Peter Marshall: Nincs helyed a temetôben

Alannah-nak

Elsô rész
JOSEPH

01.

Semmi nem látszott valóságosnak a városban, a nap évek óta nem tűzött ilyen forrón. A kék háztetôk meg a fehér utcakövek elkapták a rezes fényt, és visszahajították a fémes égre. A házso­rok remegtek a felszálló bôségben. A házak, a járda szegélykö­vei, a kerítések, a nyírott fagyaíbokrok imbolyogtak, mintha víz alatt lennének, pedig csontszáraz volt minden, még a levegô­ben sem volt nyoma nedvességnek. És semmi sem mozdult a városban, semmi, se egy macska, se egy kutya, se egy madár. Minden állat csendesen lihegett a falak tömör árnyékában vagy a fák tépett árnyékai közt.
A Betlehem Street végén düledezô ház állt. Egyetlen szobájá­nak forró árnyai közt öregember feküdt, hanyatt. Arcán szalmakalap, csorba fogai között halkan, sípolón szuszogott. Ez volt az egyetlen hang az egész utcában, sôt, az egész városban. Ez a nap nem a zaj, nem a mozgás napja volt. Túl a városon a nap kegyetlenül égette a vadont.
A kápolna a Betlehem Street másik végen állt. Ösvény köldök­zsinórja kötötte hozzá a paplakot, A napsugár megvillant a ká­polna ajtaja fölé függesztett, frissen festett fehér fakarikán. A karika szegélyén fehér fény lángolt. Odabenn a kápolna mély­séges homályában minden olyan volt, amilyennek lennie kell: orgonasípok halvány, aranyfényű csillogása, formás padok, itt-ott néhány ember, imába vagy álomba hajolva. A kôfalakon a sokágú karos gyertyatartók, a faliállványokon a vázák és a kelyhek, a kék ultarterítôn a gyertyák mind belefröccsentették aranyukat a félhomályba. A magas mennyezeten a kórusülések fölött mélyebb árnyékok gyülekeztek, a szétfröccsent arany sem bolygatta meg ôket. Az oltár mellett szobor állt, magas bronzember, az arca jóságos, keskeny és nyugodt, a szája gyöngéd. A szobor bronzkarikát tartott a kezében, s az imádkozó vagy alvó fejek mind a szobor vagy a karika irányába hajoltak. A lángoló Betlehem Street végén a sötét kápolnában minden olyan volt, amilyennek lennie kell.
A Lelkész a sekrestye ajtaján át lépett be. Könnyedén fejet hajtott a szobornak, aztán végignézett a kápolnán. Mosolygott magában, bólintott, mintegy elégedetten, és megtörölgette kövérkés arcát nagy fehér zsebkendôjével. Orrlyukai teli voltak összegabalyodott szôrökkel, megsodorta a zsebkendô csücskét, és beletúrt vele az orrába. Az orrában levô szôr néha zavarba hozta, márpedig nagyon nem szeretett zavarba jönni. Eltette a zsebkendôt, újra elmosolyodott, megint fejet hajtott a szobor­nak, és visszament a sekrestyébe.
A város házaiban az emberek ettek, aludtak, beszélgettek, vitatkoztak, ültek, álltak, izzadtak, imádkoztak. De amit tettek, halkan, csöndesen tették. Még vitáik is csöndes, nyugodt viták voltak. Imáik pedig hangtalan átkok az elviselhetetlen délután ellen. Az egyetlen hang a szuszogó öregember halk nesze volt. Hamarosan, három óra múlva vagy ezer év múlva, a nap majd arrébb viszi lángjait a felperzselt égrôl, és a városra bíborpirosan leszáll az este. Apró, szögletes házaikban az emberek vacsorázni fognak, utána meg majd beszélgetnek. Az öregember hallani fogja ôket, nyitva lesznek az ajtók meg az ablakok, hiszen az éjszaka még forróbb lesz, mint a nappal, és a hangokat messzire hordják a sötétség hullámai. És ha a hangok hirtelen megbotránkozott suttogássá halkulnak, mindjárt tudni fogja, hogy megint ô lett a vacsora utáni beszélgetések témája, felmordul vagy elvigyorodik a kezében tartott könyv felett, s eltűnôdik, hagyja-e békén a szemét, és örüljön, hogy nem fáj, vagy a biztonság kedvéért azért kenje-e be petróleummal.
Késôbb, este, a házak ablakában egymás után kialszanak majd a fények, és a város minden sarkába, minden repedésébe beomlik a csúszó-mászó sötétség. Az emberek takaró nélkül alszanak majd az ágyukban. A kápolnához tartozó házban a kövér Lelkész ott alszik majd szikár felesége mellett - mellette, de nem túl közel hozzá. ôk ketten közös takaróval fognak takaródzni. És az öregember, a hetek óta vetetlen ágyban, minden ok nélkül felkuncog félálmában.
De vajon eljön-e egyáltalán az este? A nap lebéklyózta az Idô óramutatóit, s a reszketô házak, a fehér utcakövek, a néma, lihegô állatok, a kápolna homályában szétfröccsent arany, a bronzszobor, az emberek mind tudták, hogy a nap örökké ott fog függni az izzó délutáni égen, melyen sohasem fog foltot ejteni se esô, se felhô, se sötétség.
Amikor az asszony felsikoltott, újra megindultak az Idô óra­mutatói.
Különös sikoly volt: nem kért segítséget, és nem kért szánal­mat. Túl volt már a fájdalmon; tudta, hogy a fájdalom véges, túl lehet élni, figyelmen kívül lehet hagyni, míg a végére nem érünk. A sikoly a Betlehem Street minden házába behatolt. Az emberek kiözönlöttek az utcára, és egymást kérdezgették, hon­nan jött ez a sikoly. Döngve kitárult a kápolna ajtaja, elômasírozott a Lelkész, és az emberek köréje gyűltek. A Lelkész a forró utca felé mutatott, és elindult, minden lépésével felverve a port. Az emberek biztonságos távolból követték vezetôjüket. A sok menetelô láb apró, táncoló porfelhôket vert.
Az öregember tudta, mit jelent a sikoly, és keserűen átkozta emlékezetet, mely cserbenhagyta. A nap, a hôség kiverte a fejé­bôl. Az ajtó felé indulva keresztülbukdácsolt a szoba padlóján heverô könyvkupacokon és a porhalmokon. A sikoly már regen tovaillant, de ô még mindig hallotta.
A Lelkész az utca közepén megállt egy ház ajtajánál. Mögötte a tömeg is megállt, egy végsô porfelhôben. A ház láthatóan rozzant volt, nem olyan rendes, mint a szomszédai. Ablakait meg kellett volna tisztítani, és nem volt rajtuk függöny. A Lel­kész kinyitotta az ajtót, és bement. A tömeg utánanyomult az ócska, züllött szobába. Látták a narancshéjként hámló falakat, látták a törött széket, látták, hogy a mennyezet vakolata úgy lepi be a szônyegtelen, törött padlódeszkákat, mint a hó, és látták, hogy a nô ott fekszik a vakolat havában, mint egy gyerek az elsô téli hóban. A napsugár ecsetje benyúlt az ablakon, és aranyszínűre festette a nô felemelt combjait, ernyedt, mozdulat­lan testét, nyitott száját és meredt, halott szemét. Az elcsendese­dett padlóról vér, izzadság és szenny szaga szállt fel.
A Lelkész letérdelt a nô mellé, megfogta a csuklóját, és a szemébe nézett, mintha olvasni akart volna a lelkében. Szomo­rún, komolyan megcsóválta a fejét. A tömegben a férfiak ünne­pélyesen levették a kalapjukat, a nôk bánatosan felsóhajtottak, eltakarták kezükkel az arcukat, és az ujjaikon át kukucskáltak.
- Imádkozzunk - mondta a Lelkész - ezért a szegény asszo­nyért. - Mély, zengô, sima hangja volt, se sarka, se éle. Imádkozott: az ima szavai apró hullámokként mosták körül a szobát, aztán a nyitott ajtón kiömlöttek az utcára, aprócska áradat lett belôlük, amely végigsöpört a városon, és kissé megfakította a ragyogást. Az öregember meghallotta a nô bűnét öntözgetô imát, és dühödten, belegázolt. A szóáradat belekapaszkodott a bokájába, lelassította, szinte visszasodorta. A száraz levegô úgy csikorgott a torkában, mint a homok. Mintha olyan álomban rohant volna, amelytôl felébredve sem lehet megszabadulni. Évszázadok teltek el. Ott állt a ház ajtajában, elôrefurakodott az imádkozó tömegben. Az emberek metszô ellenszenvvel néztek rá. Egy láb megpróbálta elgáncsolni. Vadul belerúgott, valaki elkáromkodta magát. A Lelkész felemelte a fejét, meglátta ôt, és tovább imádkozott.
- Hát ti semmit nem tudtok? - Az öregember túlüvöltötte az imát. A tömeg felháborodott arca azt követelte, hallgasson-, adja meg a tiszteletet.
- A világon semmit? Letérdelt a bearanyozott halott mellé, és felemelte combjáról a szoknyát. A tömegbôl elborzadt morgás tört fel. A Lelkész keményen lehunyta a szemét, és imádkozó mozdulattal felemelte a kezét. De a tömeg most az egyszer nem vett róla tudomást. Figyelték, amint az öregember vén kezei felemelik a szoknyát. A sápadt combok között meglátták a vas­tag, szinte fekete vérfoltot. Aztán csak az öregember hátát fátták, meg nagy kezében a kést, amint a sugárkévén megvillanva lefelé mozdult. Egy nô tojtottan felsikoltott. az öregember fájdalma­san nyögött, és a Lelkész felnyitotta a szemét. Mindjárt újra be is csukta, amint meglátta a nô combjai közt az öregember lehajtott fejét és mintegy csókra csücsörített ajkát.
- Ez felháborító - mondta a Lelkész szigorúan, - Majd én...
Osszefont karját az ajkához szorítva az öregember kiegyenese­dett. Aztán leengedte a karját. Vézna, vékony sivalkodás hallat­szott. Megfordult, és a tömeg meglátta a gyereket. Ott feküdt a szennyes, gyöngéd kezekben, amelyekrôl úgy csöpögött vala­mi, mint vihar után a levelekrôl a víz. A rettenetes kezek gyengé­den odanyújtotfák a Lelkésznek a csecsemôt.
- Miért nem kereszteli már meg? - kérdezte az öregember. - Még mielôtt az ördögök túlságosan belekapaszkodnának.
A halott asszonynak pedig azt mondta: - Gratulálok.

02.

A fiú a hátsó ajtón osont ki a Lelkész házából. Lapítva ment végig az ösvényen, folyton az árnyékban, mintha nem akarná, hogy meglássák. A Betlehem Streeten szorosan a fal mellett ment, és gyakran hátranézett. Amikor nyílt terepen kellett végig­haladnia, gyors, félénk léptekkel futásnak eredt. Csúnya gyerek volt, nagy fejű, a feje túl nagy volt gyufaszál-törzséhez képest. Fekete hajának kusza bozontja lobogott, ahogy ment. Nagy szemében óvatos, majdhogynem lopakodó kifejezés ült. Az orra unyhén görbe, mintha valamikor betört volna, pedig nem. A szája óvatos, titkolódzó száj. Ha valaki a vállára ver, talán fel is robbant volna, akkora volt a feszültség az arcán és vézna, sietôsen dobált tagjaiban. Nagyon sápadt volt az arca - szerette a napot, de sohasem bámult le. Mindig olyan volt a bôre, mintha finom, régi pergament feszítettek volna túlméretezett koponyá­jára. Lyukas könyökű zöld gyapjúpulóver és barna, földobott nadrág volt rajta. Térde és keze ragyogó tiszta, alaposan megsi­kálva, meg a füle barázdáiban sem lapult piszok: gyerekfejen felnôtt fülek. Félig futott, félig ment ez a csúf, zöld-barna, csillo­gó gyerek, a Lelkész kápolna melletti házától végig a Betlehem Streeten.
Szerette a napot, de hol volt most a nap. Ôszi este volt, Leli lyukakkal, a lyukakon át az ôsz a levelek dalát fütyülte, Életének hetedik ôsze volt ez, olyan, mint a többi: hűvös és rejtélyes. Hamar, túlságosan hamar be fog majd szorulni a tél hideg bizonyosságába, ahogyan a vonat robog be kivilágított ablakaival a sötét alagútba.
Megállt Tony bácsi düledezö házának ajtajában. A szél ökle belevágott fekete hajába. Ropogós levelek csapódtak csillogó térdéhez. Meleget lehelt összefogott markába. Feje fölött a söté­tedô égen felhôk rohantak valamerre. A fagyosan metszô levegô megérintette a homlokát, az orcáit, megtapogatta az orrát. Vé­gignézett az utcán, a vak, befüggönyözött szemű házakon, az elôzô éjszakai esô felszikkadó pocsolyáira rácsukott kapukon, pillantása elhaladt egy nagy, üres szem, Pope üzletének kirakata mellett, ahol a világon mindent lehetett kapni, végig az enyhén kanyarodó utcán, egészen a félhomályban szinte láthatatlan ká­polnáig. Mosolygott magában, és benyitott Tony bácsi repede­zett ajtaján.
- Hello, Joe - mondta Tony bácsi. - Vártalak.
- Nem is tudtad, hogy jövök - mondta a fiú csalódottan.
- Mindig várlak, így aztán mindig jössz. - Felkuncogott.
- Különben néztelek az ablakból. Láttalak, amint végigjöttél az utcán.
- Ez csalás. - A gyerek összerezzent, mintha egy pillanatra enyhe fájdalom hasított volna belé.
- Nem, szó sincs róla - tiltakozott Tony bácsi. Kinyitotta a mosogató fölötti faliszekrény ajtaját. A szekrénykét egyetlen árva karika tartotta a felsô sarkánál, így aztán ferdén lógott.
- Akkor lett volna csalás, ha téged leslek. De nem lestelek. Csak bámultam kifelé, vártam az éjszakát. - A szekrénykében minden lecsúszott a polc alsó végére.
- Az éjszaka mindig eljön - mondta a gyerek.
- És attól én nem várhatom? - Tony bácsi kivett a szekrénybôl egy tojástartót. - Csak azért, mert mindig eljön? - Felsóhajtott, óvatosan beletette a tojástartót a mosogatóba. - Ha egyszer mégse jön el, én akarok lenni az elsô, aki megtudja.
- A szemedet akarod megkezelni? - érdeklôdött a fiú.
- Igen.
- Helyes.
A férfi nevetett, és lenyúlt a mosogató alá a PETRÓLEUM feliratú kannáért. Beletöltött egy keveset a tojástartóba.
- Apa azt mondja, minden épeszű ember elmenne az orvoshoz - közölte a fiú.
- A te szemeddel.
- Ez azt bizonyítja, hogy én nem vagyok épeszű?
- Apa azt mondja, nem. Ne haragudj... Nem akartam go­romba lenni.
- Meg van bocsátva. Különben is, te csak közvetítetted a gorombaságot. - Tony bácsi rányomta a szemét a tojástartó peremére. Hátradöntötte a fejét, káromkodott, amikor a petróleum a szemébe lottyant. Aztán megborzongott, és belökte a tojás­tartót a mosogatóba.
- Rohadt hályog - mondta.
- Mért nem mégy el orvoshoz?
- Voltam már egynél. Ha egyet ismersz, mindet ismered, egyik olyan, mint a másik. Ez nagy, kövér fickó volt.
- Mit mondott?
- Azt mondta, megoperálja a másik szememet...
- És meg operálta?
- Igen. Most nem látok vele. Igaz, a hályog elmúlt. A másikra vigyázok, azt petróleummal ápolom.
- Apa azt mondja, hogy ez butaság.
- Nem ô az apád - mondta Tony bácsi, és beletörölte az orrát a tenyerébe.
- Apa azt mondta nekem - szólalt meg a fiú óvatosan -, hogy te mindenféle dolgokat fogsz bemesélni nekem. Azt mond­ta, ne álljak szóba veled. Soha.
- Tényleg? Tudod te, mi az, hogy fattyú, Joe?
A fiú most két dolgot akart mondani egyszerre, de csak egy szája volt, amivel kimondja: - Apa azt mondta, te mindenféle dolgokat mondasz majd nekem, amik nem igazak. - A szavak összeütköztek a szájában. - Nekem nem Joe a nevem.
- Te is az vagy. Meg az apád is az, csak másképp.
- Az én apám a Lelkész - vágta rá a fiú gyorsan. - Az egész város lelkésze.
- Nem - lökte az arcát hirtelen a fiú felé Tony bácsi. - Miért nem Joe a neved? - kérdezte vadul.
- Mert Joseph a nevem.
- Joe, Joseph, mi a különbség? Én Joe-nak szólltlak, ôk Josephnek. Kinek van igaza?
- Nekik...
- Nekem is igazam van. Nekik is igazuk van. Akkor te biztos két ember vagy: Joe és Joseph.
- Nem vagyok - mondta a fiú szerencsétlenül. - Én Joseph vagyok, Tony bácsi. Nem lehetek két ember. - Szemében már gyülekeztek a könnyek. - Nincs két nevem.
- Ezen ne sírjál...
- Senkinek sincs két neve, senkinek. - Pár könnycsepp kibuggyant az arcán. - Gyűlöllek. - Dühödten végigtörölte az arcát a keze fejével.
- Akkor menj haza.
- „Egy az Út, egy az Igazság, egy az Élet" - idézte a fiú. - Egy!
- Korán megfogtak téged, mi? Azt hiszem, muszáj is volt nekik, amíg még képlékeny vagy. Az Elkezdô azt mondja, egy az Út, ami az egy Igazsághoz vezet, ami... hová is vezet? Elfelejtettem.
- Az egy örök Élethez - felelte a fiú buzgón. Aztán kijelentet­te: - Nekem csak egy nevem van. Joseph.
- Joe, hadd mondjak neked valamit, Joe - bökött szálkás, faforgács-ujjával a fiú felé. - Joe, én jártam olyan helyeken, ahol a legtöbb dologból nem csak egy van. Nem csak egy Út, nem csak egy Élet, és sok-sok igazság, annyi, hogy össze se lehet számolni; és minden igazság körül más igazságok keringe­nek, mint a holdak, és még ezeknek a holdaknak is vannak holdjai, és azok is igazságok, és a holdak holdjainak is vannak holdjai; az igazságoknak egész világegyeteme van. Ezeknek eb­ben a városban csak egy igazságuk van, és annak sincsenek holdjai. - Szálkás ujja fölött elôrehajolt. - Joe, én voltam olyan helyeken, ahol az embereknek nemcsak egy nevük van, hanem kettô, három, sôt négy. Egyszer találkoztam egy emberrel, aki­nek nem kevesebb, mint öt neve volt, Joe. Ehhez mit szólsz? Úgy hívták, hogy Alec Emmanuel March Charles Elijah. A March az anyja lánykori neve volt. Képzeld csak el: öt ember, egy bôrben, és foggal-körömmel mind elô akar bújni. Errôl mi a véleményed?
- Nem hiszem el - mondta a fiú. Próbált komoly maradni, de már nevetett.
- Pedig igaz. Én jártam ezeken a helyeken.
- Álmodban. Apa azt mondja, álmodban voltál ezeken a he­lyeken. Sehol senkinek nincs öt neve. - Hét évének teljes bizo­nyosságával tette hozzá: - Nincsenek is ilyen helyek.
- Akkor honnan jönnek azok az emberek, akik megtámadnak minket? - kérdezte Tony bácsi. - Talán az égbôl?
- Aha! - kiáltotta a fiú diadalmasan. - Azok igazából nem is emberek. Apa azt mondja, hogy nem hisznek az Elkezdôben, hamis isteneik vannak, és amikor megtámadnak minket, igazi­ból nem is minket támadnak, az igazságot támadják, mert félnek tôle. Apa azt mondja, szánni kell ôket és nem gyűlölni...
- Ezért talál föl mindig jobb és erôsebb fegyvereket, hogy elkergesse ôket? Szánalomból?
- Meg kell védeni az igazságot - mondta a fiú csillogó szem­mel. - Mi csak ôri... ôrzi... - kínlódott a szóval.
- Ôrizôi vagyunk? - segítette ki Tony bácsi.
- Meg kell tartanunk azok számára, akik utánunk jönnek, mondja apa. Mi igazából nem emberek ellen harcolunk...
- Nem, csak a penész ellen, ami elhomályosítással fenyegeti az igazságot. Ô mondta nekem egyszer, az az ember, akit te apádnak nevezel. Láttam én az igazságot, ó, igen, abban a ház­ban, ahol lakói, mondásokban volt kihímezve, teli voltak velük aggatva a falak. Arra használja az igazságot, hogy eltakarja vele a vakolatot. Mint a tapétát. Ez még akkor volt, amikor még jártam hozzátok.
- Misszionárius voltál - jutott a fiú eszébe. - Apa mondta nekem egyszer.
- így van. Zászlóvivô az igazság hadseregének élcsapatában, az ô szavai szerint. Úgy szerette csillogtatni a frázisokat, mintha ékszerek volnának.
- Aztán visszajöttél, és kiálltél az utcára... - A gyerek lesütöt­te a szemét, mintha neki kellene szégyenkeznie.
- Kiálltam az utcára, igen. Esett az esô. Szónokoltam nekik. Ezt sose csináld, Joe. Beszélj az emberekhez, ha beszélned kell, de sose szónokolj nekik. Senki nem figyel a szónoklatokra, azok csak dermedt szavak.
- Mirôl beszéltél?
- Ó, sok mindenrôl, a helyekrôl, ahol jártam, az ötnevű em­berrôl, az igazságok sok-sok holdjáról, amiknek szintén vannak holdjaik, és elôször örültek is nekem, kihajoltak az ablakukból, integettek, kiálltak a kapujukba, bólogattak, tetszett nekik a dolog. Azt hitték, én is azt fogom mondani, amit az összes visszatérô misszionárius: hogy az igazság köve széles gyűrűket vetett a pogányság taván. A Lelkész kiállt a kápolna kapujába, ahol nem verte az esô, és rám mosolygott. De amint beszéltem, egyszer csak már nem integettek, nem bólogattak, már nem tetszett nekik, egymás után csukódtak be az ajtók meg az abla­kok, elsônek a kápolna kapuja. A gyerekeket a hátsó szobákba küldték, ahonnan nem hallottak engem, az olyan gyerekeket, mint te. A Lelkész ráparancsolt a kápolna orgonistájára, hogy játsszon nagyon hangosan, és az emberek a házaikban elkezdtek himnuszokat énekelni, hogy elfojtsák a hangomat. Tudod, tud­ták, hogy csak egy igazság van, és annak csak egyetlen alakja van. Álltam a Betlehem Streeten, a bezárkózott házak elôtt, beszéltem az esônek, és aztán még az is elállt. Akkor idejöttem, a házamba.
- Az igazság nem is ilyen - makacskodott a fiú -, mert jó és gyönyörű. Apa azt mondja, nem a te hibád volt, azt mondja, hogy elfogtak, és... és valamit csináltak a fejeddel.
- Apa ezt mondja, apa azt mondja - morogta Tony bácsi. - Mi vagy te, fazék, teli azzal, amit apa mond? Az vagy, mi?
- Nem kellett volna eljönnöm - mondta a fiú az ajtóhoz hátrál­va. Most érezte elôször, hogy Tony bácsi öreg, és ez a felismerés zavarba ejtette. - Nem is jövök el többet, az lesz a legjobb.
- Mikor fogják már engedni, hogy a gyerekek gyerekek legye­nek? - mondta Tony bácsi.
- Már biztos keresnek - nyitotta ki Joseph az ajtót.
- Csak menj! - üvöltötte a férfi. - Látni se akarlak, te csúf kis fattyú! Csukd be magad után az ajtót! - Egész testében reszketett.
Joseph becsukta az ajtót, és a belekapaszkodó szélen és a sötétségen át meggörnyedve végigrohant a Betlehem Streeten. Tony bácsi addig nézett utána az ablakából, amíg el nem tűnt. Aztán már csak bámult az ép fél szemével az üvegen át az éjszaká­ba, és azt mondta:
- Tudtam, hogy eljössz.

Joseph a lépcsô tetején kuporgott a félhomályban, vacogott, mert tél volt, és csak pizsama volt rajta. A piros kabátot szorosan összehúzta a vállán. Hallotta odalenn a férfihangok mély mormolását, látta a konyhából, ahol az anyja kávét fôzött, a folyosóra hulló fénycsóvát. Csészék csilingeltek halkan, amint tálcára rakosgatták ôket. Anyja hamarosan kijön majd a folyosóra, és bemegy a szobába, ahol a férfiak vannak, és ha felnéz, megláthat­ja. De nem mozdult, bízott benne, hogy elrejti a sötétség. Anyja pedig, sértôdötten, amiért kizárták a férfiak beszélgetésébôl, óvatosan hallgatózni fog, mint ô. Tudta, hogy ha rajtakapják, megbüntetik: verést kap, vagy egy hétig állnia kell étkezések közben, vagy mindkét büntetést kiszabják. Vigyázott, hogy ne csapjon zajt. Kissé nyitott száján át lélegzett, hogy megakadályozza a levegô halk sípolását görbe orrában.
A konyhaajtó szélesebbre tárult. A fénycsóva kiszélesedett, teljesen betöltötte a folyosó végét. Felbukkant az anyja, hozta a tálcát, amelyen csilingeltek a csészék meg a kávéskanna. A fiú visszafojtotta a lélegzetét. Ha az anyja most felnéz, meglátja. Bárcsak sose bújt volna ki ágya biztonságából. De az asszony nem nézett föl, hallgatózva nyújtotta elôre csenevész nyakán ülô fejét. Olyan volt, mint egy vén kotlós, csipegette a férfiszavak magvait. Az ajtó elôtt megállt, s mielôtt bement, egy pillanatra a fához szorította a fülét. A nyíló ajtón kiömlöttek a hangok, loseph tisztán hallotta és fel is ismerte ôket.
- ...azt mondja, a Születés évfordulóján... - Mr. White.
- ... védelmünk állni fogja a sarat... - Mr. Saxon.
- "... de hogy pont ezen a napon... - Mr. Priest.
- ... á, a kávé... - a Lelkész, az apja mély, joviális hangja. - Meghozta az én derék kis feleségem...
- Addig igvák, amíg forró... - az anvja, apjának derék kis felesége, élesen, savanyú sértôdöttséggel.
Anyja kijött az üres tálcával, és becsukta maga mögött az ajtót - de nem egészen. Kiment a konyhába, és a konyhaajtót is nyitva hagyta. Joseph továbbra is hallotta a férfiakat a résen át, amit anyja gondosan meghagyott:
- Eldöntöttem magamban - mondta az apja -, hogy ennek a támadásnak nem szabad megzavarnia ünnepségeinket...
- Nagyon jó az a terv, amit elôadott, Lelkész úr - mondta Mr. Pope. - Szabadna kérnem a cukrot?
- Végül is ez a béke és jóakarat ünnepe - mondta Mr. Priest. Engedje meg, Mr. Pope... két kockát?... szóra se érdemes, nagyon szívesen.
- Persze lehet, hogy nem is támadnak - kockáztatta meg Mr. White szelíden.
- Nagyon megbízható forrásból tudom: egyik legderekabb misszionáriusunk jelentette, hogy támadni fognak - mondta a Lelkész.
- Ó, de rémes - mondta Mr. White. - Ó, de rémes.
- Bármennyire szeretné is, Mr. White, hogy a világ bölcs és megbocsátó legyen-mondta Mr. Saxon-, nem az. És nekünk teljesítenünk kell a kötelességünket.
- Nem is úgy gondoltam, jobban mondva... - dadogott Mr. White. Aztán kibökte: - De olyan szép lenne, ha az emberek szeretni tudnák egymást. Úgy értem, valóban szeretni.
- Igyanak még egy kis kávét - mondta a Lelkész. - No, térjünk át a többi ügyekre. Mrs. Clarke megint elvállalta, hogy felügyel a kápolna díszítésére, de, tudják, a lumbágója... önkén­tes segítôket kér...
- Bocsásson meg, Lelkész úr, úgy érzem, huzat van - mondta Mr. Pope. - A nyakamon érzem.
- Aha, az ajtó - vágta rá buzgón Mr. Priest. - Majd én, majd én, a kedves felesége, Lelkész úr, biztosan...
Az ajtó elvágta a szavait. Joseph anyja gyanakodva kidugta a fejét a folyosóra, és körülnézett. A lépcsôre nem nézett fel, de ha felnézett volna, akkor se látta volna meg Josephet. A fiú már az ágyában lapult, összekucorodva a takarók alatt, a hálószobában, ahol lélegeztek a bútorok, és lassan lopakodtak a padlón, mint az állatok vagy a kísértetek.
Joseph hálószobájában majd minden éjjel ezt csinálták a búto­rok.
Ez olyankor volt, amikor a sötétség megérintette gonosz va­rázsvesszôjével a szobát, és életre keltette a tárgyakat, amelyek­ben pedig - tudta, tudta - nincs élet. Feküdt, szemére húzta a takarót, félt, de nem annyira, hogy a szüleihez fusson, és megkockáztassa, hogy kinevetik, mint akkor egyszer, amikor még kisebb volt, majdnemhogy kisbaba. A szekrény egy hü­velyknyit elôrekúszott. Hallotta, hogy felsóhajt az erôlködéstôl. És az ablak alatt álló öltözôasztal harsányan felnevetett, és meg­fordult, hogy tükrében felfogja a csillagok pislákoló fényét. Az ágya mellett a szék kuporgó állattá változott. Hallotta, amint körmeivel kaparássza a szônyeget. A képek, mintha nem akarná­nak mindehhez tanúskodni, a falnak fordultak. A sötétség még sötétebb lett. Olyan volt, mint a tinta vagy az olaj. Érezte, hogy bemázolja a homlokát, és a takaró szegélyét markoló ujjai hegyet. És aztán a kísértetek, mint mindig, a szoba sarkaiba gyűltek. Se nem látta, se nem hallotta ôket, de tudta, hogy ott vannak. Azt nem tudta, hogy minek a kísérteiéi - talán a holtaké, vagy az ô jövôjéé.
Most a kísértetek kimozdultak a sarkokból. Ezt elôre tudta. Elvegyültek a bútor-állatok közt, suttogtak nekik. Hallotta halk morgásukat, érezte feléje forduló szemüket; érezte, hogy szemük behatol a koponyájába. Az ágy mellett a szék-állat körmei megint a szônyeget kaparászták, aztán a hátsó lábára állt, ugrásra készen. A kísértetek meg az állatok lassan-lassan megindultak feléje az olajsűrűségű sötétségben, és lassan keringeni kezdtek az ágya körül. Maszatos ujjai fejére rántották a takarót, hogy ne lássa lelke állatainak lassan körülötte keringô karneválját, jövôjének kísértetek.

- Azt hittem, nem jössz el többé - mondta Tony bácsi.
- Mit csinálnak? - lihegte Joseph. - Ott fönn, a kápolna körül, az a sok ember.
- Hol? - Tony bácsi az ablakhoz lépett, és kabátja ujjával letörölte róla a zúzmarát.
- Egész úton szaladtam - mondta Joseph. - A házak mögött, a kerteken át. Senki se látott. - Leült a padlóra.
- Ásnak-mondta Tony bácsi. Férfiak vették körül a kápolnát, mindenki kezében ásó vagy csákány. Ahogy a karjukat lendítet­ték, csengett a fém a vaskemény földön.
- A háta mögött is vannak? - kérdezte Tony bácsi.
- Igen, körös-körül, láttam ôket az ablakomból, felébresztet­tek az ásással.
- Szégyen, gyalázat!
- Miért csinálják ezt, Tony bácsi?
- Nem tudom. Az utcának azon a végén nem vagyok járatos. Talán téged akarnak eltemetni.
De Joseph túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy megijedjen.
- Biztos ez is a tervhez tartozik - mondta.
- Terv? Miféle terv?
- Nem tudom. Hallottam, ahogy beszélték a Tanácsban: meg fognak támadni minket.
- Ároknak látszik - töprengett Tony bácsi. - És az asszonyok mind kinn állnak a kapujukban, és bámulnak. Maradj itt, Joe.
Kiment a házból, és Joseph látta, hogy elindul a Betlehem Streeten a kápolna felé. Odalépett a férfiak gyűrűjéhez, de senki sem állt vele szóba. A hozzá legközelebb álló férfiak lapátja egy kicsit gyorsabban mozgott, egy kicsit hangosabban csengett. Megszemlélte a munkát, mint egy művezetô, aztán visszajött.
A kapukban álló asszonyok másfelé néztek, amikor elhaladt elôttük.
- Az, az, Joe, árok - jött be a házba. Körös-körül, az egész kápolna körül.
Joseph egész délelôtt Tony bácsinál maradt. Mivel mindenki annyira el volt foglalva, észre se vették, hogy eltűnt. Kekszet eszegettek, tejet ittak, és kinéztek az ablakon. Amikor az árok elkészült, több tucatnyi talicskában elhordták a földhányásokat, és leszórták a kápolna mögé. A kupacok még most is ott vannak, kemények és feketék, mint a salakdombok. Ezután a férfiak pihenôt tartottak, miközben az asszonyok szendvicseket hordtak ki nekik, meg bögrékben gôzölgô teát. Utána betömték az árkot papírral és rôzsével. Ebben az asszonyok is segítettek, hiszen könnyű munka volt. És mindenki énekelt, és mindenki nagyon boldognak látszott. Tony bácsi és Joseph hallgatta a halk hango­kat, az éneket meg a nevetgélést. Amikor az árok megtelt, lefed­ték ponyvával, A férfiak kezet ráztak és arcon csókolták az asszonyokat, és valamennyien a kápolna elé gyűltek. Eilôlépett a Lelkész, és beszélni kezdett hozzájuk.
A távolság és a csukott ablak miatt Tony bácsi és Joseph nem hallotta, mit mond. Mintha némafilmet láttak volna. A fiú az üveghez lapította az arcát, úgy próbált áttörni a szavakig.
- Sokat javít rajta, ha nem hallja az ember - mondta Tony bácsi.
De a gyerek, akit megcsalt a süket üveg, már nem volt ott. Tony bácsi két ház között pillantotta meg, amint lapítva, gyorsan keresztülszaladt egy kerten. Percek múlva a kápolna háta mögül ballagott elô, mintha egész délelôtt ott lett volna, és elvegyült a Lelkészt hallgató tömegben.
- Joe... - suttogta a nevét Tony bácsi az üvegnek.
Az üveg bepárásodott. Megint le kellett törülnie a kabátja ujjával.

03.

A kislány a kápolna lépcsôin szökdécselt, elôbb az egyik lábán, aztán a másikon. Egy pillanatra sem bírt nyugton maradni. Copf­jai röpdöstek a hideg levegôben, arca rézszínű lett a hidegtôl, és csillogott, mint az új krajcár. Kövérkés volt az arca, tágra nyílt a kék szeme, orra-szája nagyon apró. Ajka túl vékony, nem keskeny, hanem túl vékony volt ehhez az archoz: mintha borotva vágott volna egy pompás almába, elrontva a rezes kerek-séget. Abbahagyta a szökdécselést, ugrálni kezdett, ami persze csak annyi, hogy az ember egyszerre két lábbal szökdécsel, és odaszólt Josephnek, súgva, de úgy, hogy a kápolna másik végé­ben is hallani lehetett:
- Most még jobban esik a hó, nézd, milyen vastag.
A Lelkész hallotta benn a kápolnában, és egy röpke mosolyt engedélyezett az ajkának. Aztán tovább töprengett a prédikáci­ón, amelyet épp az elôbb mondott el. Jó szentbeszéd volt, az egyik legjobb évfordulói reggeli prédikáció, amelyet valaha mondott; talán egy kissé túlhangsúlyozta a Kisded jelentôségét - nem, nem, ezt a gyönyörű példázatot valószínűleg nem is lehet túl nehézkessé tenni. Jó prédikáció volt, nagyon jó prédiká­ció, no, nem mintha nem lehetne rajta még javítani, erre mindig törekednie kell az embernek. Eltűnt a sekrestyében, elgondol­kozva húzgálta orrában a szôrt, a mosoly, melyrôl közben elfe­ledkezett, még mindig ott ült az ajkán.
Odakinn a lépcsôn Joseph éppoly izgatott volt, mint a kislány, csak nem tudta kimutatni.
- Láttál te már máskor is havat, Florence - mondta szigorúan.
- Igen, Joseph. - Abbahagyta az ugrándozást, és szelíden megállt a fiú mellett. - Sokszor.
- Nahátakkor. - És ezzel a dolog el volt intézve. Otthagyták a kápolnát, és keresztülvágtak a ponyvával fedett árkon, amit most vékony hótetô takart. A kislány képtelen volt uralkodni az izgatottságán, és megint ugrálni kezdett. A ponyva rugózott, mint egy ágy. A hó szétcsúszott a lába alatt. Felvisított, és megint ugrott egyet.
- Pattogok! Labda vagyok! - kiabálta.
Joseph összeráncolta a homlokát, és élesen rászólt:
- Ne csináld ezt!
- Miért ne? - Dacosan megint ugrott egyet.
- Ne azon a...
- Mindenre csak azt mondod, hogy ne csináljam...
- Ugrálj a hóban, ha már muszáj ugrálnod...
- Mi van olyan érdekes ezen a vacak öreg árkon?
- Mert fontos - mondta a fiú rejtélyesen. - Azért érdekes.
- Oóó! - A kislány abbahagyta az ugrabugrálást, és odaszaladt hozzá. - Mondd el.
- Hozzátartozik a tervhez.
- Miféle tervhez?
- Azt nem mondhatom meg...
- Miért?
- Mert te lány vagy...
- Mondd meg mondd meg mondd meg...
- Fogd már be a szád.
- Te se tudod. Csak megjátszod magad, hogy fontosoljál.
- Fontoskodjál - javította ki Joseph. - És én nem játszom meg magam. Nincs rá szükségem. Én tudom.
- Mit?
- Amit most mondtam neked, a tervrôl.
- Honnan?
Hallottam... a Tanács...
- Hallgatóztál...
- Nem én...
- A Tanács neked nem mond semmit.
- Miért ne? Mindegy, hallottam.
- Mondd meg mondd meg mondd...
- Nem lehet...
A kislány megtorpant, ajka még keskenyebb lett.
- Ha nem mondod meg - közölte -, akkor hazamegyek...
- Akkor csak menj - hagyta ott a fiú.
- ...és akkor... - ujjaival sálja kirojtosodott végét csavargatta -... megmondom anyukámnak... - elmosolyodott - ...hogy te Tony bácsihoz jársz...
A hó most erôsebben esett. Nagy pelyhekben hullott, csönde­sen, mint a halál, hogy betakarja a bokrokat, a háztetôket, az utcákat, a várost; csöndesen, mint a halál, hogy mindent megvál­toztasson; hullott a levegôben, csöndesen, mint a fehér halál, hogy átformálja az egész várost. Joseph megállt, hópelyhek csap­tak az arcába, és megváltoztatták.
- Én aztán - mondta óvatosan - a közelébe se megyek annak a háznak. - A kislány a háta mögött volt. Nem mert megfordulni és ránézni. Pope kirakatában látta, hogy a tükörképe a havat hordó szél ellen szegülve kissé elôrehajlik. Hát persze, Florence igazából nem is így mondta, csak a hó változtat meg mindent, még a szavakat is. És aztán a hó szárnyán újabb szavak szálltak a fülébe:
- Dehogyisnem. Láttalak a hálószobám ablakából. A házak mögött szaladsz, aztán bemégy az ajtaján. Láttalak.
A hó az oka az egésznek. Jaj, csak abbahagyná.
- És ha megmondom az anyukámnak, ô megmondja az apu­kámnak, ô meg elmondja majd a te apukádnak...
A fák ágai most már fehérek voltak és vastagok. Halott fák voltak, fehér hószemfedélbe takarva. Ki fogja eltemetni a fákat? És azért haltak meg, mert elárulták a leveleiket?
-... és akkor tudod, mit fog csinálni?
- Nem. Mit? - bukfencezett vissza a hangja a havon át.
- Elküld téged arra... arra a helyre. A város mellett.
- Miféle helyre?
- Ahol rács van az ablakokon, és fehér köpenyes emberek járnak ki-be, akik sose szólnak senkihez.
Amikor a fák megint kizöldülnek, amikor a tavasz megbocsát­ja a télnek, hogy megölte az ôszt, minden rendbe jön. A tavasz megkegyelmez a fáknak és önmagának. Az egész a hó meg a tél bűne.
- Az a kórház - mondta Joseph. - A fehér köpenyes emberek pedig orvosok...
- A kórházban nincsenek rácsok az ablakon...
- És nincs a város mellett...
- ...és oda fognak küldeni...
- ...a város szélén van, a városon belül...
- ...az rosszabb valami, mint a kórház...
Bárcsak fojtaná el a hangját a hó. Akkor biztonságban lenne az olvadásig. És az azt jelentené, hogy eljön a tavasz, a fák megint kizöldülnek. De a hó hangosan a város fölé kúszott, magával hozva a lány hangját:
- ...és aki egyszer odamegy, az sose jön vissza.
- Akarod hallani a tervet? - mondta gyorsan Joseph, és vissza­fojtotta a lélegzetét. Hosszú ideig nem hallott semmit, aztán hallotta, hogy a kislány lába dobog a hóban, és már ott is áll mellette. Vigyázva kieresztette mellébôl a levegôt, és lenézett Florence-re. A kislány arca boldogan ragyogott a hidegben. Kék szeme ártatlanul bámult rá. Vékony aj ka édesen mosolygott.
- Igen, légy szíves - mondta.
Joseph a havat figyelte, amely most hangtalanul hullott a változó városra. Lesöpörte a havat az arcáról meg a szemöldöké­rôl. A tavasz messze van, lehet, hogy sose jön el. A halott fákon mindenütt hó szomorkodott.
- Ma este meg fognak támadni minket - mondta.
- Húúú! - A dolog iszonyatosságától tágra nyílt a szeme. - Húúú - lehelte.
- És az árokkal védekezünk...
- És mért csak a kápolna körül van? - tört rá a kislányra hirtelen az aggodalom. - Mi lesz, ha megtámadják a házunkat? A mi házunk körül nincs árok! Miért nincs árok az egész város körül?
- Ne légy már ilyen buta -felelte a fiú. - A kápolna a legfonto­sabb. Különben is, ott fognak támadni, amikor mindenki ott lesz az esti istentiszteleten.
- Aha - mondta a kislány megenyhülve. - Hát ha biztos vagy benne, hogy nem fogják megtámadni a házunkat...
- Megmondtam, nem mondtam?
- Hát ha te azt mondod, hogy nem lesz semmi baj... - Csodál­ta Josephet, szerette és félt tôle. - Joseph - kérdezte -, az árok azért van, hogy beleessenek?
- Azt hiszem, igen.
És azért van megtöltve rôzsével meg mindennel, hogy ne üssék meg magukat? Épp csak hogy egy kis leckét kapjanak?
- Azt hiszem, igen. Apa nem szereti bántani az embereket. De azt mondja, néha jót tesz nekik, a saját érdekükben.
- Az apád nagyon kedves ember. És milyen okos, hogy kigon­dolta az egész tervet meg az árkot, hogy megvédjen minket.
- Tudom.
- Sokkal kedvesebb meg okosabb, mint az a vén, ronda Tony bácsi...
- Fussunk - mondta Joseph, és elszaladt, keresztül a Betlehem Streetet takaró vastag havon. Florence a gyönyörűségtôl sikongatva, magasra emelt lábbal rohant utána. Sálja és copfja vadul röpködött, szoknyája úgy pattogott kövér combjain, mint a labda. Futás közben rugdosta a havat, havat gyűjtött a kezébe meg a szájába, és néven szólított minden lehulló hópelyhet.

Együtt caplattak végig a megváltozott város új utcáin. Lábuk elsônek törte fel a töretlen havat. De lábuk nyomának fekete gödrei gyorsan újra beteltek. A hó most még sűrűbben hullott, és gyorsabban és szelídebben; fehérre festette a hajukat, gör­nyedt, öreg-öreg házaspárt csinált belôlük, akik hosszú házassá­guk telén arra várnak, hogy az olvadás újra megfiatalítsa ôket. De még most nem. Szerették a hó hamis öregségét a hajukban.
- Gyere, nagymami - mondta reszketô hangon Joseph. - Ki­hűl a leveskéd.
- Jövök, nagypapa-károgta Florence. - Megöl ez a lumbágó. Hangjuk nem veszett el, hanem a lágyan hulló hóval végig szállt a városon. Ebben nem találtak semmi rendkívülit: végül is az évforduló reggele volt, és ez a reggel mindig varázslatos. Florence szorosan fogta Joseph kezét.
- Minden ablakban fa van - mondta. - És az a sok kis fény... hát nem szépek?
- Évfordulófák - mondta Joseph. - Az Elkezdô születésének megünneplésére.
- Az nagyon régen volt, ugye, Joseph? Tíz évnél is régebben.
- Tíz év! -csúfolódott Joseph. - Évszázadokkal meg évszáza­dokkal ezelôtt volt. Akkor, amikor a világ kezdôdött. Ezért nevezik Elkezdônek. Hát te semmit se tudsz?
- Én még nem járok iskolába, Joseph. Ne haragudj rám.
- Te ne haragudj, errôl megfeledkeztem.
- Majd jövôre. És akkor majdnem annyit fogok tudni, mint te. Nektek is van otthon évfordulófátok?
- Persze. Nagyobb, mint ezek...
- Miért?
- Mert így kell. A miénknek nagyobbnak kell lenni minden­kiénél.
- És gyertyák?
- Aranyos tartókban. Senki másnak nincs aranyos gyertyatar­tója.
- Amíg az Kikezdô meg nem született, addig nem volt semmi? Semmi a világon? - kérdezte a kislány.
- Csak a tenger, bogarak, állatok...
- És az emberek? Mi volt az emberekkel?
- Ja, igen. Emberek is voltak. De nem tudták, merre menje­nek, míg Ó meg nem mutatta nekik, nem látták az igazságot, amíg Ó el nem oszlatta szemük vakságát. Sokan nem szerették Ót, mert be volt zárva a szívük...
Még mindig vannak, akiknek be van zárva a szívük, ugye? Ezért van szükségünk annyi misszionáriusra...
- És ezért fognak minket ma este megtámadni...
- Húúú... el is felejtettem.
- Ne izgulj. Mind bele fognak esni az árokba.
- Nagyon jó Lelkész lesz belôled - mondta a kislány. - Ha majd elég nagy leszel.
Együtt sétálgattak a hulló hó különös csendjében. Ennél szebb reggelt még sose láttam, gondolta Joseph. Érezte a sülô pulyka szagát, valamelyik házból kihallatszott a gyerekek nevetése. Az ablakba kitett fákon a fények annak a hatalmas csillagnak a fényére emlékeztették, mely útmutatóan állt az égen, a fölött a hely fölött, ahol az Elkezdô megszületett. Vajon azon a reggelen is havazott? Remélte, hogy igen. Eltűnôdött: hogy lehet szem vak erre a fényre, hogy záródhat be elôle szív. Hiszen ott van - agya önmagát felülmúló erôfeszítéssel birkózott -, ott van mindenütt... egyszerűen mindenütt. Ez a fény behatol a legsötétebb zugokba is, mindenkit a középpontba irányít. És tudta: ez a középpont a szeretet Valaki iránt, aki nagyobb ná­lunk, és az ember érzi, hogy ez a szeretet kiárad belôle, és min­denkit megindít a közelében, és akkor ôk is elkezdenek szeretni, és ez kiárad és megindít... Ez így van. Hogy tagadhatja ezt valaki, hogy lehet egy szív annyira bezárt, olyan keserű, olyan aszott, olyan kihalt, hogy ez a fény, ez a szeretet nem indítja meg? Ha majd ô lesz a Lelkész, meg fogja keresni ezeket a szíveket, mindenütt, akárhol rejtôznek, akármilyen elképzelhe­tetlen sötétségben, és ha megtalálta, feléleszti, megédesíti és felnyitja ôket, kivirágoztatja bennük a szeretetet, ami minden dol­gok középponja. Ezt fogja tenni, amikor majd ó lesz a Lelkész. Reggel a kápolnában érezte, hogy megérinti ez a szeretet, eszébe jutott az apja, amint a szószékrôl magasan és büszkén errôl az isteni erôrôl prédikál, amelyben mindenkinek meg kell merítkeznie, hogy lénye másodlagossá váljék és alárendelôdjék,.migyen megtaláltassék és megváltassék, és az örök boldogság­ain lakozzék. Milyen ámulattal töltötték el a súlyos, csiszolt -zavak, amelyek a szószékrôl méltóságteljesen hömpölyögtek felé! Megérti-e valaha is eléggé a szavakat ahhoz, hogy prédikálhasson? És eszébe jutott, hogy istentisztelet után az emberek szinte nem is akartak kimenni a kápolnából, és odagyűltek az apja meg ô köré; és apa egész idô alatt az ô vállán tartotta a kezét, és a hölgyek karamellapasztillákat adtak neki, az urak meg hatpennyseket csúsztattak a markába, és ô érezte, hogy valóban ezekhez az emberekhez tartozik, azok meg ôhozzá, mert valamennyien ugyanabban a fényben fürdôznek, valamennyiüket ugyanaz a szeretet tölti el, és annyira elöntötte az összetartozás érzése, hogy kiabálni vagy táncolni szeretett volna, vagy bújni a bôrébôl, vagy repülni.
Hogyan lehet a szem vak? Hogyan lehet a szív aszott és bezárt?
Gyönyörű reggel volt. Hirtelen szeretett volna hálaimát mondani a hóért, a sülô pulykák szagáért, a gyerekek nevetéséért, fákon fénylô gyertyákért, az összetartozás meleg érzéséért, apja bölcsességéért. Megszorította Florence kezét, és a kislány, anélkül, hogy megértette volna, viszonozta a szorítását, és mosolyogva nézett fel rá. Joseph most boldog volt, és ettôl ô is boldog lett. Amikor megfenyegette, hogy beárulja Tony bácsinál tett látogatásait, nem gondolta komolyan. Nem ártana ô Josephnek semmiért, a világ minden kincséért sem, isten bizony és becsszó. Remélte, hogy Joseph már elfelejtette ostoba fenye­getôzését.
Joseph pedig lenézett a kislány mosolygó arcára, és arra gondolt, hogy olyan szép, mint a hó. Gyönyörű volt az apró, puha orra, a vékony szája és a kék szeme. Szerette volna megcsókolni.
- Éhes vagyok! - kiáltotta, hogy hallja meg az egész város. Az égre emelte vékony, sápadt arcát. A hó puhán hullott a szemébe és az arcára.
- Éhes vagyok! - kiáltotta Florence. - Éhes! Éhes! Éhes! Éhes!
Táncoltak a táncoló hóesésben, amely megváltoztatta az egész várost.

Tony bácsi az ablakából figyelte ôket. Látta, amint elindultak a kápolnától, befordultak a Betlehem Streetre, aztán beszélgetve megálltak - talán vitatkoztak holmi gyerekes dolgon - Pope üzletének nagy kirakata elôtt. Látta ôket a Jordán Vize Társaság irodaépületének árnyékában; ez a vállalkozás épített évekkel ezelôtt gátat a folyón, és vezette be, vékony rézcsöveken, a vizet és az életet a városba. Aztán nekiindultak, úgy sejtette, a Judeai rét széle felé, a felé a parlagon heverô földdarab felé, ahol a legmélyebb és legjobb a hó. Már nem látta ôket, de még sokáig hallotta a hangjukat. Mintha hószárnyakon szálltak volna a hangok.
Otthagyta az ablakot, és leült az asztalhoz. Az asztalon egy doboz konzervbab, egy cipó meg csorba tányérkán egy darabka vaj: az évforduló ebédje, egy tojással, ha ugyan talál egyet a szekrényben, és ha, amennyiben talál, fel tudja törni a héját. Erre a gondolatra elnevette magát. Ezen a havas délelôttön a tojáshéj szilárdsága nevetésre ingerlô témának tetszett. És ha talál egy tojást, és ha fel tudja törni a héját, akkor valószínűleg záptojás lesz.
Körülnézett a szobában. Nagyon hideg volt a szoba és rendet­len. Szanaszét könyvek, vastag por mindenütt, a mosogató teli mosatlan edénnyel. Csak a hóról visszaverôdô nappali fény vilá­gította meg, és a kinti ragyogás miatt a szoba még sötétebbnek és piszkosabbnak rémlett, mint általában. A sarkokat alig lehetett látni. Tony bácsi hátrahajtotta a fejét, nézte a visszavert tényt a mennyezeten, és Josephre meg a hóra gondolt. És mivel mái-annyi éve volt egyedül, hangosan kimondta a gondolatait, anél­kül, hogy tudta volna:
- Az ember élete, Joe - halk volt a hangja, szinte alig hallható motyogás -, olyan, mint a hó, könnyen elolvasztja a halál napja, könnyen formálják az élet hosszú telében mindenféle rosszindu­latú kezek, beleböködnek, vakon összetapogatják... a rosseb ezt a szemet! - takarta el fájós szemét a tenyerével. - De jó lenne egy kis pulyka e helyett a rohadt bab helyett, Joe, pulykát ettem én, mikor gyerek voltam, pirosra sütötték, és szétolvadt a számban, és a zsírja lecsurgott az államon, és a kelvirág olyan zöld volt, az ember megesküdött volna, hogy csak úgy oda van festve. Amíg meg nem kóstolta. Akkor még nem kezd­tek azok a rosszindulatú kezek beleturkálni az életembe - ebbe a hógombócba. Vagy legalábbis még nem éreztem, hiszen ott voltak kezdettôl fogva, attól a pillanattól fogva, hogy kidugtam a fejemet az anyám hasából, és felsírtam a hidegen. A kezek már ott vártak, hogy formáljanak, mindegy, milyen alakúra, kerekre, laposra, hosszúkásra, olyanra, amilyent akkoriban kívánatosnak tartottak, és meg is tudták csinálni, Joe, az életünk puha, mint a hó - eszébe jutott egy fordulat -, a hó kovácsolható: kapálják, formázzák, teliböködik lyukakkal, hogy mások bele­írhassanak, sôt, laposra nyomják, sôt, ezer darabra törik a gondatlanul turkáló kezek, vagy a túl forró és túl kemény kezekben mocskos, használhatatlan latyak lesz belôle, az ember életébôl, Joe - a szoba falai, melyeknek odakinn nekifeszült a hó, sötéten -befelé nyomultak -, és csak egy dolog védhet meg, ha megfagysz, el kell dönteni, milyen akarsz lenni, és aztán abban a formában kell megfagynod. Azt már nehéz kézzel böködve megváltoztatni, a hó fagyott formáit. Azt nem lehet egykönnyen felolvasztani, fagyott, éles széleivel megsérti a kezet, amelyik hozzányúl, és ez az egyetlen, ami megóv - visszament az ablakhoz, és kinézett a párás üvegen -, de ha a havat megfagyasztod, akkor már nem hó. Valami más lesz belôle, a hó elpusztul, éppúgy elpusztul, mintha a kezek túl keményen böködték és széthasogatták volna. Az ember élete, Joe, olyan, mint a hó, és az egyetlen dolog, ami megvédheti, el is pusztítja.
Megint meglátta a gyerekeket. Szinte láthatatlanok voltak a Betlehem Streeten kavargó hóban.
- Hogyan - kérdezte a párás üvegtôl -, hogyan védjük meg a vérzô hóembert?
Figyelte a gyerekeket, amint betáncoltak a Getszemánéba, az ünnepnapokon oly népszerű nyilvános parkba. A távolból halkan hallotta a gyerekek kiabálását.

A Lelkész házának legdíszesebb szobája köznapokon ebédlôül szolgált, hetenként egyszer benne ült össze a városi Öregek Tanácsa, évente egyszer pedig itt tartották az évfordulói lakomát, ami igazából közönséges ebéd volt, csak pulykával. De Joseph számára mégis roppant különleges ebéd volt, és nemcsak a pulyka miatt. Ha az évfordulói lakoma után böfögött, megszid­ták, de nem olyan szigorúan, mint amikor egy közönséges ebéd után böfögött. Nem is tartották annyira szemmel, sem a szülei, sem a szoba. Különben olyasféle szoba volt, amelyik nagyon szigorúan szemmel tartja az embereket, akik belépnek, de az évforduló napján megenyhült, falai kissé kitágultak, és ilyenkor mintha nem bánta volna, ha valamelyik szék nem volt egészen a helyén, vagy összegyűrôdött a szônyeg, sôt még azt sem, ha a kisfiú, akinek a jelenlétét el kellett tűrnie, böfögött, feltéve, hogy nem csinálta túl hangosan vagy túl gyakran.
Fontos és barátságtalan szoba volt, sôt, több ennél: díszes szoba. A sötét, fényezett fával burkolt falakon szônyegek lógtak. Az indadíszes mennyezet kellôs közepén ezüstbôl és kristályból készült csillár függött. Fénye visszatükrözôdött az ebédhez terí­tett asztalon: az aranyos tányérokon, az aranyozott késeken és villákon, a patyolatfehér és hôtiszta damasztabroszon. A szônyeg az egész padlót betakarta, nagyon vastag volt és süppedôs, vörö­sesbarna színű. A levegôben nem volt egyetlen porszem se. Fontos, barátságtalan és nagyon díszes szoba volt.
A Lelkész az asztalfôn ült. Balján Joseph titokban összedörzsölgette a térdét az abrosz alatt. A Lelkész felesége bejött a konyhából, ezüsttálon hozta a hatalmas pulykát. Joseph majd­nem elájult az illatától.
- Ó - mondta a Lelkész mélyértelműen -, a pulyka.
- Igen - mondta a felesége. - Meg a kelvirág. - Elôszedte a kelvirágos ezüsttálat. - Milyen zöld.
- Úgy jó a kelvirág, ha zöld - mondta a Lelkész.
- Tavaly is zöld volt - felelte a felesége. - Meg tavalyelôtt is.
- Ez azt jelenti, hogy továbbra is rendben vannak a dolgok - mondta a Lelkész. - Mint ahogy lenniük is kell. - Nevetni kezdett. - Képzeld el, hogy meg lennénk rökönyödve, hogy ne mondjam, ijedve, ha egy szép napon ebédelni jönnénk, és vörös kelvirágot találnánk az asztalon. Vagy bíborszínűt. - Nagy teste remegett a nevetéstôl.
- Vagy fekete krumplit - vihogott a felesége, csikorgósan, mint a homok. Ha a homok vihogni tudna, éppen olyan hangot adna, mint a Lelkész felesége.
- Ez jó! Ez jó! - bömbölte a Lelkész. Most már tetôtôl talpig rázták a nevetés nagy, szürke hullámai. - Fekete krumpli! Bíborszínű kelvirág! Ez nem volna normális, képzeld csak el, milyen volna az ebéd... és gondolom, szilárd, rózsaszín mártással!
- De a krumpli fehér - mondta Joseph -, a kelvirág meg zöld.
- Ez az, fiam, ez az - mondta az apja, kissé csillapodva. - Ez a bizonyság.
- Bizonyság? Minek a bizonysága? - kockáztatta meg a kér­dést Joseph.
- Hogy minden normális, és olyan, amilyennek lennie kell. Te megennéd - hajolt a Lelkész a fia felé -, te megennéd az olyan ebédet, ahol fekete a krumpli, bíborszínű a kelvirág, és szilárd, rózsaszínű a mártás?
- Én... én nem hiszem.
- Hát persze hogy nem ennéd meg. Én se. Épeszű ember nem enné meg. Elviselhetetlen volna egy ilyen ebéd. Hát nem?
- De igen - mondta Joseph. - Nem volna normális. Minden­nek olyannak kell lennie, amilyen.
- íme a pulyka - mondta a Lelkész, és könnyedén belevágta a kést a vajpuha húsba. Omlottak le a pulykaszeletek, egyik a másik után, aranyló ívben fordultak le a kés élérôl. Joseph enyűgözve bámulta. Pulykaesô volt ez, a villogó kés pedig villámcsapás, és az illat, a pulyka szaga, árvízzel töltötte be a száját, hevesen ostromolva a fogát, amelyet nekifeszített, mint egy gátat. Nincs még egy olyan nap, mint az évforduló napja, és nincs, egész évben nincs még egy olyan ebéd, mint az évfordulói ebéd.
- Ez meg kék! - süvöltötte a Lelkész felesége, és a kés megállt a mozdulat közepén.
- Bocsáss meg, nem értettem - mondta a Lelkész udvariasan. Az asszonyt felbátorította korábbi nevetgélésük bizalmassága.
- Mi lenne, ha a pulyka meg kék volna? A fekete krumplihoz meg a bíborszínű... - itt a hangja kezdett elbizonytalanodni
- kelvirághoz és a... szilárd... rózsaszín... öö... mártás­hoz...
A Lelkész ránézett. Mintha most látta volna életében elôször tisztán a feleségét. Az asszony arcán a bôr fokozatosan visszaigazodott a szokásos szomorú ráncokba. Úgy érezte, férje szeme úgy szögezi a székhez, ahogy a halott pillangót kartonra tűzik. Ezt a pillantást kézbe lehetett volna fogni, meg lehetett volna markolni, le lehetett volna mérni. Mintha zuhanni kezdett volna ez alatt a tekintet alatt: az arcán a bôr, a szemöldöke, a szája sarka, a válla, mind, mind összeesett, mindet lefelé húzta ennek a tekintetnek a súlya. Nászéjszakájuk óta, az ô mohó, félszeg ügyetlenkedése óta nem nézett így rá a férje. Attól kezdve éjszaka legtöbbször csak a szemük találkozott az ágyban. Férje két-há­rom hetenként egyszer, egy árva szó nélkül, két percre súlyosan ráhemperedett. ô mindent megtett, hogy elfojtsa torkában a halk nyögdécselést, aztán a férfi, még mindig szó nélkül, arrébb hemperedett, és elaludt. Tudta, hogy nem elégíti ki a férjét, nem elég jó neki. Most csak ült, összezúzta a pillantás, ugyanazt érezte, mint amikor a férje hallgatagon lehemperedett róla, és elaludt.
- Joseph - mondta végre a Lelkész -, voltál te már valaha a Dzsumbujban?
- Nem, apa.
A Lelkész lassan felemelte tekintetének súlyát a feleségérôl, és Josephre nézett. A szeme már nem volt olyan súlyos.
- Akkor eljössz velem ma délután. - A kés újra mozgásba lendült. A pulykaszeletek örömtelenül hullottak a tányérra.
- Muszáj? - Joseph megborzongott, térdei összeütôdtek a damasztabrosz alatt.
- Kötelességünk, Joseph - mondta a Lelkész. Nekiláttak az évfordulói ebédnek: az aranyos pulykának az aranyos tányérokon.

A Dzsumbuj utcáin álló házak igazából nem is házak voltak. Kunyhók vagy kalibák voltak, ponyva- és papírtákolmányokkal lefedett, lapos, földbe vájt gödrök. A tetôk résein meg az ablakok törött üvegein beszállingózott a hó, leszállt a padlóra, a ládákból készült bútorokra, a benn ülô emberek vállára és fejére. Az emberek, a város legszegényebbjei, rongyokban jártak: az ing csak a vállukat takarta, a nadrágnak nem volt térde, és derekukon madzag tartotta, a szakadozott szoknyákat összevissza foldozták, a rongyos blúzokból kikandikáltak a fáradt mellek megviselt bimbói. Ezek az emberek nem beszéltek, csak ültek és nézték, hogyan szállingózik be a hó a lyukakon át az otthonukba. Sovány arcukban a szemük teli volt tompa gyűlölettel. Idônként valaki köhögött, ez a mélyrôl jövô, nedves köhögés sokáig tartott. Az egyik kunyhó sarkában egy rongycsomón öregember feküdt, vén, üres, gyűlölködô szemmel bámult ki a mennyezet résén. Az egész utcát bűz feküdte meg.
Odakinn, a hóban, gyerekek játszottak. A gyerekeken is ron­gyok lógtak. A karjuk és a lábuk nagyon vékony volt, a hasuk meg nagyon nagy: olyanok voltak, mint egy-egy dagadt krump­li, amibe gyufaszálakat szurkáltak. Egy csomó kisfiú, fagymarta ujjakkal, mogorván hóembert épített. Az alapját már meg is csinálták, nagyon kövérre. Egy kislány fölemelte rongyos szok­nyáját, és állva vizelt, közben nézte, hogy terül el a meggyalázott havon a sárga folt. A lábszára belül olyan vörös volt, mintha lenyúzták volna róla a bôrt. Egy nagyon sovány, éppen csak tipegô kisbaba marokszám ette a havat. A gyerekek se nem beszéltek, se nem nevettek. A fiúk lázas elszántsággal építették a hóemberüket, mintha az a tudat fűtené ôket, hogy ha kész lesz, ha rendesen csinálják, ha igazán komolyan odafigyelnek a feladatra, akkor, most az egyszer, minden rendben lesz. Egy-egy marék hóval engesztelték az isteneket.
Joseph és a Lelkész bementek az utcába. A gyerekek meglátták ôket, és abbahagyták az építést. Néhány felnôtt, aki a gyerekek elcsendesedésébôl megérezte, hogy történt valami, kijött a kunyhója vagy kalibája ajtajába, ácsorgott, didergett, bámészkodott. Egy terhes nô sovány csecsemôt babusgatott még soványabb mellén. A férje krákogott egyet, és kiköpött a hóba. A rongycsomón fekvô öregember nem mozdult. A gyerekek Joseph meg a Lelkész köré gyűltek.
- Ez a szegénység megindító, Joseph - mondta a Lelkész. - Szinte könnyekig megindít.
Egy gyerek kinyújtotta a karját, és álmélkodva megérintette a Lelkész kabátjának vastag kék szövetét. Ujjai közt morzsolgatta a szövetet, elképedt rajta, milyen meleg. A Lelkész jóindulatúan mosolygott. Az ajtókba újabb felnôttek gyülekeztek, így aztán Joseph meg az apja ott állt a középpontban, körülöttük a gyerekek gyűrűje, aztán egy nagyobb, határozatlanabb kör, férfiak és nôk, akik ellentétben az ôszintén bámészkodó gyererekkel, lehorgasztották a fejüket, és úgy néztek fölfelé, mintha nem akarták volna, hogy mások is megtudják, ôk is bámészkodnak. A hó csak hullott tovább, szelíden.
- Nem mehetnénk most haza? - suttogta Joseph az apjának. Tudatára ébredt az utca felett szállongó szagnak; olyan szag volt, mint egy beteg macskákkal teli házban, beleszúrt az orrába, teli lett vele a torka, és lehúzódott a jóllakott gyomrába. Remélte, hogy nem okádja el magát.
- Teljesítenünk kell a kötelességünket, Joseph - mondta a Lelkész rendreutasítóan.
Joseph felsóhajtott. Nagyon nehéz a lelkészi pályát kitanulni. Kellemetlen kötelességek járnak vele. Sajnálkozva gondolt vissza a reggelre, a kápolna melegére, az édesen illatozó, mosolygó emberekre, a sétára Florence-szel a varázsos hóban, az évfordulói ebédre - amely a betegmacska-szagtól most forgott a gyomrá­ban-, a nevetgélésre az aranyos-ezüstös asztal körül. Nem igaz­ság, hogy idehozták, erre a rémítô helyre. Elrontotta az egész napot. Az a gyerek, aki megérintette apja kabátját, most kinyúj­totta a kezét, és megfogta az ô kesztyűjét. A sovány ujjak a finom bôrt piszkálgatták, és Joseph vadul elrántotta a kezét. A gyerek szipogni kezdett.
- Joseph - intette meg a Lelkész.
- Hozzám nyúlt - mondta Joseph, és szeretett volna otthon lenni, biztonságban. Elhatározta, hogy soha többé nem megy újra a Dzsumbujba. Utálta az utcát, a beteg macskák bűzét, a félig kész hóembert, az ajtókban álló, megalázkodó szemekkel bámészkodó férfiakat és nôket - miért nem tudják fölemelni a fejüket, miért nem bámulnak nyíltan? -, utálta a dagadt hasú gyerekeket és a feléje nyúló kart, amely olyan sovány volt, hogy minden csontja, minden ina látszott, utálta az ujjakat, amelyek meg merték érinteni a kesztyűjét. Mindenekfelett a gyerek ôs-öreg ujjainak érintését utálta.
Apja elkezdett beszélni a tömeghez. Beszélt nekik az örömhír­rôl, arról, hogy sok-sok évvel ezelôtt, éppen ezen a napon született az Elkezdô - meg kell mondani, az övékhez nagyon hasonló körülmények közt: szegénységben, éhségben, fagyban; elmesél­te, hogyan serdült férfivá, tanítva és gyógyítva; hogyan halt meg, hogy megválthassa ôket, valamennyiüket, lemosva bűnei­ket megváltó vérével.
- A ti bűneiteket - mondta a Lelkész. Lenyűgözô hangja a havon végiggördülve még súlyosabb lett. - És az enyémeket. És ha elfogadjuk az ô szeretetét, ha átadjuk magunkat Neki, nem gondolva se haszonra, se büszkeségre, akkor egy napon megváltatunk a haláltól, és Vele fogunk lakozni az örök dicsôségben. Ezt az örvendetes hírt hozom nektek ezen a napon, minden napok legdicsôbbikén.
A gyerekek gyűrűje közelebb nyomult. Rongyos ruhák értek Joseph karjához. Meztelen láb lépett Joseph cipôjére. Amikor disznóbôrön át megérezte a lábujjakat és hátrálni kezdett, deütközött a mögötte álló gyerekek pocakjába. Körülvették ezek a meztelen, dagadt hasak, a kidudorodó köldökök, melyek a puffadt hasak hordójában olyanok voltak, mint a dugó. Ha kihúznák belôlük ezeket a dugókat, gondolta Joseph, a gyerekek szétfolynának a hóban. Vagy összezsugorodna a hasuk, lapos lenne, mint az övé, és többé nem vádolná ôt. Gyűlölni kezdte a gyerekeket, a nagy hasukat, az ünnepélyes szemüket, mellyel úgy néztek rá, mintha az állatkertben bámulnának valamit, a vékony karjukat és lábukat. Szeretett volna belefújni a szájukba, befújni a nagyobb gyerekek valamelyik kétségbeejtô testnyílá­sba, addig fújni ôket, amíg fogpiszkáló-tagjaikat fel nem duzzasztják lélegzetének izmai, mint valami léggömböt, amíg leeresztett hasukkal, légizmú karjukkal-lábukkal legalább külsôleg olyanok nem lesznek, mint ô. És szeretett volna beléjük rúgni, rugdosni disznóbôr cipôjével, szerette volna beletaposni ôket az utca mocskos, sárga, bűzlô havába, hogy ne lássa ôket többé. Aztán fel akarta olvasztani a havat, hogy tűnjön el az is. De még mindig ott voltak, figyelték, csak az alkalmat várták, hogy hozzányúljanak, hogy rátapossanak a kesztyűjére, a kabátjára, a cipôjére, a teli gyomrára, ha csak egy pillanatra is elengedi magát. És közben egész idô alatt - csak hogy egy óvatlan pillanatban elkaphassák - úgy tesznek, mintha az örömhírt hallgatnák, amit az apja hozott nekik. De neki több esze van, ôt nem ejtik át. Kesztyűs ökle összeszorult, készenlétben volt.
Apja megáldotta a tömeget, kövérkés, elegáns ujjai a karika jelét írták a hideg levegôbe. Aztán elfordult, és Joseph látta, hogy könnyek olvadoznak a szemében, mint a hópelyhek. - Micsoda szegénység, Joseph - mondta a Lelkész, és felhajtotta kabátja szôrmegallérját, hogy ne fázzon a füle. - Ennek is így kell lennie - tette hozzá rejtelmesen. - A szegénység szolgáltatja a szükséges egyensúlyt. Ez a dolgok rendje. - És gyorsan elindult kifelé az utcából, kék kabátja vastag ujjával söpörve le a könnyeit. A kunyhók és kalibák ajtajában álldogáló férfiak és nôk utánabámultak. Szemük kifejezése nem változott. Akármire néztek, a hóra, a házaikra, a gyerekekre, az égre, egymásra, mindenre ugyanazzal a tompa gyűlölettel néztek. Mintha nem sokkal azután, hogy ebben az utcában megszülettek, örökre bezárult volna a szemükbe ez a kifejezés. Már észre se vették. Kunyhója sarkában a rongycsomón fekvô öregember végleg lezárta a szemét. A hó rátelepedett az arcára, és nem olvadt el.
Joseph nem mozdult. Tudta, hogy a Lelkész után kellene futnia, mert az utca messze volt a város közepétôl, és hosszú út állt elôttük. De mozdulni annyit jelentett, mint áttörni a gyerekek gyűrűjén, és ô irtózott hozzájuk érni. Aztán az egyik gyerek kinyújtotta a hidegtôl vérzô kezét, és megérintette Jo­seph kabátját. Mások meg felemelték kezüket. Joseph vadul feléjük csapott; hirtelen szerette volna kiszaggatni vékony ujjaikat, és látni, amint kukacként hullanak a hóba.
- Meg tudnálak ölni benneteket! - sziszegte. Kitört a gyere­kek gyűrűjébôl, és eszeveszetten rohant az apja után, aki már eltűnt a Dzsumbujnak nevezett utcából, ahol a szegények laktak.

A kápolna mennyezete visszatükrözte a kinti havat. Halovány, szinte valószerűtlen fény játszott a gyülekezet feje fölött. Joseph a szokott helyén ült, az elsô padban, hallgatta apja prédikációját. Mellette ott ült az anyja, a bundájában. A kápolna zsúfolt volt, meleg és barátságos. A délután emléke fokozatosan Joseph agyának hátsó zugaiba süllyedt. Az ilyet jobb elfelejteni. És itt, a kápolna melegében, a családja, a barátai körében, azok között az emberek között, akiket születése óta ismert, akik rámo­solyogtak és biccentettek neki, amikor belépett a kápolnába, itt könnyű volt felejteni. A mosolyok, a bólintások, a kápolna gyógyító barátságossága miatt észre se vette, hogy a gyülekezet­bôl hiányoznak a város összes fiatal férfiai. Amikor bejött a kinti ragyogásból, csak ködös, mosolygó arcokat látott. Most meg az elsô sorban ült, nem tudott végignézni a kápolnán. Teljesen meg is feledkezett a fenyegetô támadásról, amíg az elsô hömpölygô himnusz harsogásának leple alatt izgatottan oda nem súgta neki egy hang:
- Mikor lesz?
Hátrafordult, és látta, hogy Florence hajol felé, száját a zsoltá­roskönyvével takarva.
- Micsoda? - tátogta némán.
- A támadás, te buta!
Most már emlékezett rá. Vállat vont. Florence csalódott kis fintort vágott, és tovább énekelt. Ilyenek a férfiak, képesek megfeledkezni ilyen fontos dologról. Zsoltároskönyve fölött Joseph tarkóját tanulmányozta. Miért jár ahhoz a vén Tony bácsihoz? Ugyan mi a csudáról tudnak beszélgetni, az a piszkos, megtört, öreg csavargó meg az ô ragyogó Josephje? Talán mégis meg kellene említenie az anyjának. Csak úgy, futólag. Éppen Joseph érdekében. Látta, hogy bejár abba a házba. - Joseph nem volt túl óvatos -, és tegyük fel, hogy valaki más is meglátja, aki nem érti úgy meg Josephet és nem kedveli úgy - szereti, saját magának bevallhatja, szereti -, mint ô, valaki, aki képes a Tanács elé vinni a dolgot, és ügyet csinálni belôle. Josephet biztosan megbüntetnék; meg kell büntetniük, ha egy csomó ember tud a dologról. Míg viszont, ha csak úgy, véletlenül, elszólná magát a anyja elôtt, ô bizalmasan elmondaná az apjának, aki megint csak bizalmasan továbbadná a Lelkésznek, aki... Nem, Josephet akkor is megbüntetnék, és sejtené, hogy ô jártatta el a száját. Felsóhajtott. Nehéz dolog a szerelem. Az ember nem csinálhatja azt, amirôl tudja, hogy mindenki számára a legjobb, mert mások esetleg nem azt tartják a legjobbnak, és megharagszanak. Florence félt mások haragjától, különösen Josephétôl; Joseph, ha akart, tudott nagyon szigorú és távoli lenni, valahogy vissza tudott húzódni önmagába, és ez megrémítette Florence-t. Mintha azért viselkedett volna így, hogy elmeneküljön. Ôelôle? Talán az volna a legjobb, ha rábeszélné, vigye el ôt is Tony bácsihoz, akkor a saját szemével láthatná, hogy jó-e ez Josephnek. Megint felsóhajtott. Csak ne volna az élet ilyen bonyolult. Becsszóra, minél öregebb lesz az ember, annál nehezebb meg­mondani, mit tegyen, hogy a legjobbat tegye. Milyen lesz, ha majd igazán öreg lesz, mondjuk huszonöt éves, vagy netán har­minc? Nem is bírt erre gondolni. Örült, hogy amikor véget ért a himnusz, leülhetett és hallgathatta a Lelkész gyönyörű prédikációját, és nem kellett gondolkodnia.
- Béke - mondta a Lelkész. - És szeretet. Békesség és szeretet. Az egész nyelvben nincs erôteljesebb, fontosabb, nemesebb szó, mint ez a pár gyengéd szótag. Ó, a reménységnek micsoda világa rejlik bennük! Ebben a két szóban rejlik a világ jövôje, a mi világunké, azé a világé, amelyet ismerünk, amelyben bízunk. De a világban egyensúly van, minden dolognak megvan a maga ellentéte: a jobbnak a bal, a jónak a rossz, a fehérnek a fekete, az életnek a halál. Minden dolgokban egyensúly van, még a szavakban is. Errôl szeretnék nektek beszélni, ma, az évforduló éjszakáján...
Ez igaz, gondolta Joseph, egyensúly van és ellentét. Ez eddig sose jutott eszébe. Még figyelmesebben kezdte hallgatni az apját, aki azt mondta, hogy a szeretet ellentéte a gyűlölet, a béke ellentéte a háború. A világ egyensúlyban van az Idô mérlegén, mondta az apja, melynek másik serpenyôjében a gyűlölet és a háború iszonyatos súlyai vannak. Az egyensúly néha erre bil­len, néha arra.
- És amikor a rossz irányba billen - mondta a Lelkész -, amikor ezeknek a sivár ellensúlyozó szavaknak, ennek az elkép­zelhetetlen ellentétnek a hatására, ha akárcsak enyhén is, kibillen, akkor mindnyájunknak szent kötelességünk megállítani, nem engedni, hogy túl mélyre billenjen, megnövelni a magunk súlyát a serpenyôben, hogy ezáltal visszaállítsuk az egyensúlyt, és aztán a magunk irányába, a béke és a szeretet irányába billentsük. Ha ezt meg tudjuk tenni, akkor a jövô boldog és. rendezett jövô lesz. Ha ezt nem tudjuk megtenni, ha engedjük, hogy a mérleg túl mélyre billenjen a rossz irányba, olyan mélyre, hogy többé már nem tudjuk helyreállítani az egyensúlyt, akkor a jövô - ha egyáltalán annak nevezhetjük - sem boldog, sem rendezett nem lesz. És nem lesz benne helye az igazságnak. - Szünetet tartott, súlyosan elôrehajolt; a szószék korlátja bele­nyomódott a pocakjába, amely alul-felül kidudorodott a fakor­látból. - A legsötétebb anarchiába jutnánk. Honnan kapná az emberi élet az irányítását? Miféle égbôl ragyogna az a fény, amely megvilágítja az emberi lelket? Mi volna a célja az olyan életnek, amelynek a halállal végérvényesen, örök idôkre vége van?... Megmondom nektek... Nem volna, ami irányítsa az emberek életét: szétszóródnának, mint a hangyák, ha elpusztul a védelmezô hangyaboly. Olyanok lennének, mint szeszélyes szélben a homokszemek... Megmondom nektek... Az a fény, ami bevilágította az emberek életét, nem sütne át többé semmifé­le égen. Olyan lenne, mintha klang! nagy acélredônyt húznának le a mennybolton. Az emberek soha többé nem néznének fölfelé. Lelkűk örök sötétségben lakoznék, és úgy hervadna el a halállal, mint a növény, amelytôl megtagadták a napot és az éltetô esôt. Abban a pillanatban, amikor örömmel eltelve igazi virágjukba kellene borulniuk, elhervadnának, meghalnának, és elfelejtenék ôket... Megmondom nektek... Annak az életnek, melynek vége van a halállal, nem volna célja. De nem így van. Nem vagyunk férgek.
Josephet megindította az apja szavaiból áradó erô. A kápolná­ban síri csend volt, ruha nem suhogott, torkot nem köszörültek. Az egész gyülekezet egyszerre lélegzett, ki-be, mint egyetlen ember. Egy szép napon majd ô áll ott fenn, ugyanezen a szószé­ken, ô mond majd ilyen szavakat, gondolta Joseph. Ez a célja az életének. Szeretett volna felállni és felkiáltani: - Csak várjatok, amíg meghallotok engem! -, de csak ült, csöndesen, mozdulatla­nul, szeme rebbenés nélkül nézett fölfelé, a feje fölé, a szószékre, a fekete alakra. Alaktalan szavak mocorogtak a fejében. Apja most hátrahajolt, eltávolodott a szószék korlátjától, puhán, kö-nyörgôen felemelte a kezét, szavai most nem voltak olyan erélye­sek:
- De ezek csak puszta szavak. Szeretet, gyűlölet, béke, hábo­rú, anarchia, rend, élet, halál... puszta szavak, azért használjuk ôket, hogy megnyugtassuk magunkat, hogy ismerôssé tegyük azt, ami idegen, hogy alakot adjunk annak, aminek nincs alakja és nem kézzelfogható, hogy befogadjuk azt, amit a szűk emberi elme nem tud befogadni. Szavak. És a szó sokszor nem elég. A szavak sokszor haszontalanok, olyanok száraz szájunkban, mint a kavics, csak arra jók, hogy fojtogassanak. Hogyan is billenthetnénk meg végzetünk mérlegét azzal, hogy összegyűj­tünk egypár betűt, és bizonyos sorrendbe rakjuk ôket? Ez lehe­tetlen. És amikoraszavak csak fojtogatnak, amikor a torkunkon akadnak, és a cselekvés tiszta levegôje nem hatolhat tôlük a tüdônkbe, cselekvés, megint csak szó, akkor azt mondom nek­tek, itt az ideje, hogy megszabaduljunk a szavaktól, hogy kiokádjuk ôket. Többre van szükség. És ezt a többet elô kell teremte­nünk. Kell, én mondom nektek.
Joseph úgy érezte, ezeknél a szavaknál idegen hang vegyült apja hangjába: egy kérlelô hang, mely zavarba ejtette. Mintha az apja kért volna valamit, amit nem tudott szavakba önteni. De mit? Apja mindent szavakba tudott önteni. Feje fölött kitá­rultak apja könyörgô kezei, tenyérrel fölfelé, úgy, ahogy a kezek akkor kérnek, amikor tudják, hogy esetleg nem kapják meg azt, amit kérnek. A kövérkés fehér ujjak védtelennek tűntek, és a hónak a nagy papi gyűrűn visszatükrözôdô fénye már nem látszott sem rendíthetetlennek, sem ragyogónak, reszketett, mint huzatban a gyertyaláng. Ekkor a gyülekezet mintha egy ember­ként bólintott volna. Joseph érezte a fejek egységes mozdulatát, a közös, mély fôhajtást. Feje fölött a kezek megfordultak, a lefelé fordított tenyerek már nem voltak annyira könyörgôk, lassan, mintegy elégedetten szálltak le a szószék korlátjára. A gyűrűn most nagyon fényes és nagyon szilárd lett a fény. Amikor az apja megszólalt, hangjából eltűnt a zavarbaejtô, kö-nyörgô hang. Megint hideg volt és magabiztos. Joseph érezte, hogy kering benne a büszkeség, akár a vér; egyszer ô is paran­csolni tud majd a gyülekezetnek, pusztán a kezével.
- Nagyon gyakran olyasmit kell tennünk - mondta a Lel­kész -, amitôl viszolygunk. A jó érdekében meg kell cseleked­nünk a rosszat is, el kell csitítanunk aggályainkat és kételyeinket, és tekintetünket annak a végsô hasznára kell szögeznünk, amit teszünk: a cél szentesíti az eszközt...
A támadás, jutott Joseph eszébe. Nem settenkednek-e most is a pogányok odakinn, a néma hóban? Haragot érzett, és egy kicsit félt, de nem nagyon. Úgy érezte, nincs az a pogány, akinek apa terve túl ne járna az eszén. És amikor a támadók majd ott küszködnek, bolonddá téve, a rôzsével megtömött árok csap­dájában, akkor majd ô, Joseph, kimegy a hóba - a mi havunk­ra -, lenéz rájuk, és kineveti ôket.
- ...a Mi Urunk, az Elkezdô - mondta a Lelkész -, azért született ott és úgy, ahogyan született, mert az emberek elutasí­tották a szülôit, amikor segítséget kértek. Gonosz az ilyen vak­ság! Gonosz az ilyen tudatlanság! És ez a gonosz ma is él. Ám meg annyi mentség sincsen rá. Azok az emberek, akik eluta­sították a szent szülôket, nem ismerték a Mi Urunk életét. Nem állt elôttük az a dicsôséges példa, amely a mi életünket irányít­ja...
Joseph azon törte a fejét, vajon megengednék-e neki, hogy végignézze. Jó hecc lett volna végignézni, amint lopakodnak a hóban, elszántan a látszólag gyanútlan kápolna elleni gonosz­tettre, aztán egyszerre csak hanyatt-homlok belepotyognak az árokba. Ez aztán jó lecke lesz nekik, jó darabig nem fognak megint próbálkozni. Igen, ez biztosan jó lecke lesz nekik. Bűntu-datosan érezte, azt szeretné, bárcsak lenne már vége apja prédiká­ciójának, és kezdôdne már a támadás.
- ...ennek az életnek a bizonysága a világmindenség rendje - mondta a Lelkész. - A csillagok rendje, a bolygók szabályos forgása, az évszakok, a fű zöldje, a virágok nyílása, a madarak, éneke: elsöprô erejűek a bizonyítékok. És mégis akadnak, akik tagadják. És nemcsak tagadják, el is akarják pusztítani azokat, akik hisznek benne. Igen, ez háborúság. Ma éjszaka a világmin­denség rendjét próbáljuk megôrizni. Mert ezt kell tennünk. Mert a cél szentesíti az eszközöket, amelyeket használnunk kell. Mert ha a világmindenségben nincs rend, ha az ember útmutatás nél­kül marad, ahogyan ezek a gonosz emberek akarják, akkor hogyan terjeszthetnénk a Mi Urunk életének igéjét, a béke és a szeretet üzenetét? Mert mi nem vagyunk férgek, íme, ezek az okaink. De a legfôbb ok az írásban vagyon: „A kik szeretitek az Urat, gyűlöljétek a gonoszt! Megôrzi ô az ô kegyeltjeinek lelkét; a gonoszok kezébôl megszabadítja ôket."

Joseph zajokat hallott odakintrôl, és érezte a mozgást a háta nögött. Soha senki meg nem moccant apja prédikációi alatt, ha csak nem lett nagyon rosszul, és még akkor is elvárták tôle, hogy ne csapjon nagy hűhót. Megkockáztatott egy hátrapillantást, és látta, hogy az egész gyülekezet hátrafelé csôdül a dupla ajtóhoz. Megremegett, várta, hogy apja haragja a fejükre zúdul, mint a végítélet. De a harag elmaradt.
- „Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek - idézte a Lelkész, és Joseph döbbenten nézte feje fölé emelt karját és a szemét, amely feketén csillogott, mint valami apró széndarab -, ámde utóbb az igazság békességes gyümölcsével fizet azoknak, a kik általa gyakoroltatnak." - Apja szeme még soha nem volt olyan, mint egy darab szén.
Hideg huzatot érzett a lábán, amint kitárták az ajtókat. Felállt, s kipillantott a csillogó hóra. Megint hallotta a zajt, azt a csúszkálásfélét a havon, ezúttal tisztábban.
- A támadás, Joseph! - súgta oda neki Florence, aki mellette állt a kápolna hajójában. - Elkezdôdött! - A kislány táncolt izgalmában.
- „Az Úr megôriz téged minden gonosztól - bömbölte a Lelkész, lefelé jövet a szószék lépcsôin -, megôrzi a te lelkedet."
Josephet elsodorta és magával ragadta a gyülekezet. Az emberek szinte futva tódultak a nyitott ajtók felé. Hasztalan tusakodott ellene; az emberek kipirultán, izgatottan tülekedtek, mint valami vásárban. Az apjának igazság szerint nagyon kellett volna haragudnia, de ô is együtt sodródott a gyülekezettel. Látta egy pillanatra a körülötte kavargó karokon át, és hallotta a hangját:
- Szeretet és békesség!
Apa nagyon boldognak látszott.
Aztán ott volt az ajtónál, combok és térdek és csípôk szorításá­ban, tágra nyílt szemmel bámult az éjszakába. A havon táncolt a hold fénye, és a csillagok olyan alacsonyan csüngtek a mélysé­ges égen, hogy szinte le lehetett volna szakítani ôket, mint egy-egy almát. Ezüstös volt az éjszaka, csöndes, fekete és gyönyörű, olyan gyönyörű, hogy Joseph könnyeket érzett a torkában. A ponyvát leszedték az árokról, látta benne a rozsét, úgy vette körül a kápolnát, mint valami forradás a hó húsában. Joseph egy kezet érzett a vállán, és oda se nézve is tudta, hogy az apja keze az. Jó érzés volt.
- Jönnek - suttogta valaki.
És Joseph látta, amint lassan közelednek a hóban. Néhányan zászlókat emeltek a kezükben, de túl messze voltak, nem tudta elolvasni a zászlók feliratát. Másoknál kés volt, és a holdfény megcsillant a pengéken. Hallotta a csoszogó lábak zaját a hóban. Az ajtóban valaki idegesen vihogott.
- Paraffinszag - suttogta valaki.
Miért nem állnak meg? - töprengett Joseph. Nagyon buták lehetnek, tisztán lehet látni az árkot. Hát nem jönnek rá, hogy bele fognak esni, ô meg majd áttáncol a havon, lenéz rájuk, és kineveti a butaságukat? Apja keze megszorította a vállát.
Most az árok széléhez értek, megálltak, zavartan néztek hol az árokra, hol egymásra.
- Gyertek - biztatta ôket hangtalanul.
Amikor ráléptek a rôzsére, hirtelen elôbukkantak a város fiatal férfiai. Mintha a földbôl nôttek volna ki, torkukszakadtából ordítva. Kezükben lobogó fáklyákat hoztak, belehajigálták az árokba, és az árok felrobbant. A kápolnát egyetlen nagy, tömör lánggyűrű vette körül. Foglyul ejtette a támadókat, akik sikoltozni kezdtek, amikor a világ tűzze változott körülöttük, az ajtóból figyelô emberek pedig ujjongtak.
- „Békesség legyen a te várfalaid között!" - hallotta Joseph az apja hangját. Túlkiáltotta az ujjongást, a sikoltozást és a fiatal férfiak nevetését, akik úgy táncolták körül odakinn a lángokat, mint az örömtüzet. - „Csendesség a te palotáidban." Ujjai fájdalmasan vájtak Joseph vállába.
Valami, ami egykor talán ember lehetett, kitört a lánggyűrűbôl, és a kápolna felé tántorgott. Magával hozta saját lángjait, úgy villogtak testén és fején, mint a díszek az évfordulófán. Kibukott a megfeketedett hóban. Egyik lángoló kezében kést markolt, a másikban megszenesedett, apró lángnyelvekkel befröcskölt zászlót. Az égô ember testének fényénél Joseph meglátta a zászlóra, festett nagybetűs feliratot:

BÉKESSÉG ÉS SZERETET

Az ember felemelte a fej ét, és az ajtóban álló emberekre nézett. Lángok csaptak át a fején, lángujjak böködtek az arcába.
A szeme kezdett szétfolyni. Üvöltésre nyitotta a száját, a lángokat elkapta a beszívott levegô, és becsaptak a torkába. Hátrahanyatlott a havon, és a hó elfutott tôle.
Gyönyörű volt a havas, ezüst éjszaka. A csillagok úgy csüng­ik, mint az almák, alacsonyan az ég gyümölcsöskertjében.
- Éppen olyanok, mint mi - mondta Joseph tűnôdve. Kiszakította magát apja kezének szorításából, és kiment. Hús szaga szúrt az orrába.
- „Boldogok a békességre igyekvôk!" - hallotta apja kiáltását. A lánggyűrű most már kisebb volt, kezdett kialudni. Az árokban fekete, égett testeket látott. Néhányan, akik megmenekültek, a fák felé szaladtak, a város fiatal férfiai kergették ôket.
- „Mert ôk az Elkezdô fiainak mondatnak!" - üvöltötte az apja. Joseph a lángok felé rohant, futó lábáról homokként röpült széjjel a hó. Átugrott a zászlós ember fölött, akinek a lángok lemetélték a karját a testérôl. A kar ott feküdt magában a hóban, ujjai közt a kést szorongatva.
- Gyere vissza, Joseph! - hallotta apja kiáltását. - Azonnal!
Nekirohant a lángoknak, és a lángok megperzselték - megcsúszott a vérben, és majdnem elesett; keze szétfolyó hús iszapjába markolt, érezte alatta a csontokat, aztán egyszer csak átjutott, vállán apró lángocskák táncoltak, és futott, futott, amilyen gyorsan csak bírt, végig a Betlehem Streeten, el, el a kápolnától és a lánggyűrűtôl.
- Joseph! - Apja hangja most nagyon halkan hallatszott. - Nem tehettünk mást, Joseph! - kiáltotta az apja, távolról.
- Joe - mondta egy másik, közelebbi hang. - Joe, te égsz...
És Tony bácsi kezei eloltogatták a vállán táncoló kis lángocskákat, és Joseph hangja is fojtottan csengett, mert odaszorította az arcát Tony bácsi hasához.
- Semmi se olyan, amilyennek lennie kellene - mondta a foj­tott hang -, Tony bácsi.
- Jöttem - mondta a férfi -, hoztam egy vödröt... - Lenézett a vödörre, amit az elôbb elejtett. Az oldalán feküdt a hóban, a víz szétfolyt belôle. Végignézett a Betlehem Streeten, a kihu­nyó lángok vörösen tükrözôdtek az arcán. - Egy vödröt - mond­ta keserűen -, ennyinek.
Fölemelte a fiút, bevitte a házba, mint valami kisbabát, és berúgta maga mögött az ajtót.
Odakinn ezüstös volt az éjszaka, csöndes, fekete és gyönyörű, és a csillagok olyan alacsonyan csüngtek a mélységes égen, hogy szinte le lehetett volna szedni ôket, mint egy-egy almát, és holdfény táncolt a havon.

04.

A Lelkész házában összeült az Öregek Tanácsa, megtárgyalni Joseph viselkedését. Rendkívüli ülés volt, nagy sietve hívták össze, mert úgy érezték, a megtárgyalandó kérdés sokkal fontosabb, hogysem pusztán csak egy pont legyen a Tanács soron vetkezô rendes ülésének napirendjén. Ezen az estén a Tanács tagjai pontosan nyolckor érkeztek, komor tekintettel. Mr. Pope volt az elsô. Lerugdosta lábáról a havat a lelkészház küszöbén, aztán bement. Mögötte jött Mr. Priest - Mr. Pope üzletvezetôje -, gondosan csinos kupacokba rendezte az ösvény mellett a fônöke cipôjérôl lehullott havat, aztán ô is bement, menet közben vetve le a télikabátját. Mr. Saxon, a tanító volt a következô. Amint végigsietett az ösvényen, mint valami vékony, fekete árnyék, halvány krétaporfelhôt húzott maga után; s ahogy kinyitotta az ajtót, viselkedése éreztette, milyen helytelen, hogy be van csukva. Bement; nem volt gondja rá, hogy leverje cipôjérôl a havat, vagy levegye báránybôr kabátját. Utolsónak Mr. White, a Jordán Vize Részvénytársaság egyik igazgatója érkezett. Rövid, kacsázó léptekkel rohant végig az ösvényen, közben újra meg újra azt mondogatta magában: - Ó, Istenem, mért kellett ennek történnie? Én nem értem, édes Istenem. - Azért érkezett utolsónak, mert elôször eltévesztette a házat. Mr. White mindig eltévesztette a házat. Levette a télikabátját, lerázta, levette a cipôjét, otthagyta a küszöbön, és harisnyában ment be.
Az ajtó becsukódott mögötte, és a város visszafojtotta lélegzetét. Eddig egyetlenegyszer hívtak össze ilyen rendkívüli tanácsülést, akkor is azért, hogy megtárgyalják Tony bácsi beszédét, amelyet missziós útjáról hazatérve tartott - mindenki tudja, mi­én eredménnyel. Akkor is, mint most, elhalványultak a fények a házakban, és elfüggönyözték az ablakokat, mintha valaki meg­halt volna. Akkor is, mint most, csak suttogva beszélgettek a házakban, és gyakran elhallgattak a mondat közepén, mert máson járt az eszük. Akkor is, mint most, még a kutyák is elcsöndesedtek. De Tony bácsi felnôtt férfi volt, és viselkedése annál is szégyenletesebb, mivel az egész város tisztelte és csodálta a fényes jövô elôtt álló ragyogó fiatal misszionáriust. Ennek folytán bukása nagyon nagy megrázkódtatást okozott, és hosszú idôbe telt, amíg a város magához tért. Joseph meg csak gyerek, és bár kifelé kacsingatott, és megszakította a kápolna az élet középpontja - körül lassan és biztosan keringô arcok körét, ugye a Tanács biztosan nem fogja elfelejteni, hogy még csak kisfiú, és elnézô lesz. De Joseph a jövendô Lelkész, a jelenlegi Lelkész fia, suttogta a város. Lehet, hogy a Tanács úgy érzi majd, hogy emiatt kétszeresen szigorúnak kell lennie? Különben firtatni kezdhetik a dolgot, elégedetlenség ütheti fel a fejét. A Tanács az egész városnak felelôs, és nemcsak egyetlen emberre kell tekintettel lennie, még ha az maga Joseph is. Az egész nagyobb a résznél, és azt mindenki tudja, hogy a Tanácsban nagyon erôs a kötelességérzet.
így aztán az egész város visszafojtotta a lélegzetét, miközben a Tanács megvitatta egy kisfiú arcának kifelé fordulását.
- ...hogy jóvátegye a bűnét... - mondta Mr. Pope.
- ...így van, így van - bólogatott Mr. Priest. - Nagyon találóan mondta, ha szabad...
- ...különben - mondta Mr. Saxon - egy szép napon sokkal súlyosabb büntetés fogja érni, mint amit mi...
- ...a halhatatlan lelke foroghat kockán - mondta Mr. White szerencsétlenül, tekergette a harisnyás lábujjait, hogy egy kicsit felmelegítse ôket; bárcsak ne vette volna le a cipôjét, gondolta, a Lelkész házában nem volt nagy meleg -, vissza kellene ôt vezetni a kegyelem állapotába, amint csak lehet. Ó, miért is kellett ezt tennie?
- Megtette - mondta Mr. Saxon élesen. - Most már hiába.
- Errôl van szó - mondta Mr. Pope. - És nekünk teljesítenünk kell iránta való kötelességünket. Önmagunk iránti kötelességün­ket. Ezért vagyunk itt. Ebben a városban.
Mr. Priest helyeslôén bólintott erre a bölcs megjegyzésre.
- Nagyon igaz - mondta -, nagyon igaz, nagyon igaz...
- Minden embernek megadatott a gondolkodás és a szívbôl való szólás adománya - mondta Mr. Pope a szoba falainak.
Erre Mr. Priest dühödten elvörösödött.
- Hiszen bárcsak ne tette volna - mondta Mr. White, fázó lábujjait dörzsölgetve.
Mr. Saxon ingerülten felhorkant, mint a ló, ha váratlanul üresen találja az itatóvályút.
- Bocsánatot kell kérnem a világ tökéletlenségeiért - mondta. Szavai súlyosan trappoltak a horkantás nyomában.
Mr. Priest annak nyíltságával szólalt meg, aki szívébôl szól:
Meg kell vesszôzni! Azzal el van intézve.
Mr. Pope felsóhajtott, mintha fáradt lenne.
- Mi van elintézve? - kérdezte.
- Hát amit Joseph csinált. Büntetésül meg kell vesszôzni.
- A megvesszôzés - magyarázta Mr. Pope gondosan és türel­mesen - a közönséges rosszalkodás közönséges büntetése. Az ember akkor fenyít meg vesszôvel egy gyereket, ha letagadja, hogy ô törte be az ablakot, mikor pedig nyilvánvaló, hogy ô a tettes, vagy ha megbocsáthatatlanul goromba az idôsebbek­nél, vagy más ilyesmiért. Amit Joseph csinált, az nem közönséges rosszalkodás, nem olyasmi, amit minden gyerek elkövet néha, éppen azért, mert gyerek. Nem, ez abba az alapvetô hitbe ütközik, amely szerint mindnyájan élünk, és ha ezt holmi közönséges büntetéssel sújtanánk, akkor egyszerűen elnéznénk neki a dolgot. És az emberek azt kérdeznék, hogy miért. Azt suttognák, hogy kíméljük Josephet, azért, mert az, aki. A büntetésének feltétlenül nyilvánosnak kell lennie.
- Feltétlenül, feltétlenül - bólogatott Mr. Priest helyeslôén fônöke bölcsességére.
- A büntetésrôl már megtörtént a döntés - mondta a Lelkész. Most szólalt meg elôször.
A többiek döbbenten fordultak feléje, ránéztek és elhallgattak.
A Lelkész az egész ülés alatt ott ült a kandallónál, és bámulta az apró lángokat, melyek libegése futkározó apró árnyakat vetett az arcára. Kövér orcáinak alagútszerű, új keletű árkai lecsapoltak a szemébôl minden kifejezést, tompa volt és üres. A többiek, beszélgetésbe merülve, szinte el is felejtkeztek a jelenlétérôl. Most csak ültek, és szó nélkül néztek rá. ô nem rájuk nézett - akkor sem mozdította meg a fejét, amikor beszélt -, hanem a lángokba; akárha a lángoknak beszélt volna.
- Szabadna kérdeznem, mi lesz az? - kockáztatta meg Mr. Pope.
- Nyilvános büntetés lesz - mondta a Lelkész. Feléjük fordult, és rájuk nézett kiürült szemeivel. - Amilyennek lennie kell. Nem akarok Josephfel még egyszer kudarcot vallani. - Felállt, jelezve, hogy a kérdés le van zárva, és az ülésnek vége.
- Nyilvános büntetést fog kapni - mondta minden büszkeség nélkül.

