgy kondicionálták, mint Pavlov kutyáját. Apja óhajának csengôszavára nyomban nyálazni kezdett. - De miért? Miért? Miért? Mert... Ugyan! Vigye az ördög az egészet! A ruhatár kezd megtelni lányokkal. Egyesek közülük, a nagyobbak, akik már közelebb járnak a kész nôhöz, most hagyják el az iskolát. Ez az utolsó napjuk. Utoljára akasztják le kabátjukat a számmal ellátott kampóról. Utoljára. A távozó lányok tétován emelik le a kabátot, egy pillanatig nézik a számot a kampó alatt, csak aztán kezdenek öltözni. A szám mostantól kezdve egy másik lány fogasának lesz a száma. Olyan ez, mintha az ember lábáról vagy kezérôl egy ujját vesztené el. Utoljára verôdnek csoportokba, s az utolsó szavakat mondják egymásnak: - Mikor kezded az egyetemet? - Két hónap múlva. - Majd gondolok rád, hogy gürizel tovább azért a nyomor kis zsebpénzért, valahányszor fölszippantom a heti nyolc font sterlingemet. - Én meg rád gondolok, ha meglesz a diplomám, hogy kalapálsz nap nap után reggeltôl estig azon a rozoga írógépen. - Ó, addigra én már rég férjnél leszek. Ahogy Roberttel halad a kapcsolatom, még ki se adták az elsô fizetésem, már asszony leszek. - Mért, mit csináltok ti Roberttel? - Amit szokás, angyalkám! Normális, rendes fiú! - Tudod, minek örülök a legjobban most, hogy elmehetek innét? - Minek? - Hogy nem kell nagyközönség elôtt beszereznem a papírvattát. Undorító volt mindenki szeme láttára bedobni a klóban a három pennyt abba a dög automatába! - Nekem hiányozni fog ez a hely itt. Azt éppen én se szerettem, de az egész mindenség hiányozni fog azért. A távozó lányok utoljára verôdnek csoportokba, és az utolsó mondatokat mondják egymásnak. Megígérik, hogy írnak, és tudják, hogy nem fognak írni. Megbeszélnek találkozókat, aztán majd elfeledkeznek róluk. Mind szomorú. Annette Perel végiggondolja biztos jövôjét. Természettudományi kar. Orvosi kar. A természettudományok bakkalaureátusa után orvosdoktor lesz, és megszerez minden egyéb fokozatot, amit csak menet közben megszerezhet. Végtére is olyan erôfeszítés ez, ami érdekli, ami leköti minden pillanatát. Hivatása lesz, és aki csak ismeri, tisztelni, csodálni fogja érte. Teljes, tevékeny, fontos élete lesz. És mikor megy férjhez? Mikor szundikálhat egyet délután, mikor szomszédomat? Mikor gondolhat szerelemre? És ha a hivatás helyett férjhez menne, szundikálhatna délután, szomszédolhatna, szerelemre gondolhatna, sajnálná vajon az elkallódott hivatást? Kellett ôneki valaha teljes, tevékeny, fontos élet? Megy hazafelé a lucskos, fekete utcákon, megy a zizegô, zöld sussexi mezôk mentén. Haza. Abba a közömbös, barátságtalan, még a repkénytôl is inkább elkerült téglaházba. Hamar meguzsonnázik, egyedül. Hamar, mert hatkor lalálkozik Jeremyvel, együtt mennek szimfonikus hangversenyre, ôk maguk, egyedül, mert Annette apja a rendelôben van, anyja pedig az Egyház Leányainak összejövetelén.
03. Bátyám, Harold, ács volt. És bolond. Azt ô is tudta, hogy ács, de azt nem, hogy bolond. Ezt csak én tudtam, és bár épp eleget mondogattam neki, mégse hitte. Mindig azt felelelte, hogy hülye vagyok, valahányszor megmondtam neki, hogy bolond. Nagyon jó ács. Amit fából még ô se tud megcsinálni, azt már nem is érdemes. Gyerekkorában nyufaszálakból formált embert meg hajót. És a gyufaszál emberei igazi embereknek hatottak, a gyufaszál hajói pedig úsztak a pocsolyán, s messze fölülmúlták az enyémeket. Mert az én gyufaszál emberkéim csak cérnával összekötözött gyufának hatottak, gyufaszál hajóim pedig azonnal elsüllyedtek. Irigy csalódásomban Harold fejéhez vágtam ôket. Nem vagyunk ikrek, ô tizennégy hónappal idôsebb nálam. De gyerekkorunkban vaksi, idôs hölgyek gyakran néztek ikreknek bennünket. - Milyen drága kis ikrek - mondták, s közben megsimogatták a fejünket. - Édes kis ikrek. Jól eljátszhatnak egymással. - Aztán mind a kettônknek cukrot adtak, otthagytak bennünket, és Harold udvariasan mosolygott, mert ô udvarias volt, én pofákat vágtam, és elloptam a cukrát, mert én nem voltam udvarias, és végül ô elbôgte magát. Nem az udvariasság volt egyetlen erénye. Hanem hogy hűséges, engedelmes, szelíden bánik az állatokkal, jó számtanista és tiszta. Nekem egyik se tartozott az erôsségeim közé. Ablakot törtem, hazudtam, konzervdobozt kötöttem a kutya farkára, és örökké szutykos voltam. Néha még káromkodtam is. Hasonlítottunk egymásra, de nem voltunk ikrek. Harold egyetlen hibája az volt, hogy rötyögött, ha én bôgtem, mert éppen megraktak valami gaztettemért. Ilyenkor nekiestem, s ezért ráadásul szégyenszemre még ágyba is zavartak. Én valamikor a gyerekkor és a serdülôkor határán fölfedeztem a lányokat. Hogy micsodák, és mire valók. Olyan fölfedezés volt ez, melynek következményeire ettôl fogva ráment a legtöbb estém. És hamarosan nagy szakértô lettem e téren. Ujjaim kezdték érteni a melltartók és a harisnyakötôk szerkezetét, ámbár felkötésük módját nem sajátítottam el. Arra valahogy sose volt szükség. Kezdtem ismerni a lányok helyét a dolgok egyetemes rendjében. Hogy ellentétjeink, és egészen mások, mint mi, de ellentétes és más voltunk azért hibátlanul beleillik a teremtett világba, ôk a kirakós játék másik fele, és mi, hímek, vagyunk az innensô fél. Olyan összerakósdi ez, amelyben kezdtem a kedvemet lelni esténként, ha nem volt egyéb dolgom. Új, sötét réteket fedeztem föl, ahová még nem áradtak ki a házak, és ha túl hideg vagy túl nedves volt ezekhez a sötét, új rétekhez az idô, eldugott sikátorokat kerestem, hogy édes kettesben maradhassak a lánnyal, nem egészen ötvenlépésnyire robajos városunk robajos fôútvonalaitól. Sötét este kis utcácskákon és réteken kupálódtam ki tíz-egynéhány esztendôs koromban. Bátyám, Harold, nem tett szert effajta műveltségre. Fölfedezéseimnek sose jött nyomára. Szerinte a nôi láb csak arra való volt, hogy járjanak vele, semmi másra. Ez is hozzátartozott ütôdöttségéhez, melyrôl fogalma se volt. Míg én valamelyik lánnyal lófráltam, akinek az arcára nem is emlékszem, ô otthon könyökölt az asztalon, és fejét a tenyerébe hajtva beleveszett a latin-, matematika- vagy kémialeckéjébe. Nem értette sem a latint, sem a matematikát, sem a kémiát, de azt hitte, hogy érti. És ha ezt nem hiszi, eltűnik az asztal a rengeteg forgács meg a vésôk alatt, mert megint valamelyik vizet sose látott halát vagy anyánknak készülô asztali lámpáját faragja. Már több asztali lámpánk volt, mint villanykörténk, hogy kivilágíthassuk ôket. Jól emlékszem a faragásaira, ott voltak a házban mindenütt. A kandalló párkányán három, hal alakú virágváza. Egy kurta ingű hölgyemény a kredencen krákogott apánk valamelyik üres üvegének szeszszagától. A kávézóasztalka a kandalló elôtti szônyegen kucorgóit. Sose kellett hamutartót, képkeretet vagy pipatóriumot vásárolnunk, s nálunk két papírtartó doboz is volt a klóban. Harold minden művét