A hó fehérbôl szürkére változott, aztán szürkérôl feketére. Na­gyon meglágyult, és szigetekké töredezett a város járdáin, tetôin és kertjeiben. Kô-, pala- és fűfoltok bukkantak elô, lassan nö­vekedtek, és gyengéden belemarkoltak a fekete hószigetekbe. A tél folytonos zajjal gurgulázott lefelé a csatornákon. Tavaszi esôvel teli felhôk gyülekeztek a mélyre ereszkedett ég sarkaiban, és vártak. Az emberek, ha csak tehették, a házukban maradtak, és ha ki kellett menniük, gumicsizmát és esôköpenyt húztak, nekiszegték a fejüket a rossz idônek, és siettek. Az a szaka volt az évnek, amikor nincs se meleg, se hideg.
Joseph minden reggel, amikor az iskolába botorkált, hallotta, hogyan olvad a tél a csatornába. Apja kézen fogva vezette. Lába átrendezte a hószigeteket, fölötte az ég még alacsonyabbra süllyedt a felhôk súlya alatt. Érezte az esô szagát az ébredezô szelekben, érezte, amint elsietnek mellette az emberek, odamor­molnak az apjának egy jó reggelt, és gyorsan továbbmennek. Joseph világa apja kezének szálkás érintésére zsugorodott: az kormányozta ôt minden reggel a szétfoszló télen át, az várta, hogy hazavezesse, amikor vége volt az iskolának.
Az iskola kapujában Mr. Saxon hidegebb, véznább keze vette át, és rángatta türelmetlenül végig a hirtelen elcsöndesedett ját­szótéren, be az osztályba, az elsô padba. A fapad ugyanolyan szálkás volt, mint az apja keze. Mr. Saxon nem tett Josephnek semmiféle engedményt, sôt, még több kérdést intézett hozzá, mint rendesen, úgyhogy Josephnek a feleléshez fel kellett állnia, és az egész osztály látta. Néha csak állt, hallgatta az elfojtott vihogást, aztán Mr. Saxon hangját, aki közölte vele, hogy rossz irányba fordul, a terem vége felé, nem pedig elôre. Örült, amikor vége volt az iskolának, és hazavezették. Barátai - Julian vagy Malcolm vagy valaki más - egyszer-kétszer megszólították, de nem nagyon gyakran. Egyszer valaki - úgy sejtette, Florence - megszorította a kezét. Joseph egy idô után kezdte elfelejteni, hogyan is néztek ki a barátai; az arcokat nem tudta többé a ritka suttogásokhoz illeszteni - ez most Julian volt? vagy Colin? vagy Arthur? Nem tudta. Sötét, szűk világban élt, amelyben a kezeken kívül nem volt más élôlény.
És ebben a sötétségben valahol mindig ott látta a hatalmas lángok gyűrűjét, és örökké egy égô ember csúszott-mászott a koponyája közepe felé. Emlékezett az érzésre, ahogyan leveregették, kioltották a lángokat a vállán, aztán minden erôlködés nélkül felemelték és elvitték, el attól a lánggyűrűtôl; emlékezett a sikolyokra és a megfeketedett, összezsugorodott micsodákra az árokban meg a havon. Hol vannak most azok a hűs kezek? Ebben a sötétségben sehol. Hallotta, hogy azok a hűs kezek igész nap mást se csinálnak, csak emelgetik az üveget azokhoz a káromkodó, csöpögôs ajkakhoz, de nem tudta, hogy ez igaz-e vagy sem. Joseph sötétségben élt, nem tudott semmit. Folyton fájt a feje, mert a szemét takaró kötelék nagyon szoros volt, és azt nem merte kérni, hogy lazítsák meg legalább egy kicsit. Ettôl kezdve a fájdalmat mindig a büntetéshez, a kréta meg a tinta szagához és egy kéz érintéséhez kapcsolta gondolat­in. Mikor fogják már levenni, mikor engedik, hogy újra lásson? Ez volt a legrosszabb az egészben - rosszabb, mint a sötét­ig és a fejfájás. És ha arra kényszerítik, hogy egész életében viselje?
Néha, a konyhában, vacsora után, hallotta, amint anyja remegô hangon megkérdezi: - Nem lehetne... csak egy kicsit? és az apja nem válaszolt, és a csönd úgy szállt le, mint egy nagy takaró. Az anyja sem túl gyakran kérdezte ezt.
Eleinte állandóan viselnie kellett, még az ágyban is, de késôbb, egy rendes heti tanácsülés után, megengedték, hogy nélküle aludjon, feltéve, ha az ablakot teljesen elsötétítik, az ajtót mindig zárva tartják, és a villanykörtéket kicsavarják a lámpákból. A Tanács tagjai nem akarták, hogy kegyetlennek tartsák ôket. És a város bólintott magában, elégedetten: Joseph nyilvános büntetést kapott, mindenki láthatja, hogy azt tették, ami a helyes, ha felületesen nézve talán kissé keménynek tűnhet is, hogy egy kisfiúnak bekötötték a szemét. - Szó sincs róla - egyeztek meg az emberek a városban -, a dolog ennél sokkal bonyolultabb, ennél sokkal alapvetôbb.
Josephet kezdte megzavarni a képzelete. Eleinte még tűrhetô volt a helyzet: amikor a hóban botorkált, legalább azt mindig tudta, hogy melyik irányba megy. Arra van az iskola, balra, olyan nyolcszáz yardnyira a házuktól, és most mennek el Pope üzletének nagy kirakata elôtt - szinte érezte az üveg hidegsé­gét -, és más gyerekek is mennek az iskolába, ugyanabba az irányba, és oldalvást bámulnak rá. És eleinte ki tudta számítani az iskolában töltött órák számát, úgyhogy majdnem pontosan tudta, mikor fogja Mr. Saxon az apjához vezetni, aki a kapunál várja. És még a sötétségben is meg tudta különböztetni a nappal és az éjszaka más és más súlyát.
De egy idô múlva irányérzéke összezavarodott: nem a rossz irányba mennek? Az iskola arra van; gyakran azt hitte, hogy apja elfelejtett érte jönni, és ô haláláig ott fog maradni az iskolá­ban, elfeledve, holott valójában még ebédidô sem volt. És már nem tudta megmondani, mikor ér véget a nap, és mikor kezdô­dik az éjszaka: súlyuk közt már nem volt különbség. Összezavart agyában sok-sok ilyen emlék és gondolattársítás rendült meg és fakult el, amelyrôl pedig azt hitte, hogy biztos és kétségbevon­hatatlan, örök idôkre le van rögzítve a maga helyén.
És ha közben átrendezték a várost? Amikor utoljára látta, fehérlett a hótól, és az persze elmúlik - hallotta, hogy csobog lefelé a csatornákon. Ezt várni lehetett, ez az évszakok természe­tes átrendezôdése, de mi van, ha más dolgok is megváltoztak: a házak más helyre költöztek, vagy áthelyezték az utcákat, vagy új emberek élnek a házakban? És mi lesz, ha egyszer majd megengedik, hogy lásson, és ott áll majd elveszetten egy átrende­zett városban, amely teli van idegenekkel?
Vagy mi van, ha teljesen eltűnt a város? És amit most naponta átél - a séta az iskolába, a kezek érintése, a hangok suttogása, a pad keresztirányú szálkái az ujjai aiatt - merô képzelôdés csu­pán, amit az emlékezete hív életre?
És hátha meghalt, és ez most a Pokol, amitôl a Könyv óva intett? Meg kell tudnia. De ez azt jelentené, hogy kibújik a büntetés alól, és ha rajtakapják, a következô büntetés még rosz-szabb lesz. Joseph számára az élet kezdett egyre keményebb büntetések sorozatának tűnni, a végén a halállal, ami biztosan szintén büntetés - mind közt a legkeményebb. Semmit sem tudott a halálról, és nagyon félt tôle. De meg kell tudnia, külön­ben megôrül.
Egyik éjjel apja elfelejtette bezárni a hálószobaajtót, miután levette szemérôl a kötést. Joseph feküdt e puhább sötétségben, próbált elaludni, próbálta elfelejteni, hogy az ajtó nincs bezárva.
A szobába nem hatolt be fény. Nehéz fekete függöny lógott az ablakon, és vastag szônyeg torlaszolta el még az ajtó alatti rést is, ahol egy kis fény beszivároghatott volna a szobába. Csak a feje körül nem érezte a szorítást, különben akár be is lehetett volna kötve a szeme. Reggel apja elôször majd meggyô­zôdik róla, alszik-e, aztán kinyitja az ajtót, és fölteszi a kötést a szemére, így Joseph sötétségbôl sötétségbe jutott. Minden reggel arra ébredt, hogy a kötés szorongatja a szemét.
Most, amikor olyan közel volt a be nem zárt ajtó, az összes válaszokhoz elvezetô ajtó, egyszerűen lehetetlen volt aludnia. Óvatosan felkelt az ágyból, megállt, hallgatódzott. Semmit nem hallott. Odament az ajtóhoz, lélegzeni sem mert, félrerángatta a szônyeget, és lassan, nagyon óvatosan kinyitotta az ajtót. A holdfény hangtalanul hullott be a szobába, kockákban terült el a padlón. Csodálkozva nézte a fényes kockákat, az egyikben megmerítette a lábát. A holdfény felszaladt a lábán. Éppen olyan volt, mint mindig, így talán van rá remény, hogy a város mégse változott meg. Kivéve, hogy addig talán már majdnem teljesen elolvadt a hó. De ha a holdfény nem változott, akkor talán a házak, az utcák, az emberek se változtak.
Lábujjhegyen kilopódzott a folyosóra, újabb hosszú holdfénytáblákon keresztül a lépcsô felé settenkedett; le fog menni, és ellenôrzi a várost. Eszébe jutott, hogy felülrôl a negyedik lépcsôfok nyikorog. Vagy a harmadik? Nagy óvatosan mindegyiket ki fogja próbálni, mielôtt teljes súlyával rájuk lépne. Milyen puha a holdfény a meztelen lábán. És milyen meleg, szinte mint a frissen fejt tej...
Szülei hálószobájának ajtaja nyitva volt. A fél szeme sarkából látta meg, lépés közben megtorpant, és nagyon csöndesen állt. Fölemelt lábáról lecsurgott a holdfény. Lassan elfordította a fejét, és benézett a szobába. A haloványan felcsillanó fényben meglátta a nagy ágyat és rajta apja súlyos testét, úgy nyomakodott anyja széttárt combjai közé, mintha meg akarná ölni. Érezte apja izzadságának szagát, hallotta, amint felmordul, fájdalmában vagy dühében, aztán visszaszaladt a szobájába, azzal se törôdve, ha zajt csap, visszaszaladt az apróra tört holdfényen át szobája fekete biztonságába, ágyának feledtetô öntudatlanságába, menekült a haloványan felcsillanó fény elôl és amit benne látott - vagy talán csak álom volt? -, menekült a tudat elôl, hogy az anyja reggelre talán már halott lesz, meggyilkolja apjának iszo­nyatosan nekifeszülô súlya, menekült, menekült...
De reggel élt az anyja. Hallotta a hangját, amikor apja bekötött szemmel levezette a lépcsôn.
- Jó reggelt, Joseph-mondta az anyja, ahogyan mindig szok­ta, mintha nem terítették volna le az ágyra, mintha nem fojtogat­ták volna. Joseph haragudott rá, amiért nem halt meg, és szé­gyellte, hogy haragszik. Érezte, hogy elvörösödik az arca.
- Jó reggelt, anya - motyogta. Vajon tényleg az anyja?
Hallotta a tört egekbôl lezúduló esôt, amint apja az asztal melletti székhez vezette. Akkora zajjal csapódott az ablaknak, mint milliónyi bogár, de látni nem láthatta. Megvakították, be­kötötték a szemét, és ez mindig így lesz. Eszük ágában sincs megengedni, hogy megint láthassa az esôt. Vagy a havat. Vagy a napot. Arra kárhoztatták, hogy sötétségben botorkáljon ke­resztül az életen. Még abban sem lehetett biztos, hogy a város megvan még, hogy valóban ez a nô az anyja, ez a férfi az apja. És ha két másik ember volt az éjjel azon az ágyon? Nem valami tisztán látta ôket. Soha többé nem lehet biztos, tökéletesen, kétségbevonhatatlanul biztos semmiben a világon. Kinyújtotta a kezét a reggelijéért, de nem volt elôtte semmi. Csak a terítô volt az asztalon, meg egy kést vagy egy kanalat se tudott kitapo­gatni. Aztán a férfi, aki talán nem is az apja, megszólalt:
- Joseph.
Igen? - Addig nem szólítja apjának, amíg biztos nem lehet benne.
- Elérkezett az ideje - mondta a férfi.
És a nô, aki talán nem is az anyja volt, azt mondta: Elérkezett az ideje, Joseph.
Érezte, ujjak motoznak a tarkóján, meglazítják a kötés csomó­ját, és lehullott a kötés, és a borús, esôs reggel vakító fényétôl olyan szorosan be kellett hunynia a szemét, hogy semmit se látott, csak sárga és fekete és vörös pontokat, százával.
- Meg kellett tennünk - mondta a férfi. - Ugye megérted, Joseph?
- Megértem - mondta Joseph, a pontokat figyelve.
- Túl vagyunk rajta - mondta a nô. - Az emberek hamar el fogják felejteni...
- Josephnek sohasem szabad elfelejtenie - mondta a férfi éle­sen. - Különben hiábavaló volt a büntetés.
- Nem, nem, nem - mondta a nô. - Nem fogja elfelejteni, ugye, Joseph?
- És soha többé nem fogsz okot adni a büntetésre - mondta a férfi. - Nem fogsz, ugye, nem fogsz, Joseph?
- Nem - Joseph kinyitotta a fél szemét -, anya.
- Nem - kinyitotta a másik szemét is -, apa.
És akkor az anyja zokogni kezdett, és köré fonta a karját,.-s fölemelte az asztaltól, és magához szorította. Joseph átnézett az asszony sovány válla fölött, látta a patakzó ablakot, és az ablakon át megpillantotta a tavasznak a sötét földön át a doboló feltörô, vad, zöld bimbóit.

05.

A tűzrôl senki nem beszélt többé. Se Joseph büntetésérôl. Mind a kettôt siker koronázta, és most a város úgy érezte, legjobb lesz, ha elfelejti ôket. A város lelkében nem volt semmi kétség a siker felôl: a misszionáriusok nem jelentettek többé szállongó támadási híreket, és az árkot feltöltötték földdel, de lazán, hogy gyorsan el lehessen távolítani, ha egyszer megint szükség lenne rá. Természetesen mindenki remélte, hogy nem lesz rá szükség, de roppant megnyugtató volt tudni, hogy a városnak ilyen erôs védelme van. Az ellenség kétszer is meg fogja gondolni, hogy megtámadja-e ôket, és az a tudat, hogy ilyen erôs városból jön­nek, növelte az Igét terjesztô misszionáriusok önbizalmát. Pár hónap múlva zöld fűnyilacskák bújtak ki az árok laza földjébôl. Ezt kedvezô jelnek tekintették. Az emberek úgy érezték, a fű megjelenése áldást ad arra, amit cselekedtek.
Ami Josephet illeti, büntetése nyilvánvalóan sikerrel járt. Az emberek büszkén beszélték, mennyire megváltozott a viselkedé­se; azelôtt zárkózott volt - sôt mogorva -, most meg buzgón a kedvükben jár. Ajtót nyit a hölgyek elôtt, udvariasan mosolyog az urakra. Mintha fokozatosan elhagyná azt a titkos, személyes világot, amelyben azelôtt élt, és ami kissé aggasztotta a szüleit, bár ezt sohasem említették neki. Nem változott meg gyökeresen a viselkedése, inkább csak némi hangsúlyeltolódásról van szó, de fontos eltolódásról, suttogta a város: Joseph most már elfo­gadta a várost, és mint mindenki, kezdte keresni benne a helyét. Megbüntették, és ô gyorsan levonta ebbôl a büntetésbôl a tanul­ságot. És milyen bölcs volt a Lelkész: válságos helyzetbe kerülve nem habozott, hanem eldöntötte a büntetés módját, és gondos­kodott róla, hogy végre is hajtsák. És ebbôl a látszólag kegyetlen gyökérbôl, amelyet fia életébe beléültetett, gyengéd palánta haj­tott ki, zölden, tisztán és frissen: Joseph új viselkedése. Aki csak egyetlen pillanatra is találkozott Josephfel, máris megérezte ezt az apró és kényes, mégis oly megnyugtató bimbózást. A város csöndben tapsolt a Lelkész bölcs kertészkedésének.
Joseph talált magának egy feladatot - anélkül, hogy ezt valaki sugallta volna neki, ami nagyon tetszett a szüleinek és a város­nak -, megtisztogatta a kápolna aranyékítményeit: a falikarokat, a kelyheket, az oltár gyertyatartóit és a sok virágvázát. Soha még nem csillogott így az arany. Az istentiszteleteken az embe­rek megjegyzéseket tettek rá, büszkén tréfálkoztak, hogy legkö­zelebb fekete szemüveget fognak föltenni, és megsimogatták Joseph fejét. Joseph ajtót nyitott a hölgyeknek, és udvariasan mosolygott az urakra. A város ezt ugyan semmiképpen nem tudhatta, de Joseph gyűlölte ujjai közt az arany hamis tapintását: az arany olyan magabiztos volt, olyan biztos volt benne, hogy megérdemelten oly drága és csillogó. Nagyon vigyázott, hogy ne mutassa ki a gyűlöletét, de miközben a csöndes kápolnában dolgozott, gyakran bosszút állt: megmondta a gyertyatartóknak, hogy a bádog éppen olyan szilárdan tartja a gyertyát, mint az arany, a vázákkal pedig közölte, hogy hamarosan cinvázákra fogják ôket kicserélni. Azért elôbb mindig meggyôzôdött róla, teljesen egyedül van-e a kápolnában, nem búvik-e meg imádkozó a hátsó padok közt térdepelve. Csak szóbeszéd lett volna belôle, ha rajtakapják, hogy a kápolna ékességeihez beszél.
Jó magaviseletét megtoldotta azzal, hogy még Tony bácsitól is megpróbálta távol tartani magát. Ez nagyon nehéz volt, mert szerette azt a szobát, ahol a por táncra perdült a nyári nap muzsikájára, s ráterítette melegét, mint egy kabátot, kirekesztve téli képzeletének fehér farkasait. És szerette a sok limlomot, a kopár rendetlenséget abban a szobában, amely semmi más szobához nem hasonlított, ahol életében járt; szerette a szétszórt könyvkupacokat, a könyveket, melyeknek a címét sem értette, s amelyek mégis szóltak hozzá, mégpedig hangosan, ütött-ko­pott fedelük és sárguló, gyűrött lapjaik hangján; és mindenekfe-lett szerette azt az embert, aki abban a szobában élt, a könyvek és a por közt, de még önmagának sem merte bevallani, hogy ez a szeretet él benne.
Keményen próbálta távol tartani magát, de nem sikerült. Egyik este a lába úrrá lett fölötte, és a házak mögött, a kertek alatt elvezette, végig a Betlehem Street mentén. Megpróbálta ellenkezô irányba fordítani a lábát, rávenni, hogy menjen visszaa kápolnához, de makacs láb volt: keresztülszántott a virágágya­kon és a pázsitokon, ösvényt taposott a lefejezett tulipánokból és a letiport fűbôl, és átugrott a sövényeken, melyek apró levelei­ben figyelmeztetés reszketett, amit senki sem hallott meg. Aztán egyszerre ott találta magát, lihegve, Tony bácsi ajtaja elôtt. Csak ekkor állt le a lába. Fülelt, nincs-e valami jele, hogy törvénytelen útját észrevették. Egy hang sem hallatszott. Kinyitotta az ajtót és bement, és mintha páncélt vagy kényszerzubbonyt vetett vol­na le magáról.
És aztán végigszenvedte az éjszakát, álmatlanná tette ez a bűn, amely szinte rosszabb volt, mint gyakori lidércnyomása. Az most rnár sohasem fog elmúlni; mindig látni fogja álmának mennyezetén annak az embernek az égô fejét, mindig, halála éjjeléig. Nagy nyomorúságában az álláig húzott takarót marko-lászta, szerette volna - ó, mennyire szerette volna -, ha a lába nem tagadja meg az engedelmességet. A fény sejtelme már fenye­getni kezdte a falak homályát, amikor felszínes félálomba hullott. Álmában apró kék lángocskák lobogtak, hol elaludva, hol kigyúlva.
Ezután két álló hétig mindennap kifényesítette a kápolna ara­nyait. A vázák és a gyertyatartók úgy csillogtak, mint még soha. Mintha bele akarta volna dörgölni bűnét a díszekbe, az arany-felszín alá, ahol rejtve marad a bámészkodók elôl, eltakarja az arany izzása. És a következô istentiszteleten a város ámuldozott, büszkén mondogatták, milyen jót tett Josephnek a büntetés, és megsimogatták a fejét, amikor ajtót nyitott a hölgyeknek, és udvariasan rámosolygott az urakra.
A második hét elteltével Joseph, kiszikkadtan és felvértezve, megint meglátogatta Tony bácsit, és ezúttal nem érzett akkora bűntudatot. Úgy okoskodott magában, hogy a jó, a díszek fényesítése, kiegyenlíti a rosszat, azt, hogy meglátogatja Tony bácsit; és alkut kötött a lelkiismeretével: valahányszor meglátogatja Tony bácsit, meg fogja gyónni bűnét a gyertyatartók és a vázák aranyának. Ettôl kezdve hetenként legalább egyszer, de gyakran kétszer is kifényesítette a díszeket, és a várost elvakította a mély tüzű csillogás, és nem vette észre alatta a bűnt. Csak Joseph tudott róla, az ô titka volt, mélyen a bordái alatt mocorgón, megfélemlítette, és erôssé tette. Teljesen lehetetlen, gondolta, ennyi embert bolonddá tenni egyszerűen azzal, hogy kifényesíti az aranydíszeket a kápolnában, de íme, ott volt a bizonyság az elvakított város büszkén égnek emelt szemeiben.
Azonn is eltöprengett, hogy az a jó, amit a díszek fényesítésével tesz, eltünteti-e vajon egy szép napon a lidércnyomást. A lidérc­nyomás része volt a büntetésnek, és hálószobája sötétjében sok­szor végigszenvedte. A tűz utáni éjszakán nyugtalan álmában egy férfifej jelent meg a mennyezeten, egy fej, melynek minden nyílásából hosszú lángnyelvek lövelltek ki, a fülébôl, az orrából, a szájából, még a szemébôl is, ami tulajdonképpen nem is nyílás. Végül az egész fej lángba borult, a hangtalan lángokat arcának fehér húsa táplálta, de az volt a legfurcsább, hogy a férfi arca kedves, jóságos arc vált, és mintha nem félt volna a tűztôl. Mintha várta volna, hogy elégjen. És az a kifejezés a szemeiben - amíg a lángok alaktalan pocsolyává nem olvasztották ôket, és végig nem folytak a ropogósra sült arcon - a nyugalom, sôt a béke kifejezése volt. Azon az elsô éjszakán Joseph addig sikoltozott, amíg be nem rohant hozzá az anyja, és oda nem ölelte a vastag pongyola alatt fáradt szabadságban csüngô, kiszá­radt melléhez. És amikor az álom forrósága elszállt, és izzadságá­nak sápadt gyűrűje sóvá száradt az ágyban, Joseph óvatosan egy-két hüvelyknyire felemelte a fejét a kiaszott keblekrôl és fölnézett, már nem látta a tűzrózsában lángoló férfifejet, csak hálószobája üres mennyezetét. És ez csak az elsô volt a sok-sok lidércnyomásos éjszakából.
Vajon véget ér majd, ha tovább fényesítgeti a gyertyatartókat, a vázákat és a kelyheket? Csak ha véget ért, csak akkor fogja tudni, hogy végre, végérvényesen és egyszer s mindenkorra, elnyerte az igazi bocsánatot.
Jó viselkedésének ezek az évei voltak egyben Joseph iskola­évei is, és kettétört késôbbi életében Joseph gyakran hallotta Mr. Saxonnak, a tanítónak, a növekedés évein át spirálisan vissz­hangzó hangját. Az iskolában tanulta a legtöbbet a város hitérôl: az Elkezdô imádásáról, aki életet teremtett ezen a földön, és meghalt azért az életért, amelyet teremtett. És Joseph a kápolná­ban ültette át a gyakorlatba az iskolában tanult elméletet. Meg­tudta, hogy sok-sok város van a világon; egyesek az Elkezdôt imádják, de másképp imádják, tehát tévelyegnek - éppen egy ilyen város lakói támadták meg ôket. Más városok meg éppen más isteneket imádnak, hamis isteneket, nem az egy igaz Istent; a misszionáriusok fôleg ezekbe a városokba utaztak, bár néha rövid utakat tettek azokba a városokba is, ahol az Elkezdôt imádták, de helytelenül, hogy megmutassák a helyes utat. Josephet megtanították rá, hogy városa az igazság középpontja, és minden más város bizonyos távolságban van a középponttól, egyesek nem túl messze, mások jó messzire, egyesek meg olyan messzire, hogy látni sem lehet ôket. A városoknak ebben a világában, a maga városában, Joseph egy kicsit idôsebb lett. A város azzal fejezte ki háláját és megbecsülését, amiért Joseph kereste az egyéniségét és a helyét a városban, hogy egyre gyak­rabban hívta a házaiba teára. Hogy segítsenek neki megtalálni önmagát, mondták az emberek, amint biztosan meg is fogja, csak idô kérdése, hiszen olyan kínos élményen ment keresztül, ha a saját hibájából is. A város lakói kedves emberek voltak, mást se akartak, csak segíteni ennek a serdülô fiúnak. Amikor teára hívták, néha egyedül ment, néha egy-két iskolatársával, de rendszerint Florence ment vele. Miért ne? - mondta a város. Persze, még nagyon fiatalok, de nyilvánvalóan szeretik egymást, nem mintha össze akarnák kötni egymással ezt a két serdülô gyereket - ki tudhatja, milyenek lesznek az érzelmeik érettebb korukban? -, de pillanatnyilag határozottan van köztük valami - olyan megható -, egyszóval abból nem lehet semmi baj, ha egy kicsit bátorítják ôket. És ha nem lesz belôle semmi, akkor is, kinek árt ez? És ha Joseph valaha Lelkész lesz - és még mindig nagyon valószínű, hogy az lesz, hiszen az életben egy­szer mindenki kieshet a Kegyelem állapotából -, Florence, ebben az egész város egyetértett, kitűnô felesége lesz a Lelkésznek, így hát Joseph meg Florence a város sok-sok házában ezer meg ezer tányér lazacot evett meg salátával, miközben az embe­rek titkos játékot játszottak a jövôjükkel. Étkezés után Joseph a karosszékekben üldögélt, amelyek túl nagyok voltak neki, unatkozva hallgatta a társalgást, amelyet nem értett, Florence pedig ült a lábánál, imádat sugárzott a szemébôl, és néha, amikor senki sem nézett oda, megérintette a nadrágja szárát. A város számára a folyamatosság volt a fontos, a dolgok folyamatossága, úgy, amint vannak. Ez a folyamatosság volt az, ami az évek hosszú folyosóján át megôrizte a várost, kézrôl kézre adták, mint egy fáklyát vagy egy stafétabotot vagy egy papírtekercset vagy egy vesszôt. Ezt a folyamatosságot fenyegette egy kisfiú, amikor átugrott a tűzgyűrűn egy félvak öregemberhez.
A város tudta Mr. Saxonról, hogy jó, szigorú tanító, ha nem törôdik is túl sokat a kisgyerekekkel. Ôt magát is egy derék, szigorú ember tanította - ez is része volt a folyamatosságnak, a vesszô kézrôl kézre adásának; s a város tudta, hogy Mr. Saxonra nyugodtan rábízhatja a gyerekeket, úgy tanítja ôket - különösen Josephet -, ahogy az nem csupán helyes, de jó is nekik.
Ha egy gyermeket idejekorán az igazság köntösébe öltöztet­nek, egész életében viselni fogja, büszkén és alázatosan, ahogy az egyenruhát vagy a láncait viseli az ember. Az a fontos, hogy korán beléöltöztessük a gyerekeket, amíg fiatalok, és ebben Mr. Saxon kiváló. Mindennap himnusszal, imával és a Könyvbôl válogatott olvasmánnyal kezdi, és ugyanígy fejezi is be. És közben megtanítja a gyerekeknek a számtant, a helyesírást és a földrajzot, és ügyel rá, hogy megigyák a tejüket. A város nagyon büszke volt Mr. Saxonra, a város gyermekei pedig olyan ember­nek ismerték, akinek lágy hangja belevág az emberbe, mint a kardfű éle, és a kis krétadarabkákkal is pompásan tud célozni.
Kettétört késôbbi életében Joseph, ha hangokat hallott, leg­tisztábban a Lelkész és Mr. Saxon hangját hallotta; az egyik ilyan súlyos volt, hogy meggörnyedt belé, a másik olyan éles, nogy darabokra metélte.
így nôtt hát Joseph, így lett kissé idôsebb a városban, amely az igazság középpontja volt, az emberek segítségével, a tanító tanításával; és kinyitogatta az ajtókat a hölgyek elôtt, és udvariasan rámosolygott az urakra, hogy ne sejtsék a titkot, amely mélyen a bordái mögött mocorgott. És Tony bácsinál tett látogatásai után olyan szorgosan fényesítgette a kápolna aranyékítmé­nyeit, hogy ez alatt a néhány év alatt úgy csillogtak, ahogy még soha, és ahogy többé sohasem fognak csillogni.
Amikor már majdnem tizenöt évesek voltak, Joseph és barátai, felfedezték a kunyhót.
Egy esôs napon, a Judeai rét bokrai mögött találtak rá, azon a bizonyos pár hold földön, amivel a város nem törôdött. Bepréselték magukat az ajtónyíláson.
- Jó száraz idebenn - mondta Colin.
- A tetô miatt - mondta Arthur. - Az védi meg az esôtôl.
- Még sose láttam - mondta Julian, permetfelhôket rázva le magáról.
- Biztos láttad már. Esônek hívják, kis cseppekben hullik idônként az égbôl.
- Én azt hiszem, ô a kunyhóra gondolt - magyarázta Arthur.
- Ja!
Most jut eszembe - mondta Malcolm -, múlt héten nem volt itt...
- Nem, akkor szép idô volt. Ragyogtak a csillagok és min­den...
- A kunyhó!
- Ja!
- Átjöttem a réten - mondta Malcolm. - És akkor nem volt itt.
- Hogy jöhettél át rajta, ha nem volt itt? - kérdezte Colin.
- A kunyhó nem volt itt...
- Hol? Itt!
- Ja!
- Esküszöm, nem volt itt - mondta Malcolm.
- Csak rajta...
- Mit rajta?
- Esküdj.
- Marha!
És Malcolm nekiugrott Colinnak, és nevetve, birkózva, össze­gabalyodva gurultak egy asztal alá.
- Legyetek szívesek, gyerekek, majd értesítsetek, ha befejezté­tek - mondta Joseph.
Az asztal alatt a gomolyag szétbontakozott.
- Bocsánat, uram - mondta Colin, megérintve a homlokát.
- Nem akartunk semmi rosszat, uram - mondta Malcolm. Joseph behajlította a térdét, fölugrott, és a levegôben megfor­dulva ülô helyzetben huppant az asztalra.
- Ez egy asztal - mondta.
- Bár én is ilyen okos lennék - szólalt meg alatta Colin. - Én azt hittem, hogy télikabát.
- Milyen kár, hogy Florence nincs itt. Hogy értékelné Joseph zsenialitását - mondta Julian. Körülvizslatott a kunyhóban.
- Csak mi buta tahók vagyunk itt - tápászkodott föl Malcolm. - De mi azért értékelünk téged, Joseph, ha nem is tudjuk úgy kimutatni a megbecsülésünket, mint Florence.
Julian befejezte felfedezô útját, és visszatért a kunyhó köze­pére.
- Azt hiszem, az ellentmondás veszélye nélkül leszögezhetem - mondta -, hogy ez a kunyhó most határozottan itt van. Akkor is, ha múlt héten nem volt itt.
- Nem volt - makacskodott Malcolm.
- Itt kellett lennie - mondta Arthur. - Kunyhók nem nônek ki a földbôl egyik napról a másikra, mint a gombák. Különben is most vagyunk itt elôször, a rétnek ezen a részén...
- És ha a bokrok másik oldalán voltál - mondta Joseph -, és az a legrövidebb út, az ösvényen...
- Ide jöttem - mondta Malcolm. - Ide, ezek mögé a bokrok mögé.
Minek?
- Pisilni. Már majd kipukkadtam.
- Aha! - üvöltötte Colin. - Azért nônek olyan gyorsan a bokrok, hogy csak úgy burjánzanak itt...
- Nem jönnél át lepisilni a papám tökeit? - kérdezte Arthur. - Azt mondja, nem olyan nagyok, amilyennek kellene lenni­ük...
- Micsodák?
- A papám tökei.
- Tényleg? De azért még elboldogul velük valahogy?
- Hát nem úgy, ahogy azelôtt - helyeselt Arthur.
- Arról van szó, hogy ez a kunyhó nem volt akkor itt - magyarázta Malcolm türelmesen. - Láttam volna, amikor pisil­tem.
- Sötét volt? - kérdezte Joseph.
- Nem - vágta rá Colin. - Világos aranysárga. Mint a jó bor.
Nem a pisi - mondta Joseph. - Azt tudom, milyen.
- Igen? Honnan?
- Alkonyodott - mondta Malcolm. - De az nem számít. Ekkora nagy valamit nem téveszthettem el, mint ez a kunyhó.
- Szóval a kunyhóra céloztál? - kérdezte Arthur. - Azt hittem, a bokrokra pisáltál.
- Szeretném tudni, honnan tudja Joseph, milyen színűt pisil Malcolm - mondta Colin.
- Vagy Florence - mondta Julian. - Lefogadom, tudja, hogy Florence milyen színűt pisil - tette hozzá vadul.
Arthur atyaian Joseph vállára tette a kezét. - Tudtad - suttogta, gyorsan körülnézve, mintha nem akarná, hogy meghall­ak -, hogy amikor mi fölállunk, ôk leguggolnak?
- Kik? - súgta Joseph.
- A lányok.,
- Nem. Ki gondolta volna?
- Pedig ez az igazság - mondta Arthur. - És mondok neked még valamit. Ezt csak négy ember tudja az egész világon, mi négyen itt a kunyhóban. Most elmondtuk neked is. Ezzel öten vagyunk. Ne mondd el senkinek.
- ôk se tudják? - kérdezte Joseph.
- Kik?
- Azok a hogyishívjákok?
- A lányok?
- Ez az. Lányok. Ôk nem tudják?
- Azt hiszik, mi is leguggolunk, úgy, mint ôk.
- Egyszer ismertem egy lányt - mondta Colin az asztal alól -, aki belebotlott a bátyjába, amikor az éppen a fal mellett pisilt. Annyit sírt, hogy neki is kell egy olyan fütyülô, hogy a szüleinek csináltatni kellett neki egyet fából, hogy befogják a száját.
- És mi történt? - kérdezte Arthur.
- Nem sírt többet. De mikor felnôtt, más lett, mint a többi lányok.
- Mi lesz, ha a lányok mind rájönnek? - kérdezte Joseph.
- Mire?
- Hogy mi állva...
- Teljesen meg fognak változni a meglepetéstôl - mondta komoran Colin.
- Múlt héten még nem volt itt - mondta Malcolm.
Volt valami a hangjában, ami miatt a többiek egyszerre mind ránéztek.
- Én azt hiszem, ez komolyan gondolja - mondta Julian.
- Nem volt itt - mondta Malcolm.
- Már sötétedett - mondta Joseph. - Lehet, hogy tévedtél. Biztos tévedtél.
- Nem! - rázta a fejét hevesen Malcolm.
- És el voltál foglalva a pisálással...
- Ahhoz nem kell odanézni.
Julian megkocogtatta a kezével a falat.
- Most itt van - mondta. - Határozottan itt van.
- Hát igen - mondta Malcolm. - Most itt van. Ez az, ami nem tetszik nekem.
- Már jó ideje itt van - mondta Colin. - Nézzétek csak a port.
- És a deszkák se újak - piszkálta meg Arthur a falat. - Nézzétek csak, itt hogy korhad. - Belebökött az ujjával egy deszkába, és megcsapta ôket a penészes fa savanyú szaga.
- Találtam egy darab papírt - mondta Colin. A többiek egy­szerre letérdeltek mellé.
- Hol?
- Itt lenn, a padlódeszkák közt.
- Lássuk...
- írás van rajta...
- Szavak...
- Mi van ráírva?
- Nem tudom kibetűzni...
- Hát ha nem tudsz olvasni, jobb, ha ideadod...
- Nem. Nagyon szakadozott, nagyon piszkos.
- Ezért jártál iskolába...
- Annyi azért kiderül belôle - mondta Arthur -, hogy a kunyhó már itt van egy ideje, valószínűleg iszonyú régen...
- Olyan, mint azok a kunyhók, amilyenekben a Dzsumbujban iknak - mondta Julian.
Joseph felállt. A hátsó falon észrevett egy mocsokkal, pókhálóval és döglött bogarakkal borított négyszögletes üvegdarabot.
- Van itt egy ablak - lépett oda. Kabátja ujjával letörölte az üveget, a döglött bogarak zörögve potyogtak a földre. Elôbukkant a szakadó esô íve.
- Hozok majd egy rongyot - mondta Joseph. - Legközelebb. Kibámult az ablakon az esôbe.
- Nem hinném, hogy lenne legközelebb - mondta Malcolm, mire kinevették.
- Megígérjük, hogy nem hagyunk itt egyedül...
- Nem fog meg a kis fekete kísértet...
- És ha igen, akkor kinyírjuk...
- Tökön rúgjuk...
- Van nekik?
- Hát persze, gyakran hallani, amikor hosszú láncon hurcolják...
- Nekem akkor se tetszik - mondta Malcolm.
- A mi saját, külön bejáratú helyünk - túrt bele Julian izgatottan Julian aranyló hajába. - Csak gondoljátok el: rajtunk kívül senki se tud róla, senki se jön ide szaglászni...
- Marhák lennénk, ha nem használnánk - mondta Colin -, ha egyszer megtaláltuk.
- A mi kis fészkünk! - kiáltotta Arthur, és hirtelen átkarolta Colin nyakát. - Drágám!
- Ó, te édes! - sikkantotta Colin. - Örökre! Joseph odament az ajtóhoz, és kinyitotta.
- Mennem kell - mondta.
- Ömlik odakinn - mondta Arthur.
- Mennem kell.
- Florence majd vár. Jót fog neki tenni - mondta Colin.
- Kifényesíteni a gyertyatartókat...
- Belül száraz, kívül nedves - mondta Malcolm.
- ...meg a vázákat. - Joseph ujjai izgatottan dörzsölgették az ajtó durva lapját.
- Micsoda kötelességérzet - mondta Julian. Meghajolt a négy fal felé. - Szerbusz, kicsi kunyhó. Ne félj, visszajövünk.
Joseph gyorsan nekivágott a Judeai rétet csapkodó esônek. A többiek úgy csapongtak mögötte a pázsiton, mint az ázott pillangók.

Hosszú, sápadt napsugár bukott be a hálószoba ablakán. Megvi­lágított a kék ágytakaróból egy hosszú háromszöget, kibomlott a fakult szônyeg vörösesbarna virágain, és megérintette - de éppen csak hogy - a láb ujjait. A lábujjak rángatózni kezdtek, csiklandozta ôket a fény. A pizsamanadrág vörös-fekete csíkjai megremegtek, mint álomban a börtönrácsok. És aztán az este vagy egy felhô elhomályosította a napot, a hosszú fénycsóva végigmenekült a vörösesbarna virágokon, zsugorodó lényébe gyűjtötte az ágytakaró kék háromszögét, aztán hátrálva kitört az ablakon. Az üveg nem tört be.
Joseph felgyújtotta a lámpát, és tanulmányozni kezdte az arcát a tükörben. Ahogy Mr. Saxon mondta nekik. Semmi sem tör­tént, csak öregebbnek tűnt az arca, mert felülrôl esett rá a fény, és arcának üregein és ívein árnyékok fekctélltek. A fény esése miatt hosszabbnak is látszott az arca, mintha a koponyáját két oldalról összenyomták volna.
A föld fokról fokra bukott bele az éjszakába.
Mr. Saxon azt mondta - a reggeli ima után és a határozói mellékmondatok elôtt -, hogy a Pokol az örökkévalóságig tart, és oda jutnak a bűnös lelkek. A Pokolban, mondta, minden feltárul a bűnös lélek elôtt, nincsen leplezô árnyék, semmi sem áll a végtelen, mardosó lelkiismeretfurdalás útjában. És mi az örökkévalóság? Azt az emberi értelem nem tudja fölfogni, mondta. De próbáljatok csak meg sokáig a tükörbe nézni, okította az osztályt. Gondoljatok a halálra és arra, hogy az idô a halál után is folytatódik. És akkor hamarosan megnyílik egy ajtó valahol a lelketekben, amelyen át megpillantjátok az örökké­valóság egy kis töredékének icipici darabkáját, kezdetének vala­mi halvány kis sejtelmét. De csak egy pillanatra fogjátok látni, aztán újra becsukódik az az ajtó.
Tükörképét bámulva Joseph észrevette, hogy felsô ajkának halovány talajából egy sor szôr bújik elô, mint valami virág. A szôrök feketék voltak. Joseph kíváncsi volt, milyen is lehet Dorotválkozni.
Halál. A halálra kellene gondolnia, nem a borotválkozásra. Különben sohasem fog kinyílni az az ajtó. De a halált még csak egyszer élte át, amikor Jackie felakasztotta magát a fürdôszoba bezárt ajtaja mögött. Jackie, aki soha semmit nem vett komolyan, még az életet sem, mert véget vetett neki, kötelet kötött a nyaka köré, és leugrott a vécé ülôkéjérôl, míg Joseph odalenn a konyhában várta, és félt, hogy elkésnek az iskolából. És a kis Josie, Jackie kishúga, pattogatott kukoricát evett, villá­val, egyenest a zacskóból, és nagy, félénk, rezzenéstelen szemekkel bámulta ôt. Aztán Jackie mamája sikoltozni kezdett, és ô, Joseph, felrohant a lépcsôn az elhaló sikoly vége felé, kinyitotta a fürdôszoba ajtaját, és látta, hogy Jackie furcsán himbálódzik a plafonon, mint valami hibbant villanylámpa, és rászólt:
- Jackie? -, miközben a háta mögött Jackie mamája olyan zajjal hányt a fürdôkádba, mint ezer egyszerre ürülô szennyvízcsator­na. És Josie ott állt az ajtóban, és csodálkozva bámulta a bátyját, akibôl most valamiféle villanylámpa lett.
Ez lett volna a halál? Amikor Jackie-t kiterítették a fürdôszoba kövén, Joseph kíváncsi kézzel megérintette a legjobb barátja halott arcát. Mintha nevetett volna ez a halott arc - életében mindig nevetett -, de ezt nehéz lett volna megmondani. A bíbor­vörös, duzzadt, hátrahajló nyelv elfedte és elhomályosította a -zaj kifejezését. Szemében pedig nem volt semmiféle kifejezés, olyan volt, mintha két játékgolyót dugtak volna barátja arcának utánzatába. A bôre még meleg volt. Még átjárta a vér. Döbben­ten nézett újra a golyószemekbe. Nem, Jackie nincs itt. Jackie valahol máshol van, elküldték valamiért, vagy játszik. Ott röhög valahol. Jackie el fog késni az iskolából. - Gyere vissza, Jackie - suttogta a halott arcnak. - El fogunk késni... - De Jackie valahol másutt volt, nevetett, és elfelejtette magával vinni a vérét, pedig hová a csudába mehetne, ahol nem lesz szüksége a vérére?
Az ajtó azért csukódik be, mondta Mr. Saxon, mert az ember­nek nem adatott meg, hogy megérthesse az örökkévalóságot, halandó elme föl sem foghatná teljes egészében. De hosszabb ideig még egy részét sem. Ezért zárul be az ajtó olyan gyorsan. Ez óv meg minket, mondta Mr. Saxon.
- Gondolj a halálra - mondta Joseph a tükörképének. Jackie-t rekkenô hôségben temették el. Vagy legalábbis leeresztettek valahova, biztosan egy sírba, egy koporsót, melyrôl mindenki azt mondta, hogy Jackie teste nyugszik benne, a rekkenô hôség­ben. És a nap odafönn a rezes égen egész idô alatt harsogva röhögött ezen az óriási tréfán, hogy Jackie-t beteszik egy földbe vájt lyukba. És Joseph keményítôtôl és vasalástól merev fehér gallérja úgy vágott bele a nyakába, mint drót sajtszeletelô a sajtba, vagy mint az a kötél, amely belevágott Jackie életébe, és elmetszette, valahol a vécéülôke és a fürdôszoba padlója kö­zött, a nevetés kellôs közepén. A gallérja meg az a kötél olyanok, mint a sajtszeletelô drótja Pope üzletében a csemegepulton. „Fél font tragédia, nagysasszony", és a segéd közömbös ujjai belevág­nak a dróttal a széthulló, sikoltozó sajtba, begöngyölik a viaszpa­pír koporsóba, és bedobják a bevásárlókosár sírjába. Ez a halál: a sajt? Ilyen forró napokon nem volna szabad temetést tartani. A temetéshez hideg idô illik. A fekete ruhák elnyelik a hôt, rabul ejtik a posztó fekete ráncaiban, melyek aztán hirtelen szaba­don engedik az alatta levô húson, amitôl izzadságpatakok jelen­nek meg a hónaljban, végig a beesett gerincen és a lábak közt, és minden pórus felnyílva tátog, mint a halak halott szája, végig az egész testen. Nem - hiszen a test a koporsóban van, mindenki azt mondja. De az a test - Jackie teste -, ugye, biztosan nem izzad? Nem volna igazságos: az ember elmenekül a föld hűvösé­be, és aztán kiderül, hogy még ott is mindig izzad. Jackie teste ezen nagyon bosszankodna. Joseph szerette volna felemelni a koporsó fedelét, hogy megnézze, tényleg izzad-e a holttest, de tudta, hogy erôsen le van szögezve. Hallotta éjjel a kalapálást. Soha többé nem fogják felnyitni. Jackie örökre sötétben lesz. És vajon mosolyog-e? - tűnôdött Joseph. Apja, a Lelkész, arról beszélt - prédikált -, hogy Jackie igazában milyen szerencsés, és rövid, de ragyogó élete mindnyájuk számára példa, mindnyájuknak megmutatja, hogyan kell élniük, amíg eljön az idejük, amely bizonyosan eljön, és Jackie halála, a baleset, igenis baleset, hangsúlyozta a Lelkész, csak azok számára tragédia, akiket maga atán hagyott. Jackie már megkapta mennyei jutalmát, elôrement, hogy elôkészítse az utat másoknak, hogy megmutassa, milyen könnyű. Joseph ismerte Jackie életének példáját: Jackie titokban cigarettázott az iskolai vécében, és játszott magával, és azzal hencegett, hogy hasonlókat csinált a lányokkal is. így hát mikor az apja, a Lelkész, ott állt a sír mellett a perzselô napfényben és azt mondta, mindnyájuknak követniök kell Jackie eletének példáját, Joseph azt várta, hogy a hallgatag, feketébe öltözött tömeg azon nyomban elindul az iskolai vécékbe, és cigarettázni fog, és mindenfélét csinál a lányokkal. De csak lehaj­tották a fejüket, és imádkoztak. Aztán, ezen a nem-temetésre-való, gôzölgôn forró napon, leeresztették Jackie-t az ô mennyei jutalmába. Hogy elôkészítse az utat. És betakarták morzsolódó göröngyökkel. Közben pedig Joseph hangtalanul kiáltotta az olvadozó, fekete, gyászoló szívnek: - És elvitte magával a nevetését, apa. Elvitte a nevetését, apa, és itt felejtette a vérét. Ez a nagy baj, apa. - És utána ezer meg ezer lazacos szendvicset ettek a büszke otthonban, Jackie anyjánál, aki ide-oda járt a vendégek közt, erre bólintott, arra nemet intett. Minden bánatát belehányta a fürdôkádba, s a fia nem volt halott többé, ha nem érinthette is meg.
Jackie halálán kívül Joseph más halált nem ismert, és a lelkében nem nyílt meg sehol semmiféle ajtó. Megérintette a tükör felületét a sötétedô hálószobában. Az üveg hideg volt, és a renykúp, amelyen átlökte a kezét, szintén hideg volt és súlyos. Erezte a súlyát a csuklóján. Hosszú ujjával lassan végigkövette tükörképének körvonalát az üvegen. Tükörképe rámosolygott.
- Nem vált be - mondta.
- Nem - felelte a tükörképe. - Az öreg Saxi tévedett.
A Pokol, mondta Mr. Saxon, forró hely, ahol megfagytok, hideg hely, ahol elégtek, nedves hely, ahol örök szárazság gyötör, száraz hely, ahol vízbe fúltök. Egy újabb halál vigasza nélkül. Lágy acélszavai végiggereblyézték a gyerekek rémült, meg­korbácsolt arcát, de nem hagytak látható nyomot. Megéri? - kérdezte Mr. Saxon. Ezt kérdezzétek magatoktól. Amikor kinyí­lik a lelketekben az az ajtó.
- De nem nyílt ki - mondta Joseph tükörképe.
- Nem - mondta Joseph.
- így hát nem tudjuk - mondta a tükörképe.
Ha a tükör felszínén nyugvó ujjai mélyebbre tudnának nyúlni, ki tudná tépkedni a felsô ajkáról a sarjadó fekete sörtéket. Akkor sose kellene borotválkozni. De a hideg üveg útját állja, mint valami fal.
- Joseph - jött a földszintrôl anyja hangja -, még nem vagy ágyban? Látom, világos van.
- Már majdnem, anya.
- Mi a csudát csinálsz még fönn?
Elképzelte az anyját, áll a lépcsô aljában, keze a lépcsôkorlátot markolja, mint valami karmos madárláb, arcát gyanakodva fölfe­lé fordítja. Az anyja mindig gyanakodott, amikor Joseph a háló­szobájában volt. Néha gyorsan, kopogtatás nélkül berontott hozzá.
- Semmit, anya.
- Aludd jól ki magad. Holnap arra a zsúrra mégy.
- Igen, anya - mondta, és eloltotta a villanyt. Tükörképe eltűnt. Átdöfte ujjaival a sötétséget, ami nem volt olyan súlyos, mint a fény, és megérintette a tükröt. A tükör még mindig ott volt.
- Jó éjszakát - suttogta, hogy az anyja ne hallja meg.
- Jó éjszakát, Joseph - suttogta eltűnt tükörképe.
Holnap lesz Florence születésnapja. El fog menni a zsúrra, és kötelességszerűen arcon fogja csókolni, amikor átadja neki az ajándékot, egy macskáról szóló könyvet. Florence arca olyan sima, mint a tükör üvege, de nem olyan hideg. Amint bemászott az ágyba, keresgélve az ágynemű közt a bejáratot, eszébe jutott, milyen lehet a lány másutt: vajon ott is olyan sima? Az arcán kívül még soha mást meg nem érintett rajta, csak a kezét, és az is sima volt, de nem úgy sima, mint az arca vagy a tükör. A blúza alatt nagyon gömbölyödött, és gyakran szokott össze­font karral álldogálni. Vajon ott is sima neki? Nem, ha a simái laposat jelent, akkor nem. Florence mamája újabban buggyos barna kardigánokba öltöztette a lányát, és holnap, a zselé meg a kis fagylaltos sütemények után, amikor a felnôttek már átmen­tek a másik szobába, ôk, a fiúk, majd odagyűlnek Florence köré, és suttogva biztatják, gombolja ki a kardigánját és a blúzát is alatta. De nem fogja, sose teszi meg. Sose fogja megtudni, ott is sima-e, mint az arca, amit kötelességbôl megcsókol a szüle­tésnapján, vagy a tükör üvege, amely láthatatlanul ôrzi tükörké­pét a sötétségben. Jackie rá tudta volna beszélni, hogy gombolja ki a blúzát. Jackie arra is rá tudta volna beszélni, hogy vessen e magáról mindent, és meztelenül táncoljon végig a Betlehem Streeten. De Jackie meghalt, és vele halt a nyelve is.
És holnapután addig fogja fényesíteni a vázákat és a gyertyatartókat a kápolnában, amíg nem csillog-villog az arany, amíg el nem vakítja a várost. Ujjai a takaró alatt rátaláltak a pizsama­nadrág zsinórjára, és kibontották. Kezei félretolták a pizsamát az útból, és lassan mozogtak combjai ívén. Maga elôtt látta Florence-t, amint meztelenül végigtáncol a Betlehem Streeten, és az emberek mind kinn vannak az ablakban és bámulják. Nagy hecc lenne. És látta, amint Mr. Saxon kergeti, kabáttal a kezében, azt kiabálja: - Megéri? Megéri? -, miközben az egész iskola fönn áll a padok tetején, és ujjongva biztatja. Joseph mosolygott. Az öreg Saxi tévedett: milyen sokáig nézett a tükörbe, Jackie halálára gondolva, az egyetlen halálra, amelyet ismert, és semmiféle ajtó nem nyílt meg a lelkében, nem látta meg sem az örökkévalóság farka végét, sem semmi mást. Csak önmagát látta a tükörben, ennyi volt az egész; nem volt ott a Pokolnak semmi sejtelme, csak a saját arca.

Három éven át a Judeai rét kunyhója volt az öt fiú igazi otthona. Meg Florence-é. Florence egyszer Joseph után lopódzott, meg­találta a kunyhót, és azzal fenyegetôdzött, ha nem engedik meg, hogy ott maradjon, megmondja az anyjának, így hát megverték, de maradhatott. A kunyhó soha nem lett igazán az övé, de hát egyiküké sem lett igazán. Nem tarthatták meg a kunyhót, a harmadik év végén a felbôszült város porig égette. De addig, három évig, ott találkoztak iskola vagy templom után meg szünidôben, beszélgettek és nevettek és verekedtek és boldogok voltak; boldogságuk olyan volt, mint azoké az embereké, akiknek sejtelmük sincs a jövôrôl, azaz teljes. A kunyhóban mutogatta Joseph a képeket, a diákat, amelyeket laterna magicával vetített a falra, és a kunyhóban tervelték ki a lázadást, és az is nagyon jó volt, legalábbis tervezgetni.
A város tudott a kunyhóról, de sokáig nem csinált semmit. Türelmesen mosolyogtak, és azt mondták, végül is a gyerekek­nek kell valami hely, ahol játszhatnak, és kinek ártanak vele? És különben is, hamarosan úgyis kinövik a kunyhójukat. Elôbb vagy utóbb mindenki kinövi. Ebben a korban mindenkinek van titkos kunyhója. Egyszer valaki kifogásolta, hogy egy lány is van ott, egyedül, négy fal közt, öt fiúval, de ennek a képletnek az ügyében sem történt semmi. És egyszer Julian nagy merészen egész éjjel kinn aludt a kunyhóban, egyedül, míg izgatott szülei felverték érte a várost. Ekkor került a kunyhó a legközelebb a pusztuláshoz, míg aztán tényleg le nem rombolták. A fiúk sokáig nem mentek a közelébe sem, és a hűhó fokozatosan elmúlt. Julian, aki csak Florence-nek akart hencegni a bátorságával, dühösen bocsánatot kért a barátaitól, és ôk dühösen megbocsátottak neki.
Ennek a három évnek a végén a kunyhót, amely igazi ottho­nuk volt, porig égették, és a fiúk más otthonokba tértek, a városon belül, kivéve Josephet, aki a maga Poklába tért, a váro­son kívül.

06.

Amikor Joseph tizenhat éves lett, kapott egy diavetítôt meg vagy két tucat diát. Titkos ajándék volt, elôször csak Joseph meg a barátai tudtak róla. A falra vetítették a diákat, a kunyhó­jukban, a Judeai réten, és furcsa izgalommal bámulták ôket. Nem beszéltek róla senkinek, és titkuk hosszú ideig biztonság­ban volt, de a titok birtoklása hatalmat ad a birtokosának, és a hatalom olyan, mint a bomba. Felrobbanhat, és az ilyen robba­nás mindenre képes. Törmeléket és emberi bôrt szórhat szerte­szét, az ismerôsét ismeretlenné változtathatja, elterelheti folyók és életek folyását. Késôbb az egész város tudott a vetítôrôl, meg arról, amit okozott, és az Öregek Tanácsa is tudott róla és intézkedett, és többé soha semmi nem volt ugyanolyan, mint azelôtt, sem Joseph, sem a Lelkész, sem Tony bácsi, sem a város számára - bár a város egy idô múlva ugyanolyannak lát­szott. A házak nem változtak meg, sem az utcák, sem a kertek, sem a kápolna, sem az ájtatoskodók a kápolnában. Mind ugyan­olyannak látszottak, mint azelôtt, de alattuk és felettük és mellet­tük ott lebegtek, ott csúsztak-másztak a változás vézna kísértetei. fis soha többé nem volt semmi ugyanolyan Florence számára sem, mert ha a titok birtoklásával járó hatalom olyan, mint a bomba, akkor Florence volt a gyutacs.
Egyszer, késô délután, Joseph az eget bámulva sétált végig a Betlehem Street házai mögött. És amikor biztos volt benne, hogy az összes házak ablakai ártatlanul néznek rá, sehol egy arc, besurrant - mint azelôtt már annyiszor besurrant - Tony bácsi kedves, piszkos szobájának ajtaján.
- A Lelkész tudja, hogy itt vagy? - kérdezte Tony bácsi.
- Nem. - Joseph becsukta az ajtót, és nekitámaszkodott. - Azt hiszi, hogy a kápolnában vagyok, és fényesítem a gyertyatar­tókat..
- És miért gondolja ezt?
- Mert azt mondtam neki, hogy odamegyek.
- Ez hazugság volt.
- Igen.
Tony bácsi leült az asztalhoz, fejét a kezébe támasztotta. Most már majdnem teljesen vak volt. Már nem öblögette a szemét petróleummal - a jelek szerint nem volt semmi értelme -, és mindig fájt a szeme. Mintha két tű szúrt volna elöl a koponyájá­ba. Ráhunyorgott az ajtónál álló Joseph halvány, elmosódott alakjára.
- Ülj le, Joe - mondta.
Joseph megfordított egy széket, és lovagló ülésben ült le, karját a szék hátára fektette, állát a karjára támasztotta. Mintha nem illett volna a székbe, hegyes, szögletes könyöke és térde kilógott belôle. Arcán még mindig olyan sápadt volt a bôr, mintha a föld alá bújna, ha kisüt a nap, pedig nem tette. És a szeme is olyan vigyázó volt, mint gyerekkorában: nagy, óvatos szem, amely soha nem kötelezte el magát olyan kifejezésre, amit esetleg félre lehet érteni. Öregember szeme volt egy tizenhat éves arcban. Tony bácsi számára Joseph csak a székbôl kilógó, éles szélű folt volt.
- Valamikor dühöngtél, ha így szólítottalak - mondta.
- Hogy?
- Joe-nak. Azt szoktad mondani: Az én nevem Joseph.
- Na és?
- És most már nem izgat. Ennyi az egész. A fiú harsányan nevetett.
- Mi a különbség? - kérdezte. - Joe, Joseph. Egyre megy.
- Csak úgy mondtam.
- Nem fontos.
- Csak hogy mondjak valamit. Akkor jutott eszembe, amikor Joe-nak szólítottalak. Valamikor dühöngtél miatta...
- Már nem izgat - mondta Joseph. Körülpillantott a szobá­ban. - Sok minden nem izgat, ami valamikor izgatott. - Minden ugyanolyan volt, mint mindig. Mintha még a por is ugyanaz a por lett volna. És a szétdobált könyvkupacok is pontosan ugyanúgy hevertek, mint mindig. Nagyon kellemes szoba volt.
- Tudják - mondta.
- Kik? - kérdezte Tony bácsi. - És mit?
- Mindenki. A szüleim. Az egész város. Tudják, hogy még mindig járok ide!
Tony bácsi a bajsza nedves végét rágcsálta. Bajusza igazából éppúgy nem volt már bajusz, ahogyan szakálla sem volt igazából szakáll: mindkettô inkább a nem-borotválkozás negatív eredmé­nye volt, nem pedig pozitív kísérlet arra, hogy növesszen vala­mit. És mind a kettô.nedves volt: a bajusz az állandó rágcsálástól, a szakáll a szája sarkából a ritkás fehér szôrszálak közé csöpögô nyáltól.
- Ha tudják, miért nem tesznek valamit ellene?
- Mert ezt a játékot játsszuk.
- Amikor a tűzön át hozzám szaladtál, elszabadult a pokol.
- Ez ilyen játék - mondta Joseph. - Amíg megtartom a játék­szabályokat, minden rendben van.
- Te is meggyulladtál. Égtél a válladon, körös-körül.
- Úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy tudják - mondta Joseph. - Végiglopakodom a Betlehem Street mögött, mint valami tolvaj, meggyôzôdöm róla, hogy senki se lát, aztán bejö­vök...
- De ha tudják...
- Hát nem érted? Minden a látszat. Tartsd meg a szabályokat. Ha megtartod a szabályokat, mindent lehet. Amit nem tudnak negbocsátani, az az, ha megsérted a szabályokat. Ha végigjönnék a Betlehem Street kellôs közepén, mindenki szeme láttára, és kikiabálnám, hogy „megyek Tony bácsit meglátogatni", akkor kénytelenek lennének valamit tenni ellene.
- Miért?
- Mert akkor szembe kellene nézniük a valósággal. Sérelem esne a szabályokon. Azt nem tűrnék.
- Miért nem?
- A résen át egy másik igazság darabja villan fel.
- Velôs mondás - fintorgott Tony bácsi. - Én is mondok egyet: az emberiség végtelen számú igazsághoz tud alkalmazkodni. És ami egyik embernek valóság, az a másiknak illúzió! - Felkuncogott, és megvakarta nedves szakállát. - Szavak -mondta. - Ezek csak szavak. - Ujja hegyével belenyúlt az orrlikába. - Különben te is pont olyan lehetetlen vagy, mint ôk. Megtartod a szabályaikat, amikor a Betlehem Street mögött lopódzol végig.
Joseph vállat vont. - így könnyebb - mondta. - Miért csinál­jak ügyet belôle?
- Semmi sem indokolja. Talán éppen ezért volna rá szükség. Mert semmi sem indokolja. - Kihúzta, az orrából az ujját, meg­szemlélte, aztán beletörölte az inge elejébe. - Akarsz teát?
- Kérek.
Joseph ült a széken, és figyelte az öregembert. Követte a szemével, amint odacsoszogott a gázresóhoz, aztán a gázresótól az ütött-kopott faliszekrényhez; látta a foltokat a formátlan feke­te ruhán, ami csak úgy lógott a görnyedt testen; látta, hogy remegnek a lassú kezek, amint leveszik a polcról a csészéket; látta, mennyire kell igyekezniük, hogy a csészéket a csészealjak közepére tudják tenni; látta az üres, remegô arcon az öregkor, a vereség és a magányos gyôzelem minden szomorúságát. Szeme mindezt látta, emlékezete felidézte hétéves önmagát ugyanebben a szobában, és az öregembert követô szeme teli volt haraggal és szeretettel.
- Lehet, hogy megront a teád - mondta harsányan. - Lehet, hogy öntözgeti bennem a lázadás magvait.
- Aha - kuncogott Tony bácsi. - Lehet. - Nagy vigyázva odavitte a két gôzölgô csészét az asztalhoz. - Gondolod, hogy ihatsz belôle?
- Igen - mondta Joseph.
- Joseph, mit akarsz kezdeni magaddal?
- Megiszom ezt a teát, hazamegyek vacsorázni, megcsókolom az apámat, és jó éjszakát kívánok neki - haha! -, lefekszem és alszom.
- Tudod te, hogy én mire gondolok. A jövôre.
- Ó, nem tudom. - Joseph összeszorította a kezeit, ujjai egy­másba fonódtak, az ujjak családi körébe. Nagy keze volt, éles, fehér bütykökkel. - Másoknak, Juliannak, Malcolmnak meg a többieknek pontosan fel van térképezve a jövôjük, tudod, ôk biztosak benne, hová mennek, mit csinálnak. Én nem tudom. Nem tudom elképzelni magamat tíz, tizenöt év múlva, egyszerű­en nem látok semmit.
- Nem bízom abban a Julianban.
- Rendes fiú.
- Csak vigyázz vele, annyi az egész. - Az öregember hangosan szürcsölgette a teáját. - Vigyázz vele.
- Tony bácsi, voltál te úgy valaha, hogy akartál valamit, de nem tudtad, hogy mit?
- Elôfordult. Amikor elég, hogy az ember egyszerűen akar valamit.
- Igen. Valami mást. - Ujjai izgatottan szétszaladtak. - Kell, hogy legyen valami más is, mint... ez. - Lehet, hogy a szobára gondolt, lehet, hogy a városra, talán mind a kettôre.
- Utazás ez - mondta az öregember -, kétféle utazás. Az egyiket feltérképezik a számodra a születésed elôtt, a másikat magad fedezed fel magadnak. A legtöbb ember az elsôt választja.
- Én a másodikat fogom...
- Akkor bolond vagy...
- Te is ezt csináltad - mondta Joseph sértôdötten. - A magad útját jártad.
- Az nem is kérdéses, hogy én bolond vagyok. Kérdezd meg a várost.
- Mi van ott? Az utazás végén? Mi a végcél?
- Nem tudom. Csak az állomásokat ismerem útközben, azokat se mind. Tudás. Szeretet. Egyik se tesz majd neked jót. Mind a kettô fájdalmat okoz.
- Ugyan, hagyd már abba - förmedt rá Joseph. - Hogy okoz­hatnának fájdalmat? Tudás. Szeretet. Ezeket akarom. Hogyan okozhatnának ezek fájdalmat? - mondta tizenhat évének bizo­nyosságával, és nevetett.,
- Nézz rám, fiam - mondta Tony bácsi. - Nézd meg magadat ötven-hatvan év múlva. Ezt akarod? Ezt? - Arca kezdett összegyűrôdni, mint a fokozatosan átnedvesedô papír.
Joseph nézte a reszketôs, ôsöreg fejet, a vak szemeket, a pety­hüdt szájat, a könnyek szorításában összegyűrôdô arc nedves papírbôrét. Minden eszébe jutott, amit Tony bácsiról mondtak neki - a rossz gyerekeket szokták vele ijesztgetni: „Majd jön a Tony bácsi, elkap és elvisz." És lelki szemei elôtt megjelent apja képe, a Lelkészé, aki alázatosságában büszke, bölcsességé­ben egyenes - nem ilyen csoszogós figura, és a látását sem gyön­gítették az évek. Apját csodálja és tiszteli az egész város, az a város, amelyik mumust csinált Tony bácsiból, a vak számkivetettbôl.
- Kell lennie valaminek - mondta gyámoltalanul.
- Tudás - mondta az öregember. - A magányosság szinonimája. És egy ilyen úton tudást fogsz gyűjteni.
- Az rossz?
- Nem elég. És nehéz.. És mindaz a tudás, amit egy tanulással, kutatással, megértéssel töltött életen át összegyűjtesz, csak egy kicsi része, csak parányi töredéke annak, amire szükséged volna, hogy igazán biztonságban legyél. Erre csak akkor jövünk rá, amikor már meg kell halni. Vagy amikor megöregszünk. Jobb nem is törôdni vele. Jobb nem rájönni, hogy hamisak az istenek. Inkább egy hamis isten, mint a semmi.
- Én tudni akarok! - csapott le Joseph tenyere az asztalra.
- És szeretni akarok. - Ujjai ökölbe szorultak az asztal fáján.
- Annyi tudást és annyi szeretetet akarok, hogy biztonságban legyek, és ne kelljen hamis istenekben hinnem.
- Ne szeress senkit, Joe. - A gyűrött arc összeomlott, papírbô­rén könnyek szivárogtak át. Az öregember belesírt a teájába.
- Ha szeretsz, védtelen vagy. Ha szeretsz, fölfekszel az áldozati oltárra, meztelenül, kiterítve, megkötözve, betömött szájjal, nem vagy önmagád, és egy vékony szálon ott lóg fölötted a kés. Ez a szál: a szeretet...
- Te szerettél! - üvöltötte a fiú. - Szerettél...
- Igen, igen, igen! - A harag úgy sütött át a könnyeken, mint a nap. - Szerettem, hogy a fene egyen meg, a fene egyen meg...
- Megôrültél, öreg...
- Csak menj az utadra, ott egyen meg a fene. - Tony bácsi beletörölte csöpögô arcát fekete kabátujjába. - Menj csak. Nem tudok rajtad segíteni. És te se tudsz majd senkin segíteni. Az ember csak állni tud, és nézni, tehetetlenül. Ez minden, több senkitôl sem telik. Nincs kapcsolat, a tapasztalatokat nem lehet átadni.
- Még szeretettel se? - gúnyolódott Joseph.
- Eriggy és keresd meg. - Tony bácsi dühösen, hangosan szürcsölte a teáját, mintha meg akarná büntetni, amiért kihűlt.
- A káoszban keress egy kezet, amelyet elérhetsz és megérint­hetsz és megfoghatsz, keress öt ujjat, amelyben megbízhatsz, és akkor egy pillanatra - de nem tovább, csak egy pillanat­ra -, egy pillanatra rend lesz a káoszban, nyugalom, lesz közép­pontja: két összefonódott kéz, aztán a kezek széthullanak, és többé nem találják egymást, és visszatér a káosz, és rosszabb lesz, mint volt. Megérinteni egy kezet a káoszban, ez a szerelem. Ha ezt megteszed, ha csak egy pillanatra is, beléptél az istenek birodalmába. És ki a fene tudja, hogy az hol van? - Szája felnyílt, akárha nevetett volna, sebes ínyében nagy fekete lyukak tátong­tak. - Menj csak, feküdj fel az oltárkôre. Feküdj fel, és figyeld a kést, meg a vékony szálat, ahogy foszladozik. Erre születtél. Joseph felállt.
- Az én nevem Joseph. - Az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Az éjszaka beözönlött a szobába. - Öreg vagy, Tony bácsi -mondta. - Nem tehetsz róla. - Becsukta maga mögött az ajtót, és lassan hazament. Amikor belépett a házukba, apja rámosolygott.
- Mindent kifényesítettél? - kérdezte.
- Igen, apa - mondta Joseph elgondolkozva. Az anyja készített neki egy bögre kakaót.
Több mint egy hétig nem ment el újra Tony bácsihoz, aztán, amikor elment, az öreg adott neki egy diavetítôt meg vagy két tucat diát, megkésett születésnapi ajándékul.

- Jó estét - mondta Julian Priest.
Joseph színpadiasán megállt a kunyhó ajtajában. Kezében lazán összegöngyölt esôkabátot tartott. Mélyen meghajolt.
- Bejössz? - kérdezte Malcolm Pope. - Vagy bontsuk le a kunyhót, és építsük köréd?
- Igen-mondta Joseph rejtélyesen, és becsukta maga mögött íz ajtót.
- Hello, Joseph - mondta Florence szégyenlôsen.
Joseph nem vett róla tudomást, a kunyhó falait kezdte vizsgál­tatni. Gondosan végigfuttatta kezét a fán, kitapogatta a csomó­kat és a repedéseket. Idônként megtorpant, és megdörzsölte az állát, olyan arckifejezéssel, mint aki tudja, mikor jön el az ítélet napja.
A többiek csak nézték.
- Ne zavarjátok - mondta Julian Priest, és fölült az asztalra. Gyönyörű fiú volt, dúsan lobogó hajának olyan volt a színe, amilyennek a gabonának kellene lennie, csakhogy a gabona sose olyan. Arca a szögletek és csíkok tökélye, tökéletes bôr, sima és pontosan a kellô árnyalatú, nagyon világos, majdnem fehér. A szeme kék. - Aki megszólal - mondta -, megkapja a magáét.
- Nagyon kívánta Florence-t, olyan éhséggel éhezett rá, hogy egy pillanatnyi nyugta sem volt tôle. Ez volt az egyetlen, ami elrontotta makulátlan tökéletességét. Szeme sarkából figyelte a Josephet nézô lányt. - Ez a jelenlevô nôkre is áll - morogta éhesen.
Florence a körbejáró Joseph útjába állt.
- Hello, Joseph - suttogta. Joseph megkerülte.
- Megszólalt - mondta Colin Saxon.
- Te is - fordította rá Julian üres kék szemét.
- Megszólaltam. Megzavartam a mestert. - Colin kövérkés arca megpróbált bűnbánatot mutatni, de nem sikerült neki. - Bocsáttassák meg nekem - siránkozott vigyorogva.
Arthur White egy mitesszert nyomkodott az arcán elgondol­kozva.
- Akadály volt a mester útjában - mondta.
- Melynek miatta le kellett térnie választott ösvényérôl - mondta Malcolm. Sötét bôrű, nyeszlett fiú volt, fekete haját egyenesen és keményen addig kefélte hátra, míg húzni nem kezdte a fejbôrét, ettôl néha megfájdult a feje.
- A nemiség volt az akadály...
- Jól tette, hogy kitért elôle...
- A mester szilárd...
- A nemiség, a csábító Florence pogány alakjában...
- Hello, Joseph - mondta Florence. Boldogtalanul állt a sa­rokban, bámulta a falakat fürkészô, le-fel járó Josephet. Csinos arca szomorú volt, túl vékony ajkai dühösek, a melltartója szo­ros. Egy számmal kisebb volt a kelleténél, de az anyja ezt hordat-ta vele, mert korához képest túl erôs volt. - Hello, Joseph - mondta, választ nem remélve.
- Ez a lány nem adja fel könnyen, mi? - mondta csodálattal Colin.
- Ha felülnél az asztalra, jobban látnád - tanácsolta Julian, de Florence nem vett róla tudomást.
Joseph megállt. Megvizsgálta a falat, végigfuttatta rajta az ujjait. Aztán odanyomta az arcát, és egész hosszában végignézett rajta. Aztán hátralépett, elégedetten bólintott.
- Ez az - mondta.
- Ó, remek...
- Hát persze hogy ez az...
- Van még raktáron bôven...
- Becsomagoljuk, uram, vagy itt fogyasztja el?
- Fehér festék - mondta Joseph.
- Igenis, fehér festék, uram...
- Micsoda hang ez?
- Idejön, felvásárolja az egész falkészletünket...
- Aztán sérteget...
- Fehér festék - mondta Joseph türelmesen -, erre van szüksé­günk.
- Minek?
- Festeni vele.
- Logikusan hangzik.
- Mit fogunk festeni? - kérdezte Malcolm.
- A falat.
- Hurrá! - üvöltötte Colin. - Dekorálni fogunk! Arthur, de­korálni fogunk.
- Hurrá - mondta Arthur mogorván.
- Mi baj, Arthur? Nem szeretsz dekorálni?
- Mami folyton azt csinálja - mondta Arthur. - Olyan, mintha az ember mindig más házban lakna. Amellett fárasztó munka.
- Mi csak az egyik falat festjük be - mondta Joseph. - Azt se teljesen.
- Minek? - kérdezte Julian. - Valami oka kell, hogy legyen.
- Én megcsinálom, Joseph - mondta buzgón Florence. - Hello!
- Hello - felelte Joseph.
A lány hálásan rámosolygott.
- Én befestem neked - mondta.
- Ha nem kerül túl nagy fáradságba, tudod - mondta Mal­colm -, és ha egyszer lesz rá idôd, nagyon hálásak lennénk...
- ...ha megmondanád, hogy mi a fenét csinálsz - mondta Julian.
- Vetítôvásznat - mondta Joseph. - Fehérre festve ez a fal lesz a vetítôvászon.
Felvette az összegöngyölt esôkabátot a földrôl, ahová letette, és óvatosan odavitte az asztalhoz. Úgy göngyölte ki, mint a bűvész, aki a legjobb mutatványát adja elô, és a többiek köréje tódulva meglátták a kabát szürke hajtásai és ráncai közt a vatta közé kötözött diavetítôt meg a két tucat diát.

- Ez az, ahol jártál? - kérdezte Joseph. - A diákon?
- Nem emlékszem. Biztosan. Végignézted ôket? - mondta Tony bácsi.
- Mindnyájan végignéztük - mondta Joseph. - A kunyhónk­ban. Más tájak, más városok, más emberek. Egy hegy. Egy nagy tó, a tenger?
- Igen. A tengerre emlékszem. Ott jártam.
- Meg nôk - pirult el Joseph. - Semmi sincs rajtuk, semmi ruha.
Az öregember felkuncogott. - Ott is jártam. - A kuncogásból köhögés lett, aztán újra kuncogás. - Emlékszem rájuk.
- De a többi hely - mondta sietve Joseph. - Az idegen váro­sok, az emberek...
- Nem tudtam, hogy a nôk is köztük vannak. Mind összekeve­redtek a diáim...
- ...meg a tenger? Mesélj róluk.
Az emlékek lustán kavarogtak az öregember fejében. Erôlkö­dött, azt 'kívánta, bárcsak ne lenne olyan öreg. Sok-sok év éles pereme szaggatta szét emlékezete hálóját.
- Más városok - mondta lassan. - Egész csomó más város. Láttam ôket. Meg az embereket. Egész csomó más város van ebben az országban, ahol az emberek mást hisznek, mint mi. És az országon túl ott a tenger, és a tengeren túl más országok, még idegenebb városok, még idegenebb emberek. Ez a város, Joe, ez a város, ahol élünk, csak egy légypötty, egy pont. És mivé tesz ez a város minket, akik itt éltünk? Joe, a világ teli van olyan kisvárosokkal, mint ez. Tenger veszi ôket körül, és mindegyik fontosabbnak, igazabbnak tartja magát a többinél. Ezzel a fontoskodással tartják távol a tengert. Attól félünk mind­nyájan, a tengertôl, attól, hogy átkeljünk a tengeren. Valamikor, amikor nagyon fiatal voltam, azt gondoltam, hogy egyszer majd valaki csónakba ül... de nem. Soha senki. Ki akarna tengerre szállni azért, hogy felfedezze a saját jelentéktelenségét?
- Te átkeltél a tengeren?
- Nem emlékszem. Láttam, ott álltam a partján, és láttam. - Emlékezésének hálója egy kissé kiszakadt, három lyukából egy nagy lyuk lett, kicsúsztak rajta az emlékek, visszamenekültek az öregember agyának iszapjába. - Nem keltem át rajta.
- Milyen volt? Mondd!
- Milyen volt? - Tony bácsi küzdött az emlékeivel, de a háló már kiszakadt. - Nedves volt és mély. És a tajték az arcomba vágott, és kis foltokat hagyott a bôrömön. Aztán, azt hiszem, eljöttem onnan.
- És visszajöttél ide, a városba?
- Igen. Megpróbáltam elmondani nekik. A tengert. Meg a többi várost. De nem akartak meghallgatni. Meg akartam nekik mutatnia diáimat. Nem voltak hajlandók megnézni. Becsukódtak, bezárkóztak. Ezt a kis légypiszkot, ezt a pöttyöt, csak ezt ismerték, másról nem akartak tudni. Sohase mentem el többé a tengerhez.
- Én elmegyek - mondta Joseph halkan, hogy az öregember ne hallhassa.
- Nem tudom, hogy a nôk hogy keveredtek közéjük.
- Le vannak... vetkôzve. - Joseph örült, hogy Tony bácsi nem lát jól. Érezte, hogy nemcsak az arca, de a nyaka is elpirul.
- Aha. Gondolom, valahol megismerkedtem velük. Velük vagy nagyon hasonlókkal. ôk is hozzátartoznak.
- Mondd el nekem a Kísértést - mondta Joseph. Meglepôdött a saját szavain. Nem tudta, hogy ezt fogja mondani. Amellett már visszafelé is tudta a történetet, benne volt a Könyvben. - Mondd el. - Most valahogy fontos lett, hogy újra hallja, de nem tudta, miért.
- Tudod te azt - mondta Tony bácsi. - Legalább olyan jól tudod, mint én, vagy még jobban. Ha nem, akkor a Lelkész kezd felületes lenni. Az meg nem valószínű.
- Azt akarom, hogy te mondd el.
- Nem emlékszem, mi van vacsorára - mondta Tony bácsi.
- Szerda van. El fogod mondani?
- Pedig nem is olyan, mintha szerda volna. Ez azt jelenti, hogy bab. Kíváncsi vagyok, hova lett az a szelet karaj?
- Azt tegnap etted. Kedden mindig karajt eszel. Szerdán ba­bot.
- Nem ilyen szokott lenni a szerda. Nem ilyen szokott lenni a babos nap, jobb szeretnék egy szelet karajt. Vagy egy kis májat.
Néha ilyen volt, és Joseph a megszokás türelmével sóhajtott föl. Tony bácsi öreg volt, hogy milyen öreg, azt tulajdonképpen senki sem tudta. Amióta csak Joseph vissza tudott rá emlékezni, mindig ott volt, és ott is lesz, amíg csak ki nem alszik a nap. Ugyanannyira része volt a városnak, mint az utcák meg a házak. Ha ô nincs, a városnak - önmagán kívül - nem lett volna mit utálnia, mitôl félnie. De Tony bácsi öreg, és Joseph tudta, hogy az öregek gondolatai gyakran elkalandoznak; nem értette ezt az elkalandozást, de tudta, hogy semmit sem tehet ellene. Ujjai finoman doboltak az asztalon, s közben hallgatta az öregember motyogó monológját a babról és a sertéskarajról és a hét napjai­ról és a diákról és a fiatalokról és a halálról és a Kísértésrôl...
- Mondd el nekem a Kísértést - vágott közbe gyorsan Joseph. És meg is ragadta az öreg kószáló figyelmét.
- Tudod te azt. Miért vagy rá kíváncsi? Gyerekkorodban minden este olvastál róla lefekvés elôtt. De ezzel már nem sokra mégy, soha nem ér semmit, amit az ember gyerekkorában tanult. Az egy másik világ. A gyerek nem apja a férfinak, a gyerek egy nyavalyás idegen, aki lassanként eltűnik. Joe, te most újra­kezded. Az egész csupa újrakezdés: az, amit szeretünk folytonos­nak és ilyen vagy olyan alakban lehetôleg állandónak képzelni, amit életnek nevezünk, és úgy ragaszkodunk hozzá, mintha szá­mítana..- A Kísértést mondd el - mondta Joseph.
- Amit annak az idegennek megtanítottak, aki gyerekkorod­ban benned élt, az már nem sokat ér, most már nem.
- Mondd el. Kérlek.
- Nem tudom. Magadnak kell rájönnöd. Egy részét tudod, tudod azt, amire megtanítottak. Most azt el kell felejtened... az csak az, amirôl mások azt akarták, hogy tudjad. Most magad­tól kell megtanulnod. A szennyét és a szépségét. Mert errôl van szó. Nem alku ez, amit az ember a lelkével köt... ha kordá­ban tartom, ha puszta szükségletnek tekintem, magasabb juta­lomban fogok részesülni...
- Férfiak és nôk... - mondta Joseph tűnôdve.
- Igen, Az is hozzátartozik. Azok a képek éppúgy, mint a városok, az emberek, a hegyek és a tenger képei. Semmit sem kerülhetsz el belôle, különben te is olyan bezárt leszel, mint a többiek ebben a városban, akiknek ökölbe szorul a lelke, és fenyegetôen hadonásznak az ökölbe szorított lelkűkkel más városok ökölbe szorított lelkei felé... az egész rohadt világ csupa ökölbe szorított lélek. Még egymásra is, még a saját szom­szédaikra is...
- Most már mennem kell - mondta Joseph, és kinyitotta az ajtót.
- Nem tudom neked elmondani, Joe - mondta Tony bácsi. - Senki se tudja, neked magadnak kell megtanulnod. Most újra kell kezdened.
De Joseph már elment. Az ajtó üresen himbálódzott. És az öregember csak ült az asztalnál, és egyre azt mondogatta: - Beszélj, mondd meg, hogy mondhatnám meg neked? - Aztán mint egy gyerek: - Nem ilyen szokott lenni a szerda.

Alkonyat.
Vörös ég, az éppen kihunyt ôszi nap szerelmes emlékétôl pirosló. És izmos felhôk, a holttest koporsóvivôi, arcuk rózsaszín a súly alatt. El, gyorsan el az éjszaka földjétôl, ami lapátszám hullik a sötétségbôl, az ég bezárt felébôl. Mindez a kunyhóablak négyszögébôl, a Judeai réten, a város parlagföldjén, ahol semmi sem nô, csak bokrok és kunyhók és gyerekek; mindez Joseph szemével, aki kinéz az ablakon.
Nyugalom.
Gyorsan, mentsük meg a napot, hogy holnap is meglegyen. Hogy játszhassunk vele. Joseph szemrebbenés nélkül figyelte az égen lezajló drámát. A fény elhalványult. A kunyhó lakói, mintha színészek lennének a színpadon, egy jelenet végén, eltűn­tek a sötétben. Elôször azok, akik a legtávolabb voltak az ablak­tól: Julian, lustán a falhoz támasztott gyönyörű fejével, Mal-colm, aki törökülésben ült a padlón, aztán Colin és Arthur. A fény lecsúszott a karjukon, a sötétség amputálta a lábukat, sorra végigszenvedték a fény lassú visszavonulását. Végül csak Joseph és Florence maradt meg az ablak alatti szögletben, a sápadtan csillogó fény érintésében.
Szél tapogatta gyengéden az üveget, az ablak nyugtalanul mocorgott.
És az ablakon át Joseph látta az éj diadalát: még a rózsaszín felhôk is lecsurogtak az égrôl, átengedték a sötétségnek. Az ablak éjszakává vált, egy darab halkan, kelletlenül zörgô négy­szögű éjszakává. Alatta eltűnt a fényes szöglet. Joseph elfordítot­ta a fejét, látta a padlón ülô lány alakját és felhúzott térde csillogá­sát. Mintegy nagyon-nagyon messzirôl mintha hallotta volna a többiek beszélgetését:
- Az éj lehull - ez Julian hangja volt -, a hajnal hasad. Gondol­játok, hogy az éj ráesik a hajnalra, és az attól hasad?
Malcolm: Most már elég sötét van, elôvehetjük a diákat.
Colin: De nem azokat, tudjátok, melyikeket. Ne most, amikor itt van, tudjátok, kicsoda.
Arthur: Igen. Ma este maradjunk a földrajznál.
Kuncogás a sötétben.
Azért ugratták most Florence-t, mert amikor elôször vetítet­ték a diákat, amikor minden figyelmeztetés nélkül a falra röppen­tek az elsô meztelen mellek, Florence sírva kirohant a kunyhó­ból, és egy darabig attól féltek, hogy meg fogja mondani a szüleinek. De nem mondta meg, egy hét múlva visszajött, és soha nem hozta szóba a dolgot. Most már elrendezték a diákat, és vigyáztak, hogy melyiket vetítik le, amikor ô is ott van. Az éjszaka négyszögében, az ablak kelletlen üvegén át Joseph meglátta egy magányos csillag sápadt ragyogását.
Arthur: Várnak otthon, Florence.
Malcolm: így van. Mi is várjuk, hogy hazamenj.
Colin: Akkor megnézhetjük a malac képeket.
- Nézzétek - mondta Florence. - Én nem bánom. - És ott maradt, ahol volt. Joseph mellett, az ablak alatt.
Julian: Nem akarunk zavarba hozni. A szerelmed elôtt. - Hangja harsányan csikordult bele a sötétségbe.
- Joseph - suttogta Florence a sötétben.
Halkan hallotta, mintha a lány hangja hatalmas tereken át ért volna hozzá, s elhalkult volna a végigbotladozott mérföldek során; mintha egy másik bolygón állt volna, és Florence a feketeség torlaszain át kiáltott volna felé. Az ablakában most már két csillagot látott, egymás mellett. Szerette volna megérinteni ôket, kinyújtani a kezét és megfogni ôket, de az üveg útját állta. Aligha tudná átdugni az ujját az üvegen, mintha víz volna, egy négyszögletes vízdarab a keze meg a csillagok közt. De csak üveg. Különben is, milyen érzés lehet megfogni a csillago­kat? Hideg. Biztosan hideg. Az embernek megfájdulna a keze, ha megfogna egy csillagot. Jobb nem megfogni. Jobb az üveg mögött maradni, a biztonság utánzatában. Jobb. Fura, hogy csillog Florence térde, ahogy így a szeme sarkából nézi. Mintha a sötétség rongyai fényesítették volna ki. Akár a csillagokat. És a csillagok olyanok, mint a szeretet; hideg az érintésük. Tony bácsi azt mondta, a szeretet kapaszkodó kéz, rendet csinál, pillanatnyi rendet a káosz örökkévalóságában. Nem nem nem nem. Nem ilyen, nem is olyan, mint a csillagok. Tony bácsi tévedett. A szeretet nem illan el, nem olyan, mint egy félálomban látott kísértet, nem olyan, mint a szellô, amit az ember egy szélcsendes napon az arcára képzel. A szeretet maradandó. Mez­telenül az oltárkövön, egy kés alatt - ez egy öregember agyának kusza locsogása. A szeretet maradandó. Mindig ott van, meleg és biztos; a szeretet az emberek körülötted, és amiben hiszel, és azoknak az embereknek a boldogsága, akik megosztják egy­mással egyazon kápolnájukat egy téli fehér vasárnap reggel fa­gyában. A szeretet maradandó. Hányszor mondták el ezt? Az El­kezdô szeretete örökkön-örökké veletek marad és az egész embe­riséggel. Minden reggel és minden este, mióta is, hát a Kezdet óta. Majdnem kétezer éve. És ez a szeretet, ennek kell lennie.
Julian: Hozom a vetítôt.
Csoszogás a kunyhóban, azon a másik bolygón. Gyufa villa­nása.
- Gyere, Joseph. - Julian fölizzó arca a gyufa halódó fényé­ben.
És a saját hangja, áttörve a sötétség torlaszain:
- Innen is látom. Florence: Én is.
Julian (nagyon szárazon): Természetesen.
Innen. Az ablaktól. Hogy a csillagok fokozatos sokasodását is láthassa, éjszakája négyszögében, ami csak üveg. Most már négyen, öten, nyolcan vannak, egy egész fürt, rosszindulatú csillagburjánzás az ég húsában. De hidegebbek, mint a rák. Meg­fájdult a szeme, amint rájuk nézett, így van ez Tony bácsival is? Lehet, hogy a fájdalom szemét szurkáló tűi miatt vannak olyan furcsa fogalmai a szeretetrôl? Valamiféle bosszú ez, vala­mi, amivel fájdalmat okozhat a fájdalomnak? Talán ha látna, látná, hogy a szeretet a család meg a barátok meg a barátok családja, egy egész, teljes város, egész, teljes emberek városa, akik mindig ott vannak, és mindig befelé fordulnak, hogy befo­gadhassák az Elkezdô szeretetét. És hogy elvakulhassanak az arany csillogásától-villogásától, amit ujjai kifényesítenek, hogy kirakatba állítva rejtsék el a titkot, ami a mélyben mocorog a bordái mögött. És most, furcsamód, ugyanezek az ujjak át akarnak döfni az üvegen, és meg akarják érinteni a csillagokat. De nem szabad'nekik. Valahol az agyában tűz ütött ki, közép­pontjában a halott ember halott arca. De jóságos. És nyugodt. Megborzongott. A szeretet maradandó. A tűz nem. Csak az agyában és az álmaiban. A szeretet maradandó. Veletek marad mindörökké, és az egész emberiséggel.
Julian: Na, indíts.
Malcolm: A látványosság kezdetét veszi.
Figyeld a hangjukat, a sötét kunyhóban, a másik bolygón. Tôlük ne félj. Ôk a barátaid, ôk a szeretet, ôk biztonságosan be vannak burkolva a család, a barátok és a hit családjainak kötéseivel. És a kötés alatt, elrejtve, az én iszonyú sebei. Ne vegye le a kötést, doktor, ne vegye le, ne vegye le, ne vegye le. Doktor, legöngyöli a kötéseimet, doktor, hogy a sebeim belevérezzenek a csillagokba, doktor? Figyeld a hangjukat:
- ...menj haza, Florence...
- ...unjuk a földrajzot...
- ...menj haza....
- ...nem mintha azt akarnánk, hogy azt hidd, nem látunk szívesen...
- ...de ez a helyzet...
- ...itt maradok, és azt nézhettek, amit akartok...
- ...elölrôl a földrajz, fiúkák...
Julian megnyomott egy kapcsolót, és a fehér falon négyszögle­tes fényfolt jelent meg.
Aztán az üres négyszögbôl hegylánc lett. Hó födte a csúcsokat, alatta erdôk feketészöld ékei, és alattuk mezôk, világosabb zöl­dek, és tehenek barna meg fehér foltjai, meg piros és sárga házak a hatalmas hegyek oltalmában, és jobbra, alul, a tó kék foltja úgy vágott bele a fehér meszelt falba, mint az üveg. A felvétel napos idôben készült. A kamera lebéklyózta az árnyé­kokat, békésen feküdtek, ház és tehén alakban. Embert nem lehetett látni, de egy-két kéménybôl a napsütés ellenére füst szállt föl. És a hegyek fölött olyan kék volt az ég, hogy szinte megmozdult, ki-be lüktetett a kékség érverése. Míg aztán a fehér festék fölött a fal feketesége meg nem ölte, amiért túl sokat engedett meg magának.
A gyerekek bámulták a képet, nem beszéltek. Olyan kép volt ez, ami elhallgattat, eltölt titkos gondolatokkal, dolgokról, ami­ket még sohase láttál, dolgokról, amikrôl szíved valamelyik rej­tett rekeszében tudod, hogy sohasem fogod látni ôket. Legfel­jebb képen. Hallgattak hát arról, ami szívük rejtett rekeszében volt.
Csak Florence szólalt meg, az ablak alatt.
- Mindig úgy érzem, ez az ég szét fog robbanni - súgta Josephnek, és átölelte csillogó térdeit. - Te nem, Joseph? - sut­togta.
- De igen - súgta vissza Joseph. A lány két térde olyan volt, mint két háromszög, és reszkettek az örömtôl, amint átölelte ôket. Szoknyájának fekete szegélye egy-két hüvelykkel felcsú­szott lejtôs combjain, és ettôl a háromszögek megnôttek. És fölöttük, Florence láthatatlan teste fölött, arcának sápadt, elmo­sódott foltja fölött, ott volt az ablak, és ott voltak a csillagok. Fura: hogy csillognak a térdei, mikor az arca olyan elmosódott. Joseph alig látta a szemét vagy a száját, orra pusztán egy mélyebb árnyék volt arcának árnyékai közt. De a térdét tisztán látta, még a finom, szôke szôrszálakat is látta fölötte a combja belsô oldalán, föl, egészen a szoknya fekete szegélyéig, amely úgy vágta keresztül a háromszögeket, mint egy fejsze vagy kés pen­géje.
Kattanás hallatszott, és a hegyek oldalvást belecsúsztak a sö­tétségbe. Az ellenkezô oldalról megjelent egy város vagy egy falu, utcák, a napsütésben sétáló, beszélgetô emberek.
- Ezek azok, akik megtámadtak minket - mondta Colin. - Vagy legalábbis olyanok.
Ôk voltak azok. Joseph emlékezett rájuk, és az emlék ököl­ként döndült meg a homloka mögött. Lehet, hogy éppen ezek voltak: az a férfi, aki végigmegy az utcán, a napsütésben, a fény felôl a sötét fal felé, és közben mosolyog. Ezt az arcot látja álmában? A lángok közt, amelyek megolvasztják a szeme­ket, hogy lefolynak a szétesô arcon; a megfeketedett, kirepedt nyelvű szájba nyúló lángok közt; az ínyét, a fogakat és a szájpad­lást nyalogató lángok közt, amelyeket beszív a lélegzetvétel, s a visszakunkorodó nyelv foszlott szalagj-ai után siklanak, le a torok kéményén? Ez az az arc?
- Vegyétek le - mondta Joseph harsányan. A többiek meg­döbbenten néztek rá. - Tegyétek be a következôt - mondta. Ujjai a levegôbe markoltak, és megtalálták Florence felemelt kezét. - Ezt már annyiszor láttuk. Unalmas. - Florence megszorította a kezét, és Joseph érezte, hogy arcát megüti a lány mosolyá­nak melege.
- Hallani annyi, mint engedelmeskedni - mondta Julian. - Különben is, ki akarja nézni ezeket a tetveseket?
- Pont olyanok, mint mi - mondta Florence félénken. Remél­te, hogy Joseph ezt szeretné tôle hallani.
- Csak kívülrôl. Csak fordítsd ki egynek a belsejét, és... - mondta Colin. Mert erre tanították.
- Egész mások - mondta Arthur. - Csak nézd meg belülrôl ôket és minket, és mindjárt látni fogod. - Ô is ugyanabba az iskolába járt, mint Colin.
- Miért, mi mik vagyunk belül? - kérdezte Joseph, azon a furcsa, harsány hangon. - Tiszta színarany? Vagy mi?
Csönd. A sötétség súlyosabb lett. A fénysugár a fal és a vetítô között kézzelfogható, szilárd valamivé vált: fényhasábbá, ame­lyet meg lehetett volna érinteni, markolni, súlyát érezni, talán még szagolni is; vagy formálni bármilyen alakra; vagy apró darabokra szeletelni és zsebre vágni, játékszerként üres pillanatokra, a madzagdarabok és a gittcsomók mellé. Csönd.
- És különben is - mondta Colin. - Megölték az Elkezdôt. Felfeszítették a karikára, és kicsúfolták.
- Nem tudták - mondta Florence. - Ô maga mondta. Ne kárhoztassátok ôket, mondta, mert nem tudják. Aztán kiadá lelkét.
- Mindent elrontottak - mondta Julian. - Mindent.
- Tegyétek be a következôt - mondta Joseph. Megpróbálta kiszabadítani a kezét, de Florence nem engedte el. Joseph nem erôltette.
- Én kárhoztatom ôket - mondta Julian. Megnyomta a kap­csolót, és a város, a házak meg a mosolygó ember eltűntek. A tenger képe került a helyükre. Az alján barna homoksáv, aztán a tenger fehér, tajtékos széle, aztán maga a tenger, kékes­zöld, szürke gyűrűs felszíne, mint valami hepehupás felületre gondatlanul odavetett rongy. A képen esett, látták az esônek a kamera lencséjére verô csíkjait, és a homoksávot is apró lyu-kacskák borították. A tenger kékeszöld vászna felett szürke volt az ég.
- Átkelni rajta-suttogta Julian, szinte önmagának. - Egyszer át fogok kelni rajta. Csak hogy lássam. Velem jössz, Flo? - A titkos éhség belemart a gyomrába.
- Ha van egy csöpp esze, akkor nem - mondta Malcolm nevetve.
- Veled aztán nem valószínű, hogy elmegy bárhová is. - Julian gyönyörű feje dühödten izzott fel a vetítô visszaverôdô fényében. - Még az utca másik oldalára se - mondta. Hogy biztos legyen gyôzelmében.
- Ne marakodjatok - mondta Arthur. - Senki se megy sehová. Soha.
- Honnan tudod? - kérdezte Julian. - Kristálygömböd van, vagy mi?
- Madame Arthur! - bömbölte Colin. - Megmondja a jövôt, tenyérbôl olvas, megszólaltatja a tealeveleket, kitapogatja a koponyadudorokat. Pipajavítás. Várakozás közben nadrágvasalta­tás...
- Nem megyünk mi sehová - mondta Arthur. - Ez a város az egész életünk. Mindig is az lesz.
- ím szóla Püthia - mondta Malcolm. - És döngve lehullott a csend.
- Én elmegyek - mondta Julian. A vetítôgép elé lépett, gyö­nyörű arca ragyogóan megvilágosodott, büszkén villant ki a sötétségbôl, mint egy gyémánt. - Én elmegyek. Én nem fogok örökre itt ragadni ebben a döglött városban. - A fény belehajítot­ta az árnyékát a tengerbe. - El fogok menni. Egyszer.
- Ez a kunyhó teli van Püthiákkal - mondta Malcolm. Onnan, ahová most odaállt, Julian jól látta Josephet és Florence-t az ablaknál. És a csillagok halovány ragyogása megmu­tatta neki összefont kezüket. Gyémántarcára egy pillanatra foltot vetett a rejtett hiba. A gyémánt egy pillanatra nagyon csúf lett, és csúfság visszhangzóit a hangjában is:
- Egyszer elmegyek. Meglátjátok. Majd meglátjátok. Aztán eltűnt a folt, és a gyémántarc újra tökéletes lett.
A hangja pedig könnyebb, a csúfság súlya nélkül, könnyebb, mint a gyémántok pora:
- Madame Arthur kristálygömbje javításra szorul.
Arrább lépett, kivonszolta csöpögô árnyékát a tengerbôl. Az árnyék megrázta magát, mint a kutya, és követte.
Az ablak alatt Florence azt suttogta: - Én sehova se megyek Juliannal. - És: - Elhiszed, ugye elhiszed, Joseph?
- Igen. - Mintha ez fontos lett volna.
- Minden apropó nélkül - mondta Colin. - Szép szó ez az apropó...
- Visszafelé még szebb - mondta Arthur. - Visszafelé óporpa. Florence suttogott: - Nézd a csillagokat, Joseph, ezer meg ezer csillag...
- Igaz, hogy mind egyenruhát fogunk kapni? - kérdezte Colin.
- Szürke zubbonyt, azt hallottam - mondta Malcolm. - A városban mindenki.
- Miért?
- Nem tudom - vont vállat Malcolm. - Azt hiszem, azért, hogy megismerjük a mieinket. Ha megtámadnak, vagy ilyesmi.
- Ugye, milyen szépek a csillagok? - suttogta Florence.
- Szóbeszéd - mondta Julian. - Az egész csak szóbeszéd.
- Josephnek tudnia kell - mondta ColiA. - Joseph, te ugye tudod, hiszen az apád... meg minden?
Szóltak hozzá. A bolygók közti hatalmas téren át felé irányoz­ták halk szavaikat.
- Joseph...
- Ébredj fel, fiú...
- Mi? - kérdezte. Szinte erôszakkal vette le szemét a csillagok­ról.
- Igaz, hogy mind szürke zubbonyokat kapunk?
- Ma este ülést tartanak - mondta. - A Tanács. Nem tudom, mirôl lesz szó.
- Szóval odament az öregem - mondta Colin. - Nagyon titok­zatos volt.
- Igazán meg kellett volna mondaniuk Josephnek - mondta Julian. - Hogy tudják betölteni a feladatukat, ha nem szólnak Josephnek?
A tenger, a szögletes tenger a falon izzani kezdett. Joseph figyelte a hullámok alatt csapkodó fény lüktetését. Ahogy nézte, lába elszabadult a padlóról, és súlytalanul átlibegett az ablakon, anélkül, hogy betörte volna az üveget.
- Nem tudom magam elképzelni szürkében... - hallotta Mal­colm hangját.
Nevetséges volt. Elôször is az ablak túl kicsi ahhoz, hogy átférjen rajta a teste. És az üveg is betörne. De mégis ott úszott, ott lebegett, odakinn, az ablak másik oldalán; bal kezével még mindig fogta Florence kezét, jobb keze pedig mintha megnyúlt volna, nôtt és nôtt, míg valahol fönn a csillagfürtös égen ujjai meg nem érintettek és körül nem zártak egy csillagot. A csillag hideg volt. Érezte, hogy keresztülégeti a tenyerét. Éles szélei összevagdalták az ujjait. És amikor lenézett, átlátott a kunyhó tetején, mintha az is üvegbôl lenne, mint az ablak. Nagyon furcsa volt az egész. El akarta engedni a csillagot, de nem tudta. És Florence keze,«amely szintén hideg volt, de másképp, nem akarta elengedni az övét. És a fény a tenger hullámai alatt egyre erôsebben és egyre fényesebben lüktetett. A csillag és a kéz és a tenger háromszöge kívül tartotta a kunyhón, lenézett a kunyhó üveggé változott tetején át, és nevetséges volt az egész, hiszen ô odabenn akart lenni, odabenn, odabenn, odabenn. A szó úgy csörgött a koponyájában, mint egy játékgolyó.
Odabenn a kunyhóban semmi se mozdult. Látta valamennyiü­ket: Julian a vetítôgéphez emelte a kezét, ujjai a kapcsolóra fonódtak; Malcolm feje fordulat közben meredt meg; Colin szája egy megkövesült szó köré csucsorodon; Arthur se nem állt, se nem ült, a kettô között dermedt meg, teste meggörnyedt, fél lába a levegôben. Semmi sem mozdult az alkalmasint üvegte­tejű kunyhóban. És látta, ugyanilyen tisztán látta, hogy Arthur nem tévedett: Julian sohasem fog átkelni semmiféle tengeren, egyikük sem fogja soha elhagyni a várost; eszébe jutott, hogy barátai mind az Öregek Tanácsa tagjainak a fiai, és odakinn, az éjszakai ég alatt, felmerült benne a kérdés, nem a jövendôbeli Tanácsot nézi-e. És tudta, hogy igen. És ô, ennek a jövendôbeli Tanácsnak a jövendôbeli Lelkésze hol van? Az ablak alatt látta Florence-t, látta a lány fehér térdeit, és mellettük egy árnyékot, aki akár ô is lehetett volna, csakhogy ô odakinn lebegett az égen, a csillag és a kéz és a tenger háromszögének csapdájában.
A jövendôbeli Tanács, amely formálni fogja a majdan megszü­letô gyermekek jövendôbeli életét. Mert ez jelenti a biztonságot, mert így a tenger sohasem fogja megérinteni a város partjait, mert így kell lennie, és ezt még a meg nem született gyermekek­nek is meg kell tanulniuk, amint csak lehet, ha kell, még mosoly­gó édesanyjuk nedves méhében. És az emlôbôl, az anyatejjel kell magukba szívniuk. És iskolába kell járniuk, hogy megtanul­ják a szavakat arra, amit már tudni fognak. És elônevelt magvaikat elôkészített ménekbe kell plántálniuk, hogy a következô nemzedék még biztosabb legyen önmagában, még nagyobb biztonságban legyen. Hogy senki el ne ejtse a váltóbotot vagy a vesszôt, amely kézrôl kézre jár az évek stafétájában. Nincs kapcsolat, a tapasztalatokat nem lehet átadni, mondta Tony bá­csi. Meg hogy az egész egy sor újrakezdés.
Nevetséges volt az ég alatt lógni, egy csillagot markolni. És ijesztô is. Joseph felkiáltott, de hangot nem hallott. Sírt, de nem érzett könnyeket, se a szemében, se az arcán. Felsikoltott, és lebéklyózta a csönd. Össze akarta zúzni az üvegtetôt, vissza akart jutni a barátaihoz, vissza Florence-hez, vissza a melegre, cl a hideg, éles csillagoktól, odabenn akart lenni, odabenn, oda­benn, odabenn.
- Nem - mondta Colin. - Neked inkább a világossárga a színed.
- Úgy érted, az illik az arcom színéhez? - kérdezte Malcolm. Joseph visszasiklott az ablakon, lába megtalálta a padlót.
- Ahová én megyek, ott nem kell szürke zubbonyt viselniük az embereknek - mondta Julian. - Túl a tengeren.
Az ablak üvege nem törött el. Joseph csodálkozva érintette meg ujjaí hegyével.
- Millió csillag, Joseph - suttogta Florence. - Hát nem szé­pek?
- De. - Fájt a keze, ujjai dagadtak voltak és vérfoltosak. Az ablak alatt Florence térdei úgy csillogtak, mint a csillagok.

- Idekintrôl sokkal tisztábbak - mondta Florence. Szavai apró felhôket formáltak az éjszakai levegôben. Boldogan simult Jo­seph vállához. - Mintha semmi sem lenne köztük meg köztünk. Örülök, hogy elmentek a többiek. Nem nagyon szeretem Juliant.
- Rendes fiú - mondta Joseph.
- Ahogy rám néz... fura. Valahogy hideg a nézése.
- Nem akar vele semmit. Egyszerűen ilyen.
- Nem szeretem...
- Nincs benne semmi...
- Ó, te is a pártját fogod. Persze, fiú vagy.
Florence odább lépett, és elkezdte a földet turkálni a lábujjai­val.
- A fiúk mindig összetartanak - mondta. Merev ajkairól hideg kis felhôcskék szálltak fel. - Hazamegyek.
Josephnek most fázott a válla, az a válla, amelynek az elôbb Florence nekidôlt, és elzsibbadt a karja. Behúzta a lábujjait, és megpróbált a cipôje talpán át belekapaszkodni a földbe. Erez­te, amint a csillagok súlya ránehezedik a tarkójára.
- Ne menj - mondta. - Kérlek. Florence abbahagyta a turkálást.
- Ne haragudj - mondta. - Ne veszekedjünk. Rámosolygott a fiúra, fogait a sötétben felvillantva fogadta el bocsánatkérését. Joseph lábujjai ellazultak, és a csillagok is visszavonultak egy kicsit. Florence-t nézte, aki táncolni kezdett, végigtáncolt a Judeai réten, és bálteremmé változtatta.
- Olyan közel vannak a csillagok! - kiáltotta Florence. - Le­hozzak neked egyet? - A csillagfény végigfutott fölemelt karján, a szoknya táncoló szegélye alatt megvillant foszforeszkáló comb­jain, tébolyultan végigsiklott az arcán, belevágott ragyogó sze­mébe, aztán eltűnt. Aztán visszatért. Fluoreszkáló ujjai csattintva villantak fel a feje fölött, csillagfény szikrái pattantak szanaszét röpdösô hajáról. Eltűnt, és újra megjelent: csupa fény volt az egész lány, combján, arcán, csuklóján röpke pillanatokra megvil­lanó fény, fényjáték, melyet a csillagok teremtettek. Ha a csilla­gok lemennek, semmi sem marad belôle. A hajnal megölné és a napvilág kiszikkasztaná a holttestét. Ezt a szökellô, ugráló, táncoló, vibráló, eleven fényalakot a tünékeny csillagok tartják össze.
- Florence! - kiáltotta Joseph. - Várj meg!
- Fogj meg, ha tudsz!
Utánakapott, megfogta a csuklóját, de a lány, a fénytôl sikam­lósan, kisiklott a kezébôl. Megcibálta Joseph nyakán a rövid hajszálakat, de mire furcsamód elnehezült testével megfordult a megsűrűsödött levegôben, a lány már eltűnt.
A rét közepébôl minden ok nélkül bokorcsoport nôtt ki. A fénylô Florence a bokrok közt csillogott.
- Erre gyere, ügyetlen - szólította.
Aztán eltűnt. Bement a bokrok közé, Joseph hallotta a recse­gésüket. Hallotta Florence nevetését. Megint a nyakán érezte a csillagok súlyát, és rohanni kezdett: hamarosan reggel lesz. Lábujjai kitépték magukat a földbôl, lába minden lépésnél boká­ig belesüppedt a talajba, mintha megolvadt volna a föld. Akárha visszafelé szaladt volna, egyre nôtt közöttük a távolság, a bokrok csúfolódva eltáncoltak, s közben valahogy mindig a rét közepén maradtak. Valahol a táncoló bokrok közt hallotta Florence kaca­gását.
Száz év múlva egy öreg-öreg Joseph kinyújtotta a kezét, és a bokrok abbahagyták a táncot. Ártatlanul visszaeresztették gyö­kereiket a földbe. Joseph ugrott egyet, a föld betonkemény volt. Levelek ropogtak az ujjai közt. Egyet bosszúból összemorzsolt, fehér vér folyt belôle a tenyerére. Megnyalta a kezét. Fölöt­te magasan ragyogtak az égen a csillagok. Már nem érezte a súlyukat.
- Florence! - kiáltotta. - Hol vagy?
Itt - mondták a bokrok Florence hagján. Keresztültört a bokrokon, melyek békésen szétnyíltak, áten­gedték. Ingerkedô tánca fölötti szégyenében néhány levél bűnbánóan letört. Florence egy kis tisztáson, a zöld boltívek alatt feküdt, hanyatt, kezét a feje alá tette.
- Itt vagyok - mondta. Amikor megszólalt, a csillagfény meg­csúszott, és végigsiklott arcának mozgó síkjain és dombjain. Valamiért zöld volt az ajka.
- Zöld a szád - mondta Joseph, mellétérdelve. És megérintet­te ujjával a lány zöld ajkát.
- Nem igazából. - Florence megcsókolta az ujja hegyét, és kitárta a karját. - Csak a fény miatt - és újra összekulcsolta Joseph tarkóján. - Minden más ebben a fényben. - Joseph érezte az összekulcsolt kezek súlyát a nyakán.
A lány közelebb húzta magához, Joseph látta az eget tükrözô nagy szemét és kurta, zilált pilláit, a szájuk összeért, szétugrott, aztán a karok szorítására újra összeért. A lány ajkai közrefogták és megragadták Joseph felsô ajkát, alsó ajka a lány állata simult és benyálazta. Erezte Florence ajkai mögött a fogakat. Florence belelélegzett a szájába. Joseph elcsodál között, vajon hogy csinál­ja, ô visszafojtotta a lélegzetét: hogy is tudna lélegzeni, amikor egy száj olyan keményen szorul a szájára, hogy érzi a fogakat? Ajkának zöld íze volt. Karjának szorítása elernyedt, és Joseph felemelte a fejét á levegôbe, és mélyeket lélegzett.
- Mit ettél? - kérdezte Florence csukott szemmel.
- Letörtem egy levelet. És lenyaltam azt a fehér micsodát, ami benne van.
- Savanyú. De jóízű.
Joseph látta a nedvességet a lány állán, ott, ahol az elôbb az ô ajka volt. A nedves folt nagyobb lett, amikor lehajtotta az arcát, és az ajkuk megint összeért, most pontosabban, ajka az ajkára. A lány keze közben lassan simogatta a nyakát, aztán a szája kinyílt, és Joseph úgy érezte, elnyeli, és lélegzett, belelé­legzett Florence szájába, és beszívta a leheletét, és egy furcsa, nedves, libbenô valami nyomulta szájába -a nyelve? -, megérin­tette a fogát, befurakodott a fogai közé, összeütközött a nyelvével, és Joseph fölött újra táncra perdültek a bokrok és a zöld boltívek. A nyelvek miatt. Florence elengedte.
- Örülök, hogy a többiek elmentek - mondta. Mintha sose ért volna össze a nyelvük. - Te is?
- Igen. - Simogatta a lány arcát, félt elveszteni az érintését.
- Julian haza akart kísérni...
- Örülök, hogy nem...
- Mondtam neki, hogy ne. Nagyon goromba volt. Hogy mi fogtuk egymás kezét, csak hallottad volna, miket mondott...
- Semmi köze hozzá...
Florence az Arcához szorította Joseph kezét.
- Nem hiszem, hogy hazament...
- Kicsoda?
- Julian. Nem arra ment, amerre szokott...
- Nemcsak egy út van errôl a rétrôl - mondta Joseph. Ne beszéljünk róla...
Kinyújtotta a kezét, és letört egy másik levelet. Florence le­nyalta a fiú ujjara csöpögô fehér nedvet. Meleg és érdes volt a nyelve, lassan végigjárta Joseph ujját és körmét, megpróbált befurakodni a hús és a köröm közé; aztán az ajka összezárult az ujj körül, és finoman addig szopogatta, amíg a fehér lé el nem tűnt. És aztán megint csókolództak, Joseph most már tudta, hogyan lélegezzen, nagyon gyorsan tanult, most már ô dugta be a nyelvét a lány ajkai közé, és nyalogatta a fogait, míg szét nem váltak, és már köztük volt a nyelve, és végigkutatta a száját. Valamikor, ez alatt a hosszú csók alatt, miközben a bok­rok táncot jártak fölöttük, miközben a csillagok harsogva kacag­tak a széles égen, valahogyan - ô csinálta, vagy a lány? Joseph nem tudta -, Florence kabátja valahogyan kigombolódott, aztán a barna kardigánja is, a nagy fehér gombokkal, aztán a nehezen gonbolódó blúza, és alatta ott volt a furcsa, kemény melltartó, amit Florence gombolt ki - igen, ô -, mert Joseph nem tudta, hogy kell, a pántok fémcsatjai ellenálltak forró, ügyetlen ujjainak, és Florence kigombolta és levette valahogy, és akkor a kezébe és a szájába buggyant. Szopta a száraz bimbót, mint egy csecsemô, érezte a lány húsának száraz, fanyar illatát, és cibálni kezdte a kiálló hegyes csípôn a fekete szoknyát. Florence az ô nevét kiáltozta, és vezette a kezét, és a bokrok recsegtek és ropogtak, és a csillagok otthagyták gödreiket az égen, és bukfenceztek jókedvükben, és Joseph egy nevet ismételgetett, a magáét vagy az övét, és már ott térdelt a térdei közt, és a lány teste híd volt alatta, híd, melyen, tudta, át kell kelnie, most, ebben a pillanatban, nem holnap és nem jövôre, hanem most kell átkelnie, ebben a pillanatban; és ô maga, Joseph, a lány kezében volt, és a lány keze vezette, besegítette vakon dörömbölô merev énjét hullámzó testének sós tengerébe, és ott megragadta és fogva tartotta, amíg az ô teste át nem vette az uralmat, és a vér ki nem szállt a fejébôl, a fejébôl, mely most ezer mérföldnyire volt, és nem volt rá többé semmi szük­ség, nem volt semmi haszna, nem volt jó semmire.
Látta magát kisgyerekként, amint kilopódzik a szobájából, látta szülei nyitott ajtaját, az apját, amint benyomul anyja kitárt lábai köze a halovány fényben, és gyerek-önmagát, amint a hold­fény szétzúzott üveglapjai közt rohan, amint visszaszalad háló­szobája biztonságába.
- Joseph... - jött alóla a tiltakozás.
De neki fájdalmat kellett okoznia, mélyebbre hatolnia, hátán a csillagok teljes súlyával, kellett, hogy helyrehozza és legyôzze, helyrehozza és legyôzze, még erôsebben, hogy fájjon, fájjon, fájjon, hogy helyrehozza és legyôzze...
- Joseph, fáj...
Hogy helyrehozza a széttört holdfényt. Hogy legyôzze a csilla­gok akaratát. Hogy átkeljen a hídon, amelyen át kell kelnie, most, most, most, most...
Aztán vége volt. A csillagok visszatértek az égen gödreikbe. És a bokrok sem remegtek többé. Csönd.
Joseph a hátán feküdt. Mellette egy lány bújtatta vissza a testét összekuszált ruháiba. Joseph meg se mozdította a fejét, úgy nézett rá. A lány üres tekintettel meredt az égre, a kabátját gombolgatta. Ami eddig ott volt, most elrejtezett: hová lettek mind, a kemény mellbimbók, a fogak, és az a váratlan szôrpamacs, ami annyira hasonlított az övéhez, és egyáltalán nem ha­sonlított az övéhez? Hová lett Florence? És ki ez, aki Florence kabátját gombolgatja, és lehúzgálja Florence fekete szoknyájá­nak az alját? Florence lenne? Tony bácsi semmit sem mondott arról, hogy az emberek megváltoznak. Csönd.
- Errôl nem mondott semmit - mondta Joseph hangosan.
Óvatosan, semmi más részét nem mozdítva, Florence elfordí­totta a fejét, és ránézett. Egy idegent látott Joseph ruháiban, aki még Joseph arcát is fölvette. Ez nem Joseph, Joseph soha nem csinálta volna azt vele, Joseph soha. Szoknyája alatt össze­dörzsölte a combjait. Eszébe jutott, hogy öltözködés közben vért látott. Joseph nem ontotta volna az ô vérét. Mintha érezte is volna a fenekén a száradó vér meleg ragacsosságát. Vajon hagy-e foltot a ruháján, és ha igen, mit fog szólni a mamája? Ki ez a nagy, dagadt idegen, aki Joseph képét öltötte? Nem Joseph, ô sohasem, izé, ô sohasem erôszakolta volna meg. Hiába dörzsölte össze a combjait, nem enyhült a fájdalom.
- Mondtál valamit? - kérdezte az idegent.
- Nem.
- Azt hittem, szóltál.
- Köhögtem.
- Aha.
Megtört a csend. Csak apró törmelékdarabkák maradtak belô­le, törékeny buborékként lebegtek közöttük.
- Joseph - mondta. A buborékok szétpattantak, bár pukkanásukat nem lehetett hallani.
- Igen?
Csak Joseph lehet, hallgat a Joseph névre.
- Semmi - mondta, és sírni kezdett.
A fiú hangja kemény volt, mint a kovakô.
- Akkor miért mondtad a nevemet? - Kovakô-hangja bele­markolt Florence szemébe, új könnyek kútját fakasztotta benne. A lány arcán lecsurgó könnyek látványa bosszantotta Josephet. Nem lenne szabad így sírnia, ezzel csak növeli a bűntudatot.
- Szeretlek - mondta Florence. A torkából jövô kemény zoko­gáson úgy törtek meg a szavak, mint a víz a sziklán. - Szeretlek, Joseph - mondta. Hogy szavakkal puhítsa meg Joseph hangját, vízzel koptassa szét a kovakövet.
Mögöttük, a kis résen át, amit a bokrok közt csinált, Julian tovább figyelt és hallgatódzott. Gyönyörű arcának csúf felszínén csillagfény táncolt.
- Sajnálom - mondta Joseph. Szerette volna kinyújtani a ke­zét, megérinteni ezt az idegent, újra megtalálni Florence ruhái­ban Florence-t. De a karja nem elég hosszú, a bolygóik közti végtelen téren át sohasem érhet el odáig. - Sajnálom - mondta, a lány nedves arca miatt ingerülten. Keze súlyosan, félszegen lógott le. Sohasem fogja többé fölemelni. Tenyerében érezte a csillag égetését.
- Nem kell sajnálnod - mondta a lány dühösen. Vadul dörzsölgette az arcát, zsebkendôjével szétmázolta a könnyeket. - Menjünk haza - mondta szipogva.
- Ennél értelmesebbet egész este nem mondtál - mondta Jo-seph, és gyűlölte magát.
Mögöttük, a bokrok közt, Julian figyelt és hallgatódzott.