kifényezte. Durva tapin-latú ujjához mindenütt fényezett fa simult. És amire nem volt helyünk, azt bátyám inkább a szomszédoknak ajándékozta, de el nem adott semmit. Mivel átfarigcsálta az éjszakákat, az utcácskák és terek lananyagával nem ismerkedett meg. Amennyire én tudom, sose járt lánnyal házassága elôtt. Vagy igen? Valami kapirgál a memóriámon, csak egy név nem jut eszembe. Janet. Emlékszem már. Ezzel a Janettel volt neki randevúja. A lány mesélt róla hetekkel utóbb, mikor én szórakoztam vele. - Te, nem dilis a te bátyád? - kérdezte. - Miért? - kérdeztem vissza. Együtt sétáltunk egy sötétedô szeptember este, a tizenkilenc szeptember valamelyikén, mielôtt engem meglátogatott volna az élet. - Múlt héten elvitt moziba - mondta. - És történt valami? - Igen. - Mi történt? - Néztem a filmet. - Piti mulatság. - Még a kezem sem fogta meg - mondta. - Persze ha megpróbálja, se hagyom, de meg se próbálta. - Ettôl még nem kell, hogy dilis legyen. - Nem szerettem Haroldot, de meg kellett védenem, mégiscsak a családhoz tartozott. Talán épp azért nem szerettem. - Nem akarta megfogni a kezed, és kész. - De nem is beszélt - mondta. - Egy büdös szót se. - Valamit csak beszélt. - Ja, persze. Azt mondta, „hello", meg hogy „két jegyet kérek, három shilling kilenc pennyset", aztán „jó éjszakát". Szellemes társalgás! - Nagyon félszeg - közöltem. - Egy csöppet se hasonlít rád - mondta. - Senki se mondaná, hogy a bátyád. - Nem is az. A nôvérem, csak külsôre férfias egy kicsit. Késôbb megjegyeztem: - A félénkség nem általános a családunkban. - Nekem mondod? - nyugtázta a lány. Nem tudom, mért volt Harold félszeg a nôkkel szemben. Én nem voltam az, pedig az öccse vagyok. Hasonlítanunk kellett volna egymáshoz, de nem hasonlítottunk. Már kezdtem arra gyanakodni, hogy talán homoszexuális, de férfi barátai se voltak. Más férfit nem is ismert közelebbrôl, csak azt a négyet, akivel együtt dolgozott, ugyanabban a kis ácsműhelyben, a városkának egy komor, macskaköves részén; az a négy pedig egytôl egyig nôs volt. Harold tizennyolc éves kora felé járt, mikor egyszerre megtért. Látomása támadt. Hogy mibôl tért meg, és hogy miféle látomása volt, arra sose jöttünk rá, pedig egy egész este próbálta magyarázni nekünk a barna bútoros, meleg konyhában. Mint valami filmjelenet, olyan volt. Jól emlékszem rá, akárcsak a faragásokra. Anyám könyékig vájkált a vacsora utáni mosogatólében, apám cigarettára gyujtott, és elégedetten pöfékelt, én egy cinikus bölcselôi sarokban rejtôztem. Harold az asztalnál állt, puszta keze úgy tépte, törte egymást, mintha faragna. Talán csakugyan azt csinálta. Elsô felvonás, elsô jelenet. Csattan az emlékezet csapója. Felvétel!
HAROLD: Istennek akarom áldozni az életem. (Se szó, se beszéd, máris kibökte. Hála a papnak, engem sose látogatott meg ilyesfélével az Isten.) APÁNK: Hogy mit akarsz? ANYÁNK: Jaj nekem! HAROLD: Istennek akarom áldozni az életem. Úgy érzem, valami igehirdetô kell hogy legyek, vagy olyasféle. ANYÁNK: Jaj, Harold, drága fiam! Erre a mi családunkban még nem volt példa! APÁNK (atyaian): Mi a fene! HAROLD: Nem tudom, sikerül-e jól megértetnem. Akkor történt, mikor ma hazafelé jöttem a munkából, tudjátok... jövök haza... benézek egy-egy kocsmába... tulajdonképp nem is tartok sehová. Csak úgy sodródom... s egyszerre rájövök, milyen értelmetlen az egész... hetven-nyolcvan év múlva már halott mindenki, aki ma él, meghalt már... mindenki meghalt, akit ma fix pontnak tartunk... pedig az nem is olyan nagy idô, ugye? Mostanában minden este olvasom a bibliát... ott a válasz... kell hogy legyen valami a halál után... kell, nem élünk soká... benne van a bibliában... és az a sok ember... valaki kell nekik, aki mutassa az utat. Valahogy ezt akarom én. Utat mutatni az embereknek... és... megmutatni nekik az utat... (Anyám feszeng. Apám is feszeng. Én nem feszengek.) ÉN: Mért ne? Az utazási iroda eredeti vezetôje is ács volt. HAROLD: Maradj nyugton! Ez nem vicc! ÉN: Ki mondja, hogy vicc? Nagyon tiszteletreméltó dolog. Már ha csakugyan hiszed azt a sok zagyvaságot, amit az elôbb elénk tálaltál. ANYÁNK: Bruce! HAROLD: Hogyhogy... zagyvaságot? ÉN: Zagyvaság. Ostobaság. Hülyeség. Ha úgy tetszik, marhaság. HAROLD: Te, én úgy...! ÉN: Várj egy kicsit. Hadd mondom végig. Mibôl gondolod, hogy jogod van más embernek mutogatni az utat? Ugyanolyan ember vagy, mint a többi. Egy a „többi" közül. A többinek te vagy a „többi". Ha utat akarsz mutatni a többinek, légy más: ne ember. Valami nagyobb, valami jobb, valami emberfölötti. Te része vagy az egésznek. Az incifinci, nyomorult kis részecske pedig csak nem szabhatja meg, hogy az egész merre tartson?! HAROLD: De ha egyszer egyedül én látom azt az utat... ÉN: Mitôl vagy olyan ôrültül biztos benne, hogy csak egy út van? Nagy-Britanniában ötvenkétmillió ember él. Ez ötvenkétmillió utat is jelent. Van közte jó út, rossz út, de csak egyvalaki tudja megmondani, milyen az a bizonyos út: aki járja. Te nem. Neked nincs rá jogod,, hogy eldöntsd. Még az egyháznak sincs joga rá. Gondold el, hány ember él az egész világon, és rájössz, milyen arcátlanság, amit akarsz. Méghozzá téged igazában nem is keresztényi meggyôzôdés fűt, csak pótszerre van szükséged. APÁNK: Mi az, hogy... pótszerre? ANYÁNK: Jaj nekem! HAROLD: Mi az, hogy... pótszerre? ÉN: Pótlék kell neki, mert nincs társasága. Sose megy sehova, büdös nagy űr van az életében, és az űr be akarja töltetni magát valamivel. A Harold-félékben az effajta űrt általában művallásosság tölti be. HAROLD: Inkább ne legyen társaságom, mint hogy apasági keresetek miatt fôjön a fejem, mint neked. ANYÁNK (rémülten, nem tudni, miért): Harold! ÉN: Nekem nem fô a fejem. Ami lesz, lesz. De most nem errôl van szó. Arról, hogy... ANYÁNK: Bruce. ÉN: Tessék. ANYÁNK: De ugye, te azért keresztény vagy, fiam? ÉN: Nem. Egyébként mi az, hogy keresztény? ANYÁNK: Annak kéne lenned. Mert az valahogy nincs rendjén, ha nem vagy keresztény. ÉN: Elôbb-utóbb csak rájövök, hogy mi vagyok. Most még magam se tudom, mit higgyek. Kiderülhet, hogy szükségem van Istenre, de ha igen, akkor se próbálom mások nyakára erôltetni, mint Harold. Jöjjenek rá ôk is maguktól. És ha másra jönnek rá, mint én, ugyanannyi a joguk rá nekik is, mint nekem. Kétféle igazság még nem mindjárt hamisság. Egyszerűen csak kétféle igazság. HAROLD: Azt ígérted, hogy megmondod, mirôl van szó. De hiába várjuk. ANYÁNK: Megálljunk csak. Arról van szó, hogy te mit akarsz ezzel a vallásos izéddel? Tovább kell tanulnod, hogy pap lehess. HAROLD: Nem hiszem. Szerintem ugyanolyan jól végezhetem papi hivatal nélkül is a dolgom. Elbeszélgetek a barátaimmal, munkástársaimmal. ÉN: Csak beszélgess. Hamarosan nem marad barátod, de még jóembered se! HAROLD: Szórnom kell bôven a jó magot. ÉN: Szórnak ám téged: ki, az ajtón, az ablakon! HAROLD: Persze rímbe is szedhetném, ha én is költô vagyok, mint te! ÉN: Ezt honnét veszed? HAROLD: Kint hagytad a füzeted az ágyon, míg kódorogtál az éjjel! ÉN: Ne üsd az orrod olyasmibe, ami nem rád tartozik! HAROLD: Ne hagyd az orrom elôtt, ha nem rám tartozik! ÉN: Ha senki más, te magad csak igazán tudhatnád, hogy állj ellen a kísértésnek! Gondold meg, mekkora szeplô esett azon a patyolat lelkeden! ANYÁNK: Bruce, te csakugyan verseket írsz? ÉN: Hát egyet-kettôt... ANYÁNK: De mi az ördögnek? ÉN: Csak úgy, jókedvemben. ANYÁNK: ôrület! ÉN: Oda a becsületem, mert megírtam egy verset? ANYÁNK: Hát nem sokan írnak verset errefelé. APÁNK: Nem értem, már csakugyan nem értem. Az egyik lapaj szerzetesnek akar menni, vagy mifenének, a másik meg verseket ír. Honnét került nekem két ilyen fiam? ANYÁNK: Már azt ne kívánd, hogy én mondjam meg! APÁNK: Elegem van belôletek. Mind a kettôbôl. Eleget hallgattalak benneteket. Ha papnak megy Harold, az ô dolga. Tôlem lehet akár Canterbury nagy fene érseke is, csak én ne tudjak róla.