Joseph lassan sétált végig a Betlehem Streeten. Mikor hazaér, megkapja a magáét, még soha nem maradt el ilyen késôig, mint most. Minden ház sötét volt, csak egyetlen emeleti ablakban égett a lámpa, ahol egy nyűgös gyerek nem tudott elaludni. Pope üzletének nagy kirakatában nem látott semmit, csak a saját tükörképét, amint lassan végigsétált a sötét üvegen. Tudta, hogy sietnie kellene, hogy egy perccel se növelje tovább apja haragját, de mintha képtelen lett volna rá. Lába élvezte a sötétsé­get, a levegô könnyű fagyát, és nem volt hajlandó siettetni ma­gát, még az apja kedvéért sem. Aki komoran várja a konyhában, hol az órára néz, hol az ajtóra, hol megint az órára. Az anyja meg közben idegesen üldögél egy széken, és tudja, hogy nem tehet és nem mondhat semmit, ami megóvná fiát férjének hideg és súlyos haragjától. Joseph elmosolyodott, amikor az apjára gondolt, amint a szék szélén kucorog.
És az a lány ott a bokrok között, Florence. Zsebre dugta a kezét, töprengve tapogatta magát a zseben át. Elmúlt, igazából meg se történt, éppúgy nem, mint ahogy igazából a kunyhó ablakán sem libbent ki, és a csillagot sem markolta meg. Nevetsé­ges. Mint az a hülyeség, amit a hidakról érzett. A bokrok közt. Florence-szel. Amikor azt csinálta, ami igazából nem is történt meg. Hidak - egy hídon az ember egyik helyrôl a másikra, egy más helyre jut. A hidak átívelnek valamit. De ô még mindig ugyanott van, ez a Betlehem Street, ez a város. Nem kelt át semmin. És Tony bácsi tévedett - nincs semmiféle utazás. Vagy pontosabban ez az utazás: ez az utca, ez a város, ezek a sötét házaikban alvó emberek, akik nem álmodnak semmit. Tehát Tony bácsi tévedett. És ha tévedett, akkor mire jó Tony bácsi? Mocskos, kopott, félvak vénség, akit kerül az egész város, és ha annyi ember kerüli, akkor biztos jó okuk van rá. Az nem lehet, hogy mindnyájan tévednek, ugye? És mindez az övé lehe­tett volna, most ô is ott alhatna az egyik sötét házban, nem álmodna semmit, és tudná, hogy reggel, éppoly biztosan, mint ahogy a nap fölkel, rámosolyognának és beszélnének vele az emberek. És egy ôrült pillanatban mindezt elhajította magától. Csak úgy. És miért? Egy mocskos szobáért, egy kitaszítottért, akivel senki nem áll szóba, csak egy fiú, akinek még nincs magá­hoz való esze. És még csak azt se tudta megmondani neki, hogy mi a helyes, és mi a helytelen. Hát akkor mire jó Tony bácsi? És ô mirôl álmodozott?
Hidak - nincsenek hidak. Sehová. Itt van, a városban, ahová tartozik, ahol világéletében élni fog. Ennyi az egész. Ez az utazás, ez az ô egy helyben topogó utazása a seholba, ami nem visz át hidakon, amelyben nincsenek újrakezdések, csak a mindörök­kön-örökké tartó város. Nincsen semmi más, csak a város. Bár­csak a csillagok is megmaradnának az égen, a helyükön.
Ott állt, otthona küszöbén, a Lelkész házánál, a csillogó kápol­na mellett. Végignézett a Betlehem Streeten: most már minden tény kihunyt, végre elaludt a nyűgös gyerek is. Látta az utca legvégén Tony bácsi házának fekete tömegét. Ott sem égett semmi fény. Egyedül volt. Kivette kezét a zsebébôl, lehajolt és megérintette a küszöböt. A beton kemény volt és hideg a leszálló fagytól, az ôsz elsô fagyától. Kiegyenesedett, fölemelte a fejét, és fölnézett az égre: az ég fekete volt, a csillagok magasan és ártatlanul ragyogtak, fénylô tűszúrások voltak csupán, messze, nagyon messze. Elégedetten bólintott. Úgy van, ahogyan lennie kell. Itt van, és nem odaát: semmi sem történt ezen az éjszakán. Minden úgy van, ahogyan lennie kell, az égen is, meg a városban is. Újra bólintott, roppant elégedetten, és benyitott az ajtón.
- Á, Joseph - búgta az apja vidáman. - Végre itt vagy. Apja nem volt mérges, még akkor sem volt harag a hangjában, amikor azt mondta, hogy „végre". És az anyja sem üldögélt idegesen egy széken, állt, az asztal mellett, a férje mellett. És boldogan mosolygott. Az asztalon nagy, barna papírcsomag, félig kinyitva.
- Gyere, Joseph, nézd csak, mi van itt - mondta az anyja, Boldogan, mosolyogva. - Csukd be az ajtót, hideg van.
Gyanakodva csukta be az ajtót. Haragot várt, nekifeszült, hogy szembenézzen vele, s most az a veszély fenyegette, hogy hasra esik, mert a harag nem volt sehol, az a veszély fenyegette, hogy mosolyok közé zuhan. - Fölmegyek és lefekszem -mondta.
- Elôbb próbáld föl ezt - mondta vidáman az apja, beletúrva kezével a csomagba. - Próbáld föl. - Apja keze újra elôbukkant, elôhúzott egy formátlan ruhadarabot, amelynek egyik végérôl lelógott valami, talán az ujja.
- Zubbony - mondta büszkén az anyja. - Mindenkinek lesz...
- Hogy tudjuk, hová tartozunk - mondta az apja.
- Még a nôknek is - mondta az anyja. Mint mindenkinek.
- Csak a nôi zubbonynak persze kicsit más lesz a szabása. Nesze, Joseph - hajította oda neki apja a zubbonyt. Úgy repült végig a konyhán, mint egy sebzett madár, és súlyosan zuhant rá Joseph karjára.
- Ez a tied, fiam. Próbáld fel, lássuk, hogy áll.
Joseph megnézte. Látta, hogy elöl három fekete gomb van rajta, két legombolható oldalzseb meg egv mellzseb, és látta - közben hallotta, hogy a csillagok odakinn úgy hullanak le zörögve az égrôl, mint a jégesô -, látta, hogy a színe szürke.

07.

Szürke, szürke, szürke.
Az egész rohadt város szürke, gondolta Joseph, és miért? Kisé­tált a Betlehem Streetre, az emberek fecsegô vasárnapi áradatába. A vasárnap a pihenés napja volt a városban. A templom elôtti és templom utáni látogatások napja. Vasárnap a szomszéd meglá­togatta a szomszédját, a rokon teát szürcsölgetett a rokonaival, a fivér szóba állt a húgával, a férj megcsókolta a feleségét, a kutya kedveskedett a macskával - mindezt a vasárnap miatt. Az emberek városszerte más emberek kanapéinak szélén kupo­rogtak, teát szürcsölgettek, törték a fejüket, mi a csudáról beszél­hetnének, és mikor mehetnének már az illem megsértése nélkül haza, hogy levethessék a cipôjüket meg a merev gallérjukat. A vasárnap volt a jutalom, mely mint valami jómagaviseleti érem ott fityegett a hét végén. Hétfôre megfakult, de kedden már újra felmagaslott a hét horizontján. És ezt a vasárnapot a szürkeség halott dicsôsége borította. És miért? - gondolta Joseph, a kövezetét rugdosva.
Egy férfi végigballagott kertje ösvényén, és meglátta Josephet.
- Á, Joseph - derül föl az arca. - Megint eljött a vasárnap.
- Igen - mondta Joseph.
A férfi szürke zubbonyt viselt, melynek idônként megsimo­gatta az ujját. Kinyitotta a kertkaput, és megkérdezte:
- Hogy van az édesapád? És a kedves édesanyád?
- Jól, köszönöm szépen - mondta Joseph.
- Add át nekik - a férfi kinyitotta a szomszédja kapuját, és nekiindult a szomszéd ösvényének - üdvözletemet. Éppen me­gyek - megsimogatta a szürke zubbony ujját -, meglátogatom a szomszédot. Megint eljött a vasárnap. - Bement a szomszéd házába.
- Bocsánat, szabad? - mondta Joseph mögött egy hang. Meg­fordult, egy asszonyt látott gyerekkocsival. Lelépett a járdáról, hogy utat engedjen neki.
- Ó, te vagy az, Joseph - mondta a nô Nem ismertelek meg, hátulról másképp nézel ki. - A nô szürke zubbonyt viselt. A gyerekkocsiban egy nyugtalan kisgyerek játszott szürke zub­bonyba öltöztetett babájával.
- A kedves szüleid szerdán jönnek vacsorára, ugye? - kérdezte a nô.
- Azt hiszem, igen mondta Joseph.
- Nagy örömmel várjuk ôket - mondta a nô továbbsietve. - Ha van kedved, te is eljöhetsz. - A kocsiban a gyerek csúnyán nézett a babára.
Joseph továbbsétált. Pope üzletének kirakatában a rózsaszín műanyag próbabábuk szürke zubbonyokban feszítettek. Meg­állt, és rájuk nézett. Az egyik baba kissé megmozdult, és megszó­lította :
- Joseph! Fiam! Hogy vagy?
Megrezzent, amikor rájött, hogy nem a próbabábu mozdult és szólalt meg, hanem egy mögötte álló férfi tükörképe.
- Jól - mondta, de nem fordult meg.
- Remekek, nem?- mondta a tükörkép. - Ezek a zubbonyok. Pontosan erre volt szükségünk. Az apádnak köszönhetjük. Ra­gyogó ötlet. Pofon egyszerű, mégis annyi bonyolult problémát old meg, nem gondolod?
- De igen - mondta Joseph, orrát a hideg üveghez nyomva. A tükörkép nevetett, a szája széles volt és fekete.
- Sose felejtsd el - mondta -, csak nagyon bölcs embernek juthat az eszébe ilyen egyszerű gondolat. - Aztán komoly hangra váltott: - Joseph, megkérdeznéd az édesapádat, bészélhetnék-e vele valamikor? Természetesen, csak amikor neki alkalmas.
- Természetesen - mondta Joseph.
- Jó, jó, jó. Semmi komoly dologról nincs szó, csak egy kicsit összezavarodtam az erkölcsi jó meg az ima kérdésében. Szeretném kikérni a véleményét. Meg kell magyaráznom a fiam­nak, ebben a korban, tudod... izé, persze lehet, hogy te még nem tudod. Mennem kell, meg kell látogatnom a bátyámat, vasárnap van.
És a tükörkép eltűnt. Joseph hátat fordított'a kirakatnak meg a rózsaszín műanyag próbababáknak, és a férfi hátát figyelte, amint végigrángatódzott az utcán. Boldognak látszott. Még szürkébe öltöztetett vállai is táncoltak. Joseph felsóhajtott. Min­denki boldog ebben a szürke vasárnapi városban. E;.z az, ami olyan rohadtul nyomasztó, gondolta.
- Hello - mondta egy hang a combja magasságából. Lenézett, látta, hogy egy kisgyerek néz föl rá.
- Ó, hello - mondta.
- Te vagy a fia? - kérdezte a gyerek.
- Kinek?
- A Lelkésznek?
- Igen.
- Mmmmm - mondta a gyerek kételkedve.
- Mi a baj?
- Nemtom - mondta a gyerek. - Nem úgy nézel ki, mint a Lelkész fia.
- Miért, annak hogy kell kinézni?
- Nemtom. - A gyereken szürke zubbony volt, a zubbonyon elöl széles, hosszú, sötétebb szürke piszokcsík.
- Elestél? - kérdezte Joseph.
- Az úgy volt - mondta a gyerek óvatosan -, hogy csak mentem és nem csináltam semmit, csak mentem, és akkor két nagy fiú, sose láttam ôket...
- Ne rajtam próbáld ki a szaros kis mentegetôdzésedet - mondta Joseph. - Tartsd meg a mamádnak.
- Elestem - mondta a gyerek -, te meg csúnyán beszélsz, és a mamám meg fog verni, ha meglátja.
- Nem tetszik a zubbonyod?
- Nemtom - mondta a gyerek. - Nem valami szép, most, hogy végighasaltam benne, és meg fognak verni.
- Meg is érdemled.
- Te mit csinálnál az én helyemben?
- Megszöknék - mondta Joseph. - A tengerhez.
- És ott mit csinálnál?
- Boldog vagy? - kérdezte Joseph hirtelen.
A gyerek gyanakodva nézett rá, és nem szólt semmit.
- Na? - mondta Joseph. - Igen vagy nem?
- Nemtom - mondta a gyerek, és elszaladt.
Joseph sóhajtott, és továbbsétált. Bárcsak volna valami szín a városban, valami élénk, meglepô, talán egy felvillanó skarlát­vörös. Mintha még a házak fakult, vöröstégla homlokzatai is elszürkültek volna. Az út szélén a fű szégyelte, hogy zöld. Az ég töretlen, üres szürkeséggel ünnepelte a vasárnapot. Az emberek minden oldalról rámosolyogtak Josephre, és vidám hangon üdvözölték. És mindenki szürke zubbonyt hordott, büszkén és boldogan. Mintha az egész város váratlan vakációt kapott volna: mindenki kint volt az utcán, látogatóba indult, vagy csak lôdörgött a szürke ég alatt, mindenki boldog volt. Boldogság volt az emberek fényes szemében, vidám hangjában. És válluk vakációs riszálásában benne volt az odatartozás érzése. És ringó lépteikben benne volt a tudat, hogy most már az egész világ láthatja, hová tartoznak. Az apám egyetemes boldogságot teremtett, gondolta Joseph. Ebben a városban, csak ebben a városban. Akkor meg hogy lehet egyetemes? Ó, ez a világ többi részén múlik. Roppant könnyű dolog. Senki sincs kizárva belôle. Bárki részesülhet ebben a nagy, felemelô boldogságban, az oda­tartozás érzésében, abban a tudatban, hogy tartozik valahová, és hogy ezt mindenki tudja. Bárki a világon. Semmi mást nem kell tenni hozzá, csak otthagyni mindent, és ebben a városban élni. Semmi más nem kell hozzá, csak szürke zubbonyt kell viselni. Ez igazán csekély ár ilyen nagyszerű dologért.
Eszébe jutott Tony bácsi. Nem egyetemes a boldogság még ebben a városban sem. Tony bácsi biztosan nem visel szürke zubbonyt, Tony bácsi nincs vakáción, Tony bácsi nem látogat meg senkit. És mit gondol vajon az egészrôl? Joseph most jött rá, hogy már egészen a város szélén jár, közel a kórházhoz, ha ugyan kórház az. Látta a szürke égre magasodó épületet, még a rácsokat is ki tudta venni az ablakokon. Megborzongott, anélkül, hogy tudta volna, miért - talán valami hideg szél tá­madt? -, és visszafordult a város felé. Megkeresi Tony bácsit, majd meglátjuk, ô mit gondol a dologról. Kisietett a Betlehem Streetre, el annak a látványától, ami talán kórház volt, talán nem.
- Hello, megint találkozunk - mondta a nô a gyerekkocsival. - Te, Joseph, hogy te milyen csinos vagy ebben a zubbonyban! Jól áll neked a szürke.
Elsietett a nô mellett. A kocsiban a gyerek megpróbálta leszed­ni a zubbonyt a babáról, egyik karját már kiszabadította, és már kezdett mosolyogni.
A kirakatban a rózsaszín próbabábuk közt futólag megpillan­totta a férfi tükörképét.
- Meglátogattam a bátyámat - mondta a tükörkép. - Pont olyan zubbonya van, mint neked. - Joseph szinte futva ment végig Pope kirakata mellett. - Ugye, nem felejted el - szólt utána a tükörkép - megkérdezni az apádat?
A szomszédját látogató férfi kifelé jött a szomszédja ösvényén.
- Én mondom, Joseph - mondta -, rendkívül elegáns vagy ebben a zubbonyban.
Joseph ügetni kezdett. Már majdnem odaért Tony bácsi házá­nak hátsó bejáratához, amikor találkozott a gyerekkel. A gyerek sírt, könnyek csíkozták az arcát. Joseph megállt.
- Mi baj? - kérdezte.
- A mamám megvert - zokogta a csíkos arcú gyerek -, mert elestem a zubbonyomban. - A zubbony mellén, ahol a piszokcsík volt, most egy világosabb szürke csík ékeskedett. Nyilván na­gyon erôsen megdörgölték.
Meg is érdemled - mondta Joseph. - Amiért nem vagy boldog.
- Remélem, te is elesel a tiedben - bömbölte a gyerek -, és megver a mamád. - Elrohant, üvöltve: - Remélem, te is elesel a tiedben, remélem, te is elesel a tiedben, remélem, te is...
Joseph rácsukta a gyerek hangjára Tony bácsi ajtaját. És látta, hogy a szoba üres. Ez nagyon furcsa volt. Tony bácsi aligha mehetett valahová látogatóba. Minden más ugyanolyan volt, a por, a könyvhalmok. Csak a szoba üressége volt furcsa.
- Van itt valaki? - mondta az üres szobának.
- Ki az? - jött valahonnan Tony bácsi hangja. - Te vagy az, Joe?
- Én. Hol vagy?
- Hát nem ott vagyok, ahol lennem kéne, te hülye...
- Azt látom.
- Az asztal alatt vagyok.
Joseph lekuporodott, és látta, hogy Tony bácsi a padlón ül törökülésben, és nagy kezével úgy fogja az egyik lábát, mintha az le akarna esni.
- Szóval itt vagy - mondta Joseph. - Miért?
- Leestem errôl a rohadt asztalról.
- Miért?
- Miért? Miért? - utánozta az öreg. - Mert ez a kedvenc szórakozásom, leesni az asztalról...
- Na, komolyan.
- Néha énekelek is közben. Megpróbáltam kicserélni azt a rohadt körtét abban a rohadt lámpában - mutatott a mennyezet­re -, ott fönn. És leestem errôl a rohadt asztalról. És megrándí­tottam a rohadt bokámat.
- Fel tudsz állni?
- Hát persze, azért ülök a földön már egy órája, mert fel tudok állni. Ha fütyülsz, még táncolok is.
- Na, add csak a karodat... - Joseph átölelte a karjával Tony bácsit, és lábra rángatta. Óvatosan odakormányozta, szinte oda­vitte az öregembert - aki olyan könnyű volt, mintha belül üres lenne - egy székhez.
- Fáj - mondta Tony bácsi. - Most már még azt a rohadt lámpát se tudom megcsinálni, hogy ki ne törjem a lábamat. Hová lettél? - Hunyorított, ingerülten kutatott Joseph elmosó­dott foltja után.
- Még a bokádat se törted ki, nemhogy a lábadat - mondta Joseph. - És itt vagyok a mosogatónál.
- Mit csinálsz ott?
- Horgászom. - Joseph letett a földre egy lavór vizet, és letérdelt Tony bácsi elé. - Hat pisztrángot fogtam. - Kibontotta az öregember cipôfűzôjét. - Szivárványos pisztrángot.
- Mi a fészkes fenét csinálsz? - kérdezte Tony bácsi, érezve, hogy lecsúszik róla a cipô meg a zokni.
- Amputálom a lábadat - mondta Joseph. - Mit gondolsz, mit csinálok? Meg akarom nézni, mit csináltál vele.
- Egy nyavalyát, nincs semmi baja...
- Egy perccel ezelôtt még el volt törve...
- Csak megrándult, már máskor is megrándítottam a boká­mat, nem most van elôször...
- Tudom. Mondtad. Kedvenc szórakozásod, hogy leugrasz az asztalról. - Joseph megszemlélte a bokáját. - Megdagadt.
- Marhaság...
- És megkékült...
- Az én bokám mindig kék...
- Hoztam egy kis vizet...
- Szomjas vagy?
- Csinálok borogatást...
- Micsodát?
- Borogatást. A bokádra. Hogy lelohadjon a daganat. - Joseph gyöngéden megmerítette a bokát a vízben. - És ha már benne vagyok, megmosom a lábadat - mondta az orrát fintorgatva.
- Akkora hűhót csapsz, mint valami vénasszony...
- No, mit szólsz hozzá? - kérdezte Joseph, amikor eszébe jutott, hogy miért is jött ide.
- Hideg.
- Nem a vízhez, vén hülye. Ahhoz, ami kinn van. Az emberek­hez.
- Mi van az emberekkel odakinn? Én nem látok ki, mi a csudát kellene tudnom? Ki jön énhozzám, ki mond nekem vala­mit?
- Mindenki szürke zubbonyt hord - mondta Joseph. - Min­denki teljesen egyforma. - Megnedvesítette a flanellrongyot, zavartan bedörzsölte szappannal. - Apám megteremtette az egyetemes boldogságot...
- Mit csinált?
- Megteremtette az egyetemes boldogságot. Egyszerűen az­zal, hogy mindenkit szürke zubbonyba bújtatott. Most mindenki boldog. Olyan odakinn, mintha ünnep volna. - Lemosta a lábát, és kiöblítette a flanellruhát: a lavórban fekete lett a víz.
- Egyetemes kutyatökit - mondta Tony bácsi. - A Lelkésznek nincs sok képzelôtehetsége. Egyedül születünk, és egyedül ha­lunk meg... és a kettô közt van egy kis darab idô, amikor az olyan idióták, mint a Lelkész, megpróbálják bebizonyítani, hogy nem vagyunk egyedül. És hogyan? Úgy, hogy mindenkit egyforma ruhába bújtat. Szürke zubbonyokkal próbálja megcá­folni a születést meg a halált. És még azt mondod, hogy boldo­gok.
- Mindenki mosolyog, nevetgél, mindenki... Én nem is tu­dom... Azt hiszem, vidámak.
- Megdöbbentô, mit el nem lehet érni egypár vég szövettel, ha egy bizonyos módon szabják ki, varrják meg, és ügyesen reklámozzák. Akármilyen a színe. De ez nem boldogság...
- Akkor micsoda?
- Szövet, semmi több. Szövet. - Érezte, hogy a másik cipôjét is lehúzzák róla.
- Hát te mi a fenét csinálsz?
- Most még nem tudod - mondta Joseph, a zoknit is lehúz­va -, de rá fogsz jönni.
- Ezt a lábamat nem fogod megmosni - emelte föl a lábát Tony bácsi keze biztos menedékébe. - A bokám fáj, nem a lábam. - Vakon, mérgesen bámult, s a lábát fogva összekuporo­dott a széken.
- Ha nem, akkor többé semmi közöm hozzád...
- Egy túróst!
- Ide figyelj, az egyik lábadat már megmostam. Miért ne mos­hatnám meg a másikat is? Nem lehet, hogy az egyik fehér legyen, a másik meg fekete. - Joseph megragadta a lábat, és megrántotta. A láb lecsúszott, és beletoccsant a lavórba, fekete vizet fröcskölve szerteszéjjel.
- Látod, mit csináltál!
- Megmossa a lábamat - dörmögött az öregember. - Miért nem mindjárt a kezemet meg a fejemet is? Miért nem fürdetsz meg mindjárt?
- Tiszta vagy te - mondta Joseph -, csaknem mindenütt. - Mosta a lábat, végigfuttatta a flanellruhát a lábujjak közt, ahol kemény kis golyókban gyűlt össze a piszok. - Egyébként ezt magadnak kellene megcsinálnod, magad is megmoshatnád a lábadat, nem kellene valaki mással megmosatnod.
- Nem tudok már úgy lehajolni, mint azelôtt. Nem is látok. Honnan tudod, hogy valami tiszta-e vagy sem, ha nem látod?
- Vedd fel a zoknidat - mondta Joseph. - Lássuk, legalább ennyit meg tudsz-e csinálni. - Kiöntötte a lavór vizet a mosoga­tóba. A víz lustán örvénylett a lefolyóban. - Mi a véleményed róla? Ami odakinn van.
Tony bácsi a zoknival gyôzködött. - Milyen színű nadrág van rajtad? - kérdezte.
- Nadrág? Barna. Ezzel mit...
- És odakinn? A többi férfiak? És a nôk, milyen színű a nôk szoknyája?
- Olyan, mint mindig. Mindenféle. Kék, piros, csíkos...
- Deréktól lefelé bizonygatják az egyéniségüket a ruhájukkal - kuncogott Tony bácsi. - Hol a cipôm? Nem fog sokáig tartani.
- A szék alatt...
- Nem tudok oda lenyúlni. Fáj a bokám... Joseph bekotort a szék alá, megkereste a cipôt.
- ...alighanem sose állok föl többé ebbôl a székbôl...
- Hogy érted azt, hogy nem fog sokáig tartani? - adta a kezébe Joseph a cipôt.
- Nem fog sokáig tartani. Ismerem én a Lelkészt. Nem fog megállni a szürke zubbonynál, nem fog sokáig megelégedni vele. Legközelebb jön a szürke nadrág, a szürke szoknya, aztán a szürke zokni, szürke melltartó a nôk szürke csôcsére - és ha tudná, teljesen száműzné ezt a nôi egyénieskedést -, minden szürke lesz, addig nem fog nyugodni, amíg valamennyien nem öltöztök teljesen szürkébe, amíg olyan egyformák nem lesztek, mint a birkák - és körülbelül olyan okosak is -, erre való a Lelkész, ez a funkciója az életben. Mindenki szürke, akinek kék vagy zöld a szeme, az automatikusan gyanús. Vagy barna, vagy akár csak véreres, a véreres szem roppant gyanús lesz.
- Zűrös dolog ez - mondta Joseph. - Egyik éjjel keresztül­mentem a városon, sötét volt, békés, elégedett voltam. Azt hit­tem, nem volt igazad az utazásokkal, én ebben a városban élek, és mindig is itt fogok élni. Elégedett voltam. Most mindenki boldog, és én el akarok menni. Gyorsan. Ennyi boldogság... - Kinyitotta az ajtót. - Nem fogom szó nélkül hagyni ezt a sok szürkeséget...
- Ne csináld, Joe.
- Miért ne?
Ne csináld. Tedd azt, amit ôk. Ok vannak többen.
- Most már tiszta a lábad - mondta Joseph. - Megmostam neked. - Kiment, becsukta maga mögött az ajtót. Az ég már nem bírta tartani a szürke felhôk súlyát, kihasadt, és a lyukakon szitáit az esô.

- Vedd le azt a zubbonyt - mondta Malcolm mogorván.
- Ha mered - gúnyolódott Julian.
Hárman ültek a kunyhóban az asztal körül: Colin, Arthur és Malcolm. Arcuk izzott az asztal közepén álló ütött-kopott lámpa fénytócsájában. A lámpa valamikor Colin éjjeliszekrény­lámpája volt. A negyedik, Julian, mögöttük állt, a fény pereme úgy vágott keresztül az arcán, akár egy ostor.
- Ha nem veszed le - mondta Malcolm -, nem maradhatsz itt.
Julian puhán fölnevetett, nyitott szája elnyelte a fényt.
- Joseph, ugye velünk vagy? - kérdezte Colin aggódva. - Nem vagy ellenünk? - kérdezte Arthur.
Egyikükön sem volt zubbony. És az ablakra zsákot szögeztek. A kis fénytócsán kívül a kunyhó nagyon sötét volt.
- Veletek vagyok - mondta Joseph. Rátenyerelt az asztalra, teljes súlyával a karjára támaszkodott. - Csak mondjátok meg, hogy miben.
- Elôször vedd le a zubbonyodat - mondta Malcolm.
- Hűséged bizonyítékául - gúnyolódott Julian.
Joseph vállat vont, kiegyenesedett, lassan levetette a zubbo­nyát. A zubbony haszontalanul himbálódzott a kezében.
- És most? - kérdezte.
- Dobd oda le - mutatott Malcolm az asztal alá, a padlóra. Joseph lenézett, és egész kupac zubbonyt látott. Odadobta a magáét is. Körülötte kitört a megkönnyebbülés:
- Tudtam, hogy megteszi! - üvöltötte Colin.
- Mondtam, hogy közülünk való - mondta Arthur. - Nem ezt mondtam egész idô alatt?
- Most már megmondhatjuk neked - mondta Malcolm moso­lyogva.
- Mit mondhattok meg?
- Mi ellenezzük ezt a zubbonyviselést - mondta Malcolm.
- Ezért tenni akarunk valamit ellene - mondta Arthur. - Mi...
- Ne mondjátok meg! - ordította Julian. És egészen a fénybe fordította dühös arcát. - Ne mondjátok meg!
- Kinek?
- Neki! - Julian úgy köpte ki a szót, mintha valami rosszízű dolog lenne. Vagy savanyú emlék: két ember a bokrok zöld boltívei alatt. Hevesen kinyújtotta a karját, reszketô ujja Josephre mutatott. - Neki!
- Josephnek? - kérdezte Colin megrökönyödve.
- A Lelkész fia - mondta Julian. A fény hullámokban söpört végig az arcán.
- Na és?
- Cserben fog hagyni minket, vissza fog táncolni, beköpi az apjának.
- Közülünk való - mondta Arthur. - Már nem emlékszel Josephre?
- Julian, miért lettél egyszerre ennyire ellene? - mondta Mal­colm.
- Igen - mondta Joseph. - Miért? Mondd meg. Mondd meg mindenki elôtt. - Szemébe nézett Juliannák. - Na rajta.
Julian arca birkózott a fénnyel. - Csak - mondta keserűen.
- Ô a Lelkész fia. Kockázatos. - Átemelte arcát a sötétségbe.
- Ezért.
- Joseph nem tehet arról, hogy kik a szülei-mondta Malcolm. - Nem az ô hibája.
- Hagyjuk a témát - mondta Joseph. - Beszéljetek a zubbo­nyokról.
A három fiú az asztalnál összedugta a fejét. Amikor megszólal­tak, lehalkították a hangjukat:
- Megbeszéltük...
- Hogy nem vesszük fel...
- A zubbonyt a kápolnában...
- Jövô vasárnap az esti istentiszteletre...
- Ez marhaság - mondta Joseph.
- Na, mit mondtam? - kiáltotta Julian diadalmasan. - Nem megmondtam?
- Mire lenne az jó? - kérdezte Joseph.
- Csak nem akarod azt mondani, hogy helyesled a zubbonyo­kat?
- Nem. De mire lenne az jó?
- Be van ijedve - gúnyolódott Julian. - Tudtam, hogy be fog ijedni.
- Ha összetartunk - mondta Malcolm -, az emberek észre fogják venni, ha öten csináljuk. És ötünket nem tudnak megbün­tetni.
- Velünk vagy? - kérdezte Colin.
Joseph odament az ablakhoz, felemelte a zsákfüggönyt, és kinézett az esôbe.
- Igen - mondta. - Veletek vagyok.
- Remek.
Tudtuk, hogy benne leszel.
- De ez a város - mondta Joseph - egész könnyen meg tudna büntetni ötöt, vagy akár ötszázat, csak hogy megtartsa, amije van. Vagy hogy kiterjessze, amije van. Hát nem értitek még? - hallgatta az esô kopogását az üvegen.
Kinyílt az ajtó, és Florence lépett a kunyhóba. Haja a fejéhez tapadt, szürke zubbonyának a vállán nagy esôfoltok. Bizonytala­nul megtorpant, megérezve a levegôben a feszültséget.
- Hello - mondta. Aztán meglátta Josephet az ablaknál. - Hello, Joseph.
- Hello - motyogta Joseph, is2onyú zavarban. Most találko­zott elôször a lánnyal az óta a furcsa éjszaka óta.
- Vedd le a zubbonyodat - mondta Malcolm.
- Mi?
- Vedd le a zubbonyodat, buta.
- Miért? Megfázom.
- Az minket nem érdekel - mondta Colin. - Ha itt akarsz maradni, akkor tedd csak le a zubbonyodat az asztal alá.
- Nincs rajtatok zubbony - nézett rájuk Florence.
- Mennyi esze van ennek a lánynak...
- Vedd le, Florence - mondta Joseph.
- Jó. - Belépett a fénybe, megrázta a haját, hogy jobban szá­radjon, és lehuzigálta a válláról a nedves zubbonyt. Kék pulóvere alól elôdomborodtak a keblei. Julian mintha kiemelkedô dudorokat látott volna, nem lehetett más, mint a mellbimbója. Meg­nyalta száraz ajkát.
- Jó lenne, ha egyesek illedelmesen öltöznének - mondta szi­gorúan.
Florence az asztal alatti gyűrött kupacba dobta a zubbonyát. Karját összefonta a mellén, odament Josephez, és mellé állt.
- Fogd be a szád - mondta Juliannak.
- Kicsoda? Én? - kérdezte Julian, gyönyörű arcán kifejezéste­len ártatlansággal. - Én nem mondtam neveket. De nem lennék meglepve, ha egy és más történne egyesekkel, akiknek nem mondom meg a nevét...
- Joseph - mondta Colin -, mit is mondtál a városról, mielôtt... mielôtt ez bejött?
- Hogy ez nem erre való hely, ez a város. Itt nem lehet...
- Én nem értek veled egyet.
- Nem tudom - mondta Joseph tehetetlenül. - Ez nem erre való hely, de nincs más hely számunkra; amit ti csinálni akartok, az nem elég, de többet nem tehetünk. Valami nagyobb dologra lenne szükség, és lehet, hogy az se lenne elég. Vágy túl késô lenne ennek a városnak.
- Szerinted mit csináljunk? - kérdezte Julian. - Ne csináljunk semmit, ugye, egyszerűen ne csináljunk semmit? Ezt is vártam tôled.
- Hogy érted ezt?
- Azt szeretnéd, ha egyszerűen nem csinálnánk semmit. Ak­kor nem zavarnánk meg a... a terveidet.
- Ide figyeljetek - Joseph szinte tántorogva lépett az asztal­hoz -, ide figyeljetek. Az a kép, amit láttunk. A tengerrôl. - A fény lefelé dôlt az arcán. - Menjetek el oda, nézzétek meg, ismerjétek meg. Ne törôdjetek a várossal, és akkor nem lesz többé fontos. Se szükséges. Megfelelô távlatból kell nézni. Ez a város csak egy pont, egy légypötty. - De ezek az utolsó szavak Tony bácsi szavai voltak, nem az övéi.
- Meg vagyok lepve, hogy így beszélsz - mondta Julian.
- Mire gondolsz?
Julian a fénybe hajolt. A fény most már mindkettôjük arcán végigsiklott.
- Nem hinném, hogy itt akarnád hagyni ezt a várost - mondta lulian. - Itt megvan... mindened, amit csak akarsz.
- Mondd ki, amit gondolsz - mondta Joseph. - Gyerünk, mondd ki, amit gondolsz. - Az arcuk majdnem összeért, a fény majdnem összekapcsolta ôket.
- Tudod te, mire gondolok! - kiáltotta Julian. Úgy érezte, sav folyik az ereiben, a megsavanyodott, kielégítetlen éhség sava forrón lüktetett az ütôerében. - Semmi szükség rá, hogy megmondjam!
- Hogy a Lelkész fia vagyok, erre gondolsz?
- Ezt már megtárgyaltuk - mondta Malcolm. - Miért nem tudtok...
- Nem erre gondolok - Julian reszketett a lüktetô sav lázában -, és ezt ô is tudja!
- Kitűnô gondolatolvasó vagyok - mondta Joseph. - De a te fejedben nem sok gondolat van, amit kiolvashatnék. Meg kell mondanod.
- Tudod te azt. - Hogy is mondhatná ki? - Pont olyan jól tudod, mint én. - És ha kimondaná, ha ki tudná oldani a torkában a szavak csomóját, akkor nem égetné többé a sav? Túl hatalmas, túl közeli volt az emlék, annak az emléke, amit látott, Joseph ajka, amint leereszkedik a lányra, rá - a lány meztelen, parázna keblére, és a zajok, amik feltörtek belôlük, és... minden, amit csináltak. Hogy mondhatná ki, hogy szüntethetné meg a sav égetését? A bokrok zöld boltívei alatt... - Semmi szükség rá, hogy megmondjam. - Fulladozott a torkában duzzadó szavak csomóján.
- Ó, dehogy nincs. - Joseph elôretolta az arcát, elôrenyomult arcvonásaival, szemének, orrának és szájának gyalogságával. - Igenis, meg kell mondanod. - Arcuk összekapaszkodott, az egyik gyönyörű, a másik csúnya, két arc csatázott a fénykúpban.
- Mert én nem tudom. - Szemükkel tüzeltek egymásra a fény senki földjén át. - A terveimrôl mondtál valamit. Beszélj még róluk. - És Julian visszavonult, sebesülten, maga okozta sebével.
- Mindened megvan. - Hátralépett, elmenekült a fénybôl.
- Egy szép napon te leszel a Lelkész, mért akarnál elmenni?
- A falhoz szorította, a fán próbálta lehűteni megégett testét.
- Ennyi az egész? - kérdezte Joseph, egyedül a fényben.
- Igen. - Hogy is mondhatná ki? Túl közel volt, és látta Joseph... és ahogy a lány megfogta és bevezette - szégyentele­nül - a meztelen... oda, közé... és a nevét kiáltozta, hogy teheti egy lány, és pont ez, az ablak alatt, apró dombok szúrnak át a pulóverén... a bokrok alatt, és ô látta, és hogy mondhatná meg, hogy részt vett benne? - Igen - mondta. - Nagy a kockázat, mert az vagy, aki. - Még a fa is forró volt.
- Befejeztétek? - kérdezte Malcolm.
- Én igen - mondta Joseph.
- Julian?
- Igen. - Úgy tépte ki a szót a szájából, mint egy fogat.
- Joseph nem hagy minket cserben - mondta Colin. - Ha verekedni akartok, várjatok jövô vasárnapig.
- Mi lesz jövô vasárnap? - kérdezte Florence félénken. De senki nem törôdött vele.
- Na, akkor tisztázzuk ezt - mondta Malcolm - egyszer és mindenkorra. Fenntartás nélkül velünk vagy, Joseph, vagy nem?
Joseph ránézett, nézte sötét, lapos fejét, lóra vagy kutyára emlékeztetô hosszú arcát. Nézte a barátait a fénytócsában: Colin meg Arthur, mint az ikrek, csaknem egyformák; úgy bohóckodják át magukat a felnôttségbe, mintha az csak további, komikus folytatása volna eddigi pojácaságuknak; Malcolm komor, mint az állatok, amikre hasonlít, lenyomja szorosan hátrakefélt haja meg a fejfájás, amit okoz; Julian árnyék a fénykörön kívül, gyönyörű és ismeretlen, valami fáj neki a felszín alatt, ahol a szépség nem segít, ami neki fáj, ahhoz a szépség balzsama nem fér hozzá; Florence az ablaknál: idegen, aki képzelt szerelemmel figyeli ôt, ruhái álcájában, - a titkot rejtegetve, a hirtelen kis áradásokat a lába között - tényleg megtörtént? Nézte a barátait, akik a kápolnában teendô céltalan gesztus szélén egyensúlyoztak, mert ez volt minden, amit tehettek, amit bármelyikük is tehetett: kétségbeesett gesztusokkal céltalanul ágálni nagy kápolnákban. Várakozva nézett a barátaira.
- Na? - kérdezte aggódva Malcolm.
- Veletek vagyok - mondta Joseph. - Mondtam, hogy veletek vagyok, nem mondtam?
- Mi lesz jövô vasárnap? - makacskodott Florence.
- Azt hiszem, ez a leány is egy fej - mondta Arthur.
- Inkább egy test - mondta Colin.
- Úgy értem, még egy fô, akire számíthatunk. Minél többen vagyunk, annál nagyobb a hatás.
így hát elmagyarázták Florence-nek a tervet, aki hevesen rázta a fejét, aztán lassan bólintott, aztán az ajkába harapott, aztán azt mondta:
- Ha Joseph benne van, én is benne vagyok. Rámosolygott Josephre, akit zavarba ejtett annak a nedves érintésnek az emléke, és az ablak felé fordult.
- Akkor ebben megállapodtunk - mondta Malcolm. - Jövô vasárnap, az esti istentiszteleten. Zubbony nélkül. De addig hordani fogjuk, hogy senki ne fogjon gyanút.
Joseph hallotta az esô kopogását az ablakon. - Igen - mondta.
Megállapodtunk. - Megmarkolta a zsákfüggönyt, lerángatta.íz ablakról. - Nincs erre szükségünk. - Zsákfoszlányok lógtak A szögeken, mint sovány barna emberek az akasztófán. Ledobta j zsákot a földre. Most már látta is az esôt. - Sokkal jobb. - És látta, halványan, a szürke, el-elálló esôben a szürke várost, ahol az emberek teáznak, szomszédaik házában, mert vasárnap van. Az utolsó vasárnap, mielôtt... - így sokkal jobb.
Mi elôtt...?

08.

Joseph levette hétköznapi ruháit, hagyta, hadd csússzanak le a hálószoba padlójára, gyűrött, mindennapi kupacba.
Vasárnapi ruhái mereven terpeszkedtek az ágyon: sötétszürke flanellnadrág, keményített fehér ing, fakóbarna nyakkendô, atlé­tatrikó, alsónadrág. És a többiektôl egy kicsit elkülönülve a szürke zubbony. Túl büszke ahhoz, hogy elvegyüljön a közönsé­ges ruhákkal, gondolta Joseph, túlságosan kitüntetés jellegű. Azok csak arra valók, hogy felöltöztessék az ember tagjait, hogy melegen tartsák, hogy eltakarják a testét, de te, te kitüntetés vagy. Nem keveredhetsz közéjük.
Felnevetett. Ám legyen. Boldog volt: le fogja gyôzni a szürke zubbonyt, ez volt a titka, és ez tette boldoggá. Azaz inkább elszórakoztatta: a boldogság azért igen erôs szó lett volna erre. De mulatott, szórakoztatta a szürke zubbony legyôzésének gon­dolata, jól szórakozott, mert vége lett a hosszú hétnek, és vasár­nap volt, a vasárnap, elszórakoztatta meztelen önmagának fehér látványa, amint könnyedén elôrebotorkált, hogy szemben álljon a nyitott szekrényajtó belsejére szerelt hosszú tükörrel. Figyelte önmagát, amint figyeli önmagát, és ez szórakoztató volt. Ez ô, Joseph, ez a fehér bôr, amely sohasem barnul le, még a legforróbb nyárban sem. És ez a görbe orr, ez is az övé. Meg ezek az éles, ferde vállak, a szélükön a kikandikáló kemény csontgombokkal, a kulcscsont kemény bakhátai, a mellcsont csomója a lekerekített mellek közt, melyeken ott virítanak a mellbimbói, rózsaszínűn, mint egy csecsemô szája. Ez mind Joseph. Nyelt egyet, és figyelte önmagát, amint figyeli nyakának mozgását, mint valami mutatványt, melynek egyedüli célja, hogy ôt elszórakoztassa. És ez tényleg mulatságos volt. Odalenn, oda­lenn a lapos gyomorban nevetés fortyogott a gyôzelem fazeká­ban. Nagy lélegzetet vett. Látta bordáinak tüskéit, melyek lerágott szárnycsontokként terpeszkedtek lelapult gyomra fölött, lerágott szárnyakként, amelyek húsra vártak, repülni vágytak. Kifújta a levegôt, ettôl a gyomra kitelt, kidudorodó köldöke elôreugrott, mint egy mutató. Ez mind Joseph, mind, mind. Ezt a fehér, szinte áttetszô tükörképet hordozza és védelmezi több mint tizenhat éve. Védelmezi? Mi ellen? Minden ellen. Minden ellen, szürke zubbonyok ellen. És hamarosan teljes lesz ez a gyôzelem, akinek szeme van, mindenki láthatja, még a dédunokák is errôl fognak beszélni. Testén nincs egy karcolás sem, a bôre fehér és sima, jól védelmezte magát. Több mint tizenhat évig, ami hosszú idô.
- Mit gondolsz - hallotta magát, amint megszólítja a tükörké­pét -, ennyi idô után már engedik, hogy az enyém legyen?
És a lábak, a túl nagy térdek, azok a kôgolyószerű térdek, meg azok a lábak is az ô részei. Figyelte, hogy fut le a keze a csípôjén, hogy megy körül, hátra, hogy markol bele a kemény fenekébe.
- Jó segged van, Joe - hallotta saját hangját -, szép, kemény segged. - És ez biztos nagyon vicces volt, mert hallotta magát nevetni.
Aztán a kezei visszatértek elôre, végigsimítottak lapos hasán, a köldökétôl a fekete fanszôrzetig, a lóbálódzó hímvesszô tövéig és alatta a herék bôrzacskójáig. Ez is ô, ez mind Joseph. Nézte magát, amint figyeli a kezét - sok-sok fehér Josephfé vált, akik szanaszét röpdöstek a hálószobában, és mind a kezét figyelték, és mind remekül szórakoztak -, amint a keze fölemeli a hímtagját, odatartja vizsgálatra a tükör elé, ujjai visszapöndörítik az elôbôrt; most védtelen lett, most megtámadhatják a szürke zub­bonyok meg a szerelem. De ezt csak ô tudta, csak ô látta Joseph duzzadó hegyét, ô meg a szobában szanaszét nevetgélô sok-sok Joseph. Ki hallotta, amikor lenézett a hímvesszôjére, és azt mondta neki: - Mit csináltál, te rossz fiú? Bevizezted a hajadat, megfázol. - Ezen a sok-sok Joseph harsányan, fetrengve röhögött. És látták, amint a hímvesszôje duzzad és nô, hogy már betölti a tükröt - Florence hátán fekve a bokrok alatt, amint fölemeli a lábait, és mindent megmutat neki, a fenekén választó­vonal, Florence, Florence -, és a keze végigsétál ezen az új távon, és a fitymája hunyorog, mint egy szemhéj...
- Nem! - Otthagyta a tükröt, körbeszaladt a szobában, a sok-sok, egyre szaporodó fehér Josephet üldözve, elkapta ôket és vissza tuszkolta abba az egyetlen fehér bôrbe. - Gyertek vissza! - Elkapta valamennyit, egytôl egyig, még azt is, amelyik az ágy alá bújt. - Ilyet nem szabad csinálni, nem szabad, rosszasá­gok. - Nevetés.
- Viselkedjetek rendesen - mondta az egyetlen Joseph, bele­nevetve atlétatrikója biztonságába. - Ez bűn, megvakultok tôle, meglágyul az agyatok. - De szórakoztató volt, ezen a vasárnapon minden szórakoztató volt, a nevetés úgy bugyborgott a tüdejé­ben, mint a vér.
Felöltözött, és visszament a tükörhöz. Tükörképe rámosolygott: Joseph sötétszürke flanellnadrágban, keményített ingben, nagy, tiszta keze a fakóbarna nyakkendôt bogozza - a csomó pontosan a gallér közepén, a vonal és a tömeg egymást ellensú­lyozó szabályos rendjében -, ez Joseph, ahogyan a város látja, a többi sok-sok titkos Joseph meg ott kuncog a vasárnapi öltözet keményített védôpáncélja alatt. Most már soha senki nem fogja megtudni, a karcolás nélküli test biztonságban van.
Felemelte az ágyról a szürke zubbonyt, kartávolságra tartva magától odavitte a szekrényhez, behajította, aztán behajtotta a szekrény ajtaját, és bezárta. És nevetett. Egy széken megtalálta a felöltôjét, könnyedén belébújt, és könnyedén lement a lépcsôn. Ruhái a vasárnap halk zajával suhogtak.
Apja a konyhában ült az asztalnál, jegyzeteket készített az esti prédikációhoz. A tollszem csikorgóit a papíron, balról jobb­ra, mint egy reszelô. Aztán a toll megtorpant, a Lelkész a falat tanulmányozta, szórakozottan odabiccentett Josephnek. - Aha - mondta, amikor agya rátalált egy újabb pompás kifejezésre, és a tollszem máris tovább reszelt, balról jobbra.
- Ez jó - mondta a Lelkész magában.
- Hová mégy? - kérdezte Joseph anyja a falmélyedésbôl, ahol a teáját itta.
- Ki - mondta Joseph, kezét a kilincsre téve.
- Ki?
- Igen.
- Vasárnap van.
- Tudom.
- Késô van, Joseph - mondta az apja, körbefordulva a széken.
- Már egy óra sincs az istentiszteletig.
- Gondoltam, elôbb járok egyet - mondta Joseph. - Szívok egy kis levegôt a... a tüdômbe. - Majdnem azt mondta, hogy a keblembe.
- Azelôtt ezt sose csináltad - mondta az anyja, és gyanakodva szürcsölgette a teáját. - Vasárnap soha. Ilyenkor soha. - Ráme­redt a fiúra. - Miért vettél felöltôt?
Joseph kinyitotta az ajtót, és belépett az így keletkezett nyílás­ba. A város lágy zajai tiszteletteljesen léptek be, megtörölték a lábukat a lábtörlôn. Joseph kipróbálta, szilárdan áll-e a lába a küszöbön, kész-e a futásra.
- Egyáltalán nincs olyan hideg - mondta az anyja.
Szellô lebbent, megrángatta Joseph felöltôjének szövetét, ke­reste a szürke zubbonyt.
- Hideg lesz, mire este kijövünk a kápolnából.
- Ó. Addig már nem jössz vissza? Együtt szoktunk menni. Családiasan.
- Nem. - Ha visszajönne, le kellene vetnie a felöltôjét; nem­igen üldögélhetne a saját konyhájukban nagykabátban. - Séta után egyenesen odamegyek.
Családilag. Hát nem? - keresett támaszt a férjénél az anyja.
De a lelkész agya pompás fordulatokat ötlött a prédikációjához. És akkor a felesége segítséget keres, a csuda tudja, mihez. Benne volt az asszony hangjában: segíts, mondd, hogy igazam van. Ô pedig csak azt akarta, hogy csukják már be az ajtót, térjen vissza az alkotó csend, a szavak édes áramlása. Semmi mást nem akart, csak azt, hogy a tolla csikorogjon a papíron, balról jobbra.
- Csak levegôzni akar egy kicsit - mondta. - Hadd menjen. Csak el ne késsen a kápolnából.
Joseph elrántotta a lábát a küszöbrôl, kimenekült a résen, és becsukta maga mögött az ajtót, rácsukta az ajtót anyja baljós hallgatására és apja vidám tollpercegetésére. Csukott szájjal, a fogain keresztül nevetett. Szórakoztató epizód, gondolta, jól beleillik ebbe a napba.

Az árnyékban állt, a kápolna végében. Figyelt. Mintha most látná elôször az egészet. Gyomra közepében apró, szoros csomót - görcsöt vagy megemésztetlen ételt - érzett. Észrevette, hogy keze ökölbe szorul a felöltô zsebében, érezte a kézcsontjaira feszülô szövet szorítását. Gyertyák szaga csiklandozta az orrát. És a gyertyalángok olyanok voltak, mint a csillagok. Hamarosan megjönnek a barátai, hamarosan mind ledobják kabátjukat, hogy felizzítsák a dacot és a diadalt. Aztán már, bármi történjék is, a gyôzelem pillanatában ô, Joseph is a többiekhez tartozik. Julianhoz és Malcolmhoz és Arthurhoz és Colinhoz. És Florence-hez. Ezt soha semmi nem rombolhatja le. Már késô, most már nem érheti vereség.
A város népe, bólogatva, mosolyogva, halkan fel-felkiáltva az arany szépségén, lassan beözönlött a kápolnába. A Lelkész az ajtóban üdvözölte ôket, kövérkés, villogó kezével megsimo­gatta a gyerekek fejét. Az emberek levették a felöltôjüket, elôre­mentek a kápolna hajóiba, letérdeltek a padokba egy-egy rövid, személyes imára, aztán leültek, körülnéztek, halk hangon mo­tyogtak, zsoltároskönyveikkel matattak, keresztbe vetették a lá­bukat, ásítást, köhögést fojtottak el, félig-meddig odabiccentet­tek a félig-meddig biccentô barátoknak, végrehajtották azt az ezer apró mozdulatot, amit az emberek végigcsinálnak, ha bemennek a templomba. Hogy magukra vonják a figyelmet, aztán hogy eltereljék. Mindnyájan szürke zubbonyt viseltek, az egész kápolna egyetlen szürke mezô volt. Joseph úgy nézte az árnyék­ból, mintha most látná elôször. A Lelkész visszavonult a sekres­tyébe, hogy felöltse fekete palástját.
Amikor megjöttek, együtt jöttek. Együtt jöttek be a kápolná­ba, mint egy fiúkvartett, együttes erejükre támaszkodva. És mögöttük, piros esôkabátban, mögöttük ott jott Florence, vasár­napi hajában vörös szalag. Joseph mosolygott, érezte, hogy a csomó összeszorul a gyomrában, aztán kilépett az árnyékból, a türelmes fejek mögött, a várakozó szürke vállak mögött elin­dult elôre az oltár felé. Florence meglátta, és lesütötte a szemét. A hátsó padokban néhány ember felfigyelt a mozgásra, megfor­dultak, meglátták, rámosolyogtak, bólintottak. Joseph rájuk nézett, soha eddig nem látta ôket, idegenek voltak, idegenek, aki­ket egész életében ismert. Udvariasan odabiccentett nekik. És elindult elôre a padsorok között, elôre a fiúkvartetthez és a lányhoz, ahová tartozik, elôre, ahol a gyôzelem pillanata várja. Kezei kigombolták felöltôje gombjait. A Lelkész kilépett a sek­restyébôl, és fenséges, magányos körmenetben vonult fel a szó­szék lépcsôin.
Julian, a mosolygó Julian, a fejét Josephre emelô Julian leve­szi a felöltôjét. Julian, akin szürke zubbony van, odamegy a padjához. És leül. Joseph, mintegy álomban, mintha semmi köze nem lenne hozzá., nyugodtan figyelte, hogyan viszi végbe Julian a teljesen mindennapi mozdulatoknak ezt a sorozatát. Mintegy álomban figyelte a többieket, Malcolmot, Colint, Arthurt, ahogyan leveszik a felöltôjüket, és meggörnyedve, lopa­kodva, mint a nyulak, zubbonyukban, szürkén, mint a nyulak, odaosonnak a helyükre, személyes imáik közé.
És Joseph figyelte önmagát, ahogyan a tükörképét figyelte a hosszú tükörben egy ezredévvel ezelôtt, figyelte a kezét, amint leveti a felöltôt, és lepottyantja a földre. Lassan lépkedett elôre, kezei, mint két önálló élôlény, kibontották a nyakkendôjét, ki­gombolták az ingét. Lassan. Az emberek megfordultak és meglátták, és hangtalanul eltátották a szájukat. Hallotta magát, amint belenevet tátott szájukba. A fakóbarna nyakkendô úgy lógott a kezébôl, mint egy kötél. Figyelte Florence-t, amint leveszi esôkabátját. Alatta mellein ott púposodik a szürke zubbony. A lány szája szavakat formált: - Ne haragudj -, és könnyek kicsiny árján küldte feléje ôket. - Nincs semmi baj - mondta Joseph. Miért sír ez a lány? Semmi az egész. A fények szigorúak voltak és ragyogók, megölték a szavait, mielôtt eljutottak volna Florence-hez.
Megfordult, és lassan úszott visszafelé az arcok, a szemek, a szájak tengerén, a visszanyert hangokén, melyek azt suttogták: - Joseph. Joseph az. - Libegett a szemek, a szájak, a hangok tengerén, és a gyomrában megoldódott a csomó. Nagyon köny-nyűnek érezte magát, énekelni szeretett volna. Egy hang a borza­lomtól rekedten azt suttogta: - Leveszi az ingét! - És akkor vette észre, hogy kéz-állatai megint mozognak, ingét lecsúsztat­ják a hátáról, kicibálják a nadrágja derekából. Felnevetett. Hagyd csak ôket, a kezeid tudják, mit csinálnak. Megmutatják fehér testedet, megmutatják, milyen jól megoltalmaztad, olyan jól, hogy többé nincs szüksége a ruha védelmére, nincs szüksége a szürke zubbony kitüntetésére. Végre az övé volt a teste, és a kezei elôbb tudták ezt, mint a feje vagy a szíve. - Nézzetek rám! - hallotta saját kiáltását, amint a hangja átvette a kezek tudását. - Nézzetek rám. - Nagyon könnyű volt, könnyebb a semminél, hogy lehet az, hogy az embernek nincs semmi súlya, de neki nem volt, végiglibegett a templom hajóján, nem érzett földet a lába alatt, csak a kezeiben levô tudást érezte.
- Joseph!
Ez apja hangja volt, mély és hatalmas, a szóáriák nagyszerű hangszere. És torkának tölcsérébôl most egyetlen hang tört föl, egy név:
- Joseph!
Ez az ô neve, az a név, melyre tizenhat éven át hallgatott. Hát nem furcsa név? Vajon mit jelent ez a két szótag? Öt jelenti? Megfordult, és meglátta apja arcát: léggömb volt a szószék korlátja fölött, megzavarodott, öregecske léggömb.
- Mit jelent ez? - kérdezte Joseph udvariasan apja léggömbar­cától.
- A zubbonyod, Joseph... Joseph, mit csinálsz?
- Mit jelent ez a két szótag, engem jelent, apa?
- A zubbonyod, Joseph, az inged...
Látta az anyját, aki fölállt, és feléje hajolt. Az arca felnyílt, nyers, nyitott seb volt a szája. Látta az anyja fogait.
- Nem kellene kötést tenni az arcodra, anya? - kérdezte.
- Joseph! - kiáltotta az apja. És anyja sebének szélei szomorú­an és hangtalanul ugyanezeket a szótagokat formálták: - Joseph.
Figyelte magát, amint végigsétál a szószék felé. Kinevette magát: az inge nyitva, a karjai meztelenek, a földön húzza maga után a nadrágszíjába beleakadt inget. És a fakóbarna nyakkendô ott lóg a kezében. - Nézzetek rám! - kiabálta, odamutatva mell­kasát a nôknek, akik eltakarták az arcukat. Figyelte a kezeit: végigsimítottak a vállán, le a karján, keresztül a gyomrán, érezte a bôr sima, töretlen felületét. A kezei tudták. Mindkét oldalról érezte az arany meg az arcok hidegségét, lesújtott rá, megpróbál­ta a földre teperni, de sohasem fogja, ô szabad, lebeg, a csomó kiojdódott. A kezei tették. A lesújtó hidegség összetörte a nevét anyja csöndes sebében - Jo-seph, formálta újra, Jo-seph, formál­ta újra és újra összetört nevét -, de a kezei összetartották a testét. Ezért nem volt szüksége többé a vasárnapi öltözék oltal­mára, a szürke zubbony kitüntetésére, és ezt tudták a kezei. Ez volt a gyôzelem.
- Nincs semmi baj, anya - mondta. - Ne aggódj.
De anyjának sebbé vált szája tovább mocorgott, szomorúan, az ô összetört neve körül.
Látta Malcolmot és Arthurt és Colint, félig felálltak a padban, szürkébe öltöztetett foglyok, úgy bámulták az ô lebegô, félig levetkezett testét, mintha nem értenék.
- Nem számít - mondta. - Amit csináltatok. Azért barátok vagyunk.
De ôk nem tudtak szembenézni vele, lesütötték a szemüket megbocsátásának szörnyű ítélete alatt.
- Valaki köpött, megmondta a szüleinknek... - mondta Colin a padlónak.
- Nem számít. - Látta Florence-t, arcát lekoptatták a könnyek. - Nem fontos - mondta. - Én most boldog vagyok. - A lány arca a padlóra csöpögött, orr, szem, száj tócsája lett a kápolna padlóján. - Egy kis incidens, ennyi az egész. - A lány szeme fölfelé nézett, az ô meztelen mellére.
Miért, Joseph... miért? - Apja arca a szószék korlátja fölött iógott, olyan volt, mint egy léggömb, amibôl kicsit kiszökött A levegô, bôre új ráncokba löttyedt.
- Leereszt az arcod, apa - mondta Joseph komolyan. És meglátta Juliant, a padja szélén kuporgott, mint egy madár. Állának és nyakának izmai remegtek az elfojtott menekülésvágy feszültségétôl.
- Miért?
Joseph látta, hogy a feszültség fölenged Julian nyakában, látta, hogy lefelé csap a kezével, és felugrik, mint egy gyönyörű, menekülô madár.
- Én megmondom, hogy miért! A vetítô miatt, a képek miatt, azt akarta, hogy mind ezt csináljuk...
Joseph megtorpant. Miért kiabál annyira Julian? Az emberek enélkül is kitűnôen hallanák. Elkezdett a padok között Julian felé oldalozni. Térdek böktek belé. Rálépett egy lábra, hallotta magát, amint udvariasan bocsánatot kér. A sok-sok fehér Joseph, aki kiszabadult, amikor levetette az ingét, mind boldogan felkuporodott az oltárra meg a padok támlájára, figyelt és nevetett.
- Julian - mondta Joseph. A fakóbarna nyakkendô a kezében himbálódzott.
De Julian hanyatt-homlok hátrált elôle, térdeken bukott keresztül, eltakarta az arcát a kezével, és üvöltött:
- Meg akar fojtani! Állítsátok meg!...
Kezek markolták Josephet. Lerázta ôket magáról, miért akar­ok megállítani? Ô csak azt akarja mondani Juliannák, hogy ne üvöltsön, hogy most már minden rendben van. A fények szigorúak voltak és forrók. Érezte, hogy égetik a tenyerét. Újabb kezek nyúltak utána, az emberek most már kiabáltak, felálltak, futkostak. A kezek felé csapott fakóbarna nyakkendôjével.
- Meg akar fojtani - üvöltötte Julian -, mert láttam ôket... Florence-szel a bokrok közt! - Végigzuhant a padlón. - Joseph levette róla a ruhát, és...
A kezek megfeszültek Joseph karján, kitépték a kezébôl a nyakkendôt. A felmagasodó testek közt aranyszilánkokat pillan­tott meg és az apja üres arcát, és valahol a növekvô hangzavarban egy hangot hallott, amelynek az ô hangjának kellett lennie:... bocsáss meg, Atyám...
Aztán a hang elhalt, elveszett a hangok tombolásában, ame­lyek felemelkedtek, és megrengették a kápolna mennyezetét.

Hálószobája ablakából Joseph látta a várost, a kápolna lejtôs tetejét, a közeli házak szabályos kertjeit, a csatornákat, fekete víz állt a csatornákban, és néhány veréb fürdött bennük, az utcákat, amelyek a kertek és házak között a város szélére vezet­tek. Ahol köd szállt fel a földrôl. Joseph orrát a hideg üvegnek lapította és figyelt. A köd kinyújtózott, széleivel körülfogta a kórházat - ha ugyan kórház volt -, és várt. Az épület felsô része kényszeredetten úszkált a köd tetején.
- Mindig ablakokon nézek ki - mondta Joseph hangosan. - Egész életemben mindig csak ablakon néztem ki. Vagy tükörbe néztem. Ami ugyanaz, az is üveg.
A szürke ég lejjebb ereszkedett az éjszakára. A város megin­gott, határozatlanná vált, valószerűtlen várossá, amely fönn­akadt a köd és az éjszaka valóságain. A fekete, töretlen égen egyetlen csillag sem ragyogott át. Ég és föld eggyé váltak, egyet­len szürke gömbbé, melyet félig felhasított az elhomályosuló nappal, s a hasadékban egy álom, egy valószínűtlen város képe. A verebek otthagyták a csatornákat, és elrepültek.
- Nem is létezik - mondta Joseph. - Ha újra meglódul a köd és leszáll az éjszaka, a város nem lesz itt többé. Milyen fura.
És ha a város valószínűtlen, akkor ô micsoda, aki több mint tizenhat éve lakik benne? Ha a köd rákúszik a városra, ha az ég befoldozza a nappal hasadékát, ha minden - csatornák, vere­bek, utcák -, minden eltűnik, mert nem létezik, ha az üveg, amelyen átbámul, visszaváltozik homokká és visszatér a tengerbe, ha a házak eszméje megadja magát a köd és a sötétség tényei elôtt - ez a ház, ez a ház, amelyben áll, ez a ház, ami köpeny hideg évei körül -, ha a kápolnák reménye kétségbeesik a kitartó, egész napos ködtôl, akkor mi lesz?
- Én is eltűnök - mondta Joseph az üvegnek -, ha eljön a köd.
Nem létezik ô sem, a magas, sötét, csúnya fiatalember, akinek a nevét az arany meg az arcok összetörték: Jo-seph. Egy összetört név, amelyet belökött a hálószobába egy síró, sebzett anya, iki rázárta az ajtót a saját összetört nevére. Egy szál nadrágban, még mindig begombolatlan ingben, nemlétezôn néz egy valószínűtlen várost, egy ablakon át, amely hamarosan homokká válik. Látta, amint a köd rákúszik a Judeai rétre, és föleszi a bokrokat meg a durva füvet.
- Fura - mondta -, hogy az ember nem létezik.
A köd miatt. A köd körülvette a rétet, becserkészte a kunyhót, megállt, várt. A házak között még mindig tisztán látta a kunyhót. Alatta döngve tárult föl a kápolna kapuja. Férfiak menetoszlopa masí­rozott ki a Betlehem Streetre, belemasíroztak a nappal bezáruló hasadékába. Élükön kövér férfi fekete köntösben, hosszú léptek­nél masírozik, lába mogorván dong az utcán, bal, jobb, bal...
- Ez a Lelkész - mondta Joseph. - Az apám. Nern hiszem, hogy tudna a ködrôl.
A Lelkész mögött dús, szôke hajú ifjú menetelt, tökéletes Arcvonásait büszkén emelte a magasba.
- Julian - mondta Joseph. - Azt hitte, meg akarom fojtani. A nyakkendômmel. - Ránevetett az üvegre, bepárásltotta.
A menetelô férfiak oszlopa mellett és mögött asszonycsorda vonult suttogva, mutogatva; az asszonycsordából ki-kitörve, a menetelô férfiak lábai közé gyerekek körtánca szövôdött.
- Kiszabadultak a kápolnából - mondta Joseph. - A dolgok szokott rendjének megzavarása izgalmas a gyerekeknek. Mert még nem elég öregek ahhoz, hogy megrémüljenek.
Inge ujjával letörölte az üvegrôl nevetésének felhôjét, és látta, nogy apja, a Lelkész, megáll a Betlehem Street túlsó végén, egy düledezô ház elôtt. Ebbôl a távolságból apja kisebbnek látszott, mint amekkora valójában volt. A férfiak oszlopa meg­állt, Julian megállt, mosolyogva, az asszonyok libafalkája abba­hagyta a suttogást és a mutogatást, még a gyerekek se táncoltak tovább. Valamennyien szürke zubbonyt viseltek. Most, hogy abbahagyták a járkálást, a menetelést, a táncot, mindnyájan na­gyon egyenesek és ünnepélyesek voltak.
A düledezô ház ajtaja lassan kinyílt. A küszöbre kilépett egy idôs férfi. A fejét elôremeresztette és ide-oda forgatta, mintha nem látna tisztán. Fél lábon állt, a másik bokáján fehér kötés. A Lelkész megszólította, ô a fejét rázta, a Lelkész megfenyegette az ujjával, ô hadonászott a karjával, és fél lábon ugrált és kiabált. A nôk befogták a fülüket, a gyerekek oldalba bökdösték egy­mást.
Ez biztos Tony bácsi - mondta Joseph. - Rém bután néz ki, hogy így ugrál. Hát most mit csinálnak?
A Lelkész jelt adott, és két férfi karon ragadta Tony bácsit. Megpróbálta berángatni ôket a házba, de erôsebbek voltak nála, kicibálták az utcára. Küszködött velük, rugdosott a sérült boká­jával, azok meg ledöntötték a lábáról, hogy az arca égnek fordult, és két oldalról, a két karjánál fogva elkezdték visszafelé vonszol­ni a Betlehem Streeten. A többi férfi, a nôk meg a gyerekek elindultak utánuk, élükön a Lelkésszel.
- Ne cibáljátok így, hé - mondta Joseph. - Fáj a bokája. Hat férfi kivált a fôcsoportból, és elügetett a házak közt.
- A rét felé mennek - mondta Joseph csodálkozva. Felnézett, és látta, hogy a köd a kunyhó mellett várakozik. A bokrokat már mind megette és a fű nagy részét is. - Sietniük kell - mondta.
Hallotta Tony bácsi hangját, kiáltozása halkan tört át az üve­gen. Lenézett az utcára.
- Miért most? - mondta. - Most már nem árthat nektek. Kificamodott a bokája, vak és öreg. Évekkel ezelôtt még ártha­tott volna nektek. De most már nem. Most már öreg, fáj a bokája, és rossz a szeme.
A nôk leköpdösték Tony bácsit. A gyerekek rugdosták, bele­rúgtak vonszolódó lábaiba. Egy játékot is kitaláltak: ki tud a legerôsebben ráugrani a lábfejére. Néhányan leköpdösték, az anyjukat utánozva. Aki megsimogatta a fejüket. A mögöttük masírozó Lelkész nem nézett se jobbra, se balra. Julian mosolygott a gyerekek bohóckodásán, és büszkén lóbálta erôs karját.
- Most már semmire se jó - mondta Joseph. Hogy megment­se. De az üveg gátat emelt minden kísérlet elé.
A Judeai réten a hat ember kijött a kunyhóból. Az egyik a kezében hozta a vetítôt.
- Az az enyém - mondta Joseph, harag nélkül. A férfiak kézrôl kézre adták a diákat. A köd lábra állt, készenlétbe helyez­kedett.
Tony bácsi üvöltött, és ívbe görbítette a hátát. A feje lehanyat­lott, fejtetôn álló arca vakon bámult Joseph ablakára. Az arca össze volt karmolva, szakállában és szemöldökén köpések. Hát­rafelé, hanyatt fordítva hurcolták át a nap bezáruló hasadékán, szeme egy ablakra meredt, amit nem láthatott.
Joseph lenézett a vak arcra, amelyet összekarmoltak az ujjak meg az évek. - Szavak - mondta. Semmi más, Tony bácsi. Csak szavak. - Hangja az üvegnek csapódott. - Mire voltak jók?
Bevonszolták az öregembert a kápolnába. Az asszonyok meg­törölték a szájukat, és becsôdültek a kapun, a gyerekek hátul a zoknijukba törölték a cipôjük orrát, és bementek az anyjuk után a kápolnába. A kaput becsukták. Az utcán leülepedett a por. A másik végén enyhe szellô lengette Tony bácsi nyitott ajtaját. Az éjszaka lejjebb csúszott a valószínűtlen városra.
Joseph felsô szemhéja alatt felizzott valami. Felnézett és látta, amint a hat ember a Judeai réten otthagyja az égô kunyhót. A köd visszahúzódott a lángok elôl. Nézte, hogyan dôl be lassan a hátsó fal, és omlik be szikrazáporban a tetô.
- Milyen szép - mondta Joseph.
A kunyhó öreg volt, a fát kiszárította a fagy. Hamarosan a három másik fal is beleegyezett a dologba, és hangtalanul, egyszerre dôlt befelé. Vastag füst száll a köd fölé.
- Úgyis kinô újra - mondta Joseph. - Hát nem értik?
A köd körülvette a kunyhó forró parazsát - várt, hadd hűljön egy kicsit -, és újabb házakat, utcákat és kerteket falt föl. Tetô­cserepek és téglák tűntek el csörömpölve a köd torkában. A köd a Betlehem Street, a kápolna és Joseph felé kúszott.
- Most már a tiéd - mondta Joseph a ködnek. - Az egész a tiéd.
A leereszkedô éjszaka nyomása alatt, a falánk köd szorításában halk kattanással összezárult a nappal hasadéka. A sötét háttér elôtt Joseph megpillantotta az ablakban a tükörképét: sötét ha­ját, görbe orrát, tágra nyílt szemét. És visszatükrözôdött arcán túl, a lyukban, amelyet a tűz a ködbe ásott, látta a parázs vörös ragyogását a Judeai réten. Érezte nyelvén a hamu ízét.
- Egész életemben - mondta - ablakokon néztem ki. Más emberek ablakain.
Elfordult a szoba felé. És kinyitotta a szekrény ajtaját.
- Vagy tükrökbe néztem - mondta.
A szürke zubbony gyűrötten feküdt a szekrényben. Fölemelte, lerázta, leporolta a kezével, kiegyengette rajta az apró ráncokat, aztán gondosan felakasztotta egy vállfára.
- Nemsokára - mondta a hosszú tükörben álló tükörképének. A tükörképe néhány percig csak bámult rá.
- Magamnak kellene csinálnom a ruháimat - magyarázta. De a tükörképe nem figyelt rá. Lecsúsztatta a már kigombolt inget a válláról, lehúzgálta a karjáról, és lepottyantotta a padlóra. Mikor nem nézett oda, a tükörképe lehajolt, és gyorsan levetette a cipôjét meg a zokniját.
- Csak nem tudok szabni - mondta Joseph. - Se varrni. Ez a probléma.
Tükörképe levetette a nadrágját, trikóját, alsónadrágját, állt meztelenül, és bámult rá.
- Hogy csinálhatsz meg valamit magadnak - mondta Jo­seph -, amit világéletedben mások csináltak neked? És elôtted mindenkinek? Ezt mondd meg nekem.
Tükörképe túl izgatott volt ahhoz, hogy figyeljen rá. Keze fölemelte himbálódzó hímvesszôjét, feje lenézett rá. A hímvesz-szô a kézben lassan öntudatra ébredt.
- Bárcsak lennének saját ablakaim - mondta Joseph -, amiken kinézzek.
Tükörképe ránézett, de nem látta ôt. - De nincsenek - mondta Joseph. A köd tompán az ablaknak ütôdött.
Állt a hálószobaszônyeg vörösesbarna virágain, és figyelte, amint tükörképe a szekrény hosszú tükrében végrehajtja a ma­gány aktusát.

09.

A hosszú városháza teli volt overallos emberekkel. Dolgoztak, nem sokat beszéltek, ide-oda jártak a hatalmas, komor épületben, széksorokat raktak ki. Széklábak recsegése visszhangzóit a bolt­íves mennyezeten. Az emberek gyorsan dolgoztak, tudták, hogy csak néhány órájuk van, hogy elôkészítsék a városházát a tárgya­lásra.
Odakinn a nap hideg fénye nem tudta felolvasztani a reggel fagyát. A fagyaibokrok fehérek maradtak, és a verebek nem tudták feltörni a csatornák vizén a jeget. A sápadt, szinte fehér téli égrôl a narancsszínű, gyulladásos nap kurtán rávillant a tetôcserepekre, a kopogtatókra, az orrokra, az ujjak hegyére, a fagymarta kövezeten sietôsen kopogó lábakra. Megakasztotta és befagyasztotta a röpke üdvözlô szavakat, mielôtt az emberek meghallhatták és viszonozhatták volna ôket. Ez a reggel nem beszélgetésre, nem utcasarki csoportos ácsorgásra való reggel volt, hanem a boltokba rohanás, aztán onnan hazarohanás, az ebédfôzés, az arcok helyett a tányérokba bámulás reggele. Nem sokat számított, hogy a nap befagyasztotta a rövid üdvözlô szavakat. Még azok sem hallották ôket, akik kimondták, az üdvözlés pusztán az ajak és a gége reflexcselekvése volt.
És délben, ebéd után az emberek fölmentek a hálószobájukba, és kikefélték a szürke zubbonyukat.
A városházán az emberek az utolsó széksort is a helyére rakták. A nagyterem készen állt, és még maradt is egy kis idô. Az emberek elégedett kis csoportokban álldogáltak, egy percre megpihenve a jól végzett munka után. Halkan beszélgettek.
- ...azt mondják, megerôszakolta...
Az egyik ember bement két széksor közé, és megigazította az egyiket, mely kissé kiállt a sorból: egy lázadó szék. Kihívóan vizsgálgatta, mer-e még egyszer megmoccanni.
- ...ômiatta, ô adott nekik olyan kepéket...
A nagyterem egyik végén a székekkel szemben kecskelábú asztalokat állítottak fel, mintha lakomára vagy mulatságra készü­lôdnének. De a lesikált asztalok kopárak voltak, nem volt rajtuk terítô, sem poharakban limonádé a gyerekeknek, sem pukkanós játék, sem kétszer becsomagolt apró robbanó bonbon.
- ...valaki már elment érte...
A leghosszabb asztal mögött öt szék állt, középen magas hátú karosszék. Az asztal oldalánál másfél láb vastag, kis kerek fatönk. Emellett egy kisebb, rövidebb asztal, melynek elülsô oldalára az asztallap fölé hajló rövid rácsot szögeltek, erôs, függôleges lécekbôl. E mögött az asztal mögött támlátlan zsámoly állt.
- ...igen, minden percben itt lehetnek...
Ferde, fehér fény ömlött be a nagyterem apró, keskeny ablaka­in, keserű kockákban hullott a fapadlóra. Bár az emberek halkan beszélgettek, hangjuk végtelenül visszhangzóit a tetô boltívei közt.
- ...ebédidô...
- ...várni kell, amíg megjönnek...
- ...már itt kéne lenniük...
Mintegy végszóra, mintha a város színpad lenne, a városháza pedig az a díszlet, ahol ebben a pillanatban a darab cselekménye zajlik, kinyíltak az ajtók. Két ember lépett be a harsogó fehér fényen át, az Elkezdô szobrát hozták. A szobor vízszintesen feküdt a kezük között. Becsukták az ajtót, és óvatosan elôremen­tek a széksorok közötti folyosón. Az ablakokon ferdén beömlô fény végigvizsgálta a szobor tompa bronzbôrét. A figyelô embe­rek tisztelgô vigyázzba vágták magukat, anélkül, hogy tudták volna, beidegzett reflexszel feszültek meg a térdek és a csípôk, húzódtak ki a vállak. A szobor úgy tartotta kezében a karikát, mintha azon töprengene, hová is dobja. Az emberek meg úgy álltak, mint a nyereménytárgyak egy karikadobáló mutatványos­bódéban. A szobor üres szeme mintha ide-oda járt volna, mintha kereste volna a legértékesebb díjat, de csak a bronzarcon keserű­en végigsikló fény hatott így. A szobor vízszintes helyzetben kissé védtelennek tűnt, s ez némileg zavarba hozta az embereket. Eddig még sohasem hozták ki a kápolnából, még sohasem látták másként, csak függôlegesen.
- ...siessünk...
Egész történelmük a szoborban volt, nélküle egyáltalán nem lett volna történelmük, és most a szobor meggyengült és veszély­ben volt, mert új helyzetben volt és új helyen.
- ...gyorsan...
A két ember odaért a hosszú asztal melletti kerek talapzathoz. Hozzáláttak, hogy felállítsák a szobrot - megcsúszott, a feje lehanyatlott, az egyik ember térdre hullva kapta el a keze és combja közt, mielôtt a fej a padlónak ütôdött volna, hatalmas sóhaj szállt körül a nagyteremben -, hogy felállítsák a szobrot a talapzatra. Más kezek is segítettek, és a szobor állt, szembenéz­ve a széksorokkal. Kipróbálták, biztosan állnak-e a lábai, bizton­ságban van-e a történelmük. Egyenesen állva a szobor vissza­nyerte a méltóságát, az erejét. Az emberek megkönnyebbültek, leporolták örvendezô kezüket, felvették szürke munkazubbo­nyukat, és kimentek a városháza kapuján a harsogó, fehér téli fénvbe.
Tony bácsi lassan ette az ebédjét. Bab. Pedig nincs is szerda. A szoba sarkában egy férfi állt, és ôt figyelte. A szobát felsúrol­ták, kitakarították, rendbe szedték; a könyveket rendes, pontos tornyokba kötözték, a port kiseperték, az ablakokat addig mos­ták, amíg szikrát nem szórtak, a pókhálókat pedig kipusztították. Most nagyon tiszta volt a szoba.
- Olyan furcsa szag van itt - mondta Tony bácsi. Beleszima­tolt a levegôbe. Mintha vendég lett volna, aki már elment, aztán váratlanul visszajött. A szobát nem az ô számára hozták rendbe. Kelletlen volt a szoba, alig várta, hogy menjen már.
- Edd meg a babodat - mondta az ember a sarokban.
- Ó - lóbálta meg a villáját Tony bácsi, szétpotyogtatva a babot a tiszta padlón. - Te még itt vagy, ôröm, rabtartóm, barátom?
- Ez a parancs. - A férfi fölszedegette a lehullott babszemeket, és zsebre vágta ôket. - Azt mondták, maradjak veled. - Szemrehányóan sikálta végig a cipôjével a halvány babfoltot a padlón. - Állandóan.
- Nehogy megszökhessem?
- Ez a parancs.
- Meg fogom említeni állhatatossagodat. A megfelelô helyen.
- Muszáj csinálnom - mondta a férfi minden öröm nélkül.
- Ezt te is tudod, Tony. - Idôsebb, vékony férfi volt, szürkébe öltözve. Állt a sarokban, mint egy szürke ceruza, mely arra vár, hogy írjanak vele.
- Mit gondolnak, hová szöknék? - kérdezte Tony bácsi. - Nem látok, kificamodott a bokám, nem megyek én sehova. Magam vagyok a magam börtönôre, nincs rád szükségem, Tom. Ezt mondd meg nekik.
- Ne rajtam tombold ki magadat. Amiért bajban vagy.
- Tom, mi együtt jártunk iskolába...
- Igen.
- És most még csak siratófalnak se használhatlak?
- Hát, ha muszá] - sóhajtott a férfi, - Azt hiszem, ezt meg tudom tenni.
- Nem kellene elôször engedélyt kérned? Fölülrôl?
- Edd meg a babodat...
- Az iskolában nem sokat törôdtél a parancsokkal. Emlék­szem, mikor...
- Akkor még gyerek voltam - mondta a férfi kényszeredetten. - Még nem tudtam semmit. - Áttette testsúlyát a másik lábára, hogy az is osztozzék az emlékek súlyában.
- És gondolod, hogy most már tudsz valamit? - kérdezte Tony bácsi.
- Igen. Annyit tudok, hogy mi a rossz és mi a jó.
- Annyit tudsz, hogy azt csináld, amit mondanak, hogy bör­tönôrködj egy vak, megnyomorodott öregemberen, hogy olyan legyél, mint a többiek, hogy...
- Fogd be a szád - mondta a férfi.
- Ez minden, amit gyerekkorod óta tanultál? Te visszafej­lôdsz, Tom...
- Edd meg a babodat - mondta a férfi.
Tony bácsi ellökte maga elôl a tányért. Letartóztatása óta összeesett, a vállai kerekebbek lettek, gyöngébbek, a szakálla meg a bajusza nedvesebb. Nedves lepedék fedte a szemét, a sarkánál ki is csordult belôle. Arcán mélyebbek lettek a ráncok, táblákra osztották, amelyek kezdték elveszteni egymással a kap­csolatot. Hamarosan szét fog hullani az arca. És a mély ráncok közt még nem gyógyultak be a nôi körmök karmolásai.
- Le van a bab... - mondta. Még a hangja is öregebb lett, már nemigen tudta állandó magasságon tartani, hol felemelke­dett, hol lehanyatlott a szavak szintje mentén.
- Na, már megint - mondta a férfi minden érzelem nélkül, szinte értelmetlenül.
- Egyszer írtam valamit.
- Te folyton csak írtál. Az iskolában - mondta óvatosan a férfi, agyával ellenôrizve az emlékek biztonságát. - Erre emlék­szem.
- Ez már az iskola után volt, amikor híres misszionárius vol­tam. Azt hiszem, azután volt, hogy elmentein és visszajöttem és megpróbáltam... Egy vers volt. Nem volt címe.
- Ha nem kell a bab... - mondta a férfi.
Tony bácsi az asztalt bámulta, öreg hangja hol felemelkedett, hol lehanyatlott a szavak szintje mentén:

Nem vagyok olyan, mint te,
Másként gondolkodunk,
És cselekvéseink se
Egyformák... Álmaink
Hasonló koponyánk sötétjében
Vadul különbözôk...

- ...akkor elmosom a tányért - mondta a férfi.
- A folytatásra már nem tudok visszaemlékezni - mondta Tony bácsi. - Hosszú vers volt, értéktelen. Kivéve a végét, a végére emlékszem:

Azt hiszem, testvérek vagyunk.
Testvérek vagyunk, s neked
Meg kell ölnöd engem. Vagy nekem
Önvédelembôl tégedet,
Testvérem, más-más álmaink
Készséges fegyverével.

A férfi a tányért sikálta a mosogatóban.
- Nem nagyon jó - mondta Tony bácsi. - Ez a vers. Nem szeretném, ha errôl emlékeznének rám.
A férfi hirtelen elfordult a mosogatótól, szappanos kezével hadonászva.
- Miért csináltad?! - kiáltotta.
- Nem tudom - kuncogott Tony bácsi az asztalnál. - Mit is szoktak erre mondani? Úgy éreztem, hogy mozgolódik ben­nem, hogy ki kell jönnie...
- Nem a verset...
- Nem is igaz. Egyszerűen csak megírtam. Ha nem írtam volna meg, akkor se fakadt volna ki bennem, mint egy kelés, nem mérgezte volna meg a vérem. Ha nem írtam volna meg, sose tudtam volna meg, hogy bennem van.
- Amit csináltál. Azokkal a gyerekekkel. Josephfel. Miért?
- Amikor írsz valamit, te vagy önmagad elsô olvasója. Akkor jössz csak rá, mit is mondtál. Akkor jössz rá, mi van benned...
- Az emberek ujjal mutogatnak rám az utcán, Tony... Addig nem tudhatja az ember...
„Ott megy az az ember, ô a legjobb barátja", ezt suttogják. „Együtt jártak iskolába..."
- Lehet, hogy nem kellene többé a gyerekeinket megtanítani írni, lehet, hogy jobb lenne, ha analfabéták maradnának, ha egyáltalán nem tudnának írni, még a nevüket se tudnák leírni, akkor nem ítélhetnénk el ôket azért, amit írnak. És sose tudnák meg, mi van bennük, ha nem tudnák leírni, hogy elolvashas­sák... az egész azzal kezdôdik, hogy az ember leírja a nevét, aztán már késô, nem lehet megállítani... - Körbefordult a szé­ken, karja kört vont a város fölé. - Az ô hibájuk! ôk tanítottak meg rá, hogyan kell a nevemet leírni, megsimogatták a fejemet, és cukrot adtak, mert olyan okos fiú voltam... ôk tehetnek róla... békén kellett volna hagyniuk... vagy el kellett volna olvasniuk, amit írtam...
- Szégyellem magam, Tony. Mikor az emberek ujjal mutogat­nak rám az utcán, szégyellem magam...
Tony bácsi karjai lehullottak. - Sajnálom - mondta. ôsöreg teste besüppedt a székbe, lehúzták az ereszkedô karok. Sajná­lom...
- Nem felejtették el. Nem elég sajnálni...
- ...hogy szégyelled magad. Mert valamikor régen ismertél. Azt sajnálom, hogy szégyelled magad. Semmi mást.
- Pedig lenne mit sajnálnod mondta a férfi, megtörölve a kezét. - Azok után, amiket csináltál, ami miatt Joseph azt csinálta azzal a lánnyal. Minden tisztességes ember szégyenkez­ne. És mire mentél vele, azt mondd meg nekem?
- Nem tudom, A jövô bizonytalan.
- Azzal, amit csináltál, mindent eljátszottál. Lehettél volna olyan, mint mi többiek, még különb is lehettél volna nálunk.
- Ez az, amit nem akartam, Tom. A ti biztos jövôtöket, a ti tökéletes igazságaitokat, a ti biztos tudásotokat arról, ami a legjobb esetben is csak bizonytalan. Én nem akartam... köte­let hurkolni a végtelenség köré. És csak azt akartam tudni, mekkora hurok kéne hozzá.
- És mire jutottál hozzám képest? Nekem van otthonom, van feleségem, két gyerekem, meg vannak barátaim is. Én nem szeretem, ha ujjal mutogatnak rám. És neked mid van?
- Nem tudom. Bizonytalan jövôm. De örülök, hogy nem vagyok a bôrödben. Ennek örülök.
- Ez csak duma, Tony. Ha ebben a pillanatban cserélhetnél velem, habozás nélkül cserélnél.
- Ó, igen, cserélnék. Ha a te házadban élhetnék, a feleségeddel meg a gyerekeiddel, ha rám mosolyognának a barátaid, közben te meg elmennél helyettem a tárgyalásra... ha ezt meg lehetne csinálni, akkor cserélnék. De én veszítenék rajta, nem te.
- Ez csak duma, Tony. - Az órájára nézett. - Itt az ideje, hogy elinduljunk. - Az ajtóhoz ment: öregecske, vékony, szürke ceruza, csak arra vár, hogy kézbe vegyék és írjanak vele.
- Mindegy - mondta Tony bácsi. - Örülök, hogy nem a te bôrödben vagyok.
A férfi kinyitotta az ajtót. Fehér fény hullt a súrolt padlóra, por után kutatott, de nem talált. A férfi összehúzta a szemét, rápislantott az órájára, éppen csak a biztonság kedvéért. - Itt az ideje, hogy induljunk, Tony. - Behallatszottak a város halk hangjai: emberek mozgása, lélegzése, várakozása. A várakozók nesze.
- Megyek - mondta Tony bácsi, és felállt.
A téli fény fehér hadseregei bemasíroztak az ajtón, egyesültek az ablakon át betörô oldaltámadással, és együtt vertek tábort a portalan padlón. Tony bácsi sántikálva botorkált a fény sátrai között. Az ajtónál megállt, fölegyenesedett, lenézett a férfira, aki magas volt, de nem olyan magas, mint ô.
- Ne aggódj, Tom - mondta. - Nem sokáig fogják neked felróni. - Hisznek a bűnbocsánatban, gondolta.
És kiment az ajtón, a várakozó emberek hangja felé.

Joseph sohasem felejtette el ezt az ebédet. Egész életében ott érezte a nyelvén az ízét. Attól a pillanattól kezdve, amikor kinyi­totta a szemét, és látta, hogy a köd kudarcot vallott - a szoba, a ház, a város mind megvoltak -, és eszébe jutott, hogy minek a napja érkezett el, minden figyelmét az ebédre összpontosította. Kinézett az ablakon, látta a várost megdermesztô napot, az ég fehér hegszövetét, az üzletekbe sietô embereket és halványan a városháza tetejét, ahol... Szaftot. Gyorsan. Elárasztotta az agyát szafttal, csak gondolj a szaftra, amint vastagon és sósán elárasztja a krumpli és a káposzta közötti völgyeket, elmocsara-sítja a marhaszelet barna síkságait. Gondolj a szaftra, és" fordulj el az ablaktól. Lement a földszintre, egy tányérra összpontosítva a napot, és röviden, gépiesen szólt a szüleihez. Akik szótlanul bólintottak és elfordultak, szájukat madzag zárta össze.
Óvatosan vágott át a délelôttön. Erezte, amint végtagjai a levegôt szeletelik. A lehetô legkevesebbet mozgatta a tagjait, hogy ne zavarja túlságosan hallgatag szüleit. Vajon ôk is az ebédre gondolnak? És túl az ebéden, a délutánra, amikor... Káposzta. És só, egy tányér szélén felpúpozva.
Az ebéd védôgát volt Joseph és a délután között. Mögötte, a délelôtti oldalon, biztonságban volt. A délelôtt minden percét összegyűjtötte, megtakarította, kincsként ôrizte, mintha csupa ékszer volna, és titokban elraktározta az inge alatti páncélszek­rényben, a libabôrös bôrén. Ezzel a vagyonnal, a percek titkos kincstárával vonszolódott vonakodva az ebéd védôgátja felé. És aztán a délután és azután a városháza és azután...
Krumpli. És utána megint szaft. És azután repeta a biztonság­ból. És azután a hidegen bôrére simuló percek kiállítása. Csak hogy megmutassa ôket. Csak hogy megmutassa, hogy bizton­ságban van. Csak hogy bizonyítékként felmutassa a délelôtt per­ceit. És azután megint venni a biztonságból.
- Siess, Joseph - mondta az anyja. Amikor félig már ledôlt a védôgát.
- Ne játssz az étellel! - reccsentet! rá apja megfeszült szája. Kért még egy kis krumplit. Meg szaftot.
- Azt se fogod megenni, amit kiszedtél - mondta az anyja.
- Csak játszol vele - mondta az apja.
Joseph gátat épített a káposztából, és tóvá duzzasztotta a szaftot. Hogy megvédje a marhaszelet-országot. A tavon két ember ült egy csónakban, horgásztak. Joseph sóval erôsítette a gátat.
- Joseph - mondta az apja. A torka mélyérôl.
No még sót. Lebetonozni a káposztát. Az emberek a csónak­ban megint fogtak egy pisztrángot, és nevettek.
- Joseph - mondta az apja. - Ma délután...
Joseph vadul felrobbantotta a villájával a gátat. A védôgát leomlott. A csónakban a két ember belefulladt a szaftba, a szaft kcresztülömlött az összeomlott káposztán, és marhaszelet-or­szág gazdasági élete mindörökre tönkrement. A súlyos áradások miatt.
- Igen, apa - mondta Joseph.
- Vétkeztél, Joseph - mondta az apja. - Bűn volt, amit csinál­tál...
Anyja zajosan csörömpölt a tányérokkal.
- Tizenhat éves vagy, és te is tudod, hogy bűn volt, amit csináltál. Még ha befolyásolt is egy... egy ferde gondolkodású idôsebb ember, ez nem volt ok arra, hogy sutba dobd a józan eszedet...
- Egy gonosz ember! - sziszegte az anyja. És kisuhogott a konyhába, megrakodva tányérokkal.
- Most már gondolni se lehet rá, hogy lelkész legyen belôled - mondta az apja. - Ezt persze te is tudod.
- Igen - mondta Joseph. Egy óra tizenkettôt ütött.
- Joseph - mondta az apja -, Joseph, az édesanyád... a felesé­gem... meg én - megköszörülte a torkát - úgy érezzük, hogy eljött az ideje. Mármint hogy megtudd. Bizonyos dolgokat.
Apja hangja megbicsaklott, a szavak megbotlottak, és keresz­tülestek az óra ütésein, amelyek az akadályozó szavak ellenére délutánok hírét kongatták.
- Szigorú kötelességérzet van benne - mondta Joseph magá­ban.
- Micsoda?
- Az órában - mondta Joseph. Vagy talán csak gondolta.
- Amit tettél - mondta az apja -, egy romlott ember befolyásá­ra tetted, aki sok-sok éve gyűlöli ezt a várost. Annak ellenére, hogy annyi türelemmel viseltettünk iránta. Talán olyan eszközt látott benned - az ártatlan gyermekben -, amellyel bosszút állhat. A képzelt sérelmeiért. Nem az én dolgom, hogy megpróbáljam megérteni az ô agyának a mozgatórugóit és képzelgéseit...
A délután puha kezei közt apjának hangja visszanyerte erejét.
- ...ez annak a hatalomnak a feladata, amely magasabb annál, mint amit mi itt a földön képviselünk. Kötelességmulasztást követnénk el azonban, ha... azt akarom mondani, hogy mivel te az ô megrontó befolyása alá kerültél, tetteidet úgyszólván egy háládatlan ember bosszúvágya irányította - te meg még fiatal vagy, járatlan a világban, ami nem egészen olyan, amilyen­nek szeretnénk -, ez bizonyos fokig enyhíti...
- Nem mondtad meg neki? - kiáltotta Joseph anyja a konyhá­ból.
- Joseph - mondta az apja -, most már sohasem lesz belôled lelkész, pedig ez volt a leghôbb vágyam...
Apja hangja megint megbicsaklott.
- Nem mondtad meg? - Anyja hangja dühösen kavarta a mosogatóvizet a mosogatóban. - Mondd már meg neki, az isten szerelmére!...
Apja felállt az asztaltól, és szelíden becsukta a konyhába vezetô ajtót.
- Joseph - mondta -, ez a lány, és... amit te csináltál vele...
- Megrázta a fejét, mely súlyos volt összetört vágyai terhétôl. Bedugtam a kezem a lába közé, gondolta Joseph, és késôbb, amikor nem nézett oda, megnyaltam az ujjamat. Olyan volt az íze, mint a tányér szélének, ahol a só volt. Le kellett volna nyalnom a tányéromat, mielôtt az anyám elvitte. Hogy tovább tartson. Most a zárt ajtó mögött elpusztítja a mosogatással. Az ajtó kinyílt, és kezét törölgetve bejött az anyja.
- Nem mondtad meg neki? - Mintha a kezei sértegették volna.
- Éppen ott tartottam, amikor...
- Itt az ideje. Tudnia kell.
- Van valami, amirôl úgy érezzük, hogy tudnod kell, Joseph - mondta az apja. - Tonyval kapcsolatban. Akit te, azt hiszem, bácsinak szólítsz.
Joseph titokban az inge alá túrt az ujjával, kereste a reggeli perceket meg a tanúbizonyságukat.
- Mi... a feleségem meg én - mondta az apja - nem vagyunk az édes szüleid...
Ujja hegye csak hideg bôrt talált.
- Tony... Akit te Tony bácsinak hívsz. Tony az apád. Akkor fogadtunk magunkhoz, amikor...
Inge alatt sehol sem voltak az ékszerhez hasonló percek. Ujjai csak a bôrt érintették, meg a csôdöt.
- Ô nekünk adott téged - mondta egy férfi. - Joseph...
- Úgy neveltünk, mintha a sajátunk lettél volna - mondta egy nô. - Mindent megadtunk neked.
Inge alatt az ujjai üres bôrt tapintottak.
A tárgyalás két órakor kezdôdött.

Odakinn a fehér égen a fájdalmas nap lassan kezdett belesüllyed­ni az éjszaka pólyájába. A házak árnyai nagyobbra nôttek a házaknál. Egy kisfiú leejtett egy követ. A kô úgy kondult meg a kövezeten, mint a harang. A kisfiú újabb köveket keresett, és harangjátékot játszott. A kôharangok csöndesen kondultak a csöndes város fölött. Szél támadt, felborzolta a füvet, a fagyai­bokrokat, a kisfiú haját. Egy macska merev lábakkal sétált végig a Betlehem Streeten. A szél beletúrt a bundájába. A kisfiú széttár­ta a markát, eltáncolt még egy kis kôharangjátékot a járdán, aztán bement, hogy megnézze magának a nénit, aki vigyázni fog rá. A szülei elmentek a tárgyalásra, és ôt otthagyták, rábízták egy idegenre, aki lehet, hogy goromba. Remélte, hogy egy szép napon ô is elég nagy lesz ahhoz, hogy elmehessen a tárgyalások­ra. A szél egyedül maradt, megzörgette a rosszul záró ablakokat, fölkavart a Judeai réten egy fekete hamuhalmot, bebújt a kulcs­lyukakon, és huzat lett belôle. A macska a szelet vigyázta. Nagyon hideg volt.
A keserű fehér ég felhôfüggönyt vont nyugati falára. A felhôk vártak, hogy megfogják, elrejtsék és meggyógyítsák a lebukó napot. A sötétség ígérete megenyhítette az eget, már nem volt olyan keserű, nem volt olyan fehér. A házak árnyékai elfakultak. Leejtett kövek visszhangjai csendültek a csöndben. A szél immár magabiztosan feszített. Ahol eddig borzolt, ott most tombolt, ahol eddig tapogatódzott, oda most késeket hajigált, és bömböl-ve gyönyörködött ügyességében. A kisfiú a zörgô ablakú, huza­tos házban szemügyre vette a nénit, aki vigyáz rá, és nem találta megfelelônek. Szomorúan kívánta, bárcsak elég nagy volna, hogy ô is elmehetne a tárgyalásokra. A macska belopakodott egy kertbe, és megdöglött. A Judeai réten fekete hamu forgósze­le örvénylett a semmibe. Városszerte újra jogaiba lépett a fagy.
Joseph a városháza nagytermében ült. A mögötte nyomakodó emberek fölhevítették.
- Ez nem tárgyalás - mondta a Lelkész a hosszú asztalnál, a középsô székben ülve -, ahogyan, mint hallottam, egyesek állítják. Ez pusztán csak vizsgálat. - Két oldalán az Öregek Tanácsának tagjai bölcs egyetértéssel bólogattak.
- Azért vagyunk itt - mondta a Lelkész -, hogy kérdéseket intézzünk az események résztvevôihöz, és hogy kiderítsük, ki a felelôs ezekért az eseményekért. És hogy nyilvánosan tegyük föl ezeket a kérdéseket. Hogy mindenki láthassa. Utána több döntést kell hoznunk egyesek ügyében, de ez nem jelent ítéletho­zatalt. Éppúgy nem, mint ahogy az eljárás nem jelent tárgyalást, a szó szoros értelmében. Azt tesszük, amit a közjó érdekében meg kell tennünk - bármi legyen is egyéni és magánemberi álláspontunk -, és ennek a kötelességnek a terhét nem tehetjük le, bármily súlyos légyen is.
Josephtôl balra sorban ott ültek a barátai: Malcolm, Arthur, Colin, Julian és Florence. Mind úgy tettek, mintha ô, Joseph, ott se volna.
- Kezdjük el - mondta a Lelkész.
Az apja - nem, csak volt az apja. Néhány órával ezelôttig, nem is néhány, mindössze két órával ezelôttig. De ez az ember sohasem volt igazán az apja. Puszta hiedelem volt, amit ô, Jo­seph, sohasem vont kétségbe. ô volt az apja, az a nagyon öreg ember, aki a rövidebbik asztalnál ül, annál az asztalnál, amire rászögeztek valamiféle... rácsot, igen, annak látszik. De miért? Hiszen ez nem tárgyalás. Az apja, az igazi apja, kortól görnyedten ült. Az évek lehúzták a száját és a szeme sarkait. Az asztalt bámulja.
Arthur White ült a tanúk székében. Vonaglott a kíváncsi szemek pillantásától.
- No, Arthur - mondta a Lelkész. - Egypár kérdést fogunk neked föltenni. Ugye nem félsz?
- Nem, uram. - Testének minden hasadékából félelem izzadt. - És az igazat fogod válaszolni?
- Igen, uram...
- Ez a diavetítô - mondta Mr. Saxon. - Mit tudsz róla?
- Rábökött a vetítôre, ami ott állt elôtte az asztalon. - Nos?
- Éles arcát elôredöfve várta a válaázt. - Mit tudsz róla?
- Mondd el nekünk, Arthur - mondta Mr. White. - Az lesz a legjobb, hidd el. Hosszú távon.
- Ööö... képeket vetít - mondta Arthur.
- Képeket vetít - mondta Mr. Saxon. - Lám, lám, lám. No és aztán? - Baltafejével Arthur felé döfött. - Ezt ugyebár joggal elvárhatja az ember egy diavetítôtôl. Nem, fiam?
- Uram - motyogta Arthur.
- Amit tudni szeretnénk - mondta Mr. Pope -, az az, hogy hogyan került a te meg a barátaid kezébe.
- Igen - mondta Mr. Priest. - Pontosan ezt szeretnénk tudni.
A vonagló, izzadó Arthur csak motyogott.
- Elmondanád ezt nekünk még egyszer? - mondta a Lelkész. - Légy szíves.
Arthur úgy köhögött, mintha haldokolna.
- Joseph, uram - mondta -, Joseph hozta. - És kétségbeeset­ten szürcsölgetett egy pohár vizet.
- Joseph hozta - mondta hangosan a Lelkész. És melegen ott érezte az arcán a közönség csöndes együttérzését. Lábujjai rángatóztak a szomorú büszkeségtôl. - Joseph hozta - mondta újra. Hogy ne legyen semmi félreértés.
- Hová hozta? - kérdezte Mr. Pope.
- A kunyhóba. - Arthur a vizespohárba bámult, nézte, nincs-e benne hal. - A kunyhónkba. A Judeai réten.
- Ez az ügy el van intézve - súgta Mr. Priest Mr. Pope fülébe. - Az én utasításomra. - Mr. Pope hat méltóságteljes hüvelyknyire elhúzta a fülét.
- Említette azt Joseph - kérdezte Mr. Saxon -, hogyan jutott ennek a vetítônek a birtokába?
A pohárban nem volt hal.
- Nem ô készítette - mondta Mr. Saxon. - És nem is vásárolta. Csak víz. Meg emlékek, Josephrôl, a barátjáról, amelyek nem is emlékeztették halra.
- A zsebpénzét gondosan ellenôriztük - mondta a Lelkész. Arthur ajkai közt hűvös a víz, hűvös meglocsolt torkában, hűvös vonagló gyomrában. Arthur fulladozott az emlékektôl.
- No? - mondta Mr. White fulladozó fiának. A szó nem nyújtott mentôövet, még szalmaszálat sem, amibe belekapasz­kodhatott volna. Egyszerűen csak: „No?" Egy szó, amin semmi fogódzó.
Arthur motyogott: - Azt mondta, Tony bácsi adta neki. - És letette a poharat, emlékcseppeket fröcskölve szét a padlón.
- Van kérdésed? - kérdezte a Lelkész Tony bácsitól.
- Igen.
A nézôközönség nagy lélegzetet vett, aztán visszafojtotta a lélegzetét.
- Igazságosan kívánunk eljárni - mondta a Lelkész. - Tessék, kérdezz.
A nagyterem levegôje beáramlott a nézôközönség tüdejébe.
- Hogy vagy, Arthur? - kérdezte Tony bácsi. Mintha az utcán találkoztak volna.
A levegô megdöbbentô kuncogások formájában szaladt vissza a nagyterembe. A Lelkész megfenyítette az asztalt egy kis kala­páccsal, és szigorú szavakkal rendreutasította a szaladgáló leve­gôt:
- Szeretném, ha mindenki világosan megértené, hogy nem tűrök el semmiféle komolytalanságot senkitôl...
- Ôszintén aggódom a fiúért - mondta Tony bácsi. - Valaki csak kell, hogy aggódjon érte.
- ...senkitôl - mondta a Lelkész, letéve a kalapácsot.
Joseph nevetett. És az apja, az igazi apja, meghallotta és ráné­zett és elvigyorodott. A fehér fényen át kötelék támadt köztük, összekapcsolta az arcukat, a szemüket. És Arthur, aki átmászott rajta, hogy a helyére menjen, nem számított, és Colin, a követke­zô tanú, aki átbújt alatta, nem számított, és a Tanács, aki nem látta, nem számított. Semmi nem számított. Mert ott volt ez a kötelék.
- Megállapítottuk - mondta a Lelkész -, kitôl származott ez a vetítô. Ami nélkül nem került volna sor a késôbbi esemé­nyekre. Most ezt is be fogjuk nyilvánosan bizonyítani. Hogy ne férjen hozzá semmi kétség.
- Most térjünk rá arra az... incidensre, a kápolnában - mond­ta Mr. Saxon. - Emlékszel rá, Colin?
- Igen.
- Lennél szíves talán felfrissíteni a mi emlékezetünket is?
- Ô...
- Kicsoda?
- Joseph...
- Mit csinált? Gyerünk, gyerünk! - A szavak puskagolyókként röppentek ki Mr. Saxon szájának csövébôl, aki fiának kivég­zése révén váltotta meg önmagát. A fiú sebzetten kiáltotta:
- Levetkôzött, mindenki tudja, hogy mit csinált, miért tôlem kérdezed?
- Mert azt beszélik, hogy összeesküvés volt, és mindnyájan benne voltatok. -A szavak a kétségbeesés üres falához szögezték Colint, a karjánál meg a lábánál fogva. Nem tudta mozgatni a tagjait. - Mert azt beszélik, hogy mindnyájan le akartátok vetni a ruhátokat. Akkor, vasárnap, a kápolnában. Igaz ez, Co­lin? Igaz ez?
És a golyóktól félô, megbénult Colin fölordított:
- Nem! Mi nem tudtuk... az ô ötlete volt, Josephé... mi nem tudtunk semmit...
És újra mozgatni tudta a tagjait.
Joseph, a kötelék mentén, hogy senki más ne hallja, azt mond­ta: Nem elég megbocsátani. Én megbocsátok a barátaimnak, de az nem elég. És az igazi apja ezt válaszolta: Miért lenne olyan fontos, hogy elég legyen a te megbocsátásod? Ha te vagy az én igazi apám, mondta Joseph, ki volt az igazi anyám? És az igazi apja nevetett, hogy rázkódott tôle a kötelék.
Malcolm ült le a tanúk székébe, fejfájósan.
- Pusztán azt szeretnénk megkérdezni tôled - mondta Mr. Pope -, hogy a barátaid igazat mondanak-e.
- Hogy alátámasztod-e, amit mondtak - mondta Mr. Priest.
- A vetítô eredetére vonatkozólag - mondta a Lelkész. - Meg arra, hogy Joseph egyedül csinálta, amit csinált.
- Az a legjobb, ha megmondod - mondta Mr. White. - A legjobb nekünk, a legjobb neked, a legjobb a városnak.
Ki volt az anyám? kérdezte Joseph a kötelék mentén. Mit számít az? felelte az igazi apja. Számomra egy széttett láb volt, számodra meg egy csöcs, amit szophattál. Mi mást várhattál volna? Ez nem igaz, mondta Joseph. És: Nem, nem igaz, felelte az igazi apja.
- Hogy mindnyájan láthassuk és megérthessük annak az em­bernek a gonoszságát, aki a maga perverz céljai érdekében gyer­mekek lelkét akarta megrontani - mondta a Lelkész -, be fogunk mutatni egy képet ezen a vetítôn. Egyetlen képet, ezt kérem, tartsák szem elôtt, azok közül, amelyeket gyerekek kezébe adtak, akik, amíg nem látták ezeket a képeket, ártatlanok voltak, akiket még nem kísértett meg a világ. És akik nem voltak erre felkészülve. Ezek a gyerekek nem voltak erre felkészülve. És ô kihasznál­ta ezt.
Ugyan mit ronthat meg a hegyek, egy város meg a tenger képe? kérdezte Joseph. A romlottnak minden romlott, mondta az igazi apja, átkuncogva a mosolyaikat összekötô köteléken.
- Miután megnéztétek ezt a képet - mondta a Lelkész -, jobban meg fogjátok érteni a következô két tanú vallomását. - Bekapcsolta a vetítôt, összehúzták a függönyöket, a falon fölerôsödött a fény négyszöge. - De az elsô sorban ülô gyereke­ket arra kell kérnem, forduljanak meg, hogy ne lássák. Bár a baj már megesett, nem akarom tovább növelni.
A gyerekek megfordultak, lovagló ülésben ültek a székre, szemben a fény négyszögébe bámuló nézôközönséggel. Joseph hallotta a vetítô zümmögését, és látta, amint a figyelô arcokon katt! tágra nyílnak a szemek. Néhány férfinak öntudatlanul vé­gigkígyózott a nyelve az ajkán. A nôk az orrukat fintorgatták, mintha rossz szagot éreznének, és dühösen oldalba böködték a férfiakat, hogy figyelmeztessék ôket a nyelvükre.
Hegyeket látnak, gondolta Joseph, és az ajkukat nyalogatják. Az orrukat fintorgatják a tengerre, és dühös könyökkel böködik egymást a más városok láttán. Talán félnek a magasságtól, a vízbefúlástól, az idegenektôl?
Nézd csak, Joe, mondta az igazi apja. Kukkants oda, rém vicces.
Joseph lehajtotta a fejét, és átkukucskált a karja és teste közötti háromszögű téren. Hogy megnézze, mitôl orgiáznak a nyelvek a szájakban. A falon, a fény négyszögében, meztelen nôk kerek idomait látta, arc, mellek, has, combok, széttárva, ravasz árnyé­kokat mutogatva, és a fekete párnákra terülô fehér köridomok rajza a karcsú kamerákba vetült.
Joseph hirtelen megfordult a székén, a körhintázó arcok kö­zött.
- Azok a képek! - kiáltotta. - Azok a képek... teljesen elfe­lejtkeztem azokról a képekrôl! - És nevetni kezdett.
ôk nem, mondta az igazi apja, végignevetve a kötelék mentén. Ôk nem. Nevetésük megerôsítette a köteléket.
- Csönd! - A Lelkész kikapcsolta a vetítôt, és rávert a kalapá­csával az asztalra. Majdnem eltalálta Mr. Pope ujját. - Ezt én...
Joseph csak ült a székén, tehetetlenül, rázta a belsô nevetés, nyomakodott föl, a mellébôl, szétrobbantással fenyegette az ar­cát.
- ...nem tűröm tovább - mondta a Lelkész. - Semmiféle további fegyelmezetlenséget... - Dühödten a kezéhez dörgölte a kalapácsot. - A következô tanút. És húzzátok el a függönyöket.
Julian pislogva lépett keresztül a függönyök engedelmes surrogásán és a fény lapos pengéin. Leült a tanúk székébe. Végre. Lába remegett, érezte a finom mocorgást a lábikrájában. Végigsi­mított a kezével tökéletes haján, hadd csillogjon a fényben. Erez­te a haján a szemek helyeslését.
- Julian - mondta a Lelkész -, ezeket a képeket, amelyekbôl az elôbb láttunk egy mintát, valamennyien láttátok a kunyhóban, a Judeai réten...
- Kényszerített, hogy megnézzük - kottyant bele Julian. - Azzal fenyegetôzött, hogy ha nem nézzük meg... - megállítani a lábikrák reszketését -...mindenkinek azt fogja mondani, hogy mi akartuk megnézni...
- Ebbôl rád nem háramlik semmiféle szégyen - mondta a Lelkész. - Te hívtad fel a dologra a város figyelmét...
Julian a magasba tartotta sebeit, hogy elárassza a szavak bal­zsama.
- A város hálával tartozik neked - mondta a Lelkész. És közben azt gondolta: mindenki, kivéve a fiút, aki a fiam volt, és akit szerettem. Megrázta a fejét, hogy kisöpörje belôle a gon­dolatokat, hogy könnyítsen kötelességének terhén.
- Most térjünk át arra a bizonyos estére - mondta Mr. Pope. - És az ezeknek a képeknek a bemutatását követô eseményekre...
- Mondd el nekünk, mi volt azon az estén - mondta Mr. Priest buzgón a fiának.
Julian tökéletes teste kiegyenesedett a székben. Érezte a szür­ke zubbonyok testvériségét. Lábikrái most már megnyugodtak. Mielôtt megszólalt volna, szünetet tartott, mint egy színész, élvezte a szemek türelmetlenségét. Rám várnak, gondolta. Rám.
- Gyerünk már - förmedt rá a Lelkész. Nem akart ráförmedni, még beszélni sem akart. Nem várt a szavakra.
- Néztük a diákat - mondta Julian. - Nem akartuk, persze, de ô, Joseph, kényszerített rá... - A szégyenkezés tudatos után­zatával sütötte le a szemét. - És utána, amikor mentem hazafelé, láttam ôket...
- Láttad ôket? - mondta Mr. Priest.
- Josephet. Meg Florence-t.
- És mit csináltak? Úgy értem, amikor láttad ôket.
- Joseph kergette Florence-t...
Az az éjszaka, mondta Joseph - a kötelék mentén. Arra az éjszakára gondol. Amikor megfogtam egy csillagot az égen. Ami mérhetetlenül csacsi dolog, mondta az igazi apja. Megégette a kezemet, mondta Joseph, olyan hideg volt. De akkor este nem néztük a nôk képeit. A többit néztük, tudod, azokat a hegyeket.
- Kergette - mondta Mr. Priest. - Miután azokat a képeket néztétek, Joseph kergette Florence-t.
Táncoltunk, mondta Joseph. Nem kergettem. Táncoltatok? kérdezte az igazi apja. A Judeai réten? Az ô ötlete volt, mondta Joseph. Le akart hozni nekem egy csillagot. Mire az igazi apja azt mondta: A jövôben saját magad hozd le magadnak a csillago­kat, Joe. Úgy biztonságosabb.
- És úgy látszott, hogy Florence meg van rémülve? - kérdezte Mr. Priest a fiától.
- Folyton próbált kitérni elôle. És kiabált.
- Mit kiabált?
- Azt... azt nem nagyon értettem. Én egy kicsit távolabb voltam.
Játszottunk, mondta Joseph az igazi apjának. Játszottunk. A csillagokkal. Ô is csillag volt, csillagfény.
- És aztán mi történt? - kérdezte Mr. Priest.
- Florence bemenekült a bokrok közé. Hogy elbújjon -mondta Julian. És: - Én egy kicsit távolabb voltam. Elindultam hazafelé, aztán eszembe jutott, hogy esetleg... segítségre lehet szüksége. Visszamentem a bokrok közé.
- És?
- Idô kellett hozzá. Hogy odaérjek... - Julian megnyalta száraz ajkait, vizet kortyolgatott egy pohárból.
- Csak nyugodtan - mondta Mr. White jóságosán.
- Mondd el nekünk, mit láttál - mondta Mr. Saxon. - A saját szavaiddal.
A víz nagy tócsában ült meg Julian torkában. Fulladozott tôle, arca elvörösödött a rokonszenvezô szemek kereszttüzében.
- Tudjuk, mennyire undorító ez számodra - mondta a Lel­kész. - A mi számunkra is. De meg kell lennie.
- Mondd el nekünk a saját szavaiddal - mondta Mr. Priest. Hangja elôrerántotta a nézôk fejét.
- Mindenfélét... - mondta Julian a torkában levô víztócsán át -...mindenfélét csináltak. - A szavak bugyborékoltak.
- Ha világosan meg akarjuk állapítani, hogy mi történt - mondta a Lelkész -, akkor pontosabban kell kifejezned magadat. - De Joseph számára a pontosságban nincs remény, gondolta.
- Mit... mi mindenfélét? - kérdezte Mr. Priest, hangjával megnyújtva a hallgatóság nyakát.
- A saját szavaiddal, Julian - mondta Mr. Pope. - Ahogy te láttad.
- Joseph... megcsókolta ôt, uram - mondta Julian.
- És?
- Uram, bedugta a kezét, uram, a blúza alá...
- És?
- És a... úgy értem, alulra, uram. A szoknyáj.a alá.
- És?
- Levetkôztette, uram, levette róla a ruhát.
- És?
- Leeresztette, uram, a nadrágját...
- És aztán?
- Aztán... - Julian fulladozott a víztôl.
- Aztán... aztán... megkefélte, uram... láttam ôket! - üvöltötte a nézôközönség elôremeresztett arcába. - Megkefélte, láttam ôkeí... - És elpirult, és víz szökött föl a torkából és a szájából. Megtörölte az állat zubbonya szürke ujjával, és köz­ben megbotránkozott hangok zümmögését és a Lelkész kalapá­csának kopácsolását hallotta.
- Ööö... paráználkodtak, Julian? - helyesbített a Lelkész.
Paráználkodtatok? kuncogott Joseph igazi apja a kötelék má­sik végén. Nem, mondta Joseph. Basztunk. Együtt. A saját szavaimmal. És az elején jó volt, és végén nem volt jó. A hálószo­bám elôtti holdfény miatt, gyerekkoromban.
- Julian - mondta Mr. Priest -, mondd csak, a lány, Florence, beleegyezett ebbe az... ööö... dologba?
- Azt mondta, mikor Joseph... azt csinálta, azt mondta, hogy fáj. Utána sírt, és haza akart menni.
- És Joseph mit mondott erre?
- Azt mondta, ez a legjobb ötlet, amit egész este hallott tôle. Én nem ezt akartam mondani, mondta Joseph. Meg akartam ölelni, mert sírt, de a karjaim nehezek voltak, nem bírtam ôket felemelni. Nem volt más, amit mondhattam volna. Tudom, Joe, mondta az igazi apja a kötelék másik végén. Tudom. Ez a baj a szavakkal, nem nagyon lehet velük mit mondani.
- Azt mondta, ez a legjobb ötlet, amit egész este hallott tôle - mondta Mr. Pope, roppant tisztán ejtve minden egyes szót, kôként hullatva be minden szót a nagyterem csöndjébe. - Köszö­nöm, Julian.
- Igen, köszönöm, Julian - mondta Mr. Priest büszkén.
A pontosságban nincs semmi remény Joseph számára, gon­dolta a Lelkész. És én pontosságot követeltem. Megrázta a fejét, hogy összezavarja a gondolatait. - A következô tanút - mondta.
Florence állt fel. Húzgálta a zubbonya szürke szegélyét, hogy egy kicsit lelapítsa a kebleit. Fényen gázolt keresztül, fénykocká­kon vonszolta át vonakodó lábait, lábfejével fényt merített a bokáira, a lábszárára, fény tűnt el a szoknyája alatt. Ahol ezt a figyelô nézôközönség is tudta - láthatatlanul megsimogatta ifjú fenekét. Ami az övé volt, gondolták, Josephre nézve. A nôk orra elítélte a fényben gázoló lányt.
Julian a tanúk székébôl felkelve mellette ment el, és titokban megérintette az ujjával a lány zubbonyának szürke ujját. Csak hogy hozzáérhessen. Florence elhúzódott, leült, és a térdét tanul­mányozta. Lecibálta a térdére a szoknyáját, hogy ne engedje be a fényt.
- Igaz az az esemény - kérdezte a Lelkész -, amit az elôzô tanú leírt?
- Igen - suttogta Florence a térdeinek.
- Minden részletében?
- Mi... akkor... igen. - Táncoltunk, mondta a térdeinek, táncoltunk a csillagok alatt, és akkor csodálatos volt, mert Jo­seph volt, és táncoltunk. Fölvérzett, zokogta a térdeinek.
- Nem egészen értettem - mondta a Lelkész. - Lennél szíves hangosabban beszélni?
- Igen - kiáltotta Florence, és a szó harangnyelvével megütött nagyterem fölcsendült, mint egy harang. - Igen igen igen.
- Tisztázzuk ezt világosan - mondta Mr. Pope. - Úgy értsük, hogy ô, hogy Joseph rád kényszerítette az... ööö... bizalmas­kodását?
- Szóval, hogy teljesen egyértelműek legyünk, megerôsza­kolt? - kérdezte Mr. Saxon.
Táncoltunk, mondta Florence a térdeinek, és most engem néz ezen a nagytermen keresztül érzem a szemét a fejemen meg­csókoltam a szemét aztán hogy táncoltunk amikor még jó volt és furcsa és izgalmas mielôtt fájt nem lett volna szabad bántania most érzem a szemét a fejemen...
- Választ várunk - mondta a Lelkész.
A lány térdei felugrottak, szerteszét fröcskölve a fényt. Flo­rence kiabált: - Igen igen igen. - És végigrohant a nagytermen az arcok közötti hasadékban, hogy lerázza a fejérôl Joseph sze­meit. Rángatta a nehéz ajtókat. - Igen igen igen igen igen igen igen igen igen igen. - Kimenekülni ennek az egyetlen szónak a süketítô hangjától zengô nagyterembôl, ki a hideg, fehér, csön­des téli éjszakába.
Ki volt az anyám? kérdezte Joseph, amint az ajtók, elvágva a fényt, becsukódtak a lány mögött. Meghalt, amikor születtél, mondta az igazi apja. A halál űzôbe vette a testét, téged keresett, de én megelôztem. De ki volt? kérdezte Joseph. Hogy hívták, milyen volt az arca, mondd el, milyen volt az arca, akkor legalább tudok valamit. És az igazi apja azt mondta: Nem volt szép.
- Joseph - mondta a Lelkész -, már kétszer kértelek, ülj le a tanúk székébe.
Joseph tudatára ébredt a csendnek és a szemeknek. Óvatosan lépdelt a tanúk székéhez, hogy el ne szakítsa közte és igazi apja közt a köteléket.
- Siess már - mondta a Lelkész, holott azt gondolta: Csak lassan, Joseph. Ne érj oda sohasem, akkor nem kell kérdeznem.
- Igaz ez? - kérdezte a Lelkész, amikor Joseph leült.
A kötelék nem szakadt el: látta igazi apja arcát, vigyorgott. Semmi sem számított, csak a kötelék.
- Hogy kényszerítetted a barátaidat, hogy megnézzék a képe­ket? - kérdezte a Lelkész.
- Ezt mondták.
- Téged kérdezlek, Joseph, hogy igaz-e... Joseph, téged kér­dezlek.
- Igen - mondta Joseph.
Ez hazugság, Joe, mondta az igazi apja a kötelék másik végén. És ezt te is tudod. Igen, mondta Joseph, hazugság.
- Igaz - mondta Joseph. - így volt.
A Lelkész megivott egy pohár vizet.
- És miután megnéztétek ezeket a képeket - mondta, letéve a poharat -, tényleg... hajkurásztad ezt a lányt, és tényleg...?
- Megerôszakoltad? - kérdezte Mr. Saxon. - Ahogy ô mond-ja?
Nem, mondta Joseph igazi apja. De ugye azt fogod mondani, hogy igen? Hát már nem törôdsz többé az igazsággal? Más az igazság, mondta Joseph, és más ez, ez az igazság fölött van, azt mondani, hogy megtettem, és megmenteni a barátaimat, akik itt élnek ebben a városban, megmenteni ôket, mert megbocsátani nem elég. Ez az igazság fölött van, és túl van az igazsá­gon. Te is ebben a városban élsz, mondta az igazi apja.
- Válaszra várunk - mondta Mr. Saxon.
És Mr. White is megszólalt: - Joseph, drága fiam, talán segíte­ne, ha könnyítenél a lelkeden.
- Igen - mondta Joseph. - Megerôszakoltam.
A Lelkész karja meglendült, hogy elsöpörje a szavakat, hogy ne lehessen ôket hallani, hogy megkímélje a fülét a támadásuktól, és felborította a vizespoharat. A víz tócsában terült el az asztal egyik mélyedésében, hasztalan itatgatta a zsebkendôjével. A víz benedvesítette a kezeit, úgy dörzsölte össze ôket, mintha kezet mosna. A zsebkendôje nem ért semmit. Hogy lehetne kis négy­szögletes vásznakkal feltörölni a vizet?
- Leülhetsz, Joseph - mondta szigorúan, kezeit egy kölcsön­kapott zsebkendôbe törölve.
Joseph otthagyta a tanúk székét, keresztülment a fényen, óva­tosan, hogy épen maradjon a kötelék. Amelynek a másik végérôl az igazi apja ráordított: Mit képzelsz, ki vagy te? Kinek tartod magad? Hogy fütyülhetsz az igazságra? Hogy megmenthetsz embereket? Most semmi se vagyok, mondta Joseph. Talán soha­se voltam más. Talán csak a mások szemeinek fókuszában létez­tem. Amelyek most bezáródtak. Bolond vagy, ordította az igazi apja, és az is valami. És hazug vagy. Egy pillanatig, mondta Joseph, egy pillanatig, ott a bokrok alatt, szerettem. Éppen csak egy pillanatig. A jövôtôl még ennyit se várok. Bolond vagy és hazug, kiáltotta az igazi apja. És: Szeretlek, Joe, én szeretlek. Mire Joseph azt mondta: Miért adtál oda nekik, mikor megszülettem? És az igazi apja azt felelte: Azért adtalak oda, hogy megtarthassalak.
- Hallottuk - mondta a Lelkész -, hogyan került ez a diavetí­tô ártatlan gyermekek kezébe. Hallottuk ennek az iszonyú következményeit, egy felkészítetlen gyerek felizzó vágyát, egy fiatal lány testének megbecstelenítését, két léleknek a... bemocskolását. És tudjuk, hogyan került a kezükbe ez a vetítô. Ez nem kétséges, ezt az egész vizsgálat során senki se tagadta...
- Én még nem mondtam el a mondanivalómat mondta Tony bácsi, fölemelve a fejét.
Joseph ránézett igazi apjának fölemelt fejére. És látta, hogy lehull róla az öregkor, eltűnnek a ráncok, a nedves szemek kiszáradnak és kitisztulnak, a száj megszilárdul. Még a haj is földúsult, megsötétült. És a vállai kiegyenesedtek. Joseph rigyelt, és íme, Tony bácsi felhasadt bôrébôl kilépett egy fiatalabb ember, az ô igazi apja. Egy fiatalabb ember, aki határozottan szólalt meg:
- Én még nem kaptam szót. - És rámosolygott Josephre. Hogy mindenki láthassa köztük a köteléket.
- Éppen most akartam rátérni - mondta a Lelkész. - Mi töké­letesen igazságosak akarunk lenni. Éppen meg akartam kérdez­ni, van-e valami mondanivalód.
- Méghozzá bôven - mondta Tony bácsi.
- Tagadod, hogy te adtad ezt a vetítôt ezeknek a gyerekek­nek?
- Én adtam Josephnek, igen.
- Tudnod kellett, hogy megmutatja a barátainak. A fiúknak ilyen a természete, ha valami új holmijuk van.
- Ésszerű feltevésnek látszott. Tekintve a fiúk természetét.
- És a diák? Te adtad Josephnek a diákat?
- Ha már a vetítôt neki adtam, logikusnak tűnt, hogy adjak neki valamit, amit vetíthet rajta. Igen, én adtam neki a diákat.
- És tudatában voltál annak, hogy mifélék?
- Nem.
- Ugyan már - mondta a Lelkész. - Ezt nehéz lenne elhinni.
- Diákat adsz a gyerekeknek - mondta Mr. Saxon -, és nem tudod, hogy mi van rajtuk? Ilyet aligha tehet az, akiben van felelôsségtudat.
- Aha - mondta Tony bácsi -, Saxon, a tanító. Az én idômben is volt egy ilyen, mint te. Én felelôtlen ember vagyok...
- Teljesen nyilvánvaló megállapítás - mondta Mr. Saxon.
- ...ezért nem járhatok úgy el, mint akiben van felelôsségtu­dat. Bennem nincs meg a ti felelôsségtudatotok, ami nem más, mint önvédelem. De nem tudtam, hogy mi van ezeken a diákon, amikor odaadtam ôket Joe-nak...
- Josephnek - mondta a Lelkész.
- ...én csak azt tudtam, hogy a többin mi van.
- Többin? Nem voltak más diák.
- Azokról a helyekrôl, ahol misszionáriusként jártam - mond­ta Tony bácsi. - Az emberekrôl, akikkel találkoztam. Nem tud­tam, hogy a nôk képei is közéjük keveredtek. Amíg Joe meg nem mondta nekem.
- Mr. Priest - mondta a Lelkész -, maga intézte a kunyhó felgyújtását. Találtak ilyen diákat?
- Szorgosan átkutattunk mindent, Lelkész úr - mondta Mr. Priest. - Semmiféle más diát nem találtunk, csak ezeket, a mezte­len nôkkel. Egy asztalfiókban voltak. Más bútor nem volt. Lehe­tetlen lett volna bármit is elnézni. Az asztalt is elégettük.
- Elég a mentegetôdzésbôl - mondta a Lelkész Tony bácsi­nak.
Hazudnak, mondta Joseph a kötelék mentén. Ugyanabban a fiókban voltak, vattába kötve. Te azért hazudtál, mondta az igazi apja, mert az hitted, hogy megmented vele a barátaidat, azt hazudtad, hogy megerôszakoltad azt a lányt. Ôk azért hazud­nak, hogy megmentsék önmagukat, ez a kötelességük, számukra az van felül és túl az igazságon. Az ô hazugságuk legalább ôszintébb, mint a tiéd. Hogy lehet egy hazugság ôszinte? kérdez­te Joseph. Errôl elôbb kellett volna elgondolkoznod, mondta az igazi apja.
- Sok-sok éven át - mondta a Lelkész -... ööö... befolyást gyakoroltál Josephre. Az évek során többször is meglátoga­tott... igen, tudtunk a látogatásairól, talán meg kellett volna akadályoznunk ôket, de nem tettük... holott te sutba vágtad az apaságodat, lemondtál róla csecsemôkorában, lemondtál róla, és semmivel sem törôdtél, csak a saját önzéseddel. Mi adott neked ezek után jogot arra, hogy beleavatkozz az életébe?
- Nem hiszem - mondta Tony bácsi -, hogy valamiféle jogra lett volna szükségem ahhoz, hogy beszéljek a saját fiammal.
Miért mondtál le rólam? kérdezte Joseph. Minden rendben lett volna. Meg akartalak kérdezni, mondta az igazi apja. Egy csecsemôt nem lehet megkérdezni, igaz? Minden rendben lett volna, mondta Joseph. Ezt akartam volna. Ezt most csak azért mondhatod, mondta az igazi apja, mert lemondtam rólad. Mi lett volna, ha velem élsz, és látod, hogy a városban a többi gyereknek mindene megvan, neked meg semmid sincs, és ebben a városban soha nem is lesz? Miattam, az apád miatt. Hogy tudtam volna ezt veled megértetni? Gyűlöltél volna. Én szerette­lek, mondta Joseph. Egész életemben szerettelek. És erre az igazi apja azt mondta: Bácsikat könnyű szeretni, nem kell velük élni.
- Mi megadtunk neki mindent - mondta a Lelkész -, a fele­ségem meg én, tápláltuk, fedelet adtunk neki, befogadtuk, ami­kor a saját apja kitaszította, szerettük, szerettük, a feleségem meg én.
- Szerettétek - mondta Tony bácsi. - Ôt szerettétek vagy a saját cselekedeteiteket? Bizonyítottátok is a szereteteteket, ami­kor gyerek volt, azzal bizonyítottátok a szereteteteket, hogy bekötöttétek a szemét...
- A gyerekeket meg kell büntetni, ha letérnek a helyes útról, ez része a szeretetnek, talán a legfontosabb része.
- De nem szembekötéssel. Azzal nem lehet csatákat nyerni a gyerekeknél...
- Csatákat? Te talán megkorbácsoltad volna, vagy mit csinál­tál volna?
- Azt se csináltam volna. Nem zártam volna rá az ajtót, nem vettem volna el tôle, a szemét bekötve, a fényt, nem követeltem volna a szeretetét, az engedelmességét, hogy azt higgye, amit én hiszek, cserébe az élelemért meg a fedélért. Én nem követel­tem volna a szeretetét, én csak vágytam volna rá.
- Hogy te mit nevezel szeretetnek - mondta a Lelkész -, arra tanúbizonyság mindaz, amit ma délután hallottunk. A te szereteted volt az, ami kerítôként rávette Josephet, hogy meg­erôszakolja azt a szerencsétlen lányt...
Mi tudjuk, hogy ez nem igaz, mondta Joseph. És nem számít, hogy ôk mit hisznek, amíg köztünk van a kötelék.
- ...és beszennyezze a saját halhatatlan lelkét...
Joseph mögött az emberek hallgatásában hangok mormolása rejtôzött.
- ...amiért sokkal magasabb hatalom elôtt fogsz számot adni, mint amit mi itt képviselünk.
A sír, mondta Joseph igazi apja a kötelék másik végén. Hát ez az ô magasabb hatalmuk, a síré? Hallgasd csak az embereket, mondta Joseph. Hallgasd csak, dühös a hangjuk, és egyre erôsebb. Miért? Mert látják köztünk a köteléket, mondta az igazi apja.
- Megbecstelenítetted a gyermekek testét - mondta Mr. Pope. Szemei csillogtak, mint apró széndarabok.
Én nem érzem magam megbecstelenítve, mondta Joseph. A lelkemen se érzek szennyfoltot. Majd ôk ráteszik késôbb, mondta az igazi apja. Kettévágták az embert, testre és leiekre. Hogy az egyikkel fenyítsék a másikat. Beszélj nekem a sírok hatalmáról, mondta Joseph. A sírok várnak, mondta az igazi apja, várnak a porhüvelyekre, amelyekben az emberek éltek, barátok és idegenek alakját utánzó héjakra, amelyekre ezek föl­detlapátolnak, és úgy tesznek, mintha a barátok meg az idegenek valahol másutt lennének. Az ô kitalált egeikben meg poklaikban, reménnyel csalva meg a sír hatalmát. És a várakozó sírok elé építményeket emelnek, amelyeket úgy kifényesítenek, hogy fog­lyul ejtik a napsugarat, és elkápráztatják a szemet, amíg aztán nagyon nehéz meglátni, hogy amire épültek, az alapjuk csupán furcsa cementkeverék a remény vizébôl meg a félelem homokjá­ból. És mutogatnak a mások által emelt építményekre, és torkuk­szakadtából ordítanak : Ne nézzetek az ô építményükre, nézzétek a mienket! A miénk erôsebb, szilárdabb, nem olyan talmi. A miénk az egyetlen igazi építmény, amit a világtörténelem folya­mán valaha emeltek. Ezt kiabálják. Figyeld az embereket, mond­ta Joseph.
Az emberek felkeltek a székükbôl, elindultak az asztal felé.
- Tépjétek el a köteléket - mondták az emberek halk, dühös hangon.
Az Öregek Tanácsa összedugta a fejét, és suttogva tanácsko­zott Tony bácsi jövôjén.
- Mindent elutasított, amit ez a város kínál - mondta Mr. Pope.
- Kimutatta, hogy nem kell neki - mondta Mr. Priest.
- Olyan drasztikusnak látszik, amit javasolnak - mondta Mr. White.
- Tépjétek el a köteléket! - kántálták az emberek Tony bácsi köré gyűlve. - Tépjétek el a köteléket. - Tipró lábak keresték a köteléket. - Tépjétek el a köteléket.
Apa, mondta Joseph. Igazi apja azt mondta: Építményeket emelnek, Joe, külsô hatalmaknak szentelt építményeket, hogy eltakarják és legyôzzék a sírhoz vezetô utat. Ez a vicc, Joe...
- Azt hiszem, ez lesz a legjobb - mondta Mr. White. - Leg­alább alkalmat adhatunk neki, hogy másutt keresse a boldogsá­got.
- Rossz szelleme volt a közösségnek - mondta Mr. Pope.
- Ezt akarják az emberek - mondta Mr. Saxon. - Csak hallgas­sák ôket.
- Tépjétek el a köteléket. Tépjétek el a köteléket. Tépjétek el a köteléket. Tépjétek el...
- Nem tagadhatjuk meg a nép akaratát - mondta a Lelkész. - Azért vagyunk itt, hogy a nép akaratát szolgáljuk.
Apa, mondta Joseph. Apa apa apa apa...
- Tépjétek el a köteléket. Tépjétek el a köteléket. Tépjétek el a köteléket - kántálták az emberek, körülvéve Tony bácsit. Lábukkal elvágták a köteléket, és szanaszét rugdosták a nagyte­remben a darabjait.
- Tépjétek el a köteléket. Tépjétek el a köteléket. Tépjétek el...
- Akkor hát megegyeztünk? - kérdezte a Lelkész.
És Mr. White sóhajtva mondta: - Azt hiszem, ez lesz a leg­jobb.
A szétszaggatott kötelék apró darabjai az asztalra hulltak, a Lelkész rájuk vert a kalapácsával, és a semminél alig nagyobb szilánkokká zúzta. ôket. Kipp-kopp, kopogott a kalapács, az emberek lába rátiport, és a lábak meg a kalapács elpusztították a mosolyok közti köteléket. A kántálás abbamaradt. Az emberek a Lelkész felé fordultak. Joseph látta, hogy az Elkezdô szobra szinte izzad, bronzbôre csillog az emberek szorításában. Érzék-csalódás, biztosan a fény okozza, gondolta Joseph.
Az emberek szürke körének egy résén át a Lelkész Tony bácsira nézett, és azt mondta:
- Megegyeztünk, hogy száműzünk téged ebbôl a városból... Lehetséges, gondolta Joseph, hogy a fém, a bronz úgy izzad, mintha ember volna, mintha bôre volna, meg mirigyei.
- Bár lenne ez számodra az üdvözülés útja - mondta a Lelkész Tony bácsinak. A szavak áttörtek Joseph gondolatainak falán.
- Nem! - üvöltötte felugorva. - Én szeretem. - És kötelék volt köztünk, gondolta, az én igazi apám meg én köztem, és minden rendben volt, és beszélni akart az igazi anyámról, és hol van a kötelék? - Szeretem - mondta, réseket feszítve az emberek szürke körébe, hogy az asztalhoz érjen.
Vénember ült az asztalnál a farács mögött. A bôrén nyílott mély repedések veszélyeztették arca egységének biztonságát, szeme sarkából nedvesség szivárgott. A bajusza gondozatlan volt, a közepére zöld foltot festett az orra. És a szakálla nedves volt. Lötyögôs szája úgy mozgott, mintha azt próbálná felidézni, hogyan is kell beszélni.
- Apa - mondta Joseph. És érezte, hogy a többi sok-sok fehér Joseph megmozdul a bôre alatt. - Mondd el nekik, milyen kötelék volt köztünk.
Az öregember fölemelte a fejét. A lógó bôr lecsúszott az arcáról, és redôkben lógott le az álláról. - Most nincs hova mennem - mondta. Nedves szemei dühösen pislogtak Josephre.
- Te kis fattyú! - kiáltotta. - A te hibád az egész, az egész a te hibád...
- Apa - suttogta Joseph.
És az öregember rákiáltott a Lelkészre: - Vidd innen, miért nem viszed el innen? A te fiad... - EK kezével elfedte arcát, hogy eltakarja verejtékezô bôrét.
- Apa - suttogta Joseph. Szürke zubbonyba öltözött emberek ültek a városháza nagytermében a székeken, és figyeltek. - Apa - suttogta.

10.

Joseph feküdt zilált ágyán, és évek óta elôször, ismét az álmai mennyezetén égô arcot figyelte.
Sápadt izzadság gyűrűjében alszom, gondolta. Nem volt elég fényesíteni az aranyat. Ujjai maguktól mozogtak a fehér takarón. Nyitott szájából halk, tépô zajjal reszelt a lélegzete. Az anyámat szoktam hívni, gondolta álmában, amikor ez elôjött.
Úgy kezdôdött, mint mindig: az arc lenézett rá és mosolygott. Jóságos arc, szomorú és nyugodt a szeme, kedves a szája. Egy arc, amely tudja, hogy el fogja pusztítani a tűz, és megérti és megbocsátja ezt a pusztítást. Lenézett a zilált ágyában alvó Jo­sephre, és rámosolygott. Aztán a bôre alatt enyhe pír gyulladt ki, mintha az arcot zavarba hozná, amit lát. Aztán a pirulás elmélyült, vörös folttá vált, a bôr kiszáradt, és kissé megrepede­zett. A folt fölizzott, apró lángnyelvek kukkantottak ki az orr­lyukakon és a füleken, és az arc kezdett megolvadni. Mint min­dig. A száj kinyílt, hogy kiengedje a lángokat, de az ajkak még mindig lemosolyogtak Josephre, álmai gátjain át. És a szemek még mindig nyugodtak voltak és szomorúak. Aztán a szemek megolvadtak, a hártyák kicsöpögtek a szemüregekbôl az arc repedéseibe, az orcák ezüstösek lettek a megolvadt szemektôl. A bôr lassan lecsúszott az orról. A száj kinyílt - sikolyra vagy beszédre -, és beszívta a lángot. Az anyámat szoktam hívni, gondolta Joseph.
Aztán az álom megváltozott, ami azelôtt sohasem történt meg. Joseph azt álmodta, hogy megy a Betlehem Streeten. Nagyon élénk álom volt. Érezte, amint az utcakövek hideg mágnesként tapadnak a meztelen talpához. A szél késeket dobált könyök-és térdízületeibe. Az a veszély fenyegette, hogy elveszti a karjait meg a lábait. Ez a káosz, gondolta. Ez a káosz, egy öregember beszélt nekem róla. Rohanni kezdett álmában, át az utcakövek rángató mágnesein. Kell lennie egy középpontnak, gondolta. Meg kell találnom a középpontot. A csillagok úgy lógtak az égen, mintha hosszú madzagokon himbálódznának. Futás köz­ben le-lebukott, és kitért, hogy beléjük ne ütközzön. Himbálództak a szélben. Hű, ha az egyik az arcomba csapódna, gondolta. És meg kell találnom a középpontot, mielôtt a szél levágja a karomat meg a lábamat. Nehezen tudott a tagjain uralkodni, szanaszét röpködtek a legkülönfélébb irányba. Tudta, hogy fagy ül a fagyaibokrokon meg a csatornán meg a járdán. És aztán, feketén a fekete ég elôtt, meglátta a kápolna tömegét és a karika halvány csillogását a kapu fölött. Feléje rohant, kicselezve a csillagokat.

- Jövök! - kiáltotta álmában.
A Lelkész hálószobájának ajtaja egy hüvelyknyire kinyílt. Az ajtó és az ajtófélfa közti nyíláson kinézett egy szem. A szobában ágyrugók nyikorogtak, és egy hang azt mondta: - Mi az? - A szót álomrétegek bugyolálták be.
- Zajt hallottam - mondta egy másik hang, közvetlenül a szem alól.
- Zajt?
- Azt hiszem, ajtócsapódást.
- Gyere, bújj vissza az ágyba.
- Aludj. - A hálószoba ajtaja kitárult, és feltűnt a Lelkész alakja. Dideregve állt a sötét folyosón. Az ajtó mögül leakasztott egy köntöst, és belebújt. Lábát papucsba dugta, és óvatosan lement a lépcsôn. Fejét oldalt billentve fülelt minden hangra. Felesége a hálószobában körülölelte az ürességet, ahol az elôbb még a férje volt, és elaludt.

Valamivel késôbb a kápolna oldalában az oltár közelében las­san résnyire nyílt egy ajtó. A rést gyanakodva töltötte be egy vékony hasáb a Lelkész arcából. Szeme forgott az üregében, kutatott a zaj után. A szem látta az Elkezdô szobrát, amelyet visszahoztak a városházáról, látta a kék terítôs oltárt, a magas szószéket, a padsorokat, a falak nagy, durva homokköveit, és látta Josephet, az oltár elôtt, a padlón ülve. A szem kitágult. Joseph egy arany gyertyatartót fényesített: a térdei között tartotta, és vadul dörzsölte egy ronggyal. És körülötte a földön körös­körül karos gyertyatartók és kelyhek és gyertyatartók, a kápolna minden aranydísze. Az aranyoligarchia belevillogott a sötétség­be, hogy megóvja ôt. A szem füllé változott, és hallgatta a halk, izgatott hangokat:
- Te sokkal jobban tartod a gyertyákat, mint a bádog tudná - mondta Joseph egy gyertyatartónak.
És hogy kiengeszteljen egy vázát, ezt mondta: - A kôedény­ben nem szépek a virágok.
Az ajtó résében a szem figyelt.
- Nem fogom kicserélni egyikôtöket sem, ha olyanok lesztek, amilyenek voltatok - mondta Joseph a körülötte villogó arany­körnek. Kérlek, legyetek olyanok, amilyenek voltatok, mire fölébredek. Kérlek, amilyenek akkor voltatok, mikor gyerek voltam.
A szemébôl könnycsepp gördült ki, lassan folydogált végig az arc keskeny hasábján.
- Akkor annyi barátom volt - mondta Joseph a díszeknek.
- Meg egy bácsim. Akkor egy bácsim is volt. - Beállította a gyertyatartót a körbe. - Nahát mondta.
A Lelkész kinyitotta az ajtót, és belépett a kápolnába. Sírt.
- Joseph - suttogta. Orra két oldalán nevetségesen csurogtak le a könnyek.
Joseph felemelte a fejét, és meglátta az Elkezdô szobrát. A szobor arcának bronzbôre izzott.
- Nem! - üvöltötte Joseph, és feltápászkodott. - Nem! -Lába szétrúgta maga körül az aranykört. - Te vagy az! - kiáltott a szoborra. A gyertyatartók úgy. dôltek szét, mint a kidöntött fák. Egy váza az egyik pad alá gurult, dühödten villogott a porban. A sötétség betört a széthullott aranykörbe. - Te égsz - mondta Joseph. - Egész idô alatt te voltál az. - És kétségbeeset­ten rángatni kezdte a szobrot. A szobor elôre-hátra ingott bronz­lábain.
- Joseph - mondta a Lelkész. - Ne, Joseph.
A szobor megingott, hanyatt dôlt, és tompa döndüléssel esett a padlóra, esésének hangja úgy visszhangzott a kápolna tetején, mint egy bronzharang.
- Ég - mondta Joseph. És rátaposott a bronzarcra. A hideg, éles orr meg az ajkak széle belevágott a meztelen talpába. - Ég - lihegte. - Aludj ki, tűz, aludj ki. - Rádobta magát a szoborra, könyökével, térdével taposta, arcát elfedte testével, hogy elzárja a levegôtôl, hogy elfojtsa a lángokat a pizsamájával, hogy veget vessen a lidércnyomásának a pizsamájával. - Aludj ki, tűz, aludj ki! - üvöltötte.
- Joseph! - a Lelkész megmarkolta a vállát, fölrántotta és elhúzta a szobortól. - Joseph! - szorította köntöse ráncai közé a fiú arcát. - Joseph, Joseph... - A könnyek lefolytak az orrán, és ráhulltak a fiú hajára.
Joseph kiemelte az arcát a köntösbôl, és felnézett a Lelkészre. Homlokán érezte a Lelkész könnyeinek könnyű csobogását. Összeráncolta a homlokát, valamit nem értett, valami zavarba ejtette.
- Mit keresel te az én álmomban? - mondta a Lelkésznek.

Második rész
JOE

01.

- Ebekben a dolgokban nincs teljes bizonyosság - mondta az, or­vos -, de amennyire ezt egyáltalán meg tudjuk állapítani, meggyógyult.
- De hosszú idô volt - mondta a lány, és mosolygott.
- Valamikor, az elején - mondta az orvos -, maga azt hitte, hogy élete végéig itt marad, ugye?
- Maga tudta ezt?
- Igen.
- Nem azért, mintha nem bíztam volna magában - mondta a lány gyorsan -, kérem, nehogy azt higgye...
- Nem, dehogy.
- Csak akkor bizony olyan reménytelennek látszott.
- Ezek az esetek az elején mindig ilyenek - mondta az orvos. - Azok­nak a legrosszabb, akik tehetetlenül nézik, akik szeretik ôket. Ugye, maga nagyon ragaszkodik hozzá?
- A lány habozott. - Ó, igen - mondta, és titokban megérintette az asztal fáját. - Ragaszkodom hozzá - Nem bírtam volna kijárni hozzá ide, ha nem ragaszkodnék hozzá - Ennyi éven át. Hát bírtam volna? - Nem - mondta az orvos. Szeme az, asztalán fekvô dossziéra tévedt. Krémszínű borítója elpiszkolódott, a szélei elrongyolódtak. Régi-régi kávéscsészék három karikát hagytak rajta, és a rágépelt nevet már alig lehetett elolvasni. Ez, a dosszié egy életet foglalt magába, illetve, pontosabban, egy olyan élet részleteit, melynek a lényege már mindenki elôl elillant, amikor ezeket a részleteket szépen elrendezték a vadonatúj krémszínű borítófedelek közt. Eszébe jutott az az, éjszaka, sok-sok évvel ezelôtt, amikor fölverték az, ágyából (és kiugrasztották a felesége mellôl; mosolygott, amikor estébe jutott az asszony dühös, lemondó arca és a nagyon nem úrinô szájába való szó, amit mondott), és ott várta egy köpcös, kétségbeesett, vallásos kis emberke, aki még akkor is, amikor a fia ott feküdt az, ágyon és kacagott, mint a tébolyult, többet beszélt Istenrôl, mint bármi másról. Ezzel kezdôdött ez az egészen rendkívüli, roppant érdekes eset. Az orvos emlékezett rá, meny­nyire lenyűgözték az eset részletei: a hallucinációk meg a látomások, amelyek szinte mindent elborítottak, az a kicsiny egzakt pont, ahol a páciens érintkezett a valósággal - mint amikor a hal a folyó felszínére emelkedik, hogy megfogjon egy legyet -, a szembaj, a gyerekkori műtét, amelyet kivetített a kitalált Tony bácsira - mintha a kivetítéssel kitérhe­tett volna elôle -, a szigorú, vallásos nevelés, annak a szerencsétlen lánynak a megerôszakolása, a tárgyalás, az, a Krisztus-figura, az Elkezdô, mindenek felett ott tornyosult ez, a Krisztus-figura.
- Most már csak a műtét van hátra - mondta a lány.
Ezek voltak a kulcsok, gondolta az orvos, és nincsen az az emberi zár, amely oly egyszerű volna, hogy egyetlen kulcs elég lenne hozzá.
- Bocsásson meg - mondta, fölemelve szemét a mocskos dossziéról. - Elkalandoztak a gondolataim.
A lány megbocsátóan mosolygott. - Azt mondtam, hogy most már csak a műtét van hátra.
- Igen, jövô héten. Emiatt ne aggódjék.
- Teljesen meg is vakulhat, nem?
- Hát, ez, a veszély mindig fönnáll. Ha nem végzik el a műtétet, biztosan megvakul. Továbbra is fogja látogatni?
- Ó, igen - mondta a lány. - A műtét elôtt és után. Tudnom kell. Nem tudom csak úgy... itt hagyni.
- Maga volt az összekötô kapocs - mondta az orvos. - Tényleg az egyetlen. Legalábbis az, adott körülmények közt az egyetlen. Szeretném magának megköszönni mindazt, amit tett...
- Ez, volt a legkevesebb... - mondta a lány szomorúan, - Valakinek meg kellett...
Kopogtak az ajtón. - Tessék! - mondta az orvos, és egy magas fiatal­ember lépett be a szobába. Egy magas fiatalember, aki nagy kerek szem­üveget viselt, és akinek bôrfoltok voltak a sportzakója könyökén. Egy magas fiatalember, aki sugárzó mosollyal nézett a lányra, és megmarkol­ta a vállát. - Eljöttem érted - mondta, mintha egy süketnek beszélne. A lány odanyúlt, és megfogta a kezét.
- Szóval - mondta az orvos -, amint mondta, már csak egy műtét van hátra.
- Nem ideges, nem izgul? - kérdezte a lány.
Az orvos mosolygott. - Most ír...
- ír?
- Önmagáról, a betegségérôl- mondta az orvos. - Úgy gondoltam, ez hozzásegítheti ahhoz, hogy jobban megértse önmagát. Mintegy beteljesíti a gyógyulást.
A fiatalember meg a lány kimentek, kéz a kézben. Az orvos az íróasztalnál ült, melyen ott feküdt a mocskos, egy élet összes részeit ma­gábanfoglaló krémszínű dosszié. A késô délutáni nap besütött az abla­kon, megvilágította és felizzította a fejét.

02.

A nevem Joe. Valamikor Joseph volt, de... ó, az tíz vagy tizenegy évvel ezelôtt lehetett. Lehet, hogy tizenkettôvel, nem tudom pontosan kiszámítani. Mindenképpen nagyon régen volt. A betegségem, az elmezavarom, a megôrülésem elôtt, amikor Joseph néven ismertek. Most Joe vagyok. O, igen, ôrült vagyok - nem, ez nem igaz. Voltam ôrült. Olyan sokáig éltem együtt az ôrültségemmel, hogy néha elfelejtem, hogy már meggyógyultam. Ôrült Joe miatt volt az egész, tudják, velem együtt jött ide, az elmegyógyintézetbe, és most már nincs sehol, így hát biztos meggyógyultam. Meg kell szoknom az épelméjűséget. Tudják, néha hiányzik nekem az a kis csibész, hiányzik Ôrült Joe. Részem volt, igazából én voltam ô, de külön életet élt, nem tudtam féken tartani - visszamenôleg is megrémít, mennyire nem tudtam féken tartani Ôrült Joe-t. Jött, amikor jönni akart, aludt, amikor aludni akart, megbotránkoztató dolgokat mondott, amiktôl én nagyon elszégyelltem magam. Néha hiányzik nekem, de csak ritkán. Végűi is, ha az ember meg akar gyógyulni, áldozatokat kell hoznia. Egy dolog van, amit itt mindjárt az elején le kel! szögeznem, hogy ne legyen semmi félreértés. Mégpedig az, hogy most boldog vagyok.
Milyen kellemes este van. A késôi nap besüt az ablakom rácsán, érinti az ágyam sarkát, és a kezemre esik, ahogy írok. Minden csöndes és nyugodt és békés. Teli van bizakodással ez az este. Ha ilyen esték várnak rám a jövôben, mint ez, akkor, tudom, nem történhet semmi baj. A kezem mozog a napfényben, gyorsan mozog, mert le kell írnom mindent, amíg lehet. Lehet, hogy a műtét nem sikerül, bár én eléggé biztos vagyok benne, hogy sikerül. Ezért hát gyorsan írok, de nem elsietve. Megpróbálom gondosan megválogatni a szavakat, helyesen elrendezni ôket, világos mondatokat írni, amiket meg lehet érteni. Nehéz így írni, de a doktor azt mondta, hogy meg kell próbálnom. Be voltál zárva önmagádba, mondta, ha leírsz mindent, az segíteni fog felnyitni a zárakat, így hát ezek a szavak kulcsok, és a kezem, amint itt úszkál az aranyos fényben, ezeket a kulcsokat forgatja énem befagyott záraiban.
A műtét a jövô héten lesz, van idôm írni. És a műtét után Josie majd eljön, és együtt megyünk el innen, ebbôl az elmegyógyintézetbôl. Megint kinn leszek, elôször vagy tizenkét év óta. Felizgat ez a gondolat. És mégis, egyben nyugodtnak is érzem magam. A nyugalom körülfogja az izgalmat, fogva tartja, akár a bôr az izmokat, ott nyújtózkodnak, húzódzkodnak közvetlenül a felszín alatt, de nem törnek ki a felszínre. Ennek így is kell lennie. Ha az izmok áttörnek a bôrön, akkor kórház kell hozzá, hogy rendbe szedjék a dolgot. Ha beképzelt lennék, azt hihetnem, éppen ez történt velem: az agyam bôre átszakadt, és én a valótlant gondoltam valónak, felépítettem egy fantáziavilágot, és kineveztem valóságnak és... de elébe vágok magamnak. Túl vagyok az ôrültségen, és most kibukkantam a másik oldalán. Most olyan országba kerültem, amelyet eddig sohasem láttam, és J ôsié meg én együtt - milyen kedves szó ez -, együtt fogjuk ezt az országot felfedezni. De csak a műtét után. Ez az utolsó akadály. És ha nem sikerül, ha ez az elôttem álló operáció nem tartóztatja fel a vakságot, ami a szemeimbe lopódzik, surranva, mint holmi puha, apró, halált hozó egér, akkor Josie lesz a szemem, ô fog vezetni ebben az idegen országban, az ôrültségem túlsó oldalán. Ôrültség és vakság: a kettô összekapcsolódik az életemben. Ha a műtét nem sikerül, akkor Josie szemével fogok látni, és soha többé nem leszek egyedül, ahogy egész életemben mindig - most már látom, a doktor bebizonyította nekem -, mindig egyedül voltam. De soha többé nem leszek. Ezt Josie mondta nekem, és én hiszek neki, és ha kell, feláldozom - boldogan - a szememet szerelme istenségének. A napfény végigrohan a meztelen karomon, lángra gyújt minden egyes fekete szôrszálat.
Miért írok? Miért ülök ebben a lobogó fényben, és miért vetem papírra ezeket a szavakat? O, igen, hogy felnyissam a zárakat, ezt mondta a doktor. Ez folytatása a gyógykezelésednek, mondta, írj le mindent, akkor meg fogod érteni, és ha megértetted, akkor már arra is képes leszel, hogy ne törôdj vele. Ha leírod az ôrültségedet, mondta, az hozzásegít, hogy megerôsítsd a gyógyulásodat. Persze nem mintha sok erôsítésre lenne szüksége, de az írással eltöltheted az idôt mostantól az operációig, írjál Ôrült Joe-ról, mondta, meg a városról, ami egy egész világgá nôtt, meg arról, mennyire megrémültél a vénemberek arcától a folyosón, írj le mindent. Irhatok Josie-ról is? kérdeztem tôle mohón, de azt hiszem, nem hallotta, mert elment, és nem válaszolt.
így hát írok. És furcsa, de szeretnék mindent egyszerre leírni. Hiszen ha le tudnám festeni az ôrültségemet! Szeretnék egyetlen heves karlendítéssel színekbôl egy hatalmas éket vetni erre a papírlapra, amelyen most végigsiklik a napfény. Minden, ami ebben az utolsó tizenkét évben történt, itt mocorog a bôröm alatt, itt nyomakszik, hogy kiszabaduljon. Érzem, ahogy gyűlik bennem. Annyira félek, hogy a bôröm fölhasad és kiszakad, és minden kiömlik erre a papírra, és mindent bepiszkol, még a napfényt is. Ezen szeretném az egészet egyszerre letudni, mielôtt ez megtörténik. És akkor eljönnek majd az emberek, megnézik énemnek ezt a színfoltját, és megérintik és nagyon hamar megértik, aztán elmennek, és egy kicsit mások lesznek attól, amit láttak és érintettek és megértettek. A színe sárga. Ne kérdezzétek, hogy honnan tudom, egyszerűen tudom. Érzem, ahogy a sárgaság halálra szánt bôrömet feszegeti. (Sárga, hegyes rácsok emelnek gátat vörös vérem elé, ki kell vetnem, ki kell vetnem magamból ezt a sárga trombózist. Gyertek és nézzétek, emberek!)
Szeretnek egyet suhintani a karommal, és készen lenni. De ezt így nem lehet. És ha lehetne, és az emberek megnéznék, nem változnának meg tôle, még egy kicsit sem. Nem, csak néznék énem nagy sárga ékét, és értetlenül mondanák egymásnak: „Mi ez?", vagy „Se formája, se iránya", vagy „Nincs benne lineáris fegyelem, a taktilis szenzibilitásról nem is beszélve", vagy „Micsoda ronda zűrzavar", aztán elmennének, minden változás nélkül, de vigyorogva. Ez nagyon szomorú, és mi értelme lenne? A napfény most arra a székre telepedett, ahol Josie ül, amikor meglátogat. A kezem most árnyékban van.
A kérdés különben is akadémikus, puszta hipotézis. Nem vagyok én a színek szivárványával meg az ecsetek vaskos kielégülésével felruházott festô. Nekem szavaim vannak, és szavakból nem lehet éket csinálni, a szavaknak egymás után kell következniük, ez a természetük. Nem suhinthatok lefelé a karommal, nem húzhatom ki füzérben a szavakat az összeszorított öklömbôl. A szavaknak úgy kell elrendezôdniük a papíron, mint a katonáknak a gyakorlótéren vagy a foglyoknak egy zárt udvaron. Ehhez idô kell. És azok az emberek, akik nem értenék meg az én festett, sárga ékemet, akik három zavart másodperc után arrébb vinnék reszketô, vigyorgó fejüket, valószínűleg azt se értik meg, ahogyan íróként a szavakat rendezem el. Elôször is az olvasáshoz több kell, mint három másodperc, és kinek van arra annyi ideje? Én ezt megértem, ne gondolják, hogy felrovom nekik. Nekem magamnak sincs idôm, az idô összezúz engem, a vénemberek arcának súlyával, akiket ennek a háznak, ennek az elmegyógyintézetnek a folyosóin meg az elôcsarnokaiban látok. Bár már nem félek, még mindig érzem ezt a súlyt. Ezek az arcok felém kapnak az ajtónyílásokból, gúnyt űznek belôlem azzal, ahogyan az idôre utalnak. Harminc felé járok, de ha száz évig élek, akkor se lesz elég idôm. Örülök, hogy elmegyek innen, a vénember-arcoknak ebbôl a tébolydájából, felejteni akarok, kérlek, engedjetek felejteni...
Sajnálom. Nem így akartam írni. A napfény lepottyant a székrôl, és most laposan fekszik a padlón, szedd fel, Joe, szedd fel a napfényt. Nézem, amit írtam - ezt a sok marhaságot színrôl és szavakról és vénemberekrôl. Nem ezt akartam írni, én csak meg akartam magyarázni, nyugodtan és világosan. Ez a sok szó a színrôl meg mindenrôl, nem is tudtam, hogy bennem vannak, mintha csak úgy kibújtak volna az ujjam hegyébôl. Nem számítottam rájuk. Talán abba kéne hagynom, amíg nem... majdnem azt mondtam, amíg nem késô. De mihez nem késô? Nem, most már, hogy belekezdtem, folytatnom kell. Különben is a doktor azt mondta, jót fog nekem tenni, ha írok,' segít kinyitni a bezárt Joe-t, azt mondta. És én bízom a doktorban. Amellett majdnem egy hétig csak bámultam kifelé az ablakom rácsán. Nem mintha aggódnék az operáció miatt. Egy kicsit talán izgulok, az a sok tű meg azok az éles kések, de hát ez természetes, és a doktor megnyugtatott, hogy nem fogok semmi fájdalmat érezni, így hát igazából nem aggódom még a műtét kimenetele miatt se. Ha megvakulok, hát megvakulok, és kész. Ott van nekem Josie, ô nem változott, így a műtét kimenetele igazából nem számít. (Ez lesz a második szemműtétem, mondtam ezt már? Az elsô gyerekkoromban volt, és évekig azt hittem, hogy valami más volt, egy tűz.)
Most már majdnem sötét van. Kedves estémnek majdnem vége. A nap eloson, oda, ahová a napok szoktak. Már alig látok írni. Végtelen árnyék hullik a papírra. Odakinn ott van a város, tudom, hogy ott van, kinn, a sötétben. Kíváncsi vagyok. Milyen lehet a város? Nagyon szeretném tudni. De elôször le kell írnom mindent, le kell írnom ôrültségemet, hogy biztosan tudjam, megleltem a kulcsát. Ne még, hadd üljek még egy pillanatig ebben az izzó félhomályban. Tudják, azt hiszem, talán félek egy kicsit folytatni az írást. Annyi minden van, amit el kell mondanom. És egy részét úgy kell elképzelnem, vagy késôbbi eseményekbôl összeraknom, mert annak idején nem voltam ott. Mindenekfelett a szerelemrôl akarok írni. Ha írni tudok róla, akkor talán - édes Istenem, kérlek! -, akkor talán hinni is tudok benne. Minden más félelem fölött magasra tornyosul, oly hatalmasan, hogy minden más félelem csak törpe félelem, az eltűnô nap arca elé magasodik a félelem az egyedülléttôl.
Elnézést kérek, csak felgyújtom a lámpát.

03.

Amikor ebbe az elmegyógyintézetbe hoztak, nem volt se karom, se lábam. Lemetélte ôket a hideg szél. Ott feküdtek valahol a városban a kövezeten, a lábujjak rángatództak, az ujjak a fagyot markolászták. Négy ember kellett hozzá, hogy behozzanak, pedig nem voltam nehéz, és nem is ellenkeztem. Miért rúgkapáltam volna? Tudtam, hogy álmodom az egészet, és az álmok mindig véget érnek. Próbáltam ezt megértetni velük, de mintha nem hittek volna nekem. Kivittek a kápolnából, föltettek valami hordágyfélére, aztán beraktak egy mentôautóba. Azt hiszem, mentôautó volt. Mindenesetre fehér volt, és belül mentôautó-szagú.
A Lelkész beszállt mellém. Nagyon szerencsétlennek látszott; idôrôl idôre megtörölgette a szemét meg az orrát a köntöse ujjával. Amikor rövid, sebes utazás után megint kiemeltek a kocsiból, majdnem leejtettek. Azt hiszem, nehezen tudtak megfogni, hiszen nem volt se karom, se lábam. Csöppet se izgultam e miatt a majdnem bekövetkezett baleset miatt. Ha az ember álmában lezuhan, sose fáj igazán. Azt álmodhatja, hogy kitörte a nyakát, és aztán reggel, amikor felébred, semmi baja. Az nem fontos, ami az emberrel álmában történik. Na persze, a Lelkész nagyon aggódott, amikor majdnem leejtettek. Odarohant, elállt a lélegzete, a kezét tördelte, és szigorúan rászólt az emberekre, akik vittek.
- Ne aggódj - mondtam neki. - Csak álom az egész.
- Joseph - mondta. Mintha hirtelen szinte teljesen elvesztette volna a szókincsét. Mást se tudott mondani, csak azt, hogy „Joseph". Nagyon sokszor mondta azon az éjszakán.
Aztán benn voltunk egy épületben, végigrohantak velem egy folyosón. Láttam, hogy minden ablakon rács van. Beléptünk egy szobába, amelynek akkor fel se tudtam fogni a méreteit. Hatalmasnak tűnt, éppúgy, mint az ágy, amire lefektettek. Se vége, se hossza nem volt az ágynak. Emlékszem, arra gondoltam, hogy a csudába takarnak le egy ekkora ágyat. A szoba teli volt fehér köpenyes emberekkel. Olyasféle szavakat mormoltak, hogy pillanatnyi elmezavar talán, és bölcsen bólogattak. Suttogva beszélgettek a Lelkésszel, hallottam, amint elmondta nekik a karomat meg a lábamat.
- Lenne szíves valaki visszamenni értük? - kérdeztem. - Leestek. És elkezdtem nevetni. - Reggel esetleg szükségem lehet rájuk! - kiáltottam, még mindig nevetve.
Az egyik fehér köpenyes férfi fölém hajolt. Ott feküdtem a hatalmas, végtelen ágyon, és ránevettem, ô meg beleszúrt egy tűt a combomba, éppen az amputáció fölött, és bumm, az álmom kellôs közepén, még mindig nevetve, elaludtam.
Pár óra múlva fölébredtem, de lehet, hogy csak öt perc volt. Félálomban kinyújtottam a karomat, kerestem az órát az ágyam mellett a kisasztalon. Nem volt ott. Félálomban kalimpáló ujjaim kiderítették, hogy az asztal sincs ott. Felültem az ágyban, pislogtam, megdörzsöltem a szememet, körülnéztem. Ez nem az én szobám. Rácsokat láttam az ablakon.
- Akkor mégse álom volt - mondtam tűnôdve. Rájöttem, hogy az arcomon ott vannak az uj]aim. Elhúztam ôket, és úgy néztem rájuk, mintha most látnám ôket életemben elôször. Ereztem, amint a lábujjaim az ágyneműt kaparásszák. Végignéztem az ágyon, láttam a lábaim letakart púpját. Szóval a szél mégse metélte le a tagjaimat. Ha megvan a kezem meg a lábfejem, okoskodtam, akkor karomnak meg lábszáramnak is kell lennie.
- Kíváncsi vagyok, miért gondoltam, hogy álom az egész? - mondtam hangosan.
Az ágy mellett egy széken megláttam a ruháimat: inget, nadrágot, trikót, alsónadrágot, zoknit. A szék alatt megláttam a cipômet. Cipôfűzô nélkül. És észrevettem, hogy a nadrágomból hiányzik az öv. De mindez egyáltalán nem zavart. Teljesen rendben levônek látszott, hogy a ruháim ott várnak azon a széken, pedig pizsamában vittek be a szobába. És nem töprengtem a cipôfűzô meg az öv eltűnésén sem. Valahogy minden olyan volt, amilyennek lennie kellett. Amikor kimásztam az ágyból és elkezdtem gondolkozni, tanulmányoztam önmagamat. Ez a jó szó: tanulmányoztam. Emlékszem, arra gondoltam, hogy olyan ez, mintha az egészet valaki más élné át, valaki, akinek az érzelmei elfogulatlan vizsgálat céljából varázslatos módon feltárulnak elôttem.
Ez most olyan nagyon-nagyon régvoltnak tűnik.
Amikor megvizsgáltam a szobámat, rájöttem, hogy nem olyan nagy, mint amilyennek elôzô este látszott. Sôt, tulajdonképpen kicsi. Éppen csak négy egyenes fal, kopár padló, újnak látszó mennyezet: egy doboz-szoba. Nem volt benne más, mint az ágy - meg kell mondanom, normális méretű ágy -, a szék meg én. Az ágy fölött a falon egy kis polc, a polcon - ki hinné? - egy ébresztôóra. Egy kék, kissé ütött-kopott ébresztôóra. Levettem a polcról. Ahogy a cipômben nem volt fűzô és a nadrágomban nem volt öv, úgy az ébresztôóráról is hiányzott az üveg. Fedetlen számlapja szerint huszonegy perccel múlt nyolc óra. Minden ok nélkül megállítottam, így aztán vagy tizenkét évig nyolc óra huszonegy percet mutatott. Mi volt még a szobámban? O, igen. Az egyik fal sarkában volt egy kilincs nélküli ajtó. Tudtam, hogy be van zárva, így meg se próbáltam kinyitni. Szobám falai kellemetlen világoszöld színűre voltak festve. Körülbelül ez minden.
Már említettem a rácsokat az ablakon. Most odamentem a csupasz padlón át, és kinéztem köztük. Az ég egy foltját láttam, aminek - furcsamód - ugyanolyan színe volt, mint a szobám falainak. Madarakat láttam, keringtek, le-lebuktak. Két lépést hátráltam, a rácsok most felkerültek az égre, és a madarak nem voltak szabadok. Csak azt hitték, hogy azok, mert reggel volt, és mert repültek. Megint elôreléptem. Három emelettel alattam kopott gyepfoltot láttam, meg egy hervadt virágágyást. A kukacok odalenn a gyepen semmivel sem szabadabbak, mint az égen keringô, le-lebukó, a rácsokat ki-be szövô madarak. A kukacok nem láthatták a rácsokat, de én láttam: súlyos kövekként hullottak a gyepre. Semmi sem szabad. Mindenütt rácsok vannak. Semmi az egész, széles e...
Mögöttem kinyílt az ajtó.
- Bernard vagyok - mondta egy hang.
Megfordultam, és egy nagydarab embert láttam a résben, ahol addig az ajtó volt. Mintha éppúgy fából lett volna, mint az ajtó.
- Jó reggelt - csattintott. Még a hangszíne is olyan volt, mint amikor két ruganyos léc összeütôdik.
És ekkor történt, hogy Ôrült Joe elôször megjelent. Bernard válla fölött megpillantotta a folyosó egy darabját, és uzsgyi!, nekirohant annak, amit szabadságnak hitt, de fájdalmasan beleütközött Bernard fakarjába.
- Ejnye, fiam, ejnye - mondta Bernard. - Ejnye, ejnye. Valaki nagyon hangosan ordított - biztos Ôrült Joe volt -, aztán Bernard keze az én arcomon vágott végig, és én voltam az, akit lihegve, fájó mellemet dörzsölgetve, ledöntöttek az ágyra. A kiabálás megszűnt. Bernard rám nézett, faarcán nem volt semmiféle kifejezés.
- Ezt meg ne próbáld még egyszer, fiam - mondta. Aztán, mintha megkínálna valamivel, mondjuk egy süteménnyel, azt kérdezte: - Szarni?
Bólintottam, zavarban voltam. Azt hiszem, lesütöttem a szememet, és játszottam az ujjammal, az is lehet, hogy kuncogtam, no, csak egy kicsit.
- Na, gyere akkor - mondta.
Kimentünk a folyosóra - szorosan markolta a karomat faujjaival, nagyon szorosan, mintha megnyugtatásra lenne szüksége. Töprengtem rajta, megemlítsem-e, milyen keményen markol belém, udvariasan rámutatva, hogy faujjaival fájdalmat okoz nekem-úgy értem, a saját ujjaim elkékültek -, de ha bizonytalan vagy fél, akkor, úgy éreztem, az a kötelességem, hogy amennyire csak tudok, segítsek neki, ezért nem szóltam semmit.
A folyosók falait rózsaszínűre festették. Szabályos közökben mindkét oldalon barna ajtók sorakoztak, mind bezárva. Úgy véltem, a rózsaszín meg a barna csúnyán ütik egymást. Fölöttünk az alacsony mennyezet kopott volt és repedezett, nagy, hámló vakolatdarabok lógtak le róla, mint felfüggesztett, átalakult hó-pelyhek. Ami azért volt furcsa, mert az én szobámban egészen új volt a plafon, sehol nem volt rajta egyetlen repedés sem. Eszembe jutott, hogy észrevettem, mennyire új, milyen fehér. Az én szobámat talán utólag toldották hozzá a házhoz, az eredeti épület elkészülte után. Talán minden új embernek megtoldják egy új szobával, így az épület olyan, mint a gumi, sose túl nagy vagy túl kicsi. Ez nagyszerű ötletnek látszott. Egy ilyen épületben, ha kell, minden élô embert el lehet helyezni. Megnyugtató tudat volt, hogy van ilyen épület.
- Hogy hívják ezt a helyet? - kérdeztem.
- Miféle helyet? - csattintott Bernard.
Türelmesen sóhajtottam föl. Nyilvánvalóan nem különösebben okos ember.
- Ezt az épületet - mondtam -, aminek a folyosóján most megyünk. Hogy hívják?
- Ó, ezt a helyet...
- Igen.
- Ez egy intézetféle - mondta. - Elmebetegeknek.
Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor megláttam az elsô arcot. A bal vállam mellett hirtelen kinyílt egy barna ajtó, és egy arc lógott benne. Azt mondta: - Ez Joe - és kettéhasadt.
Ôrült Joe nyüszítve kapaszkodott Bernardba. Ôrült Joe remegett, mint a nyárfalevél Bernard karjának faágán, félt a kettéhasadt arctól, amely tudta a nevét.
- Menj be - mondta Bernard, de az arc ott maradt, ahol volt.
Nehéz leírni egy ilyen arcot. Elôször is sok ezer évesnek tűnt. A homlok fehér csontjáról hurkákban és redôkben lógott le a bôr, mint a rosszul felakasztott függöny. És ezeken a sárga bôrhurkákon át bukkant elô az orr, ami fehér volt és éles, és piszkos az orrlyukak körül. Alatta nagy, fekete, tátongó száj hasította kettôbe az arcot. Esküszöm, ha nincsenek a fülcimpák, az egész alsó állkapocs a padlóra puffan. A fekete száj rés ragadós zöld nyálban úszott, a nyál dagályként nyaldosott három zöld fogat, és kitöltötte a rángatódzó íny barna mélyedéseit. A szájból hullabűz tört elô, amint az arc ránevetett Ôrült Joe-ra.
- Hello, Joe - mondta az arc.
De nem az arc öregsége, nem a gyűrött, lógó bôr, nem a mocskos orrlyukak, nem is a veszélyesen lelógó alsó állkapocs, nem a száj fekete gödre, a törött fogakkal és a fogakat nyaldosó nyál vastag levesével, sôt nem is a rémes szag - Ôrült Joe nem ezektôl rémült meg annyira.
Hanem a szemektôl.
Ôrült Joe a szemek miatt ragadt bele Bernard fájába, mint egy ordító taplógomba. A szemek miatt. A szemek miatt, mert ennek az összetört, hervadt, ôsöreg arcnak a szemei egy gyermek szemei voltak. Kék, gyönyörű, egyszerű szemek ültek ebben a csúf, bonyolult arcban, és Ôrült Joe miattuk nyüszített a félelemtôl. A gyermekszemek miatt.
- Már jön a reggelid - mondta Bernard az arcnak. - Miért nem várod meg benn a szobádban?
A fülcimpák összerántották az arc két felét.
- Látni akartam Joe-t - mondta az arc.
Bernard laposan az arcra tette a kezét, és gyengéden visszalökte a szobába. - Benn maradsz - mondta, becsukva az ajtót.
Nekem azt mondta: - Néha nem megy másképp. - Mintha némileg mentegetôdzött volna, mintha attól félt volna, hogy én kegyetlenséggel vádolhatnám, vagy ilyesmi. Aztán azt mondta: - Itt be - és egy fehér csempés helyiség bejáratára mutatott.
Követtem, azaz gyakorlatilag becibált magával. Az egyik fal tövében vizelde lefolyója futott végig. Vele szemben, a másik falnál három vécéfülkeállt. A két szélsônek csukva volt az ajtaja, fojtott zajok, apró csobbanások hallatszottak mögülük. A középsô tárva-nyitva állt, láttam benne a csorba és nem túl tiszta vécécsészét. Az eeész helyiség bűzlött, vastag, fojtó volt a levegô. A vizeldénél vénember állt, és nagy ívben, oldalvást fecskendezte a fehér csempéket.
- Hagyod abba! - szólt rá Bernard szigorúan. A pisi íve szomorúan lekonyult.
- Az ember már semmivel se szórakozhat itt - morogta a vénember. De a pisi engedelmesen a vizeldébe csordogált.
- Oda menj be - mondta Bernard. Fafejének bólintása a középsô, nyitott vécéfülke felé mutatott. Bementem, és vártam, hogy becsukja az ajtót.
- Láss hozzá - mondta. Összefont karral az ajtófélfának támaszkodott. - Nem érek rá egész délelôtt.
Természetesen nem mozdultam. Ha ô olyan faragatlan, hogy nem jön rá, hogy az ajtó még nyitva van, én ugyan nem magyarázkodom neki. Nyugodtan kivárom, amíg ködös agyában felvillan az illendôségnek legalább egy szikrája. Akkor majd, remélem, zavarba jön egy kicsit. Feltűnôen bámultam az ajtófélfát.
- Mások is vannak itt rajtad kívül - mondta. - Nekem még ki kell osztanom a reggelit.
Akkor láttam, hogy a fülkén nincs is ajtó, a két sarokvas a semmit nyitja és csukja.
Bernard követte a tekintetemet. - Aha - mondta. - Az ajtó. Hát az nincs. Ezen a vécén nincs.
Megpróbáltam kijönni, de visszalökött. Megtántorodtam, mert a vécécsésze a térdem alatt a lábamnak ütôdött. Elestem volna, ha bele nem kapaszkodom a láncba. A víz nagy zajjal árasztotta el a csészét.
- Ezt késôbb kellett volna csinálnod - mondta Bernard. - Mikor már befejezted.
Ajtót akarok - motyogtam.
- Hát ajtót azt nem kaphatsz. Még nem. Amíg a doktor azt nem mondja, hogy meg lehet bízni benned, addig nem. Én ezt az utasítást kaptam. Azt mondta nekem, ültesd a középsôre, Bernard. Amíg nem tudjuk. Nem járhatok el az utasítások ellen, ugye? Értsd meg. Ez a saját érdekedben történik.
- Ajtót akarok - mondtam. - Hogy magam legyek. Bernard fölnevetett. - Magány! - horkant föl. - Mi nem ismerünk téged, fiam. Ha elmondanék neked egyet-mást, ami itt a vécéajtók mögött folyt, égnek állna a hajad... Ne nézz így rám, nem én tehetek róla. Amint tudjuk, hogy megbízhatunk benned, lesz ajtód.
- Hozzon nekem egy ajtót! - ordítottam. Azt hiszem, sírni kezdtem, ele dühömben. - Hozzon nekem egy ajtót! Kérem.
Mindkét oldalról nevetést hallottam. - Elôször mind így kiabálnak - súgta egy hang.
Bernard azt mondta: - Ide figyelj, ez nekem se nagy mulatság, tudod. Jobbat is el tudok képzelni, mint hogy téged bámuljalak itt. Aztán ez a szag, gondoltál már erre? Nem valami kellemes. De ez a dolgom... az életben mindnyájunknak kell csinálni olyan dolgokat is, amiket nem szeretünk. Gyerünk, láss hozzá, légy jó fiú. Nem akarod, hogy késôbb aztán baj legyen, ugye?
Esze ágában sincs megmozdulni, azt láttam. A könnyek még mindig csurogtak az arcomon, amikor kigomboltam és leeresztettem a nadrágomat, letoltam az alsónadrágot, kínosan tudatában annak, hogy mennyire csillognak a combjaim. És a nemi szervem; lóbálódzott és nekiütôdött a combomnak. Megfordultam, hogy elrejtsem - neki nem szabad meglátnia nagy és szégyenletes nemi szervemet -, megfordultam, de ez még rosszabb volt. Éreztem, a fenekem elvörösödik, rése kitágulva vigyorog, mindenki láthatja. Akkor oldalvást álltam, de rájöttem, hogy ebben a helyzetben nem tudok ráülni a vécére, és a nemi szervem profilból még feltűnôbb, mint az elôbb.
- Mindig táncolsz egyet, mielôtt szarsz? - kérdezte Bernard. A vénember, aki a vizeldénél állt, bedugta a fejét a másik ajtófélfa mellett.
- Szóval táncol? - kérdezte. - Hadd lássam.
Gyorsan szembefordultam vele, és nagy nemi szervemet nem elég nagy kezemmel takargatva leültem a csorba, tisztátalan vécécsészére. Hozzá még nagyon hideg is volt.
- Ez Joe - mondta a vénember. Mint az az arc, amit az elôbb a folyosón láttam, az övé is nagyon öreg volt és nagyon csúnya; és neki is olyan szörnyű gyerekszemei voltak. Belesüppedtem a hideg vécécsészébe. Mintha ugyanaz a lánc húzta volna meg, mindkét oldalamon egyszerre kezdtek zuhogni a vécék. Ajtók nyíltak, csukódtak, aztán még két ôsöreg arc jelent meg az ajtófélfámnál. Most már három pár gyerekszem bámult rám kíváncsian.
- Mindenható Elkezdô... - kezdtem imádkozni.
- Kirôl beszél? - kérdezte az elsô arc.
- Nem tudom - mondta a második.
- Elkezd valamit - mondta a harmadik. - Hallottam, hogy az elkezdésrôl mondott valamit...
- Táncol, mielôtt szarik - emlékezett az elsô arc.
- Táncol? - kérdezte a második.
- Én láttam - mondta az elsô. - Körbe-körbetáncolt, bizony.
- Talán az segít - mondta a harmadik. - Tudjátok, mint elôtte egy pohár meleg víz.
És a három arc szörnyű ráncokba húzódott a nevetéstôl.
- Mint egy pohár meleg víz - vihogtak. - Elôtte...
Hiszen ha eltűnhetnék a vécécsészében, gondoltam, ha lekúszhatnék valami csöndes, rejtett csatornába, elkúszhatnék ezek elôl a szörnyű figyelô szemek elôl. Hiszen ha... Boldog lennék, gondoltam, ha eltűnhetnék a vécécsészében.
Aztán az elsô arcnak valami más is eszébe jutott.
- Ez Joe - mondta, és abbamaradt a nevetés.
- Ó - mondta a második arc. - Szóval ez Joe.
- Hello, Joe - mondta a harmadik.
Valamennyien közelebb lopakodtak, mintha tisztábban akarnának látni. Majdnem benn voltak velem a vécében. Éreztem, hogy a vízlevezetô csô fájdalmasan a hátamba nyomódik. Azt hiszem, megint sírva fakadtam.
- Menjetek innen - mondta Bernard. Visszarángatta a vénembereket. - Menjetek reggelizni. - Tôlem meg megkérdezte: - Nem megy?
Megráztam a fejem, megtöröltem az arcomat a kabátom ujjával.
- Hát akkor szállj le. Ma reggel be kell menned a doktorhoz - megnézte az óráját -, és még nem reggeliztél, és meg is kell borotváljalak...
- Magam is meg tudok borotválkozni...
- Itt nem, itt nem tudsz - mondta. - Legalábbis még nem. Gyere, ne izgasd magad, hogy nem megy. Sokan vannak vele így elôször. Azért, mert nincs ajtó. De meg fogsz lepôdni, hogy milyen gyorsan hozzászoksz majd. Ne aggódj. Egy-két nap múlva már észre se fogod venni, hogy nincs ajtó.
És a három vénember megint bedugta az arcát az ajtófélfa mellett, és bámulta, hogy húzom fel a nadrágomat, hogy gyürködöm bele a nemi szervemet.
- Ne aggódj - mondták kórusban. - Ne aggódj, Joe Joe Joe Joe.

Ôrült Joe bement a doktor szobájába. Ostobán vigyorgó férfit látott, aki egy nagy íróasztalnál ült. Látott egy krémszínű dossziét, egy itatóst meg egy ceruzát. Gúnyosan vigyorgott rájuk. Megpróbáltam elkergetni Ôrült Joe-t, de nem tudtam rajta uralkodni. Csak álltam, és néztem, tehetetlenül.
- Joseph, ez dr. Simpson - mondta Bernard.
Szóval ez a doktor. Nem úgy néz ki, mint egy orvos. Ôrült Joe odasétált az íróasztalhoz, rátenyerelt a tetejére, és feszülten az orvos arcába bámult. Én megpróbáltam, becsszóra, megpróbáltam fegyelmezni. Annyira szégyenkeztem miatta.
- Köszönöm, Bernard - mondta a doktor.
És akkor Ôrült Joe megszólalt. Éreztem, amint formálódnak a szavak a szájában, és megpróbáltam befogni a száját, de nem sikerült. Az ajka erôsebb volt az én akaratomnál.
Nem tudtam szarni - mondta. És úgy nézett hátra Bernardra, mintha nagyon élvezné a dolgot.
- Mindnyájunkkal elôfordul ez a baj - mondta a doktor, szerintem nagyon kedvesen. - Idônként.
- Nem tudtam szarni - mondta Ôrült Joe -, mert a vécének nem volt ajtaja...
- Én megmagyaráztam neki az egészet - mondta Bernard.
- Egyedül könnyebb szarni - mondta Ôrült Joe. - Nem tudok nyilvánosan szarni.
- Megmondtam neki... - mondta Bernard.
- Köszönöm, Bernard - mondta a doktor. - Másra most nincs szükségem.
Bernard kiment, közben motyogott magában.
- Fogadok, hogy magának van ajtó a vécéjén - mondta Ôrült Joe a doktornak. És még mielôtt meg tudtam volna állítani, azt mondta: - Fogadok, hogy maga egyedül szarik.
- Nem akarsz leülni? - mosolygott a doktor, és egy székre mutatott. - Hogy vagy, Joseph? - kérdezte, miközben Ôrült Joe kelletlenül ledobta magát a székre.
- Joe mondta Ôrült Joe -, Joe, Joe...
- Azt jobban szereted?
- Joe. Joe a nevem. Nem ismerek senkit, akit úgy hívnak... amit maga mondott.
- Josephnek?
- Joe. Joe a nevem. Világos? Joe.
- Ahogy aka...
- Mondja ki! Gyerünk! Mi a nevem? Mondja meg, a fene egye meg, mi a nevem?
- Joe - mondta a doktor. - Joe a neved.
- Az a másik név, az összetörött.
- Hogyan?
- Nem tudott szarni.
- Mesélj nekem magadról - mondta a doktor.
- Nincs ajtó, nincs ajtó.
- A szüléidrôl. Mesélj nekem róluk. Szereted a szüleidet, Joe?
- Én minden aranyat kifényesítettem, kérem. Ki én, nagyon-nagyon fényesre.
- Ebben egészen biztos vagyok. Miért csináltad?
- Olyan fényesen ragyogott. - Ôrült Joe egészen lecsúszott a szék ülésén, már a gerincén ült. Álla egy szintbe került az íróasztal szélével. - Fényesebben a fényesnél - mondta. - Kérem, higgyen nekem. - Elborzadva éreztem, hogy Ôrült Joe szeme könnyes. És ég.
- Hiszek neked, Joe. Mindent elhiszek, amit mondasz.
- Tudtam, hogy maga buta - röhögött Ôrült Joe. - Amint megláttam, mindjárt tudtam.
A doktor fölemelte a ceruzát, és elgondolkodva kocogtatott vele az asztal szélén. Egyáltalán nem látszott mérgesnek. Nagyon sajnáltam; ott kell ülnie és hallgatnia Ôrült Joe-t - ez nem igazság.
- Mesélj nekem Tony bácsiról - mondta a doktor.
Mire Ôrült Joe azt mondta: - A ház, a könyvek, mindent felrobbantanak, hátborzongató, az ujjak lehullnak, buszok, mennek, ásnak, kekszet ettünk... - aminek nem volt semmi értelme, még számomra se.
- És az Elkezdô?
- Ég, ég, ég...
- Szeretted Tony bácsit?
- Leesett az asztalról, hű, szürke zubbonyok, mindenkin az a szürke volt, az ám, megmostam a lábát...
- Valami baj volt a szemével, nem?
- Megmostam a lábát! Hát semmit se ért meg?
- Szeretted Tony bácsit, és gyűlölted a szüleidet?
- Minden aranyat kifényesítettem. Nagyon vigyáztam, én tényleg...
- Miért fényesítetted az aranyat, Joe? Szeretted csinálni?
- Könnyű volt. - Ôrült Joe hirtelen mereven kiegyenesedett ültében, vigyorgott, kidüllesztette a mellét. - Állati könnyű. Nem tudták, nem tudtak átlátni rajta - Ôrült Joe ajkai fölkunkorodtak -, nem tudták. Én mondom magának.
- Mit nem tudtak?
- El volt rejtve, ott volt az arany alatt. - Ôrült Joe az arcára nyomta széttárt ujjait, és vihogott.
- Nagy szamarak voltak - helyeselt a doktor -, hogy nem tudták.
- Hát persze, de még mekkorák! - Aztán Ôrült Joe roppantul meglepôdve kérdezte: - Maga meg tudja ezt érteni?
- Hát persze hogy meg - mondta a doktor.
Kihasználtam Ôrült Joe meglepôdését, hogy mintegy a felszínre verekedjem magam. Próbáltam elmagyarázni a doktornak.
- Mi ketten vagyunk, doktor úr - mondtam neki. - Van Ôrült Joe, kérem, bocsássa meg a gorombaságait, és vagyok én. Kérem, higgye el, én sose vagyok goromba. Ôrült Joe hazudik, doktor úr, ne hallgasson rá. Én igazat mondok, én mindig igazat mondok, én nagyon igazmondó természet vagyok, doktor...
Ô azt kérdezte: - Mi az igazság, Joe?
Kinyitottam a számat, de Ôrült Joe volt az, aki válaszolt; valahogy bebújt a számba, és túlkiabálta a szavaimat.
- Elégetik az Elkezdôt, az az igazság! - üvöltötte. - Elégetik az Elkezdôt, elégetik az Elkezdôt, elégetik az Elkezdôt, elégetik az...
Forró könnyek csurogtak le az arcomon, nem tehettem mást, csak hallgattam, hogyan csinál Ôrült Joe bolondot magából, és hogyan kocog a doktor, a kedves, megértô doktor ceruzája kipp-kopp az asztal szélén.

Egy este, napok, hetek múlva, hason feküdtem az ágyamon, és a párnával eltüntettem a szobámat, beteges-zöld falait és berácsozott ablakát. Azt szeretnénk, hogy pihenj, mondta a doktor a tizedik, tizenkettedik? beszélgetés vagy mi a csoda végén. Vedd könnyebben, tanácsolta. És én okosnak vagy viccesnek éreztem magam, és azt válaszoltam: Nem tudom, doktor. Ugyan miért nem, Joe? Hogy vehetnem könnyebben? Mit? kérdezte. És én, okos-viccesen, azt mondtam: Az életemet, doktor. Ezen mintha aggódott volna; beírt valamit egy krémszínű dossziéba, de nem láttam, hogy mit, ott tartotta fölötte a karját. Semmi mást nem láttam, csak a hat nyomorúságos arcot, ami az itatósára volt rajzolva. Próbáltam megmagyarázni neki a viccet. Soha kés nincs a szobámban, mondtam, Bernard borotvál, még cipôfűzôm sincs. Hát hogy vehetnem könnyebben? Én nevettem, de ô nem; becsukta a dossziét, és csöngetett Bernardért.
Pedig tréfáltam. Miért nem jött rá erre? Ha a vadonatúj plafonjáig telirakták volna a szobámat késekkel és borotvapengékkel, és ha különlegesen kifenték volna ôket a torkom meg a csuklóm érdekében, akkor se használtam volna ôket. Miért használtam volna? Miért keresnék ilyen menekvést ebbôl az életbôl? (Ôrült Joe beleröhögött a párnába - élet!) Mi? Megfosszam magamat attól a csodálatos gyönyörűségtôl, hogy beletemethetem az arcomat a párnába, és kicsukhatom ezeket a beteg falakat? Nem használnám, becsszóra, dehogyis használnám ôket. Azért soha, hogy ennek véget vessek. Miért gondolja, hogy azt csinálnám, doktor? Hát, Joe, amikor utoljára láttalak, azt mondtad... Az tréfa volt, doktor. Té-er-é-ef-a. Különben is, maga vetette föl, doktor, maga mondta, hogy vegyem könnyebben. Igen, az én hibám volt, Joe. Ne haragudj. Nincs semmi baj, doktor.
Tréfa volt. Hát nem tudja - pont ô, egy orvos -, hogy azok az emberek, akik öngyilkosságról beszélnek, sose követik el?
Ezt még én is tudom, pedig én... hát nem is tudom, mi vagyok, de annyi biztos, hogy orvos nem vagyok. De ezt tudom. Azok az emberek szavakat használnak borotvák vagy folyók vagy kötelek vagy magas épületek vagy nagy adag altatók helyett. (Egek Ura, mondta Ôrült Joe, hányféle mód van, micsoda pompás választék.) Azok az emberek szavakat használnak, hogy tudatára ébresszék a többieket a magányuknak, a kétségbeesésüknek. A szavak, hisz tudják, nem vágják el azt az esélyt, hogy késôbb talán még megjavul a helyzet. De ha az ember felmetéli a csuklóját, felköti magát, beveszi a hússzoros adagot, aztán egy magas épület tetejérôl beleugrik a folyóba, édeskevés esélye van rá, hogy utána még rendbe jöhetnek a dolgai. A szavak esélyt adnak, beszéljen velem, doktor, beszéljen velem. Nem, a szavak se adnak esélyt. Ne csapd be magad, Joe. Az emberek sohase figyelnek oda a másikra, a fülük be van tömve saját énjük viaszával. Csak a saját hangjukat hallják. Senki sem hallgatja már meg a másikat. És ha meghallgatnák, akkor is csak kinevetnék az embert. Vagy bedugnák egy olyan helyre, mint ez. Képtelenek fölismerni a magányt és a kétségbeesést, mert mindenütt ott van körülöttük. Sokkal közelebb van hozzájuk, hogysem valaha is felismerjék. Hozzátapad a ruhájukhoz, és amikor hátralépnek, velük megy, és amikor levetkôznek, a bôrükhöz tapad, és még mindig képtelenek felismerni. Majd ha már késô lesz, amikor már félúton van az ember a magas épület meg a folyó felé, a csuklójából dôl a vér, a nyaka bezárult, a hasa alszik a nagy adag altatótól, akkor majd megállnak, akkor majd felismerik egy pillanatra, útban hazafelé.
- Nem tudom megtenni - mondtam a párnába. - Nincs mit megölnöm.
A doktor elvette az életemet. Azt állítja, hogy az életem egv csomó hallucináció volt. Hallottak már ilyen nevetséges dolgot? Úgy értem, én csak tudom, hogy mi történt velem életemben. Emlékeim vannak, hát nem? Mit gondol a doktor, mi vagyok én: valami hülye?... (Nézz az ablakokra, üvöltötte Ôrült Joe vidáman, rács van rajtuk!) Hogyan ölhetném meg azt, doktor, amirôl maga azt állítja, hogy nem is létezik? Azaz az eleiem. Igenis létezik, a mellem süllyed és emelkedik az ágyon. De ez pusztán a pillanatnyi fizikai létem. Mi van az emlékeimmel, doktor? Legnagyobb részük hamis, Joe. Csak a legnagyobb részük, doktor? Ugyan már - aki át mond, mondjon bét is.
- Hát hogy ölhetném meg a semmit? - kérdeztem a párnát. - Ne aggódjon, doktor, a kis tréfám miatt. Végül is a semmit nem ölhetem meg.
Ez logikus, nem? Ez sarokba szorítja ezt az okosjani doktort a saját logikájával. Ha hamisak az emlékeim, azok az emlékek, amelyeken az egész életem múlik, ha hamisak, mondom, akkor hogyan ölhetném meg magam? Nem akarok én egy idegent megölni, ugye? Legalábbis addig nem, amíg meg nem ismerem. Kíváncsi vagyok arra az idegenre, aki az én bôrömben lakik.. Ez logikus, nem? Hát nem? (Fura dolog a logika, mondta Ôrült Joe komolyan. Ha a logikát alkalmazod, azaz ha logikus végleteiig viszed, akkor kivétel nélkül mindig paradoxonba ütközöl. Ez az idegen, ha valaha megismerkednél vele, végül már nem is lenne idegen. Látod, a logika nem bírja ki a logika alkalmazását. Ha alkalmazod, a logika belebújik a saját seggébe, és eltűnik...)
- Ne disznólkodj - mondtam neki. - Undorítasz. Tudod? Undorítasz.
Nem tudom elfogadni a premisszáját, doktor, hogy az emlékeim hamisak, és nem is tudok hozzá alkalmazkodni. Az én életem nem semmi. Nézzen meg, fogjon meg, szagoljon meg, hallgasson meg. Itt vagyok. Nem termettem csak úgy, egyszeriben itt. Ügy jöttem ide, hogy végigjöttem az életemen... akarja megnézni a sebhelyeimet?...azok majd bizonyítják, az évek ütötte sebek forradásai. Azt mondja, doktor, egy idegen lakik a bôrömben, ôt táplálja a vérem (ô szarja a szarodat, suttogta Ôrült Joe). Felszólítom magát, doktor, követelem, adjon módot arra, hogy elégtételt vegyek, és mutassa meg nekem ezt az idegent. (Vágd az arcába a kesztyűdet, mondta Ôrült Joe. Azt hiszem, ez az elfogadott módja a kihívásnak.) Mutassa meg nekem ezt az idegent, hogy megölhessem. Meg akarom ismerni, doktor. Adja a kezembe ezt az idegent, hogy lassan végighúzhassam az acélt húsos csuklóin, hogy figyelhessem a felszökô vérét, és megcsókolhassam a hideg, kedves acélt. Ha az életem semmi, doktor, adjon valamit helyette. Nem vethetek véget a semminek, hogyan vethetnék véget a semminek? Ez nagyon zavaros, doktor, de maga érti, hogy mire gondolok, ugye? Értem, Joe. (Ô érti, vigyorgott Ôrült Joe gúnyosan. Ne bízz benne, sose bízz senkiben, aki azt mondja, hogy érti. Az mind hazudik.) Hát adjon nekem ennek a semminek a helyébe valamit, doktor, adjon nekem valamit, amit keresztülvághatok a kedves acéllal, adjon nekem valamit, amit megfojthatok, adjon nekem valamit, amire hat a sokszoros adag, ami halálba alussza magát, és azzal, hogy meghal, bizonyítja az élet vitathatatlan tényét, adjon nekem, doktor, valamit, amit megölhetek, adja nekem, doktor, adja nekem azt az idegent, akit az emlékeim megtagadnak tôlem. Adjon nekem életet, doktor, hogy véget vethessek neki. Joe, késôbb talán majd nem akarsz már véget vetni neki. (Ne bízz benne! - sikoltotta Ôrült Joe'. Ha akarsz, véget vetsz neki. Ne bízz benne, ne bízz!)
- Menj innen! - üvöltöttem egy kopogtatásnak a szobám ajtaján. - Menj innen, nyitva van.
De hallottam, hogy kinyílik a szobám ajtaja, és hallottam a kopogtatás lépteit, amint bejöttek az én nyilvános szobámba.
- Távozz - mondtam, anélkül, hogy felemeltem volna a fejemet a párnáról.
- Joe? - mondta a kopogtatás félénken. Álcázásul nôi hangot használt. Nagyon ravasz kopogtatás volt.
- Udvariasan kértem - mondtam -, hogy hagyja el a helyiséget.
A kopogtatás habozó lejtést vitt a hangjába, nem kétséges, hogy lefegyverezze harcias ôrültségemet. - Joe - mondta -, nem hallak, ha az arcod a párnába dugod.
- Miféle párnába? - kérdeztem bizalmatlanul.
- A párnába, amibe beletemeted az arcodat...
- Azt hittem, nem hallasz.
- Nem is...
- Éppen most hallottad, hogy azt mondtam: „Miféle párnába?" - Kuncogtam: azért ennyire mégse ravasz ez a kopogtatás. - Ezt hallottad. Tudod, honnan tudom? Onnan tudom, hogy válaszoltál. Ha nem hallasz egy kérdést, nem tudsz rá válaszolni.
- Talán fölemelted a hangodat, vagy valami...
Nem, nem. Nem emeltem föl a hangomat, vagy valami...
- Biztosan...
- Az én hangom! - üvöltöttem a párna mélyérôl. - Én csak tudom, hogy fölemeltem-e vagy nem...
- Jól van - mondta a kopogtatás. - Nem emelted föl. Nem tudom megmagyarázni, hogyan hallottam meg azt az egy kérdést.
- Talán optikai csalódás volt? - vetettem fel.
- Tessék? - mondta a kopogtatás. - Ezt nem egészen értem...
Ujabb hang lépett be a beszélgetésbe. Mintha Bernardé lett volna. - Ejnye, ejnye - mondta; ez tényleg Bernard hangja, két összecsattintott faléc. - Hát szabad így viselkedni?
Megfordultam az ágyon, még mindig arcomra szorítva a párnát. - Most jobb? - szóltam bele a párnába.
- Egy hölgy jött hozzád látogatóba - mondta Bernard fahang-ja. Kezek cibálták el a párnát. Hunyorogtam a hirtelen világosságtól. - Egy ifjú hölgy jött megnézni, hogy vagy - mondta Bernard.
Ekkor láttam a kopogtatás nôi arcának fejtetôre állított bonyolultságát. Nagyon ügyes álcázás volt - tényleg fiatal hölgynek látszott. Mosolyogtam, összes fogaimat kimutatva.
Bernard, mint egy háziasszony, kihuzigálta a nagy kezeiben tartott párna apró ráncait. Idegesnek látszott. - Mondd, hogy hello, Joe - mondta. Óvatosan letette a párnát az ágyra, és kisimítgatta.
- Hello, Joe - mondtam. - Hogy vagy, Joe? Köszönöm, Joe, nagyon jól. Joe, hallom, becsuktak? Ez. így van, Joe, becsuktak egy szobába, ahol rács van az ablakon, és iszonyú zöldek a falak...
- Ejnye, ejnye - mondta Bernard.
- Át fogom festeni a falakat, Joe - mondtam. - Át fogom ôket festeni feketére...
A kopogtatás kinyújtotta a kezét. Gondosan megvizsgáltam, ez a kopogtatás nem felejtett el semmit, még a körmei is valódinak látszottak.
Megszólalt: - Josie vagyok - mondta, és visszahúzta a kezét.
- Egy név - mondtam -, amely csendet kondit meg. - Felültem az ágyon. Lábam körül összegubancolódott az ágynemű.
Emlékszel: Josie - mondta. - Josie vagyok, Jackie húga. Ôrült Joe felpattant az ágyról, tántorgott az eltorzult takarók ívében. - Mars ki! - üvöltött a lányra, aki igazából nem volt más, csak egy kopogtatás a hálószobája ajtaján. A lány kövérkés rémülettel hátrált. És Bernard, mint egy fehér atléta, gyönyörű fejessel vetette magát az ágyra, hogy épeszű karjaival lebéklyózza Ôrült Joe tébolyult karjait, mielôtt hadonászásukkal kárt tesznek a sarokba szorított lányban. A fejével pedig Bernard azt jelezte a lánynak, hogy talán jobb lenne, ha... még túl korai, majd máskor, sajnálatos tévedés, bár a doktor azt mondta, de hát az orvosok is tévedhetnek, tűnjön már el, a fene egye meg. Bernard sokatmondó feje mindezt jelezte, miközben Ôrült Joe küszködött, és trágárságokat kiabált, és sírva fakadt.a karjai közt.
A lány elrohant. Miért nem látják ezt be az emberek?

04.