Snitt. Vége az elsô felvonásnak. Haroldból nem lett pap, Canterbury is elvolt valahogy a meglevô nagy fene érsekeivel, különösebben ott se hiányzott Harold, de ô azért lelkében tovább égette a látomás lángját. Gyűlölettel táplálta: gyűlölte a világot, hogy elég benne a világosság nélküle is. Dermesztô dicsfényében sokszor hidegen szikrázott fel valami szikrázóan hideg vallásosság, s ettôl még sűrűbb lett emberi lényének feneketlen sötétsége. Harold megmaradt ácsnak, és mint amaz elsô ács, ô is zavart készült kelteni, csak ezúttal az öccsét feszítették keresztre. Én közben újságíró voltam, riport után jártam.
- Mrs. Foster? - Mitakaritt? - A Clarion-tól jöttem. - Micsodától? - AClarion-tól. - Amit szombaton dobnak be a postaládánkba? - Igen. A laptól. - Rendeztük az elôfizetést. Az uram intézi minden héten, kápé. Nem szokta elfelejteni... - Én riportere vagyok a Clarion-nak, nem elôfizetéssel foglalkozom. - Nem? Akkormitakar? - A fiacskájukról van szó. - Mivanvele? A kapuban egy kisfiú piszkálja az orrát, s rebbenetlen szemmel bámészkodik rám. Az utca túlsó oldalán függönyök húzódnak félre, arcok leselkednek kifelé. Ez az elsô egyéni megbízatásom, és úgy érzem, hogy belevörösödik a nyakam még hátul is. - Szabad bemennem? - Tessék - mondja a nô. - Remélem, nem rosszban sántikál. Kinyitja az ajtót további húsz centire, majd harmincra, s én besurranok mellette a szűk konyhába. Egy körülbelül kilencéves, meztelen fiú ül a nagy, csupasz asztalon, és tömör nemtörôdömséggel figyeli tulajdon lógázó lábát. - Ó - mondom pompás, vidám, újságírói hangomon -, ô tehát a... a... a... - Fenét-mondja Mrs. Foster. - Ez Alf. Mit akar tôle? - Ha nem tévedek, a kisfiú épp az imént esett bele a csatornába. - Te jószagú ég! - kiált fel a nô. - Csak nem akarják kiírni az újságban?! - Hol a fényképezôgépe? - kérdezi Alf. - A „Nem fontos, de érdekes" rovatba gondoltuk - magyarázom Mrs. Fosternek. - Azt szeretik az olvasók. - Az igaz, hogy Alf nem fontos - állapítja meg a nô barátságtalanul-, de nem is érdekes. - Na, meséld el, Alf barátom - veszem elô a jegyzetfüzetem -, hogy történt! - Az úgy volt - mondja a gyerek -, hogy szaladtam a parton, tudja, kergettem a Mikulást, le akartam szedni az álarcát, hogy lássam, milyen alatta, és tudja... - És egyszerre csak benne voltál nyakig az áldásban... mármint a csatornában. - Elgáncsoltak, tudja? Asziszem, Tonto dugta elém a lábát. Fotót is csinál? Gyorsírással jegyzek a füzetem elsô lapjára. Alf a hónom alól les. - Hű, de furi! - szólal meg. - Gyorsírás - mondom.