A doktor feje mögött madár szállt el az ablak elôtt. Azt képzeltem, hallom a madár szárnyainak súlyos csapkodását. Nem hiszem, hogy tényleg hallottam volna - nagyon vastag az üveg -, de képzeletemben ott volt a fáradt szárnyak nehézkes csatt-csattja. Akár hallottam, akár képzeltem, a hang megnevettetett.
- Min nevetsz? - kérdezte a doktor.
- Madár repült el az ablak elôtt.
Szürke tavaszi fény tömbje bukott be az ablakon, árnyjátékot csinált a doktor fejébôl és arcából. Láttam a s/eme csillogását, néha egy-egy fogát, de a hangja a mozgó árnyékok hangja volt.
- És ez mulattat téged? - kérdezte.
- Nehezek voltak a szárnyai - magyaráztam.
- És az miért mulatságos?
- Mert nem tudta, hogy nehezek a szárnyai.
- Nem tudta?
- Persze hogy nem tudta.
- Repült. Azt mondtad: „Madár repült el."
- Ó, igen. Repült.
- Hogy tudott repülni, ha túl nehezek voltak a szárnyai?
- Ó... én azt nem mondtam, hogy túl nehezek, doktor.
- Nem, tényleg nem. Ne haragudj.
- Én csak azt mondtam, hogy nehezek.
- De miért nevettél? A madarak mindig repülnek, ebben nincs semmi különösebben mulatságos.
- Igen, de csak azért, mert nem tudják, mi van a szárnyukkal - mondtam. - Ha tudnák, milyen nehéz a szárnyuk, meg se próbálnának felszállni, nemhogy repülni.
- Úgy érted, hogy egyszerűen tényként elfogadják? Magától értetôdônek veszik, hogy szárnyuk van?
- És ez a szabadság illúzióját adja nekik.
- Más szóval a szabadságnak ezt az illúzióját csak úgy érhetik el, hogy nincsenek tudatában a szárnyuk súlyának?
- Igen.
- Érdekes egyenlet. De aligha helytálló.
- Ugyan már, doktor, a tudatlanság állapota a szabadság állapota. Aki igazán tudatlan, az igazán szabad.
- Úgy gondolod, hogy a tudás, bármiféle tudás, teher?
- Ugyanabban az értelemben, ahogyan a remény is teher. Meg a szerelem. Meg az élet.
- Az élet?
- Tudatában vagyunk annak, hogy élünk. Bumm! Oda a tudatlanságunk. Megszereztük a tudás elsô morzsáját, tudjuk, hogy élünk. Amíg meg nem halunk. Aztán megint tudatlanok leszünk...
A doktor azt mondta: - Gondolod, hogy az emberek olyanok, mint a madarak?
Most már butáskodott; a beszélgetés most kezdett idegesíteni. Azt mondtam: - Nem, hacsak el nem kezdtek tojásokat tojni.
Nevetett; az árnyékok kissé eltolódtak, és felbukkant a nevetés aprócska hangja. Láttam fogainak fogpaszta-csillogását. Meg kell mondanom, nagyon szép fogai voltak. Aztán összezárultak az árnyékok, amikor lehajtotta a fejét, és elkezdte tanulmányozni a krémszínű dossziét, amely ott feküdt elôtte nyitva az íróasztalon. Tudtam: ebben a dossziéban vannak az életem részletei, illetve annak a részletei, amirôl a doktor azt hiszi, hogy az az én életem. Kíváncsi voltam, mennyire egyeznek azok a részletek az emlékeimmel. Tanulmányozzon csak, amit akar, én tudom, mi az igaz. Kívántam neki, teljen öröme a hazugságok tanulmányozásában; sok haszna úgyse lesz belôle. Nekem megvannak a magam emlékeim.
Fölnézett. - Hogy van a szemed? - kérdezte.
- Mondtam már magának, semmi baj nincs a szememmel...
- Nem fáj? Nincsenek látási zavaraid?
- Semmi baja sincs a szememnek, a fene egye meg! Bocsánat, doktor, nem úgy gondoltam, szóval... hányszor kell ezt még mondanom magának?
- Ez hány ujj? - emelte fel a kezét.
- Öt. Feltételezem, hogy normális kezei vannak.
- Hány ujjamat nyújtom ki?
A keze éppúgy árnyékban volt, mint az arca. - Doktor, én már öreg vagyok az ilyen játékokhoz. Hogy gondolja, hogy ebben a lapos fényben bármit is látok? Ebben az árnyékban?... Igazán, doktor. Persze hogy tudom, hogy hány ujját nyújtotta ki. Világosan látom. Ki van nyújtva... Nem, miért mondjam meg? Gondoljanak a szememrôl, amit akarnak.
- Rendben van, ]oe. - Leeresztette a kezét, fölvette a ceruzát. - Nincs valami mondanivalód? - A fény végigcikázott a sápadt ceruza mentén.
- Nincs. - Nem volt mit mondanom neki. Semmi nem történt. Aludtam, felébredtem, ettem, ültem az ajtó nélküli vécén - hozzá fogok én ehhez valaha is szokni? minden reggel meghaltam a szégyentôl, miközben Bernard közömbösen figyelt, és idônként az orrát fintorgatta -, meg bejártam ebbe a szobába. Ebbôl állt az egész napom; minden nap egyforma volt. Még a napok részletei is azonos részletek voltak: ami pénteken történt, minden hűhó nélkül beleillett volna egy hétfôbe vagy egy szerdába is. - Nem - mondtam. - Nincs mit mondanom magának.
- Biztos vagy benne? - Forgatta a ceruzát az ujjai között, fény spriccelt szét róla.
- Persze hogy biztos vagyok benne.
A napok részletei azonosak. Minden áldott reggel látom a vénembereket, amikor megyek Bernarddal a vécére, csissz-csossz csoszognak fűzôtlen cipôim a reggeli padlón, és a vénemberek rám néznek, és én félek a szemüktôl, aminek semmi keresnivalója az arcukban, és a félelem, amit ma reggel éreztem, ugyanaz a félelem, amit tegnap reggel éreztem, és holnap reggel fogok érezni. Szeretnek engem a szemükkel, bizalom van a szemükben. Ez az, ami annyira ijesztô. Miért nem bírálnak meg, miért nem ítélnek el azért, ami vagyok, amit tettem? Miért nem ismernek engem? Miért nem tudnak semmit Joe-ról azok a szörnyű szemek? De nem tudnak, csak bizalom van bennük meg szeretet, és egy szép napon meg fogom ôket ölni a bizalom meg a szeretet miatt, ami a szemükben van. Mindig megszólítanak: Jó reggelt, Joe, hogy vagy, Joe? Fel a fejjel, Joe. De én sose válaszolok. Elsietek mellettük, kétségbeesetten kapaszkodom Bernard karjának fájába. A hangjuknak éppúgy nincs semmi köze az arcukhoz, mint a szemüknek. Gyönge és repedezett a hangjuk, engem régi harangokra emlékeztet. A hangok nem olyanok, mint a szemek. Ez három külön dolog: a ráncos arcok, a gyerekszemek meg a régi haranghangok, és én a három közül csak az arcokat értem. Mindent megértek, ami ráncos, hervadt. Mindennap, mikor elmegyek a vénemberek mellett, szeretnék végigfutni a folyosón, hogy gyorsan túl legyek rajtuk, de még futni is félek. Ezek az én egyforma napjaim reggelei. Délutánonként a szobám biztonságában idôzöm, elrejtve a vénemberek elôl, és töprengek, hogyan lehetne egy szoba biztonságos - úgy értem, igazán biztonságos -, ha ajtó van rajta, amin keresztül az emberek bejöhetnek, és ablak, amin kiláthatok. Néha délutánonként meglátogat az a lány.
- Folyton idejár - mondom, anélkül, hogy beszélni akarnék.
- Kicsoda, Joe? - A ceruza megállt, könnyedén tartotta két ujj hegye. - Ki jár ide?
- Az a lány.
- Miféle lány?
- Nem tudom... Jessie-nek vagy minek hívják.
- Josie?
- Valami ilyesmi. Csak azt tudom, hogy már rengetegszer itt volt.
- Nem akarod, hogy látogasson?
Kézlegyintéssel jeleztem, hogy bánom is én, akár jön, akár nem. - Csak azt szeretném tudni - mondtam -, miért csinálja? Mit remél, mi haszna lesz belôle?
- Kell lennie?
- Mindig van...
- Mindig?
- Nézze, ha valaki valamit tesz az emberért, akkor valamit akar érte cserébe, azt akarja, hogy ilyen vagy olyan Istenben higgyen.
Erre azt mondta: - Nagyon goromba voltál hozzá, amikor elôször jött.
- Az nem én voltam. - Hát?
- Az Ôrült Joe volt. Ó mindig ilyeneket mond; úgy értem, mindig csúnyán beszél. Ôrült Joe gorombáskodott azzal a lánnyal.
- De te is ott voltál?
- Hát persze hogy ott voltam. Ahogy Bernard is ott volt. Legközelebb már azt fogja mondani, hogy Bernard gorombáskodott vele.
- Nem, nem Bernard volt.
- Szóval az a puszta tény, hogy jelen volt, nem bizonyítja a bűnösséget. Akkor az a puszta tény, hogy én jelen voltam, miért bizonyítaná az én bűnösségemet? Ide figyeljen, én már megpróbáltam megmagyarázni, hogy is van ez a dolog Ôrült Joe-val. Nem tudok uralkodni rajta, én megpróbálom, de ô mindig olyan dolgokat mond, amik nekem álmomban se jutnának eszembe...
A doktor elengedte a ceruzát, mintha félt volna, hogy felrobbanhat. - Te vagy Ôrült Joe - mondta. A ceruza süketítô katta-nással ütôdött az íróasztalnak. - Egy és ugyanaz az ember vagytok. O az az idegen, aki a bôrödben lakik.
- Ugyan már, doktor, legközelebb azt fogja mondani, hogy én vagyok az az idegen, aki az ô bôrében lakik. Hát ez egyszerűen nevetséges...
- Pedig ez is éppen olyan igaz - mondta.
- Nincs semmi mondanivalóm magának.
- Én kértem a lányt, hogy jöjjön...
- Nincs semmi mondani...
- Akarod tudni, hogy miért?
- Nincs semmi mondani...
- Azért kértem, hogy jöjjön, mert...
Már álltam, tenyeremmel vertem az íróasztalt. - Semmi! - ordítottam.
- ...mert ô Jackie húga...
- Semmi! - üvöltöttem.
- Emlékszel Jackie-re?
Leültem, a fejemet ráztam, karjaimmal dajkáltam a rázkódó fejemet. Nem emlékszem semmiféle Jackie-re, elfelejtette magával vinni a vérét, hova mehet, ahol nem lesz szüksége a vérére? Nem emlékszem, ha mondom. A húga, egy pöttöm lány, patto-gatott kukoricát evett, egyenesen a zacskóból, miközben oda-fönn a bátyja - hogy is hívják? -, odafönn az emeleten a bátyja leugrott egy székrôl, beleugrott a halálba. - Nem - szűköltem -, nem emlékszem semmiféle Jackie-re.
- Rendben van, Joe - mondta a doktor. - Nem számít. - Felemelte a ceruzát; fény táncolt a ceruza hosszú, ragyogó törzsén. Hagyjuk ezt most. - A hangja most nagyon megnyugtatóvá változott, úgy ömlött végig rajtam, mint az olaj, mint a balzsam. - Ne izgasd magad emiatt. - Ügy tartotta a ceruzát a hüvelyk- és a mutatóujja között, mint egy kihegyezett karmesteri pálcát. - Szeretném, ha mindent elmondanál nekem - mondta, a ceruzával vezényelve a megnyugtató szavakat; én elmosolyodtam - az életedrôl.
- Hiszen mindent tud róla - mondtam mosolyogva. - Ott van, benne mutattam a krémszínű dossziéra.
- Azt akarom, hogy te mondd el. Mindazt, ami ebben van - paskolt rá a dossziéra, úgy éreztem, kissé gúnyosan -, mások mondták el nekem. Az életedet, Joe, más emberek magyarázták el nekem. Neked pedig megvannak a saját emlékeid, amelyek szerinted - ezt már látom -, amelyek szerinted nagyon különböznek attól, amit a többiek meséltek rólad. Mármost én azt szeretném, ha elmagyaráznád nekem ezeket az emlékeket.
- Azt hiszem, nem fogom, doktor.
- Bennem megbízhatsz, Joe.
- Megbízni - mondtam.
- Én a barátod vagyok, Joe.
- Nem, azt hiszem, nem fogom.
- Nézd, Joe, én szeretném el is hinni az emlékeidet. Azt szeretném, ha igazak lennének.
- Tényleg azt szeretné?
- Tényleg. Én nem akarom elhinni, amit az emberek meséltek nekem. Tudod, milyenek az emberek...
Hát én aztán tudom...
- De ehhez az kell, hogy a te változatodat is halljam. Különben... - vonta meg a vállát.
- Igen - mondtam lassan. - Ezt belátom.
- Akkor hát elmondod nekem? Elmagyarázod az emlékeidet nekem? Akkor majd meglátjuk, mennyire egyeznek ezzel a jó öreg dossziéval.
- És ha nem egyeznek? Akkor mit fog csinálni? Akkor bedobja a dossziét a szemétkosárba? Mert oda való.
- Majd meglátjuk. - Hátradöntötte a székét, kezét a feje mögé kulcsolta, a fény végigömlött a homlokán. - Mesélj nekem -mondta azon a csodálatosan megnyugtató hangon -, mesélj az életedrôl.
így hát meséltem neki. És amint egyszer elkezdtem, nem bírtam abbahagyni. A szavak verekedtek a torkomban, mindegyik elsônek akart kibújni, és amikor kibújtak, parádéztak az íróasztala tetején, mint a katonák, mint a katonák, akik díszszemlére várnak. És ô megszemlélte ôket; láttam, hogy minden egyes szavamat nagyon gondosan megvizsgálja. Idôrôl idôre összehasonlította ôket a dossziéban levô szavakkal, de az arca árnyékban volt, és nem tudtam leolvasni az arckifejezését.
Azzal kezdtem, hogy a tűzrôl meséltem neki. Leírtam az árkot, a rôzsét, a petróleum szagát, a csillagokkal teliaggatott estét, az istentiszteletét a kápolnában, a hóban kúszó támadókat, a mellemet szorongató izgalmat - mindent elmondtam neki. És miközben beszéltem, az agyamban mintha lassan megrepedezett és feltört volna valami régi-régi jég, és ez az a része volt az agyamnak, ahol az emlékeim laktak, mert miközben beszéltem, miközben a jég megtört és szétolvadt, úgy buktak az új felszínre további részletek, elfelejtett emlékek, mint vízbôl a halak. Eszembe jutott az az ember, aki beleesett a tűzbe, és teljesen leégett a karja meg a zászló, amit vitt, egyenesen a hôség és a lángok kellôs közepébe. Eszembe jutottak a zászlóra festett szavak ákombákomai.
- Szeretet és béke - suttogtam. - Azon az estén a prédikáció is a szeretetrôl meg a békérôl szólt. - Figyeltem, hogy repedezik a jég az agyamban.
- Folytasd - mondta.
Aztán beszéltem neki a feladatomról, az arany fényesítésérôl, meg arról, hogy hogyan csapta be ez a kedves csillogás az egész várost. Elmondtam neki, hogy a tűz után hogyan rohantam át a lángokon Tony bácsihoz, meg a büntetést, amit ezért kaptam, amikor bekötötték a szememet.
- De én azért továbbra is eljártam hozzá - mondtam. - Nem bírtam elmaradni tôle. Ezért kötöttem az alkut az aranyholmikkal a kápolnában. Tudtam, hogy rosszat teszek, és ezzel ellensúlyoztam; tudja, megígértem az aranynak, hogy szép fényesen tartom, ha elrejti a titkomat, ha elvakítja a várost. És meg is tette. Csak látta volna ôket, amint bejöttek a kápolnába, és meglátták azt a sok kifényesített aranyat; dagadtak a büszkeségtôl, és mosolyogtak rám, néha még a fejemet is megsimogatták, nekem meg küszködnöm kellett - a szó szoros értelmében küszködnöm -, hogy cl ne röhögjem magam. Én tudtam, mi van a csillogó arany alatt. De látnia kellett volna ôket, a marhákat...
Azt mondta: - Beszélj nekem errôl az emberrôl, errôl a Tony bácsiról.
Azt hiszem, erre könnyek szöktek a szemembe. Valahol beteg agyam mélyebb zugaiban láttam - és milyen élénken - azt a poros, piszkos szobát meg a kedves könyvekkel teliszórt padlót, ahová oly sokszor ellátogattam. Nem. Nem, én nem látogató voltam ott, én ott éltem, és a városba látogattam. Miközben mindezt leírtam a doktornak, a könnyek határozatlanul egyensúlyoztak a szemhéjam peremén. Láttam Tony bácsit is - az én Tony bácsimat -, görnyedten, majdnem vakon, az asztalnál, amint beszélt, babot evett... mintha mindig babot evett volna. A fejem megtelt a hideg, aranyos bab képével, amint fölemelkedik, lepottyan, belecsúszik az öregember folyton beszélô szájába, pár szem meg odaragad az állára, odatapasztja a saját leve; aztán láttam egy kisfiú apró árnyát is, a sarokban állt, hajlott, csúnya orra volt, óvatos szemeire ráhullott egy makrancos fekete hajfürt, mintha védelmezné. Orromban éreztem a por szagát, az elhanyagolt szoba szagát, egy nagyon tiszta város egyetlen piszkos helyének szagát. Figyeltem önmagam apró árnyalakját, amint hallgatom az öregembert, aki nincs már, és akkor kiömlöt-tek a könnyek. A doktor szó nélkül odanyújtott nekem egy nagy fehér zsebkendôt. Megtörülgettem vele a szememet.
- Bocsánatot kérek - mondtam, belefújva az orromat a zsebkendôbe.
- Szóra sem érdemes...
- Mostanában mintha mindig sírnék...
- Ez teljesen érthetô...
- Én nem akarok, doktor, nem tehetek róla...
- ...az adott körülmények közt. Ne is gondolj rá. Összehajtogattam a zsebkendôt, hogy elrejtsem könnyeim és kifújt orrom nyomát, és az íróasztal fölött visszanyújtottam.
- Attól tartok, bepiszkolódott - mondtam.
- Van még nekem bôven - mondta. - A feleségem - kinyitott egy fiókot, és beledobta a zsebkendôt - gondoskodik róla. Nem enged ki a házból, ha nincs nálam tiszta...
- Maga nôs? - kérdeztem. Soha nem jutott eszembe, hogy a doktornak az íróasztala kerületén túl is terjedhet az élete.
- Nem tudtam. - A gondolat valahogy enyhén gusztustalan volt.
- Ó, igen - mondta. - Három srácom van...
- Sráca?
- Két fiú meg egy lány. Egy vagyonba kerülnek, mondhatom - büszkén nevetett -, az a sok tánclemez, meg örökké az a tekepálya - furcsa világban él ez a doktor meg a felesége meg a három költséges gyereke -, örülni fogok, ha kijárják az iskolát, és lemennek a nyakamról...
- Iskolát? - kérdeztem. - Még mindig Mr. Saxon a...
- Kicsoda?
- Mr. Saxon a tanító - mohón nyúltam elôre -, hiszen tudja... Összecsücsörítette az ajkát, a plafont tanulmányozta. - Nem hiszem, hogy a tanári karban volna egy Mr. Saxon... persze két iskola van...
- Két iskola...
- Igen, egyikbe járnak a fiúk, a másikba a lányok...
- Csak egy iskola van - suttogtam.
Utánanézett a dossziéban. - Most látom, a fiúk nem abba az iskolába járnak, amibe te jártál, így hát nem valószínű...
- Csak egy iskola van! - kiáltottam. - Csak egy! Ott van a kápolna mellett, az ember végigmegy a Betlehem Streeten, és...
- Persze, Joe - mondta. - Tudom, az ember végigmegy a Betlehem Streeten, és...
- Tudja, maga is tudja...
- Tudom, Joe...
- Csak egy iskola van...
A hangja megnyugtatott. - Hát persze hogy csak egy van, Joe. Én hiszek neked.
- A maga gyerekei biztos téve...
- Én hiszek neked, Joe. - Olyan volt a hangja, mintha egy kéz simogatta volna gyengéden a homlokomat. - Mindent elhiszek, amit csak mondasz. Mesélj még Tony bácsiról.
- Tony bácsi, Tony bácsi...
- Elmesélted, hogy meg szoktad látogatni...
- Száműzték ôt, azok!
- Miért?
- Mert féltek tôle - mondtam. - Mert ô volt az apám. Azért.
- Mondd csak, még mindig izgat téged, hogy száműzték ezt a Tony bácsit? Hiszen már nagyon régen volt.
Ezen a kérdésen el kellett gondolkoznom. Igaza van: - nagyon régen volt. És ebbôl a távolságból, ebbôl a mostani biztonságból már magam is elkerülhetetlennek láttam Tony bácsi száműzetését. Hozzátartozott a dolgok rendjéhez. Nézzük csak, hadd próbáljam megmagyarázni. Egyszerűen része volt az egésznek, ez a száműzetés is egy pont volt egy elôre megszabott rendszerben. Eddig erre sose jöttem rá. És még valami, amire nem jöttem rá: a részeknek követniük kell az egész kollektív akaratának a parancsait - az egész a részeinek az összege; más szóval minden résznek el kell játszania a rendszerben elôírt szerepét, különben, hát különben az egész ezer meg ezer darabra törne, és a részek is veszendôbe mennének. És Tony bácsinak az volt a szerepe, hogy száműzzék, és azt hiszem, ô ezt egész idô alatt tudta is. Ó, miért is nem mondta ezt meg nekem? Miért nem mondta meg nekem, hogy ez az egész egy rögzített, állandó, megváltoztathatatlan rendszer? Hát nem értik? Ha Tony bácsit nem száműzték volna, akkor az egésznek - azaz a városnak - át kellett volna rendeznie magát, hogy hozzáigazodjék az eleve elrendelt rendszerben keletkezett repedéshez, és eközben az emberek összepréselôdtek volna, és talán még meg is sérültek volna, így hát Tony bácsit száműzték, és ezáltal megôrizték a rendszert, és megôrizték a város biztonságát. Jobb egy embernek ártani, mint soknak. Akkor is, ha a sok téved, és annak az egynek van igaza. Nem. Nem, hogy jövök én ahhoz, hogy megmondjam, mi az igaz, és mi a téves? Ôrült vagyok. Be vagyok zárva az ôrültekházába. Ez a Joe nevű rész szerepe, ez az ô szerepe a rendszerben, a doktornak meg az, hogy itt üljön és hallgassa a hülyeségeimet, a feleségének pedig az a szerepe, hogy gondoskodjék neki tiszta zsebkendôrôl, és a gyerekeinek, hogy sok pénzbe kerüljenek, és sehol senki sem szabad. Olyanok, mint a madarak, akik ki-be szövik a rácsokat az égen. De éppúgy fogalmuk sincs a rácsokról, mint a madaraknak, azt hiszik, hogy szabadok - a bolondok! -, én, én meg látom a rácsokat, és ezért vagyok ôrült. Mert látom a rácsokat. És ôk tudták, hogy én látok valamit, amit ôk nem láthatnak, és féltek, fenyegetést éreztek. Ezért azt mondták, hogy ôrült vagyok, és bezártak a bolondokházába. Hogy megôrizzék a biztonságukat. Az én ôrültségem csak az oagyukban létezik. Ha valaha kijutnék innen, ahhoz, hogy ennek a Joe nevű résznek bármi reménye legyen egyáltalában, el kell fogadnia az egész vakságát, ki kell vájnia a szemeit, mielôtt visszatérhetne a normális világba. Visszatérhetne? Nem hiszem, hogy valaha is normális világban éltem. Ó, miben reménykedhet az, aki látja az eget átszelô rácsokat és a bebörtönzött madarakat? Miben reménykedhet Joe? - Mindig ôrült voltam? - suttogtam a doktornak. És ô, nagyon lassan, azt mondta: - Ez hosszú história... gyerekkorodtól... - Köhögött, megköszörülte a torkát. -Mondd el, mi történt aztán.
- Aztán?
- Tony bácsi... nem adott neked valamit?
- Mindig adott nekem valamit. Fôleg tanácsot. - Ez nem tanács volt, Joe.
- A diavetítôre gondol? - kérdeztem. Bólintott.
- És ha arra gondol, akkor biztosan a képekre is gondol, amiket kaptam hozzá.
Megint bólintott.
- Végül is a vetítô semmit se ér a diák nélkül - mondtam. - Igaz?
A fejét rázta. - Nem - mondta. - Mesélj nekem róla. Ha akarsz.
Nem bántam. Elmeséltem neki a kunyhót, meg hogy milyen jó volt, hogy senki se tudott róla rajtunk kívül, meg hogy hogyan néztük a képeket, felvetítettük ôket a falra, a városokat, hegyeket, tengereket, embereket, napfényt, mind-mind felvetítettük a titkos kunyhó falára.
- Voltak másfélék is, Joe, nem? Más képek...
- Nem, csak a városok, a tengerek...
Azt mondta: - Meztelen nôk. Voltak meztelen nôi képek is...
- Nem! Csak a hegyek... a hegyek és a... és mindenfélék. Félig fölkelt a székbôl. - Ha nem akarsz hozzám ôszinte lenni, akkor akár el is mehetek.... - Ne... ne. Kérem, ne menjen... Visszaült. - Szóval?
- Voltak más... más képek is...
- Meztelen nôk?
Bólintottam. A lábamat bámultam az asztal alatt. Ezen nincs semmi szégyellni való - mondta.
- Nem tudtuk, hogy vannak. A többi közé keveredtek...
- Értem, Joe - mondta. Megköszörülte a torkát. - Hát ez nagyon jó általános képet ad nekem az emlékeidrôl. Azt hiszem, itt most egyelôre megállhatunk, fáradtnak látszol. A további részletekkel majd máskor foglalkozunk.
Fáradt voltam. A szám kiszáradt a sok beszédtôl, mintha teli lett volna porral a sok-sok áthaladó szó lábának felvert porával.
De boldog voltam, furcsa, pihentetô boldogságot éreztem. Azt hiszem, azért, mert szavakba formáltam az életemet, és engedtem, hogy valaki - egy másik ember - meghallgassa, megnézze, megtapogassa, megvizsgálja ôket. Figyeltem a doktort, amint vizsgálgatta a szavakat, amelyek magukban foglalták az életemet. Ott álltak meztelenül az íróasztalán, és ô nézte ôket, arcán a borzalom, az undor minden jele nélkül. Inkább nagyon érdeklôdônek, nagyon együttérzônek látszott. Nyugalmas boldogságom valahol a mellkasomban kezdôdött, és alagutakat ásott magának fölfelé a fejembe és lefelé a lábamba és kifelé a karomba. Hamarosan az újjaim meg a lábujjaim is megteltek boldogsággal. Duzzadtak tôle, mint a jó kolbász. Most már nem számított, hogy a szavaim odakinn voltak, hidegen és alighanem nyálkásan, hogy hideg az érintésük, hogy szárazon nyirkosak, inkább olyanok, mint a kígyók, nem mint a tengeri sziklák, már nem számított, én mondom maguknak; ez a doktor, ez a kedves, jó, megértô doktor a kezébe vette ôket, megérintette a nyirkosságukat, és utána nem törölgette meg a kezét, és együttérzés volt az arcán. Semmi sem számított, csak az a furcsa együttérzés, amelyet a doktor arcán láttam. Most már kidobhatjuk a dossziét, ami csupa hazugsággal van teli.
Néztem boldog kolbász-ujjaimat. Az asztal alatt megmozgattam teli lábujjaimat. Azt mondtam: - Ez az én életem, doktor - nevetve hajoltam át az asztalon -, minden, ami történt velem - meg akartam érinteni a kabátját, a kabátja ujját. - Dobjuk én a jó öreg dossziét a szemétkosárba, ahová való - kuncogtam.
Gondosan becsukta a dossziét. Még nem - mondta.
- Miért nem? - Hallottam a felszúrt ujjaimból és lábujjaimból kiszökô boldogság sziszegését. - Miért nem, doktor?
- Semmi - mondta - nem egyezik azzal, ami - gyönyörű körmével megkocogtatta a dossziét - ebben van.
- De hát az csupa hazugság!
Hátsó lábára billentette a székét. Most az árnyékok peremére támaszkodott. A fény keserűen játszadozott a hajában. - Mi az igazság? - mondta. A fogak mosolyba villantak. - És mi a hazugság? Én segíteni szeretnék...
- Segítem! Akkor higgyen nekem. Higgyen nekem.
- Én hiszek az ôszinteségedben. Hiszek az igazságodba vetett hitedben. De nekem kívül kell állnom az egyedi igazságokon. Ha segíteni akarok rajtad. - Hagyta, hadd álljon vissza a szék négy lábra. - Nem, azt hiszem, megtartjuk a dossziét. Legalábbis még egy kicsit.
Fölálltam. - Az ôrültségemben is hisz? - kérdeztem.
Figyelt engem, miközben lelapult lábujjaimon az ajtóhoz vonszoltam magamat.
- Igen - mondta. - Abban hiszek.
Kinyitottam az ajtót lapos ujjaimmal, amelyeket csak nehezen tudtam kordában tartani. Az ajtó gombját nagyon nagynak éreztem, magát az ajtót nagyon nehéznek. Bernard a folyosón várt, a falnak támaszkodva cigarettázott, de mikor az ajtó kinyílt, gyorsan elnyomta. Legyezett a kezével, hogy eloszlassa a füstöt - szolgálatban nem volt szabad dohányoznia -, és bűntudatosan elindult értem.
Az ajtónyílásban visszafordultam. - Minden elrendezôdött volna - mondtam a doktornak -, ha maga nem nôs.

- Akár le is ülhetsz - mondtam -, ha már itt vagy. - Hallottam már ennél kedvesebb üdvözlô beszédet is, de hát én nem kértem, hogy látogasson meg, hát kértem? Ha az emberek betörnek mások magányába, tulajdonképpen nem várhatnak udvariasságot, igaz? Vagy mégis?
- Köszönöm. - Leült; hallottam a szék lábának kaparászását a padlón. - Joe... örülsz te annak, ha meglátogatlak?... Úgy értem, számít ez neked valamit?
Hát ez meg miféle kérdés volt? A jelek szerint nekem ebben az ügyben nem volt semmiféle választásom, nem kérték ki a véleményemet. Látogatásait a doktor rendelte. Jött és ment és újra jött, mint valami orvosság. Kérdezem maguktól: miféle kérdés volt ez?
- Nem sokat törôdöm vele - mondtam. Áthemperedtem az ágyon, és tanulmányozni kezdtem. Mereven, komolyan kuporgott a szék legeslegszélén, felkészülve a menekülésre, ha menekülnie kellene. Kezét összekulcsolta levendulaszagú ölében.
- Ezt meg kellett kérdeznem, Joseph - mondta.
- Joe.
- Ne haragudj, Joe.
- Hányszor kell még ezt mondanom? - Mondtam, hogy ne haragudj...
- Mindig ezt mondod, valahányszor eljössz.
- Bosszant, ha eltévesztem a nevedet? Vállat vontam. - Az én nevem Joe.
- Tulajdonképpen mégis Joseph - mondta gyakorlatiasan. - A Joe csak rövidítés...
- Az én nevem Joe, a fene egyen meg - mondtam. - Ne haragudj...
- Ó, fogd már be a szádat!
Josie. Félig lehunyt szemmel tanulmányoztam. Josie. Kicsi, kövér lány, éppen csak hogy ül egy elmebeteg székén egy elmebeteg cellájában, és bocsánatot kér egy elmebetegtôl. Egyszer azt mondta a szobám falának színére, hogy „milyen édes", aztán sértette és aggasztotta a nevetésem, ami nem akart abbamaradni. De ez tulajdonképpen nem is az én cellám, éppúgy nem, mint ahogy a szék se az enyém. Én csak bérlô vagyok, bérleti szerzôdésem van az ôrültségre. Ez a lány, aki az én bérelt székemen ült, nem volt csinos, de idôvel talán az lesz. Ami elég zavaros kijelentés. Azt akarom vele mondani, hogy a csinosságát, izé, szóval meg kellett szokni, mint a szentáldozás borát. A szemek torkát sokszor meg kellett égetni arcának látványával, amihez hónapokra, esetleg évekre van szükség. Akkor aztán beismerhette az ember önmagának, hogy ez a lány, igen, szóval, talán, valahogyan csinos lehet. Jövôbeni lehetséges csinossága valahol ott volt mostani kövérsége és a falakat illetô rémes ízlése alatt.
- Nyugodtan rábízhatod a teljes súlyodat - mondtam neki.
- Mi?
- A székre. Nem fog összetörni... nem az enyém.
- Ó. - Hátrább húzódott a széken. Azaz hátracsúsztatta a fenekét az ülésén, kecsesen, hölgyhöz illôen. Nem kétséges, hogy a fenekének is levendulaszaga van, mint az ölének, mint egész lényének. Azt hiszem, mindennap levendulában fürdik.
- Nem maradhatok nagyon sokáig - mondta.
- Pompás. - Tapsoltam, heves tetszésnyilvánítást mímeltem.
- Ez igazán nagyszerű újság. - Hunyorgás nélkül néztem rá.
- Remek hír.
Fészkelôdött, eltekerte a fejét a szemem elôl, oldalt elpirult a nyaka. - Kérlek, ne nézz így rám... - mondta. Elhemperedtem, és a párnába dugtam a fejemet.
- így jobb? - kérdeztem.
- Ne így, úgy értettem, ne bámulj úgy rám, mint az elôbb, úgy érzem magam tôle... Ó, Joe, nézz rám.
Visszahemperedtem. - Határozd el magad - mondtam. - Elôször nem akarod, hogy rád nézzek, aztán azt akarod, hogy nézzelek...
- Bámultál, tudod, hogy bámultál. - Az ajkába harapott, fogai nagyon aprók voltak és nagyon fehérek, kivéve a felsô jobb másodikat, amelyik egy kicsit sárga volt, és a kezeit vizsgálgatta, melyek kesztyűs pillangókként pihentek levendulaszagú ölében. - Már csak egy kicsit maradhatok...
- Ezt már mondtad...
- Találkoznom kell mamával. Megyünk a...
- Muszáj mindent kétszer mondanod?
- ...moziba. Nem, nem, persze hogy nem.
- Csak amikor dilinó... bocsánat, amikor elmebetegekkel beszélsz?
- Joe... kérlek, ne mondj ilyeneket, kérlek. - Mintha sírás kerülgette volna. Láttam, hogy a szája körül szemmel láthatólag megmerevedtek az izmok. Megnézte az óráját, inkább idôtöltésbôl, mintsem azért, hogy megtudja, mennyi az idô.
- Mehetsz - mondtam. - Nem muszáj itt maradnod.
- Joe, ne légy már ilyen érzékeny. Csak megnéztem...
De nekem gyönyörűséget okozott, hogy szándékosan félreérthetem ezt az órájára vetett gyors pillantást. - Kíváncsi voltál, hogy meddig kell még kibírnod...
- Nem, én...
- Ott az ajtó. Nyitva van.
- Még egy kicsit maradhatok. Kérlek. Szeretnék maradni. Megint rángatództak a szájizmai. A nyaka is, a feszültségtôl, hogy nem nézhetett az automatikus figyelemelterelôre, az órára.
- Tudod, mért van nyitva? - kérdeztem.
- Micsoda?
- Az ajtó. Tudod, mért van nyitva? És Bernard mért lebzsel ott kinn? Nézd csak, az árnyéka odahullik a nyílásra. Látod?
- Gondolom, dolgozik ott kinn - mondta.
- De mikor te itt vagy, mindig pont az ajtóm elôtt van dolga. És az ajtó mindig nyitva van. Különben is, mi a csudát dolgozhat egy üres folyosón?
- Nem tudom, felmossa a padlót, vagy valami. Biztos vagyok benne, hogy te...
- Bernard ápoló, nem takarítónô. - Fölkeltem az ágyból. -Figyelj csak. - Lábujjhegyen keresztülmentem a szobán, és gyorsan becsuktam az ajtót. Amilyen gyorsan én becsuktam, olyan gyorsan ki is nyílt megint, és Bernard, a fejét gyanakodva elôrelökve, belódulta szobába. Megcsúszott, megállt, sarkon fordult, és meglátott, amint még mindig lábujjhegyen álltam.
- Ó, Joe - mondta. - Hát itt vagy...
- Igen, Bernard. Itt vagyok.
- Csak eszembe jutott, hogy... hogy nem akarsz-e egy pohár vizet.
Úgy tettem, mintha komolyan megfontolnám a kérdést. - Nem - mondtam végül. - Nem, köszönöm, Bernard.
- Éppen csak eszembe jutott-morogta, és kiment. Gondosan nyitva felejtette az ajtót.
Az ágyra vetettem magam. - Az anyámra emlékeztet, ô is mindig gyanakodott a csukott ajtókra.
- A saját érdekedben csinálják - mondta Josie.
- Nem. A te érdekedben csinálják. Hogy megóvjanak. Félnek, hogy kísértésbe vinnélek, ha együtt lennék veled egy bezárt szobában. Különösen, hogy ágy is van a szobában...
- Én bízom benned, Joe.
- Azt hiszem, valami nincs rendben a fejükben. Tudod, ha meggyógyulnék, ez lenne a gyógyulásom végsô próbája. Ha beraknának egy szobába, ahol adva van egy ágy meg egy lány. Ha nem törôdnék vele, gyógyult lennék. Kigyógyulnék. Valamibôl.
- Ne beszélj errôl - mondta a lány. - Majd meglátod, minden elrendezôdik.
- Addig nem, amíg egy zárt ajtó mögött is meg nem bíznak bennem. Anélkül, hogy Bernardok lebzselnének körülöttem. Az ôrültségem gyógyításának ez az elsô szakasza, hogy üldözési mániát ébresztenek föl bennem.
- Ez nem igaz, Joe.
- Nem-e? Minden üldöz. Minden. Még a vécécsésze is kiröhög minden reggel - mondtam szomorúan. - Észrevetted már valaha, hogy egy bizonyos szögbôl nézve a vécécsésze olyan, mint egy megvetôen lebiggyesztett, vastag ajkú száj?
Erre nevetni kezdett.
- Nem viccelek. Pont olyan. Nézd csak meg legközelebb, amikor... szóval, amikor alkalmad lesz rá.
- Nahát, Joe - nevetett, eltakarva a kezével a száját. - Meg fogom nézni, meg fogom nézni. - Térdei megemelkedtek a nevetéstôl, sarka a szék lábán dobolt.
Hátat fordítottam neki. A kezeim, melyeket zavarba hozott a nevetése, az ágyneművel játszottak. Eddig még soha nem nevetett, még csak nem is mosolygott. Mindig olyan komoly volt, olyan ünnepélyes, annyira félt, hogy valami olyat mond, amit nem kellene. Még soha nem merte rábízni magát a nevetésre. Bizonytalanul köhintettem. Az ágytakaróból kiszakadt egy szál. Nevetése fokozatosan elcsitult.
- Ne haragudj - mondta. - Nem akartam nevetni.
- Nincs semmi baj.
- Nem rajtad nevettem.
- Tudom.
- Becsszóra nem.
Ránéztem a vállam fölött. - Tényleg nem?
- Hát persze hogy nem. Olyan vicces volt, ahogy mondtad. Most eléggé megbíztam benne ahhoz, hogy újra szembenézzek vele. Rám mosolygott.
- Elmondjam neked, mit csináltam tegnap? - kérdezte.
- Ha akarod - mondtam közömbösen. Körülöttem mindenütt nevetésének visszhangjai. Ezt én okoztam, gondoltam csodálkozva.
- Tulajdonképpen semmi az egész - mondta. - Csacsiság beszélni róla.
- Mondd el. Ha már elkezdted. - Aztán azt mondtam: - Kérlek - és megdöbbenve figyeltem a saját hangomat.
- Szóval olyan szép nap volt. Emlékszel, milyen meleg volt tegnap. Egy hirtelen ötlettel, úgy értem, nem terveztük el elôre, vagy valami, elmentünk sétálni, és...
- Elmentünk?
- Igen, mama meg én. Jamie iskolában volt...
- Jamie?
- Persze... te nem is hallottál Jamie-rôl. Te már akkor... ô a kisöcsém, a kis rémség. Jackie halála után...
- Nem is tudtam - mondtam -, hogy volt testvéred.
- Azt tudtad, hogy...
- Különben is, Jamie az lánynév. Inkább úgy hangzik, mintha a húgod lenne, a kishúgod.
- Jamesnek a rövidítése - mondta. - Jamie-nek hívjuk. Gondolom, ha nagyobb lesz, majd Jimnek fogják szólítani...
- Lánynévnek hangzik ez a Jamie. Na, mesélsz már nekem errôl a sétáról?
- Megpróbálok - mondta. - Hát mindenféle bolondságot csináltunk. Még szedret is szedtünk! Nem szedreztem, mióta - ó, mióta pici voltam. Olyan jót tett mamának, nagyon ráfért már, alig mozdul ki, mióta... szóval ôsidôk óta. Mintha egyszerűen elvesztette volna az érdeklôdését minden iránt. Tegnap sokat nevetett, nem volt ilyen... ilyen vidám... kislány korom óta. Akkor mindig vidám volt. Egyébként töméntelen szedret szedtünk, isten tudja, mit csinálunk vele, hacsak persze be nem fôzzük. Különben kárba menne, hát nem? Közben azt gondoltam, hogy ezt el fogom mondani Joe-nak, elmesélem neki a napsütést meg... meg mindent, azt gondoltam. Igazán csacsiság. Untatlak vele.
- Nem. Nem, egyáltalán nem. Kérlek, folytasd.
- Ó, hát aztán találkoztunk...
- Jó volt ez így? - kérdeztem aggódva. - Egy normális ember is ezt mondta volna? Nem, egyáltalán nem. Kérlek, folytasd. Helyes ez így?
- Nem értelek.
- Próbálom megtalálni a helyemet a darabban. Próbálom felölteni a szerepemet. Rólad azt hiszik, hogy segíteni fogsz rajtam. Ezért kérte ö, hogy gyere. Hogy segíts rajtam. Hát akkor rajta, segíts.
- Nem tudom, hogyan...
- A szederrôl beszéltünk.
Felsóhajtott. - Hát aztán találkoztunk egy emberrel...
- Egy színésszel...
- Micsoda...
- Ti egy színésszel találkoztatok - mondtam. - Nem egy emberrel. Ha odakinn volt, nem ebben a diliházban, akkor színész volt, aki játszott. Ha majd felöltöm a szerepemet és megtanulom a szövegemet, akkor engem is kiengednek.
Azt mondta: - Ott állt a szederbokrok mellett. Nagyon kedves volt. Mosolygott, és azt mondta, jó reggelt, és milyen csodálatos nap van, ugye? Megkérdezte, szeretem-e a szedret.
- Fiatal férfi volt? Nem rángatództak az ujjai?
- Ne szamárkodj. Különben is idôsebb volt.
- Azok még rosszabbak. Azok érzik, hogy együtt vesztik el az idôt meg az erejüket. Ettôl mindenre elszántak lesznek.
- Ez nem volt olyan. A kutyája is vele volt.
- Ó, az nagy különbség. Nem mondtad, hogy kutyája is volt. Fölhúzta az orrát. Ha nem hagyod, hogy elmeséljem...
- Fiatal kutya volt?
- Nem, egy... idefigyelj, egy teljesen hétköznapi, tökéletesen tiszteletreméltó öregúr volt, aki...
- Úgy érted, hogy jobban fegyelmezte magát, mint mások? Ezek mind egyformák. Csak vannak, akik jobban tudják fegyelmezni magukat.
- ...sétálni ment a kutyájával. Csak...
- Vannak, akiken vastagabb a máz, annyi az egész.
- Csak azért állt meg, hogy teljen az idô. Szeretném, ha egyesek, akiket nem akarok megnevezni - sokatmondóan bámult rám -, csak fele olyan kedvesek volnának.
Hirtelen ülô helyzetbe lendítettem magam, amivel megijesztettem. Keze a keblére röppent, aztán szégyenkezve ernyedt el.
- Majd én mesélek neked a vénemberekrôl - mondtam. - Az asztal alatt, az ebédlôben, csak most, valamelyik nap, egy vénember rátette a kezét a térdemre. Ezek mindenre el vannak szánva. Motyogott valamit, hogy menjek a szobájába. És az ujjait, a zsíros ujjait felsétáltatta a combomon.
- Ó, Joe, de rémes. És mit csináltál?
- Ellöktem a kezét. Szerettem volna összetörni az ujjait.
- Azt el is hiszem. Remélem, te...
- Nem érted! - mondtam. - Nem az ujjai zavartak. Hanem a szeme... könyörgött nekem. A szemével könyörgött nekem. Ha becsukta volna a szemét, megkaphatta volna, amit akart, az nem számít. Hanem a szeme. - Felnevettem. - Ha tudta volna. Csak be kellett volna csuknia a szemét.
- Ez iszonyú! - Tehetetlenül kitárta a kezet. - Ki kell juttassunk innen...
- Nem! Itt benn szabad vagyok...
- Szabad! Nézz a rácsokra az ablakon...
- Itt benn szabad vagyok - mondtam. - Ne vegyétek el ezt tôlem. Kérlek, ne vegyétek el ezt tô...
Az órájára pillantott, felállt, megigazította a szoknyáját, megráncigálta a kesztyűjét. - Mennem kell - mondta. - Örülök, hogy elmondtam neked a tegnapot, úgy értem, a szedret meg mindent...
Hátradôltem a könyökömre. - Leíro.m az egészet. Azt a címet fogom adni neki, hogy "Mit kell tudni a színésznek a börtönrôl?". Ha majd megírtam. Hallod.
Már az ajtóban volt. - A mama már biztosan... - Fél lába már a folyosón.
- ...a börtönrôl! - kiáltottam. Keze kezdett eltávolodni az ajtókilincstôl. Azt mondtam: - Vigyázz az öregurakkal, akik azt kérdezik, hogy szereted-e a szedret. - Aztán már nem volt ott; az ajtó széle enyhén megremegett távozásának szellôjében. A cellám teli volt a levendula halványuló illatával.
- Megint meg akartalak nevettetni - suttogtam a térnek, ahol az elôbb még ô volt.

Most napos-vidám volt a fény a doktor szobájában, dobolt, lüktetett az ablakon át.
- Elfogadom az ôrültségemet - mondtam. - Ôrült vagyok. A doktor kuncogott. - Mi az ôrültség? Mi az, hogy normális?
Sok-sok filozófus törte már a fejét ezen a két dolgon...
- Ne beszéljen mellé, doktor. Most ne. Ôrült vagyok.
- No, hát talán van egy enyhe kis zavar. Tisztán idôleges, ebben biztos vagyok. - A dossziét tanulmányozta; szürke vállai-ról lefelé ugrándozott a fény. - Úgy néz ki, hogy ketten gyakoroltak fontos befolyást az életedre, Tony bácsi és ez a... ööö... ez a figura, az Elkezdô. Beszéljünk most errôl a másodikról.
- Nosza.
- Mesélj nekem róla.
- Mit akar tudni? Ez nagyon nagy téma... túl nagy a funkció-jához képest.
- Kicsoda ô?
- Ezt mindenki tudja. Még az orvosok is.
Erre azt mondta: - Meglepôdnél, ha azt mondanám, hogy soha életemben nem hallottam senkirôl és semmirôl, akit Elkezdônek hívnak?
- Én többé már semmin nem lepôdöm meg, amióta elfogadtam az ôrültségemet. De ne aggódjon, egy árva szót se fogok kifecsegni a vallomásából. Egy léleknek se.
- Ismerek valakit, aki nagyon hasonlít hozzá.
- Nagyon sok rokona van - mondtam. - Az emberek úgy dobálódznak velük, mintha fegyverek lennének. De ezek közül a rokonok közül senki se igazi, valódi rokona az Elkezdônek. Csak ügy beszemtelenkedtek a családba.
- Ki az az Elkezdô, Joe?
- Ô a legfôbb kellék a darabban - mondtam. - Nélküle az összes színész elveszne. Nélküle dübörögve lehullana a vasfüggöny, és kiürülne a színház. Olyan fontos, mint a krimiben a pisztoly. Pisztoly nélkül mivel lehetne elpusztítani az embereket?
- És ô csak ennyi? Pusztító?
- Nekem azt mondták, ô a szeretet. Azt mondták, meghalt érettem, és én azt gondoltam: "Ennél többet ki tehetne?", és szerettem ôt. Szerettem ôt. Mert meghalt értem. Akkor csodaszép volt, el se hinné, milyen csodaszép volt akkor. Nem hinné el, ha látta volna, hogyan égették el az ô nevében az embereket a lángok, a lángok. Miért nem oltotta ki a lángokat?
Te miért nem oltottad ki, Joe? Te ott voltál.
- Ô könnyen megtehette volna. Valamikor borrá változtatta a vizet, megszaporította a kenyeret meg a halakat. Valamikor fölkeltett az ágyából egy bénát, föltámasztott egy halottat... miért nem oltotta ki a lángokat?
- Nem feleltél a kérdésemre.
- Semmi mást nem adott nekünk, csak szavakat. Nyakon öntött minket szavakkal. Nekünk adta a könyveit, és azok teli voltak szavakkal, de semmi más nem volt bennük. Csak szavak, szavak. Mire jók a szavak?
- A kérdésem, Joe.
- A kérdése?
- Miért nem oltottad ki te a lángokat? A te kötelességed volt. Te voltál érte a felelôs, Joe.
A bôröm alatt, a csontjaim alatt Ôrült Joe megvonaglott, elhúzódott az ujj elôl, amit a kérdés a bordái közé bökött.
- Ne bújjál az istenek háta mögé - mondta a doktor. - Ezért te voltál a felelôs. - A doktor fölállt, lassan körüljárta az íróasztalát, Ôrült Joe fölé tornyosult. - Te.
Ne... Ôrült Joe összekuporodott a székében, foga az asztal szélének ütôdött. - Ne, kérem.
- Mit csináltál - hajolt le a doktor -, amikor a lángok föllobbantak?
- Már elmondtam...
- Most mondd el még egyszer.
- Átrohantam rajtuk. Tony bácsihoz. Neki volt egy vödre - emlékezett Joe. Érezte a vért a fogain.
- Csak egy?
- Igen. És elejtette, és a víz kiömlött a hóba,
- Miért nem kerítettél még egy vödröt? Akkor már két vödör lett volna a lángok oltásához.
- Kettô se ért volna többet, mint egy...
- Persze hogy nem. A lángok ellen nem. De ha megteszed, akkor talán nem kerültél volna ide. Ebbe az elmegyógyintézetbe.
- Nem ért volna többet, mint egy - motyogta Joe.
A doktor visszament a székéhez. Leült, a dossziét tanulmányozta. Csönd. Aranyos fény lopódzott a doktor hajába. Ôrült Joe a vért nyalogatta a fogáról. A doktor fölnézett.
- Hány éves voltál - kérdezte -, amikor ez történt? A tűz idején?
- Nem tudom.
- Még kisfiú voltál?
- Hány éves voltál, Joe?
- Mondtam már: nem emlékszem.
- Négy? Öt? Hat? Kiindulópontként mondjuk azt, hogy hat.
- Nem... nem. Hétéves voltam. Azt hittem, nem emlékszel.
- Most már emlékszem. Hét.
- Amikor hétéves voltál - mondta a doktor -, annak az évnek a januárjában szemoperáción estél át. - Lassan beszélt, minden szót nagyon gondosan ejtett ki; legalább egy órába telt, amíg azt kimondta, hogy „januárjában". - Hályogod volt. Ennél a műtétnél tűket szúrnak bele magába a szemgolyóba. Ez eléggé fájdalmas. A műtét alatt a pácienseknek gyakran élénk álmaik vannak. A sebész jelentése szerint az operációd alatt többször is a „tűz" szót hajtogattad. És annak az évnek a januárjában nagyon sok hó volt. - Odanyújtotta a dossziét. - Akarod megnézni?
Ôrült Joe rémülten elhúzódott. Belenyomta az arcát a szék hátába. A fát köszörülte a fogával, mint egy hód. Fölfelé forgatta a szemeit, hogy ne lássa az ajándékként felkínált dossziét. Nyál-zott, érezte a vér ízét, fél kezével erôlenül taszította el a közeledô dossziét. - A vállamon - lihegte - pici lángok táncoltak...
- Ez is ugyanannak az álomnak a része...
Ôrült Joe megnyalta vörös fogait. - És mi van a kötéssel a szememen? - nyüszítette a szék hátába. - Megbüntettek, bekötötték a szememet. - A fa fölkarcolta reszketô száját. - Mert áttörtem a körön.
- Az operáció után bekötözték a szemedet - mondta a doktor. - Ez hozzátartozik a műtét utáni kezeléshez. Elengedhetetlen. Különben elveszthetted volna a látásodat.
- A látásomat? Minek a látását? - vigyorgott Ôrült Joe gúnyosan.
- Nem az én dolgom megítélni - kuncogott a doktor -, hogyan neveltek a szüleid. - A doktornak visszatért a rendes, együttérzô énje. - De nagyon szigorú család volt a tiétek. Végül is az apád az egyik felekezet lelkésze, nagyon, talán túlságosan is vallásos ember. Biztos vagyok benne, hogy csak a legjobbat akarta. A maga módján.
- A Lelkész? - kérdezte Ôrült Joe. - A Lelkész nem az apám. Tony bácsi az apám.
- Tony bácsit te találtad ki - mondta a doktor, mire Ôrült Joe kinevette.
- Kitaláltam! - nevetett Ôrült Joe. - Megmostam a lábát egy kitalációnak... -Igen...
- Maga az ôrült...
- Ha tévedek - mondta a doktor -, akkor miért nem fogod a dossziét, és miért nem akarsz olvasni az operációdról? Benne van az egész.
- A fene egye meg magát!...
- Ha nem volt semmiféle tűz, ha csak egy narkózisálom volt, akkor hogyan rohanhattál volna a lángokhoz és rajtuk keresztül holmi Tony bácsihoz?
- Akkor nem én voltam a felelôs? Azért, hogy kioltsam a lángokat?
- Álom volt az egész, Joe.
Nem én voltam a felelôs - suttogta Ôrült Joe boldogan. Nagy kô esett le a szívérôl.
- És soha nem volt semmiféle Tony bácsi.
- Igaz ez, doktor? - kérdezte Ôrült Joe. - Igaz ez, az operációval?
- Igen - mondta a doktor. - Megszabadultál a bűnödtôl, Joe.
- Elvesztettem Tony bácsit...
- Ô volt a bűnöd, Joe. Meg a félelmed. Meg az ínséged.
Kibújtam Ôrült Joe bôrébôl, gusztustalan batyuvá hajtogattam, és nem minden nehézség nélkül lenyeltem. Éreztem a fogaimon a vér ízét, és fájt a szám. Azon töprengtem, hogy üthettem meg magam. Homályosan rémlett a fa íze, de nem tudtam, hogy honnan. Megláttam a doktort, és rámosolyogtam.
- Van a házban fogorvos? - kérdeztem.
- El lehet intézni - mondta -, de azt hiszem, nem lesz rá szükség.
- Ôrült Joe? - kérdeztem, a szájamra mutatva. A doktor bólintott.
- Szeretném, ha jobban vigyázna az arcomra - mondtam. Aztán eszembe jutott a hangoskodás. - Kiabált?
- Egy kicsit. Nem különösebben.
- Rémesen sajnálom, doktor. Én próbálom féken tartani...
- Tudom. Nem könnyű ez.
- Doktor, nem - éreztem, hogy elpirulok -, nem, szóval nem mondott csúnyákat magának?
- Alig. Azt mondta, a „fene".
- No, ez már valami - mondtam. - Úgy látszik, javul.
- Ó, igen - mondta a doktor. - Javul.
Eszembe jutott beszélgetésünk egy töredéke. - Nem az Elkezdôrôl beszéltünk?
- De igen.
- Mielôtt Ôrült Joe félbeszakított?
- Hát neki is joga van rá, hogy meghallgassák, Joe.
- Nagyon rossz a modora. - Fölbukkant egy másik töredék is. - Mondja csak, doktor, mondta azt maga, hogy sose hallott az Elkezdôrôl?
- Mondtam.
- Ez irtó furcsa. A városban mindenki más ismeri. Ezt nem értem.
- Azt mondtam, hogy ismerek valakit, aki nagyon hasonlít hozzá.
- Ó, tényleg. - Rámosolyogtam a doktorra. - Most már emlékszem. - A doktor viszonozta a mosolyomat. Bárcsak ne zavart volna meg olyan durván Ôrült Joe, milyen érdekesen elbeszélgethettünk volna, a doktor meg én. Igazán nem rossz fiú ez a doktor. - Hát persze, nagyon sok rokona van. Ez a baj. Hiszen ha mindenki belátná, hogy, szóval belátná, hogy az Elkezdô kvázi az egyetlen valódi tagja a családnak. Ha ezt mindenki belátná, minden rendben lenne. Maga nem így gondolja?
- Ez is álláspont - mondta. - Azt, akit én ismerek, Krisztusnak hívják.
- Ô az, aki emlékeztet az Elkezdôre?
- Hát én azt hiszem, hogy tulajdonképpen ô az Elkezdô. Azt hiszem, talán csak a nevük különbözik. Úgy értem, ô szintén csupa szeretet, ahogy neked az Elkezdôrôl mondták.
- Mondja csak még egyszer a nevét!
- Krisztus. Jézus Krisztus.
- Krisztus - forgattam meg újra a nevet a fejemben, hogy lássam, kapcsolódik-e valamihez. - Nem, azt hiszem, sohasem hallottam az Elkezdôt ezen a néven emlegetni. - Felkuncogtam.
- Nem esett le bennem a tantusz. - A doktor mosolygott kisded tréfámon. - Nem, nem esett le.
- Akarod, hogy beszéljek neked róla? - kérdezte a doktor.
- Nagyon kérem. - Talán még sincs túl késô a doktorral folytatandó érdekes beszélgetéshez, Ôrült Joe rosszkor jött be-avafkozása ellenére. Kényelmesebben helyezkedtem el a székben, keresztbe tettem a lábamat, rámosolyogtam a doktorra.
- Meséljen nekem errôl a Jézus Krisztusról.

05.

Mindennap a nagy ebédlôben eszem. Olyan ez az ebédlô, mint egy nagy csűr, és én gyűlölöm. Két nagyon hosszú asztal van benne, párhuzamosan, egymással szemben, mint két szemben álló hadsereg valami furcsa csatatéren. És az asztalok - a frontvonalak - között hatalmas senkiföldje, melyet csak Bernard népesít be, meg a szakács idióta konyhalánya, akinek csak fél lába van és büdös; bátran hordják az ételeket, mint holmi titkos üzeneteket, a két szemben álló asztal hadseregeinek. Az idióta konyhalány egyszer ráhágott a mankójával egy darabka halra, az felrobbant, mint egy akna, a tehetetlenül kapálódzó lány elcsúszott, végül sebesülten terült el a padlón, szoknyája magasan felcsúszott azon az egy szál combján, piszkos bugyijának üres szára úgy tátogott, mint egy kétségbeesett száj. Azt hiszem, meg is említették a hadijelentésekben, de érdemrend sose fityegett ványadt mellén. Nagyon veszélyes ez az asztalok közötti senkiföldje. A két ételhordozó futárra titokban gyakran rálônek az asztaloktól, borsóval meg más kemény zöldségfélékkel. Veszélyes munka ételt és vizet hordani a halottaknak meg a haldoklóknak. Többet kellene tudnunk azokról, akik végzik; megérdemlik a köszönetet, a mienket vagy valaki másét.
Ennek az ebédlônek, azt hiszem, kékek a falai. Ezt a kék árnyalatot nem tudom másképp jellemezni - és elôre is bocsánatot kérek érte -, mint hogy szôrös kék. Mintha vékony gombaréteg tapadna a falhoz, ettôl valahogy olyan borotválatlan lesz. A mennyezet olyan magas, hogy alig látom. Ha ebben az ebédlô- barlangban leejtenek egy villát vagy egy kanalat, még a másnapi reggelinél is hallani a visszhangját. Az ablakok magasak, kicsik, piszkosak és természetesen rácsosak. A levegôben mindig ott lebeg valami szag, központja valahol a senkiföldje közepén van, onnan terjed szét, míg be nem tölt minden sarkot. A szag alkotóelemei az áporodott ételek meg a reménytelen vénemberek, akik nem mosakszanak olyan gondosan, ahogyan kellene, mert bolondok. Ez a mentségük.
A furcsa az, hogy ezek a bolondok nem mind öregek. Különféle korúak, úgy látszik, minden évtized küldött ide bizonyos számú ôrültet. Egy-kettô még nálam is fiatalabb. De mind öregnek látszanak. Vagy legyôzöttnek. Az öregkor talán csak egy más szó a vereségre, és ha ez így van, akkor mi valamennyien - még én, Joe is -, mi valamennyien egy napon - egy olyan napon, mint ez, amikor egy másik nap ömlik be egy másik ablakon, és egy másik világ terül el egy másik ember elôtt, aki még hisz a gyôzelemben -, mi valamennyien vereséget szenvedünk. Ilyen egyszerű az egész. És ezek a fiatalok, akik ebben a diliházban laknak, rájöttek erre, és rendkívül józanul idô elôtt hozzáigazították a vállukat meg a szemüket az öregséghez vagy a vereséghez. Elfordultak, és látták a végsô vereséget, mint a pacifisták, és börtönbe zárták ôket, mint a pacifistákat, de ez a börtön semmi, ez a börtön maga a szabadság kettôs agyuk börtönéhez képest. Elmegyógyintézetünk ablakain a rácsok csak olyanok, mint a vaj vagy a viasz vagy az olvadó karamell az épeszű ôrültek agyának rácsaihoz képest.
Aztán ott vannak az öregek, az igazán öregek. Azok, akiknek az arca annyira megrémített azon az elsô reggelen. Már nem rémisztenek, de kerülöm ôket. Nem állok szóba egyikükkel sem, és nem szeretnek, mert nem beszélek velük. De én nem vagyok olyan, mint ôk - nem vagyok még öreg, nem vagyok még legyôzött. Ugye? Étkezéskor olyan késôn megyek az ebédlôbe, amilyen késôn csak lehet, és amint ettem, mindjárt kijövök, de egész idô alatt érzem a fejemen a szemüket. Amikor bemegyek, a padlót nézem, amikor eszem, csak az ételt nézem, kifelé menet megint a padlóra nézek. Ez hát az ebédlô, amit gyűlölök, és talán igazából nem is az ebédlôt gyűlölöm, hanem az embereket benne, akik közé nem tartozom.
Azon a délelôttön, amikor a doktorral beszélgettem, még késôbb mentem az ebédlôbe, mint máskor: beszéltünk, beszéltünk, nem volt se vége, se hossza. Biztos vagyok benne, hogy amikor beléptem, felém fordultak a fejek, a villák megálltak a levegôben, a beszélgetés abbamaradt, de ez egyszer nem vettem észre. A fejem teli volt azzal a valakivel, azzal a Krisztussal. Leültem, és a mozgás újra megindult, de lassan, óvatosan.
- Káposztát? - vetették felém a szót meg a tányért. Oldalvást és fölfelé pislantottam, lehetôleg meg se mozdítva a fejemet. Megláttam az idióta konyhalány egy darabkáját; üres szemmel támaszkodott a mankójára. A tányér olyan ferdén lógott csonttalan kezében, hogy a burgonyát meg az árva szál kolbászt az a veszély fenyegette, hogy a padlóra esik. Csak a ragadós szaft tartotta ôket a tányéron.
- Káposztát? - mondta újra. - Kaphatsz egy kicsit, ha akarsz. - A szája, mely mindig nyitva volt, most még tágabbra nyílt, hogy a szavak, saját szabad akaratukból, kiszabadulhassanak a napvilágra. Tulajdonképpen soha nem beszélt, inkább csak próbaidôre engedte ki a szavakat.
- Nem - mondtam. - Nem, köszönöm.
Letette - leejtette - a tányért műanyag asztalterítômre. Felemeltem a villámat, és beleböktem a cipôtalpszerű kolbászba. Akkor jöttem rá, hogy még mindig ott áll a vállamnál. Nem szökdécselt el, mint máskor, a konyha valamelyik sarkába, holmi tyúkülôre. Megint oldalt pislantottam: a borstartóval vacakolt, körbe-körbe forgatta az ujjai között. Kis borsfelhô szállt föl.
- Joe - suttogta. Görbe válla fölött titokzatosan rám pillantott.
Prüszköltem, a bors csípte az orromat; ezt válasznak tekintette. Annyira elôrehajolt, hogy egyenesen beleláttam mindig nyitott szájába, ereztem rothadó fogai bűzét.
Suttogott: - Meg akarnak izélni.
Bocsá...
- Káposztát? Kérsz káposztát?
- Mondtam, hogy nem.
- Azok - mondta. - Hallottam, amikor beszélték.
- Menj innen. - A kolbász leesett a villámról, bele a vastag szaftba. A krumpli megmeredt.
- Meg akarnak izélni. Hallottam.
- Menj innen!
- Én szeretlek, Joe - mondta. - Szeretem Joe-t.
- Menj innen, menj innen, menj innen, különben...
- Még egy kis káposztát? - csicseregte, és elszökdécselt. - Káposztát? Káposztát? - És már ott se volt; hallottam a mankója kopogását a konyhában, meg a szakácsot, aki rámordult, hogy hol volt ilyen sokáig, mikor ott van még az a sok mosogatni való tányér. Aztán megfeledkeztem róla, és arról az érdekes valakirôl, a Jézus Krisztusról gondolkoztam, akirôl annyit mesélt a doktor.
Ô is szeretet, mondta a doktor. Az élete ugyanolyan volt, mint a te Elkezdôdé. Azt is mondta a doktor, hogy ô személy szerint nem hisz ebben a Krisztusban. Ezt a beismerést tulajdonképpen okos, rafinált kérdésekkel erôszakoltam ki belôle. Azt mondta, egy orvosnak függetlennek kell lennie, kissé kívülállónak, hogy elfogadhassa pácienseinek összes különféle hiteit, krédóit, dogmáit, különben nem tudna rajtuk segíteni. Erre én itatóspapírhoz hasonlítottam, ami más emberek hitének a tintáját szívja magába, ô meg nevetve elfogadta a hasonlatomat. Az embereken úgy lehet segíteni, mondtam, ha az igazság felé irányítjuk ôket; az meg biztos, hogy csak egyetlen igazság van, ugye? A városban mindig erre tanítottak engem meg mindenki mást is: a tudásra, az egyetlen igazság felismerésére. Efelé kell irányítani az embereket, mondtam, akkor is, ha sohasem jutnak el hozzá, ebbe az irányba kell ôket taszigálni, az igazság irányába. És a szentek pedig azok, akik a legerôsebben taszigálnak, mondtam. Szerintem ez nagyon jó mondás volt, de úgy látszott, nem hatott rá. Megmondtam neki, hogy, szóval hát hogy képmutató dolog mindenféle hiteket elfogadni. Színlelni kell hozzá, csalni. Egy orvosnak fölötte kellene állnia az ilyesminek, az orvos olyan, mint a lelkész, aki az igazság felé irányítja a lelkeket. Egy orvosnak nem volna szabad képmutató viselkedéssel kárhozatba döntenie a halhatatlan lelkét. Azt hiszem, itt egészen tűzbe jöttem: mintha az egész város ott állt volna tanuként a hátam mögött. De a doktor csak mosolygott, és azt mondta: Én csak ember vagyok, Joe, én csak megpróbálhatok segíteni. Azt mondtam, ha nem hisz Krisztusban, akkor miben hisz? Erre nagyon furcsát mondott. Azt mondta, hogy Krisztus eszméjében hisz. Krisztus eszméje. Számomra ez tartalmatlan frázis volt, úgy értem, nem jelentett semmit, abszolúte semmit. Azt mondta: Én nem tudom irányítani az embereket, Joe, én csak segíteni próbálok rajtuk. Megmondtam neki, hogy engem arra tanítottak, hogy ez a kettô egy és ugyanaz. Mire rámutatott - úgy éreztem, ez nem volt túl kedves tôle - arra a vitathatatlan tényre, hogy ez a tanítás vezetett engem az ôrültekházába és a saját ôrültségem felismerésére. Beszéljen nekem Krisztus eszméjérôl, mondtam neki.
- Valaki dörömbölt reggel - mondta a vénember, aki mellettem ült az asztalnál. - Megfájdult tôle a fejem. - Rám meredt, láttam, hogy reszket a keze az asztalon a vereségtôl. - Hallottad? - De én nem válaszoltam, mire elfordította motyogó fejét. Még egy kicsit ott lebegett a szemem sarkában és fülem törékeny párkányain, aztán eltűnt. Csak a fejemben zsongó szavakat hallottam, azok valódiak voltak.
Krisztus eszméje, mondta a doktor. Nem hiszem, hogy ez üres frázis lenne, bár nagyon nehéz leírni. Nem neveltek különösebben vallásosán - vigyorgott -, ez talán elôny, jó indulás az életben. Hátradöntötte a székét, egy pillanatig elgondolkozva tanulmányozta a mennyezetet. Aztán azt mondta: Fogalmazzuk meg így, Joe: Krisztusnak a gyöngesége az ereje. Erre felhorkantam, nem tehettem róla, ô meg elvigyorodott. Igazában nagyon régen nem gondolkoztam róla, mondta. Nagyon régen nem. Nehezen tudtam elrejteni a megvetésemet. Azt mondtam neki, hogy mindenki mindig erre gondol, ez mindennek a középpontja, minden ekörül forog, lassan, rendezett körökben. Akkor valami nagyon fura megjegyzést tett, amit nem is értettem, és ami mintha semmiféle összefüggésben nem állt volna a beszélgetésünkkel. Azt mondta: Sokat töprengtem rajta, miért helyettesítetted a keresztet karikával. Aztán, mintha ezt nem is akarta volna kimondani, mintha csak hangosan gondolkodott volna, sietve folytatta: A nevelésed teszi, Joe. Arra tanítottak, hogy az életnek középpontja van, és kötelességed imádni ezt a középpontot. Ehhez járult a szemműtéted meg a bűntudatod, amiért nem tudtad átadni egész lényedet ennek a premisszának, egy központi, külsô istennek - kivetítetted ezeket a félelmeket, ezt a bűntudatot egy kitalált alakra, arra a Tony bácsira. Még gyerek voltál, nem voltál rá felkészülve, hogy szembenézz ezekkel a félelmekkel. Tony bácsi menekülés volt, Joe. Magyarázza meg a paradoxonát, doktor, mondtam. Paradoxonomat? Igen, hogy lehet Krisztusnak a gyengesége az ereje? Ha a maga Krisztusa az én Elkezdôm, ahogyan maga állítja, akkor nagyon erôsnek kellett lennie, bármit meg tudott tenni.
- Úgyse válaszol - mondta egy férfi velem szemben, az asztal másik oldalán. Nem jutott eszembe a neve. Csak annyit tudtam róla, hogy gyakran - úgy hárompercenként - belefújta az orrát egy zsebkendônek használt piszkos rongyba, amit aztán az asztalra kiterítve vizsgálgatott, néha bele is nyúlt. - Még nem - mondta. Ennyire emlékeztem róla, de a nevére nem.
Az én fejemben, mondta a doktor, Krisztus emberi alak, az Ember Fia, ahogy a legenda tartja. Prédikált, tanított - szóval tudod, mirôl van szó, pontosan ugyanúgy élt, mint a te Elkezdôd. Végül aztán harmincvalahány éves korában kivégezték azért, amit prédikált és tanított. Megfeszítették, felszögezték a keresztfára, és meghalt. Voltak tanítványai, akiknek meghagyta, hogy alapítsák meg az ô egyházát. Lehetetlen feladat. Hogy érti azt, hogy lehetetlen? kérdeztem. Ahhoz, hogy az egyház sikert arasson, minden tanítványnak Krisztusnak kellett volna lennie. Nem, a kereszténység meghalt, amikor Krisztus meghalt. Minden, ami utána következik, reményre és ínségre alapozott hazugság. Megkérdeztem tôle, hol van ebben Krisztus eszméje? Amit elmondott, az csak egy prédikátor életrajza, prédikátor pedig számtalan volt. Ó, az sokkal nehezebb, mondta. Halála, vagy ha jobban tetszik, feltámadása óta Krisztus állandó maradt. Ábrázolják aranyban, ezüstben, bronzban, olajfestékkel, szénne1, ceruzával, mindennel a világon. Állandó: haláltusáját vívó férfi, a keresztre szögezve, feje a jobb oldalára csüng, majdnem, bár sohase teljesen, meztelen. Millió félmeztelen Krisztus, Joe, bezárva millió múzeumba, millió templomba. Ez a Krisztus állandó. De Krisztus eszméje, ó, azt megváltoztatták, a felismerhetetlenségig eltorzították. Ma már még a tanítványai sem ismernének rá, pedig ôk kezdték a torzítást. Az eszme összezsugorodott, Joe. Feláldoztuk az eszmét a szobrokért, a festményekért, a gyönyörű dekorációért - magában Krisztusban nem maradt semmi gyönyörű. És az emberek szétforgácsolták Krisztus eszméjét, farigcsálták, mint a vak kôfaragó, ki-ki elvitte a maga kis darabkáját, a maga forgácsát, és egész hiteket, teljes dogmákat épített köréje. Az egyházak farigcsálták és vésték, és ettôl biztosan jobban szenvedett, mint a kereszten. A te városod csak egy példa a sok közül. Talán az álmod a másban hívôket elpusztító tűzgyűrűrôl pontosabb, mint azt te vagy én hinnénk. De a legrosszabb az egészben az, hogy aki csak elvett egy forgácsot Krisztus eszméjébôl, egytôl egyig mind azt hiszi, hogy az egészet szerezte meg. Hiszen ha össze tudnának fogni, ha össze tudnák rakni a darabkáikat, mint egy mozaikrejtvényt, mi sem lenne könnyebb, mint elérni ezt az egységet. Ha mindenki minden más fölé helyezné ennek az egységnek a fontosságát. De ezt sose fogják, mert ha megtennék, szembe kellene nézniük egy hazug történelemmel, és azt sose fogják megtenni, ahhoz túlságosan emberek. És magát ez miért izgatja? kérdeztem. Maga nem hisz. Ô azt mondta: De én is ember vagyok, Joe. És ez az én eszmém Krisztusról. Nem volt semmiféle szűzen születés, nem voltak csodák, nem volt feltámadás. Csak a szükség volt. Csak a szükség meg az emberek. És a szükség sem volt szűz szükség. Közönséges, ütött-kopott, agyonhasznált, ringyó szükség volt. Számomra ez Krisztus eszméje, ez a kereszt üzenete: Emberként halok meg, mondta Krisztus, mert ember vagyok. És ti, ti mind Krisztusok vagytok. Joe, Krisztusok vagyunk, mindnyájan, egytôl egyig. Azért építünk templomokat, és azért tömjük meg ôket szobrokkal, hogy lerázzuk a felelôsséget, hogy ne kelljen szembenéznünk saját szentségünkkel. Szentség - nevetett -, ez a szó szinte a magányosság szinonimája. Nyújtózkodott, mintha akkor ébredt volna föl. Évek óta nem beszéltem ilyesmirôl, mondta. Diákkorom óta, amikor más dolgunk sem volt, csak beszélgettünk. Tűnôdve mondtam: Maga úgy beszél, mint Tony bá...
Az ebédlôben hirtelen tudatára ébredtem, hogy mindenünnen arcok vesznek körül. Riadtan néztem föl a tányéromról. A többiek otthagyták a helyüket, és szótlanul körém gyülekeztek. Arcok gyűrűje nyomult felém, egyre közelebb és közelebb. Fejük felett megpillantottam az idióta konyhalányt, aggódva ácsorgóit a fél lábán a konyha ajtajában, és a maszatos körmeit rágcsálta. Bernard sehol sem volt látható.
- Joe - mondta a fülem mellett egy vénember. Mosolygott, szája sarkából nyál csurgott. - Hello, Joe. - A feje csak úgy lötyögött hervadt nyakának szárán. Elhúzódtam, fejem másik húshoz ért.
- Bernard - nyüszítettem. - Bernardot akarom.
- Elment - mondta az az ember, aki folyton az orrát fújta. - Úgyse hallja.
Kiabáltam: - Bernard! - és mind nevettek rajtam. Csak álltam, ôk meg egyre közelebb nyomultak. Lábaim belekeveredtek a székbe, és bumm! ledűtötték a padlóra. - Bernard!
- Csak kiabálj - mondta valaki. - Csak mi vagyunk itt. Nincs senki más, Joe. Elmentek, és itthagytak.
Menekülni próbáltam, és keresztülestem a felborult széken. Az ôsöreg nadrágszárak szövete az arcomba csapott, égette az ujjamat. - A gyerekek voltak ilyenek - suttogtam. - A Dzsumbujban. Apa... - Megégett ujjaimat szopogattam. Fölöttem az arcok, a szörnyű arcok köre. Bömböltek és vihogtak.
- Nézzétek... a papája után sír...
- Mint egy bébi, egy kisbaba...
- Nincs is papád, Joe...
- Csak mi vagyunk neked, Joe...
Hallottam az idióta konyhalány kiáltását. - Én figyelmeztettelek, Joe. - A lány mintha sírt volna.
- Nézz ránk, Joe...
- Beszélgess velünk, te kis strici, gyerünk, mondjál valamit.
- Mióta itt vagy, egy szót se, egy árva...
- Mi a fenét képzelsz, ki vagy te?
- Semmivel se vagy különb nálunk, Joe. Te is olyan vagy, mint mi. Azért küldtek ide...
- Azért küldtek ide, Joe...
- Mert olyan vagy, mint mi, Joe...
A szék lábai közé besiklott egy kéz, megérintette a combomat, éreztem, hogy kigombolja a sliccemet. Erôtlenül rugdalództam, a nemi szervem a padlóra hullott. Szemem most kinyílt, láttam az arcokat, az öregek, a megvertek, az ôrültek gyűrűjét. Fejemben a doktor azt mondta: Mindnyájan Krisztusok vagyunk, Joe, egytôl egyig. Belenéztem a fölém meredô arcok gyerekszemébe, és csak a saját megsokszorozódott tükörképemet láttam. A kéz cibált, cibált, és éreztem, hogy a húsom elárul engem.
- Krisztusok? - suttogtam, és a szó kérdés volt. Láttam a konyhalány arcát. Lekuporodott a fél térdére, és a szék lábai közt kukucskált a kézre, amely le-föl járt rajtam.
- Óóóó-mondta -, szeretlek, Joe. - Körülöttem mindenfelôl nevetést hallottam.
- Szólt hozzánk mondta az az ember, aki folyton az orrát fújta. - |oe szólt hozzánk...mondj még valamit, Joe.
- Krisztusok? - suttogtam a szemükbe nézve. - Krisztusok? Krisztusok? Krisztusok?

- Azt hiszem, éppen ebédel - mondta dr. Simpson. Az órájára pillantott. - Tíz percet siet, mint rendesen.
- Mindig siet? - mosolygott Josie.
- Szándékosan. Néha nagyon hasznos. Lusta ember vagzok.
- Nem hiszem - nevetett a lány. - Maga a legelfoglaltabb ember, akivel valaha találkoztam.
- Nem. Külsô buzdításra, ösztökélésre van szükségem. Ezért állítom az órámat tíz perccel elôre.
- Nem jöttem túl korán, ugye?
- Nem, dehogy. Különben is örülök, hogy alkalmam van beszélni magával.
- Be akar számolni a mi kis... ööö... kísérletünkrôl?
- Tudja, tulajdonképpen nem is az. - Dr. Simpson leguggolt, megnézett egy rózsát. - Mit szól ezekhez? - Ujja hegyével megsimogatott egy selymes szirmot.
- Mmmm - mondta Josie. - Imádom a rózsát.
- Ena Harkness. Sokszor szeretném, ha nagyobb kertünk lenne.
- Nahát, milyen szép nap van ma. - Josie félrehajtotta az arcát, lehunyta a szemét. Volt valami a nyárban, ami mindig boldoggá, sôt, több mint boldoggá tette. A boldogság nem jó szó erre, de jobban nem tudta meghatározni. Benne volt ebben a napfény meg az az érzés, hogy a dolgok növekednek, és ô egy olyan világban él, ahol a dolgok növekednek és virágba borulnak. Nyáron még az esônek is különleges a szövete, és a nap mindig, mindig ott várakozik a röpke felhôk fölött. Kinyújtóztatta karjait, és a napsugár végigfutott rajtuk. Hónalja finom szôrei közt megérezte a melegét, és gyorsan leeresztette a karját, hogy foglyul ejtse, bizonyítékul az ôszök ellen. Mosolygott, nagyon boldog volt.
- Nagyon - mondta dr. Simpson.
- Mi?
- Szép napunk van.
- Bocsánat. Elábrándoztam.
A doktor mosolygott. - Én is szeretem a nyarat.
- Ugy szeretném - mondta Josie -, szóval, tudja, olyan csodás...
- Még nincs rá felkészülve. - Dr. Simpson most egy másik rózsát vizsgálgatott. - Azt szeretné?
- Egy ilyen napon, mint ez - mondta a lány. - Biztos jót tenne neki. Soha ki se teszi a lábát a szobájából. Csak étkezéskor, meg amikor magához megy. Ott van az, a kedves nappali, ahová a többiek mind járnak. Ô még csak be se megy soha...
A doktor fölegyenesedett. - Adjunk neki idôt. - Hajlítgatta zsibbadt lábait. - Öregszem...
- Olyan sápadt. - Apró, aggódó ráncok zavarták meg Josie homlokának tökéletességét. - Egy kis friss levegô biztos...
- Joe-nak a sápadtsága a legkisebb baja.
- Miért fél annyira kimenni a szobájából?
- Fél?
- Egyszer azt mondta, az, az egyetlen hely, ahol többé-kevésbé biztonságban érzi magát. - Josie egy rózsalevelet tépkedett. - Miért van ez, doktor?
- Ó, erre rengeteg pompás szakkifejezés van. De nekem ebédszünetem van. Ebédszünetben sose beszélek, orvos módra. Röviden, Joe számára a szobája képviseli a biztonságot. Ott nem érzi azt a szorítást. Senki sem mondja neki, miben kell hinnie, mi lesz a jövôje, nem támasztanak követelményeket vele szemben...
- De miért „többé-kevésbé"? Azt mondta, hogy "többé-kevésbé".
- A szobának ablaka van. Meg ajtaja.
- Nem értem...
- Joe esetében a tökéletes biztonságot az jelentené, ha beraknák egy ablak és ajtó nélküli, szögletes dobozba, otthagynák és elfelejtkeznének róla.
- De hát ez - Josie megborzongott - a halál lenne.
- Igen - mondta a doktor.
Josie összefonta a karjait, meggörbítette a hátát. - Doktor, ki fog Joe valaha is jönni a szobájából? - A nap melege még mindig ott volt, hónalja csapdájában. - Megfog valaha is gyógyulni? Úgy értem, igazán meggyógyulni?
- Szerintem igen, van rá esélye.
- Mikor?
- Ó, azt nem lehet elôre megmondani, hölgyem, én orvos vagyok, nem jósnô.
- Ne haragudjon, buta kér...
- Az ilyen eseteknél gyakori a spontán gyógyulás. Az elme mintegy megreparálja magát.
- Vannak itt egyesek - a lány határozatlanul az elmegyógyintézet tömegére mutatott -, az öregek, mindenesetre, akjk örökre itt maradnak, nem?
- Hát, amíg meg nem halnak. - A doktor lehajolt, letépett egy rózsát.
A letört szálat bedugta a gomblyukába, a szirmokat eligazgatta a kabáthajtókáján.
Josie azt mondta: - És ez Joe-val is megtörténhet...
- Megtesszük, ami tôlünk telik - mondta a doktor. A letört rózsa száráról lecsurgott egy csöpp nedv, fehéren meredezett a sötétszürke hajtókán. - Ez természetes.
Josie nézte a kinyílt rózsákat, a fű durva foltját, a fény játékát, az ösvény egyenetlen földjét, amelyen sétáltak. A rózsák. Egy rózsa kitárult szívében öregember arcát látta, aki Joe is lehetett volna. Joe, miután egy elmegyógyintézeti szobába zárva töltötte el az életét, és nem tudnak mást tenni, csak ami tôlük telik, és mi van, ha nem elég, ami tôlük, telik? És más páciensek is vannak, jobban reagáló páciensek, akiken segíteni kell, és ô mit tehet - ô, Josie, mit tehet, hogy lerombolja a rózsában ezt az arcot? - Joe nagyon fontos - mondta. A napfény hidegen siklott végig a karján.
- Persze hogy az. Itt mindenki az.
- Bocsánat. - A rózsában felrobbant az, arc, a rózsa újra rózsa lett. - Mintha folyton csak bocsánatot kérnék...
- Nem bánta meg? Hogy arra kértem, hogy jöjjön Joe-t látogatni?
- Nem. Nem, szó sincs róla.
- Magát semmi se kötelezi erre. Én megérteném.
- Csak az, hogy nem tudom, mit tehetnék, hogy segítsek rajta.
- Joe bizonyos értelemben sohasem ismerte a való világot. Ébressze ennek tudatára. Beszéljen mindennapi dolgokról. Egyszóval - mosolygott - legyen önmaga.
- Ezt csinálom.
- Nagyon jó. Joe már a betegsége természeténél fogva is biztosan nagyon magányos gyerek volt...
- Igen. A többi srácok kínozták, mert magában szokott beszélni. Eljárt ahhoz a romos házhoz...
- Segítsen neki kitárulkozni. Tanítsa meg a más emberek iránti bizalomra.
- Megpróbálom, doktor.
- Tudom, hogy megpróbálja. Próbálja meg rávenni, hogy beszéljen a maga bátyjáról, Jackie-rôl. Ok nagyon jó barátok voltak, ugye?
- Igazában Jackie volt az egyetlen barátja. Jackie sose kínozta, mint a többiek, tudja. Senki se merte Joe-t kínozni, ha Jackie ott volt.
- Említette valaha Jackie-t?
- Nem. Amikor megtudta, hogy én Jackie húga vagyok - amikor elôször jöttem -, akkor volt, amikor, szóval amikor szitkozódott. Addig minden rendben volt vele. Csak egy kicsit furcsa volt, hisz tudja.
- Egyáltalán nem hajlandó tudomást venni Jackie létezésérôl. Próbálja meg rávenni, hogy beszéljen róla. De csak ha magától felmerül, beszélgetés közben.
Nagyon melegen sütött a nap. Josie érezte az ajkán az ízét, megnyalta, lenyelte. Most kívül és belül is övé volt a nap. Izzott benne a lenyelt nyár.
- Sokat javult ám, tudja - mondta a doktor.
A lány mohón nézett föl rá. - Valóban?
- Ma reggel nagyon érdekes - és történetesen nagyon racionális -beszélgetésünk volt. Krisztusról. Ez komoly javulás. Amikor idekerült, nem volt két összefüggô gondolata.
- Krisztusról?
- Igen. Akit ô Elkezdônek hív. - Ezen már sokat töprengtem.
- Hát egész életében arra tanították, hogy a dolgok Krisztussal kezdôdtek. Még az, idôt is Krisztus születésétôl számítjuk. Ha hiszünk a naptárainknak, akkor azelôtt nem is volt idô.
- De hát mindenki tudja...
- Nem. Nem tudja mindenki, Joe nem tudja. Egész, éltében állandóan belemerítették valamiféle keresztény étoszba. A jövôje - amit az apja választott számára - a lelkészi pálya volt. Joe-nak sohasem volt rá alkalma, hogy félreálljon, hogy objektíven nézze a saját életét. Ezt a fajta kívülállást az apja bűnnek tekintette volna. A kereszténység nem engedi meg, hogy elfogulatlanul vizsgálják. Híveitôl megköveteli, hogy adottnak fogadják el. Abszolúte, kétely nélkül. És Joe bűnösnek érezte magát, mert élt benne a kérdezés természetes vágya. Ezért talált ki kibúvókat magának. Egész élete egyetlen hosszú próbálkozás volt, hogy elmeneküljön a kérdések elöl, amelyekrôl tudta, hogy fel kell ôket tennie: Mi az Isten? Miért van Isten? Ki vagyok én? Milyen mértékig van közöm hozzá? És nem is annyira maguk a kérdések a fontosak, hanem a kérdésfeltevés szabadsága. Pontosan ez a szabadság, ez a Jog az, amit Joe-nak sohasem engedett meg a környezete, a neveltetése. Ebben a szobában, ebben a biztonságban most kezdi föltenni ezeket a kérdéseket.
A lány mosolygott. - És ez fontosabb, mint a friss levegô?
- Orvos módra beszéltem? - Hátrasimította a haját, és rávigyorgott a lányra. - Pedig ebédszünetem van, hölgyem. Maga megsértette velem a saját aranyszabályomat.
- Amikor... amikor azt csinálta... tudja, azzal a lánnyal, akkor tulajdonképpen...
- Kitárulkozott. Megpróbált kapcsolatot teremteni egy másik emberi lénnyel. Kétségbeesett szüksége volt rá. Ezért erôszakolta meg a lányt. Joe számára ez a szeretet aktusa volt.
- Szeretet - mondta Josie. - Hiszen ha akkor tudtam volna, hogy ennyire szüksége van valakire... - Erezte, hogy a lelke kinyilik, mint egy rózsa. - Ha tudtam volna...
A doktor mosolygott magában. - Mit szól... ööö.., Barry, ugye. Barry...
- Igen. Barry.
- Mit szól Barry ahhoz, hogy maga látogatja Joe-t?
- Elôször kétségei voltak. De azt mondta, ha ez segít Joe-n, hát szóval Joe beteg, és nem lenne szép dolog abbahagyni, és szóval hogy ez nekem emberi kötelességem. Barry nagyon - keresgélte a szót - "rendes".
- Maga... ööö... szereti?
Josie elpirult. Lábujjával a földes ösvényt kaparászta. - Háát...
- Minden figyelmét egy rózsa kötötte le.
- Tudom - nevetett a doktor. - Csak jó barátok, ahogy mondani szokták.
- Ahogy mondani szokták. - A lány hálásan mosolygott az orvosra.
- Hogy van Joe szeme?
- Hát igen, az is probléma. Hályog. Az elsô operáció gyakran nem elég, pusztán csak egy kis haladékot ad.
- Ujabb műtétre lesz szükség?
- Azt hiszem. Azt hiszem, azzal a ténnyel is szembe kell néznünk, hogy egy szép napon megvakulhat.
- Szegény Joe - suttogta Josie. - Mit nem kell még elviselnie? -Belehunyorított a napba, próbálta elképzelni, milyen az., ha valaki nem lát. - Ez nem igazság.
- Az orvosok megrögzött pesszimisták. Lehet, hogy erre nem kerül sor. De mindig gyönge volt a látása, és mindig az is lesz.
- Valamikor mindent szürkének látott, ugye? Kamaszkorában.
- Igen. Azf hitte, hogy mindenki szürkébe van öltözve. - Dr. Simpson leguggolt egy rózsabokorhoz. - Maga mit érez Joe iránt? - A kérdést a virágokhoz intézte.
A lány szeme a doktor háta felé rebbent. - Háát - mondta - segítségre van szüksége. - A nap égette a nyakát, felemelte a kezét, hogy eltakarja.
- Ez minden? - piszkálgatták a doktor ujjat a rózsabokrot.
- Valaki, akinek segítségre van szüksége. - Felnevetett. - Micsoda fura kérdés.
- Tessék. - A doktor felállt, kezében egy rózsaszál. - Tűzze a hajába.
Jôsie elvette a rózsát, a nedves szárat belecsavarta a bajába. - Tácosnônek érzem magam. - A virág megvillant sötét hajában. - Spanyol táncosnônek.
- Ha nagyobb kertünk lenne - mondta a doktor -, változatosabb lett volna a sétánk. - Megnézte az óráját.
- Mennie kell?
- Még azt a tíz percet beszámítva is. Most aztán iszkiri.
A lány mosolygott. - Köszönöm, doktor. - Felszabadultan futott az intézet felé a napsütésben. - A virágot. - A hajába tűzött rózsa csilingelt a fényben. Bement a sötét, hűvös épületbe, boldogan dudorászott a liftben, végig a folyosón, szeme lassan megszokta az árnyékokat. Kopogott Joe ajtaján, kinyitotta, vidáman bement Joe szobájába, és látta, hogy Joe arcra borulva fekszik az ágyán, és hallotta, amint újra meg újra azt mondogatja a párnájába: „Krisztusok? Krisztusok?"

Ujjak tapogatták a vállamat. Röviden megtapintották, elhúzódtak, visszatértek. Haboztak, féltek egy kicsit. Aztán hallottam, hogy egy hang a nevemet mondja, a hang is habozott, és félt egy kicsit, mint a vállamon rebegô ujjak.
- Joe - mondta a hang.
Ôrült Joe-val küszködtem. Bárcsak meg tudnám akadályozni, hogy kiszökjön. Csak most az egyszer. Kérem. Ereztem, amint dühödten vonaglott. Lába a takarót rugdosta. A karjával szorongatott. Csak most az egyszer. Ordítani próbált, káromkodni, de belefojtottam a hangját a párnába. Csak most az egyszer. O - kérem.
- Mi baj, Joe? - mondta a hang.
Belenéztem a vénemberek szemébe. Megizéltek. Kezük elforgatta a fejemet, és felnyitotta a szemhéjamat. És láttam. Láttam magamat, sokszoros tükörképemet a sok-sok szempárban. És egy kéz cibálta nagy, szégyenletes dákómat, amíg ki nem spriccelt, és mind nevettek ezen a nagy áruláson. És a tágra nyílt szemű idióta konyhalány is nevetett, a könnyei ellenére nevetett, és odanyúlt, hogy megérintse. És azok meg biztatták, és rátették a kezet, pontosan abban a pillanatban, amikor kilövellt, szétspriccelt. És az idióta sikongott a gyönyörűségtôl meg a borzalomtól. Ezért akart Ôrült Joe kiszökni. Ezért akart káromkodni. És én tudtam, hogy nem szabad kiengednem, nem szabad visszamenekülnöm abba a biztonságba. De nem tudtam, miért nem szabad.
- Mondjál valamit, Joe - mondta a hang. Az ujjak a vállamat rázták.
A szemükbe néztem, és magamat láttam. És a doktor azt mondta, hogy valamennyien Krisztusok vagyunk. Egytôl egyig. Szóval én is Krisztus vagyok? Az vagyok? Nem, nem, nem, nem, mondta Ôrült Joe befogott szája. Aztán még egy utolsót rúgott, és kimerültén elcsendesedett. Hanyatt fordultam az ágyon. - Krisztus vagyok - mondtam, és nyugodtan begomboltam a sliccemet.
Josie fölém hajolva állt. Amikor meglátta gombolgató ujjaimat, sietve kiegyenesedett, és elfordította a fejét. - Joe, mit csinálsz? - kérdezte. A retikülje zárját kezdte babrálni.
- Begombolom a sliccemet - mondtam, meglepôdve, hogy meg kell magyaráznom valamit, ami annyira nyilvánvaló. - No, már kész is.
Klikk, csattant a retikül zárja. - Beszéltem a doktorral - mondta Josie, és leült. Valamiért egy szál virág volt a hajában.
- Krisztus vagyok - mondtam. - Te is az vagy.
- Joe. - Kétségbeesettnek látszott. Az arca úgy összegyűrôdött, mintha rögtön elsírná magát. - Ne hülyéskedj.
- Ide nézz - mondtam a még mindig nedves, fehér foltra mutatva a nadrágom elején. - Ezt ôk csinálták. Az ebédlôben. Ok is mind Krisztusok.
- Nem tudom, mire gondolsz - mondta. - Csak egy Krisztus van...
- Nem! - Felugrottam az ágyról, és megmarkoltam a vállát. - Ne mondd ezt! - Megráztam. - Hát nem érted? Mindenki Krisztus. - Lenyomtam a fejét, hogy lássa a foltot a nadrágomon. Vergôdött a kezem között, hevesen rázta a fejét, a virág lesiklott haja lejtôjén, és hangtalanul a földre hullt. Elengedtem, és visszaültem az ágyra. - Nem érted? Mindenki Krisztus...
Fölszusszant. - Hülyéskedsz.
De már nem figyeltem rá. Hozzá beszéltem, de magamat hallgattam. - Krisztus minden ember! Ô a gyáva, a hôs, a liliomtip-ró, és a lány, aki vérzik alatta, a kínzó és megkínzott, a gyilkos és az áldozata... - Némán rázta felém a fejét. - Amikor valaki gyilkol, akkor Krisztus. És az áldozata is Krisztus. Hát nem érted, te buta lány? Ó, mért nem mondták meg nekem, hogy Krisztus ilyen gyönge? Amikor felszögezték arra a keresztre, az nem gyilkosság volt, öngyilkosságot követett el. Egy Krisztus verte be a szögeket. Egy másik Krisztus döfte át lándzsával az oldalát.
Én nem vagyok buta - mondta Josie, és a táskájából egy zsebkendôt szedett elô.
- Krisztusnak krónikus hajlama van az öngyilkosságra mondtam töprengve -, és ezt nap mint nap teljes mértékben ki is éli. A diliházban lenne a helye, mint nekem. - Nevetve dôltem hátra az ágyon. - Mint nekem, mint nekem.
- Csak egyetlen Krisztus van - mondta Josie, és kifújta az orrát. - Ne mondogasd folyton, hogy mindenki Krisztus. Ez nem igaz. - Nedves volt az arca, mint egz ki nem facsart szivacs.
Hirtelen nagyon fáradt lettem. - Igen - mondtam. - Semmi közöm hozzá. - Minden szétfolyt, amit azóta éreztem, hogy a vénemberek rákényszerítettek, hogy a szemükbe nézzek. Mi értelme van felfedezni a dolgokat? A doktor azt mondta, hogy mindenki Krisztus, Josie meg azt mondja, hogy csak egyetlen Krisztus van, és bizonyítékul könnyeket gyűjt az arca mögé. Hát akkor én mit higgyek? Még egymás közt se tudnak megegyezni, és ha én elkötelezem magam az egyik mellett, akkor szembeszegülök a másikkal. Fáradtság harapdálta a csontjaimat. Én mind a kettôt cl akartam hinni - muszáj volt elhinnem -, de ahhoz, hogy ezt megtehessem, be kellett csapnom magamat, és annyira még nem tartok a gyógyulásban. Még nem. Akkor hát mi értelme van felfedezéseket tenni? Mi értelme van szemébe nézni a vénembereknek?
Josie retiküljének zárja hétszer csattant. Megnyugtató hang volt, enyhén ütôhangszerszerű, mint egy nagyon távoli bongódob.
Azt mondta: - Joe, miért nem mész ki soha ebbôl a szobából? - És amikor nem válaszoltam, biztosabb hangon folytatta: Jót tenne. Olyan szép idô van odakinn.
- Hogy lesüljön az arcom? - Most elôször vettem észre a napfényt az ágyamon. Kíváncsian megmerítettem a kezemet egy napfénytócsában, és megnyaltam az ujjamat: takaróíze volt.
- És az olyan borzasztó lenne? kérdezte. - Olyan gyönyörű odakinn.
Biztonságba helyeztem megnyalt ujjamat, a takaró alá; most kötés került a sebemre. - Fájna a szépsége. Hasogatná a húsomat. Egész nap ebben a szobában kuksolsz...
- Azt akarom, hogy Krisztus tudja, hol találhat meg. Nem akarom, hogy idejöjjön, és én ne legyek itt.
- ...jót tenne, ha kimennél. Szívnál egy kis friss levegôt. Kiemelne önmagadból.
- Ó, értem. Azt akarod, hogy levessem a bôrömet - ujjammal az ingem alá böktem -, és úgy szaladgáljak a kertben?
- Ne hü...
- Nem találok rajta gombot. Na, itt van egy - böktem az ujjammal a köldökömre. - Egy gomb elég lesz?
- Pontosan tudod, mire gondolok - mondta. - Jót tenne neked, ha idônként kibújnál ebbôl a szobából, és kimennél a szabadba. Sôt, szerintem legalább naponta egyszer.
- Olyan gyakran?
- Hát persze...
- Ha kimennék a szobából, ha kiemelnének önmagámból, akkor a májam meg a többi lucskos szervem szanaszét potyogna a padlón...
- Te szándékosan félreér...
- Iszonyú mocskot csinálna. Mint a félig megemésztett étel, ami se ez, se az.
Türelmetlenül a fogához csettintette a nyelvét. - Nem maradhatsz itt örökké.
- Tehetetlenül vállat vont. - Azt egyszerűen nem lehet.
- Miért ne?
Küszködött, hogy szavakat találjon arra, ami számára annyira nyilvánvaló igazság volt, hogy nem igényelt szavakat. - Mert muszáj! Nyílnak a virágok, az emberek, olyan szép kinn. Az a sok virág. Meg minden. Ó, hogy tudnám neked megmagyarázni? Joe, ha itt benn.vagy, akkor kimaradsz belôle. Kimaradsz belôle, pedig az kellene, hogy a részévé válj.
Rámosolyogtam. - Hogy kipirultál. Ez a sok összefüggéstelen beszéd nem tesz jót neked. Különben is, néha-néha kimegyek a szobámból.
- Csak enni, meg a doktorhoz, satöbbi. - Sóhajtott, összekulcsolta a kezét az ölében. - Nem baj - mondta. - Csak arra gondoltam, milyen kellemes lenne, ha kiülnél a kertbe. De nem baj.
Napfény táncolt az ágyamon. Meg fogom neki magyarázni. Egyszer. Meg fogom magyarázni ennek a furcsa, fiatal, csupa ellentmondás lánynak, egy emlék húgának, egy emlékének, akinek a nyaka körül túl késôn lazítottam meg a kötelet, meg fogom magyarázni, aztán elhallgatok. Örökre. Tony bácsi, aki sosem létezett, azt mondta, hogy a szavak haszontalanok. Meg fogom magyarázni ennek a lánynak, ennek a gyereknek, aztán többé nem lesz szükségem szavakra, túllépek rajtuk. Ôrült Joe ebbe az irányba hajt. Legalább ô örülni fog. Túllépek a nyelv komplex hatókörén, mert a nyelv részvétel, a nyelv elkötelezettség. A kimondott szavak elôfeltételei a hallott szavak, melyek viszont feltételeznek egy hallgatót, feltételezik valaki másnak a jelenlétét, akinél elhelyezed a szavak bizalmas letétjét. És mivel a fül nem száj, a szavak kissé megváltoznak. A nyelv egyik embertôl a másikig vezetô lánc, szavaknak és a mondatok vaskapcsainak végtelen lánca, melyeknek a kimondott jelentése nem azonos a hallott jelentéssel. És a lánc meg van hamisítva - a hamis jelentések nem gyöngítik, hanem erôsítik. De a másokba helyezett bizalmas letétet meggyöngíti a szavak hamis jelentése, meggyöngíti, eltorzítja, elpusztítja, míg végül nem marad belôle más, mint a nyelvnek a csalót a megcsalthoz kötô hamis lánca. Ôrült Joe azt akarja, hogy lépjek túl ezen, a teljes némaság, az abszolút süketség ôszinteségébe, és én is ezt szerettem volna, de én tudom, amit ô nem tud: tudom, hogy ha gyôzne, akkor elviselhetetlenül magányos lennék. Ez megrémít. Amikor erre gondolok, szeretném zajjal megtölteni a szobámat, szavakkal, kiáltásokkal, sikolyokkal. És egyszerre átláttam, most legelôször - olyan volt ez, mint egy hirtelen felizzó fehér fény, vakított, fájt -, hogy nem Ôrült Joe meg én harcolunk a gyógyulásomért, hanem Ôrült Joe meg ez a lány, ez a Josie. És ahogy ott feküdtem ennek a tudásnak az égetô világosságában fürödve, különös elkeseredés fogott el, mert ennek a lánynak egyetlen fegyvere volt a csatában: a nyíló virágok ígérete. A nyíló virágok meg az ô egyedülvaló Krisztusa. Az ágyamon táncoló napfényt figyeltem. Meg fogom magyarázni ennek a lánynak.
- Joe, nem érdekes, nem baj - mondta aggódva.
- Ide figyelj - milyen nehéz rávenni a szájat, hogy szavakat formáljon -, hosszú ideig laktam a te világodban. Nem látogató voltam. Lakó. Ott éltem. A nappal meg mindennel, ami nôtt, a virágokkal, melyek úgy pukkantak virágba, mint megannyi puska. Én tudom. Én érettem.
- Érezted?
- Itt benn semmi sincs abból a nyomásból. Nincs nyomás.
Kivéve azt a nyomást, hogy térjek vissza ahhoz, amit ti épeszűségnek neveztek. Más szóval, hogy csatlakozzam a többséghez. Mert a többség nem érzi magát biztonságban, amíg itt vagyok. De ez a nyomás szükségképpen szelíd. Ha becsukom a szememet, alig érzem.
A lány azt mondta: - Dr. Simpson is nyomásról beszélt.
- Igen. Van neki esze...
Odakinn voltunk. Dr. Simpson meg én. Csodálatos volt a napsütésben, és...
Nevettem. - A napsugarak nyomása.
- Mire gondolsz?
- A nyomás az, ami formál. Mindenkit az formál. Mindenki csak a nyomás fókuszpontjaként létezik.
Josie a fejét rázta. - Én sose éreztem.
- De ha elvennék, hirtelen csökkentenék vagy növelnék egy kicsit, akkor éreznéd. Szétrobbannál, belerobbannál az ôrültségbe vagy a halálba. A mások félelmeinek a nyomása ez: cibál, taszigál, összeprésel minket, amíg felismerhetetlenné nem válunk. Egy szép napon belenézünk a tükörbe, és képtelenek vagyunk ráismerni az arcra, amely visszanéz ránk. És hamarosan már ezt se vesszük észre. Nézzük az idegenek arcát a tükreinkben, és észre se vesszük, hogy idegenek. Ekkor kezdünk el mi is cibálni és taszigálni és préselni a többiekkel. Mert ha nem csináljuk, ha nem vagyunk elég elszántak, akkor felbukkan valahol valaki, és rákényszerít, hogy megnézzük - hogy igazán megnézzük - a tükörben azokat az arcokat. És ezt nem tudnánk elviselni. Inkább keresztre feszítenénk a föld minden lakóját, mintsem megengedjük, hogy ez a valaki, ez a második Krisztus felbukkanjon, és megmutasson minket önmagunknak. Félünk. Akkor is, amikor süt a nap.
Nem is így van...
- Nem-e? És a szabványarc-operáció? - A micsoda?
Ne viccelj már velem. Hallottam, ahogy beszélték. Az ebédlôben.
- Mi a csudát?
- Mindenkit meg fognak operálni a városban. Plasztikai műtétet csinálnak, hogy mindenki egyforma legyen. Ahogy valamikor mindenkire szürke zubbonyt adtak...
- Joe, az a szemed miatt volt.
- Pont olyan rémes vagy, mint a doktor. Amikor valamit ti nem akartok tudni, akkor a szememre fogjátok. Hallottam, amint beszélték, ha mondom neked.
- De hiszen azok mind...
- Bolondok?
A lány megmarkolta a táskáját. - Mennem kell...
- Ezt akartad mondani, ugye, bolondok?
- Nem, tényleg mennem kell. - Már az ajtónál volt. - Hamarosan eljövök megint. Talán legközelebb kiülhetnénk a kertbe. Ha szép az idô.
- Én nem mehetek ki ebbôl a szobából. Ha nem akarok óriási disznóságot csinálni a padlón.
- Próbáld meg, Joe. Az én kedvemért.
- Ha látod a doktort, mondd meg neki, hogy nekem nem kell az a Krisztus, akirôl azt mondja, hogy bennem van. És mondd meg neki, hogy nem kellenek a stigmák sem - mutattam a nadrágomon a foltokra -, amiket a többi Krisztus rám rakott.
- Ezt nem ôk csinálták, Joe. - Megcsóválta a fejét. - Miért csináltak volna ôk veled ilyet?
- A többi Krisztus - mondtam, és elkezdtem röhögni. És a testem képtelen volt ülve elviselni ennek a röhögésnek a rázkó-dásait, és hanyatt vetette magát az ágyon, hogy az ágynak csikorogtak az eresztékei. Annyi nevetés volt bennem, hogy nem fért ki mind a számon, egy része a szememen jött ki könny formájában. Valahol a nevetésem kellôs közepén homályosan hallottam Josie „Isten veled, Joe"-ját és gyorsan elhaló lépteit a folyosón. Ekkor jöttem rá, hogy elment, és olyan hirtelen abbahagytam a nevetést, mintha egy csapot zártuk volna el bennem.
- Sose mondta meg nekem - mondtam -, miért nem mehetek ki ebbôl a szobából. Kérdeztem, de sose mondta meg.
Ôrült Joe elôbújt az ingem egyik gomblyukából. Nem is próbáltam megállítani. Inkább örültem neki. Nagy, hűvös gyönyörűséget okozott nekem, ahogy figyeltem, amint kibújik, ásít, nyújtózkodik. Nem akarsz te kimenni ebbôl a szobából, Joe, mondta. Odakinn csak meg fognak operálni. Fölteszik rád a szabványarcot.
- Igen - mondtam, és figyeltem, ahogy lemászott az ágyról. Meglátta a földön a virágot, és négykézlábra állt, hogy megvizsgálja. Felemelte a rózsát, suttogott neki, az ajka elé tartotta, mintha csókkal akarná kiengesztelni. Aztán meggondolta maga:, és elkezdte lassan, egyenként letépkedni róla a szirmokat. Nagy hideg gyönyörűség volt nézni, amint négykézláb áll a padlón. és suttog a rózsának, miközben letépkedi a szirmait.
Josie azt mondja, hogy onanizáltál, Joe.
- Tényleg azt mondta? Tényleg azt mondta, hogy „onanizáltam"?
- Én mondtam ki helyette. De arra gondolt. Természetesen nagy zavarban volt. Miért gondolod, hogy ez mulatságos, Joe?
- Nem gondolom. Egyszerűen csak nevettem.
- Nem függ össze a nevetésed meg az, hogy elmondtam neked, hogy Josie mit mondott, mit csináltál?
- Nem.
- És tényleg? Tényleg mit? Onanizáltál?
- És ha igen, számítana?
- Nem. Nem. Az én szememben nem. De azért nem tűnik Kielégítônek. A serdülôkoron túl mintha tékozlás lenne.
- Úgy érti, hogy ha a magom egy zsebkendôbe megy, valakinek a... hogy is hívják?... méhe helyett?
- Az jobb lenne. Ha szeretnéd... Kit?
- Hát akié az a méh. Persze ha házasok lennétek.
- Aha!
Mindnyájunknak alkalmazkodnunk kell, Joe. Különben marchia lenne.
- Ha a magom zsebkendôbe folyik, vagy az ágyneműbe, ó, igen, kérdezze csak meg a mosodát, akkor megbízhatok benne.
- Hogy nem változik meg?
- Errôl van szó, doktor. Tudom, hogy meg fog száradni, és végül olyan szaga lesz, mint a rohadt halnak. És ezzel kész.
- És ha valakinek a méhébe megy?
Akkor megváltoztatják. Az az én részem. Én vagyok. És megváltoztatják. Nem ismerek olyan méhet, melyben megbízhatnék, hogy nem változtatja meg. Nem hiszem, hogy létezik olyan méh. Mindegyik megváltoztatná.
- Gyerekké változtatná, Joe. Meg kell tanulnod bízni.
- Nem. Inkább legyen a magomnak halszaga, mint gyerekszaga. Inkább onanizálok, mint hogy megtanuljak bízni.
- Rajtad múlik.
- Miért baj az? Magának?
- Csak azért, mert segíteni akarok rajtad. Egy szexuális bűncselekmény miatt kerültél ide.
- Szerettem egy lányt. Egy pillanatra. Igen, bűncselekmény miatt vagyok itt.
- Hogy hívták?
- Nyugton kellett volna maradnom abban az egyetlen pillanatban. Akkor nem lett volna velem semmi baj.
Emlékszel...
- Valami bokrok alatt volt, doktor.
- ...hogy hívták azt a lányt?
- Josie.
Nem Josie. Azt a lányt, akit megerôszakoltál.
- Szerettem, doktor. Kérem.
- Nem Florence volt a neve?
- Josie. Mondtam magának. Josie.
- Josie nagyon izgatott volt, amikor bejött hozzám.
- A miatt a szó miatt.
- Miféle szó miatt, Joe?
- Az onanizálás miatt. Vannak egyszerűbb szavak is. Ugyanazt jelentik.
- Nem a szón múlott.
- Az egyszerű szavak nem hozzák annyira zavarba az embert, mint az öt szótagúak. Akkor se, ha ugyanazt jelentik. Gyorsabban ki lehet ôket mondani. Ezt az információt ingyen adom magának.
- Valami más izgatta fel. Azon kívül, amit arról mondott, hogy mit csináltál.
- Aha! Akkor biztos a Szónoklat Napja.
- Beszélj nekem a Szónoklat Napjáról.
- Szónokoltam a tömegnek. Azaz Josie-nak meg Bernardnak, akinek az árnyéka kinn hallgatózott az ajtó elôtt. Úgy beszéltem Krisztusról meg az életrôl, mintha két külön dolog lenne. Csak hallotta volna.
- Jó beszéd volt?
- O, nagyon. Ékesszólás még soha nem volt ilyen pompásan céltalan.
- Mit gondolsz, miért?
- A hallgatóság miatt. Nem voltak pontosan... Tudja, hogv van ez, doktor.
- Te is a hallgatósághoz tartoztál, Joe. Akkor is, ha te tartottad a beszédet.
- Mondtam magának, hogy virág volt a hajában?
- Josie-nak?
- Mit gondol, Bernardról beszéltem? Leesett a földre a virág, és amikor Josie elment, Ôrült Joe fölszedte. Beszélt hozzá, és letépkedte az összes szirmait. Én helyeseltem.
- Amit mondott?
- Nem. Amit csinált. Helyes volt.
- Miért?
- Biztosabbá tette az ôrültségemet.
- Mit mondott Ôrült Joe a virágnak?
- Doktor, én soha nem szoktam hallgatódzni.
- De amit csinált, az biztosabbá tette az ôrültségedet?
- Igen.
- Miért? Nem volt biztos?
- Josie megpróbálta elvenni tôlem. Képzelje el! És semmit se kínált cserébe, csak nyíló virágokat meg napfényt. Gyere, ülj ki a napra, egyre csak ezt hajtogatta. Mintha a napfény valami volna. Doktor, neki nincs joga hozzá, hogy elvegye az ôrültségemet.
- Miért lenne baj, ha elvenné?
- Mert akkor semmim sem lenne, doktor. Semmim. Nincs hozzá semmi joga. Különben is, kinek kell a napfény, ha megkaphatja azt, amim nekem van?
- Mid van neked, Joe?
- Maga megpróbál beugratni engem. Maga mindig megpróbál engem beugratni. Maga egész nap csak ül az íróasztala mögött, és töri a fejét, hogy hogyan tudna beugratni engem. Maga belehalna, ha én nem lennék itt magának, hogy beugrathasson.
- Gondolod, hogy egyedül ez tart engem életben?
- így van, doktor, a maga életének ez az egyetlen, mindent betöltô célja.
- Ha ez így van...
- Nem így van, doktor?
- De igen, Joe...
- Mit igen?
- Igen, ez az életem egyetlen, mindent betöltô célja.
- Micsoda? Na mondja, micsoda?
- Hogy üljek az íróasztal mögött, és törjem a fejemet, hogyan tudnálak beugratni.
- Szóval érti. Mit is akart mondani?
- Ha az én életemnek ez a célja, akkor a tiedé micsoda? Már megint be akar ugratni!
- Tudni akarom. Mi a célja az emberi életnek általában?
- Általánosságban én nem beszélhetek. Én csak Joe nevében beszélhetek.
- Miért, ô nem része az emberiségnek?
- Vigyázzon, megint megnevettet, és azt maga nem szereti.
- Én nem bánom...
- Maga nem törôdik, vele. Ez a maga baja. Maga nem törôdik semmivel. Láttam egyszer egy gyümölcskocsonyát, pont olyan volt, mint maga. Csak kerek volt, és tornyocskák voltak a tetején, mint egy várkastélynak.
- Beszélj Joe nevében. Mi a célja Joe életének?
- Nem beszélhetek Joe nevében.
- Azt mondtad, hogy beszélhetsz. Azt mondtad...
- Meggondoltam magam, meggondoltam magam.
- Miért?
- Mert maga ragaszkodott hozzá, hogy bebizonyítsam, amit állítok. Magának egyszerűen el kellett volna fogadnia, ahogy az egy rendes emberhez illik. És még maga beszél nekem bizalomról.
- Kicsoda Joe?
- Joe egy olyan szobában lakik, aminek rács van az ablakán. Biztos ismeri. Ne rázza a fejét, Joe-t mindenki ismeri. Megerôszakolt egy lányt. Megerôszakolta, hallja? Ezért lakik rácsos ablakú szobában. Az apja lelkész volt. Az egyik felekezeté. úgy volt, hogy Joe is lelkész lesz. De Joe hallucinációkban szenvedett, és úgy látszik, ez nem a legjobb ajánlólevél ahhoz, hogy valaki a papi pályára lépjen. Rosszfajta hallucinációi voltak. Most délutánonként meglátogatja egy lány, reggelenként meg egy orvossal beszélget, aki nem törôdik semmivel, mert olyan, mint a gyümölcskocsonya. De akkor hol vannak a tornyocskái? Joe semmi mást nem akar, csak csendet, csendet. Hallja? Csendet. És ez az, amitôl fél.
- Szóval ez Joe?
- Nem, ez nem is hasonlít Joe-ra.
- Akkor miért hazudtál nekem?
- Hazugságért hazugságot, igazságért igazságot.
- Ezt hogy érted?
- Hazudott nekem Krisztusról, doktor. Itt ült a nagy marha íróasztala mögött, és hazudott nekem Krisztusról.
- Ki tudja Krisztusról az igazságot?
- Ezzel ne etessen engem. Valakinek tudnia kell. De egyet mondok magának, ingyen és bérmentve: nem maga az, doktor, és nem is ez a Josie leányzó.
- Honnan tudod?
- Mert maga azt mondta, hogy mindnyájan Krisztusok vagyunk, ô meg azt mondta, hogy csak egyetlen Krisztus van, onnan tudom...
- Lehet, hogy...
- Jót tenne nekem, ha maguk ketten megegyeznének. Az tényleg segítene rajtam.
- Lehet, hogy mind a kettônknek igazunk van...
- Lehet, hogy én vagyok a hercegérsek.
- Én elmondtam neked az én eszmémet Krisztusról. Nekem ez az igaz. Ahogy Josie-nak az ô egyetlen Krisztusa az igaz. Mindnyájunknak fel kell fedeznünk a magunk igazságát, hiszen olyan sok igazság van, mindnyájunknak meg kell találnunk a magunk Krisztusát.
- Annak is, aki elveti Krisztust?
- Bizonyos értelemben annak is.
- Maga csiki-csukit szeretne, ugye?
- Joe, én azt szeretném, ha csinálnál valamit. Ha megkeresnéd, mi a valódi a múltadban.
- Már elmondta maga.
- De most azt akarom, hogy te is gondolkozz el rajta. Hiába mondom én el, neked el is kell hinned. Próbáld meg megkeresni a valóságos mozzanatokat.
- Akkor lesz egy múltam. És mire jó az?
- Valamire. Alapnak, amire jövôt lehet építeni. Ez a fontos, Joe. A jövôd. És neked fontosabb, mint nekem.
- Mondja, doktor, igaz? A szabványarc?
- Aha, te is hallottad ezt a rémhírt?
- Rémhírt?
- Mindig keringenek az olyan helyeken, mint ez...
- És nem igaz?
- Nem is olyan régen még azt rebesgették, hogy odakinn minden férfit kibéreltek...
- Ami pedig nem igaz... kérem, ne nevessen, doktor.
- Ne haragudj, Joe. Kicsit mintha eltértünk volna a témától.
- Mi a téma?
- Te. Te vagy a téma, Joe.
- Anatéma.
- Igaz?
- Mi igaz? Még mindig Krisztusnál tartunk? Igazán abbahagyhatná ezt az összevissza ugrálást.
- Igaz, hogy onanizáltál?
- Maga rögeszmésen érdeklôdik az éjszakai szokásaim iránt.
- Ez délután volt. Közvetlenül ebéd után. Josie azt mondja, akkor gomboltad be a nadrágodat, amikor bement.
- Azt is mondta, hogy folt volt a nadrágomon?
- Igen.
- Az ondó volt, doktor. Száradófélben.
- Szóval onanizáltál?
- Vannak erre egyszerűbb szavak. Mondja úgy, hogy „kiverni". Na, mondja.
- Jó. Kiverni.
- Vagy „zsebhokizni".
- Zsebhokizni.
- „Golyózni."
- Golyózni.
- Kézihaj tány.
- Kézi...
- Látja, doktor, maga pont olyan, mint a gyümölcskocsonya. Azzal töltöm a délelôttjeimet, hogy hosszú beszélgetéseket folytatok egy gyümölcskocsonyával.
- És onanizáltál?
- Követtem a tanácsát, doktor. Kerestem Krisztust. Valamennyiünkben.
- Jobb lenne, ha megfelelôbb kapcsolatot tudnál teremteni. Valaki mással.
- Egyszer már tudtam. Egy pillanatra. A bokrok alatt. De csak arra az egy pillanatra.
- Az erôszak volt.
- Számunkra nem. Csak késôbb lett belôle erôszak. Az emberek változtatták utólag erôszakká, hogy biztonságban érezhessék magukat.
- Számotokra mi volt?
A lány számára fájdalom és vér. Az én számomra egy sós íz meg az, hogy valahogy különvált a fejem, és utána furcsamód képtelen voltam fölemelni a karomat, hogy átkaroljam, pedig azt kellett volna. De nem tudtam fölemelni, doktor.
- Emlékszel a nevére, ugye, Joe?
- Nem. Egyszer már mondtam magának.
- Mondd meg nekem a nevét, Joe.
- Nem emlékszem a nevére. Bízzon bennem, doktor.
- Én bízom, Joe. De azt akarom, hogy mondd meg a nevét. Mondjam meg! Hogy mondhatnám meg, amire...
- Hogy hívták, Joe?
- Üljön le, doktor. Kérem.
- A neve?
- Kérem, doktor... ne hajoljon így fölém.
- Ülj egyenesen, Joe, és mondd meg nekem a nevét. Mondd meg...
- A fene essen magába! - A kezem fájdalmasan az íróasztalának csapódott. - Josie a neve, a fene essen magába! - Ujjaimban harangként kongott a fájdalom. - Josie, doktor, Josie, Josie, Josie.

06.

Nehéz annyi évet megmagyarázni. Egymás tetejére halmozódnak, és olyan egyformák, mint a kenyérszeletek. Ugyan ki tudná megmagyarázni az éveknek ezt a furcsa szendvicsét? Annyi biztos, hogy nekem nagyon nehéz. Egész idô alatt az elmegyógyintézetben éltem, soha ki nem léptem belôle. Amíg végül Josie meg nem gyôzött, hogy muszáj. Az elmegyógyintézet fokozatosan az otthonommá vált, illetve pontosabban az elmegyógyintézetnek ez az egy szobája lett az otthonom. Ez az igazság. Valószínűleg soha nem is volt más igazi otthonom, csak ez. Olyan bizonytalan vagyok mindenben, ami azelôtt történt, hogy idejöttem. Az egész olyan álomszerű, és hogy bizonyosodhatna meg az ember egy álom valódiságáról? Az lehetetlen. Lehet, hogy az ember csak álmodik, és az álom csak addig igaz, amíg tart. Az ébredés hazugsággá változtatja. De ez, ez valódi. Ez a négy fal, ezeket meg tudom érinteni. Az ö igazságukat meg tudom tapintani az ujjaimmal. És ez az ágy, amelyen minden éjjel és napjaim nagy részében fekszem, ennek az ágynak valódinak kell lennie, hiszen nem fekhetnék a padlótól vagy háromlábnyira a semmin. Leesnék, és összetörném magam, így hát az, hogy nem esem le, és nem érzek semmiféle testi fájdalmat, bebizonyítja az ágy létezését. Ez az a logikai folyamat, amellyel kirostálom a valóság búzájából az illúzió pelyváját; ez az elmebeteg logikája. Mivel a falakat meg tudom érinteni, mivel ujjaim szemei jelentik kételkedô agyamnak a falak létezésének tényét, tudom, hogy a falak vannak. Legalább addig tudom, hogy vannak, amíg az ujjaim érintkezésben maradnak velük. A látásomban többé nem bízhatok, nagyon meggyöngült, és azt hiszem, a doktornak végül talán mégis igaza volt: van valami baj a szememmel. Körültapogatódzom a szobámban, keresgélem, mi lehet még valódi; itt van az ágy, a fal, a szék - amint Josie elmegy, megérintem az ülését, és érzem rajta testének hűlô melegét -, a megállított óra. Ezekben megbízhatok - már amennyire egyáltalán meg lehet bízni valamiben, azaz nem túlságosan -, mert a szobám részei, melynek a falait megtapinthatom, a szobám pedig önmagam, Joe, kiterjesztése. Annyira önmagam kiterjesztése, hogy valahányszor kénytelen vagyok elhagyni, az mindig amputációt jelent: a szoba vérzik, vérzik, miközben én kínpadra vonva és kerékbe törve végigtámolygok a vénemberek arcának folyosóján a vécére vagy a doktorhoz, seb van az oldalamon, és vér folyik belôle, rajtam kívül mindenki számára láthatatlanul. Én látom, én érzem a ragacsosságát.
A vénemberek arcának folyosója. Ezek az arcok biztosan a testvéreim arcai: közös az otthonunk. De mikor végigsietek mellettük, mikor teljes érdektelenséggel bámulják sebzett oldalam láthatatlan vérét, akkor idegenek ezek az arcok, ôsöreg idegenek arcai. Még emberinek sem tekintem ôket, az otthonom nem az ô otthonuk, pusztán a téglák meg a gerendák véletlene köt össze minket, így hát úgy sietek el mellettük, az oldalamat szorongatva, amibôl kegyetlenül kitépték a szobámat, mint ahogy elsietek a folyosó téglái és vakolata mellett, amelyen úgy lógnak az arcok, mint megannyi lámpa. Semmivel se emberibbek számomra, mint a téglák, a kopár, barna ajtók és a mennyezetrôl hnmló vakolat.
Kimenni? Túllépni ennek az elmegyógyintézetnek a biztonságos határait? Semmi sincs odakinn, amit megérinthetnék, nincs odakinn semmi valóságos. Nincs semmi odakinn, amiben megbízhatnék. Gyönge szemem számára akár az egész illúzió lehetne. Még az élettelen anyagban, amelybôl a külsô világ áll, még abban sem szabad megbízni; az is csak az ismerôs szavak rácsai Közé zárt idegen rémség. Egyszer megpróbáltam ezt megmagyarázni a doktornak. A legközelebbi tárgyat - az íróasztalát használtam illusztrációnak. Olyan voltam, mint a türelmes tanító A fejlôdésben visszamaradt, de igyekvô gyerekkel. Mibôl készült e-z az asztal? - kérdeztem. Mosolyogva válaszolt: Fából, természetesen. Honnan tudja ezt, doktor? Mosolygott, és belement abba, amit nyilvánvalóan játéknak tartott, pedig ha játék volt, akkor halálos játék. Azt mondta: Mivel a fáról szerzett elôzetes tapasztalataim, ha úgy tetszik, a tanult reflexeim, azt mondják, hogy ez az asztal fából van. Tanult reflexek, mondtam töprengve. A fa csak egy szó, doktor. Kellett lennie egy idônek, valamikor régen, amikor maga a szônyegen csúszva-mászva kinyújtotta a kezét, és életében elôször megérintette egy ismeretlen anvag furcsa, durva vagy fényezett felületét, melyet aztán valaki biztonságosan becsomagolt a maga számára egy szóba: fa. És az a valaki, aki felnôtt magasságából lekuporodott magához, valamikor bizonyára szintén kitárt kezekkel csúszott-mászott, egy másik szônyegen, a világot kutatva. De nem sikerült megtalálnia, szavakat kapott helyette. Mi lett volna, ha az a valaki, aki leguggolt magához, azt mondja, hogy az az anyag az ujjai közt kenyér? Akkor abban a hitben nôtt volna föl, hogy ez az asztal kenyérbôl van, a fák pedig lisztbôl, akkor pedig maga is kiérdemelt volna egy helyet ebben a dilikalickában, és különben is mi az, hogy fa? Megint csak egy szó, ami megvéd minket azoknak a kinti magas valamiknek a veszedelmes lényegétôl, azoknak a magas valamiknek odakinn, amiknek a koronája talán levelekbôl van, talán nem. Erre azt mondta: Ha ugyanarra a tárgyra mindenki ugyanazt a szót használja, akkor tudjuk, hogyan állunk, van irányunk. Ez viszonylagos dolog, Joe. Ha mindenkinek azt mondanák, hogy ennek az asztalnak kenyér az alapanyaga, akkor különcnek tekintenék az embert, ha azt mondaná, hogy fából van. Pontosan így van, doktor, mondtam. Viszonylagos. A világegyetem anarchiáját bezárjuk a nyelv rendjébe, és romolhatatlan ajándékul átadjuk a gyermekeinknek. És ôk mit csinálnak vele? Elfogadják, doktor, kétely nélkül elfogadják. Hiszen ha kérdeznének, ha új módon néznék a dolgokat, új nyelvet találnának föl. Az éppen olyan biztosan csapdába ejtené ôket, mint a régi, mondta. Igen, mondtam, az egyetlen igaz nyelv a hallgatás, csak a hallgatás ad rá esélyt, hogy olyannak ismerjük meg a dolgokat, amilyenek valójában; de ez is nagyon kis esély. Joe, mondta, rendnek kell lennie, akármilyen tökéletlen is. És emlékszem, felálltam, gondolkodás nélkül megkerültem az íróasztalát, mögéje álltam, és hallgattam, amint óvatosan körbefordul a székkel, és kinéztem az ablakán, amelyen nem voltak rácsok, csak üveg. Nem a rend tökéletlensége aggaszt engem, mondtam, hanem a tökéletességébe vetett vak hit és bizalom. Érre azt mondta: Fogadd el a dolgokat, Joe, úgy, ahogy vannak. Mindenki ezt csinálja. Ne törôdj a dolgok nevével, az csak eszköz, hogy elboldoguljunk a világban, anélkül, hogy túlságosan meg legyünk rémülve. Ablakának üvegén kinézve azt mondtam: Ha meggyógyít engem, el kell fogadnom azt a romolhatatlan ajándékot, amelyet életem elsô éveiben kaptam, el kell fogadnom a korlátait. De akkor is tudni fogom, akkor is mindig látni fogom. Ha meggyógyít engem, el kell fogadnom, hogy a fű mindig zöld, a fák meg az íróasztalok fából vannak, az ég szürke és idônként kék. De még mindig kíváncsi leszek, még mindig lesznek kérdéseim. Ha visszaküld is engem abba a börtönbe, mutattam heves karlendítéssel az üvegen át a mindenségre, azért még mindig tudni fogom, hogy micsoda. És kételkedni fogok benne, doktor, amíg látom, addig mindig kételkedni fogok benne.
Felszeletelt évek cipója. Ki tudná megmagyarázni? És elôtte - semmiben sem vagyok biztos, ami elôtte történt. Még Tony bácsiban sem. Egyszer megmostam a lábát, de a doktor azt mondja, hogy soha nem létezett, csak az ôrültségem része volt; ezt elfogadom, így hát ha Tony bácsi soha nem létezett, akkor ésszerű a feltételezés - vigyázz, Joe -, hogy a lába se létezett soha, tehát nem is moshattam meg. (Akkor miért érzem még mindig, szappantól síkosan, emlékezetem kezében? Talán az emlékezet is illúzió.) Ha elfogadom az ôrültségemet, akkor el kell fogadnom a hallucinációimat is, amelyek ôrültségem tünetei voltak. És ha elfogadom ôket hallucinációnak, akkor lerombolom az emlékezetem integritását. Lerombolom a szappanos láb síkos érzését emlékezetem kezében. Le kell hát rombolnom önmagamnak ezt a részét, hogy legalább részben elfogadhassam a világot? Ez az az ár, amit meg kell fizetnem, hogy osztozhassam a többség normalitásában? Megdöbbentô következtetésre jutottam: az ôrültséget sokkal könnyebb elfogadni, mint a normalitást. Ha valamennyien ôrültnek születtünk volna, a normálisak számára nem lennének elmegyógyintézetek. Agyam, beteg, repedezett, hasadt agyam jókedvében újabb bonyodalmat vet föl: ez a doktor, a maga lefegyverzô, teljesen hihetô módján hallucinációkról beszél nekem - de honnan tudjam, kuncog az agyam, hogy megszűntek-e a hallucinációk? Honnan tudjam, hogy a doktor nem szintén hallucináció-e? Éppoly valóságosnak tűnik számomra, mint valamikor Tony bácsi, de nem valóságosabb. Honnan tudjam, hogy valamikor a jövôben nem jön-e valami jövôbeli doktor, aki azt mondja nekem, hogy ez az elsô doktor része az ôrültségemnek, és nem szabad vele törôdnöm, mint ahogy ez az elsô doktor most azt mondja nekem, hogy ne törôdjek az eredeti hallucinációimmal? És honnan tudjam, hogy a még távolabbi jövôben nem várakozik-e egy harmadik doktor, aki azt fogja mondani, hogy a második doktor is csak az ôrültségem része volt? Olyan ez, mintha egymást tükrözô tükrökbe nézne az ember. Azt hiszem, agyamnak ez a része igazából Ôrült Joe. Egyébként, úgy a harmadik doktor körül, az agyam rendszerint összeomlik, nem bírja féken tartani a vidámságát. És oldalam sebébôl csöpög a vér, amíg be nem tömöm azzal, aminek a valódiságában meglehetôsen biztos vagyok: a szobámmal, a falaival, az ággyal, a megállított órával, meg a székkel, amely gyakran magán viseli Josie meleg lenyomatát.
Keresd meg a múltadban a valóság mozzanatait, mondta a doktor, így hát most keresem. Beleturkálok lerombolt emlékezetembe, és keresem ezeket a bujkáló mozzanatokat. És ha megtalálom ôket, az mit bizonyít? Semmit. Nem lesz belôlük múlt, ezt még a doktor is beismerte. Az lesz belôlük, amit a jövô alapjának neveznek, bármit jelentsen is ez a frázis. De még ha volna is múltam, valódi múltam, amelyben bízhatnék, még ha elég ilyen mozzanatot találnék is, hogy felfűzhessem ôket, mint drótra a villanykörtéket, akkor is mi lenne? Nincs szükség többé a fényre, amit adnának. A múltam nem befolyásolhatja a jövô-met, ha ugyan egyáltalán van jövôm. Úgy érzem, mintha a folyamatos jelen buborékában élnék, mint egy vízszintezô lakója. De mivel úgy sincs más tennivalóm, örömet akarok szerezni a doktornak, és kutatok ezek után a mozzanatok után.
Kezdetnek: az a pillanat valódi volt. Az a pillanat, amiért bezártak ebbe az elmegyógyintézetbe. Az az egyetlen pillanat a sokból, amit azok alatt a zöld boltíves bokrok alatt töltöttem azzal a névtelen lánnyal. Az a pillanat. Amikor a lány egy nevet lehelt, nyöszörgôit, suttogott, sikoltott, ami valamikor az én nevem volt: Joseph. És én, én megelevenedtem egy tökéletes világban, sírni szerettem volna remélt tökélye feletti örömömben. Az a pillanat. Közvetlenül az elôtt, hogy az én vétkem belefröccsent az ô bűnébe. Az a pillanat. Mielôtt eszébe jutott a fájdalom, és megrémült a saját vérétôl, én meg képtelen voltam felemelni a karomat, hogy áthidaljam vele a bolygóink közt tátongó űrt. Az a pillanat valódi volt. A realitás egyetlen pillanata egy egész élet során. Az egyetlen pillanat, amikor tudtam, a kétség legcsekélyebb árnyéka nélkül tudtam, hogy létezem, hogy vagyok. Egyetlen pillanat, nem sok egy egész életbôl, de valamikor boldogan meghaltam volna miatta. Mielôtt szétmarcangolták a bokrok zöld csipkéjén át leskelôdô szemek, mielôtt tudatára ébresztettek, hogy ez az egyetlen pillanat, amelyet megosztottam egy másik emberrel, létezésének tartamára megsemmisítette azt a szeretet, amelyet Isten iránt kellett volna ereznem, akit én Elkezdôként ismertem, de aki igazából Jézus Krisztus, és ezért meg kell büntetniük engem. Azután már késô volt boldogan meghalni: szétmarcangolták a pillanatot, és az igazi büntetésem nem a bolondokháza, hanem az a tudat, hogy szétmarcangolták. Egyetlen pillanat egy egész életbôl.
Várj - van még egy. Markold meg, Joe, gyorsan, gyorsan, mielôtt elszáll. Igen, igen. Amikor nagyon kicsi voltam, csúnya kis töredéke mostani nagyobb magamnak, de olyan töredék, aki szerette a világot, mert gyöngéd - de az csak póz volt, színlelés, a világ ezzel csapja be a Joseph nevű kisfiúkat -, amikor kicsi voltam, találtam egy patakot. Igazából csak egy erecskét; ahol legszélesebb volt, se volt szélesebb két lábnál, ahol a legmélyebb, se mélyebb kilenc hüvelyknél. A kápolna közelében, a házak kertjei mögött bujkált, ott találtam meg egy szép napon. Nagyon forró, nagyon furcsa nap volt. Most már arra is emlékszem, hogy égette a nap a nyakamat meg a karomat. Az erecskét gondozatlan bokrok meg hosszú fű nôtték be: az a fajta fű, amelyik éles, vág, meg pitypangok, nagyobbak, mint a fejem. Félve, reszketve gázoltam bele ebbe a hatalmas dzsungelbe, tudtam, hogy vissza kellene fordulnom. Soha azelôtt nem merészkedtem a kertek mögé. Tudtam, hogy a helyes, az értelmes dolog visszafordulni, és azt hiszem, ezért mentem tovább. De azért suttogva imádkoztam egy kicsit. Buta dolog, mi? Nem voltam messzebb ötven yardnál a legközelebbi háztól, és a fű az csak fű, pitypangot meg már azelôtt is láttam. De a hely valahogy csöndes volt, fenyegetô, és én féltem és imádkoztam. Mindenható Elkezdô (igen, tudom, hogy Krisztus, de akkor lobban ismertem, amikor még Elkezdô volt, és vad pitypangok vettek körül), kérlek, védjél meg, és ha neked úgy tetszik, hogy itt haljak meg, akkor vigasztald meg a szüléimet. Ámen. Ezt imádkoztam. Mögöttem ott volt a kápolna ereje, aztán a sugár-özönnel borított házak takarossága, a kertek udvarias rendje, itt meg ez a nagy és fenyegetô dzsungel. És aztán hirtelen az erecske. A lábam alatt bugyogott ki a mohából, néhány yardnyit szabadon futott, aztán megint eltűnt a föld alatt, mintha neheztelne a nappali világosságra, a napfényre, meg a Joseph nevű kisfiúkra. Nagyon kicsi volt, de számomra folyó volt, óceán. Hallottam sodrának idôtlen mormolását. Nagy bogarak lógtak fölötte mozdulatlanul, a szárnyuk nagyobb, mint egy palatábla. Hideg, napsütötte felszínén ezer meg ezer fodor tört meg és kavargóit. Köveket láttam a fenekén, a kavargó víz fehér és iszonyú köveket nyaldosott. Most a félelem új dimenziója szállt a szívemre: fulladásos halál. Nem mertem megmoccanni. Még lélegezni is féltem, hátha kilehelt lélegzetem dühös mozgásra kelti a palatábla-szárnyú, óriás bogarakat. Meg voltam rémülve: hátha a bogarak észreveszik tolakodó jelenlétem. Ha rám támadnak és megcsúszom és beleesem ebbe a rohanó vízbe, beszív a mélybe, leránt, le, le, le, körbe-körbe kavargók, csupa kapálódzó kéz meg láb, a levegôtlen örvényben, amíg kénytelen nem leszek kinyitni a számat, és nem sikoly tör ki belôle, hanem beárad a víz, és megtölti a fejemet és a testemet és lassan elcsöndesedô karjaimat és lábaimat, minden ujjamat, a lábujjaimat is, és lesüllyedek a fenékre, a fehérre mosott, rémítô kövek közé. És ha az emberek arra járnak, azt mondják majd: - Nézzétek ezt a sok követ -, és továbbmennek, és sose tudják meg, hogy az egyik kô valaha egy kisfiú volt, akit Josephnek hívtak. És mert tudtam, hogy nem szabad, mert tudtam, hogy veszélyes, mert a szüleim meg fognak szidni és valószínűleg meg fognak büntetni, ha rajtakapnak, mert féltem - mindenekelôtt azért, mert féltem -, letérdeltem az éles fűbe, hogy az arcom egy szintbe került a nagy pitypangokkal, és beledugtam a karomat, reszketô karomat a vízbe. Csipkedte az ujjaimat, éhesen szopta a csuklómat, lassú, hideg hullámokban mászott fel a karomon, míg végül már majdnem elérte a könyökömet. Ott megállt, és türelmesen várta a vállamat, a nyakamat, a fejemet. Nekem bôven van idôm, gurgulázta a víz, miközben ette a karomat. Több idôm van, mint neked. Aztán az ujjaim megérintették a fenéken a köveket. Hidegek voltak. És simák. Tudtam, milyen lehet gyémántokat simogatni. És a hangom belesuttogott a fű szívébe: - Igaziak, igaziak -, és kiabáltam és hirtelen fölnevettem, és már nem féltem, mert jó volt megérinteni valamit, ami ennyire igazi.
És hazaszaladtam, és soha nem szóltam senkinek a hideg, igazi kövekrôl, melyeket megérintettem az erecske fenekén. Soha nem beszéltem róla senkinek, mostanáig. És most is csak azért mondom el, mert soha többé nem éreztem semmit ennyire valódinak, egészen addig a pillanatig, azok alatt a bokrok alatt, azzal a névtelen lánnyal.
Ez minden. Két pillanat: a múltam.

És a jövô? Azt mondtam, a folyamatos jelen buborékában élek, egy vízmércében lakom. Sohasem nézek elôre, és vissza is csak a doktor parancsára tekintek. A jövô idônként mégis betolakodott. Lehetetlennek látszott, hogy képes legyen erre, hiszen elvágtak mindentôl, ami az ember jövôjére utal, és megfosztottak a saját múltamtól és a világ múltjától is. De mégis megtörtént. Ennek a Josie-nak, ennek a lánynak a kövérkés alakjában tolakodott be, akinek meghalt a bátyja. Már leírtam életkörülményeimet gyógyulásomnak ebben a szakaszában: a doktort, a vénembereket, akik közt fiatalok is voltak, az ebédlôt, a szobámat, a szobámat, mely elállította a sebzett oldalamból ömlô vért. De a szobám valóságában nem volt semmi, ami a jövô zöld irányába mutatott volna. Ha ez a szoba az egész jövôm, akkor ide azt a kést, boldogan nyiszáltam volna át vele a csuklómat. Mégis biztonság volt és valóság volt. Ez volt a dilemma: nem kértem a jövôbôl, ha ebben a sivár szobában kell leélnem, de nem tudtam otthagyni a szobámat, hogy belépjek a jövômbe. Közömbös holdként keringtem egy ismert, de cseppet sem vonzó bolygó körül. Nem volt egyebem az ôrültségnek ezen a csillagpályáján kívül. Ebbe a dilemmába tört be Josie egy másik, jobb jövô sugallatával.
Nem mintha mondott volna valamit. Sôt, sokszor semmi mást nem mondott, csak annyit, hogy „Jó reggelt" meg „Hogy vagy, Joe?". Azokon a napokon volt ez, amikor semmi értelmét nem láttam, hogy a nyelv használatához folyamodjam, azokon a napokon, amikor a legtisztábban láttam a nyelv árulását, és ügyesen elkerültem a csapdáit azzal, hogy meg se szólaltam. Josie ezer meg ezer beszélgetést indított meg a fejében, az idôrôl, rólam, önmagáról, a kedves dr. Simpsonról, némelyik el is jutott az ajkáig, hogy ott aztán elhaljon kérlelhetetlen hallgatásom fagyától, elszántságomtól, hogy nem hagyom magam megcsalni. Ilyenkor csak ült, és gyűrögette a zsebkendôjét, vagy csattogtatta a retikülje zárját, míg el nem érkezett az idô, amikor mennie kellett, az idô, hogy egy „Isten veled, Joe"-t mormoljon, amire nem kapott választ. De amikor elment, kipattantam az ágyamból, hogy megérintsem a szék ülôkéjét, melyrôl hamarosan elillant testének melege, és néha meg is csókoltam a szék ülôkéjét. És gyakran sírtam, amikor már elment, de errôl nem tehettem. A könnyek meg a zsebkendôfacsargatások csekély ár voltak azért, hogy elkerülhessem a nyelv halálos csapdáit.
Nem mindig volt így. Voltak napok, amikor elég önbizalmat éreztem, eléggé ura voltam agyam Ôrült Joe nevű részének ahhoz, hogy beszélgetni merjek vele. Ezeken a napokon én irányítottam a beszélgetést. Ô, pusztán csak helyeselt nekem, mintha az a tény, hogy egyáltalán beszélek, teljesen elég lett volna számára. Vagy talán azért helyeselt olyan buzgón, mert félt, hogy felbosszant - és ez tényleg bosszantott. Ha azt mondtam volna: Ez a ház a kéményén áll, én meg egy piros egér vagyok a faburkolatban, biztos vagyok benne, hogy arra is azt felelte volna: Igen, Joe, hát persze, persze hogy az vagy. Ilyenkor szerettem volna kinevetni, de féltem, hogy akkor elmegy, elmegy, és talán soha többé nem jön vissza.
Akkor hát hogyan tolakodott elô a jobb jövô sugallataival? Azt hiszem, jelenlétének kikerülhetetlen tényével, azzal a ténynyel, hogy állandó volt egy változó és széthulló világban. Olyan voltam, mint aki futóhomokba süppedt, és Josie, Josie olyan állandó volt, mint egy levert pózna az állhatatlan homokban: a múltam és a jövöm. És a póznán figyelmeztetô tábla: Veszély. De vajon kit figyelmeztetett? Engem már késô figyelmeztetni. Én már beleragadtam a futóhomokba, rajtam a figyelmeztetések már nem segítenek. Hiszen ha oda tudnék nyúlni, ha meg tudnám markolni a póznát, húzódzkodnék, pihennék, húzódzkod-nék, míg az arcom egy szintbe kerülne a tábla vörös betűivel, és a lábam kiszabadulna a zajos, kapaszkodó homok nedves szívásából. Vagy ha a pózna lehajolna, és összekarmolt testem alá lapátolná a táblát, hogy biztonságban fekhessek a vörös szón: Veszély. Ez volt a jobb jövô, amit Josie kínált: a kapaszkodás énjének állandó póznájába, a szabadulás ôrültségem futóhomokjából. Ezért volt, hogy gyakran megcsókoltam székének ülôkéjén az illékony melegséget: hogy minél késôbb szálljon el létezésének tudata.
Ezek alatt az évek alatt az állandó Josie egyre nôtt. Amikor elôször jött el a diliházba, még szinte iskolás lány volt, de megnôtt. Nyáron lebarnult, télen kifehéredett (fedetlen bôrének állapotáról állapítottam meg az évszakok változását), ügyesebb lett a rúzs használatában meg a társalgásban, rászokott a levendulánál rafináltabb illatszerekre, idônként meghűlt (egyszer egy hónapig, egy teljes hónapig nem jött, pontosan az influenza miatt), megszabadult apró pattanásaitól, és rendbe szedte a testsúlyát, levetkôzte a kövérségét. Valahol ezeknek az éveknek a során elkezdtem függni tôle. Nem úgy, ahogy általában egy férfi függ egy nôrôl, nem a szellemnek, a léleknek meg a húsnak azzal az iszonyatos érintkezésével, melynek ragacsos szorításából kipréselôdik valami, amit úgy hívnak, hogy szerelem; szerelem megint csak egy szó, amit a csúf kudarc álcázására használnak; a szerelem az az anyag, amelyre annyira szomjaznak az emberek, mintha megmenthetné ôket valami megnevezhetetlen borzalomtól. Nem, ez az igazi ôrültség, mert ôrültség, hogy az ember a kezére adja magát valakinek, aki sohasem lesz más, mint egy ismerôs idegen, és aki könnyedén, egyetlen szívrebbenéssel elpusztíthatja. Nem, Josie-tól való függésem nem ilyen volt. Egyszer a keze véletlenül súrolta az ágyamon nyugvó kezemet, és úgy megborzongtam, mintha kígyóhoz értem volna, vagy megláttam volna azt az ásót, amivel meg fogják ásni a síromat. Egyszerűen attól függtem, hogy volt. És amint figyeltem, ahogy nôtt az évek során, félni kezdtem. Hogy egy szép napon nem lesz többé, és tudtam, hogy e nélkül a pózna nélkül, amelybe megkapaszkodhatom, arcra bukom a futóhomokba, és mindörökre belefulladok. Vagy hogy valami rafinált, szörnyű módon megváltozik. Ami, ha ez egyáltalán lehetséges, rosszabb volna, mintha teljesen eltűnne. Mert akkor a változásoktól összekuszálva bár, de még mindig látnám azt, amitôl annyira függtem. És ez engem gúnyolna, és azt hiszem, ezt nem tudnám elviselni. Akkor meg kellene ölnöm, meg kellene ölnöm, hogy leromboljam a csúfolódó változást. Mit csinálnék, ha kiderülne, hogy a jobb jövô sugallata hazugság? Annyira féltem ettôl, hogy kitaláltam egy játékot, amivel megbizonyosodhattam róla, hogy nem változott meg, nem is kezdett el változni két látogatás közt. Ez a játék totem volt, talizmán, és amíg el nem játszottam, képtelen voltam kinyitni a szememet és ránézni. Emlékszem, azon a délután játszottam elôször ezt a játékot, amikor azt mondta, hogy apám, a Lelkész eljön meglátogatni, meg még valaki, akit ô Barrynak nevezett.
- Bejöhetek? - hallottam egy hangot lehunyt szemhéjaim függönye mögül.
- Josie? - A félelem a vérembe szökött, és lesújtott a csontjaimra. - Te vagy az, Josie? - Csontjaim fájtak a félelemtôl.
- Ki más lenne? - Lépések a padlón, egy, kettô, három, aztán a széklábak halk kaparászása, ruhaigazítás zizzenése. - Valaki mást vártál? Elmehetek, ha,..
- Nem! - Nehezemre esett nyelni, a nyál a torkomon akadt, mint egy vattacsomó. - Nem, nem várok senki mást.
- Joe, van valami a szemeddel?
- A szernemmel? - Lenyeltem a vattát. - Neked hány szemed van?-Csontjaimban majdnem elviselhetetlenné vált a fájdalom; küszködtem, hogy csukva tudjam tartani a szememet.
- Micsoda?
- Hány szemed van?
- Egy pillanat. Megszámolom.
Már üvöltöttem. - Hány szemed van? Kérlek.
- Kettô...
- És orrod?
- Joe, ez valami játék?
- Igen, igen. Játék. - Próbáltam nem gondolni arra, hogy el is veszíthetem. - Hány orrod van?
- Hát, nézzük csak. Mikor utoljára megszámoltam, akkor...
- Ez komoly játék!
- Jól van, Joe. Kérlek, ne kiabálj velem.
- Ne haragudj. Nagyon, nagyon sajnálom. Kérlek, mondd meg, hány orrod van?
- Egy.
- És szád? Hány szájad van?
- Nem sok... egy, Joe. Egy szám van.
A csontjaim kezdtek megnyugodni. - És melled?
- Nem hiszem, hogy...
- Felelj! Gyorsan!
- Kettô - mondta gyorsan és csendesen, és akkor kinyitottam a szemeimet, egyiket a másik után, és láttam, hogy ott feszeng kimérten a szék szélén. Mint mindig. Semmi sem változott. Velô áramlott megújult csontjaimba.
Rámosolyogtam és megkérdeztem: - Hogy vagy?
- Hát ennek mi értelme volt? - kérdezte óvatosan.
- Csak egy kis udvarias érdeklôdés az egészséged iránt.
- Nem ennek, a másiknak, annak a... ööö... játéknak. A szememmel, az orrommal, meg... ööö... mindennel.
Meg kellett gyôzôdnöm róla.
- Mirôl?
- Hogy nem változtál - mondtam, mintha ez lenne a világon a legnyilvánvalóbb dolog. - Hogy vagy?
- Ó, köszönöm, nagyon jól, Joe. Nem értem ezt a játékot... Megújult testem remekül érezte magát. Könnyedén pihentem a fehér ágyon. - Örülök, hogy jól vagy - mondtam.
- És te, Joe? - Boldogan hátratelepedett a székbe, mosolygott, lába vidáman topogott a padlón. - Hogy tetszik a hajam?
- Nagyon szép.
- Új frizurám van. Ma reggel csináltattam. Nem gondolod, hogy nagyon öregít?
- Nem, nem hiszem.
- De mama azt mondja. Szerinte...
- Miért vagy feketében? - kérdeztem.
Mosolya elhalványult, lába abbahagyta a topogást. Azt hiszem, az átrendezôdött arca iránti tiszteletbôl. Tetôtôl talpig nagyon komoly lett. - Megyek valahova - mondta. Lesütötte a szemét, és elcsendesedett lábai hirtelen gyászát tanulmányozta.
- Ezért nem is maradhatok sokáig...
- Ó. Nem maradhatsz?
- Nem.
- Mert menned kell... valahova?
- Örülök, hogy tetszik neked a hajam.
Nem is öregít - mondtam, és acélbojtos korbáccsal hajtottam vonakodó emlékezetemet annak a habozva mondott „valaminek" a definíciója felé, és az emlékezetem tétovázott, mert tudta. - Akármit is mond az anyád. - Vonakodó emlékezetem valahol hátul vcrezni kezdett egy kicsit. - Az a buta anyád. Hányt a fürdôszobában...
- Joe, csak azért ugrottam be, hogy mondjak neked valamit...
- Útban odafelé...
- Hova?
Vér csöpögött kitárult emlékezetem korbáccsal feltépett sebhelyeibôl, csöpp-csöpp, le az üres koponyámba. - Miért tette? - suttogtam.
- Ma van a születésnapja - mondta szomorúan. - Mama meg én mindig meglátogatjuk. A születésnapján. - Kezeit tördelte, egyiket a másikkal. - Virágot viszünk neki.
- És tortát? - mondtam. - Tortát is visztek? - üvöltöttem.
- Hány gyertyát tesztek rá?
- Joe!
- Miért csinálta?
- Baleset volt, Joe.
- Ó, igen - mondtam keserűen. - Baleset. - A koponyám teli volt vérrel, a vér lassú hullámai mögül alig hallottam a hangomat. - Véletlenül bezárta a fürdôszoba ajtaját, véletlenül fölmászott a klóra, véletlenül rákötötte azt a... azt a micsodát a nyakára, gondosan, hogy el ne szakadjon, aztán véletlenül leugrott...
- Ne beszélj így.
- Tényállás: sorozatos véletlenek okozta halál. Teljesen kiegyensúlyozott elmével elkövetett öngyilkosság. Öngyilkosság. Hallod?
- Ne beszélj így. A bátyám vo...
- A barátom volt - suttogtam. - Én vágtam le. Én fektettem le a padlóra.
- Attól még nincs jogod így beszélni...
- Megölte a barátomat - mondtam. - Meggyilkolta a barátomat, amikor megölte magát. Miféle jogon csalt így meg engem? Minden barátom megcsalt, így vagy úgy.
Szigorúan mondta: - Te csak magadat sajnálod...
- Mit tudhatott? - mondtam. - Mit láthatott? És miért nem mondta meg nekem? A barátja voltam.
- Más barátaidnak megbocsátottál, Joe. Bocsáss meg Jackie-nek is.
- Jól van - mondtam. - Megbocsátottam. - A vér hullámai, tisztára mosva koponyámat, visszahúzódtak. Emlékezetem mélyén gyógyulni kezdtek a sebek. Most ki tudtam mondani a nevét: „Jackie", és csupán egy név volt, semmi egyéb. - Jackie - mondtam, hogy megpiszkáljam a sebeket. - Szóval virágot viszel Jackie sírjára, mert születésnapja van. - A sebek megremegtek, de nem szakadtak fel.
- Ez a legkevesebb, amit tehetünk - mondta kissé mereven.
- Nem. Nem a legkevesebb... ez a legtöbb, amit tehettek. A legtöbb, amit bárki tehet.
Ránézett a fekete ruhaujj alatt félig elrejtett órájára. - Te jóisten, ennyi idô van? Rohannom kell.
- Azért jöttél, hogy mondjál nekem valamit.
- Ó, igen. Majd elfelejtettem. Jó hírt hozok neked: eljön látogatóba az édesapád.
- Tony bá...
- Az igazi apád, Joe. A Lelkész.
- Ó, persze. Igaz.
- És tudod még, mi újság? - Izgatottan megmarkolta felemelt térdét. - Barryt is magával hozza.
Megpillantottam egy hüvelyknyit az alsószoknyájából. - Barryt.
- Ó, persze. Milyen buta vagyok. Hiszen te sose találkoztál vele. Meg fogod szeretni, olyan - kereste a szót, lengette a kezét a levegôben, mint egy bűvész, leeresztette a térdét - kedves.
- Kedves. - Már nem láttam az alsószoknyát.
- Tudod, milyen nehéz valakirôl másnak beszélni...
- Nem. Igaz, soha nem is próbáltam.
- Meg fogod szeretni Barryt. Mindenki szereti.
Ezen nevettem, és ô kicsit meg is sértôdött, mereven ült a széken, mire abbahagytam a nevetést, és bocsánatot kértem.
- Nincs semmi baj. De most tényleg mennem kell...
- Tessék. - Hetekkel ezelôtt Bernard egy szokatlan szentimentális rohamában szedett pár szál virágot, és odarakta egy fogmosó pohárba a polcomra, a megállított óra mellé. Mostanra a víz szürke lett és zavaros, mint a megposhadt leves, a virágok elhervadtak. Halott, megbámult, szirmát vesztett fejük a fogmosó pohár peremén kókadozott. Odanyúltam, és kirántottam ôket a víz ölelésébôl. - Tessék. - Átnyújtottam neki a hullákat. -Tedd ezt a... Jackie sírjára.
Úgy vette el, mintha orchideák lettek volna. - Ó, Joe! - Odanyomta az orrát a virágok halott, meztelen fejéhez, és úgy tett, mintha megszagolná ôket. - Milyen illatos! - mondta, behunyva a szemét. - Joe... - hajolt fölém -, kapsz egy puszit. Ezekért a kedves virágokért. - És az arca egyre közeledett.
Az ágyon feküdtem, belesüppedtem a matracba az összecsücsörített, közeledô száj elôl. Reszkettem; olyan közel volt hozzám, hogy láttam a vonalkákat az ajkán, a rúzs halvány repedéseit, olyanok voltak, mint a vénemberek arcán a ráncok meg a repedések. - Ne! - Arrébb vonaglottam, áthcmperedtem, leestem az ágyról, és a padlón kötöttem ki, négykézláb.
- Joe! - Fojtott, méltatlankodó hangja a párnából jött, a párnát csókolta meg. Fölemelte a fejét, és az ágy széle fölött pillantott rám. - Csak meg akartalak puszilni - mondta -, a virágokért.
- De hiszen elhervadtak!
- Az nem számít...
- Nekik igen...
- Kiknek?
- A virágoknak. Nekik számít, hogy elhervadtak. Mosolygott, vihogott, arca hevesen küzdött, hogy elfojtsa a nevetést, de nyomorúságos kudarcot vallott. - Ó, Joe! Olyan mulatságos vagy így a padlón...
És akkor én is elkezdtem nevetni. Én nem akartam, de az arcom nevetni akart. -Idelenn keresem a méltóságomat - vihogtam.
- Leejtetted?
- Igen. - Négykézláb jártam körbe, közben olyan hangokat adtam ki magamból, mint amikor kismacskákat vagy kutyakölyköket hívogat az ember. -
Gyere, kicsim, gyere. Kedves kicsi méltóság - csettintettem az ujjammal -, gyere ide Joe-hoz. - Fölöttem az ágy dülöngélt a nevetéstôl.
- Még azt hinnék - mondta -, hogy rneg akartalak harapni...
- Gyere, kicsi méltóság, gyere szépen...
- Csak egy puszit. Joe, csupa rúzs a párnád.
- Csak egy puszit - mondtam, és abbahagytam a körbemászkálást.
- Igen,Joe...
Bernard gyanakodva állt az ajtóban. - Mi folyik itt? - Továbbjött, be a szobába.
- Nincs semmi baj, Bernard - mondta Josie. - Joe - vihogott a tenyere mögül - keres valamit.
Most már volt egy közös titkunk, Josie-nak meg nekem. Bernard feje ide-oda járt, kereste a valamit. De nem találta. Az csak Josie-é volt meg az enyém, kettônké, senki másé az egész világon. Négykézláb, az ágy alá nézve láttam Josie lábát, nylonba bújtatott lábszárait, kabátjának temetôi szegélyét, melyet egyszerre csak szerettem volna megemelni. Gyorsan fölálltam, és úgy tettem, mintha zsebre vágnék valamit. - Megtaláltam - mondtam, és Josie, titkom osztályos társa, titokban rám mosolygott, és hangfalán szavakat formált: - A méltóságodat? -míg a mit sem sejtô Bernard a homlokát ráncolta mind a kettônkre.
- Látogatóid jöttek - mondta. - Ujabb látogatóid. - Bernard mintha nem helyeselte volna a látogatásokat.
- Ó - mondta Josie. - Ezek ôk lesznek.
- Egy férfi - mondta Bernard - meg egy fiatalember.
- Mennem kell - mondta Josie. Kabátja alá dugta a halott virágokat, élô keblei mellé; figyeltem ôket, amint eltűntek. - Viszontlátásra, Joe. Hamarosan megint eljövök. - És rám mosolygott a mi titkos mosolyunkkal.
Bejött a Lelkész.
Bernard átpréselte magát mögötte, kabátujja beleakadt az ajtó kilincsébe, mérgesen kiszabadította magát, és közben egyre morgott. A Lelkész mögött magas fiatalember állt, egy szarukeretes szemüvegű fiatalember, kedvenc sportzakója könyökén bôrfoltokat viselô fiatalember, aki saját nagy, független lábain bukott be a szobába, megbotlott, hegyes könyökével a Lelkész hátába bökött, és nagy örömében szélesen vigyorgott mindenre és mindenkire. - Üdvözletem! - bömbölte vidáman.
- Hello, Barry - mondta Josie, kifelé igyekezve mögötte. - Éppen menôben vagyok. - Kabátja alatt Barry mellének ütôdtek hervadt virágaim, amint összeütköztek a szűk ajtónyílásban.
- Elmégy, tényleg? - mondta a fiatalember, lehajolva magaslatáról. Hüvelykujjával az orrára nyomta szemüvegét, nehogy Josie hajába essen. - Hát akkor szia.
Josie elment. De én ôriztem a titkát, a titkunkat, ott volt, biztonságban, a zsebemben meg a szívemben. Soha senki más nem fogja megtudni. Agyam kinyílt egy kicsit, csak annyira, hogy beengedje egy jobb jövô lehetôségét. Boldogan dôltem hanyatt az ágyamon. Most már sose fog megváltozni, amíg megosztjuk ezt a titkot, addig nem. Megigazítottam a fejem alatt a párnát, éreztem rajta rúzsának narancsszagát, és a szemem sarkából láttam a vörös foltokat. Mosolyogtam.
- Hello - mondtam a Lelkésznek.

07.

A Lelkész azt mondta: - Mintha esne - és beleköhögött a markába.
- Igen - helyeseltem. És vártam. Most elkaptam, gondoltam. Annyi év után.
- Hát hogy vagy, Joseph? - kérdezte.
- Joe.
- Tessék? Ja, igen, a doktor figy... ööö... említette nekünk.
- Ez a nevem most - mondtam.
- Hát persze - mondta Barry buzgón. Bizalmaskodva elôrehajolt. - A magam részérôl én azt hiszem, mindenkinek meg kellene engedni, hogy maga válassza meg a nevét. Én utálom az enyémet - mosolygott. - Barry, hát nem rémes?
- Hogy vagy, Joe? - kérdezte a Lelkész. Az ajtó mellett állt, idegesen összedörzsölte a kezét, mintha fázna. Nagyon régen nem láttam már. Igazából talán soha nem is láttam. Az biztos, hogy ilyennek soha nem láttam azelôtt: összezsugorodott, szorongott, nyoma sem volt benne tekintélynek, nem volt biztos se önmagában, se a környezetében.
- Nagyon jól, köszönöm - mondtam. És hagytam, hadd bomoljon ki a csönd. Most elkaptam. Bocsánatkérôen állt, távol a kápolnájától, az oltárától, a gyertyáitól, megfosztva hatalmának ezektôl a fenséges szimbólumaitól, kitaszítva a kétségbevonhatatlan szónoklatok könnyedségébôl a botladozó társalgás nehézségei közé. Itt nincs áhítatosan hallgató gyülekezet, nincs beidegzett tisztelet, itt senkinek sincs szüksége misztériumokra. Itt csak egy elmebeteg van. Ôrültségem legyôzte az ô vasárnapjait, tébolyom erôsebb, mint az ô bibliája, mert ôrültségemben lemondhatok a normálisok fegyverzetérôl. Most bosszút állhatok. Csak föl kell emelnem a lábamat, szétkenhetem a diliház falán, szétroppanthatom, ahogyan az ember eltapos egy kellemetlen rovart, hogy csak az összetört, áttetszô szárnyak meg egy sötét vérfolt maradnak belôle. Itt van a múltam, és felemelhetem a lábamat, és szétzúzhatom, mint egy rovart. Aztán elindulhatok elôre, új, titkos jövômbe.
- Joe, ne haragudj, hogy nem jöttem elôbb - mondta a Lelkész. - Nem azért, mert nem akartam, nehogy azt hidd, de a doktor azt mondta, hogy esetleg nem... - Megköszörülte a torkát. - Hadd mutassam be neked Barryt.
A fiatalember elôreugrott, szemüvegébôl jóakarat villogott. Kinyújtotta hosszú, könyökén bôrrel foldozott karját. Lábai összegabalyodtak, majdnem keresztülesett az ágyon és rajtam.
- Örülök - kapta fel szemüvegét a gyomromról -, hogy megismerhetlek. - Miközben megráztam puha kezét, rám pislogott.
- Sokat hallottam rólad - mondta, aztán teljesen rendezetlenül vonult vissza: csupa egymással össze nem függô kéz, láb és mosoly volt. Az újra beálló csenden át üres tekintettel bámulta a falat.
- Rendesen bánnak... - kezdte a Lelkész.
- A koszt... - mondta Barry. Hangjuk egymásba ütközött.
- Ezer bocsánat - mondta Barry. - Az én hibám. - Kinyújtotta a karját, majdnem a Lelkész arcába vágott vele. - Mit kezdett mondani?
- Meg akartam kérdezni Josephet... ööö... Joe-t, hogy jól bánnak-e vele.
- Egész biztosan - mondta Barry. - Nagyon jók ezek a helyek mostanában. Nem olyanok, mint a Bedlam... - Elpirult. -Bocsánat. Én meg azt akartam megkérdezni Joe-tól, milyen a koszt. Az nagyon fontos. Ha az ember jó erôben van, bármit elérhet. Bármit. De ha nem...
- Biztosítottak róla - mondta a Lelkész -, hogy az ellátás kitűnô.
- Az lehet - mondtam. - De a koszt pocsék. Összerezzentek, mintha mindketten elfeledkeztek volna a jelenlétemrôl. - Hát igen, igen - mondta a Lelkész.
- Nem is lehet olyan jó - helyeselt Barry -, mint amilyet az ember a saját otthonában kap.
- A doktor azt mondja - mondta a Lelkész -, hogy már nem üldöz az az iszonyatos lidércnyomás. - Reménykedve fölnézett. - Ez jó jelnek tűnik. - Észrevettem, hogy még az arcáról is eltűnt a tekintély. Kövérsége azelôtt szilárd volt és magabiztos, most szomorúan lekókadt. A tokája úgy fityegett, mint egy pulykáé, az álla sem volt a régi áll, valahogy visszahúzódott. És ahogy reménykedve fölfelé villant, nedvesen bocsánatkérô volt a szeme, mintha valami távoli, zavaros és teljesen viszonylagos igazságtalanságra emlékezne. Bogár volt, a múltam, az apám, svábbogáí, csapdába esett egy hatalmas kandallóban, reménytelenül messze a falburkolat lyukainak biztonságától, rohangászott a nagyv fölemelt piszkavas alatt, ami hamarosan lecsap majd rá, és szétmázolja a vörös téglákon, amíg semmi nem marad belôle, csak egy más árnyalatú vörös folt. És a piszkavas az én kezemben volt.
- A lidércnyomás - mondta Barry - rémes dolog. Valamikor nekem is volt, sráckoromban, egy oroszlán kergetett. Szerencsére - nevetett, rázkódott belé - mindig fölébredtem, mielôtt elkapott volna. Egy állatkerti séta eredménye, azt hiszem - ilyen könnyedén átsiklott az ô lidércnyomásán. - Engem nagyon érdekel az álomfejtés. Téged nem?
- Igaz ez?- kérdezte a Lelkész. - Hogy már nincs az a lidérces álmod?
- Egyetemessé tettem - mondtam, és ettôl föllazult arca még szorongóbb lett.
- Mondd el nekem - mondta Barry. - Talán meg tudom magyarázni, hogy mit jelent. Persze nem mintha komolyan lehetne venni ezeket a dolgokat, hiszen végül is az álom csak álom. De olyan jó szórakozás.
Egy pillanatra felvillant apám régi, száraz türelmetlensége. - Csak fiatal és tapasztalatlan embereknek szórakozás. - Éppen csak felvillant, és már el is tűnt.
- Uram - mondta Barry békésen -, én mégis szeretném megpróbálni. - A Lelkész csak legyintett csonttalan kezével, mozdulata bármit jelenthetett.
Hirtelen eszembe jutott valami. Az az „uram" juttatta eszembe. Felkönyököltem, és tanulmányozni kezdtem Barryt. - Te is azok közé tartozol - kérdeztem -, akik elhivatottságot éreznek?
- Teológushallgató vagyok, igen. Lelkészi pályára készülök.
- Elpirult az örömtôl, a büszkeségtôl meg a szerénységtôl. - Annyira meglátszik rajtam?
- Igen - mondtam. - És hány éves vagy?
- Hát - egy pilfanatra elgondolkozott -, körülbelül annyi, mint te, Joe.
- Gondoltam - mondtam, és újra hanyatt hemperedtem az ágyon.
- Mindig próbálom eltitkolni a tanulmányaim jellegét - nevetett. - Általában védekezô magatartást vált ki az emberekbôl. Elmesélnéd a lidérces álmodat?
- Egy férfifej volt - mondtam. - És égett. Ennyi az egész.
- Milyen volt a férfi? Úgy értem, fiatal volt vagy öreg, vagy milyen? Milyen volt az arca?
- Kedves arc volt - mondtam.
- Aha! - Olyan nagy jelentôséget tudott adni egyetlen szócskának, mint a bűvész, aki egyetlen borospohárba bele tud tölteni egy nagy üveg tejet.
- Mosolygó arc - mondtam. - Szelíd, jóságos, megértô arc, tudta, hogy meg fog égni, és mindent megbocsátott. Tudta és megbocsátotta. Buta, tudatlan arc.
A szeme izzott a szemüveg mögött. - Abszolút elképesztô! - Szinte ugrándozott izgalmában, összes végtagjai rángatództak.
- Anyád szeretettel üdvözöl, Joe - mondta a Lelkész. - Nagyon sajnálja, hogy nem jöhetett el ma.
Barry csettintett az ujjával. - Azt hiszem, rájöttem. Várj csak... - Ujjai hegyét elgondolkodva odanyomta összecsücsörített ajkához. - A fej, például, a fej, például, a fej jelképezheti az életet, a lángok meg a halált. Ez megmagyarázná kedves, mosolygós arckifejezését. Ez a hála az élet ajándékáért. Végül is mindnyájan tudjuk, hogy egyszer meghalunk, ezért volt, hogy az arc mintha várta volna a lángokat. Vagy jelképezheti a fej a jóságot, a lángok meg a gonoszt. Csakhogy ebben az esetben a fej diadalmaskodott volna a lángok fölött és nem megfordítva. Nem, nem. Azt hiszem, valószínűbb, hogy az elsô megfejtésem a helyes. - Szerényen mosolygott. - Mit gondolsz, Joe?
- Azt gondolom, hogy egy jóságos, kedves, szelíd arc volt, ami égett.
Rosszul titkolt szánalommal nézett rám. Szinte hallottam, amint az agya beáll az én intelligenciám szintjére, visszavált, mintha eggyel alacsonyabb sebességre kapcsolna. - A metafizikai absztrakciókat nem olyan könnyű megérteni - mormolta -, ha az ember...
- Hogy értetted azt - mondta a Lelkész -, amit mondtál, hogy egyetemessé tetted a lidércnyomásodat? - Dühösen bámult Barryra, aki meleg és vidám mosollyal ölelte körül.
Azt mondtam: - Régen azt gondoltam, hogy rám vonatkozik, egyedül csak rám.
- A te lidércnyomásod volt - mondta Barry. Grandiózus mozdulattal emelte föl a karját. - A te álmodba tört be.
- A jelek szerint azt gondoltad - mondta a Lelkész -, hogy a fej Kri... az Elkezdô feje. Akkor éjjel, amikor megtaláltalak, akkor éjjel a kápolnában vizet öntöttél a szoborra, az Elkez...
- Krisztus - mondtam. - Ó, igen, most már ismerem a ti Krisztusotokat.
Szemében fölfénylett némi halvány remény. - A mi Krisztusunkat, Joe - mondta. - Ô egyetemes.
- Az én égô fejem is az...
- Csak volt - mondta Barry. Elmúlt a lidércnyomás.
Én azt mondtam: - Azért, mert már nem látom? Ez még nem jelenti azt, hogy vége. Ennyire tudatlan nem vagyok. A fej még mindig ég. Csak nem Krisztusé vagy az Elkezdôé vagy valami más istené. Hanem a miénk. Az emberé. Az ember ég, és az ember gyújtja meg a lángokat. Önmagunkat áldozzuk föl. - Nevetni kezdtem, és a nevetésem zavarba ejtette ôket; Barry könyörögve nézett a Lelkészre. - Ez az én lidérces álmom megfejtése - mondtam. - Az égô ember. Lángba borítjuk önmagunkat, meggyújtjuk azt a jóságos, kedves, szelíd arcot, mert nem bírjuk elviselni a saját jóságunkat, a saját kedvességünket, a saját szelídségünket. Félünk. Ezek isteni erények, és ha bitoroljuk ôket, félünk az istenek haragjától. Azért borítjuk lángba önmagunknak ezt a részét, hogy kiengesztelhessük az isteneket, hogy azt mondhassuk: „Nézzétek, rosszak vagyunk, gonoszok vagyunk, bűnösök vagyunk! Mentsetek meg!" És elfelejtjük, hogy az istenek is belôlünk származnak, igazából bennünk élnek, a,mi félelmünk, a mi ínségünk nemzi ôket. A gonosznak nem a gonosz a szülôje, hanem a jóság, így hát feláldozzuk énünk egyik részét énünk másik részének, csak azért, mert félünk elfogadni a magányos teljességet, önmagunk egész voltát. - Hirtelen abbahagytam a nevetést. - Azaz ti ezt csináljátok. Én nem. Nekem ehhez semmi közöm. Én biztonságban vagyok ebben a diliházban. Itt nem engedik, hogy gyufával játsszam.
Barry egy pillanatig gondolkodott. - Nem - mondta bölcsen.
- Nem. Ezt az elméletet nem tudom elfogadni. Ne haragudj, Joe, de ennek egyszerűen nincs semmi értelme.
- Nincs - mondtam. - Nincs értelme.
- Minden ember elveszett - mondta a Lelkész csöndesen gyötrôdve. - Ha abban hisz, amit te mondasz. - Összeesett rovarteste megfeszült, mintha ellen akarna állni a falaim nyomásának.
- Én hiszek benne - mondtam.
-Akkor elvesztél. Az ilyen ember átpillant a korláton...
- Minek a korlátján?
- Önmagáén. Átpillant önmaga legbelsô lényének korlátján. És ezt senki sem bírja ki sokáig, anélkül, hogy bele ne...
- Örülne? - kérdeztem. Rovar volt az apám, nagyon könnyen eltaposhattam volna. - Mondd csak, mit lát az az ember, aki bekukucskál önmaga szakadékaiba? - Mást se kellett volna tennem, mint fölemelnem a lábamat, lesújtani a kezemben tartott piszkavassal.
- Nem lát semmit. Ezért kell visszakoznia...
- Nem úgy beszélsz, mint egy lelkész. Vigyázz.
- Visszakozz, Joe...,
- Lehet, hogy a gyülekezeted hallgatja, amit mondasz!
- Én hozzád beszélek. Hozzád. Egyetlen emberhez. És te...
- Még mindig gyufákat gyújtogatok?
- Ha úgy tetszik.
- Nem! Az nem én vagyok. Én nem égetem azt a fejet.
- De igen, Joe - mondta. - Még itt is. Nem menekülhetsz el elôle, csak megtanulhatod elfogadni. Mindig közöd van hozzá, akár tetszik, akár nem. - Az ajtó felé fordult. - Mennem kell - mondta. - Gyűlés van. - Rátette a kezét az ajtóra. A rovar menekül. Láttam a folyosót és Bernard elôre-hátra táncoló árnyékát. A rovar keresztülszalad a kandalló tűzterén, be a falburkolat biztonságába. Taposd el, Joe, taposd el, taposd el, taposd el, taposd el. Bizonytalanul megállt az ajtóban, félig benn, félig kinn. Összezsugorodott testének támaszra volt szüksége, az ajtómnak dôlt. Taposd el, Joe! Taposd el!... A bôröm alatt akaratlanul furcsa együttérzés kezdett mocorogni. - Átadjam - mondta - anyádnak az üdvözletedet? - Éreztem, hogy felkelek az ágyból. Hogy tudná átadni? Az anyám meghalt, amikor én születtem, a halál hajszolta a testét, engem keresett, de Tony bácsi elôbb ért oda, taposd el, taposd el, emeld föl a piszkavasat, sújts le vele, sújts le vele, aztán a kezem szelíden nyugodott a vállán, pedig nem emlékszem, hogy keresztülmentem volna a szobán.
És a hangom megszólalt: - Igen, add át anyámnak üdvözletemet -, és kezeim érezték görnyedt vállában a csontokat. És a szeme meglepetéssel és hálával öntötte el az arcomat, és tudtam, hogy sohasem fogom eltaposni, és föltámadt bennem a harag a saját gyengeségem miatt, aztán szétfoszlott, és nem éreztem semmit. Csak a csontokat apám vállában.
- Isten veled, Joe - mondta. És elment. Visszafordultam a szobámba, vissza Barry ragyogó arcához.
- Te még itt vagy? - mondtam, és arccal az ágyra vetettem magam. - El akartam taposni - suttogtam a párnába.
- Mérhetetlenül tisztelem az apádat - mondta -, de egy kicsit, szóval, régimódi.
Áthemperedtem. - A régi iskola?
Nevetett. - Ez az, pontosan. Ez nem baj, persze, de az egyház az ô ideje óta már módosította az álláspontját.
- Lévén az egyház rugalmas valami?
- Megint igazad van! - Szélesen rám mosolygott. - Na, Joe, mirôl beszélgessünk? Úgy vettem észre, hogy... ööö... Josie itt volt, amikor jöttünk. Igen.
- Nagyszerű lány, nem? Olyan józan. A legtöbb lányt az ô korában csak a tánclemezek érdeklik, meg a divat meg... meg saját maga.. De Josie, Josie nem ilyen.
És mondta, mondta, lelkendezett Josie-ról, miközben bennem megfeszült és figyelmeztetô jelzéseket villogtatott valami. Szerettem volna megmondani neki, hogy Josie-nak meg nekem van egy közös titkunk, szerettem volna hangosan a fülébe kiabálni, de ha megteszem, nem maradt volna többé titok. Nem az a fajta titok ez, amiben kettônél több ember osztozhat; ha még valaki megtudná, megpróbálná lerombolni. Ezt a fajta titkot az embereknek muszáj megpróbálniuk lerombolni, és addig-addig próbálgatják, amíg a végén sikerül, így hát csak hallgattam az én Josie-m erényeit magasztaló törékeny, szökdécselô hangot, aztán végül már szinte ráüvöltöttem: - Mesélj nekem az egyetemedrôl!
- Nagyon izgalmas- mondta ugyanazzal az izzó lelkesedéssel. - Új egységmozgalom van kialakulóban. Persze nagyon nehéz... úgy értem, a sok felekezet, amit mind tekintetbe kell venni...
- És mindegyiknek megvan a maga kis forgácsa Krisztus eszméjébôl?
- Tessék? Ezt nem egészen...
- Semmi.
- Ó. Na és aztán ott vannak a római katolikusok. Ó, nagyon nehéz, de iszonyú izgalmas. Nagy vitáink vannak a kollégiumban. És el fog jönni, persze, az a nap, amikor majd az egész világ egvetlen hit sátra alatt egyesül...
És errôl is csak beszélt, beszélt. Jó lelkész lesz belôle; megvan benne annak a folyamatos beszédnek az adománya, amelynek a saját visszhangján kívül nincs szüksége más válaszra. Lehúzódtam a szóáradat alá, és azokról a dolgokról gondolkodtam, amelyek rejtélyt jelentettek számomra: apám megváltozásáról, meg arról, hogyan nôtt a város egy egész világgá, míg én nem néztem oda, olyan világgá, amelyben, úgy látszik, szabadok az emberek, mindenesetre szabadabbak, mint gyerekkoromban voltak. Meg ez a sok locsogás a különbözô felekezetekrôl, ez is nagyon furcsa. És mikor én gyerek voltam, akkor az apámnak hatalma volt, nem volt ilyen összetöpörödött, eltaposható rovar. Ugyan ki a csuda merészelte volna megpróbálni eltaposni az apámat, mikor én gyerek voltam? Hatalma volt, de mire? Hatalma árkokat ásatni és embereket elégetni - nem, az illúzió volt, akkor volt az elsô szemműtétem. Talán a hatalom is illuzórikus volt. Akár az volt, akár nem, lecsúszott apám vállairól - talán ezért tudtam olyan könnyen kitapogatni rajta a csontokat? -, és átcsúszott ennek a locsogó hülyének a buzgó vállaira, aki hetet-havat összehord az egységrôl, és aki ismer egy lányt, aki egyszer megcsókolta a párnámat. Vajon ezt akarja csinálni a hatalmával: egyesíteni a világot? Összeszedni Krisztus eszméjének összes szétszórt forgácsait, mind összeilleszteni ôket, az egész világot egyetlen hatalmas várossá forrasztani? Ami visszavinne engem oda, ahonnan elindultam, márpedig én az ôrültség kezdôpontjáról indultam. Vagy ez így túlságosan egyszerű? Gyanakodva pillantpttam Barry boldog, mozgékony arcába. Ez a hatalom kifinomultabb, veszélyesebb, mint a régi. A régi árkokat ásott, embereket égetett, ez mosolyog, ez megrázza a kezedet. Ez újjá fogja teremteni a világot, megmarkolja Krisztus összegyűjtött, újra összerakott eszméjét, kisimítja, elegyengeti a csorba széleket, és belakkozza az egészet. Barry meg is tudná csinálni, ô meg a hozzá hasonlók, a kollégiumok székében növekvô magzatok. És Joe számára az az egyetlen remény, hogy a hatalmuk csak káprázat. De a régi hatalom nem volt az, fölsebezte a gyerekkoromat.
- ...a lábad ebbôl a szobából - mondta.
- Mi?
- Azt mondtam, azt mondják, soha ki nem teszed a lábad ebbôl a szobából.
- Mindenkinek ezt mondják.
- Kivéve a kezelést, persze, meg a... ööö... természetes szükségletek elvégzését...
- Helytelen volna itt benn elvégezni ôket - mondtam. - Az ilyesmire egy külön helyiség van...
- Muszáj.
- Muszáj?
- Igen.
- Mit?
- Kijárni ebbôl a szobából.
- Ja, azt.
- Komolyan beszélek, Joe - mondta. - Nem tesz neked jót, hogy folyton itt kuksolsz. Mégpedig már, szóval, évek óta. Mi majd segítünk neked...
- Mi?
- Igen, én, Josie, a doktor, a Lelkész...
- Micsoda hadsereg áll az oldalamon - mondtam.
- A teendô: szépen, fokozatosan elôrenyomulni...
- A csatatérre?
- Elôször a folyosóra...
- Aha! A folyosóra. A vénemberek arcának folyosójára.
- Megrémítenek, Joe? - kérdezte nagy együttérzéssel.
- Már nem.
- De régebben?
- Igen.
- Azt hiszem, ezt meg tudom érteni.
- Emlékeztetnek.
- Mire?
- A vénemberek arcára.
- De hiszen azok, Joe.
- Aha - mondtam. - így már érthetô a dolog.
Kissé megsértôdött. - Az öregkornak megvan a maga szépsége - mondta. - Nincs miért félni tôle. Valamiféle gyöngédség és bölcsesség, egy bölcs, filozofikus nézôpont...
- Találkoztál te már valaha az öregséggel?
- Hát persze. A kollégiumban szociális munkát is végzünk. A közelben van egy aggok háza, mi gondozzuk a kertjüket, meg bevásárolunk nekik. Kidolgoztunk egy forgórendszert -nevetett -, hogy senki se maradhasson ki belôle. Néha még kicsinosítjuk a házikóikat is...
- Házikók - mondtam. - Ide figyelj: az öregkor csupa ostobaság, második gyermekkor, az elsô kecsessége és újdonsága nélkül. Az öregkor a szellem bezárulása, süketség és ingerültség, a haszontalanság érzése és gyönge belek és bűzlô halálfélelem. Irigy ujjak, amelyek eszelôsen kapaszkodnak az életbe, letört körmökkel, agyak, amelyek túl gyerekesek ahhoz, hogy megértsék, az ujjaknak engedniük kell, kell, meg rosszul záró húgyhólyagok, amelyek egész éjjel a mocskos ágyneműre csöpögtetnek. A filozófia fiataloknak való játék. Jó messze kell ahhoz lenni a haláltól meg a test árulásától, hogy az ember élvezni tudja ezt a játékot...
Ô azt mondta: - Ha már egyszer-kétszer kinn voltál a folyosón, tovább merészkedhetsz. Ki a kertbe.
- A virágok közé?
- A szobád mindig itt lesz, mindig visszajöhetsz, valahányszor csak akarsz. Annyi idôt szánhatsz rá, amennyit csak akarsz. Bôven van idô...
- Nincs. Vénemberarcok vannak.
- Aztán egy szép napon képes leszel mintegy visszatérni a világba.
- Az valamikor egy város volt.
- Nem rossz hely ez, Joe, ez a mi jó öreg világunk.
- Mesélj nekem róla - mondtam. - Ha muszáj. Tehetetlenül tárta szét a kezét.
- Ez nagyon nagy tészta, Joe.
Persze a kollégiumban sok mindent olvastam meg tanultam a szociális problémákról - Összeráncolta a homlokát. - Azt hiszem, joggal mondhatjuk, hogy a világ egyenetlen. Mintha ketté lenne osztva, akárhová nézel, mindenütt kettôsségbe ütközöl. A világ fele, például, jóllakott, a másik fele éhes - és milyen elkeserítô, Joe, látni az éhezô gyerekek fényképét. Aztán ott van a feketék meg a fehérek közti konfliktus. Nem nagyon látni, hogyan fog ez megoldódni. Nagyon óvatosnak kell lennünk. Persze abban szilárdan hiszünk, hogy senkit se szabad üldözni a bôrének a színe miatt - egyik diáktársam ezt pigmentüldözésnek nevezte, elég találó kifejezés -, de azért mégis nagyon óvatosnak kell lennünk. Ha az egyház túlságosan belebonyolódik egy-egy ilyen elszigetelt csatába, esetleg, hogy úgy mondjam, elvesztheti az esélyét arra, hogy megnyerje az egész háborút.
- Igen - mondtam.
Vidám arca komolyra ráncolódott. - Aztán ott van a másik hatalmas megosztottság, a politikai ideológiák megosztottsága. A totális rendszerek, meg az, amit mi szabad világnak nevezünk. És mind a kettônek olyan fegyverei vannak, amelyek kiirthatnák a föld lakosságának túlnyomó részét, ha egyszer használniuk kellene ôket annak védelmében, amiben hisznek. Szerencsére az egyház nem avatkozik bele túlságosan mélyen a politikába. Mi egyszerűen abban hiszünk, hogy minden ember szellemének szabadnak kell lennie. Ezért próbáljuk terjeszteni a mi Urunk evangéliumát... Nem feszélyez, hogy így beszélek?
- Nem - mondtam.
- Vannak, akiket igen. Mármint feszélyezi ôket.
- Az éhezô gyerekeket - mondtam.
- Aha, láttál róluk fényképeket? Nagyon szomorú...
- Találkoztam velük - mondtam. -Találkoztál?
- Az utcán, amikor gyerek voltam, és havazott. És a gyerekek megérintettek az éhezô ujjaikkal. Elszaladtam.
- Mi mást tehetne az ember? - mormolta, hogy kedvemben járjon.
- Ott maradhatna - mondtam. - Engedhetné, hogy megérintsék. Engedhetné, hogy hozzányúljanak, míg bele nem halna a szorításukba.
- Azzal nem segítene rajtuk az ember, ha meghal - mondta. - Élelemre meg takaróra van szükségük.
- Amit ti persze küldtök is nekik?
- Megtesszük, ami tôlünk telik. Az embernek kötelességei vannak azok iránt, akik nem olyan szerencsések, mint ô. Az ember - körülpillantott a négy falamon - nem zárkózhat be örökre.
- De azért megpróbálhatja.
- Jó a világ, Joe...
- De egy kicsit egyenetlen?
- Majd meglátod. Meglátod, ha kijössz a világba. És egy szép napon ki fogsz jönni.
- Igaz az a dolog - kérdeztem - a szabványarccal?
- A micsodával?
- A szabványarccal. Amit majd mindenkinek viselni kell. Ovális alakú lesz, sima, rózsaszínű, mint a plasztik, a szemöldökök enyhén íveltek lesznek, a száj meg telt, de nem túlságosan telt, és...
- Sose hallottam...
- Igaz?! - üvöltöttem.
- Természetesen nem igaz! - Összekapkodta a könyökeit, a térdeit, a mosolyait. - Most már mennem kell. - Hüvelykujjával orrára nyomta a szemüvegét. Sikerült eljutnia az ajtóig, anélkül, hogy keresztülesett volna a saját lábán. Az ajtónál megfordult. - Mindnyájunkban él a remény, Joe, hogy rendbe jössz majd. Teljesen. - Könyökének bôrfoltjai az ajtófélfának ütôdtek, s valahogy üres hangot adtak, mintha a karjai belül üresek lettek volna. - Hát akkor a viszontlátásra.
- Összezavarodtam - mondtam, anélkül, hogy akartam volna. Azt hiszem, hirtelen megsajnáltam; mert üresek voltak a karjai, azt hiszem, azért volt.
- Tudom, Joe. - Aztán elment ô is, Bernard karja benyúlt a szobába, és becsukta az ajtót, és megint egyedül voltam.
Hanyatt feküdtem az ágyon, kezem oldalt lógott, fejem a megcsókolt párnán. Összezavarodtam. Olyan volt, mint amikor kirepültem a kunyhó falán, és megmarkoltam egy csillagot, és egész idô alatt szerettem volna megint odabenn lenni, visszatérni a barátaim melegébe, nem odakinn libegni, csak úgy, az ég alatt, kezemben az égetôen hideg csillaggal. De a barátaim késôbb elárultak. Én meg a legiszonyatosabb dolgot csináltam, amit csak tehettem: megbocsátottam nekik. A bocsánatom most úgy lóg a nyakukban, mint valami nagy, meglôtt madár, és soha nem fognak megszabadulni tôle. Soha. Illúzió volt, Joe, hallucináció, az agy lassú összeomlásának kezdete, igazából soha nem történt meg. Akkor miért van a sebhely, Joe, a tenyereden? Itt ni, a gyógyult bôr felszíne alatt. Zűrös.
És most ez. Ez a magas, félszeg fiatalember, aki kizárólag egyenes vonalakból és hegyesszögekbôl van összerakva, de, ó, milyen magabiztos; ez a fiatalember, aki a maga világa felé irányítja az életemet. Enyhe kíváncsiság mocorgott a véremben: milyen lehet az ô világa? Vajon Joe biztonságban lenne benne? A saját világomat, a saját városomat elutasítottam, ôrültségbe menekültem belôle. De az a világ káprázat volt, az én képzelgéseim népesítették be. Az a világ valahol a valódi világ mögött, alatt, fölött volt, és valami trükk, agyamnak valami ficama okozta, hogy szinte teljes egészében benne töltöttem a gyerekkoromat, csak rövid, rémült kirándulásokat téve a valódi világba. Rövid, rémült kirándulásokat. Mint amikor megeröszakoliam azt a lányt. Sajnálom, te lány, akárki vagy, akárhol vagy, hallod - Joe sajnálja. Te lány. Josie is lány. Josie az Josie, az Josie. Van egy titkunk. És Josie azt akarja, hogy üljek ki a kertbe a sötét virágok közé, és nézzek át a sövényen a világba, abba a világba, ami felé Barry irányít. Mi baj lehet abból, ha kiülök a kertbe? Semmi, hacsak a rémült elôérzetek nem károsak. Igen, féltem. Még attól is féltem, hogy kiüljek a kertbe, és átkukucskáljak a sövényen, pedig tudtam, hogy ha megtenném, örömet szerezhetnék vele Josie-nak, és én szinte semmit nem szerettem volna annyira, mint Josie-nak örömet szerezni, megmutatni neki, milyen boldoggá tesz a titkunk tudata. De féltem. Féltem, hogy ez az új világ se lenne más, mint a régi, éppúgy ôrültségbe nyomorítaná Joe-t, ahogy a régi tette. Ha kimennék a kertbe és átnéznék a sövényen és látnám, hogy a világ nem változott, megölném magam. Nem, nem, nem, nem, inkább nem akarom tudni, inkább tudatlan maradok, mintsem azt kockáztassam, hogy öngyilkos lesz a remény. Joe, mi van, ha ez az új világ ugyanolyan valószerűtlen, mint a régi? Akkor mi van, Joe? De Josie valóságos. És a csók, amit a párnámra adott, -az is valóságos. (Érzem a narancsillatot.) És a titkunk valóságos. Josie valóságos. Láttam, láttam a szemét, a gömbölyű, fehér lábát, amint hozzáért kabátja gyászos szegélyéhez, a keze egyszer súrolta az enyémet, és én megborzongtam, mint aki beteg. És elhemperedtem a felém közeledô csókjától, le az ágyról, bele a titokba, a fehér lábak, a méltóságkeresés meg a nevetés titkába, a titokba, amit elrejtettünk Bernard elôl, és megôrzünk az egész világ elôl, mert a világ lerombolná, ha tudna róla. De azt tudni fogja a világ, hogy van egy titkunk. Azt nem fogjuk rejtegetni. Csak azt fogjuk eltitkolni, hogy mi a titok. (Egy kicsit még erre a papírra is félek rábízni.) És talán ez a titok meggyógyítja majd a betegségemet, megengedi, hogy kimenjek a kertbe, és átnézzek a sövényen, engedi majd, hogy megérintsenek a kezek, rám szálljanak a csókok, kérlek, titok, tedd ezt meg nekem. Minden rendben lesz, Joe. Még ha a világ nem változott is meg, ha még mindig csak egy város, akkor is ott lesz nekem fosie, és ex elegendô oltalom. Ez a minden.
De milyen furcsa ez a világ. Hogy állom meg, hogy ki ne nevessem? Vagy hogy vissza ne rohanjak a szobámba, falaival betömni kétségbeesett, vérzô oldalamat? Nem tudom. Annyi minden van, amit nem tudok. Ez a Krisztus, például. Semmit sem tudok róla. Annyi mindent mondtak nekem róla, hogy már a neve hallatára is fáj és szédül a fejem. Valamikor ismertem mint Elkezdôt, és egy álomban vizet locsoltam a szobrára. De az nem álom volt. És a doktor azt mondta, mindnyájan, egytôl egyig Krisztusok vagyunk, ami azt jelenti, hogy én is Krisztus vagyok, és a féllábú idióta konyhalány is Krisztus, és ebben a diliházban az összes öreg-fiatal férfi mind Krisztus. Belenéztem a szemükbe, és semmit se láttam, csak a saját tükörképemet, és semmit se éreztem, csak egy kezet, mely élô gyökérként csipkedte élettelen lôcsömet, és simogatta a lôcsömet le-föl, amíg el nem árult engem. De ez volt minden. Én nem vagyok olyan, mint ôk. Nem a testvéreim. Nem is emberek, én meg az vagyok. Tudom, hogy ember vagyok, a titok miatt, ami a miénk, Josie-é meg az enyém. Josie. Josie azt hiszi, hogy csak egyetlen Krisztus van, aki - úgy tűnik, ezt hiszi - valahol a felhôk fölött lakik az apjával; Josie sohasem tudta pontosan meghatározni a helyet. Csak annyit tudott, hogy az sokkal, de sokkal jobb hely, mint ez a föld, és hogy egyszer mindnyájan oda kerülünk majd. Mégis elég boldognak látszik itt a földön. Ami engem illet, a közös titkunkon kívül én nem akarok semmit, nincs szükségem semmire.
És ez a Barry? Ez a Barry egyesíteni fogja a világot. O meg a sok hozzá hasonló, akik most a világtól távol, kollégiumaikban szunnyadnak, egyesíteni fogják a világot az ô Krisztusuk nevé-ben, és mire befejezik, a világ nagyon-nagyon messze lesz Krisztustól - attól a Krisztustól, aki vérét hullatta -, de ôk ezt nem fogják látni, és ha látják, se törôdnek majd vele. Mosolyogni fognak, és örvendezni az egyház haladásán. És ha ez a vérzô, síró, szenvedô Krisztus ellátogatna abba az átalakított, egyesített világba, ha leszánkázna a szivárványon, hogy gyorsan megszemlélje azt, amit az apja egyszer valamikor játékos kedvében elindított, meg sem ismernék, nem üdvözölnék Messiásként, de másként se. Nem is feszítenék keresztre. Addigra annál már felvilágosultabbak lesznek. Nem is vádolnák - milyen nevetni való - se boszorkánysággal, se bujtogatással. Bedugnák egy elmegyógyintézetbe, mint engem, ahol analizálnák a vérét meg a könnyeit kémiailag meg pszichológiailag, és az orvosi jelentés leszögezné, hogy a páciens nagyzási téveszmékben szenved, valamint egyéb hallucinációkban, mint azt szeretetre tanító prédikációi bizonyítják. Súlyos esetben, és ha valaki azt állítja magáról, hogy ô Jézus Krisztus, az súlyos eset, gyógyszerekkel próbálkoznának, ha ax sem segítene, eltávolítanák a homloklebenyét, és végül kigyógyulna. Barry ragyogó egységesített világában mindenki számára lenne hely, kivéve Krisztust. Miután harminchárom éves lett, nem volt hely a földön Krisztus számára, és azelôtt se sok. És most már késô. Most már minden helyet elfoglaltak az egyházak.
Hallottam odakinn az esôt. A szemem fokozatosan lecsukódott. Álmosan feküdtem az ágyamon, és arra gondoltam, milyen is ez a világ a kertbôl nézve. Oda merek menni megnézni? Nem, mert félek. Igen, mert a titok, amin Josie meg én osztozunk, megoltalmaz. Hallgasd az esôt. Pötty-pötty-pötty. Hallom két vagy három emelettel alattam, a földön. Hallom a virágok közt. Azt akarják, hogy része legyek ennek a világnak. Mindenki ezt akarja. Ennek a világnak, ennek az emberséges világnak, ahol gyerekek halnak éhen, ennek a világnak, ahol a sötét bôr kiiktatja az igazságot, ennek a békés világnak, amelynek megvannak az eszközei hozzá, hogy elpusztítsa magát, és meg is teszi, ha a körülmények kedvezôtlenné válnak az egyik fele számára. Hallgasd az esôt a virágok közt. Ókét soha nem fogják elpusztítani, se az esôt, se a virágokat. Ôk örök életűek, és ezt tudják is, és gyűlölöm ôket, amiért tudják. Csak az embernek kell vállalnia a kiirtás kockázatát. Az embernek meg Josie-nak. Josie. Ne pusztítsátok el az én Josie-mat. Nagyon kérem. Pöttypötty-pötty. Az esô csúfolódó muzsikája. Csókolj meg, Josie. Nem fogok clhemperedni. Soha többé nem fogok elhemperedni. Kérlek, hidd el. Az ôrültségem bűne. Mindent hibásan láttat velem. Sajnálom, hogy ôrült vagyok, Josie. Nem leszek mindig ôrült. Egy napon belépek a te világodba, az a világ, amelyik egyetlen Krisztust imád, nem fogja megengedni a belépésemet - nem, ezt nem szabad mondanom. Az ôrültségem tehet róla, Josie. Csak azt látom mindig, ahogyan elégetik a jóságot. Hallgasd az esô muzsikáját, most erôsebb, hangosabb. Várj rám, Josie. Értsd meg. Mindent úgy akarok látni, ahogyan te. Része akarok lenni a te világodnak. Van egy titkunk: szeretlek, Josie. (Na, most kimondtam. Rábíztam erre a papírra. Akárki látja meg, most már azt tehet, amit akar, a tôle telhetô legrosszabbat is.) Odakinn az esô dalokat játszik. Hallgasd ôket. És burjánza-nak a virágok. El fog múlni az ôrültségem, Josie. Már szinte alszom. Az esô hangja elzsongít- vajon ez valami új gyógymód? Josie, meg fogok gyógyulni. Egy szép napon. Hamarosan. Addig i? add ide a kezedet. Összezavarodtam. Ó, olyan puha és biztos a kezed. Az ujjaid erôsek és szilárdak. Egy pillanatnál tovább is foghatom a kezedet? Hát nem olyan ez az esô, mintha zenélne? Bízom benned, Josie. Öt ujj a zűrzavarban. Bízom benned, Josie.

08.

Josie úgy érezte. sohasem látott még ilyen gyönyörű reggelt. - Az ébredésnek ebben az álmos-gyönyörűséges pillanatában látta, hogy a függöny tompította napfény közeledik az, ágyon, mosolygott, és megvárta, amíg könnyedén megérinti az arcát. Aztán kiugrott az ágyból, félrehúzta a függönyt, és a gyönyörű reggeli napfény beomlott az ablakon, elöntötte elragadtatott, félrehajtott, mosolygó arcát, Odalentröl az utcáról halk bangók szálltak föl: kapuk nyíltak, tejesüvegek csilingeltek, hangok kiáltoztak, egy autó elindult, sebességet váltott, elhajtott, magas sarkú cipô kopogott, egy kutya nyüszített, mert elvesztette a holdat, gyerek sírt, az anyja szidta - de mindég szelíden, mert a reggel mindent meglágyított. Utcahosszat félrehúzták a függönyöket, hogy beengedjék az arany sugarakat. Mama igazi kánikula lesz, gondolta Josie boldogan. Jó jel. Teliénekelte a fürdôszobát, ahol megfürdött és bepúderezfe a testét, és örömmel vette észre, hogy kölyökhája - mennyit kínozták miatta az, iskolában - eltűnt. Ahol valamikor kínosan zavarba ejtô dombocskák voltak, ott most lapos volt a hasa, és kecsesen, hosszan ívelt a melle. Gondosan öltözött, a naphoz illô ruhákat választott: nyersselyem blúzt, karcsú, fehér szoknyát; bal melle fölé föltűzfe pillanatnyi kedvencét, a gyémántos brosstűt. Leült svéd öllözpasztalához, föltett egy kis púdert meg rúzst, de nem sokat. Megvitatta önmagával, hogy kifesse-e a szemét is, aztán úgy döntött, hogy nem. A szem kikészítéséhez gondolataiban esték, hangulat-világítású koktélbárok és csokornyakkendôs, sima modorú, hamis fiatalemberek társultak, nem ilyen ragyogó, józan reggelek, egyszer már megkefélt haját kefélgetve, egy utolsó pillantásra visszament az ablakhoz. Igen, egy férfi munkába megy, integet a feleségének, igen, két asszony már a kapuban pletykálkodik, igen, az, emelkedô nap végigsiklik a tetôcserepeken, és besüt az utcába, igen, nem tévedett: csodálatosan gyönyörű reggel van.
Aztán Josie kiszökött ebbe a gyönyörű reggelbe. Az ég felhôtlen volt. Egy szatyros asszony azt mondta: Jó reggelt, Josie, és Josie gyors mosollyal és kellemes, meglepett intéssel válaszolt. Elgondolkoztam, magyarázta az, asszonynak, és az asszony nevetett és bólogatott. - A forróság végigsiklott Josie karján. A nap most már magasabban állt, az árnyékok közelebb kúsztak a házakhoz, ahol délben majd feketén, nyomorúságosan összezsugorodva gubbasztanak. Csinos, nyírott sövények mellett sétált el a katonás rendben álló utcaköveken, megcsodálta a rendezett kertek között a tisztára söpört ösvényeket, és szavakban megfogalmazhalatlan boldogság dagasztotta a szívét. Minden olyan, olyan, olyan - olyan nagyon. Olyan nagyon. Úgy érezte, mintha tüstént túlcsordulna, valahogy a nap tette, meg az utcák, meg a kertek, meg az asszony, aki jó reggelt mondott a boltba menet, valahogyan mindez együtt és még valami, ami több ennél, ami túl van a városon és az, embereken és önmagán. Nem leheteti megmagyarázni. A lelkében érezte, nem a bôrén vagy a vérében, keringett az ereiben, gyengéden lüktetett a halántékán meg a csuklóin. Az élet, gondolta, olyan olyan jó. Nevetett magában a szavak tehetetlenségén. Egy sövénykerités fölött férfi dugta ki a fejét, elvigyorodott, azt mondta: Boldognak látszik, Josie. Kerti olló volt a kezében. Megnyírom a sövényt, mondta. Ha az ember nem vigyáz rá, nagyon hamar szétburjánzik. Ha az, ember hátat fordít neki, gyorsabban nô. Tudta ezt maga? Josie nevetett, és azt mondta: Hát nem csodás idô van? A férfi megtörölte a homlokát egy vörös zsebkendôvel. Nagyon meleg lesz,, mondta. Ollójának csattogása végigkísérte Josie-t az utcán. Ez is része volt a dolognak, a férfi, aki nyírja a sövényt ezen a gyönyörű reggelen. Hamarosan, hamarosan, gondolta Josie. És Joe is. Dr. Simpson mondta. Ó, hiszen ha megmutathatná Joe-nak, ha megértethetné vele, amit a vérével tud, csuklói nyugodt lüktetésének üzenetét. Hiszen ha. A szó nem elég. Beledörzsölte arcát a selymes levegôbe, és szinte táncra perdült. Hiszen ha mindezt megoszthatná Joe-val. Egyszerűen csak kihozná a fiút, és megmutatná neki, egy szó nélkül. Joe-nak annyira szüksége van valakire, aki megmutatná neki. Kapcsolatot létesítene, ahogyan dr. Simpson kifejezte. Ami tulajdonképpen nagyon furcsa kifejezés arra, hogy megmutatni valakinek azt, ami annyira magától értetôdô. Annyira magától értetôdô, hogy túl van a szavak korlátozott hatókörén. Egy kapubejáratban macska ült, nyalogatta magát, módszeresen körözött kinyújtott fekete lábán a nyelvével. A nap magasabbra kapaszkodott az, ég kék lejtôjén, melege harsányan táncolt a fehér kövezeten. A házak mind nagyon csendesen álltak, legyôzte ôket a váratlan nyár.
Josie leült a parkban egy padra, és boldogan bámulta a rododendronok nagy, vörös arcát. Kinyújtotta karját a pad támláján; a világos fa meleg volt és enyhén gyantás. A fűben lassan baktatott egy kertész, a lekaszált fű illata édesen keveredett a pad szagával. A parkban gyerekek játszottak, nevetésük fölcsengett a magas égre. Josie elégedetten mosolygott. Olyan békés itt a parkban, ez, a kedvenc helye az, egész, városban, tényleg az. A nagy fejű virágok, meg a kertész, meg a lekaszált fű, meg a kacagó gyerekek. És a nap is megszelídült a fűtôl meg a virágoktól, nem vágott olyan keményen az ember szemébe. Szem, gondolta Josie. Joe szeme. A doktor azt mondta, most már biztos, hogy újra meg kell operálni, és esetleg, esetleg árra is számítani kell, hogy esetleg nem sikerül, hogy Joe megvakul.
Szánalom mocorgott a selyemblúz, alatt, följebb emelkedett, Josie a torkában érezte a szépségét. Soha többé nem látni mindezt, ezt a zöldet, ezt a vöröset, ezeket a rohangászó gyerekeket, csak érezni a vak húson a napot, soha többé nem látni, ahogy ferdén átsüt a fák hús ágai közt, ahogy vörös vízként lecsöpög a rododendronokról, ahogyan zöld forgácsokban szétröpül a fűnyíró gyors pengéirôl. Soha többé nem látni, csak érezni és hallani és töprengeni az örökös sötétségben. Egy boldog könny csepp futott végig az, arcán. Gyöngéden letörölte: a könnyek, nem segítenek Joe-n. Többre van szüksége, mint könnyekre. Megmerevítette a hátát a meleg padon, fölemelte a fejét. Mit is mondott a doktor? Valami olyasmit, hogy mennyire fontos, hogy Joe még az operáció elôtt túljusson a holtponton, ha lehet, még mielôtt egyáltalán megtudná, hogy operálni kell. Most van éppen a holtponton, mondta a doktor kissé habozva, de ezeknél az eseteknél gyakori a spontán gyógyulás, és Joe most már évek óla távol van attól a környezettôl, amely súlyosbította a bajt. Mindez, sokat segített. Még sok minden zavaros benne, a világ, Krisztus, önmaga, de a fontos az, hogy most már mintha maga is túl akarna lépni a holtponton, ki akarna lépni az, intézet falai közül, és próbára akarná lenni magát a világban. Ez, az, a jel, amire egész, idô alatt vártak. Persze nagyon óvatosnak kell lenni - amikor Joe kilép a külvilágba, amikor megpróbál visszatérni a mindennapok világába, az, olyan lesz, mint amikor egy gyerek, aki egyszer csúnyán megégette magát, újra a tűz közelébe megy. Bármi történhet. Ez, az, ahol Josie segíthet. Josie-nak eszébe jutott, hogyan nézett rá a doktor, amikor ezt mondta, valahogy furán, mintha még mondani akarna valamit, de nem merné: talán óvatosságra akarta inteni. De neki, ha Joe-ról van szó, nincs szüksége figyelmeztetésre, sokkal jobban ismeri. Aztán a furcsa tekintet eltűnt, a doktor mosolygott, és azt mondta, szeretne megbizonyosodni Joe elmeállapotáról még a műtét elôtt, tehát hamarosan, mert a szeme...
A parkban Josie mosolyogva ült a padon. Nem értette, hogy lehet valakiben zavaros Krisztus vagy a világ. Itt van ez, ez a bizonyosság, ez a fű, ez a nap, ezek a virágok, fák, ez a gyerek, aki a frissen le kaszált fűkupac mellett játszik, és mindezeken túl ott van a város. Ó, hiszen ha meg tudná mutatni Joe-nak. Ha meg tudná ezt mutatni neki, aki olyan soká el volt tôle zárva. És meg is tudja, muszáj, ez kötelessége. A doktor tudta, tudta, hogy ô az, aki leginkább segíthet Joe-n, segíthet neki - micsoda buta kifejezés! - kapcsolatot teremteni. A nap végignyalogatta az arcát, a nyakát, a kezét. Felnôttnek, érettnek érezte magát, nem gyerek többé. Eszébe jutott testének látványa reggel a fürdôszoba tükrében, eszébe jutott asszonyos keble - még a kölyökháj is eltűnt róla. A gyerek a pad felé szökdécselt, maga kitalálta játékot játszott egy marék fűvel. Josie ugyanazt érezte, mint akkor, amikor az iskolában felügyelô lett: feltámadt benne a felelôsségérzet. Felelôs azért, hogy átlendítse Joe-t "a holtponton". Ez a legfontosabb. Erre kell összpontosítania, minden mást háttérbe kell szorítania. Akkor is, ha áldozatot kell hoznia, ha fel kell áldoznia mindent, amire tanították, Joe kedvéért meg kell hoznia az áldozatot. Segítenie kell rajta. És Josie felkészült, hajlandó volt megtenni bármit, amire a kötelesség szólíthatja, mert a szükség nagyobb, mint az ô személye. Remélte, hogy... hogy mások majd megértik, tudta, hogy megértik, hiszen ahol szeretet van, ott megértés is van. A kettôt nem lehet elválasztani. Ô készen áll, emelte fel büszkén a fejét. Joe szüksége nagyobb, mint az, ô személye. A gyereket figyelte: feldobta a füvet a levegôbe, s ahogyan lassan hullott lefelé, fájdalmasan tekergôzött alatta, aztán a fű a fejére esett, levetette magát a földre, s a napfény megvillant rúgkapáló lábain. Nagyon csöndesen feküdt, mint a halott. Josie mosolygott. Évezrednyi távolságban érezte magát a gyerektôl. Érettség duzzasztotta a keblét, felelôsségérzet mocorgott a vérében. Felelôs Joe-ért, segíteni fog rajta, hiszen köze van hozzá, ugyanúgy, ahogy Joe-nak köze van ehhez, a parkhoz, ezekhez a házakhoz, ezekhez a virágokhoz, ehhez a városhoz, ezekhez az emberekhez, ehhez a gyerekhez, aki most lassan feltámad halottaiból. Köze van hozzájuk, de ezt nem tudja, és az, ô, Josie, feladata, az ô kötelessége, az ô magasztos feladata megmutatni neki, hogy köze van hozzájuk. Hátában érezte a pad melegét. Felelôs Joe-ért. A mondatot vére széthordta egész, testében. Nem lesz hűtelen ehhez a felelôsséghez.
A gyerek a pad felé közeledett, oldalazva, mint egy rák vagy egy bogár. Homokos fű akadt a lábába, vadul rugdosta le. Fáj, mondta, a fejére mutatva, melyen még ott volt néhány fűszál. Hiszen csak fű, nevetett Josie. Gyere ide, veregette meg a térdét. Kitárta a karját, vidáman mosolygott - a gyerek is réssze volt az egésznek. Gyere, kicsikém. De a gyerek megérette a belôle sugárzó jóságot, és kitért karjai körébôl. Hátrálva szaladt el, szemét egy pillanatra sem véve le Josie arcáról. Aztán megfordult, és nagy vigyázva megközelítette a lekaszált fükupacot. Négykézlábra ereszkedett, és olyan óvatosan kerülte meg, mintha attól félt volna, hogy felrobban. Állát egészen a földig nyomta, a fűkupac nagyobb lett nála. Le nem vette szemét a zöld dombocskáról, mozdulatlanul figyelte. Hiszen az csak fű, szólt rá Josie, de a gyerek nem vett róla tudomást. Mulatságosak a gyerekek, gondolta Josie. Biztos azt hiszi, hogy a fű bosszút fog állni, amiért lekaszálták, vagy mi. Igen, egy évezred választja el ettôl a gyerektôl. Kinôtt az ilyesmibôl, nincs már szüksége rá, hogy édesen haldokló fűszálakkal játszadozzék. Felelôs egy beteg ember jövôjéért, és a világ minden kincséért se cserélne ezzel a gyerekkel, de nem ám.
A nap felért az ég kék csúcsára. A nap elveszítette frisseségét, a délután ragacsos lesz. Ideje hazamenni ebédelni. De még nem. Josie teli volt gyászos vidámsággal, ami valahogy összefüggött a ragacsos nappal, a nagy-nagy távolsággal közje meg a gyerek között, Joe-val, a sövényt nyíró férfival, az üres szatyrú nôvel, saját szomorú anyjával. Sóhajtott, hunyorogva végigpillantott a pad támláján nyugvó karján, végigpillantott az elmosódott rododendronokon, a le kaszált füvön meg a fákon, melyek sötétek voltak, fenségesek és baljósak.

Mintha mindig minden ebben a nagy ebédlôben történt volna. Persze nem így volt, sok minden a szobámban meg a doktor szobájában történt, de amikor visszagondolok, elôször mindig az jut eszembe, ami az ebédlôben történt. A többi csak azután, és talán kevésbé határozottan, de ez relatív, doktor, ne aggódjon. Mindent világosan látok magamban. Mint azt a fontos és látszólag mindennapi délelôttöt, amikor óriási hasadék támadt a vénemberekrôl alkotott képemben. Minden, ami utána következett, ebbôl sarjadt. Éneikül a többi sem lett volna lehetséges. Ha. lehunyom a szememet, most is élénken látom az egészet. Hadd írjam hát le.
Emlékszem, hogyan nyomult be a napfény a magas ablakon, összeütközve az asztalok, székek és fejek apró árnyékfoltjaival. A féllábú idióta konyhalány féloldalas árnyéka fáradtan vonszolta át magát ezeken a nyílt, arany tereken a gazdája után. Amikor meglátott, felvihogott, de ehhez addigra már hozzá voltam szokva. Ez volt minden, amit láttam: a fekete árnyékok, a benyomuló napfény, a fejek sziluettje. Úgy látszik, a doktornak igaza volt, valami baj van a szememmel. Vigyázat: néha kitisztul, és akkor egész jól látok. De félreismertem a doktort. Valahányszor megemlítette, hogy esetleg valami baj van a látásommal, mindig gyanakodva fogadtam, csapdát sejtettem. De igaza volt. Okos ember, és talán tényleg csak segíteni akar, talán egy szép napon a vécéajtót is engedélyezi majd nekem.
Az étkezés maradványait már eltakarították. Akinek meg volt engedve a dohányzás, pipára gyújtott, vagy cigarettát vett a dobozból, amit Bernard körülhordott. Homályosan láttam a fölfelé szálló, kavargó füstoszlopokat. A vénemberek köhécseltek, elcsoszogtak a szobájukba, vagy ki a kertbe, ahol kedvükre zsörtölôdhettek, és leköpködhették a rózsákat. A távoli konyhában halkan csörömpöltek az edények. Nem tudom, miért nem álltam föl és mentem ki, ahogyan máskor szoktam, azaz közvetlenül étkezés után, de nem mentem, és örülök, hogy nem tettem. Ültem a székemen, és Josie-ról gondolkodtam. Reméltem, hogy délután bejön. Azt mondta, bejön, és én bíztam benne, de szavai emlékében néha nehéz volt bíznom, ezért csak ültem a székemen, féltem túllépni a reményen. Mélyen a gyomromban egyre erôsebb szorítást éreztem. Vajon ugyanolyan lesz? Jaj, csak ne változzon semmi! Bíztam benne, hogy nem lesz semmiféle változás, és tudtam - tudtam -, hogy nem lesz, de azért egy kicsit mégis féltem, mégis erôsödött a gyomromban a szorítás. Agyam pedig a játékot próbálgatta: hány szemed, hány orrod, hány melled?
Nem tudom, miért nem mentem ki az ebédlôbôl mindjárt ebéd után. Azt hiszem, valahogy a hôség miatt, nem sietôs mozdulatokra való nap volt. Igen, azt hiszem, a nap tette, meg azok a nagy fénytömbök, tudtam, hogy könnyen keresztülbukhatok rajtuk. (Botladozni kezdtem a szemem miatt: néha nekimentem a székeknek meg az asztaloknak, mert nem láttam ôket.) Nem mintha a csetlés-botlástól való félelem tartott volna ülve. Nem, inkább az arcomat simogató levegô melegsége, a hangok halk, majdnem elégedett pusmogása körülöttem, a lassan kavargó füst, a gyomromat szorító félelem, meg az idióta konyhalány halk, hamis dudorászása. Aki egyszer látta és megfogta a lôcsömet, és aki most kuncogni kezdett, valahányszor megpillantotta az arcomat. Ezek szögeztek a székemhez. Ezek, meg az a béke, amit magamban éreztem, s amelyet még a gyomromat szorító félelem se tudott teljesen megzavarni.
A doktorra gondoltam, aki igazi varázsló, meg tudja állapítani a szembetegséget, mikor pedig a beteg nincs is tudatában a tüneteknek. Ha ebben igaza volt - és csetlés-botlásom erre mutat -, akkor lehet, hogy a többi dologban is igaza volt. Ami azt jelenti - vigyázz, Joe, semmit se vegyél készpénznek -, ami esetleg azt jelenti, hogy gyerekkoromban tényleg megoperálták a szememet, ami viszont azt jelenti, hogy nem volt tűzgyűrű a kápolna körül, ami viszont azt jelenti, hogy nem rohanhattam át a lángokon egy Tony bácsi nevű valakihez. A botladozásom arra mutat; hogy a doktornak talán végig igaza volt, és én tévedtem. Ó, az én áruló emlékezetem! Lehet, hogy igaza volt. Akkor pedig egyetlen módja van, hogy megbizonyosodjam, hogy teljesen megbizonyosodjam róla, igaza volt-e a doktornak: ha teljesen megvakulok. Akkor kétely nélkül el tudnám fogadni az ô változatát a világról. Félvak csetlés-botlásom ebbe az irányba vitt, és talán azért éreztem magamban olyan nagy békét, mert tudtam ezt. Ó, milyen jó lenne megszabadulni a kétely terhétôl, milyen jó lenne nem látni.
Én vagyok egy biztos világ egyetlen bizonytalan lakója. Még ezek a sötét árnyékfejek körülöttem, még ezek is biztosak. Biztosak, de miben? Miben biztosak ezek a tébolyodott, számkivetett, senkinek se kellô árnyékok? Kifacsartak, kiszivattyúztak, lecsapoltak belôlük minden'értékeset, teljesen kiürültek. Ebben olyan biztosak, az ürességükben? Ezért szinte elégedett a hangjuk? Várakoznak egy elmegyógyintézetben, a halál tôszomszédságában, s ha majd eljön értük, tökéletesen elégedettek lesznek. A halál kielégülésére várnak, amikor már nem lesz szükség még a halk hangokra sem, nem lesz szükség beszédre. Addig beérik azzal, hogy várhatnak és dohányozhatnak, ôsöreg fejük ürességének biztos tudatában, és talán ez az egyszerűség az öregkor bölcsessége, az öregkor igazi bölcsessége. De bennem nincs meg ez a bizonyosság. Nem, amíg reménykedve tudok várni egy lány esetleges érkezésére, aki egyszer megcsókolta a párnámat, addig nincs. Megremegtem, eszembe jutott a rúzs illata.
Puha kuncogás szakadt fel mellettem az egyik fejbôl. A napfény úgy verte a padlót meg a falakat, mintha össze akarná zúzni ôket. Irigyeltem a vénemberek bizonyosságát, azt a könnyedséget, amellyel kuncogtak, beszélgettek. Olyan könnyedén vártak a halál kielégülésére. Nekem semmim sincs. Én nem tudok semmit. A hôség ellenére reszketni kezdtem mérhetetlen tudatlanságom miatt. Hát ide jutottam - húszas éveim közepén járok, és nem tudok semmit, még azt sem, ami a legelemibb szükséglet, hogy hogyan kell szeretni. Eljutottam odáig, hogy szükségem van az újrakezdésre. Újrakezdeni. Valahol odakinn, annak a városnak az egyik utcájában, amelyet oly jól ismertem, és egyáltalán nem ismertem, egy valamikor kövérkés lány talán éppen ebben a pillanatban felém, Joe felé kányozza a lépteit. Vajon mit gondol ez a lány, miközben sétál a napfényben? (Szerette a napot, elôször rózsaszín lett, aztán barna, aztán hámlott.) Vajon arra gondol-e, hogy - merjek én akár csak álmodni is errôl? -, vajon arra gondol-e, hogy...
Egy hang halk mormolása ütötte meg a fülemet. Annak a férfinak a hangja volt, aki velem szemben ült, annak, aki miután kifújta az orrát, mindig gondosan megszemlélte a zsebkendôjét. Megvetettem ôt, olyan volt, mint a többi, semmi nem különböztette meg egyiküket a másiktól. Valóban, valahányszor rájuk gondoltam, soha nem gondoltam rájuk külön-külön. Mindig csak a bolondok vagy a vénemberek voltak, bár egyesek nem is voltak olyan öregek. De mindig egyetlen egységet jelentettek számomra, egyetlen egységként láttam, hallottam és szagoltam ôket. Méghozzá olyan egységként, amellyel kínos gondolat lett volna számomra bármiféle kapcsolatban állni.
Aztán jött ez a halk hang, nem is hozzám szólt, de valamilyen okból megütötte a fülemet, és beleragadt. És én figyeltem, hallgattam a nagyobb egységnek ezt a megvetett, orrfúvogató, zseb-kendô-vizsgálgató darabkáját, és amint figyeltem, recsegô hangot hallottam vagy véltem hallani, és ezen a recsegésen keresztül elôbukkant valami, amit elôször képtelen voltam felismerni. Akkor elôrehajoltam, elôre, végtelenül elôre, és megfogtam a kabátja ujját.
- Mondd el nekem - mondtam sürgetôen.
Az ágyon feküdtem. Egyik kezem lelógott az ágy oldalán, a másik a takarón játszadozott. Micsoda hülye voltam, micsoda komplett hülye voltam, hogy ezt nem vettem hamarabb észre. KI kell mesélnem Josie-nak. De csak akkor, ha nem változott meg. Elôször el kell játszani a játékot. Éreztem, hogy izgatott ujjaim csipkedik a takarót. A mennyezet másfelé térítette a gondolataimat: fehér volt és sima, jeltelen. Nagyon szokatlan plafon. A legtöbb plafon repedezett és ráncos, mint a vénemberek arca, akik naphosszat a halálra várnak. Nem, nem pusztán vénemberek, most már nem. A nap az ágyamra vetette az ablakrácsok árnyékát. Nagyon feketék voltak ezek az árnyékok, mert a nap nagyon fényesen sütött. Ráhullottak az ágyra, játszadozó kezem eltorzította ôket, felkúsztak a csípômre, lesiklottak a másik oldalán, aztán elvesztek testem árnyékának nagyobb tömegében. Kisbaba-mennyezet volt, fiatal, sima, finom bôrű mennyezet-arc, ott függött a szobám fölött, és kezdtem meggyűlölni, amiért olyan fiatal és sima és finom bôrű. Sohasem látta a napot, halottfehér és Rutai. Tésztaképű. Valaki egyszer engem nevezett így, mert soha nem bámultam le a napon, még csak meg se pirultam. Tésztaképű. Az anyám hívott így? Az anyám meghalt, a halál hajszolta a testét, de Tony bácsi megelôzte - vigyázz, Joe, ez a zűrzavar útja. Nem volt semmiféle Tony bácsi. Ezt ne felejtsd el, Joe - nem volt semmiféle Tony bácsi. A házban az összes többi plafon öreg, sárga és hámlik, de az enyém fiatal és sima. Mint Josie, nevettem. Büntetendôvé kellene tenni az ilyen fiatalságot. Ha valami olyan fiatal, mint a plafonom, olyan fiatal, mint Josie. Nem, nem arról van szó, mintha a fiatalság sértô lenne. Szó sincs róla. A sértés, a vétség késôbb jön, amikor visszanéz rá az ember. A fiatalság magában hordja a saját oltalmát. De késôbb. Akkor fáj, uramisten, akkor nagyon fáj. Tésztaképű.
Josie azt mondta: - Min mosolyogsz?
Gyorsan lehunytam a szemem, és összekulcsoltam a fejem mögött a karomat.
- Csak úgy mosolyogsz magadban - mondta. - Csodás idô van. Egész délelôtt kinn voltam a parkban. - Leült, hallottam a szék kaparászását a padlón. - Csak úgy, gondolkoztam. Nagyon kellemes volt. Láttam egy kisfiút, fűcsomókkal játszott...
Kimondtam: - Hány szemed van? -, és azon töprengtem, vajon hall-e engem a szívdobogásom zajától. - Hány szemed van?! - emeltem föl a hangomat.
- Ne kiabálj, Joe.
- Ne haragudj.
- Két szemem van.
- És orrod?
Felsóhajtott.
- Egy.
- És még mindig csak egy szád?
- Nem - mondta. - Az éjjel növesztettem még hármat.
- Ne tréfálj! - Kezem hirtelen megtorpant, és nagyon csöndesen feküdt a takarón. - Hány szád van?
- Mostanában, valahányszor idejövök, mindig végigcsináljuk ezt a... ezt a képtelenséget.
- Hány szád van? Gyorsan!
- Jól van, Joe. Csak egy. Egy szám van egy arcon, egy fejen...
- Hány melled?
- Harminckét fogam van az egyetlen számban - mondta. - Tizenkettôben tömés van.
- Hány melled?
- Kettô, Joe. És még mindig csak egy köldököm.
- Még mindig csak egy...
- Igen, Joe - mondta, nagyon gyorsan. - Még mindig csak egy...
- Csak azt akartam mondani, hogy "nôi sebed"...
- Utoljára nem ezt mondtad.
- Tudom, de azért haragudtál. Nem akartalak megharagítani, Josie. Aztán jutott eszembe ez a kifejezés. Egy könyvben olvastam.
- Ó. Mi volt a címe?
- Nem emlékszem-mondtam.- Az egészbôl csak erre emlékszem, erre az egyetlen kifejezésre. Nem sok, egy egész könyvbôl, mi?
- Nem.
Én azt mondtam: - Ha két szemed van, egy orrod, egy szád, két melled, egy köldököd, egy nôi sebed, akkor feltételezhetem, hogy a többi részed sem változott? A karod, a lábad, a feneked... Hány feneked van?
- Joe!
- Két fél fenék annyi, mint egy popsi...
- Elmegyek, és soha többé nem jövök vissza...
- Ne! Kérlek! Ne haragudj. Ez nem én vagyok, ez Ôrült Joe...
- Most már nem kenheted rá többé.
- Nem - mondtam. - Már nem kenhetem rá.
- Nyisd ki a szemed, Joe.
- Sose szabad megváltoznod, Josie.
Nem is fogok, Joe. Megígérem. Nyisd ki a szemed.
- Buta egy játék. - Kinyitottam a szememet. Fehér szoknya volt rajta, meg egy selymes blúz. Csillogó bross a melle fölé tűzve. Kissé elôrehajolt a széken, hogy ne tűzzön rá teljes erejével a nap, és az arca alig volt több, mint egy alaktalan húsdarab. Szerettem volna megérinteni, de nem mertem. - Nem tudom, miért játszom - mondtam.
- Hát, ha olyan fontos neked. - Blúza ujjából elôhúzta a zsebkendôjét, és megtörülte alaktalan arcát. - Micsoda hôség. - Ha odakínálta volna nekem a zsebkendôjét, megcsókoltam volna, és nagyon-nagyon sokáig ôriztem volna, de nem, visszagyömöszölte a blúza ujjába, hogy csak a csipkés széle látszott ki. Nagyon szép csipke volt. - Joe, azt hiszem, itt az ideje, hogy tényleg erôt végy magadon, és kibújj ebbôl a szobából. - Szája a határozottság elmosódott vonala. Nem láttam nagyon élesen, de homlokának, arcának és állának síkjai nem voltak olyan kövérkések, mint valamikor. Kecsesebb lett, mint a csipke. A válla körül is volt valami.
- Komolyan? - kérdeztem.
- Igen. Én...
Az ajtóban megjelent Bernard. - A doktor azt mondja - mondta -, hogy most már nyugodtan - kinyújtotta a kezét - be lehet csukni ezt az ajtót. - És halk csattanással becsapta az ajtót. Nagyon furcsa érzés volt: csukott ajtó mögött, egy lánnyal.
Azt mondta: - Ez nagyon jó jel, Joe. Kérlek, gyere...
Valamit el kellett mondanom neki. - Ide figyelj! - ültem fel. Ma délelôtt beszéltem az egyik vénemberrel...
- Joe! - mondta nagy örömmel. - Ezt még sose csináltad eddig. - Izgatottan elôrehajolt, felém, egész közel volt egymáshoz az arcunk, aztán szégyenlôsen újra hátradôlt. - Ez is jó jel, Joe.
- Ide figyelj... az egyik azt mondta nekem, hogy Johnnak hívják. Ezt nem tudtam azelôtt, azt se tudtam, hogy van neve.
Nevetett. - Mindenkinek van neve, Joe. Meséld el gyorsan, mit mondott, aztán kimegyünk...
- Azt mondta, hogy haldoklott a felesége - az asszony beteg volt -, és nagyon sokáig tartott. Nem volt öreg a felesége, nemrégen házasodtak össze. Josie, ez a férfi el nem mozdult mellôle, amíg haldoklott, és ez tíz hétig tartott. Képzeld el. Tíz hétig. És el nem mozdult mellôle. Aztán, amikor meghalt, kiment, és egy hétig egyfolytában részeg volt. A rendôrség kénytelen volt bedutyizni.
Josie a fejét rázta. - Józannak kellett volna maradnia. Tiszteletbôl.
- Szerette a feleségét. Nem érted? Szerette. És én még azt gondoltam, hogy egyszerűen csak vénemberek, és kész.
- Hát ôk se voltak mindig öregek. De pillanatnyilag nem ôk érdekelnek, hanem te. - Kinyújtotta a karját, megérintette a kezével a kezemet. - Gyere ki kertbe, Joe.
A keze nyoma perzselte a húsomat, minden ujja égetett. - Johnnak hívják - mondtam tűnôdve.
O azt mondta: - Örülök, hogy beszélsz velük. Jót fog tenni neked...
- Szerette a feleségét - mondtam. - És tíz hétig haldoklott. - Hanyatt dôltem az ágyon.
Gyengéden megrázta a matracomat. - Menjünk ki, Joe.
- Már voltam.
- Joe... mikor?
- Reggel. Kimentem sz... kimentem a vécére.
- Tudod, hogy mire gondolok. Igazán ki. A kertbe.
- A börtönbe. Egyszer már éltem benne.
- Börtön. Hülyeség. - Körülnézett a szobámban. - Ez a börtön.
- Csak azért, mert itt látod a rácsokat?
- Hát odakinn legalább nincsenek rácsok.
- Csak azért, mert te nem látod ôket? Mindennek a léte attól függ, hogy látod-e vagy sem?
Nem, persze hogy nem.
- Én láttam - mondtam. - Én láttam odakinn a börtönrácsokat. Láttam. Az emberek arcán vannak. Láttam, és iszonyatos volt. Azt hitték, hogy szabadok, és ez volt az iszonyatos. Még csak nem is látták a rácsokat, amelyek mindent elzárnak, kirekesztik a többi embert. És a többinek is rács van az arcán, és nem látják, és ez iszonyatos. Én láttam.
- Ez nem így van - mondta. - Azok is emberek, olyan emberek, mint te vagy én, emberek, élnek, van köztük jó meg kedves, és van köztük gonosz és aljas, és van, aki törôdik másokkal, és van, aki nem, ennyi az egész, Joe: emberek.
- Igen - mondtam. - Ennyi az egész. Emberek.
- Nem maradhatsz itt örökké, Joe.
És ôk a szerencsések - mondtam. - Azok, akik nem látják az arcukon a börtönrácsot. Ó, igen, ôk az igazán szerencsések. Nem kell megpróbálniuk megérteni, miért vannak bezárva, nem kell keresgélniük a kulcsokat. Mi, az olyanok, mint én, mi vagyunk a szerencsétlenek. Mi látjuk a rácsokat, ezért menekülünk ilyen helyekre, mint ez.
Menekültök?
- Honnan tudod, hogy nem azért vannak a rácsok az ablakomon, hogy ne jöhessenek be rajta?
Ne hülyéskedj. Azért vannak, szóval... mindenki tudja, hogy miért vannak. Ami meg azt illeti, hogy odakinn van a börtön, az is hülyeség. El se tudok képzelni rosszabb börtönt - szemei végigmérték a falaimat, a rácsos ablakot, a szobám szűkösségét -, mint ez.
- Se különb szabadságot. Itt legalább szabad vagyok... Szabad!
- ...és biztonságban vagyok. Itt biztonságban vagyok. Ha kimennék a te világodba, meg kellene próbálnom megérteni. És végig kellene néznem a foglyok sétáját. Körbe-körbe járnak, lehajtott fejjel.
- Ez nem így van, Joe - mondta. Szerette volna, ha meg tudja magyarázni nekem. Eszébe jutott a békés park minden virága, füve, fája.
- A szemem az oka - mondtam. - Meg kellett volna szabadulnom tôle. Gyerekkoromban. A gyerekkor az egyetlen elfogadható hely a látás úgynevezett adománya számára.
Josie vállai gyakorlatias köríveket írtak le. - Látni a felnôtteknek is kell...
- Az én öregedésem folyamata teljesen el van rontva. Az öregedés az agy bezárulása, lassan, rekeszrôl rekeszre. De az én agyam rekeszei beragadtak...
- Csak igazolni próbálod a választásodat, hogy itt maradsz a szobában...
- A választásomat? mondtam és nevettem.
- Igen, Joe. Te választottad. Semmi se tart vissza attól, hogy kimenj. Csak önmagad.
Szó se volt választásról. Engem ide küldtek. Minden emberi cselekvést külsô kényszer diktál. Elvontan megfogalmazva: a társadalom. Gondoltál már arra, hogy a társadalom csak elvont fônév lehet? Te nem érintheted meg, olyan, mint egy lyuk, de a társadalom megérint téged. Akármerre fordulsz, megérint. A szabad akarat csak mítosz, része a képzelt szabadság állapotának.
Erre azt mondta: - Úgy beszélsz, mint egy nem túl okos elôadó egy másodrangú egyetemen. - Aztán azt mondta: - Ne haragudj, Joe. Nem akartam goromba lenni. Beteg voltál, azért beszélsz így, ahogy beszélsz, de most már kezdesz jobban lenni.
- Igen - mondtam. - Most már sokkal rosszabb a látásom. Kezdek jobban lenni.
- Hamarosan. Majd meglátod. Hamarosan.
- Ha mindenki tudná, hogy börtönben van, akkor talán... nem tudom... gondolom, túlélnék. Ha átlátnának szabadságuk illúzióján, akkor talán nem elégítené ki ôket olyan könnyen az, amit valódinak vélnek. Akkor talán elkezdenének kutatni egy új valóság után, ami nem kitalált isteneken alapul, akik, szerintük, mindent megoldanak, még a halált is. Akkor talán... nem, ha látnák a börtönöket, csak az történne, hogy nagy tolongás lenne itt a szobámban. Ennyi az egész.
- Ha a szemed romlik - mondta -, megoperálják, és akkor majd tisztán fogsz látni. Ugye, milyen jó lesz?
- Csak ha sikerül.
- A doktor azt mondta nekem, hogy az ilyen esetek igen nagy százalékában rendbe jön a látás.
- Ez az a kudarc, amitôl félek.
Nevetett. - Összecseréled a szavakat. Ha rendbe jön a látás, az siker, nem pedig kudarc, nem?
- Igen - mondtam. - Az siker.
Persze lehet, hogy szemüveget kell hordanod. De hát az semmi.
- És azzal látnám a tengelyt.
- Tengelyt?
- Olyan, mintha egy Katalin-kerék peremén lennék...
- Tűzijáték? - kérdezte, és a fejét csóválta.
- Mint mikor mindenki örömtüzeket gyújt és karamellás almát eszik, a gyerekek meg krumplit sütnek, és megégetik magukat. Mintha egy Katalin-kerék peremén lennék, amit felszögeztek hátul az udvarban a kerítésre; a középpontban, a tengely közelében meg emberek vannak, a te embereid. Én kívül vagyok, kívül keringô szikra vagyok, és szédülök, sokkal jobban szédülök, mint ti ott a középpontban, de onnan, ahol vagyok, az egész kereket látom, ti meg nem. Onnan, ahol ti vagytok, csak egy kis darabját látjátok. Én még a tengelyt is látom, ami a kerítéshez erôsíti, és érzem, hogy lötyög. Nagyon nem biztonságos ez a tengely. Ti nem érzitek, hogy lötyög, túl közel vagytok hozzá, de én igen. Egy szép napon le fog esni az egész mindenség.
- Nem tudom, mirôl beszélsz.
- A tűzijátékról beszélek - mondtam, és néztem, amint elkezdett, karját a derekán összefonva, le-föl járkálni a szobában. Járkálás közben a lábait bámulta, mintha azt várta volna, hogy megszólaljanak, és talán tanácsot is adjanak neki.
- Nem értem, mi köze van a tűzijátéknak ahhoz, hogy kijöjj - mondta. Megállt, és kinézett az ablakom rácsai közt. Nem láttam ôt valami tisztán, csak egy selymes fehér folt volt, amit elárasztott a napfény. - Joe - fordult meg hirtelen, fényt spriccentve szét a hajáról -, én nem nagyon tudok bánni a szavakkal. Nem tudom megmagyarázni. Én csak megmutatni tudom neked. - Felém jött, vállairól újabb fények hullottak lefelé. - Joe.
- Combja nekinyomódott a matracnak, hasa fölém magasodott.
- Joe, ugye kijössz? - Éreztem a matracon combjai nyomását.
- Kérlek, Joe. Fölém hajolt.
- Josie - mondtam.
- Jackie is azt szeretné.
- Jackie meghalt. Megölte magát...
- Baleset volt, Joe.
- Igen.- mondtam. Arca nagyon közel volt az enyémhez.
- Baleset volt. - Aztán az ajka az enyémen volt, eltorlaszolta a napfényt, és az ajka száraz volt, mint a homok. - Josie.
Ajka végigvándorolt, föl, végig az orromon, és mintha teljesen lehorzsolta volna róla a bôrt. - Kérlek, Joe - suttogta a hajamba. - Az én kedvemért.
- Légy jó hozzám, Josie. - Blúza nyitott gallérjában megpillantottam a nyakát. - Légy jó hozzám, Josie. - Aztán a bal melle a számnak ütôdött, és selyem ízét éreztem. - Légy jó, légy jó, légy jó...
- Igen, Joe - súgta.
- Légy jó - suttogtam a blúzába. - Kérlek. - Ujjaim belekapaszkodtak egy gombba, aztán még egybe, és a gombok halk pukkanással megnyíltak, és az arcom a húsához ért, éreztem a bôre szagát, a púdert, az illatos forróságot. Megnyaltam a melle fölötti lejtôt, aztán az ujjaim, saját önálló akaratukból, cibálni kezdték a fehér melltartót, ellenállt, ujjaim erôsebben húzták, és elôbukkant egy nagyon sápadt, libabôrös mellbimbó. Valahol fölöttem egy nagyon merev testet éreztem, egy lányét, akinek a karja úgy feküdt a mellemen, mint egy vasrúd. Ujjaim megérintették a bimbót, amely elhúzódott egy kicsit, aztán megsimogatták, fölemelték, ajkaim közé ejtették, melyek azt suttogták : "Jackie", és a bimbó a számba esett, és súlyosan feszült a nyelvemnek. A lány mondott valamit, de én nem hallottam. A bimbó laposan feküdt a nyelvemen, és körülötte a szám azt mondta: "Jackie", és nem hallottam a lány halk suttogását: "Barry", nem hallottam ezt a szomorú nevet, nem hallottam, ha mondom.

Rózsák, nagyon nagyok. És fű. És zaj, autók, madarak, szellô. És fény kaparássza a szemgolyómat, mint a smirgli, olyan vadul kaparja, hogy a szemem gyötrelmesen becsukódik, és ujjaim vakon kapaszkodnak a fal durva tégláiba - ó, milyen megnyugtatók a téglák. A lépcsôn álltam, és borzasztóan reszkettem. Benn a fülemben élesen felrikkantott egy madár, összerándultam és nyüszítettem egy picit. Forróság szállt fel a lépcsôkrôl, fel a lábamba, a hasamba, a mellembe, a fejembe. Egész testem lüktetett tôle. Autógumi csikordult laza kavicsokon. Mindjárt föl fogok robbanni a hôségtôl, gondoltam. Hol van most a szobám? Mivel tömjem be az oldalamon tátongó sebet, amelybôl lassan, láthatóan szivárog a vér?
- Vissza akarok menni - nyöszörögtem.
- Nem, Joe - mondta egy hang. - Már késô visszamenni.
- Josie? Josie?
- Itt vagyok, Joe - mondta. - Mit gondoltál, ki az? - Ujjai megérintették a téglafalba kapaszkodó ujjaimat. - Gyere, Joe.
Keze elrángatta a kezemet, körmeim hátrabicsaklottak a durva téglákon. Húzott magával, eltörte a hôség talpamba fúródó szögeit. Földes ösvényen botladoztam. Hallottam vérem lassú csepegését. Magamhoz húztam a kezét, és odaszorítottam az oldalamhoz, belenyomtam a lucskos sebbe.
Azt mondta: - Joe, te izzadsz. Csupa víz az inged.
Körmeim belevájtak az oldalamba nyomott kézbe. És akkor valami furcsa dolog történt: a vér szivárgása fokozatosan elállt, és kezdett megalvadni. Érintésére a seb gyógyulni kezdett. Laza föld csúszkált a lábam alatt. Szellô futott át a hajamon, megemelte, aztán visszaengedte. Kinyitottam a szememet, hunyorogtam a ragyogásban. Rózsákat láttam, melyek számomra pusztán a napfény vásznára mázolt vörös, sárga meg fehér elkent foltok voltak. Éreztem, hogy az elmegyógyintézet tömege nyomasztóan nehezedik a hátamra. Szemem sarkából láttam a falát, végtelenül tört elôre a fény felé. Bogár szállt az orromra, elfintorftottam, és a bogár elzümmögött.
- Miért vágsz pofákat? - kérdezte, és akkor megláttam ôt, a selyemblúzát, ami alatt, ó, és a piros, mosolygó száját.
- Bogár szállt az orromra - mondtam. Keze alatt száradt vér pergett le az oldalamról. - Megcsiklandozott.
- Ó, Joe - mondta, és nevetni kezdett. - Megérte - mondta a nevetésén át.
- Micsoda?
Mélyebben nyomta a kezét az oldalamba. - Ó, semmi. - Minden ujját külön éreztem. Blúza nagyon feszes volt. Rejtelmesen mosolygott.
- Szeretem ezt a blúzodat - mondtam, és eszembe jutott a mellbimbójának gumiszerű tapintása a számban. - Nagyon szép blúz.
- Ez a kedvenc blúzom - mondta. - A mai nap tiszteletére vettem fel.
- Josie - suttogtam, és ugyanúgy kapaszkodtam a nevébe, mint a kezébe. - Josie.
- Most már minden rendben van, Joe.
Azt mondtam: Minden rendben lesz, ha... ha... - Ó, milyen kétségbeesetten kapaszkodtam a kezébe, a nevébe! - Josie, ha...
Fölemelte a másik kezét, és gyöngéden az ajkamra tette az ujját.
- Pssszzz. Minden rendben van.
- Josie, ha szeretsz... -Joe...
- Mondd ki, Josie. Kérlek. - Kapaszkodtam a kezébe, halkan felnyögött a fájdalomtól. - Mondd.
Az arca, a szája, a blúza, mind nagyon közel volt. - Szeretlek - suttogta -, szeretlek, Joe. - Ekkor volt, hogy tenyerem ellazult szorításában keresztbe tette két ujját, ekkor volt, vagy késôbb volt, vagy nem is volt soha?
Körülöttünk fölharsant a doktor hangja: - Nahát, nahát. Hogy vagyunk, hogy vagyunk? - Megfordultam, és megláttam fejének és vállának a ragyogó fénybe metszô sötét körvonalait. Homályosan láttam a fogak fehér villanását: ez mosoly.
- Hello, doktor - mondta Josie, és keze kiszökött az enyémbôl. Utánakaptam, féltem, hogy újra hallani fogom a vér lassú csöpögését. - Ma mindenki remekül van.
- Ujjaim összebogozódtak Josie ujjaival. Megértette sürgetésüket, és megmarkolta a kezemet.
- Maguk énrám gondolnak - mondtam. - Miért nem tudják ezt kimondani? Én nem vagyok mindenki.
- Hogy vagy, Joe? - mondta a doktor mosolyogva. Hallgattam, kapaszkodtam Josie kezébe.
- Mondd meg dr. Simpsonnak, hogy vagy, Joe - szólt rám Josie, mintha egy gyerekhez beszélne. De csöppet sem voltam messértve, csak hálát éreztem kezének erôs szorításáért.
- Remekül - mondtam. Aztán azt mondtam: - Összezavarodtam, doktor.
- Hát persze. - Keze lassan a vállamra ereszkedett, és megpihent rajta. - Sok mindenben nem látsz világosan. Ez várható volt. - Ingem anyagán át is éreztem ujjai tapintását. - Nagy ugrásokkal léptél elôre, Joe. - Kezek definiáltak, kezek határoltak körül: egyik a kezemet fogta, a másik a vállamon nyugodott, ami kettôjük közt volt, az volt Joe. Joe, egy ember, akinek egy orvos keze meg egy lány keze a határai.
- Igen - mondtam. - Sok mindenben. - Szorosabban markoltam a lány kezét, és följebb görbítettem a vállamat a doktor tenyerének menedékébe. - Tony bácsi...
- Csak az ínséged egyik jele - mondta a doktor. - Ugye, még mindig azt hiszed, hogy élô személy volt?
- Képeket mutatott nekünk...
- Ó, igen - mondta a doktor. - Volt egy öregember... - Úgy érti, hogy ô létezô...
- Nem, Joe. Sok öregember volt a városban, mint minden városban. Ebben az öregemberben sem volt semmi különleges...
- Semmi különleges.
-Az volt a szokása, hogy...ööö... szóval nemkívánatos fényképeket mutogatott a gyerekeknek. Ez gyakran...ööö... néha elôfordul idôs korban: szenilitás, leépülés. Rövid ideig benn is volt itt nálunk...
Elfordítottam a fejemet, és láttam, hogy az elmegyógyintézet a doktor kézcsontjain áll. A nap nagyon forrón sütött. - Itt benn - mondtam.
- Már meghalt - mondta a doktor. - Régen meghalt. Teljesen ártalmatlan volt. Éppen csak távol kellett tôle tartani a gyerekeket. Szinte minden városban akad hozzá hasonló. Amikor kisfiú voltam, az én szülôvárosomban is volt egy öregasszony, aki magában beszélt, meg a fákkal és a kapuoszlopokkal beszélgetett. Nellie-nek hívták...
- Ôt hogy hívták? - kérdeztem. - Ezt az öregembert?
- Már nem emlékszem. Megnézhetem a nyilvántartásban, ha fontos neked. Nem ô volt a te Tony bácsid. Tony bácsi sohasem létezett.
- Nem - mondtam.
- Hiszel nekem, Joe? Bízol bennem?
- Nem fontos - mondtam -, hogy megkerestesse ennek az embernek a nevét a nyilvántartásban. Nem érdekes. Csak arról van szó, hogy azok miatt a képek miatt csináltam, amit csináltam azzal a... - láttam, hogy Josie zavartan elfordította az arcát
- ...azzal a lánnyal.
Féltem, hogy elereszti a kezemet, és tudtam, ha elereszti, akkor szétömlök a rózsák közé. - Azok a képek, azok miatt erôszakoltam meg...
- Nem, Joe - mondta a doktor szigorúan. - Ha Tony bácsi nem létezett, akkor nem is mutogathatott neked semmiféle képeket, igaz?
- Igaz.
- Ne keress kibúvót, Joe. Bűnt követtél el.
A bokrok zöld boltívei alatt egy pillanatig szerettem egy lányt, egyetlen pillanatig. - Igen - mondtam. - Bűnt követtem el.
- Nyelvemen éreztem a levél sós ízét. Megnyaltam az ajkamat, és eltűnt.
- Helyes - mondta a doktor. Jó, hogy ezt megérted.
És Josie megszorította az ujjaimat, mintha megértene és meg-bocsátana.
- Azt hittem, hogy szeretem - mondtam.
- Mi megértünk - mondta a doktor. Keze megveregette a vállamat: egyszer, kétszer, aztán nem tért vissza. Belefúrtam a lábujjamat a puha földbe, és visszafojtottam a lélegzetemet. Nem történt semmi. A napfény tűi lassan befoldozták gyógyuló oldalamat. Rámosolyogtam a doktorra.
- Azt hiszem, most megmondhatjuk neki - mondta a doktor Josie-nak.
- Igen - felelte Josie.
- Megmondhatják?
- A szemedrôl van szó, Joe...
- Nem látok valami jól, doktor...
- Tudom. Újabb operációra van szükség.
- Újabb operációra?
- Ne izgasd magad, Joe - mondta aggódva Josie.
- Nem izgatom magam - mondtam.
- Vicces dolog a hályog - mondta Josie. - Ugye, doktor? És a keze elengedte az enyémet. A nap rátámadott kocsonyás testemre.
- Hát, tulajdonképpen nem is olyan vicces - mondta a doktor,.- kettesben elsétáltak megbeszélni, van-e humora a hályognak vagy nincs, és otthagyták Joe-t, pedig Joe-nak volt hályogja, otthagyták határok nélkül, definiálatlanul Joe-t, aki bármelyik pillanatban szétömölhetett volna az ujjai hegyén, a vállán, az oldalán keresztül, mocskos tócsában ömölhetett volna szét a beszennyezett rózsákra, a fűre meg a laza földre, hogy megkülönböztethetetlenné váljék tôlük; és az emberek a jövôben majd erre sétálnak, megcsodálják a rózsákat, megjegyzéseket tesznek a gondozatlan pázsitra, és hunyorognak, mert pont ilyen lesz a fény, és körülöttük mindenütt Joe lesz, de nem fogják tudni, és Joe se fogja tudni. Olyan lesz, mint a kövek, valahol egy erecske medrében. És mindez azért, mert gondatlanul, figyelmetlenül elvették a definiáló, körülhatároló kezeket.
Egy ilyen apróság miatt, gondoltam. És fél lábbal ránehezedtem a törékeny földre. A föld kitartott. Még egy lépést tettem. Vigyáztam, egyenesen tartottam magam, hogy semmi se ömöljön ki. A föld megbírt. Kezemen és vállamon még éreztem ujjaik lenyomatát: talán ez is elég? Húsom emlékezete arról, hogyan definiálták, határolták körül mások kezei az én emberségemet? És ez elég a katasztrófa megelôzéséhez? Ó, bárcsak mindig érezhetném mások kezének a lenyomatát. Most már négy vagy öt vagy hat lépést tettem, és a föld megtartott, és nem ömlöttem ki önmagam tartályából, nem mocskolódtak be a rózsák. Mintha hallottam volna vad növekedésüket. Hát számít az, hogy kinek a keze volt? Igen, ezerszer is igen. Egy lány keze definiált engem, aki... micsoda?... szeret engem. Azt mondta, szeret. A fülem hallotta, és a szívem is hallotta. Ezerszer is igen, igenis számít, hogy kinek a keze. Tony bácsi azt mondta, hogy a szerelem sohasem tarthat tovább egyetlen pillanatnál, és ez a pillanat nagyon veszélyes. Abban a pillanatban az ember védtelen, és - azt mondta - könnyen elpusztíthatják. De Tony bácsi soha nem létezett, csak az én beteg agyamban, ezért, amit mondott, az se létezik. Végre szabad vagyok. Josie meg egy doktor megszabadítottak Tony bácsi szavainak haszontalanságától, mert megmutatták nekem, hogy ezeket a szavakat soha nem mondta ki senki.
Alacsony fagyalsövényhez értem. Apró levelei és ágacskái a combomnak ütôdtek, megálltam. Tényleg ilyen messzire elmentem? És a föld tényleg megtartott? Igen és igen. Az intézet mély árnyékában két alakot láttam, biztosan Josie meg a doktor. Köztem és köztük fakadó rózsák, sziszegô fű és ropogós föld. Kinéztem az alacsony sövény fölött, láttam a hosszú fénytömbökben meg-megremegô, elmosódott háztetôket, tetôcserepeket, kéményeket, antennákat, kerteket láttam, egy utca sárga vonalát és hojnályosan, a távolban valamit, ami félig fölépült háznak látszott. Éppen csak ki tudtam venni az állványok hálózatát. Körülöttem mindenütt zaj, emberi élet zaja. Lassan, kavicsokat morzsolva, elsiklott elôttem egy autó. A vezetô ránézett az elmegyógyintézetre. Az arcát nem tudtam kivenni, csak fejének furcsa fordulatát láttam. És láttam a kezét a kormánykeréken, de az ujjait már nem. A kezei, mint fehér döglött halak, fölhasítva és kiterítve feküdtek a kormánykerék lapján, és mintha nem tartoztak volna hozzá. Aztán az autó elhúzott elôttem, gyorsított, és a kezek vagy halak eltűntek. De az én emlékem róluk nem. Hány kéz van odakinn, ebben a meg-megremegô városban, hány kéz vár arra, hogy definiáljon engem? És számítana az, hogy idegenek kezei? Ezer meg ezer pár kéz a városban, amelyek várnak, egyre csak várnak, hogy definiálják Joe meggyógyított, képlékeny alakját. A sövény mintha megnôtt volna, belefúrt a nemi szervembe, vagy talán én zsugorodtam össze egy kicsit, összébb húzódtam, el azoknak a várakozó kezeknek a csendjétôl. Hallottam az apró gallyak halk pattogását. Nem, nem, Josie keze megment engem. Josie keze már definiált engem, és semmi sem másíthatja, semmi sem változtathatja meg ezt a definíciót, egy jottányival sem. Örökre biztonságban vagyok, mert Josie keze szerelemmel definiált engem. Valahol, a tetôk háromszögeiben, a falak téglalapjaiban, az utcák párhuzamosaiban, az egész városban kezek, halszerű, fehér, halott kezek emelkednek, készen arra, hogy definiáljanak, hogy olyanná formáljanak, amilyennek szerintük a saját biztonságuk érdekében lennem kellene, de én nem félek, mert Josie kezei megérintettek, és a többi kéz már sohasem fog megérinteni. Nemi szervemmel tönkretettem a sövénynek egy kis részét, és ezzel magamra haragítottam; harag volt az apró ágak halk, recsegô hangjában.
És valahol ebben a városban, rejtett templomaiban és kápolnáiban ott vannak, Krisztus felemelt márványkezei, Krisztus aranyba, ezüstbe, bronzba, vasba öntött, olajba festett, szénnel rajzolt keze, és ôk is várnak. De a halott Krisztus gyönyörű keze teli van lyukakkal, szögverte lyukakkal. Ezek a kezek olyan óriásiak, a durva szélű, rozsdás, szögverte lyukak olyan nagyok, hogy az apró emberkék átesnek rajtuk, hozzá se érnek az oldalukhoz, azt se tudják, hogy áthullottak a halott Krisztus kezének óriás lyukain. Hát akkor mire jó ez a kéz. Semmire. Gyôztek Krisztus ellenségei - a saját népe -, ha ugyan az ilyen teljes vereséget gyôzelemnek lehet nevezni, gyôztek, nem azért, mert meghalt miattuk, hanem azért, mert miattuk vertek szögeket a tenyerébe, és a szögverte lyukakon áthullanak az emberek, és nem is tudják. Miért nem vették le Krisztust elevenen a keresztrôl? Semmi szükség nem volt rá, hogy hagyják szenvedni, ezzel is csak fegyvert kapott az ô egyháza, az egyház, amelyhez most már oly kevés köze van, s amelyre valószínűleg rá se ismerne - ahogy az egyház se ismerne rá Krisztusra, ha visszatérne erre a világra. És ez a kölcsönös kudarc akkor kezdôdött, amikor a szögeket belekalapálták Krisztus kezébe. Utána már akár életben is hagyhatták volna. Vagy talán féltek, hogy a lyukak lassan begyógyulnak, és azért hagyták meghalni. Krisztus begyógyult kezei könnyedén összefoghatták volna az egész emberiséget, de miután beverték a szögeket, miután megcsinálták a lyukakat, a kezek éppen hatalmas méretük miatt nem tudtak már többé semmit sem megmarkolni. Mert a lyukak is nagyok voltak - közönséges szögekkel nem lehet egy istent felszögezni -, és ha valami olyan kicsi, mint az emberiség, akkor egyszerűen keresztülhullik rajtuk, és a világ minden temploma és kápolnája, gyülekezeteinek összes vasárnapi jó erkölcsre buzdításával se fogja soha se begyógyítani, se megérteni a halott Krisztus kezének vérzô, síró lyukait, akkor se, ha millió aranyozott másolatot készít róla. Miért nem hagyják élni? ordítottam némán a furcsán nyúlkáló, mérgesen recsegô fagyaibokrok fölött. Miért nem? kiáltottam némán a napcsöndes városra. Még mindig láttam a várost, mélyen a házak elmosódott falai mögött láttam a szabványarcok végtelen sorát meg a vidám idegenek felemelt, sebzetlen kezét. Ebeken a kezeken sose hullanék keresztül, ahhoz túl kicsik és túl keserűek. Sose hullanék rajtuk keresztül, de Josie keze megtámaszt, és én fölöttük maradok, elég messze száraz bôrük sikamlós érintésétôl ahhoz, hogy biztonságban legyek. És Krisztus keze? Sohasem fog senkit definiálni, a lyukak miatt. Miért nem hagyjátok Krisztust élni? - dühöngtem a szenvtelen városra. A város nem válaszolt. Akkor talán meggyógyulna a keze, suttogtam a mérges, recsegô fagyalsövénynek. Magamnak pedig azt mondtam, hogy még mindig látok.
Túl messze mentem, túl sokáig vártam. Oldalamban fölhasadt a vérrög, hallottam a friss vér lassú csöpögését, és éreztem, amint végigfolyik a régin. Vonaglottam a nap nyers heve alatt. Megfordultam: hol vannak? A fagyalsövény gyorsan nôtt, kinyúlt, belém markolt, egy gomb leszakadt a nadrágomról, lábam lázasan kereste a támaszt a laza földön, aztán elkezdtem rohanni, rohantam az alakok felé, melyeket az intézet mély árnyékában láttam homályosan, egyenesen keresztülrohantam a kerten, ahol a rózsák a bokámat döfködték tüskéikkel. Beléjük rúgtam, éreztem, hogy törik szirmaik csontja kétségbeesett lábam alatt, láttam a tört szirmok lassú vörös és sárga és fehér zuhatagát. A fű megpróbált elgáncsolni, hogy bosszút álljon az összetört rózsákért. A fény pedig csöndben összeesküdött a fűvel meg a rózsákkal, és megpróbálta elrejteni gyönge szemem elôl menekülésem végsô célját. Hôség perzselte a húsomat.
- Joe? - A vállamra tett férfikéztôl összeszedtem magam.
- Joe, mi a baj?
- A szemem, doktor. Még mindig látok. Operálja meg, kérem. Még mindig látok.
- Azt akarod mondani - mondta Josie -, hogy nem látsz.
- Hűvös keze a kezembe siklott, reszkettem, de visszakerültem a határaim közé, és biztonságban voltam. - Mind tönkretetted virágokat, Joe - mondta Josie. - így keresztülrohanni a kerten! De nem látszott haragosnak. Bocsánatot kértem, mosolygott, és azt mondta: - Ne aggódj. Majd kinônek újra - és erôsen megszorította nedves kezemet. - Ugye, doktor? - Igen - mondta a doktor.

09.

Szóval most meg fogják operálni a szememet. Mint ahogy egyszer már megoperálták, réges-régen, gyerekkoromban, nagyon régen, túl a pontos emlékezet határán. A doktor elmagyarázta az elsô operációt. Nagyon érdekes volt. Úgy látszik, amikor hályog keletkezik, akkor a szemlencse elhomályosodik, áthatolhatatlanná válik, és emiatt kevesebb fény esik a retinára. Tudják, a lencse kemény, porcogószerű szövetbôl áll, ami normális körülmények közt átlátszó, de ha valami csökkenti tisztaságát, hát akkor nyilvánvalóan romlik a látás. A doktor ahhoz hasonlította ezt, mint amikor egy vékony függönyt vonnak az ablak elé. Azzal a különbséggel, hogy ebben az esetben a függöny fokozatosan egyre vastagabb lesz. Míg végül teljesen elsötétedik a szoba. Azelôtt minderrôl semmit se tudtam. Úgy képzeltem, a szem egyszerűen arra való, hogy lássunk vele, és kész. Nem tudtam, hogy ennyire bonyolult, hogy ne mondjam, kényes. Hű, az ember szinte fél fölnyitni a szemhéját, hátha megsérül.
És az elsô operáció, amire nem emlékszem, az is nagyon érdekes. A doktor azt mondja, hogy az operáció során egy „tűkezelés" nevű eljárást alkalmaztak. Azaz mindkét szemgolyómba beleszúrtak egy tűt, igen, keresztülszúrták a szemgolyót, és a tűvel megmozgatták a lencsében levô anyagot, olyasformán, ahogy az ember megkavarja a zabpelyhet vagy az erôs teát. Hályogban szenvedô gyerekeken gyakran végrehajtják ezt az operációt, de a hatása rendszerint csak idôleges. Késôbb gyakran újabb operációra van szükség. Megkérdeztem a doktort, hogy a többi gyerek is azt képzeli-e az operáció alatt, hogy tűzgyűrű veszi ôket körül, amiben emberek égnek. Amire azt mondta: Nem, Joe, ôk nem.
A doktor mindezt megmagyarázta nekem. Az jutott eszembe, milyen érdekes lehet, ha valaki orvos, és mindent tud a szemrôl. Amit nem akar megmagyarázni, az a második operáció, pedig egyszer vagy kétszer már kérdeztem felôle. Csak mosolyog, és azt mondja, biztos benne, hogy sikerül, és ne aggódjam. Azt mondta, gyakorlatilag egyáltalán nem fáj, de valószínűleg prizmás szemüveget kell majd viselnem, tudják, olyan nagyon vastagot, és hogy nem izgatom-e magamat emiatt? Megnyugtatóan mosolygok rá, és eltréfálkozom a hiúságról meg az intelligenciáról.
Most reggel van. Annak a napnak a reggele, amelyen sor kerül az operációra. De még korán van; még bôven van idôm befejezni ezt az írást. Pár nappal ezelôtt, amikor elkezdtem, hogy, mint a doktor mondta, megerôsítsem a gyógyulásomat, este volt. Emlékszem, sütött a nap, siklott lefelé a meredek égrôl, de még ragyogott, megérintette a karomat, az ágyamat, a székemet, a padlót. Emlékszem az egésznek a szépségére meg a békére. Nohát, megerôsítettem a gyógyulásomat. Most már ismerem magamat. Joe-nak hívnak, és szeret engem egy Josie nevű lány, aki, amikor eljön, abba a székbe ül, amelyre rásütött a nap pár nappal ezelôtt, azon az estén, amikor elkezdtem ezt írni. Most nem süt a nap. Borús, szürke reggel van, és azt hiszem, esôcsepergést hallok. Rácsos ablakomon át nem látok valami tisztán, de látom azt a szürke ragyogást, ami csak esôt jelenthet, vagy legalábbis szemerkélést, azt a borzongatóan hideg szemerkélést, amikor az ember örül, hogy benn ülhet a szobában. A hideg nedvesen tör fölfelé szobám padlójáról.
Amikor azon az arányló, békés estén elkezdtem ezt írni, azt mondtam, szeretnék egyetlen karmozdulattal mindent papírra vetni. Szerettem volna, ha csak egyetlen heves mozdulatot kellett volna tennem, és már kész is lett volna. Megfesteni szerettem volna, nem megírni, és a szín, emlékszem, énem színe sárga volt. Nem mintha a színnek bármiféle jelentôsége lett volna; egyszerűen csak sárgának éreztem, érezhettem volna pirosnak vagy fehérnek vagy akár bolhaszínűnek is. De nem tudtam lefesteni, mert csak szavaim voltak. A szavakat pedig el kell rendezni, és ezt gyakran nem szeretik, és ellenállnak: megpróbálnak maguk elrendezkedni, és akkor viaskodni kell velük. Csalfa árulók is: néha kicsúsznak abból a jelentésbôl, amit az ember ad nekik, a formából, amibe elrendezi ôket, és egy más rendbe csoportosulnak a papíron, amely már mást jelent, és csúfot űz az emberbôl, miközben megdöbbenve, néha mélységesen szégyenkezve, néha meg teljesen érthetetlen, ujjongó örömmel figyeli ôket. Azt hiszem, legtöbbször sikerült féken tartanom a szavak megbízhatatlanságát, ha teljesen nem is tudtam'legyôzni. Leírtam mindent, amit tudok, mindazt, amire azokból az évekbôl emlékszem, amelyeket ebben az elmegyógyintézetben töltöttem, azokból a hosszú-hosszú évekbôl, melyek azon az éjszakán kezdôdtek, amikor valamikor azt hittem, álmomban - ide hoztak a kápolnából; vannak benne pontatlanságok, sôt, egyes részeit kitaláltam, hiszen nem voltam jelen a leírt eseményeknél vagy beszélgetéseknél, de mikor legyôztem a félelmemet és elolvastam, láttam, hogy rólam szól, hogy én vagyok benne, Joe, vagy legalábbis az, akinek hiszem magam. Vagy talán az, akinek remélem magam. Vagy talán amitôl félek, hogy vagyok. Nem bánom, ha az emberek sose olvassák el, azt se, ha elolvassák és megvetnek, de ha elolvassák és szeretnek, akkor azt hiszem, alighanem megölöm ôket. Ezt miért mondtam? Értik már, mire gondoltam a szavakkal kapcsolatban? Semmi szándékom nem volt ezt mondani, azt hiszem, még csak nem is igaz, de amikor nem néztem oda, a szavak átrendezôdtek. Miért higgyem, hogy ez igaz? Nem félek én a szeretettôl, enyém Josie szerelme, és nem félek. És énembôl eltűnt minden mocskos sárga szín. Eddig ragacsosan szivárgott az ujjaimból, a lábujjaimból, minden pórusomból, és most eltűnt. Tiszta vagyok.
Van már vécéajtóm. Mondtam már? Mindjárt másnap reggel megkaptam, miután kimentem a kertbe, és kinéztem a városra. Azaz tulajdonképpen nem kaptam ajtót, egyszerűen átköltöztettek a középsô vécébôl az egyik szélsôbe, de hát a végeredmény ugyanaz. Akkor reggel Bernard fejbólintással és mosollyal jelezte, hogy menjek a szélsô vécébe, de én teljesen hitetlenül meredtem rá, és a középsôbe mentem, abba, amelyiknek az ajtóvasai csak az üres teret nyitják és zárják. Bernard visszarángatott belôle.
- A doktor azt mondja, hogy most már nincs semmi vész - mondta, és valósággal betaszigált a másikba. Becsukta az ajtót, én leeresztettem a nadrágomat és leültem, és minden sötét volt, és egyedül voltam, és hosszú ideig benn maradtam, egyszerűen a dolog újdonsága miatt. Ez a vécéajtó olyan volt, mint egy váratlan ajándék. Ismerik azt a fajta ajándékot: egy közönséges, semmi-különös reggelen csomag érkezik, amikor az embernek esze ágába sem jut, hogy esetleg csomagot kaphatna, és akkor íz ember egyre halogatja a csillogó zsinór elvágását, a fontoskodó aranypapír kibontását, és amikor megteszi, amikor végül kinyitja a váratlan ajándékot, akkor úgy felbuzog benne a hála a küldôje iránt, hogy elszorul a torka, és könny szökik a szemébe. Az nem is számít, hogy mi az ajándék, egy ruhaakasztó vagy egy pár zokni, a könnyeket a küldô iránti hála fakasztja, így éreztem magam, amikor ott ültem a vécén, az ajtó mögötti sötét magányban. Könnyek áztatták az arcomat, hálából a doktor iránt, aki ajtóba csomagolta az egyedüllétet, és mintegy ajándékba adta nekem.
És amikor kijöttem, gondosan kinyitva és becsukva az ajtót, kiélvezve a kilincs tapintását a kezem alatt, láttam, hogy Bernard a középsô vécé ajtófélfáját támasztja. Odaléptem mellé, és láttam, hogy egy férfi ül a vécén, aki szorongatja a meztelen térdeit, és úgy néz a világba, mintha azt kívánná, bár nyílna meg a csésze, és nyelné el ôt. Eszembe jutott, hogy egy új beteg érkezését várták, és eszembe jutott a suttogva mesélt történet is, hogy miért került ide. Még a nevére is emlékeztem.
- Ez biztos Douglas - mondtam Bernardnak.
- Aha - mondta Bernard.
- Jó reggelt, Douglas - mondtam, és rámosolyogtam.
- Le vagy szarva - morogta, és még szorosabban ölelte a térdeit. Hosszú, vékony, kemény arca volt, a szájánál túl erôs, olyan volt, mint egy csontos ló. A térdei is úgy gömbölyödtek, mint egy lóé. Felhúzta elkeseredett szemöldökét, fölnézett Bernardra, és azt mondta: - Szerezzen nekem egy rohadt ajtót, hallja, maga! - A hangja vastag volt, savanyú és hangos.
Bernard sóhajtott. - Hányszor kell még elmagyarázzam? -Végigtörölte az arcát a kezével. - Nekem se kellemes. - Az orrára bökött.
- Ajtót akarok! - ordította Douglas. - Nem tudok szarni ajtó nélkül. - Kezével próbálta rejtegetni a nemi szervét.
Azt mondtam: - Arra gondolj, hogy Bernardnak el kell viselnie a szagot. Csak meg kell mutatnod, hogy meg lehet bízni benned...
- Bízni! - vicsorgott a férfi.
- Majd meglátod, Douglas - mondtam. - Próbáld csak meg az ô szemszögükbôl nézni. Meg lennél lepve egy s máson, ami a vécéajtók mögött zajlik.
Hátravetette a fejét, és üvöltött: - Jogom van egy rohadt ajtóhoz! - Mintha a szavak égették volna a száját, és ki kellett volna köpnie ôket. - Jogom van, ha mondom! - üvöltött, mint egy holdra vonító kutya.
- Ez a saját erdekedben történik - mondta Bernard sóhajtva.
Kimentem, szomorúan, fejcsóválva. Furcsa dolgokat mond ez a Douglas. Aztán a saját vécéajtó-ajándékomra gondoltam, és elfelejtkeztem Douglasrôl. Alig vártam a másnap reggelt. Azzal a reménnyel indultam el, hogy az ebédhez szilva lesz.
De ez múlt héten volt, és Douglas nem az én problémám. Majd megtanulja, ahogy én is megtanultam, ahogy mindenkinek meg kell tanulnia, hogy egy elmegyógyintézetben nincs helye olyan embereknek, akik a jogaik miatt üvöltöznek. Megborzongok a szégyentôl, amikor eszembe jut egy és más azokból a dolgokból, amiket én mondtam, különösen amikor még csak az elsô éveimet töltöttem az intézetben. Az a sok vitám dr. Simpsonnal. Nem is tudom, mit gondolhat rólam. De ô bölcs és türelmes ember, és mintha megértené. És Josie... csak gondolják el, mi lett volna, ha soha többé nem jön vissza az után az elsô látogatás után, amikor olyan iszonyúan káromkodtam rá? Ki hibáztathatta volna érte? De volt benne annyi irgalom, hogy felismerje, mi is volt az a káromkodás: kiáltás, könyörgés segítségért. És ô mindig többet látott bennem, mint amennyit én látok magamban. Nem tudom, mi történne, ha elveszíteném. De nem fogom, azt mondta, hogy szeret, és én hiszek neki, és még csak gondolni se akarok erre. Mindegy, azért vigyáznom kell, hogy ne mondjak és ne csináljak stmmi olyat, ami miatt elveszíthetném.
És az a sok ostobaság, amit Ôrült Joe-ról összebeszéltem. Úgy beszéltem róla, mintha ô meg én egy testben lakó külön személyek lennénk. Hát akkor most hol van? Legyôzték, és enyém a testem meg a lelkem. Josie és a doktor gyôzték le, de fôleg Josie. Akármilyen okos is a doktor, nem hiszem, hogy egyedül meg tudta volna csinálni. Josie legyôzte Ôrült Joe-t, mégpedig különösebb harc nélkül. Josie, az ô éveit meghaladó bölcsességével, az ô szeretetével minden gonoszt le tud gyôzni. Ôrült Joe elpárolgott, és soha többé nem fogok hallani róla, mert enyém Josie szerelme, cs tudom, hogy enyém a szerelme, mert egyszer megengedte, hogy megcsókoljam a mellbimbóját, és miért engedte volna, ha nem szeretne? Nem emlékszem, hogy bármilyen nevet suttogott volna, amikor a mellét csókoltam. Nevethetnékem támad, ha arra a sok marhaságra gondolok, amit Ôrült Joe-ról összebeszéltem, szavamra, nevethetnékem támad.
A műtét után itt hagyom az intézetet, elmegyek Josie-val a jövömbe. Hová fogunk menni? A városba, már nem félek tôle. Nem a kápolna uralkodik fölötte, ahogy valamikor hittem, és az emberek sem keringenek körben a kápolna körül. Sok kápolna van és sok templom, és az emberek jönnek-mennek, ahogy nekik tetszik. Rendes ez a város - meggyôztek róla, és örömmel várom, hogy visszatérhessek belé. Jó lesz Josie-val élni ebben a városban, melyet igazából soha nem ismertem. És mivel a templomok és kápolnák - ellentétben ôrültségem kápolnájával - nem uralkodnak a városon, egy szép napon talán majd megnézhetem boltíveiket, hűvös betonjukat, és vitathatatlan tényként fogadhatom el az alakjukat, ahogy most elfogadhatom - igen, igen, elfogadom, igen - az ismeretlen város jóságát, és azt, hogy nekem jövôm van benne, és Josie irántam való szeretetét. Ebben az új városban nem lesznek Tony bácsik. Nem lesz rájuk szükség.
Persze ôk óva intettek a jövômtôl, de azt hiszem, az ilyen károgások várhatók voltak. Ezek a kiábrándult, mindenbôl kifosztott vénemberek, akik ebben az elmegyógyintézetben laknak, óva intettek, de hát mit tudnak ôk? Talán végül is bölcsebb dolog lett volna soha szóba nem állni velük. Nem, ezt nem gondoltam komolyan. Ha nem beszélek velük, sose hallottam volna arról a férfiról, aki nem mozdult el a felesége mellôl az asszony tízhetes haldoklása alatt, és aki tökrészeg^e leitta magát, hogy elbújjon gyászának józansága elôl, és akit Johnnak hívnak. Johnnak hívják, és Josie nem tudta ôt megérteni, de ez nem számít. Josie sok mindenben még nagyon fiatal.
Óva intettek a jövômtôl:
- Ne légy bolond, fiú - mondták.
És: - Te közülünk való vagy.
És: - Aki közülünk való, annak nincs helye odakinn.
És: - Csak össze fogod törni magadat, és nagyon fog fájni.
És: - Idebenn nem fenyeget az a veszély, hogy összetöröd magadat. Idebenn nem érhet el téged a fájdalom.
Én azt mondtam: - Idebenn semmi se érhet el.
És ôk azt mondták: - Ide tartozol. Közénk. Itt a helyed.
Megpróbáltam elmagyarázni nekik Josie-t, de csak nevettek, vagy szomorúan csóválták a fejüket, ahogy az ember egy buzgó, de tudatlan gyerekre csóválja a fejét. De ôk a gyerekek, és sajnálom ôket, mert soha nem ismertek senki olyat, mint Josie, vagy ha talán ismertek, elfelejtették. Egy biztos: én sohasem fogom elfelejteni Josie-t. tízek a vénemberek bolondok, számkivetettek, ôk a város cipôsarkára tapadó sár. Hosszú ideig én is közéjük tartoztam, de most itt hagyom ôket, szánalommal hagyom itt ôket, kölcsönös szánalommal. Tiszta vagyok, itt hagyom ôket, szeretem Josie-t.

Mondok maguknak valami mást. Az a história a szabványarcról, amit plasztikai műtéttel állítanak elô és mindenkinek viselni kell, hát az hülyeség volt, rémhír. El se tudom képzelni, hogy hihettem valaha is, hogy igaz lehet. Úgy értem, maguk el tudják képzelni? Mindenki rózsaszín műanyag arccal mászkál, mind egyforma, ovális alakú, rajta enyhén ívelt, pontosan egy és háromnegyed hüvelyk hosszú szemöldök, egyenes, enyhén csillogó orr és telt, de nem túl telt száj. És ugyanannak az arcnak kissé kerekebb, egy árnyalattal lágyabb változata hölgyek számára, akiken a szeplôk eretnekségnek számítanának. És egy kisebb változat a gyerekeknek, ami elég rugalmas ahhoz, hogy velük nôjön, ahogy cseperednek. És az arcok mögött feltehetôleg épp-ilyen egyforma elmék. Fokozatosan kezdek rájönni ôrültségem mélységeire. Az a sok-sok egyforma arc. Hát el tudják képzelni? Még valami, amiben biztos vagyok: megerôszakoltam azt a lányt, akinek nem emlékszem a nevére. Nem volt az szerelmi aktus. Bevonszoltam a bokrok közé, nem voltam rá semmiféle tekintettel, nem törôdtem vele, hogy végtére is egy emberi lényrôl van szó, letepertem és megerôszakoltam. Belédugtam, és onanizáltam, mintha egy kéz lett volna, nem ugyanolyan ember, mint én, akinek éppúgy szüksége van a szeretetre, mint nekem. Használtam egy részét a saját kielégülésemre, és fütyültem a többi részére, és talán tönkre is tettem. (Nem tudok visszaemlékezni az arcára, de tisztán magam elôtt látom azt a nedves, megalázkodó nyílást - kis szôrök voltak mellette; nem tudok visszaemlékezni a szeme színére, de biztos volt valamilyen színe.) Elvettem teljességének egy részét, használtam, és semmit sem adtam neki cserébe. Remélem, megbocsátott nekem. Megbocsátásának súlya úgy fog ösztönözni engem, ahogyan a korbácsütés vagy a húsba nyomott égô cigarettavég ösztönöz egy mazochistát. De ha megbocsátott nekem, sose fogom megtudni, mert még a nevére sem emlékszem, és ez iszonyatos, még annál is iszonyatosabb, hogy megerôszakoltam. Ha emlékeznék a nevére, akkor legalább élô személy lenne, nem egy nôi nemi szerv, amit egyszer jogtalanul használtam, ahogy a kezét használja az ember. Teljes joggal állítottak bíróság elé azért, amit csináltam - az ám, komoly érvek szólnak a kasztrálás mint büntetés mellett -, joggal csuktak az elmegyógyintézetbe, a barátaim joggal árultak el, mert azzal, hogy elárultak, segítettek rajtam. Ha nem tanúskodnak ellenem, talán egész idô alatt szabadon garázdálkodhattam volna, és ki tudja, mi történt volna? Nagy szerencsém van, hogy elmegyógyintézetbe küldtek, nagy szerencsém van, hogy meggyógyítottak, nagy szerencsém van, hogy van Josie, és van jövôm. Csak képzeljék el, még a tárgyalásomról is összevissza fantaziáltam, mert nem bírtam elviselni valóságos mivoltában. Az a sok marhaság a kötelékrôl meg a kántáló emberekrôl! Egész közönséges tárgyalás volt, bíróság elé állítottak egy fiút, aki megerôszakolt egy lányt, aki förtelmes bűnt követett el, egy fiút, aki szeretetet színlelt, amikor nyoma sem volt benne szeretetnek : hát van ennél förtelmesebb bűn?
Most már tudom, mi a szeretet. Josie a szeretet. Oltalom alatt állok. Van bennem szeretet. A műtét után elutazom majd abba az új országba, amely az ôrültség túlsó oldalán fekszik - már meg-megpillantom, fél lábbal már megszentelt földjén állok. Nem számít, hogy sikerül-e az operációm vagy nem. Itt van nekem Josie. Furcsa gondolataim vannak az operáció sikerérôl vagy kudarcáról. Most már írhatok róla, mert most már biztos vagyok benne, hogy teljesen meggyógyultam. Mirôl is van szó? Az a gondolat motoszkál a fejemben, hogy ha az operáció helyreállítja a látásomat, az kudarc lesz, és ha nem tudja megakadályozni, hogy teljesen megvakuljak, az siker. Hát nem furcsa? Fölcseréltem két szó - a siker és a kudarc - normális jelentését, ami nem jelent új jelentéstani szabályokat, pusztán csak azt bizonyítja, hogy még bennem lappanganak az ôrültség nyomai, nagyon-nagyon apró nyomai. Az operáció után ezek is el fognak tűnni. Most már nemsokára. Addig már csak nevetek rajta, milyen gondolatokat szülnek az ôrültségnek ezek a lappangó nyomai; ez is jó jel, ez a nevetés.
Egy másik furcsa gondolat. Ahogy állok a kertben, és egy fagyalsövénnyel beszélgetek. Rajta, nevessenek ki. Gyerünk.! Nevessenek. Aki egy fagyalsövénnyel beszélget, az megérdemli, hogy kinevessék. Csak rajta. Részemrôl a szerencse, ahogy mondani szokták. Nevessenek ki. Az a gondolatom, Krisztus kezérôl, mielôtt társalogni kezdtem a fagyalsövénnyel, az is furcsa egy gondolat volt. Óriás kézben óriás lyuk, és az emberiség szüntelenül és mit sem sejtve áthuilik rajta. És ha továbbviszik ezt a furcsa gondolatot, akkor, azt hiszem, ebbôl az következik, hogy én, ahelyett, hogy simán keresztülpottyantam volna ezeken a lyukakon, alighanem hozzáértem az egyiknek a véres széléhez, és amikor az emberek meglátták az oldalamon a sötétvörös foltot, azt mondták: „Ez ôrült", és bedugtak ebbe az elmegyógyintézetbe. És lehet, hogy igazuk volt: lehet, hogy Krisztus vérének foltja volt az ôrültségem, és emlékeztette ôket a saját tisztaságuk miatt érzett titkos bűntudatukra. Ezért küldtek ebbe az elmegyógyintézetbe, ahol lemossák az ilyesmit. Most már tiszta vagyok, nincs többé vérfolt a bordáimon. Nem is lesz többé soha. Állandóan Josie szerelmének tisztító vizében fürdôm.
Ezért lehetnek veszélytelenül ilyen furcsa gondolataim. Mint az a másik gondolat, az operációról, ami még mindig motoszkál a fejemben. Legalábbis gondolatnak indult, most már allegória. És elszórakozom rajta, olyan találó. Egyik reggel jutott elôször eszembe, mikor éppen a vécén ültem. Nevessenek nyugodtan ezen is. Ne féljenek, nem haragszom meg érte. Sôt, sokkal jobban erezném magam, ha nevetnének rajta. Nevessenek hát. Kérem. Miután fölcseréltem a "siker" meg a „kudarc" szó jelentését, elgondolkoztam magáról az operációról, és az jutott eszembe, hátha az érzéstelenítô a Krisztus; miért ne? azért adják, hogy megszüntesse a fájdalmat. És a sebészek meg a nôvérek, akiknek nincs arcuk a sebészmaszkok mögött, és teljesen egyformák a sebészköpenyekben, ôk meg Krisztus - az érzéstelenítô - tanítványai, és a fô-fô sebésztanítványnak az a feladata, az a szent kötelessége, hogy elvegye a páciens látását, amíg Krisztus hatása tart, hogy ne láthasson többé. Persze errôl szó sincs. Kezdhetnek nevetni. Csak úgy egyszerre eszembe jutott, amint ott ültem a vécén. Szó sincs róla. Csak egy rutin hályogműtétrôl van szó, aminek az a célja, hogy megjavítsa romló látásomat, és ha nem, az se számít, mert enyém Josie és enyém a szeretet, tisztára vagyok mosva, minden vért lemostak a bordáimról, enyém a szeretet, én mondom maguknak, és biztonságban vagyok.
Na gyerünk, nevessenek ki. Csak azért mondtam el ezt az allegóriát Krisztusról, az érzéstelenítôrôl, mert úgy gondoltam, szórakoztatni fogja magukat, ahogy engem szórakoztat. Hát rajta, nevessenek. Ne féljenek. Akarom, hogy nevessenek. Becsszóra. Ó, kérem, nevessenek. Ezen a sok marhaságon, a sebészeken meg a nôvéreken, akiknek nincs arcuk a sebészmaszkok mögött. Hát persze, hogy van arcuk. Ez is ahhoz tartozik, amin nevetniük kellene. Én majd megpukkadok tôle. Nevessenek. Van arcuk azok alatt a maszkok alatt, méghozzá különbözô arcuk. Mindegyik egyedi. Nem egyformák. Nevessenek. Nem egyforma az arcuk, de nem ám. Nevessenek, a fene egye meg, nevessenek! Minden arc más és más, ha mondom, mind különbözô, mind...
- Én nevetek - mondta Ôrült Joe, elôbukkanva a semmibôl. - Készséggel állok rendelkezésedre. - És nevetni kezdett.
- Nem - mondtam. - Te szétfoszlottál.
- Gondolod? - vihogott. - Nézdcsak meg, miket írtál. Trágár szavakat, mint...
- Kuss!
- Te sose tudnál ilyen szavakat leírni, Joe. Én írtam ôket. Csak lapultam, mintegy illegalitásba vonultam.
- Josie legyôzött téged - mondtam. - Tudom, hogy legyôzött.
- Téged könnyű átrázni. Csak azért, mert engedte, hogy megszopd a csöcsét...
- Josie - suttogtam. - Az én Josie-m.
- A te Josie-d - gúnyolódott Ôrült Joe. - Na és a név, amit közben mondott...
- Én nem hallottam, én nem hallottam...
- Én igen. Én hallottam, amíg te szoptad, mint egy nagy csecsemô, szoptad a cicijét. Én hallottam. Ó, igen, az a kis kurva más okból dugta a szájadba a mellét. Nemes okból, Joe.
- Nem!
- De igen, Joe. Olyan nemes okból, hogy bele fogsz dögleni - mondta.
- Én most tiszta vagyok! - üvöltöttem. - Mind lemosták azt a vért.
- Tudom - kuncogott. - Olvastam azt a baromságot, amit írtál. Nézd csak meg! Micsoda jóságos, kedves rohadt egy világ! És a te rohadék jövôd, ó, azzal a kis kurvapalántával! Hát kérdezlek én, jóságos a világ? Hát nem emlékszel semmire, egyáltalán semmire?
Lépteket hallottam odakintrôl, a folyosóról. - Menj innen - mondtam Ôrült Joe-nak. A léptek megálltak az ajtóm elôtt. Halk, mormoló hangokat hallottam. - Jöttek, hogy elôkészítsenek - mondtam.
- Tudom - mondta Ôrült Joe. - Az operációra.
- Ne rontsd el - mondtam. - Kérlek. Most ne.
- Álmomban se jutna eszembe - mondta. - Semmiért nem mulasztanám el. - Mintha eltűnt volna a bôröm alatt. Próbáltam megakadályozni, de nagyon-nagyon fürge volt. Tudtam, hogy ott van, mert éreztem, hogy szemgolyómon át figyeli az ajtóm kilincsének lassú fordulását.

Harmadik rész
JOEY BÁCSI

01.

Elállt az esô. A fehér nap úgy törte föl az eget, mint valami szennyes tojáshéjat. Új világosság tört be a szobába, ahol Joe nyugtátokkal megtömve feküdt az ágyán és várt. Puhán áradt be és lassan beterítette Joe-t, míg végül puha, fehér fényben r'eküdt. Boldog volt. Késôbb úgy emlékezett erre az operáció elôtti, rövid, nyugtatós idôszakra, mint egész élete legboldogabb idejére. Olyan volt, mint egy álom, egy álom, amelyben sokat nevetett, gyakran ok nélkül. Nevetett, amikor a két nôvér megmosdatta és gondosan leborotválta a haját meg a szemöldökét, és a nôvérek is nevettek, mert Joe nevetett, és az operáció elôtti borotválás tovább tartott, mint rendesen szokott. Sose látta azelôtt ezt a két nôvért, de úgy érezte, mintha egész életében ismerte volna ôket. Fiatalok voltak, kék-fehér egyenruhát viseltek, reggel megismerte ôket, és máris egész életében ismerte ôket.
Nevetett, amikor Josie bejött meglátogatni. Josie leült a székre, és mosolygott. - Mit nevetsz? - kérdezte.
Ha álom volt, roppant élénk álom volt. Soha azelôtt nem voltak ilyen elevenek a színek. Még Joe gyönge szemét is elkápráztatták. Élesen hasított tudatába Josie fekete haja, a hullámok és csigák, mosolygó arca rózsaszíne és napbarnítottsága, ruhája szivárványszíne, keze vakító fehérsége, nylonharisnyás térde; de csak a színek voltak ennyire intenzívek. A fekete, megvilágított hajtömegben nem tudta megkülönböztetni az egyes hajszálakat, sem a lány kerek arcának vonásait, sem a fehér kezek új jainak egyediségét, azt se tudta, hogy a ruhája ruha-e vagy szoknya és blúz. De érezte az ujjait, amikor Josie megérintette a karját, az arcát, érezte testén az ujjait, és hálás volt egyedi különállásukért. Csak a színek erôsödtek fel nyugtatós álmában, ami egyáltalán nem is volt álom: boldogsága nagyon is valóságos volt. Elfelejtette Ôrült Joe-t.
- Nem tudom - mondta, még mindig nevetve.
- Furán festesz - mondta a lány - szemöldök nélkül.
- Josie - mondta. - Josie. - A lány kezéért nyúlt.
- Izgulsz a műtét miatt? - kérdezte a lány, és engedte, hogy Joe keze megérintse az övét.
- Nem izgulok én a világon semmi miatt - mondta a fiú. Megszorította Josie ujjait, és nevetett.
- De jó kedved van ma.
- A nyugtató miatt. Meg hogy leborotválták a szemöldökömet.
- Majd kinô megint - mondta a lány.
- A szemöldöknek ez a szokása - helyeselt Joe.
- Ne izgulj.
- Nem izgulok. Örülök neki, várom.
- Akkor jó.
- Tudod, miért örülök, miért várom, Josie?
- Mert szeretnél újra jól látni.
- A látás engem nem érdekel - mondta Joe. - De a műtét után elmehetek innen. Veled. Ezért várom, ezért örülök neki.
A lány azt mondta: - Kíváncsi vagyok, mennyi idô alatt nô ki újra a szemöldököd. - Rájött, hogy a fiú ujjai az ujjai közt vannak.
A fiú azt mondta: - Olyan jó lesz. Kell, hogy legyen egy szilárd pont az életben, ahonnan az ember elmehet, de ahová mindig visszatérhet, visszatérhet, bemehet és magára csukhatja az ajtót. Ó, az nagyon jó lesz, ugye, Josie? - Elragadtatottan nevetett. - Jó lesz, Josie.
- Igen - mondta Josie. Arca nem bírta tovább elviselni a mosolyt. - Egy szilárd pont. - Joe keze súlyosan feküdt az övén. Hallgatta a fiú nevetését, és ránézett összefonódott kezükre. Jaj, csak el ne rántsam, imádkozott magában csöndesen. Csak még egy kicsit. De örülök, hogy nem láthatja az arcomat, gondolta.
- Ez a nyugtató - mondta Joe - elmélyültté tett. Talán állandóan adniuk kellene. - Megszorította a lány kezét. - Boldoggá akarlak tenni, Josie. Semmit se akarok annyira, mint ezt.
A lány azt mondta: - Jön a doktor, Joe - és végre kiszabadította a kezét. Már az ajtóból mondta: - Sok szerencsét, Joe.
Joe még nevetett, és azt mondta: - Nincs szükségem szerencsére.
A doktor belibegett nyugtatóval csillapított életébe, és fölébe állt.
- Hogy érzed magad, Joe? - kérdezte a doktor.
- Remekül, doktor úr, egyszerűen remekül. Készen áll az operációra?
A doktor nevetett. - Én nem vagyok sebész, Joe. De jó kezekben leszel...
- Persze. Nem is úgy értettem...
- Tudom.
- Bocsásson meg, doktor...
- Nincs semmi baj, Joe. Nincs miért. - Megnézte az óráját. - Minden pillanatban itt lehetnek.
- Itt?
- Hogy a műtôbe vigyenek.
- Ó. Azt hittem, itt fogják csinálni...
- Ez a pszichiátriai szárny, Joe. A műtô a kórház másik részén van.
- Látja, milyen buta vagyok.
- Dehogyis. - A doktor óvatosan leült az ágy szélére. - Joe, tudod, mi lesz az operáció után?
- A posztoperatív szakaszban? - mosolygott Joe. - Látja, kezdem megtanulni a nyelvüket.
- Hát elég régóta itt vagy hozzá, hogy kitanuld - nevetett a doktor. - Egyszer csak azt vesszük majd észre, hogy kiteszed a cégtábládat, ahogy a jenkik mondják.
- Az operáció után, doktor úr, azt kezdte mondani.
- Igen. Szóval - mondta a doktor - az egész azon múlik, hogy a pácienst tizenkét napig sötétben kell tartani...
- Tizenkét napig - mondta Joe.
- Abszolút nyugalomban, hanyatt fekve. Nagyon fontos, hogy ebben a szakaszban a szemek ne mozogjanak.
- Az veszélyes lenne?
- Hát, azzá válhat - ismerte be óvatosan a doktor. - A szemeden persze kötés lesz, hogy kizárjon minden fényt, ami véletlenül esetleg bejutna a szobába. Ne zavarjon a csend. Minden hirtelen, hangos zaj akaratlanul is mozgásba hozná a szemeket, ezért.1 zajt minimális szinten kell tartani.
Joe-nak eszébe jutott valami. - És mi van a, szóval, tudja...
- Mi? Ja, kapsz majd valamit, ami leállítja...
- Tizenkét napra?
- Igen - mondta a doktor. - Azzal mozgás jár, erôlködés, ami esetleg megmozdíthatja a szemet is. - Megveregette Joe karját. - Ne izgulj, utána kapsz majd valamit, ami újra megindítja.
- És mi történik a szememmel, ha letelik a tizenkét nap?
- Sok minden, csupa izgalmas dolog. Leveszik a kötést, eltávolítják a varratokat...
- A varratokat - mondta Joe.
- Igen. És fokozatosan beengedik a fényt a szobába. Mármint akkor, ha a sebész meg lesz elégedve, amiben én biztos vagyok.
- A műtét sikerével vagy kudarcával - mondta Joe, minden ok nélkül a szavak megcserélt jelentésére gondolva.
- Aha - mondta a doktor -, itt vannak.
A guruló hordágy beszorult az ajtónyílásba. Két idôsebb betegszállító rángatta, kiszabadította, begörgette a szobába. A szoba hirtelen tele lett vele.
- Joe - mondta a doktor -, hogy érzed magad? Lelkileg?
- Nagyon boldognak érzem magam, doktor - mondta Joe, és a varratokra gondolt, amelyeket a szemébe fognak tenni.
A két idôsebb betegszállító nagy, asztmás szuszogással átemelte Joe-t a hordágyra. Testét fehér lepedôvel takarták le, melynek kellemes mosodaszaga volt. Hangtalan gumikerekein kigördítették a hordagyat a szobából a folyosóra. Hűvösebb levegô dörgölôdzött Joe borotvált arcához. Vénemberek fejtetôre fordult arca bámult rá a repedezett mennyezet alól; mosolyogtak, és sok szerencsét kívántak neki. Visszamosolygott rájuk. Jó volt nem félni többé az ôsöreg arcok gyerekszemeitôl. Milyen szamár is volt. Hiszen ôk is csak emberek, mint ô, emberek, akik éltek, fájdalmat okoztak és fájdalmat szenvedtek, és megöregedtek, emberek, akik tanúi voltak feleségük tlzhetes haldoklásának. Johnnak hívták. Milyen szamár volt, hogy félt az emberektôl, akik pedig olyanok, mint ô, se többek, se kevesebbek. Bernard a hordágy mellett ment, keze könnyedén Joe vállán. Nem beszélt, és Joe se mondott semmit, de mind a ketten örültek, hogy ott van. A folyosó végén, ahol egy másik, más színűre festett folyosóba torkollt, Bernard szó nélkül lemaradt, de Joe utána még sokáig érezte annak a kéznek a súlyát, amely oly könnyedén pihent a vállán.
Most a kórháznak egy olyan részébe értek, amelyet Joe még sohasem látott. Fehér fény robbant be a magas ablakon, ugyanilyen robbanásokat látott a bokrok közt meg a füves sávokon is. Belekóstolt ennek az új folyosónak a levegôjébe: olyan volt, mint a frissen fejt tej, vastag és csupa tejszín, hűvösen érintette a nyelvét. Látta, hogy sok ablak nyitva van. Érezte a reggeli esô elillanó szagát. Aztán az ablakok helyébe ajtók léptek, és a folyosó kissé sötétebb lett. Furcsa ajtók, némelyek nyitva, mások becsukva. A nyitott ajtókon át egy-egy pillanatra vaságyak sarka villant elô, egyszer meg két láb, látszólag magukra hagyva feküdtek egy ágyon. Olyanok voltak, mint a gipszöntvények, vagy mintha meghaltak volna: a lábujjak mozdulatlanok, fehérek és merevek. Joe eltűnôdött, vajon hol van a gazdájuk. Talán kiment egy pár zoknit venni, gondolta. Aztán újabb ablakok, magasak és boltívesek. Elkapták és lefelé terelték a fehér fényt: Joe testén párosával siklottak végig a lefelé terelt fénytáblák. Mosolygott. Kockára vágott fény vonult végig rajta, tejes levegôt ízlelt a nyelve, halott esô szagát érezte, látott két alighanem halott lábat, és boldog volt, és egy kicsit, egy icipicit félt. Szerette volna, ha örökké tart ez a halk gumikerekes utazás ezeken az idegen folyosókon.
De nem tartott. Az ablakok helyébe tömör falak léptek. Most minden ajtó zárva volt. Már nem érezte a tejet a levegôben, nem látta a fehér fény robbanásait sem. Mindez elmaradt mögötte, visszahúzódott a múltba. Belészúrt a szomorúság, mint egy kis görcs a szívizomba. Szerette volna újra ízlelni a tejes levegôt, érezni a holt esô szagát, vállalni a fény robbanásainak kockázatát, de mindezek eltűntek, sebesen távolodtak emlékezetének zöld országútján, és már nem érhette el ôket, és mélységesen szomorú volt és nagyon boldog.
A hordágy lassított. Mintha halk gumisziszegést hallott volna, amint a kerekek befordultak az utolsó sarkon. A hordágy fejrésze óvatosan kitapogatta a kettôs csapóajtó közepét. Az ajtók belsô oldala végigkaparászta a hordágy szélét, összedengelte a Joe-t takaró lepedôt. Az egyik ajtón vörös, nyomtatott betűket látott: TÔ. Gyorsan elfordította a fejét, s amint elsiklott mellette, megpillantotta a vörös szó másik felét is: MŰ. MŰTÔ. Felemelte a fejét, és egy nagyon erôs fényfolt középpontjában meglátta a köpenyes, maszkos alakokat, akik rá vártak.
Az érzéstelenitô orvos prokaint fecskendezett a beteg szemgolyójába. Figyelte az enyhe rebbenéseket, várt, a beteg arca megnyugodott. A beteg, anélkül, hogy tulajdonképpen látta volna ôket, tudatában volt a körülötte és fölötte álló köpenyes, maszkos alakoknak. Lehet, hogy férfiak voltak, lehet, hogy nôk, lehet, hogy egyik sem. A köpenyek meg a maszkok lerombolták egyedi személyiségüket. Kesztyűs kezük apró, bennfentes mozdulatokkal nyúlkált a csillogó tálcákon. Olyanok voltak, mint egy elôkelô vendéglô pincérei: egy ezoterikus szertartás szerény, tartózkodó szolgái. De, gondolta a beteg, ebeken a tálcákon nincs semmiféle étel. Króm csilingelôsét hallotta. És ezek nem kések és nem villák.
Az alakok elôre meghatározott formációba rendezôdtek az asztal körül. Az asztal fölött nagy, kerek lámpa függött. Olyan volt, mint a nap. Csönd telepedett a helyiségre. Az alakok vártak, maszkjukat a beteg felé fordították. Szemük látszólag meg se rebbent, és nem volt benne semmiféle kifejezés. Nagyon magabiztos vagy nagyon halott emberek szeme ilyen. A beteg zsibbadt szemével felnézett a kerek fénybe, és azt gondolta: Ez a fény, ez a nap az utolsó dolog, amit életemben látok. Nagyon-nagyon tudatában volt a körülötte álló névtelen alakoknak. Krisztus, az érzéstelenítô, meg az ô arc nélküli tanítványai elveseik tôlem a fényt, hogy megmutassák nekem a fényt. A fölötte függô nagy, kerek lámpára összpontosította gondolatait, megpróbálta örökre rögzíteni emlékezetében, így, ha majd megvakul, mégis arat egy apró kis gyôzelmet. Azt hiszem, ez az egyetlen lehetséges út, gondolta.
Az egyik alak gumikezei óvatosan hátrahúzták a beteg szemhéjait, és függesztôcsipeszekkel rögzítették, ôket. A beteg szemei úgy dudorodtak ki kopasz arcából, mint két játékgolyó. Szeme fehérjét apró kék erek mintája szôtte be, mintha egy gyerek firkálta volna össze tintával. Egészen ki kell venniük a szememet, gondolta a beteg. Különben kudarcot vallanak. Meg kell vakítsanak, meg kell vakítsanak, meg kell vakítsanak...
Az alakok közül elôlépett a legmagasabb. A többiek meg se mozdultak, mégis mintha tiszteletteljesen visszahúzódtak volna. Vagy talán csak lehajtották a fejüket. A legmagasabb alak gumiujjai közt tartotta a műszert, melyrôl éles fény villant, mint egy borotváról. Az alak a beteg kopasz arca fölé görnyedt, várt, nézelôdött, aztán a műszerrel apró, óvatos bemetszést eszközölt a beteg bal szemgolyóján, pontosan a szivárványhártya fölött. A beteget meglepte, mennyire nem fáj: semmi mást nem : ipasztalt, csak egy kis szaggató érzést, és azt, hogy a szoba rlsötétedett. Ami fény maradt, örvénylett, mint a füst.
A legmagasabb alak gumiujjai a szemgolyón ejtett bemetszésen át más műszerekkel óvatosan eltávolították a beteg szemlencsét. Kezei lassan, de habozás nélkül mozogtak. Elôlépett egy másik alak, odatartott egy kis tálkát; a beteg mintha halk csobbanást hallott volna. Azt gondolta: Miért nem hajtják végre ezt az operációt minden gyereken? Az örvénylô fényt figyelte. Annyi bajt ellehetne kerülni vele. Most elôlépett egy kisebb alak. A legmagasabb alak visszavonult, hogy gyöngéden megtörölgessék a homlokát. A kisebb alak a beteg fölé hajolt, és pontos selyemöltésekkel bevarrta a bal szemgolyóján a kis bemetszést; ennek az alaknak apró gumikezei voltak, és olyan szakértôén mozogtak, mint egy finom, értékes hímzésen dolgozó asszony kezei. Annyi bajt el lehetne kerülni vele. A varrás befejezôdött. A kisebb alak hátralépett, nem minden büszkeség nélkül. A helyiség csöndes volt és forró. Akkor nem volna rá szükség, hogy más módszerekkel vakítsák meg a gyerekeket, gondolta a beteg.
A legmagasabb alak elôrelépett, odahajolt a beteg csupasz arca fölé, és apró bemetszést ejtett a jobb szemgolyóján, pontosan a szivárványhártya fölött.

02.

A beteg egy nagyon sötét szobában feküdt az ágyon. Arcának felsô része be volt kötözve; a kötés az orra hegyétôl leborotvált hajának tövéig betakarta. A kötés alatt géztamponok voltak, a géztamponok alatt pedig a beteg összeöltögetett szeme. Fejét mindkét oldalról homokzsákok tartották mozdulatlanul. A kötés alatt arcán nagyon sápadt volt a bôr; szája lazán kinyílt. Semmi rugalmasság, semmi izomfeszültség nem volt a kötés alatt a sápadt bôrben. Még kivillanó fogai is puhának látszottak, mintha megolvadtak volna. Nyelve idônként enerváltan végignyalt kiszáradt ajkain. Homályosan emlékezett rá, hogy mit mondtak neki: posztoperatív kezelés. Tizenkét nap. Mozdulatlanul. Szeme a kötés alatt fájni kezdett egy kicsit, egy kis éles szúrást érzett, amint a prokain hatása kezdett elmúlni. Mintha apró tüskék lennének a szemében. Testét fehér lepedô takarta. Óvatosan megmozdította a kezét, fölemelte és megérintette az arcát. Bôre petyhüdt volt, mintha sokáig lett volna víz alatt. Egy vízbe fűlt ember arca. Ijedten rántotta el a kezét, beletörölte ujjait a lepedôbe, mintha attól félt volna, hogy levedlett az arcáról a hús, és rájuk tapadt. Megfeszített ujjai le-föl jártak a lepedôn. Aztán lassan újra fölemelte a kezét. Ujjai felderítô útra indultak az arcán, petyhüdt száján, benn a szájában töprengve tapogatták az olvadozó fogakat, aztán az orrcimpáit, a szôrt - megcibálta orrában a szôrt -, mindig ilyen szôrös volt az orra? Biztosan nem. Keze hozzáért a kötés éles széléhez, és megtorpant. Mintha nem az ô arca lett volna, legalábbis az alsó fele nem. Ez a spongyaszerű bôr, ez nem az övé. És milyen lehet az arca a kötés rétegei alatt? Vajon egy és háromnegyed hüvelyk hosszú a szemöldöke? Lehet, hogy ezért borotválták le a szemöldökét? Mert túl rövid volt, vagy túl hosszú vagy túl dús? Keze megszorongatta a fülcimpáját. Tényleg az ô fülcimpája lenne? Az ô fülcimpája vékonyabb volt, csontosabb, hát nem? Csacsiság. Csontosabb. Az ember fülcimpájában nincsenek is csontok. De tényleg ilyen kövérkés lett volna? Szemében a tüskék nagyobbak lettek, élesebbek. Olyan gonoszul szúrok, hogy petyhüdt ajkairól halk nyöszörgés szállt föl. És karamellaként olvadozó fogai puhán összecsikordultak. Mintha nem az ô arca lett volna, az alsó fele nem, azt pedig nem tudta, milyen a kötés alatt. Már arra sem tudott visszaemlékezni, milyen volt az arca, mielôtt bekötözték.

Kicsoda ô? A bekötött szemű beteg feküdt az ágyon, és töprengett, kicsoda ô. Azon is töprengett, vajon nappal van-e vagy éjszaka. Ebben a fény nélküli világban ezt semmiképpen nem lehetett megtudni. Hányszor is - föltételezte, hogy ápolónôk voltak -, hányszor is mosdatták meg az ápolónôk? Mindenesetre lányok voltak. Ebben szinte biztos volt. Fiatalnak és nôiesnek érezte a kezüket a testén. És ha fiatal lányok beteget mosdatnak a kórházban, akkor azok biztosan ápolónôk. Szóval hányszor is mosdatták meg? Négyszer - nem, ötször. Ami azt jelenti, hogy az operáció öt nappal ezelôtt volt. Hacsak nem mosdatták meg naponta kétszer. Mert ebben az esetben az operáció két és fél nappal ezelôtt volt, és most délután van. Vajon süt-e a nap ebben a pillanatban, ezen a sötét délutánon? De mi van, ha naponta ötször mosdatják? Vagy csak másodnaponként egyszer? Vagy egyik nap kétszer, másik nap meg csak egyszer? Nem, az, hogy milyen gyakran mosdatják, nem megbízható idômérô.
Az ápolónôk nem beszéltek. Kivéve akkor, legelôször, amikor az egyik a markába nyomott valamit, ami olyan volt, mint egy gomb, és megmagyarázta, hogy ez egy csengô, és ha valamire szüksége van, csengetnie kell. De akkor is csak suttogott, hegyeznie kellett félig bekötözött fülét, hogy megértse, mit mond. Megkérte a nôvért, hogy ismételje meg, és el is mondta újra, minden szót olyan lassan és tisztán ejtett, mintha külföldivel beszélne, aki nem érti a nyelvet. Ezután többé egyik ápolónô se szólalt meg, amíg ki nem loccsantották a kacsát, és akkor is csak egymás közt beszéltek. Fogalma sem volt arról, mi a kacsa, egészen addig, amíg elôször nem csengetett, nem hallotta az ajtó nyílását, és el nem mormogta a kívánságát. Pár pillanat múlva érezte, hogy felhajtják róla a lepedôt, hideg nôi kezek kigombolják a pizsamanadrágját, felemelik a péniszét, és belerakják valami hideg műanyagba. Arcának látható fele elvörösödött.
De nem ez aggasztotta a beteget, és nem az, hogy nem tudta nyomon követni az idô múlását, és nem a fiatal lányok, akik talán ápolónôk, talán nem. Hanem az a kérdés, hogy kicsoda ô. De nem is pontosan ez. Azt tudta, hogy ki volt, sok emléke volt, és az a személy, akinek önmagát ismerte, mindegyikben szerepelt. De azt akarta, hogy megerôsítsék önmagával való azonosságát, szüksége volt rá. Akkor igazán biztos lenne benne, ahogy mindig is biztos volt, egészen addig a pillanatig az operáció utáni elsô napon, amikor megérintette az arcát, és annyira másnak találta: puhább lett, a hús annyira szivacsos, hogy mállott le, vagy mintha mállott volna, hosszú, csöpögôs csíkokban ragadt az ujjaira. És a szôrös orrlyukak meg a kövérkés fülcimpák. Ekkor kezdôdtek a kételyei. Egy tükör - ha a tükörben azt az arcot látná, amit az emlékeiben, akkor tudná. Az meggyôzné önmagával való azonosságáról. Vagy az ellenkezôjérôl. De hogy nézhet az ember tükörbe, ha a szeme be van varrva és be van kötözve? Kell lennie valami más módnak. Arra gondolt, hogy megkérdezi a fiatal lányokat, akik talán ápolónôk, talán nem, de mi van, ha nem tudják, hogy ô kicsoda? Mi van, ha habozást hall a hangjukból, amikor válaszolnak, ha ugyan egyáltalán gondolnak rá, hogy válaszoljanak? Akkor még bizonytalanabb lenne. Lehet, hogy egy pillanatnyi ötlettel kitalálnának egy nevet, és tréfából azt mondanák neki, és akkor ô egy más ember bôrében élne, ellentétben az összes emlékeivel. Hacsak valaki meg nem magyarázná a tréfát. És ha megmagyaráznák, akkor megint csak ott lenne, ahol volt, töprenghetne, hogy kicsoda ô igazában. És még ennél rosszabb is bekövetkezhetne: - Nôvér, ki vagyok én? -, és a nôvér hangja: - Egy pillanat, mindjárt megnézem a kartonján. - A beteg enyhén megborzongott. Nem, jobb lesz, ha nem kérdezi meg a lányokat, akik talán ápolónôk, talán nem. Aki képes arra, hogy úgy emelje föl az ô farkát, mint egy ebédrôl maradt darab kolbászt, nem azért, hogy megsimogassa vagy megcsókolja, hanem hogy beletegye valami hideg műanyagba, abban nem lehet megbízni.
Bizalom: ez az a szó. A szó. Bizalom, bizalom, bizalom, bizalom. Szüntelenül le-föl járt a beteg agyában. Belemasírozott emlékei füstjébe: bizalom, bizalom, bizalom, bizalom. Figyelte ezt a szót, és figyelte emlékei füstjét: egy kunyhó, majdnem sötét, és az ablak alatt egy lány, akinek csillognak a behajlított térdei, és a kunyhóban más gyerekek, akik egy nevet kántálnak, mint valami dalt, és ô fölismerte a nevet, és fölismerte önmagát, amint ott áll a csillogó térdű lány mellett. A beteg halkan felnyögött. Szivacs nedvesítette be a testét. A víz lecsurgott a gyomráról, és tócsába gyűlt az ágyékán. Egy durva törülközô eltüntette a tócsát, víz csobogását hallotta a lavórban. Aztán a becsukódó ajtó fegyelmezett surranása, aztán csönd.
És az emlékezet füstje kavargott tovább. Nézd csak, nézd egy régi-régi szobát látott és benne egy öregembert, aki belekiabált a vad csendbe, és dühösen hadonászott a karjaival. Az ajtó mellett egy kisfiú állt, csúnya kisfiú, görbe orrú, szemébe hulló hajú kisfiú, egy kisfiú, aki nem tudta, menjen-e vagy maradion. Mindenütt por és könyvek. Az öregember belerúgott a Könyvekbe, és majdnem elesett, és a szemére nyomta a kezét, mintha fájna a szeme. Ez lenne az, amiben bíznom kell, gondolta.; beteg, ez az emlék? Ez minden? És megnyomta a csengôt. A fiatal nôi ujjak fölemelték a péniszét, mintha egy darab kolbász volna; a vizelet műanyaghangon csörgött.
A régi-régi szoba hatalmas nagyteremmé dagadt, magas abla-r;am keserű fény hullott be. És a nagyteremben széksorok álltak, emberek ültek rajtuk, és az embereknek nem volt arca. Mégis cev nevet kiabáltak, egy nevet kiabáltak az arcuk helyén levô kerek húskorongokból. Joseph, Joseph, Joseph, kiáltozták, és azt a nevet kántálták a gyerekek a kunyhóban, és ez volt a neve annak a csúnya kisfiúnak, aki ott állt a szobában azzal az öregemberrel, aki rugdosta a könyveket. Joseph, Joseph, Joseph!... Nem, nyögte a beteg, és legyezett a kezével, hogy eloszlassa a füstöt. Csörömpölés hallatszott, meg kiömlô víz hangja.
- Ó, nézz oda! - mondta egy fin tál nôi hang. - Leverte a kacsát...
- Mind kiment a padlóra - mondta egy második, hasonló hang. - Pedig nem volna szabad neki mozogni. Szólnia kellett volna, hogy vigyük el.
Hozok egy rongyot - sóhajtott az elsô hang. A beteg figyelte, hogy szopogatja a rongy a padlót. Hogy bízhatna ezekben az emlékekben? Ô nem Joseph. Joseph csak úgy létezett, mint külsô események hálózatának központi alakja, olyan eseményeké, amelyekrôl valaki - egy orvos, igen, egy orvos - azt mondta neki, a betegnek, hogy képzelgések voltak, sôt, mi több, ezt be is bizonyította. Hogy létezhetett volna hát Joseph, ha léte a képzelt események hálózatában elfoglalt helyétôl függött? De ha sohasem létezett, akkor miért tört be a beteg emlékei közé? Hiszen ha szét tudná oszlatni a füstöt, ha rá tudna jönni, kicsoda is ô igazában. Hallotta a felmosórongy gyors szürcsölését a padlón. Meg akarta rázni a fejét, hogy kitisztítsa, de kétoldalt a homokzsákok nem engedték, joseph káprá-zat volt, élete káprázat volt, és most neki, a betegnek újra kell kezdenie, és talán így van ez mindig.
Kicsoda ô? A beteg feküdt az ágyán, mint egy hulla, de olyan hulla, aki gondolkozik, érez és hall. De látni nem lát, és a beleit orvosi eszközökkel leállították, hogy még ezt a mozgást is megakadályozzák, és névtelen nôi kezekre van utalva: azok mosdatják, azok vizeltetik, még etetik is. Idôrôl idôre egy szék süketítô kaparászását hallja a padlón, aztán egy villa ereszkedik a szájához, és eszik, de soha nem tudja, mit eszik. Csak rág és nyel, rág és nyel, akár szén is lehetne, amit eszik. Különben is, mi értelme van egy hullát etetni? Miért nem viszik ki, és miért nem temetik el? A betegnek eszébe jutott egy szó: euthanasia. A szó megrémítette, és a félelemtôl mérges lett. Hiszen ez csak egy szó - mi bajt okozhat egy szó? De nincs személyazonossága, nagyon könnyen megölhetnék, és senki sem tudná meg. Nincs senki, aki fölállhatna, és azt mondhatná: „Én vagyok. Engem ölnek meg." Nincs semmi, amivel felhívhatná mások figyelmét halálának tenyéré. És miért is izgatná magát valaki olyasminek a pusztulása miatt, ami sohasem létezett? Miért, tényleg miért? Hiszen ha neve volna, a név mégis valami, hiányolnák, ha nem lenne többé. Valaki óhatatlanul megkérdezné: „Vajon hová lett ez a név?" Mások meghallanák, és szintén megkérdeznék: „Mi a csuda történt ezzel a névvel?" Lánc kovácsolódna az emberekbôl, akik mind kíváncsiak lennének, hová lett az a név, amelyik még egy-két nappal ezelôtt megvolt, igen, tegnapelôtt még látták', beszéltek vele, ott ment az utcán, teljes életnagyságban, most meg eltűnt. Kérdezôsködnének utána, és a név talán egy kicsit kevésbé volna magányos, ha tovább élne mások emlékezetében.
Az ajtó suhogva kitárult. - Látogatója jött - mondta egy hang. Az ajtó suhogva becsukódott. A beteg feküdt az ágyán és azon tűnôdött, tényleg hallotta-e az ajtó nyílását és csukódását, meg a hangot, mely azt mondta: „Látogatója jött."
Aztán egy kéz érintette a kezét, amint ott feküdt az ágyon, és egy halk hang azt mondta: - Joe? -, és ezt a kezet nagyon jól ismerte. - Én vagyok, Josie - mondta a halk hang.
Megmarkolta az ismerôs kezet. - Mit mondtál? - kérdezte.
- Azt mondtam: Én vagyok, Josie...
- Elôtte.
- Elôtte nem...
- De igen. A nevemet mondtad. - Eljátszott a lány minden egyes ujjával. - Mondd újra - könyörgött.
A lány zavart hangon mondta: - Joe.
A beteg boldogan mosolygott. Feltisztult az emlékek füstje. Semmi mást nem látott a fejében, csak egy fiatal, hűvös, sötét hajú lány képét, aki szereti ôt, és akinek megcsókolta a mellét. Arca a kötés alatt máris tömörebb lett, visszanyerte izomtónusát. Fülcimpái normális méretükre zsugorodtak, megszilárdult szájában megkeményedtek a fogak, ahogy az fogakhoz illik.
- Hello, Josie - mondta boldogan, és belekapaszkodott a lány kezébe a sötétben.

Joe-nak semmi sem számított, csak a lány kezének érintése. Azért a pillanatért élt, amikor a lány keze a sötétségbôl kinyúlt az ô keze felé. Elôbb az ajtósuhogás, aztán érezhetô jelenléte a szobában - visszafojtotta a lélegzetét, amíg nem érezte a lány ujjainak hideg szorítását felemelt, várakozó, felkínált kezén. Most már boldog volt a sötétben. A lány keze bizonysága volt önnön azonosságának, most már megengedhette magának, hogy kuncogjon korábbi gondolatain. Nem törôdött az operáció eredményével sem. Boldog lett volna, ha örökre így maradhat, foghatja ezt a kezet a sötétségben. Szeret, gondolta, szeret. Tudta, ha szükség lesz rá, majd látni fog a lány szemével. Amikor a lány eljött, beszélgettek:
- Az idô - mondta a beteg. - Mesélj nekem az idôrôl.
- Arra gondolsz, milyen idô van ma?
- Igen.
- Ó - mondta a lány -, borús, olyan szürkés. Azt hiszem, esni fog.
Ô azt mondta: - Hideg van kinn?
- Hűvös. Mind lehullanak a levelek. Az ôsz a legszomorúbb évszak.
- Igen - helyeselt a beteg.
- Ahogy eljöttem a park mellett - mondta a lány -, láttam egy öreg-öreg embert. Rendes kis kupacokba próbálta söpörni a leveleket.
- Értelmetlen munka, mi?
- Igen - nevetett a lány. - Nagyon. Amint összesöpörte ôket, mindjárt jött a szél, és szanaszét fújta ôket. - Nevetése olyan volt, mint sok pici fénypont a sötétségben. - Nagyon mérges lett.
És látott. A lány szemével látta, amint az alacsony, szürke ég szorongatja a megfélemlített földet, a hűvös szél megfricskázza a sövények sarkát, a fákat, a kabátokat, a porcelánt, az orrokat, fricskázgat, ahogy egy komisz gyerek ujjai fricskáznak. Látta az aranyos, olajzöld meg barna leveleket, amint lassan szállnak lefelé a föld és az ég közötti keskeny résben, aztán lángként izzanak a szürke ôszi füvön. Látta az összeaszott öregembert, a nála magasabb és egyenesebb seprűvel, amint háromszínű kupacokba söprögeti a leveleket, csak azért, hogy a gyerekes szél gonoszkodó ujjai széttúrják a kupacokat, és szanaszét szórják a kerengô, föl-le szálló leveleket a hamuszín gyepen. Látta, amint az öregember földhöz vágja a seprűt, és dühödt kardtáncot jár rajta, és rázogatja gyönge, bütykös öklét a föld és az ég közötti összenyomott hasadékban oly gondtalanul játszadozó láthatatlan szélre. És közben, egész idô alatt, nedvesen fenyeget az esô.
- Jobban látok a te szemeddel - mondta csodálkozva -, mint az enyémmel valaha is láttam.
És még sok mindent látott a lány szemével. Látta, hogy ha a töpörödött öregember békén hagyta volna a leveleket, ha elrakta volna a seprűjét, és hazament volna a feleségéhez, aki fekete, fenyegetô konyhájában tengôdik, aszottan, mint egy töp-pedt alma, akkor érezhette volna az asszony almaborszagát, leszidhatta volna, fütyülhetett volna rá, megverhette volna, szerethette volna, akármit csinálhatott volna, azon kívül, amit éppen csinált, azazhogy rászabadította haszontalan haragját az önállósodott levelekre. Nem állíthatta meg azt, aminek történnie kellett, se a seprűvel, se dühös ökleivel, se semmivel a világon. Ô csak ember volt, a levelek meg levelek. És a súlyos ég végül beváltotta nedves fenyegetését, a levelek most majd megpuhulnak az esô üvöltô fenyítése alatt, összegyülekeznek, nagy levélhalom lesz belôlük, lassan besüppednek majd a földbe, a fák pedig zölden kihajtanak sírjuk sejtelme felett, míg majd újra készen állnak. És az öregember ezt nem tudja megakadályozni, meg ahhoz se elég jelentôs, hogy útban legyen.
- A fák! - kiáltotta Joe.
- Micsoda?
- Várják...
A lány fölnevetett, mint a vészcsengô. - Ne szorítsd úgy a kezemet, fáj...
- Láttam a te szemeddel - mondta a fiú. - Várják. Hogy visszatérjenek a földbe. És újra nôjenek. - Kissé meglazította a szorítását, de egyre csak kapaszkodott. - És egész idô alatt minden vár, csak erre vár. - Látta a fák, bokrok, csalitok, mezôk, rétek, füvek, virágok egész ciklusát, minden növekszik és meghal és újra nô, amint új erôre kap a halál tejétôl. - Semmi nem hal meg - suttogta lenyűgözve. - Semmi nem hal meg. Csak mi. Mi meghalunk.
- Joe - rázta meg a fejét türelmetlenül a lány.
Látta az egész emberiséget, metszôkésekkel, nyesôollókkal, kaszákkal, ekékkel fölfegyverkezve, az egész emberiséget, amint ártatlanul segédkezik saját végsô pusztulásában, mert megrend-szabályozza a mezôk alakját, természetellenes formákra nyírja a bokrokat, kiszabja a fű hosszát, és megnyesi a rózsákat; az egész emberiséget, amint szembeszögezi a vágószerszámok gyatra erejét a füvek, a fák, a virágok teljes, növekvô, várakozó súlvával.
- Ôk az igazi földesurak - mondta keserűen. - Mi csak bérlôk vagyunk. És ôk várnak. Más az ô idôskálájuk, mint a miénk. - Nevetni kezdett. - Ok ráérnek várni. - Nevetése teljesen betöltötte a sötétséget. - Ôk még mindig itt lesznek, mikor mi már régen nem leszünk, és ezt tudják is. Hát várnak, van idejük, figyelik, hogy csapjuk be magunkat istenekkel meg a halhatatlanság reményével, és kuncognak, mi meg fölkapjuk a fejünket, és azt mondjuk: „Figyelj csak, micsoda szél 'van ma éjjel." -Egy szép napon, gondolta, az egész föld egyetlen hatalmas kert lesz, szabadon nô majd benne minden, és sehol nem lesz benne semmi nyoma az embernek. Akkor fog aztán csak igazán süvölteni a szél. - Most már értem, miért vittél ki, hogy megnézzem azokat a rózsákat - mondta.
A lány megrémült. - Idehívjam az orvost? - Széke a padlót kaparászta.
- Nem. - Nevetése a semmibe halkult. - Ezt láttam a te - most furcsamód nem látott semmit - szemeddel.
- Nem lenne szabad mozognod... - Nem mozogtam...
- Ez a sok nevetés. Rázkódsz tôle.
Nevetésének visszhangja fönnakadt egy másik dimenzióban. Szerette volna megrázni a fejét, ahogy akkor szokta az ember, amikorzavarban van. - Ne haragudj. - Már nem hallotta nevetésének visszhangját. - Nem akartam...
- Nincs semmi baj...
- Mirôl is beszéltünk?
- Az öregemberrôl meséltem neked - mondta a lány -, aki a leveleket söpörgette a parkban.
- Ó, igen. - A lány ujjai megrebbentek a tenyerében. - Emlékszem. - Semmi nem számít, csak a kezének az érintése. A hosszú csendben gondosan megszámolta a lány ujjait. - Négy ujj -mondta. - Meg egy hüvelykujj.
- Igen.
- Nem változtál.
- Nem hinném, hogy valaha is további ujjakat növesztenék.
- Azelôtt annyira aggódtam, hogy valahogy megváltozol. Ki is találtam rá egy játékot.
- Tudom - mondta a lány.
- Addig nem tudtam rád nézni, amíg el nem játszottuk a játékot. A szememet se tudtam kinyitni.
- Joe - mondta a lány. Örült a sötétségnek, örült a kötésnek, aztán szégyelte magát, amiért örül, hogy a fiú szeme be van kötve.
- Buta játék volt - mondta Joe.
- Úgy érted, hogy most már nem aggódsz?
Nem változott. Boldogság öntötte el a testét, kézzelfoghatóan, minta víz. Apró hullámai játékosan harapdálták a lábát. - Nem - mondta. - Már nem aggódom. - Szüksége volt a lány kezének folyamatos érintésére, hogy megbizonyosodjon az azonosságáról. És most ott volt: érezte, hogy a lány ujjai a tenyerébe suttogják a nevét. Joe, Joe, Joe, suttogták az ujjak. - Soha többé nem játszom azt a buta játékot mondta. És a tenyere hallotta, amint a lány ujjai a nevét suttogják.
Joe vagyok, gondolta, Joe, Joe, Joe. Annyi mindenre emlékezett. Végre van valami, amit hiányolnának, ha meghalna. Egy név. Joe. Meghengergette a nevet a fejében, érezte a súlyát. Csöngetett. Nevetett. A hangok felszálltak a magasba.
Az egyik fiatal nôi hang azt suttogta: - Máma vidámabbnak látszik.
- Biztosan a lány miatt, aki most ment el - mondta a másik hang. A hideg ujjak megemelték a péniszét - vigyázat, óvatosan bánjatok vele, gondolta boldogan, óvatosan -, és beledugták a műanyagba. Vizelete vidám ívben szökött fel. Még ebben is van valami új öröm, gondolta.
Jelezte, hogy készen van, a műanyagot elvették, a lepedôt visszaterítették, aztán, kifelé menet, az egyik hang odasúgta a másiknak: - Biztosan szerelmes, vagy mi.
Szerelem. Igen, igen. Szerelem, vagy semmi. Szerelmes. A neve Joe, és szeret egy Josie nevű lányt. Mennyire hasonlít a nevük. Ez is milyen jó. Keze emlékezett a lány új jainak érintésére, és nagyon boldog volt. Úgy érezte, hogy - mi is? - fiatal. Ez az. Fiatalnak érezte magát. Mintha lehántották volna róla az éveket, és most megint fiatal lenne. Nem - nem megint. Soha azelôtt nem érezte ilyen fiatalnak magát. Ilyen könnyűnek, mintha bármelyik pillanatban elszállhatna, elszállhatna, nem törôdve se a múlttal, se a jövôvel, csak - ó, milyen gyöngéden! - a gyönyörű jelennel meg a lánnyal, akinek bűvös ujjai az ô nevét suttogják. Joe. Vidáman próbálta elemezni ezt az új érzést. Azelôtt mindig volt benne valami gyanakvás, valami óvatosság, az minôsített mindent, amit tett vagy mondott, amikor óvatosan szondázgatta a jövôjét, vagy ugyanolyan óvatosan elemezte a múltját, amikor próbálta megérteni a múlt titkait, hogy úrrá lehessen a jövô rémségein. Ez a súly mindig ránehezedett. Most eltűnt. Úgy kapaszkodott a lepedôbe, mintha le akarná horgonyozni magát az ágyhoz. Nehogy el találjon röpülni, amilyen könnyű. Könnyű és fiatal. Elragadtatva nevetett. Lehet, hogy valahogy összefüggéstelenül éli az életét? Húszas éveinek közepén, életében elôször élvezi az ifjúság mámorát. Mi van, ha az élet kronologikus rendje - gyerekkor, fiatalkor, férfikor, öregség - csak puszta feltételezés, amit senki se mer kétségbe vonni? És ha ô kronológiai gyerekkorában és fiatalkorában élte át az öregkorát? No, akkor csak egyre fiatalabb lesz, és semmitôl se kell félnie. Itt fogja hagyni az összeaszott, gyerekszemű arcokat.
Elmosolyodott gondolatai képtelenségén. Rájött, hogy mérhetetlen boldogságából fakadtak. Sarkaimból fordított ki a boldogság, gondolta. És mindez a szerelem miatt. Napjait most már be fogja világítani a szerelem. A szerelem buborékában fog élni. Josie-val. Aki szereti. A szerelem buborékában, amelybe nem törhet be a múlt, amelyet nem torzíthat el a jövô, hohó, az egész világ tehetetlenül lepattan majd buborékának átlátszó faláról, és odabenn, odabenn, ó, odabenn. Ó, engedjék mozogni, vegyék le a kötést, rántsák le a takarót, engedjék mozogni, járni, futni, táncolni, szeretni, mindenekfölött engedjék szeretni. És fog is. Jó lesz, olyan jó lesz. Csak ôk ketten, egyedül egy buborékban. Soha többé nem kell vakon tapogatódznia az azonossága után. Mindig tudni fogja. Josie szerelmének vak tükrében mindig rá fog ismerni magára. Joe, Joe, Joe, Joe. Nevetett a vénemberek arcától való szétfoszló félelmén. De ennél sokkal többet is jelent. Ó, igen, sokkal többet. A szerelem, szelíden, kedvesen, lerombolta életének kronológiai rendjét, és semmitôl se kell félnie. A szerelem miatt. Keze az ágyneműt markolta, amely az ágyhoz horgonyozta.
Ha elengedném, gondolta, elrepülnék. Olyan könnyű lettem a szerelemtôl. Átszivárognék a falon, és újraformálódnék a másik oldalán, és se a falnak, se nekem nem esne semmi bajom. Ilyen varázslatos tulajdonságai vannak a szerelemnek. Kutyába veszi a világegyetem természettörvényeit. Azok csak olyan emberekre érvényesek, akik nem szerelmesek. Szegények. A szerelem maga teremti a törvényeit. Mint például a múlt és a jövô elleni oltalom törvényét. Mint azt a törvényt, amely kimondja, hogy a világ minden keze között csak egyetlen kéz van, amely, ha megérinted, a te nevedet suttogja. Ó, de még ennél is sokkal-sokkal többet jelent, és én sohasem fogom megértem. Elég az - mosolvgott boldogan -, hogy repülni tudok. Elég az, hogy át tudok hatolni a falakon.
Kinyílt az ajtó. Egy hang azt mondta: - Tea. - Megismerte a hangot. Az egyik fiatal lány hangja volt, aki talán ápolónô, talán nem. Eddig még igazában sohasem beszélt velük, de most -~ fog, de most fog, most bármire képes lenne. Kinyitotta a száját, de mielôtt megszólalhatott volna, benyomult a szájába egy villányi rántotta. Boldogan majszolta. Soha életében nem evett még ilyen jót. A hang halkan eltüsszentette magát a sötétben, aztán automatikusan bocsánatkérést mormolt.
Joe gyorsan lenyelte a falatot. - Egészségére - mondta, majd megfúlva az izgalomtól.
- Tessék? - A hang mintha megdöbbent volna.
- Azt mondtam: „Egészségére" - mondta Joe. - Mert tüsszentett. - Aggódva várta a választ.
- Köszönöm, Joe - mondta a hang örömmel, s a hang körül a száj mintha mosolygott volna.
- Szóra se érdemes. - És nagy merészen hozzátette: - Nôvér. És amikor a lány nem tagadta, hogy nôvér, amikor hallgatása bebizonyította, hogy igaza volt, akkor nagyon szorosan kezdte markolni az ágyneműt, mert tudta, ha elengedné, akkor tényleg elrepülne.

Hazafelé menet hideg szél csipkedte Josie arcát. Fel is hajtotta a kabátja gallérját. Szélfútta levelek ütôdtek zörögve a lábának. Az ég szürke volt, töretlen, súlyos. A késô délután jól illett a hangulatához. Elôkerült egy kutya, megszaglászott egy fát, amely a betonjárdával körülvett kis földkörben állt. Kis fa volt, díszfa, madzag kötötte egy vastag karóhoz. Mit is mondott Joe? gondolta. Valamit arról, hogy a fák várnak. Ó, nevetséges. Azon töprengett, hátha az operáció - nem, a doktor azt mondta, hogy ez alig valószínű. És különben is, Joe olyan boldognak látszik. Sóhajtott, amikor eszébe jutott a fiú boldogsága, hogyan nyúlt a keze folyton az ô keze után, s hogy tapogatództak vak féregként az ujjai. Ó, micsoda dilemma. Tudta, hogy meg kell fognia azokat a vak ujjakat, körül kell vennie ôket hazugsággal. O, a fene, a fene egye meg! Ô is boldog akar lenni, tudja, hogy boldognak kell lennie, miért ne lehetne ô boldog? Hát mindig fájdalmat kell okozni másoknak, hogy az ember boldog lehessen?
A kutya a fához emelte a lábát. A karcsú, törékeny törzsön szomorúan folyt le a vizelet. A fa pici ágai recsegtek a szélben, mintha meg lennének sértve. Kezd olyan élénk fantáziám lenni, mint neki, gondolta Josie, képes vagyok azt gondolni, hogy a fákat meg lehet sérteni. Azt mondta, ôk a föld igazi birtokosai. Hát ez a kutya akkor most éppen bért fizetett. Hangulata ellenére elmosolyodott. Milyen hátborzongató filozófiája van Joe-nak. Úgy képzelte, ez valahogy attól lehet, hogy egész nap mozdulatlanul, bekötött szemmel kell feküdnie. De az a sok marhaság, hogy minden vár. Hiszen azok csak fák meg virágok meg füvek. Mindennapi dolgok. Az emberek meg emberek. Joe azt mondta, az emberek csak bérlik lakóhelyüket, amin biztosan a földet értette. Josie elképzelte, amint az emberiség végigvonul a történelmen, és elôrenyomul, belenyúl a jövô történelmébe. És az emberiség hamarosan ezt a bolygót, szülôföldjét is elhagyja, és vándorútra indul a világegyetembe. Ez a legizgalmasabb dolog a világon. Örült, hogy akkor élhet, amikor egy ilyen izgalmas dolog elkezdôdik. Hosszú, egyenes vonalnak látta az emberiség jelenlétét a földön, töretlen vonalnak, amelynek egyik végét sem lehet látni az ellentétes irányú messzeségekben. Ennek a vonalnak a csodálatossága mellett a fűnek nincs semmi jelentôsége. Hiszen az emberi élet csodája nélkül a föld még mindig elhagyatott hely volna, vad és barátságtalan, amilyen annak a nagyszerű vonalnak a láthatatlan végén túl lehetett. Ujabb díszfa ágai csörömpöltek a hideg szélben. Erezte, hogy az arcába loccsan az esô, aztán a kezére is. A kutya most egy tüzelô szukát szaglászott. Az emberiség, gondolta, teljesen megváltoztatta a föld arcát, ami valamikor kopár volt, a maga képére formáira, ahogy ôt a Teremtô képére formálták. Nem a fák meg a füvek meg a virágok, hanem az emberiség teszi olyanná a világot, amilyen, Joe meg hülyeségeket beszél.
Türelmetlenül vont vállat a saját gondolataira. Sokkal fontosabb a közvetlen probléma. Nincs az a filozófia, ami megoldhatná. A bekötözött fejű Joe-ra gondolt, amint az ágyán fekszik a kórházban. Szomorúsága súlyosabb volt, mint az égé. Az legalább esni tud. Ó, hát mindig mások nyomorúsága árán kell az embernek jogot szerezni a boldogságra? Megrázta a fejét, hogy kisöpörje belôle a rejtélyeket. Az esô súlyosan paskolta a haját. Mögötte, a csúszó-mászó, mindent bemaszatoló félhomályban a kutya fáradtan hágta meg a szukát, a díszfák nevetésszerű zajjal rikoltoztak. Meg kell mondania Joe-nak, muszáj, ez becstelenség vele szemben - a fene egye meg! -, ôvele, Josie-val szemben is becstelenség. Mindenkivel szemben becstelenség. Miért kellett Joe-nak mindent félreértenie? Ez mindenkivel szemben becstelenség, ez a hazugság, ez az igazságtalanság, amelynek - igen, ezt elismerte - a létrehozásában neki is része volt. De a legjobb szándékkal tette. A legeslegjobbal. Az embereknek segíteniük kell egymáson, egész életében erre tanították. És ô megpróbált segíteni Joe-n - és segített is rajta. És ez olyan helyzetet teremtett, ami mindenkivel szemben becstelen. Ki kell ragadnia magát ebbôl a becstelenségbôl, és vigyáznia kell a saját boldogságára. Ez a kötelessége. Talán mindenkinek ez a legfôbb kötelessége, és a többi mind csak süket duma. És talán ezért szomorú.
Ez az ô utcája. Befordult az ismerôs sarkon, és látta a házak kettôs sorát. Egész életét itt élte le. Még amikor Jackie... meghalt, akkor se merült fel, hogy költözzenek el. Egy másik ház, egy másik város semmin se enyhítene. Aztán megszületett Jamie, és a hosszú ideig pangó ház kavarogni és mozogni kezdett, már ahogy a házak szoktak, amikor megjelenik bennük egy csecsemô. Az alkonyat most ellopta a házak anyagiságát. Mintha a sötétség valamely rétegén lebegtek volna, mintha a menekülésen törték volna a fejüket. Valószerűtlennek tűntek a félhomályban, és Josie félt, hogy ha megrebbenti a szemét, elszállnak, mint a madarak. És haragudott magára, amiért ilyen szamár. Többször is pislogott, hogy rácáfoljon a félelmére. És a házak persze ott maradtak, ahol voltak. A kertekben megpillantotta a virágok haldokló színeit. Joe azt mondta, hogy semmi sem megy kárba. Bárcsak emlékeztethetné ôt rá valahogyan, beláttathatná vele, hogy amit érte tett, hogy segítsen rajta, az se ment kárba. Hiszen ha beláttathatná vele, hogy az ôszi virágok színei tavasszal újra fölizzanak. Be kellene látnia, meg kellene tudnia érteni. Feláldozta mellének tisztaságát a szájának. (Milyen szárazak, milyen érdesek voltak az ajkai, és a fogak addig harapdálták a mellbimbóját, amíg majdnem felsikoltott, majdnem elhúzta. Vajon egy csecsemô ajka is olyan érdes és száraz, mint Joe-é?) Szorosan maga köré húzta a kabátját, hogy megvédje testét az emléktôl. El akarta felejteni, de tudta, hogy sohasem fogja elfelejteni azt az iszonyatos délutánt. De elérte, amit senki más nem tudott volna elérni, még a doktor se. Rábeszélte Joe-t, hogy végre-valahára bújjon elô a szobájából. Ô volt az, akin keresztül Joe - mi is volt az a szörnyű frázis? - kapcsolatot létesített. Attól a naptól kezdve igazából soha többé nem nézett vissza, és Josie ennek nagyon örült. Segített egy embertársán. Ennél többet senki sem tehet. Hiszen az operációt is ô tette lehetôvé. A doktor azt mondta, azt akarja, hogy Joe-nál még az operáció elôtt beálljon a fordulat, a fordulatot pedig az jelentette, hogy elhagyta a szobáját, hogy kapcsolatot teremtett. Könnyen lehet, hogy a vakságtól mentette meg, amikor megengedte, hogy megcsókolja - csók volt-e egyáltalán az a durva, vak tapogatódzás? - a mellét. Most már neki is kijár a boldogság. Jutalomként? Nem, joga van hozzá. Mindenkinek joga van a boldogsághoz. Nem akart semmiféle jutalmat azért, amit tett. Csak valahogyan meg akarta mondani neki. Valahogy szavak nélkül. Meg kell tennie, Joe érdekében, a saját érdekében, mindenki érdekében. Véget kell vetni a becstelenségnek. A kapunál befordult. A súlyos ég teljesen összetöredezett, az esô csíkokban ömlött a ház falán, dörömbölt az ablakokon. Az alkonyat beteljesítette gyôzelmét. Josie lehajtotta a fejét, hogy megvédje arcát az esô ostorcsapásai elôl. Édes Istenem, imádkozta a kabátja gallérjába, értesd meg Joe-val.
Anyja a konyhában azt mondta: - Hát neked meg mi bajod van? - és egy hosszú gyertyával meggyújtotta a két sárga ujja közt tartott cigarettát. - Nem látszol valami vidámnak. - Köhögött, keskeny orrlyukaiból lefelé fújta a füstöt, hátralökte ôsz hajfürtjeit, és keserű arccal bámult a lányára.
Még akkor is keserű az arca, amikor nevet, gondolta Josie. - Na? - mondta az anyja. A szót füstburkolat vette körül. - Már szóba se állsz az anyáddal, mióta...
De Josie arca összetörött, akár az ég. Könnyzápor öntötte el az arcát, érezte az ízét a szájában, amint vakon fölrohant az emeletre. Siratta anyja keserű arcát, Joe bekötött szemét, saját magát - legfôképpen saját magát siratta.
Anyja a lépcsô aljáról úgy kiabálta utána: - Állítólag ez a legboldogabb idô egy lány életében - mintha még emlékezett volna rá.

Amikor a lány újra eljött, nem fogadta el, nem fogta meg a felajánlott kezet. Apróság, gondolta a fiú. Nem számít. Itt van. Csak ez számít. Érezte a lány motoszkáló jelenlétét a kötés sötétségében, hallotta a szék lábának kaparászását, a kabát kigombo-lásának szövetsuhogását. Itt van, gondolta.
- Hogy vagy ma? - kérdezte Josie.
Joe egyszerre rájött, hogy keze még mindig vak ujjakkal, ostobán keresgél a levegôben. Leeresztette a vászonlepedôre, és remélte, hogy a lány nem veszi észre a csattanását. - Mint tegnap - mondta. - Nagyjából egyformán. - Törte a fejét, mit mondjon ezután. A jövôrôl szeretett volna beszélni, a jövôjükrôl. Szerette volna elmondani képtelen gondolatait a buborékokról, amikrôl minden lepattan, hogy megnevettesse a lányt. Merje megkérni, hogy adja oda a kezét? - Holnap leveszik a kötést - mondta.
- Tudom. - Szomorúan nézett a fiú kezére, amely még mindig rángatódzott a lepedôn. - Tizenkét nap. Számoltam. - Kell lennie valamiféle módnak, hogy szavak nélkül is megmondhassa neki. - Félsz?
- Igen - mondta. De nem attól, hogy leveszik a kötést, gondolta. - Egy kicsit. - Megrémítette a kezek hiánya, nem a kezeké általában, csak egy, csak egyetlenegy kézé.
- Minden rendben lesz - mondta a lány.
- Igen. - Josie-nak nem fontos, hogy összeérjen a kezük. Honnan tudhatná, hogy neki mennyire fontos? - Minden rendben lesz. - A sötétség felnagyítja a mindennapi apróságokat: egy szepegô egérkébôl kísérteiét vagy elefántot csinálhat. Kétségbeesetten próbálta ezt megérteni.
- Nem sok meggyôzôdéssel mondod.
- Nem számít.
- Dehogynem számít. Joe, nem szabad így beszélned. - Hangja feszült volt, éles, távoli: egy anya hangja. - Az orvosok mindent megtettek, amit tehettek. A többi már rajtad múlik.
A lány hangja megfélemlítette, úgy válaszolt, mint egy kisgyerek. - Ne haragudj. Kérlek, ne szidjál. - Rémülten érezte, hogy talán soha többé nem érintheti meg a lány kezét. - Josie, úgy félek az egyedülléttôl - mondta. Ujjai vonaglottak a vászonlepedôn.
- Nem vagy egyedül, Joe.
- De voltam. Nagyon sokáig.
- Igazából nem. Csak a...
- Igen.
- ...betegséged miatt. - Még annál is sokkal nehezebb lesz, mint ahogy képzelte. - Mindig ott volt a családod. - Nem is akart hosszasabban maradni, csak odamenni, megmondani -megmutatni neki, aztán elmenni. Tisztán. Most meg belegabalyodik ebbe a lelkizésbe. Szánakozva nézett a fiú bekötözött fejére. Segítenem kell neki, hogy megértse, gondolta. Meg kell mutatnom neki, hogy semmi sem veszett kárba.
- Egyedül - mondta. - Míg nem találkoztam...
Ne kapaszkodj belém, gondolta Josie, és védekezô harag fogta el. - A múltkor egyszer, mikor eljöttem - mondta -, te mondtad nekem, hogy semmi nem hal meg, semmi nem vész kárba. -Ne rakj rám minden felelôsséget, gondolta mérgesen. Én csak segíteni jöttem.
- Nem emlékszem - mondta a fiú.
- Semmi nem vész kárba, Joe. Ez az igazság. Semmi. Semmiféle jóság, semmiféle emberi cselekvés...
- Negatív formában fejezel ki egy pozitív gondolatot? Miért?
- Semmiféle emberi cselekvés - ó, istenem, ez olyan nagyképűen hangzik -nem független azoktól a szándékoktól, amelyek kiváltották. És ha a szándékok egyszer s mindenkorra jók, akkor a cselekvés is egyszer és mindenkorra helyes. Még akkor is, ha késôbb....
- Még akkor is, ha késôbb - suttogta Joe.
- Én nem tudom ezt jól megfogalmazni, Joe. Én nem vagyok olyan okos, mint te.
- És mi van, ha a szándékok annak idején helytelenek voltak? A lány egy pillanatig hallgatott. - Azt hiszem, a szándékok helyességét csak a cselekvés végsô eredményén mérhetjük le. - Nagyon óvatosan beszélt. Haragjának szálai összefonódtak azzal a tudattal, hogy még mindig azt kell mondania, ami Joe-nak jó. - Csak annak a fényében... - Sírni, sikítani szeretett volna. A gyomrára szorította a kezét.
- Szóval a cselekvés a szándéktól függ, a szándék pedig a cselekvés eredményétôl? - nevetett Joe. - Melyik volt elôbb, a tyúk vagy a tojás?
- Nagyon rosszul magyaráztam el...
- Nem. Kitűnô egyenlete az életnek, írd fel a táblára.. Oldasd meg a gyerekekkel. De mielôtt rájönnél, hogyan alakultak körülményeid, a gyerekek megöregszenek, és akkor a problémát már nem is kell megoldani, köszönöm szépen.
- Bonyolult dolog ez - mosolygott a lány merev szájjal. - Mint egy sakkjátszma.
- Csakhogy abban ott van a lóugrás. A szerelem. A váratlan.
- Az soha nem oldott meg semmiféle problémát.
- Nem. Egyszerűen elsöpri. Tisztára törli a táblát.
- Joe - mondta a lány.
- Az egyenleted - mondta, úgy térve ki a lány hangja elôl, mintha ököl lenne - körkörös. A saját farkába harap. Mindig azt hittem, hogy a karika a szimbólum, aztán mondták meg nekem, hogy a kereszt.
- Az hát. A kereszténységé.
- De nem az életé, ugye? - Sok-sok képet látott bekötött szemével. Majdnem tizenkét napig csillogtak ezek a képek, megelevenítették a sötétséget, valódibbá tették a fény emlékénél. - Olyan jó lehetne - mondta, és tudta, hogy már sohasem lesz -, lehetne - makacskodott, hogy meggyôzze vagy becsapja magát.
A lány nem értette. - Mi lehetne?
- Minden. - Semmi másra nem volt szüksége ahhoz, hogy jó legyen, csak a szerelemre. - A jövô. - Semmi nem olyan fontos, gondolta, mint ez az itt, ez a most, a szerelemnek ez a reménye. - A jövônk. - A futók elôrelátható átlós futása, a parasztok apró, korlátozott hatóköre; aztán, ami váratlanul lerombolja ôket: a lóugrás. Hát egy ilyen egyszerű hatásnak mindig ilyen bonyolult oka kell legyen? Képek a sötétségben: hirtelen, minden ok nélkül, egy magas fiatalembert látott, bôrfoltokkal a zakója könyökén. A tábla túlságosan zűrzavaros; hogy tudna a ló lépni? Emlékezetében megszólalt az a név, amit a lány suttogott, amikor az ajkaival a mellébe csimpaszkodott. Milyen puha volt a mellbimbója, milyen kicsi, milyen lapos. Zűrzavaros a tábla, a ló meg van bénítva, a ló most már soha nem fog lépni. A sötétségben hol felvillantak, hol eltűntek a képek.
- Szép jövôd lesz, Joe-mondta a lány. És kezdte begombolni a kabátját. Kudarcot vallott, Joe nem értette meg. Nincsenek szavak, amelyekkel megértethetné vele. Uramisten, egyáltalán vannak ilyen szavak? Ránézett a fiú bekötözött fejére. Harag futott végig a fején, a szívén, gyomra felkavarodott a haragtól. Ez minden, amit most nyújtani tud neki: harag. Nem az én hibám, gondolta dühösen. - Rajtad múlik. Magadnak kell kialakítanod a jövôdet.
Joe hallotta a kabátgombolás suhogását, aztán a szék kaparászását, amikor a lány fölállt. Feje két oldalán a homokzsákok összepréselték az agyát, kezei a takarót kaparászták. Nem segíthetsz pusztán egy részeddel, gondolta kétségbeesetten. Szerette volna letépni magáról a kötést, látni akarta a lány arcát, hogy megbizonyosodhassék sok mindenrôl.
- Ne menj el, Josie - mondta.
- Joe, én megmutattam neked, milyen lehet. Hogy milyen lesz. Én megmutattam neked.
- Igen. Megmutattad.
- Engem csak ennyire kértek.
- Én elfogadom a te Krisztusodat - mondta a fiú. De azt akarta mondani vele: Szeretlek, Josie. - Mit akarsz még tôlem?
Szája fölnyílt a kötés alatt, ajkai rongycsíkokként rángafództak, tehetetlenül.
- Semmit - mondta Josie. - Semmit se akarok.
- Mondd meg, mit csináljak. - A szavak nehezen törtek föl belôle, nem volt ura a szájának. - Mondd meg. - Keze fölemelkedett.
- Semmit, Joe.
- Ne mondd folyton, hogy „semmit". - Egyszer megcsókolta a mellét, és akkor minden rendben volt. Keze kinyúlt, megérintette, megmarkolta a lány kabátja szegélyét. Egyszer megcsókolta a mellét. - Szükségem van rád! - kiáltotta.
- Hagyjál! - rángatta mérgesen a kabátját a lány. - Figyelmeztetlek...
Maga felé húzta. Keze besiklott a kabátja alá, a szoknyája alá, körmei nylonba akadtak, kiszabadította ôket, érezte combjának remegô húsát, és hallotta, amint azt lihegi: Kiabálni fogok... - A lóugrás letisztítja a zűrzavaros táblát. Egyik ujja hozzáért fenekének puha ívéhez. Aztán keze megmarkolta az övét, kezeik hallgatagon küzdöttek a lány combjai között. Ujjaik összefonódtak, Joe egy pillanatra elernyedt, megnyugtatta a lány kezének érintése. - Szeress engem - suttogta. - Szeress engem. - Megérezte a lány ujján - mintha az örökkévalóság óta fogta volna -, megérezte a gyűrű gyémántdudorát, ami soha azelelôtt nem volt ott, és tudta, hogy Josie megváltozott. - Elfelejtettem eljátszani a játékot - suttogta. Keze lecsúszott a lány combjáról, lezöttyent a térdérôl, és úgy hullt le az ágyra, mintha kilopták volna belôle az izmokat. Feküdt, mint valami holt tárgy.
Ruhák suhogtak kimérten. - Igen - mondta Josie. - Eljegyeztem magam. - Aztán hozzátette: - Menyasszony vagyok - mintha meg kellett volna magyarázni a szó értelmét Joe-nak.
- A szokásos dolog - mondta Joe.
- Én meg akartam neked mondani, Joe. - Olyan volt a hangja, mintha mindjárt elsírná magát. - Én megpróbáltam. Csak nem tudtam, hogyan, nem találtam meg a szavakat.
- Benned voltak - mondta Joe töprengve -, a szavak egész idô alatt benned voltak. Az a másik... az a Barry?
- Igen. Barry. - Szándéka ellenére vékonyka boldog felhang csendült meg a hangjában, amint kimondta a nevet: - Barry.
- Aki egyesíteni fogja a világot - mondta Joe.
Egy kéz megérintette a karját, égetett az érintése. - Joe - az ô neve, a lány ajka -, azért még barátok lehetünk.
- Barátok - mondta, mintha most hallaná elôször ezt a szót.
- Soha nem is voltunk mások, Joe, igazán, én csak azért jöttem, hogy segítsek rajtad, ha te félreértetted... ó, az egész az én hibám, tudom, de hát tényleg segítettem rajtad, ugye, Joe? Ugye, Joe?
- Igen.
- Hát akkor miért ne segítenék ezután is? Én szeretnék, Joe, igazán szeretnék. Azt akarom, hogy barátok legyünk. És Barry is segíteni fog, valamelyik nap is azt mondta... - Szünetet tartott. - Joe, én megbocsátom, amit az elôbb próbáltál, és nem szólok róla a doktornak...
- Menj innen! - mondta Joe, harag nélkül.
- Menj innen!
A lány most már sírt. Joe hallotta a szipogást, az elfojtott zokogást, elképzelte magában az arcot, amelyen végighúzzák csíkjaikat a könnyek. - Kérlek, menj el - mondta.
Zsebkendô nedves tappogása, aztán távolodó léptek a padlón. Huzat csapta meg a lábát, amint kinyílt az ajtó. - Joe - hallotta a lány hangját a szoba másik végébôl -, miért ne maradhatnánk barátok?
- Huzat van - mondta -, ha nyitva az ajtó.
- Én mindig a barátod leszek, Joe - mondta a lány, és Joe egyszerre, hirtelen rájött, hogy Josie igazából még mennyire fiatal.
- Soha többé nem akarlak látni. El akarlak felejteni. - Hallotta a becsukódó ajtó kattanását, érezte, hogy megszűnt a huzat. Elment. - Foszlasd szét a falakat, Josie - suttogta egy idô múlva a lány helyébe lépô csöndbe.

A beteg csöndesen feküdt az ágyán. Olyan volt, mint egy hulla, egy bekötött fejű hulla. De olyan hulla, amelyik gondolkodik, érez, hall, és néha-néha beszél is. Fehér lepedô takarta. Keze békésen hevert a vásznon, ujjai nem mozdultak. Egy fiatal lány, aki talán ápolónô volt, talán nem, megetette, aztán kiment, és most egyedül volt. A kötés alatt nagyon sápadt volt az arcán a bôr. A sápadt bôrben nem volt semmi rugalmasság, semmi izomtónus. Lazán felnyílt szájában mintha megolvadtak volna a fogak. Ajkai szárazak voltak, de nem nyalta meg ôket. Fejében egy férfi képét látta, aki akár ô maga lehetett volna, és valószínűleg az volt; de lehetett volna ez a férfi bárki, mindenki, és valószínűleg az is volt. Odakinn, a szobán túl megfakult a hideg délutáni fény. Levelek röpültek, mint a puskagolyók, és néhány levél a beteg ablakának csapódott. Valahol kutya vonított a felkelô holdra.
A beteg minderrôl mit sem tudott. Feküdt az ágyán, mint egy hulla, és annak a férfinak a képét figyelte, aki ô maga volt és mindenki, s aki egy idegen-ismerôs városban járkált. Egy idô múlva a beteg elaludt.

03.

Görnyedt vállakkal sétálgatott az idegen-ismerôs város utcáin, úgy vonszolta lábait a porban, mintha nem érdekelné igazán a séta, s nem lebegne semmi határozott cél a szeme elôtt. Csak azért sétált, mert ez változatosságot jelentett a mozdulatlansághoz képest. Idônként motyogott valamit magában, de az alvó nem tudta kivenni a szavait, legalábbis eleinte nem. Valahányszor a menet közeledett, az öregember félreállt a járdaszélre, míg el nem vonult. A mellette elhaladó emberek természetüktôl függôen ellenségesen méregették, vagy elfordították a tekintetüket, vagy türelmesen mosolyogtak. Egyesek megmutogatták a szomszédaiknak, akik feléje fordulva kíváncsian bámulták a kopott figurát. Mert kopott volt: fekete, régimódi kabátjának hajtókáján ételpecsétek, kézelôjén és könyökén stoppolások; szürke nadrágja úgy lógott a derekáról, mintha nem akarna közösséget vállalni a lábaival, amelyek olyan szabadon mozoghattak a terjedelmes redôk közt, mint két sovány ember egy ikersátorban; harisnya nem volt rajta, bokája fehéren és valahogy furcsán, csonttalanul csillogott a széles nadrághajtóka alatt; repedezett cipôje nem volt kitisztítva, és a ballábasnak nagyrészt hiányzott az orra. Járás közben, ha ugyan ezt az automatikus és határozatlan mozgást járásnak lehet nevezni, a földre szögezte a szemét. Feje lassan mozgott egyik oldalról a másikra, idônként lehajolt, és letépett egy-egy kikandikáló fűszálat az utcakövek közül, vagy felszedett egy lehullott falevelet. Mintha észre se vette volna a mellette elhaladó embereket - csak akkor emelte fel a fejét, amikor már feléje közeledett a menet -, pedig a menetelôk mindannyian jelét adták valamiképp - ki nevetéssel, ellenséges vagy elnézô pillantással, ki pedig ijedelmével -, hogy nem kerülte el tekintetüket a kopottas öregember.
De végül a járó-kelô emberek arca volt az, amely megragadta az alvó figyelmét. Eleinte nem vette észre; csak az öregember csoszogó bolyongásának, ruhája kopottságának volt tudatában, ezek miatt az alvó valamilyen okból kissé szégyelte magát, mintha álma vagy lidércnyomása vagy látomása tárva-nyitva állna a nyilvánosság tekintete elôtt. Aztán - amikor az elhaladó emberek, beleütközve a kopott öregember jelenlétébe, majd elfordulva tôle, megtorpantak és megpördültek, mint sziklán a folyó sodorta levelek - az alvó egyszerre észrevette az arcukat, és egyáltalán nem lepte meg, amikor látta, hogy az arcok mind egyformák.
- Szóval igaz volt - suttogta álmában; és hallotta, hogy álma öregemberének szájából ugyanezek a szavak jönnek, és ez se lepte meg. - A szabványarc - mondta az alvó, és az öregember az alvó álmában.
Az álomban az öregember kopott alakja mellett elhaladt egy férfi, és azt mondta a szomszédjának: - Tudja, ki ez, ugye? - A beszélônek ovális, sima, műanyag-rózsaszín arca volt, szemöldöke egy és háromnegyed hüvelyk hosszú, az orra egyenes, az orrlyukaknál kissé csillogó, szája telt, de nem túlságosan. Az alvó mindezt meglepetés nélkül látta.
- Nem - mondta a beszélô szomszédja, aki akár az ikertestvére lehetett volna.
- Kicsoda?
- A város egyik jellegzetes figurája.
- Mi az ott a kezében, biblia? - kérdezte a második férfi. - Mindig nála van - nevetett a másik. Nevetése mintha nem hatolt volna mélyebbre arcának közvetlen - műanyag - felszínénél. -A legcsekélyebb biztatásra istenkcdni kezd, hogy az ember olvassa el azt a nyavalyás vacakot. Ott helyben, rögtön. Afféle expressz megváltás, tudja.
- Aha, szóval az a fajta - mondta a másik férfi, mint aki már mindent ért. Befordultak egy sarkon, hangjuk szétfoszlott.
Az alvó csak most vette észre, hogy az öregember bibliát tart a kezében. Öreg jószág volt, egyik táblája félig leszakadt. Az öregember ránézett, mintha még ô se látta volna soha azelôtt, mintha éppen abban a pillanatban nyomta volna a kezébe valaki, egy vadidegen, egy valószínűleg közömbös idegen. Értetlenül rázta a fejét. Az alvó hallotta a suttogását: - Ki vagyok én?-, és látta, amint végigforgatja az öreg biblia elsárgult lapjait, mintha azt hinné, hogy választ találhat benne erre a kérdésre.
- Joe? Joseph? - motyogta az.öregember. - Nem. Egyik sem.
No, kérem. - Becsukta a bibliát. - Ki vagyok hát akkor? - kérdezte a járdától, amelyen ment.
Kabátja valamelyik belsô zsebébôl az öregember szemüveget szedett elô. Fél kézzel, nagy nehezen kinyitotta, és fölrakta az orrára. A szemüvegnek nagyon vastag volt a lencséje, amilyet a majdnem vakok használnak. Az öregember ezen a vastag üvegen át bámulta a várost. A biblia himbálódzott nagy, kiálló csontú kezében. Másik kezének egyik ujjával szórakozottan beletúrt az orrlyukába. Egy kerti ösvényen gyors iramban közeledett felé egy nô.
A nô a kapuhoz ért. - Menjen a dolgára - mondta, és fontoskodva meglóbálta a karját az öregember felé. - Nem szeretjük a magafajtákat errefelé. - Körülnézett, remélte, hogy közönségre talál, s az elôtt mutathatja be polgári ügybuzgalmát.
A nô mögött az öregember homályosan látta az elegáns villát, a széles kavicsos ösvényt és a drága pázsit sarkát. Díszbokrot látott, szökôkút játszi csobogását hallotta. A kapu, amelyre a nô támaszkodott, kovácsoltvasból volt. Látta a nô arcát is: pontosan ugyanolyan volt, mint azé a két férfié, akiket az elôbb látott, csak kerekebb, lágyabb, ugyanúgy íveltek rajta a szemöldökök, ugyanúgy csillogtak az orrlyukak.
- Magának szabványarca van - mondta az öregember.
- Ne szemtelenkedjék! - rivallt rá a nô. Mintha egész teste megsértôdött volna. Felfújta magát, kövér és rettenetes alak lett belôle. Fekete selyemruhát viselt. Amint kihúzta magát, az öregember hallani vélte a fűzôje csikorgását. - Tűnjön el innen - mondta a nô, és meglóbálta a karját.
Rendôr közeledett lassan a járdán, kezét hátratéve, vállát kihúzva tanulmányozta az eget, a kerteket, a virágokat, mindenütt törvényszegés után szimatolva. A nô meglátta a rendôrt. - Szólok a rendôrségnek - mondta nyomatékosan. - Ha nem takarodik el ebben a pillanatban! - Oldalt nyújtotta a karját, és a rendôr felelôsségteljes sisakja közelebb siklott, mintha teli lenne vasreszelékkel, a nô karja meg mágnes lenne.
Az öregember, ahelyett, hogy eltakarodott volna, közelebb lépett, és az asszony rózsaszín arcához emelte a kezét. - Megnézhetném, kérem, a sebhelyeit? - kérdezte udvariasan. De az asszony felsikoltott, és úgy szökkent hátra, mint egy rémült, de megkötözött madár. - Ne merészeljen hozzám érni! - rivallt rá.
Megérkezett a rendôr. - Mi baj, asszonyom? - kérdezte dörgô, mély hangon.
Az asszony hatalmas keble úgy remegett, mintha szintén meg akarna szólalni. De a szavak végül a nyitott, fekete szájból törtek elô. - Bántalmazni próbált engem, biztos úr! - Méltatlankodó keble egyre remegett.
A rendôr az öregember felé fordult. - Igaz ez? - kérdezte szigorúan. Közelebbrôl is megnézte. Ó, maga az - mondta, mintha ez mindent megmagyarázna.
- Szerettem volna látni az operáció hegeit - mondta az öregember.
- Tudja, ki ez? - kérdezte a nôtôl a rendôr.
- Ó, igen - mondta a nô. - Tudom. Azt is, hogy mi.
- Nem árt ez senkinek, asszonyom - mondta a rendôr rendôrhöz illôen. Neki is rózsaszín műanyag arca volt. - Nem engedték volna ki, ha...
- Nem árt! Nem. Csak megtámadja az embert, annyi az egész. Itt. Az utcán. Nincsen ebben semmi rossz, nem lehet azt mondani, hogy árt valakinek. - Kifulladva elhallgatott, orrlyukai remegtek keble iránti méltatlankodó rokonszenvükben. - Lehetnék én fiatal lány is - mondta, talán reménykedve.
Az öregember megszólalt: - Én csak azt akartam...
- Tudjuk, hogy mit akart - mondta a nô sötéten. - De ez egy tisztességes környék. - Mögötte a ház mintha egyetértôén biccentett volna a tetejével. A láthatatlan szökôkút helyeslôén csobogott. Az egész kert ragyogott a büszkeségtôl, a fű meg a kovácsoltvas kapu csillogott-villogott a tisztességtôl. - Miért nem megy vissza oda, ahova való?
- Az hol van? - kérdezte az öregember.
- Nem akarom én bekísérni magát - mondta a rendôr. Aztán csalogatóan azt mondta: - Na jöjjön, öregem. Hát való ez, ilyen zavart okozni? Fogja a bibliáját...
- Bibliáját! - horkant fel a nô. - Nem lenne szabad megengedni az ilyen embernek. Ha eszembe jut, hogy mit csinált...
- Fogja a bibliáját - mondta a rendôr. - Menjen és olvasgassa valahol. De ne itt. Menjen haza, a házába, ott senki se fogja zavarni.
- A házamba? - kérdezte az öregember.
A rendôr sóhajtott. - Csak nem akarja azt mondani, hogy megint elfelejtette az utat hazafelé? - Az utcára mutatott. - Nézze: a második sarok balra, aztán az elsô jobbra, elég messzire...
- Jó messzire innen - mondta a nô. - Valakinek tennie kellene valamit. Vannak olyan helyek, tudja. Mi fizetjük az adót.
Az öregember kezdett elcsoszogni. - Megjegyzem magamnak - motyogta. Leváló cipôtalpa klaffogott a kövezeten. - Megjegyzem magát magamnak - mondta a válla fölött a rendôrnek.
- Na, tűnjön el innen - mondta a rendôr, öntudatosan elmélyítve a hangját. - Tűnjön el - mondta. Tetszett neki a saját hangja, meg volt vele elégedve.
- És magát is! kiáltotta az öregember a nônek. Magában pedig azt suttogta: - De ki vagyok én?
A nô fújt egyet, és elmasírozott az ösvényen. Kavics csikorgott a lába alatt; minden lépés közhírré tette, hogy magához méltatlannak tartja, hogy válaszoljon egy ilyen alaknak, közhírré tette, hadd hallja az egész város. Aztán távoli ajtócsapódás hallatszott. A rendôr folytatta kimért sétáját, fél szemmel éberen törvényszegések után vizslatva.
Az utcák felolvadtak, összemosódtak, palatetôk, falak, kertek, gyerekkocsik, cipôk, forgalom zűrzavara lett belôlük. Vagy legalábbis az alvónak így tűnt. De ez az elmosódottság nem tartott tovább egy másodpercnél, lehet, hogy azt is csak képzelte. Aztán az alvó meglátta az öregembert, egy szobában ült az asztalnál, és az asztal is, a szoba is ismerôsek voltak.
- Az arcuk mondta az öregember mind-mind egyforma. - Laposan rányomta mindkét tenyerét az asztalra, s kezét emelôként használva kelt fel, mintha nem bízna egészen abban, hogy a lábai segítség nélkül végre tudják hajtani ezt a műveletet. Álltában körülnézett, vastag szemüvegén át vaksin körülpislogott a szobában. Nagy szobának látszott, de ô tudta, ez csak azért van, mert gyönge szeme miatt nem látja világosan a falakat. Emlékezett rá, hogy a szoba valójában kicsi. Erre emlékszem, gondolta. És azt gondolta: Ismert engem, ez a rendôr ismert engem.
Lépett egyet, azaz inkább elôrelódultak a lábai, függetlenül tudatos akaratától. Lábujja valami keménybe ütközött, ami arrább csúszott egy kicsit. Lábánál halkan csattant valami. Lenézett, és egy szétdôlt könyvkupacot látott. A padlón mindenütt könyvek voltak, a félig látott falakra kúszó, düledezô polcokon is mindenütt könyvek, könyvek, és ezekre is emlékezett. - Igaz volt - suttogta, gyönge szemével a szétszórt könyvmezôket bámulva. A könyvtáblákon vastag por ült, a kupac fölött, amit az elôbb lerombolt a lábával, kis porfelhô lebegett. Nagy nehezen lehajolt - valami meghatározhatatlan fájdalmat érzett a hátában -, és fölemelte a legközelebbi könyvet. Borítója kék volt és poros; miközben lassan, fájdalmasan fölegyenesedett, letörölte a kabátja ujjával, és egy gondos vonalakból megkomponált rajzot látott: két alakot meg a háttérben egy nôt, és egy kinyitott könyv lapjai közé állított koponyát. Engedte, hadd nyíljon ki a könyv, ahol neki tetszik, és ezt olvasta:
" ...sehogy sem akarta hinni, hogy effajta lények gondolatokat közölhetnek egymással. Úgy vélte, ô is konyít annyit a nyelvekhez, mint a szíríuszí; a parányok szavát nem hallotta, hát föltételezte, hogy azok nem is beszélnek..."
A betűk aprók voltak, a papír sárga és törékeny. Az öregember szeme könnybe lábadt, megerôltette az olvasás. Gyorsan, többször egymás után pislogott, aztán tovább olvasott:
" ...Egyébként hogyan is lenne beszélôszerve ilyen észrevehetetlen lénynek, s miféle mondanivalója lehetne? A beszédhez gondolkodásra vagy valami hasonlóra van szükség; de a gondolkozáshoz valami lélekféle is kellene; nos, hogy lelke is legyen ennek a fajzatnak, ez képtelen gondolatnak tetszett.
- Csakhogy - mondta a szíriuszi -, az imént azt hitted, szeretkeznek; úgy véled, hogy lehet szeretkezni gondolkodás és valamiféle beszéd vagy legalább megértés nélkül?"
A szavak mintha összefutottak volna a sárga papíron, a betűk elvesztették egyedi létüket, a régi nyomdafesték fekete vonalakkal csíkozta be az oldalt. Az öregember szétnyitotta az ujjait, a könyv a padlóra hullott, megzöttyenr, nagy porfelhôt kavart.
Az öregember azt mondta: - Emlékszem, ezen a falon van egy faliszekrény. - Megfordult, lábával széttúrta a könyveket. Közelebb ment a falhoz, meglátta a faliszekrény ferde körvonalait.
- Aha - mondta, mintegy elégedetten. Vagy csalódottan. Kinyitotta a faliszekrény ajtaját. A ferde, lejtôs polc alsó végén ott látta az egész gyűjteményt: a rozsdás borotvapengéket, a kinyomott, kihasadt krémes és fogpasztás tubusokat, a dugó nélküli üvegeket, a szétszórt tablettákat, egy felbontatlan csomag fogamzásgátlót, három cipôfűzôt, néhány kis kartonskatulyát, egy-két kerek konzervdobozt, meg egy tojástartót. Halványan, nagyon halványan érzett valami szagot, talán petróleumét. Lassan bólintott, mint aki éppen elalszik.
Hangok jöttek be kintrôl; a város esti hangjai: meginduló forgalom, sebességváltás, megállás, ajtócsapkodás, rikkancsok rikoltozása, nevetés, csoszogás, játszó gyerekek új játékok kitalálása közben, valahol harang kongott, és az örökös harangzúgás zengô kupolájában két kutya morgott és marakodott.
- Kíváncsi vagyok - mondta az öregember -, vajon a kutyáknak is egyforma-e az arcuk? - Felvihogott, aztán a vihogásból nevetés lett, a nevetésbôl asztmás zihálás. Megpaskolta a mellét, és megpillantotta a tükörképét a faliszekrény melletti falon egy tükörben.
- Erre nem emlékszem - mondta. - Erre a tükörre nem. - Gondosan letörölgette a poros, pókhálós tükröt a kabátja ujjával, aztán a másik kezével finnyásán letisztogatta a kabátja ujját, aztán a kezét beletörölte a nadrágja fenekébe, s miközben tagjai öntevékenyen végrehajtották mindezeket a műveleteket, a tükörképét tanulmányozta a tükörben.
- Engem is megoperáltak - mondta, s oldalt billentette a fejét, keresve az állán a sebhelyeket, de csak a fehéres borostát látta, amely úgy tört elô állának ráncos, ráncolódó bôrébôl, mint a búza fallikus szimbóluma. Az arca, ezt most vette észre elôször, hasonlított a többi archoz, amelyet odakinn látott. Hasonlított, de azért nem volt ugyanolyan. Elôször is a bôre nem volt annyira rózsaszínű, és mozgékonyabb volt, mint a műanyag. És neki ráncos volt az arca, a többiek közül pedig senkinek sem. Ránc vonult végig a homlokán meg a szeme körül, és két mély ránc futott le az orrlyukától a szája sarkáig; és a szája sem volt olyan telt, mint a többieké, ajka egyenesebb volt és keményebb. És orrának egyenes vonalát középen horpadás torzította el, mintha valamikor betörték volna. Arca vékony volt, arccsontja eléggé kiállt ahhoz, hogy egy kis árnyékot vessen, amitôl arca durvábbnak, befejezetlenebbnek tűnt, mint a többieké. De ami végképp eldöntötte a dolgot, ami igazán beláttatta vele, hogy az arca nem ugyanolyan, mint a többieké, az a szemöldöke volt. Bozontos volt és hosszabb, jó fél hüvelykkel hosszabb a szabványos egy és háromnegyed hüvelyknél. - Az én operációm biztosan nem sikerült - mondta a szemöldökét babrálva.
Odakinn az ajtó elôtt csoszogás hallatszott, és gyerekhangok izgatott sugdolódzása.
- De az én arcom is olyan, mint az övék mondta az öregember a tükörnek. Majdnem. De csak azért, mert az én operációm nem sikerült. - Gyönge öklével rávágott a tükörre, mintha ez a tükör hibája lenne. - Csak egy kicsit más - vitatkozott a sértetlen tükörrel. Az aj tó elôtt abbamaradt a csoszogás, elfojtott vihogás hallatszott, aztán csönd lett. - Ha az ember végigmegy az utcán - mondta az öregember -, mintha tükörcsarnokban járna. - Közelrôl is megbámulta halvány tükörképet az üvegen. - Ennyire bele lennék keveredve? - suttogta.
Ajtaja elôtt a gyerekek magas szoprán hangja egy dalocskát vagy versikét kezdett kántální:

Joey bácsi, Joey bácsi, dilis, mocskos, vén...

- Nem! - Az öregember ügyetlenül hátat fordított a tükörnek. - Nem! Nem! - Keresztülrohant a szobán, bele-belebotlott a könyvkupacokba, kötéstáblák szakadtak, lapok repültek szanaszét. - Nem! - kiáltotta.
A gyerekek kántáltak:

Gubbaszt odabenn, a fűszáltól is fél,
Egész nap mogorván gubbaszt a szobába',
Mer' egyszer bedugta az izéjét egy lányba...

- Nem! - Az öregember erôtlenül dörömbölt az öklével az ajtón; a fa fájdalmasan ütött vissza. - Nem! - zokogta. - Nem, nem, nem, nem.
Odakinn a gyerekek nevettek és elszaladtak.

Az alvó nyugtalanul mocorgott. Betolakodó lett a saját álmában. Fel akart ébredni, át akarta csipkedni magát a borzalmaknak abba a másik világába: a kötés sötétségébe, ahol köpönyegforgató ujjak gyűrűt húznak, ahol semmi sem változatlan, ahol valószerűtlenek a hangok. Abban a másik világban csak a sötétség valódi. Ujjai rángatództak álmában, mohón vágytak belecsípni combja vagy oldala kappanhájába. De a kezei, mint tengeri csillagok, messze-messze feküdtek a nagy fehér áramlásban, a vászontengeren, amelyen álmában sohasem fognak tudni áthajózni. Vissza akart térni, de nem tudott, még nem, még nem tudott visszatérni a sötétség borzalmaihoz. Pedig még az is jobb lett volna, mint álmának halott fénye. Még az is.

A kisfiú habozva és váratlanul jött be az ajtón. Joey bácsi meghallotta a zár kattanását, fölnézett, és a fiú már ott is volt. Óvatosan a nyitott ajtónak támaszkodott, mintha tudná, hogy valószínűleg gyors menekülésre kényszerül. A fiú feje fölött Joey bácsi megpillantotta az utcán kígyózó menetet, hallotta a lábak zaját.
- Eridj innét - mondta Joey bácsi a kisfiúnak.
A kisfiú ezen fölbátorodott, bejött a szobába, és becsukta az ajtót. Kilenc-tíz éves lehetett, a szabványarc kisebb, rugalmas változatát viselte. Halántékán és állán még frissek voltak a forra-dások, még nem fakultak szinte láthatatlan fehér hegszövetté. A fiú forradásai még haragosak voltak.
- Kopj le - mondta Joey bácsi. Aztán alaposabban megnézte magának a gyereket, vastag szemüvegén át elmerülten bámulta a fiú arcát. Igen, igaza volt. - A szemöldököd - mondta. A fiú bal szemöldöke legalább egynyolcad hüvelykkel hosszabb volt a jobb szemöldökénél. És görbe is volt egy kicsit. - A szemöldököd - mondta Joey bácsi, félig felemelkedve a székébôl.
A fiú az arcához kapta a kezét. - Mi baj van vele? - kérdezte. Megpróbált harciasnak látszani, de a lábával közben újra kinyitotta az ajtót.
- Nem egyforma a kettô - mondta Joey bácsi. A fiú végigjártatta a kezét az arcán, megvizsgálta a másik szemöldökét. - Rendbe kell hozatnod - mondta Joey bácsi. - Tüstént.
- Csak egy szemöldök - mondta a fiú.
- Újra meg kell operáltatnod - mondta Joey bácsi. - Elôszörre nem sikerült. - Csettintett a hüvelyk- és a mutatóujjavai. - Ez az, újra meg kell operálni.
- Azt már nem - mondta a fiú. - Azt nem csinálom még egyszer végig. Fáj.
- Muszáj, muszáj. A szemöldöködet. - De csak a közelebbi vizsgálat tárta fel a fiú arcának egyensúlyzavarát, az elrontott szimmetriát. - Muszáj. - Joey bácsi felállt, és izgatottan tapogatta az asztalon fekvô bibliát.
- Hiszen csak egy szemöldök - mondta a fiú. - Amellett - tapogatta büszkén az arcát - ettôl más vagyok, mint a többiek. Örülök neki.
- Te kis hülye!
- Ugyan, kit izgat egy szemöldök? - mondta a fiú gúnyosan. Joey bácsi lassan, óvatosan megkerülte az asztalt. - Mindenkit - mondta, és mosolygott, hogy elterelje a fiú figyelmét. - Nézd csak ezt a szép menetet - mondta, és hirtelen a fiú felé nyúlt, hogy a két markába kapja, és belerázza az igazságot.
De a fiú ehhez túl gyors volt és túl óvatos. Félreugrott és nevetett, és villámgyorsan kihátrált a nyitott ajtón az utcára. Joey bácsi beleverte az arcát az ajtó szélébe. Hallotta a fiú lépteit, és halványan látta is a gyereket, ott táncolt a menet vége felé. Joey bácsi lábujj hegyen állt a küszöbön. - Mindenkit! - kiáltotta a táncoló fiú után.
Az alvó sírni szeretett volna, de bevarrt szemekkel nem lehet sírni. Ami könny mégis feltört belôle, híg volt, és hamar felszáradt.

Joey bácsinak bűvös szeme és füle volt. Amikor keresztülment a városon, leomlottak a házak falai, és ô látta és hallotta a házakban az embereket, néha beszéltek is hozzá a leomlott falakon át. A falak talán csak az álmokban tűnnek el, gondolta, és szomorúan, homályosan eszébe jutott az az idô, réges-régen, amikor egy kéz - bűvös, mint most az 6 szeme és füle - a nevét suttogta. Semmi másra nem tudott visszaemlékezni, csak erre a kézre. Akkor ez nem volt álom, gondolta, és lehajolva kitépett két utcakô közül egy fűszálat.
- Hagyja békén - szólt rá egy fiatal nô egy ház leomlott falain át. Nevetett: - Takarítja az utcákat? - Nem volt barátságos a nevetése.
Joey bácsi morzsolgatta a fűszálat az ujjai közt, és hallotta a sikoltozását.
Hallotta a kisbaba is, akit a fiatal nô a karjában tartott. Nagy feje inogva fordult el nyélszerű nyakán, nagy szeme a hang után kutatott. Kinyújtotta kövérkés, szeplôs kezét. - Ez nem játék - súgta a nô a kisbaba fülébe. - Ez egy bolond öregember, aki tisztogatja az utcákat. - Hátraszólt a férjének, aki egy karosszékben ült, és újságot olvasott. - Megint itt van. Gyere, nézd csak meg.
De a férje mérges volt. - Menjen innen! - üvöltötte, hadonászott a karjával, és zörgette az újságját. - Menjen vissza oda, ahova való.
- Vigyázok a kisbabájukra - mondta Joey bácsi, és bizonyítékként felmutatta a fűszálat.
De ez apaságának érzékeny pontján szúrt bele a férfiba. - Vigyázok én a saját gyerekemre! - kiáltotta, és nagyon vörös lett az arca. - Tűnjön el innen, mielôtt...
- Hiszen ez csak Joey bácsi... - nevetett a nô. - A légynek sem vét. - A kisbaba boldogtalanul nyűglôdött karjának láncai közt.
A férje horkantott egyet az orrán át. - Nem vét! Talán már nem emlékszel, miért került a...
- Igen, de nem engedték volna ki, ha...
- Akkor kérdezd meg tôle, miért megy ki a rétre minden éjszaka - mondta a férj. - Kérdezd meg tôle. Nem virágot szedni. De nem ám, az éjszaka kellôs közepén.
- Hadonászott az újsággal. - Na gyerünk. Kérdezd meg tôle.
- Joey bácsi - szólította meg a nô -, miért megy ki minden éjjel a rétre?
- Mert nem csinálják rendesen - mondta Joey bácsi. - Egyik se. - Fájdalmasan megvonaglott. - Nem csinálják rendesen.
- Na látod - mondta a férfi diadalmasan.
- Nem akar ez semmi rosszat - mosolygott a nô. Karjában a kisbaba nagy komolyan tanulmányozta Joey bácsit.
- Hát valahol másutt ne akarja - mondta a férfi, és a leomlott falon át kilépett a házból.
Joey bácsi odakínálta neki a bibliát, amit az egyik kezében tartott. - Olvassa el - biztatta a férfit. - Nem olyan, mint amilyennek hitte.
- Elegem volt ebbôl a marháskodásból - mondta a férfi. Eldobta az újságot, és ökölbe szorította a kezét. - Engem akar vallásra tanítani? Engem?
- Azt hinné az ember, hogy te vagy a hercegérsek - mondta a nô a férjének -, és nincs szükséged tanításra.
A férfi Joey bácsi orra alatt hadonászott az öklével. - Tűnjön el innen - mondta. - Amíg jókedvem van. - A nô férje háta mögött sokatmondó mosolyt rejtett el a tenyerével. A kisbaba sírni kezdett: csúnya, csukló zaj tört fel belôle.
Joey bácsi gyorsan elcsoszogott. Majdnem elesett, az utcakövek közül rosszindulatúan böködtek felé a fűszálak, és összezavarták a lábait. Az ütött-kopott bibliát odaszorította csontos, homorú melléhez.
A férj összeomlott házának romos falai között állt, büszke elégtétellel összefonta a karját, és azt kiáltotta: - Tudok én vigyázni a saját gyerekemre! - Megfordult. - Nincs szükségem a segítségére- mondta az asszonynak, aki a tenyere mögé rejtette a mosolyát.
Egy másik utcán, a városnak egy másik, szegényebb részén Joey bácsi rengeteg füvet talált. Olyan nagy és erôs volt a fű, hogy szétfeszegette az utcaköveket. És az utca végén túl, nem messzire, hatalmas fák várakoztak, és mintha mocorogtak volna, de ezt csak a szél tette. Joey bácsi térdre hullott, de akármilyen gyorsan tépkedte is a fűszálakat, mintha mindjárt kétszer annyi nôtt volna a helyükre. Bárcsak lenne ezer kezem, gondolta. A nyál lecsurgott a szája sarkából, mert arra sem jutott ideje, hogy nyeljen.
- Miért csinálod ezt, Joey bácsi? - kérdezte a nyomorék. - Folyton ezzel vacakolsz.
Joey bácsi fölpislantott. Meglátta a vörös tolószékben ülô nyomorékot. A szék elsô kereke Joey bácsi lábát bökdöste gyöngéden. Olyan sietve húzta el a lábát, mintha megcsípték volna.
- Nevetséges - mondta a nyomorék, aki fiatal ember volt, öreg szemekkel. - Úgyis újra kinônek.
- Egy kicsit késleltetni tudom - mondta Joey bácsi.
- Az elkerülhetetlent? - nevetett a nyomorék. - Nem, ezek még mindig itt lesznek, akkor is, amikor mi már nem leszünk.
Joey bácsi meghökkent. - Hát te is tudod?
- Igen - mondta a nyomorék. - Tudom. Jobb nem is késleltetni. Legjobb siettetni. - Fordított egyet a krómozott karikákon, és a szék megint bökdösött.
Joey bácsi elmászott a bökdösô szék elôl. - Én csak kitépkedem a füvet - nyafogta. - Nem csinálok semmi rosszat.
- Senki nem mondta, hogy rosszat csinálsz.
- Aztán ott vannak a fák - mondta Joey bácsi. - Nem szabad engedni, hogy a levelek visszatérjenek a földbe. És most mind lehullanak. Tudod, az ôsz a legrosszabb idôszak.
- Láttalak - gúnyolódott a nyomorék. - Gyűjtögetted a leveleket, mintha meg lennél tôlük rémülve, teletömted a zsebeidet levelekkel. Miért nem hagyod abba? - Maga válaszolt a kérdésre.
- Mert egy rohadt, vén bolond vagy, azért.
- Te meg egy rohadt nyomorék - mondta Joey bácsi mérgesen. - Te miért nem jársz? Azt mondd meg nekem.
A nyomorék egy pillanatra elgondolkodott a kérdésen. - Mert nyomorék vagyok. - A fehér égen alacsonyan ketyegett fölöttük a nap, mint valami óra.
- Én bolond vagyok - mondta Joey bácsi. - Te meg nyomorék. - Engedte, hogy a szék egyik kereke hozzáérjen a lábához. De csak futólag. Négykézláb tépkedte a füvet. - Hol laksz? - kérdezte.
- Ott, arrafelé - mutatott a nyomorék. - Egy nagy házban, úgy hívják, hogy rokkantotthon. Egy csomó olyannal, mint én, akik egy szikrát se olyanok, mint én. Én csaló vagyok.
- Miért?
- Mert én nem vagyok rokkant. Én nyomorék vagyok.
- Ôk milyenek? - kérdezte Joey bácsi. - Azok a többiek, akikkel laksz?
A nyomorék nevetett. - Halottak - mondta.
- Halottak?
- Igen. Halottak.
- Akkor miért nem temetik el ôket?
- Ahhoz nem elég halottak.
- Vannak a halálnak fokozatai? - kérdezte Joey bácsi.
- Igen - mondta a nyomorék.

- Igen - mondta álmában az alvó.

- Mitôl haltak meg azok a többiek, akik élnek? - kérdezte Joey bácsi. A ketyegô nap alatt tépkedte a sebesen szaporodó fűszálakat.
- Attól, hogy berakták ôket egy otthonba, egy csomó másik közé, akik olyanok, mint ôk, de egyáltalán nem olyanok - mondta a nyomorék. - Lassú halál, némileg fájdalmas. A beletörôdéstôl, attól, hogy beletörôdtek, nem a testükbe, hanem önmaguk képébe, abba az ikerképbe, amit más emberek szemében látnak.
- Körbefordulta székkel, az öregember fölé tornyosult. - Ennyire nem fontos a test - mondta.
- Ha nem volna testem - mondta Joey bácsi. - Ha olyan testem volna, mint neked...
- Nem fontos - mondta a nyomorék.
-... nem tudnám ezt csinálni - mutatott Joey bácsi a kitépkedett fűvel teliszórt területre. - Se a leveleket. A fű kiszabadulna a felügyelet alól, mindent benône. A test tehát fontos.
- Nem - mondta a nyomorék.
- Miért nem szöksz meg az otthonból, hogyha nem szeretsz ott? Menj valahová máshová.
- Az ikerképtôl nem lehet megszökni - mondta a nyomorék. - Az az én otthonom, az igazi otthonom. - Hüvelykujjával a háta mögé bökött. - Ebben az egész városbán nincs hová menni. Csak akkor lenne, ha mindenkit megvakítanának. Én festek - mondta -, képeket festek.
- Megnézhetem ôket? - kérdezte Joey bácsi.
- Nem.
- Látta már ôket valaha valaki?
- Nem.
- Akkor nem sok értelme van csinálni.
- Ó, dehogynem - mondta a nyomorék. - Segít a többiekénél alacsonyabb fokozatán maradni a halálnak. Én is láttam az ikerképet. De én festek.
Joey bácsi hallgatott. Körülötte a város bezárkózott, mint egy kagyló. Csak a fű feszítette szét, éppen csak egy kicsit, de egyre szélesebbre. Joey bácsi tépkedte.
- Festek rólad egy képet, ahogy ezt csinálod - mondta a nyomorék. - Epelméjűség lesz a címe.
- Én is éltem egy otthonban - mondta Joey bácsi. - Sok-sok évvel ezelôtt. Elmebeteg-otthonban.
- Epelméjűség lesz a címe - mondta a nyomorék. - Mindig nálad van a biblia. Miért?
- Hogy adhatsz ilyen címet egy ilyen képnek?
- Könnyen - mondta a nyomorék. - A cím csak szó.
- Azok sose segítenek. A szavak. Az egész életem csupa szó.
- Mint amik ebben vannak? - mutatott a nyomorék a bibliára. Joey bácsi megpróbálta elrejteni a kabátja redôi között. - Már késô - mondta a nyomorék. - Láttam. Különben is mindig nálad van. Hamarabb kimennél az utcára nadrág nélkül, mint e nélkül a micsoda nélkül. De miért, ha a szavak sose segítenek? Semmi más nincs benne. Csak szavak.
- Nem - mondta Joey bácsi, és két kézzel ölelte magához a bibliát.
- Nem nô az - gúnyolódott a nyomorék. - Nem is Isten.
- Nem - mondta Joey bácsi.
- Nincs Isten - mondta a nyomorék. - Mászkálsz és nyaggatod az embereket, hogy olvassák el ezt a vacakot, és mit csinálnak, kinevetnek. Ugye te is tudod, te vén hülye? Csak kinevetnek. Még a gyerekek is kis dalokat költenek...
- Kuss - mondta Joey bácsi -, egy szót se a gyerekekrôl. - Aztán azt mondta: - Istenre szükség van - s mintha ezek a szavak már régen égették volna a száját.
- Nincs Isten - mondta a nyomorék.
- De mégis szükség van rá - mondta Joey bácsi. - Ez a fontos. - Átfogó mozdulattal mutatott a városra. - Nekik s^iiksé-gük van Istenre. Ez a fontos.
- Szóval ki akarsz találni egy Istent? Egy másik bibliával?
- Meg akarom gyôzni ôket, hogy fontosabb, mint amilyen valójában. Át akarom ejteni ôket, hogy valaminek higgyék a semmit.
- Az egyházak évszázadok óta ezt csinálják.
- A saját hasznukra - mondta Joey bácsi. - Megint a város felé mutatott. - Nem elég öregek még ahhoz, hogy Isten nélkül éljenek.
- És te az vagy, mi?
- Igen - mondta Joey bácsi.
- Nincs Isten - mondta a nyomorék.
- Meg akarom mutatni nekik Krisztus eszméjét. - Joey bácsi odakínálta a bibliáját. - Neked akarom megmutatni.
- Nekem ne - mondta halkan a nyomorék. - Nekem ne, öreg fiú.
- Krisztus eszméje-mondta Joey bácsi. Összeráncolta a homlokát. - Azt hiszem, réges-régen beszélt nekem egyszer róla valaki.
- Hogy mindnyájan egytôl egyig Krisztusok vagyunk?
- Te tudtad?
- Nekem is mondanak az emberek mindenfélét - mondta a nyomorék. - Az én anyám nem volt szűz. - Aztán azt mondta: - Nincs Isten.
- Csak olvasd el - mondta Joey bácsi. - Ez minden, amink van, pillanatnyilag. - Elôrehajolt, térdein és fél karján egyensúlyozva, másik karját elôrenyújtva odakínálta a bibliát. - Csak olvasd el - biztatta a nyomorékot.
De a nyomorék saját lapos combjait nézte, amelyekrôl tehetetlenül lógtak le a lábai. - Nincs Isten - mondta.

Ezen az éjszakán, vagy talán egy másik éjszakán, Joey bácsi a réten sétált. Fölötte az ég teli volt csillagokkal. Az éjszaka megelevenedett: állatok mozogtak a hosszú fűben. A rét kétségbeeséssel töltötte el, annyi sok volt ott a fű. Amikor a réten járt, tudta, hogy sohasem gyôzhet. Körülötte mindenütt diadalmasan tört föl a fű. Itt, kiáltotta a fű, itt gyôzelmet arattam! Molylepke ütôdött Joey bácsi orrának, és nem volt hajlandó elszállni, mintha az orra lámpás lett volna. Valami - egy szárnyas tű - beleszúrt a combjába. A füvet fagyos zúzmara díszítette, mintha ünnepség készülôdne. Fagy merevítette az éjszakai levegôt.
Járkált, hallgatta a fű zöld hangját. Mennyi van belôle, gondolta, és eltöltötte a kétségbeesés. Lába megrugdosta a közeli kemény, ruganyos fűcsomókat, de amikor továbbment, máris fölegyenesedtek, és kinevették a háta mögött. És mégis tudta, hogy a réten van a helye. Itt, ellenségei közt, elengedheti magát, terjeszkedhet, ôrült lehet. A réten semmi sincs a város korlátai-ból, senki, aki azt mondaná neki, hogy menjen innen, nincsenek gúnydalokat éneklô gyerekek, nincsenek rendôrök, nincsenek férjek, akik azt hiszik, hogy tudnak vigyázni a gyerekükre. A réten önmaga lehet, csak a csillagok látják, és a csillagok túl közönyösek ahhoz, hogy megítéljék vagy minôsítsék. Megfordult, és hátrafelé lépegetett, szembe a város fényeivel.
- Ha ezt az utcaidon csinálnám - mondta -, valaki megállítana, és megkérdezné, hogy miért járok hátrafelé. Aztán megfordítanának, és kényszerítenének, hogy elôrefelé menjek, mert mindenki így jár. - Dühösen szopogatta megcsípett ujját. - Ha akarok, hátrafelé is járhatok. - A város fényei, egyik a másik után, sorra aludni tértek. A forgalom távoli zaja is elhalkult. Még a menet is szinte teljesen leállt. Hátrafelé lépegetve Joey bácsi megbotlott, és fenékre ült. Fagy hűtöttc a nadrágja ülepét. - Csak gyakorlati okok szólnak az elôrefelé való járás mellett - mondta feltápászkodva. Énjének egyik része titokban örült a fű gyôzelmének; nem saját magáért volt kétségbeesve. Még amikor a füvet tépkedte, még amikor kihívást intézett a hatalmas fákhoz, énjének egyik része még akkor is vetni akart, magokat szórni az egész,városra. Meg is érdemelnék, gondolta.
Aztán meglátta a bokorcsoportot, megfeledkezett a városról, és süket lett a füvek hangjára. Megállt, csuklóján és halántékán érezte a vér meggyorsult lüktetését. Vajon megint ott lesznek? Nem voltak mindig ott, voltak éjszakák, amikor üres volt a bokrok közepe. Eszébe jutott a csalódás tompa súlya, amit az ilyen éjszakákon érzett, a haszontalanság megsemmisítô érzése. Lábujjhegyen, óvatosan, hogy ne csapjon zajt, közeledett a bokrokhoz. A férfi nem volt mindig ugyanaz, de ez nem számított, mind egyformák voltak. Megfogta a fülcimpáját, hogy el ne szalassza a szerencsét. Egyik se csinálja rendesen, gondolta.
Kezei alatt szétváltak a bokrok ágai; óvatosan, óvatosan, még a levelek se üssenek zajt. Felhô tornyosult a csillagok fölé. Kérlek szépen, ne csinálj esôt, imádkozott a felhôhöz. Atkukucskált a kezeivel csinált résen, és a földön sötéten domborodó formákat látott. Igen, igen, ott vannak. Meg se moccant, lélegzeni is alig mert, hegyezte a fülét, hogy kivegye halk hangjukat. Szerelemrôl beszéltek, a férfi nevetett, a nô tiltakozott, de lelkesedés nélkül. A férfi adott neki valamit, ami pénznek látszott, és a nô, még mindig tiltakozva, elvette. Aztán a felhô elvonult, és az újra fölbukkanó csillagok fényénél Joey bácsi megpillantotta a nô hasának csillogó barázdáit, de csak egy pillanatra, mert a férfi megfordult és ráhemperedett. Aztán már csak a férfi du-gattyúzó fenekének durva látványát látta. Azt, meg a nô halvány arcát, melyet félig eltakart a férfi válla.
És a csillagok fényénél Joey bácsi úgy gondolta, hogy felismeri a nô arcát.

- Az éjjel kimentél a rétre - mondta a nyomorék.
- Nem én.
- Piszkos hazug.
- Nem mentem.
- Piszkos hazug. - A nyomorék ujjai rángatództak kerekes székének csillogó karján. - Láttalak, te mocskos hazug.
- Késô volt - motyogta Joey bácsi. Négykézláb állva tépkedte az utcaköveket szétfeszegetô fűszálakat. - Már mindenki aludt. - Szerette volna megmártani forró arcát a hűvös fűben.
- Én nem.
- Késô volt.
- De én ébren voltam - mondta a nyomorék. - Én láttalak, kilopództál a rétre, mint egy tolvaj.
- Neked akkor már aludnod kellett volna.
- Akkor a legjobb - mondta a nyomorék - ébren lenni az otthonban. Amikor a többiek mind alszanak. Csak akkor érdemes ébren lenni. Az ember mindenféle szerepet eljátszhat, amikor a többiek alszanak.
- Eljátszhat.
- Ha én lennék a Krisztus - mondta a nyomorék -, csodákat tudnék tenni. Fel tudnám támasztani a halottakat, és meggyógyítani a betegeket, és lábra állítani a bénát. - Beleköpött a hideg csatornába. - Krisztus eszméje.
- Ezt mondták nekem - mondta Joey bácsi. - Hogy egytôl egyig Krisztusok vagyunk. Én... én nem tudok semmit. Nekem ezt mondták.
- Csak akkor vagyok ébren, amikor a többiek alszanak - mondta a nyomorék.
- És az éjjel ébren voltam. Láttalak.
- Nem értem, miért nem hagyod ott azt az otthont - motyogta Joey bácsi.
- A nyomorékok a nyomorékok otthonában élnek, és kész.
- Megtiltják...
- Nem. Nem, nem tiltják meg. Egyszerűen csak nem engedik.
- Ki nem engedi?
- A város - mondta a nyomorék. - A névtelen, arc nélküli város, meg a névtelen, arc nélküli polgárai. Nem, nem is polgárai, rabszolgái. Akik engedték, hogy a város nagyobbra nôjön náluk.
- Akkor is ilyen volt, mikor én kisfiú voltam - mondta Joey bácsi. - Fis az idegen városok ránk támadtak.
Nagy autóbusz robogott el mellettük. Az emberek sápadtan tolongtak a lehúzható ablakokhoz, hogy kinézzenek a város bolondjára, aki eszelôsen tépkedi a füvet, meg a nyomorékra, és szánakozva mosolyogtak, amikor meglátták a piros tolószéket. Aztán, míg a busz el nem haladt mellettük, vagy másfelé néztek, vagy hirtelen másról kezdtek beszélni.
- Civilizáltabbak lettünk - mondta a nyomorék. - Már nincsenek támadások. Ez a busz teli volt a mieinkkel, akik egy másik városba mennek látogatóba. Más városokból meg idejönnek buszok. Városok képviselôivel megrakott buszok járnak ide-oda a városok között. Ez egy vicc.
- Miért?
- Két okból. Minden városból csak a krém, csak a legjobbak utaznak a buszokon. Hogy jó benyomást keltsenek. Ezért vicc. Mivel ôk a legjobbak, nem is hasonlítanak a többiekhez, így a benyomás, amit keltenek, hamis, pontosan azért, mert jó. Jóság nincs. Csak a rossznak vannak enyhébb fokozatai.
- Ezt mondtad a halálról is.
- Mindennek fokozatai vannak - mondta a nyomorék. - Még a szerelemnek is. Fokozataink vannak, abszolútumaink nincsenek.
- És mi a másik ok?
A nyomorék vigyorgott. - Sohasem szállnak le a buszokról - mondta. - Elmennek azokba az idegen városokba, és kinéznek az. ablakon, aztán hazahajtanak, és egész úton egyfolytában gratulálnak maguknak a türelmükhöz meg a megértésükhöz. Soha, egyetlenegyszer se szállnak le a buszokról. - Úgy nézett Joey bácsira, mintha abban a pillanatban vette volna észre, hogy ott térdel a macskaköveken. - Láttalak, ahogy lopakodtál a réten.
- Nem. - Joey bácsi felemelte a kezét, mintha meg akarná védeni az arcát, és szomorúan kandikált ki az ujjai között.
Tolvaj vagy - mondta a nyomorék. - Más emberek magányának tolvaja. - Annyira elôrehajolt a székében, hogy Joey bácsi már-már azt hitte, ki fog esni belôle. - Láttad ôket, amikor csinálták?
- Nem.
- Levetkôzött a nô? - kérdezte a nyomorék. - Teljesen? Mindent levetett?
Joey bácsi hallgatott.
- Megcsókolta az izéjét? - suttogta a nyomorék. - Megfogta a kezével, és bevette a szájába? Igen?
- Nem emlékszem.
- Aztán hanyatt feküdt és széttárta a felemelt combjait? És láttad, ahogy a férfi beletette? Láttad?
- Nem voltam ott...
- Hazudsz. - A nyomorék kétrét görnyedt a székében, arcát egészen odanyomta az öregember arcához. - Mondd! - kiáltotta.
- Mondd meg nekem, kérlek!
Joey bácsi suttogott: - Igen. - Lassan bólintott a fejével.
- Láttam.
A nyomorék kiegyenesedett a székében. - Más emberek magányának a tolvaja - mondta. Rendbe szedte a nadrágját. - Nap mint nap találkozom olyan emberekkel, mint te. Tolvajokkal.
- Az öregember feje fölött a távolba nézett, abba a távolba, amit már nem láthatott. Aztán újra lenézett az öregemberre.
- Egy szép napon valaki majd rajtakap és megöl. Semmi nem hajt egy férfit olyan könnyen gyilkosságba, mint ez. Hogy elrabolják a magányát. És ha majd halott leszel - sziszegte vadul -, ha majd kihűltél, és ott fekszel a füvön, az esôben, és nem lélegzel, mikor megtalálnak, azt mondják majd: „Hát, ez várható volt, saját maga tehet róla, ahogy ez leskelôdött másokra", és eltemetnek, és senkinek se fogsz hiányozni. Csak nekem. És nekem se fogsz annyira hiányozni, mint amennyire irigyelni foglak, amiért meghaltál. - De ezt az utolsó mondatot önmagának mondta, és Joey bácsi nem mind értette a szavakat.
- Kellene neked egy lány - mondta Joey bácsi. Lejjebb ereszkedett a térdein. - Aki szeret. - Teste összecsukódott, mintha láthatatlan kezek nyakának egy nyílásán át kihúzták volna belôle a gerincét. Tehetetlen ájulása a csípôjénél kezdôdött, és vonult fölfelé, át a mellén, a vállán. - Soha nem jártál ilyen lánnyal? - kérdezte. Úgy feküdt a hideg kövezeten, mint egy ócska rongycsomó.
- De igen - mondta a nyomorék.
- Milyen volt? - kukucskált ki Joey bácsi pápaszemes szeme a rongycsomóból. - Csinos volt?
- Igen - mondta a nyomorék.
- És szeretett?
- Azt mondta.
- És nem hittél neki?
A nyomorék lenézett az ócska rongycsomóra. - Hogy hihettem volna el ilyet? - Kezei lassan elôrekúsztak a kerekes szék csillogó karjai mentén. - Hogy bízhattam volna benne?
- A menekülés eszköze lehetett volna - mondta Joey bácsi. - Az otthonból. Ha nem lépsz ki a kapuján, amikor nyitva áll, akkor nincs jogod az öklöddel dörömbölni rajta, amikor újra becsukódik. A te hibád.
- Pofa be - mondta a nyomorék.
Joey bácsi kidugta a fejét az összeomlott rongy csomóból. - Talán még visszajön az a lány - mondta, és hátranézett, mintha azt várná, hogy az utcakövek rései közül kisarjad egy fiatal és lehetôleg fűzfaszerű lány.
- Kuss - mondta a nyomorék.
- Szerintem vissza fog jönni - mondta Joey bácsi. - Ha szeret.
- Pofa be - mondta a nyomorék.

Az álom változott. Kamerája figyelmeztetés nélkül váltott vissza, zavarba ejtve az alvót.

Joey bácsi a szobájában ült az asztalnál, és egy tányér babot evett. Elôtte nyitott könyv, egy tejesüvegnek támasztva. Figyelme egyenlô mértékben oszlott meg a könyv és a bab közt: pár mondatot olvasott, aztán lenézett, s mintegy meglepve, hogy a babot még mindig ott találja, pár villányit behajított a szájába. Mintha azt hitte volna, hogy a bab valójában nem is létezik, csak akkor, amikor látja. Idônként levette a szemüvegét, és beletörölte a piszkos abrosz sarkába, de eközben sem engedte elterelôdni a figyelmét se a könyvrôl, se a babról. Néha nedves szemét és babtól maszatos állat is megtörölte az abrosznak ugyanazzal a sarkával. Nem is evett, inkább egy titkos szertartásban vett részt, melynek szabályait szigorúan meg kell tartani, hogy el lehessen kerülni valami megnevezhetetlen katasztrófát. Az alvó nevetni szeretett volna, miközben figyelte. Az ajtó kilincse kattant és megemelkedett. Joey bácsi letette a villát, becsukta és bűntudatosan a padlóra csúsztatta a könyvet. Megigazította a szemüvegét, és félôsen a lassan nyíló ajtóra meredt. Félig fölemelkedett a székébôl, készen az elôrenyomulásra vagy a visszavonulásra. Az ajtó csikorogva, hüvelykrôl hüvelykre nyílt ki.
- Ja, te vagy az - mondta Joey bácsi, és visszaült. A fiú úgy préselte át magát a résen, mint aki azt hiszi, hogy az ajtó nem nvílik ki kilenc hüvelyknél jobban, és bármelyik pillanatban becsukódhat, biztosan, mint a halál. Baj nélkül átért az ajtó túlsó oldalára, becsukta és nekitámaszkodott. Most már másra is tudott figyelni, elfelejtette az ajtó fenyegetését.
- Azt hiszem, mondtam már neked - mondta Joey bácsi -, hogy hozasd rendbe a szemöldöködet. - Dühösen villázta a babot a szájába.
A fiú tanulmányozta az öreget. Aztán közelebb jött, de olyan óvatosan rakta a lábát, mint aki tudja, hogy nemrégiben, aknákkal rakták teli a padlót.
Joey bácsi ledobta a villáját az asztalra. Bab repült mindenfelé. - Ugye, te is közülük való vagy? - morogta.
- Micsoda? - A fiú fél lábon állt az aknamezô kellôs közepén.
- Az éjjel megint eljöttek. Minden éjjel eljönnek.
- Kik? - A gyerek egy babszemet vizsgálgatott, amely a lába mellett feküdt.
Fél lábon imbolygott, félt, hogy a bab felrobban, mint egy akna.
- Jönnek - mondta Joey bácsi -, és azt a nótát éneklik.
- Aha. - A gyerek érdeklôdését most még inkább a babszem kötötte le. Lehajolt, kereste rajta a gyutacsot.
- Nem mintha törôdnék vele - mondta Joey bácsi. - Azt egy pillanatra se gondold. Nem törôdöm vele, egy szikrát se. Amikor a gyerekek szemtelenek, csak egyet lehet csinálni: nem törôdni velük. Csak föl akarják hívni magukra a figyelmet. Te nem így gondolod? He? Nem így gondolod?
- De igen - mondta a gyerek.
- Nahát akkor - mondta Joey bácsi. - Miért csinálják?
A gyerek elôrement, egészen az asztalig, megérintette, és mivel tűrhetôen szilárdnak találta, rábízta az állat. - Tényleg vak vagy? - kérdezte. Mivel álla az asztalon volt, beszéd közben arca felsô része fel-felemelkedett alsó állkapcsáról; olyan volt, mint azok a fából faragott bohócarcok, amiknek a szájába a vásáron egypennyseket hajigálnak.
- Nem - mondta Joey bácsi.
- De nagyon vastag szemüveget hordasz.
- Megoperáltak.
- És sikerült?
- Nem - mondta Joey bácsi. - Látni látok. De nem tisztán. Mondjuk, hogy részben sikerült. Érted?
- Igen - mondta a gyerek.
Joey bácsinak hirtelen megdöbbentô gondolata támadt. - Lelkész az apád?
- Mi?
- Lelkész az apád? Pap? Parókus vagy ilyesmi?
- Az én papám? - A gyerek felhúzta görbe szemöldökét, teljesen meg volt hökkenve. - Parókus? - Nevetett, anélkül, hogy levette volna az állat az asztalról.
- Na? - kiáltott rá Joey bácsi.
- Taxisofôr - mondta a gyerek.
- Hála legyen érte az Istennek. Legalább ez nem ugyanaz.
- Taxisofôr - mondta a fiú, óvatosan elhátrálva az asztaltól, ahol ez a vén dilinós ül, aki hülyeségeket beszél. - És nagy, derék ember.
- Ne menj el - mondta Joey bácsi.
- Mindjárt menni kell teázni. Az anyám...
Joey bácsi azt mondta: - Miért jár ez a menet folyton körbekörbe a városban?
A fiú megállt. - Temetés.
- Temetés?
- Igen.
- De hová mennek?
A gyerek komolyan rábámult. - A temetôbe - mondta. Joey bácsi nem szólt semmit.
- Miért, mit gondoltál, hová menne egy temetés? - kérdezte a gyerek, kissé már felbátorodva.
- Akkor miért nem mennek egyenesen oda? - Joey bácsi elôrebökte az arcát, és majdnem felborította a tejesüveget. Utánakapott a billegô üvegnek, és megállította.
A gyerek most már bátrabb volt, mint a legbátrabb indián. - Azt sose csinálják...
Kit temetnek? Mondd csak? Ki halt meg?
- Teázni akarok. - A gyerek az ajtó zárjára tette a kezét. De még mielôtt kinyithatta volna, csoszogás és kuncogás hallatszott, aztán gyerekhangok durva szopránja:

Joey bácsi, Joey bácsi, dili s, mocskos, vén...

Joey bácsi nyöszörögve nyomta az asztalra a kezeit. Aztán maga felé húzta ôket, körmeivel összegyűrve az abroszt. A gyerek figyelte.

Gubbaszt odabenn, a fűszáltól is fél...

Joey bácsi úgy ült a székében, mintha valami óriási súly szorítaná le. Levette a szemüvegét, ujjai hegyét a szemébe nyomta, és fáradtan megrágta a fejét. A gyerek érezte, hogy a saját arckifejezése is megváltozik, mintha a fejében vezérlôkarokat húzgálna egy kéz. Az ajtó zárján babráló ujjai pedig megmerevednek a dühtôl.
Aztán az ajtó kinyílt, és a hangok hirtelen hangosabbak lettek, mintha a/ énekesek bejöttek volna a szobába:

Egész nap mogorván gubbaszt a szobába'...

- Kuss! Pofa be! - kiáltotta a gyerek. Egy pillanatra csend lett.
- Úgyse törôdik vele - könyörgött a gyerek. - Nem értitek? Nem törôdik vele. - Mögötte a sötét szobában Joey bácsi levette az ujjait a szemérôl, és csak bámulta ôket. Aztán parancsot adott a kezeinek, hogy tegyék vissza a szemüveget az orrára, és nagy meglepetésére engedelmeskedtek. Hagyjátok békén - mondta a gyerek, és szeretett volna nagyobb lenni.
A gyerek mögül, valahonnan az utcáról, Joey bácsi más gyerekek hangját hallotta:
- Hohó, ez ô,..
- Nocsak, mit csinál ez itt...
- Föl fog falni, a vén dilinós föl fog falni...
- Vagy varangyos békává változtat...
A hangok elszakadtak a szavaktól, nevetésbe siklottak át, csilingelô, gúnyos nevetésbe.
- Nem értik - mondta a gyerek az ajtóban. - Nem értik. - Könyörögve fordult a szobában levô könyvekhez. - Nem értik. - A könyvek lebegni kezdtek könnyeinek árján.
Te kis hülye - mondta Joey bácsi minden harag nélkül. Villázni kezdte a hideg babot, és szomorúan nézte a gyerek túl hosszú szemöldökét. - Most már késô - mondta a gyerek könnycsíkos, elrontott arcára.

Már majdnem ott vannak - mondta a nyomorék. Fölötte a nap úgy ketyegett a tél felé, mint az óra.
- Kik és hol? - kérdezte Joey bácsi, négykézláb tépkedve a füvet.
- A menet - mondta a nyomorék - már majdnem a temetôben van.
- Ó.
- Miért nem jössz el megnézni? - kérdezte a nyomorék. - Jól szórakozhatsz. Én mindig majd kinyúlok tôle. És isten tudja, mikor lesz megint. Hiszen csak állandóan van.
- Kimenjek a temetôbe? - kérdezte Joey bácsi, térdén a macskakövek hidegét érezve.
- Miért ne? - mondta a nyomorék. - Jót lehet röhögni. - Kezdett elkerekezni.
- Várj - szólt utána Joey bácsi. - Még a nevedet se tudom.
Mondd meg a nevedet.
A nyomorék félkört írt le kerekes székével. - Nincs nevem! - kiáltotta. - Nyomorék vagyok. - A lassan lejáró nap átbújt a szék kerekének küllôi között, és megcsillogtatta ôket. - Jössz a temetôbe? - kérdezte.
Joey bácsi nagy nehezen talpra állt. - Elôször még el kell mennem valahova - mondta. Minden csontjában fájt a téli hideg.

A rét fölött csak néhány csillag talált rést a gomolygó felhôkközött.
- Tudtam, hogy te vagy az - mondta Joey bácsi.
- Mióta leselkedsz? - kérdezte Florence. Fölállt, és minden zavar nélkül rendbe hozta a ruháját.
- Ki volt ez? - kérdezte Joey bácsi.
- Nem tudom. - Felemelte a szoknyáját, hogy fölkösse a harisnyáját. Joey bácsi meglátta kövérkés combjának halvány csillogását. Hallotta a gumiszalag csattanását a húson.
- Sose ugyanaz - morogta, és megfricskázta a bokor leveleit. Megborzongott.
- Fázom.
- Tél van - mondta Florence. A blúzát gombolgatta, itt betűrte, ott húzkodta, mintha egyedül volna. - Hamarosan havazni fog. - Nevetett, rámutatott a ledöngölt fűre. - Kezd túl hideg lenni ehhez. Levelek törtek össze Joey bácsi ujjai közt.
- Ez úgy hangzik, mintha már máskor is lestél volna.
- Igen.
- Vicces, nem? Mennyi zűr lett belôle, mikor srácok voltunk, mert valaki azt csinálta, amit te most. - Vihogott. - És te meg.-n azt csináltuk, amit most csináltam ezzel a - tétova mozdulatot tett -, ezzel a férfival, fene tudja, hogy hívták.
- Nem, az nem ilyen volt.
Florence játékosan felhúzta a szemöldökét. - Miért, a tied más? A tied színaranyból van, vagy mi?
Joey bácsi lelki szemeivel egy nagyon fiatal lányt látott, aki fénylett és ragyogott, mint a frissen vert rézkrajcár, és táncolt az izgatottságtól egy kápolna lépcsôin, mert esett a hó. Csak azért, mert esett a hó. Hogy himbálództak a copfjai!
- Én... én adtam neked... valamit. - Szavai meg saját fülében is nevetségesen hangzottak. - Én adtam.
Csak a véletlenen múlt, hogy nem adtál - mondta Florence.
- Pár nappal elôbb vagy késôbb, és akkor... Atyaisten! De ártatlan voltam én akkor. - Belebújt a kabátjába. - Különben is, ez a férfi, ez a hogyhívják tényleg adott nekem valamit.
- Meglobogtatott néhány bankjegyet. - Három fontot.
Joey bácsi azt mondta: - Nem adnak ezek neked semmit. Ezek a férfiak. Még az arcodat se nézik meg. Figyeltem ôket. Ezek csak, ezek csak... - a bokor eltörött a kezében, hangja suttogássá halkult - ezek a férfiak mind lehajolnak és a lábad közé néznek, figyeltem ôket...
- Ó, igen - nevetett Florence. - Szeretik. Gondolom, kíváncsiak. Azért néha engem is kíváncsivá tesznek, hogy milyen lehet a feleségük.
- Soha nem néznek az arcodba - suttogta az öregember. - Akárki lehetnél. Akárki.
- Én nem bánom. - Fölhúzta a gallérját a hideg ellen. - Végül is fizetnek. - Mindkét kezét bedugta az átellenes kabátujjába, vállait legörnyesztette. - Na? Egész éjjel itt akarsz ácsorogni?
Joey bácsi teste szomorúan lekókadt. - Nem csinálják rendesen.
- Miért, te úgy csináltad? Te rendesen csináltad. Te az arcomba néztél, az ám. Ha eszembe jut az a szörnyű tárgyalás! És fájt, arra emlékszem. Fájt.
- Sajnálom.
- Nem számít. Ó, az isten szerelmére, ne nézz már olyan szerencsétlenül. - Megrázta az öregember karját. - Nagyon rég volt. És ha nem te lettél volna, akkor valaki más lett volna.
- De én voltam - mondta Joey bácsi. - Én voltam.
- Azt hiszed, hogy ennek te vagy az oka? - mutatott megint a fűre. - Ó, nem. Nem te vagy az oka. Még ez az elégtételed sincs meg. - Hópehely imbolygott lefelé, leesett közéjük, elolvadt a füvön. - Manapság senki se ad semmit, hidd el nekem.
- Még - az öregember lenézett a fűre -, még itt se? Florence nevetett. - Itt a legkevésbé. Lehet, hogy mindig is így volt. Mi még csak srácok voltunk. Atyaisten! Azt hittem, egy kés van a lábad között.
Szerette volna megrázni a nô vállát, megértetni vele, de nem merte megérinteni. - Az a fontos - mondta gyáván -, hogy megtanuljanak az arcodba nézni. Az a fontos, hogy egészen elfogadjanak. És adjanak.
- Miért? Mikor csak egyetlen részemet akarják? És hajlandók fizetni érte. - Megfésülte a haját. - Te még mindig kamasz vagy, ugye?
- Fázom- mondta Joey bácsi. Megint lehullott egy hópehely, aztán megint.
- Menjünk - mondta Florence.
- Vissza a városba? Ott laksz?
Florence közelebb lépett, odafordította az arcát. - Nézz rám. Nincs szabványarcom.
- Nincs - mondta Joey bácsi. - Neked sincs.
- Hadd mondjak neked valamit errôl a városról. Ez a város csak a tökéletes embereknek való. Vagy azoknak, akik úgy nid-nak tenni, mintha tökéletesek volnának. - Színtelen hangon, minden keserűség nélkül beszélt. - Én nem tudok mást... csak ezt. Számtalan férfival. Ez kissé túl tökéletes. Nem a te hibád, te szegény, szenvedô ôrült. Nem is az enyém. Egyszerűen csak ilyen az élet. Még csak nem is azoknak az embereknek a hibája, ott a városban, akik mind pontosan egyformák.
- Mind olyanok, mint én - mondta Joey bácsi.
Florence mosolygott, és azt mondta: - Ok meg te egyek vagytok. Annyi évig voltál a diliházban, és mégse tanultad meg ezt az elemi tényt. Túl hamar engedtek ki.
- Meggyógyultam.
- Nem. Nézd meg néha az arcodat. Nem sikerült az operációd. Az arcod olyan, mint az övék, de mégse az ô arcuk. Nem sikerült az operációd, nálam meg még azt a fáradságot se vették maguknak, hogy végrehajtsák. Nem, se neked, se nekem nincs helyünk ebben a városban. Nincs helye se bolondnak, se kurvának. Ahogy nyomorékoknak sincs. - Különösebb érdeklôdés nélkül próbált megfogni egy hópelyhet. - Találkoztál már a nyomorékkal?
- Rendes ember - mondta Florence ködösen. - Felajánlottam neki egy menetet, kvázi a cég számlájára. Meg lehet azt oldani, még ôvele is. De azt hiszem, félt.
Mindenkinek kellene, hogy legyen helye ebben a városban.
- Nem megmondtam, hogy még mindig kamasz vagy? Hát nem érted, vén bolond? Amíg csoportba tudnak minket gyűjteni, addig nem jelentünk számukra fenyegetést. Nem vagyunk többé le meg én. Csoport vagyunk, és nyakon tudnak minket önteni azzal, amirôl azt képzelik, hogy együttérzés. Vagy figyelmen kívül hagyhatnak, így biztonságosabb, érted. Egy csoport nem tudja elutasítani ôket. De te vagy én megtehetnénk. Ha újraalkothatnám a nyelvet, nem lennének benne gyűjtôfônevek. - Harsányan fölnevetett. - Akkor nem tudnák, mihez kezdjenek. Egységesen elfehéredne az egyforma pofájuk.
Valahonnan a felhôk közül tompán elôtört a hajnal. Hó szállingózott a szürke fényben. A fény lassan beszivárgott a rétre, de alig-alig világította tneg a szürke téli füvet.
- Megbocsátasz nekik? - kérdezte Joey bácsi töprengve. - Valamikor te is megbocsátottad a barátaidnak, hogy elárultak. Most valahol itt vannak, ebben a városban, a barátaid. Hozzátartozik a belépési feltételekhez: elárulni azt, ami a legfontosabb, ami a legközelebb áll hozzád. Amellett, mi mást tehet az ember, mint hogy megbocsát? Nézd, semmi se fontos, csak a gyászmenet. És ez is csak azért fontos, mert olyan iszonyúan mulatságos. Olyan ünnepélyesen csinálják. - Súlyos léptekkel futni kezdett a fűben. - Odamegvek. A temetôbe. Jössz?
Figyelte, amint a nô tömör alakja lyukakat vág a hajnalba. Észrevette, hogy vastagok a lábai, és kék visszércsomók vannak a lába szárán.
- Ki van a koporsóban? - kiáltott utána. - Jackie van a koporsóban?
- Gyűlölöm a havat - szólt vissza Florence. - Gyere, ezt nem mulaszthatjuk el.
- Megyek. - Botorkálva Florence után indult. A hó sűrűbben és gyorsabban esett, megült a füvön, a bokrokon, meg az öregember fején.
A menet úgy siklott le-föl a védett város rendezett utcáin, mint egy lassan huzigált fekete kötél. A házak leomlott falai közül, az álomboltokból, a fantáziakocsmákból és templomokból, az alvó agyának összes tartályaiból emberek léptek elô, hogy csatlakozzanak a menethez. Mindnyájan feketében: fekete öltönyös, fekete nyakkendös férfiak taposták fekete cipôjükkel a friss havat; fekete ruhás nôk mentek fekete virágokkal, legjobb fekete kalapjukban, önelégülten szomorkodó arcukat műanyag pajzsként fordítva szembe a hó lándzsadöféseivel; még a gyerekek is fekete posztóba burkolták gyermek voltukat, és kétszer olyan ünnepélyesen masíroztak a nagy, fekete, méltóságteljes kocsik mögött, mint a felnôttek.
A koporsó elölrôl a harmadik kocsiban volt.
Az elsô kocsiban három kövér, cilinderes férfi ült, három kövér feleséggel, akik egész idô alatt elegáns, semmire nem való zsebkendôikbe zokogtak, de zsebkendôik csipkés szegélye fölött száraz szemekkel bámultak ki a lassan elvonuló utcákra, hogy lássák, hány ember veszi észre a gyászukat, a szomorúság világrekordját. A második kocsiban, fantasztikus koronával a fején, három királyi gyermek üldögélt. Egy fiatal nô volt velük, nevelônôi uniformisban. A gyerekek laposra nyomták az orrukat a kocsi ablakán, és imádkoztak a hóhoz: Essél, essél, havacska, fehér-fehérfogpaszta, édes jóistenem, essél; a fiatal nô idônként szelíden rávert a lábszárukra, és közölte velük, hogy egy temetési menet nem imádkozásra való, ilyesféle imákra meg semmiképpen nem. A nevelônônek mintha másutt járt volna az esze, és szomorúnak látszott, de szomorúságának semmi köze nem volt a harmadik kocsiban utazó koporsóhoz.
Ennek a kocsinak üvegbôl volt a teteje, és üvegbôl volt az oldala, a hópelyhek lesiklottak róla és elolvadtak, és a koporsót csak valamiféle olvadt hóködön át lehetett látni. A koporsó volt a legvidámabb dolog az egész menetben. Világos fenyôfából készült, csillogott a tompa fényben, és a rézfogantyúk is csillogtak a két oldalán. Az egész aranyosan csillogott az örömtôl, hogy hordozhatja a halottat. Én élek, mintha ezt kiáltozta volna a koporsó, és a feketébe öltözött emberek lesütötték a szemüket, mintha zavarban lennének. A koporsó pedig kuncogott az elfordított szemek hatalmas tréfáján.
A negyedik és utolsó kocsiban egy csomó férfi ült. Ezek a férfiak nem fordították el a szemüket. Inkább egy pillanatra sem vették le a tekintetüket a koporsóról, és a szemük félt, és egy kicsit szomorú volt, mintha jól ismerték volna a koporsót, és legalább egy kis részét átlátták volna a tréfának. Egyforma szabványarcuk volt, és egész idô alatt a koporsót figyelték. Mintha még csak nem is pislogtak volna.

Aztán jöttek az emberek. Úgy masíroztak az ünnepélyes kocsik mögött, mint egy fekete hadsereg, le-föl a védett város utcáin, azokat hívogatva, akik még a házukban voltak. Hangjuk parancsoló harangszóként zengett, és sürgetôen integettek a karjukkal. És a még mindig házaikban lévô emberek bűntudatosan pillantottak föl, és letették az újságot, kikapcsolták a televíziót, otthagyták a félig evett ételt, kiszóltak a konyhában fôzôcskézô feleségüknek, lesimították izgatott gyerekeik fényes haját, sietve gyászruhájukba bújtak, és kiléptek házuk leomlott falai közül, egyik család a másik után, egyik család a másik után, és beálltak a menetbe, és hozzátették hangjuk parancsoló harangszavát ahhoz az egyesült harangzúgáshoz, mely szinte örökké bezengte a hótól el vakított, valószerűtlen várost:
- Gyertek! Gyertek!
- Elkéstek!
- Eltemetjük a koporsót!
- Utána tea lesz nálunk, mindenkit szívesen látunk...
- Mrs. Kilcardie-nak megint bolondozik a lába...
- Neki el kell jönnie...
- Azt mondja, pokolian fáj...
- Akkor vinni kell...
- Nem szabad elmulasztani, nem szabad elmulasztani...
- Gyertek! Gyertek!
És egy házból két férfi támolygott elô, valamiféle nyitott hordszéken cipelték a gigantikus Mrs. Kilcardie-t, aki úgy megvolt százhúsz kiló, mint a pinty. Pokolian fájó lába büszkén meredt fel, mint egy pózna, hogy mindenki láthassa. Mrs. Kilcarclie sűrűn össze-összerándult, de nem olyan gyakran, mint a férfiak, akik cipelték. Ô is feketébe öltözött, mint a többiek mind, fekete redôk fekete erdôje hullott-lebegett körülötte, mint egy háromdimenziós szirtrôl visszahúzódó vasárnapi fekete selyemdagály. Neki is szabványarca volt, csak a méretei meg a lába miatt látszott másnak.
Minden menetelônek egyforma arca volt.
Hamarosan kiürült minden ház, minden üzlet, minden kocsma, minden templom. Az egész város fekete hadseregként menetelt a hulló havon át, a sápadt, eleven koporsó mögött, a temetôbe.

Az alvó kelletlenül ment velük. Nem, suttogta álmában. Nem! - kiáltotta, de nem hallotta senki.
Joey bácsi egy sírkô mögött kuporgott, és siralmasan fújdogálta a kezeit, hogy fölmelegítse ôket. A hideg belemart a kézcsontjaiba, az orrgerincébe, az állába. Ritkás hajában olvadozott a hó, és vadul besamponozta az arcát. Idônként levette a szemüvegét, és beletörölte a kabátja ujjába. A hó felhízott a térdei körül, jégnyilakat lövellt föl a combjaiba, minden csontját lehű-tötte. Szeretett volna otthon lenni, a szobájában. Ott legalább meleg van. De nem mozdult.
A sírkô fedezékén túl frissen ásott sírt látott maga elôtt. Egyik oldalán ásók voltak beszúrva a feltornyozott földpiramisokba. A hó mit sem sejtve hullott a nyitott, fekete lyukba. Hideg lesz odabenn, gondolta Joey bácsi csacskán. A sír mögött, a temetô szélén, a ferdén hulló hó torzító függönyén átsejlô alakzat mintha templom lett volna. Nem ilyen volt, gondolta Joey bácsi, és félve nézett körül, hátha meglátja a tűzkör forradásait a földön. De a földet most hó borította. Arcát a sírkô hátához szorította, hátha az fölmelegíti. Ujjai a fázástól fájdalmas karmokká görbülve kulcsolódtak a kô ívére. A durva gránit végiglegelészett az arcán, a hideg jókedvű fogakkal harapdálta a friss legelôt, és a vérébe mart. Miért, ó, miért nem megyek haza a szobámba? gondolta. Meggyújthatnám a tüzet a kandallóban, nézhetném,.imint fölnô az elsô szikra és lángba szökik, és kiolvasztja a ;clet a csontjaimból. Szomorúan eszébe jutott, hogy nincs se gyújtósa, se szene. De ott vannak a könyvek, gondolta, eltüzelhetem a könyveket. Haszontalanok, nem csinálnak semmit, csak útban vannak, finom tüzet raknék belôlük, és van elég, hogy kitartson, van belôlük elég, hogy akár az egész rohadt várost fölgyújtsam vele. Nevetett, és a hideg megfájdította a fogát. Nevetés közben ujjai végigcsúsztak a sírkô elôlapján, és megérintették a belevésett név csatornáit. Sietve abbahagyta a neverést, olyan sietve hagyta abba a nevetést, hogy megharapta a nyelvét. Ujjai úgy rándultak vissza, mintha leforrázták volna ôket. Még közelebb lapult a földhöz, és szorosan ölelte a követ, nehogy fogja magát és megforduljon. Megharapott nyelvébôl hidegen szivárgott a vér a torkára.
- Pssszt! - sziszegte egy hang.
Riadtan megfordult, és meglátta a nyomorékot, aki vörös kerekes székéhen egy lekopott arcú kônngyal mögött lapult. Az angyal szárnyain súlyos barázdákban gyűlt össze a hó, és a nyomorék ölében is egyre nôtt a hókupac, anélkül, hogy elolvadt volna.
- Most már nemsokára - mondta egy másik hang. Joey bácsi hirtelen megpördült, és Florence fejét látta kikukucskálni egy sírkô tölört. Florence rávigyorgott. Rohadt hideg van.
- Én szeretem a havat - mondta a görbe szemöldökű gyerek. Egy síron ült, és egy darab madzaggal játszott. Felnézett, és ünnepélyesen mosolygott.
- Mondtam, hogy havazni fog - mondta Florence, mintha a hó örökös diadal lenne. - Nem megmondtam? Ott kinn a réten?
- Flo - mondta a nyomorék. - Vele csak nem...
- Nem, szerelmem - mondta Florence. - Csak leskelôdött. Nem mintha nem látnám szívesen, ha öreg is. A régi szép idôk kedvéért.
Joey bácsi a sírkô mögött kuporgott, nézte a hófaló sírt, és azt kívánta, bár falná fel ôt is.
- Mindig ott van - mondta a nyomorék. - Minden éjjel. Nézi, hogyan űzöd az ipart...
- Pssszt, szerelmem - mosolygott Florence, a gyerek felé mutogatva.
- Milyen ipart űz? - kérdezte a gyerek.
És Florence azt mondta: - Játsszál csak szépen a madzagoddal, gyönyörűm -, de kedvesen mondta. A nyomoréknak meg azt mondta: - Téged is szívesen látlak. Akármikor. A cég számlájára. - És a nyomorék lágyan nevetett, és a kerekes szék karját simogatta, és nevetése nem volt hangosabb a hulló hó hangjánál. - Mindent meg lehet oldani - mondta Florence. - Meg lennél lepve, miket kérnek néha tôlem... na, mindegy. - Rávigyorgott a nyomorékra. - Nem kell megijedned, szerelmem.
Joey bácsi morgott: - Járt vele egyszer egy lány. Hagyta elmenni. Az ô hibája.
- Ezt nem is tudtam - mondta Florence. A nyomorékhoz fordult: - Sose mondtad nekem.
- Valahányszor elmondtam valakinek, hogy jár velem egy lány - mondta a nyomorék -, mindig mosolyogtak, és azt mondták: "Nahát, magával?" Aztán mindig megkérdezték: „És neki mije nyomorék?"
- És nem volt az? - kérdezte Florence.
- Nem - mondta a nyomorék. - Oda jutottam, hogy már nem tudtam bízni benne. - Kezei újra a kerekes szék karfáját simogatták. - Mondd meg hát, hogy bízhatnék.
- Te magad tehetsz róla - mondta |oey bácsi. Nem lenne szabad arra hallgatnod, amit az emberek beszélnek. Fllôbb magadban kell bíznod, mielôtt valaki másban megbízhatnál.
- Kuss, pofa be - mondta a nyomorék, és lágyan fölnevetett.
Joey bácsi szánalmasan, nyomorultul kuporgott a sírkô mögött. A hó derékig elzsibbasztotta. Szerette volna otthagyni a végtelen temetôt, de nem tudta, hogyan. - Bárcsak fel tudnék ébredni - motyogta. A hó kissé sűrűbben kezdett esni.
- Mondott valamit? - kérdezte a nyomorék.
- Szeretne fölébredni - mondta Florence. - Szegénykém, annyira fázik. Nézd csak: egészen elkékült.
- Ô tehet róla, hogy itt van - mondta a nyomorék. - Ô tehet róla, hogy itt vagyunk.
- Ô még nem tudja - mondta Florence. - Nem tudja...
- Figyeljék csak! - mondta a gyerek. Talpra kászálódott, zsebre vágta a madzagot. - Figyeljék csak!
Meghallották a menetelô lábak hó tompította dobaját.
- Jönnek - mondta a nyomorék. - Hallod ôket, vén elmebeteg? Jönnek. - Mérgesen hadonászott a gyerek felé, aki egy sírkô mögé bújt, és annak ívelt teteje fölött leskelôdött. Akkora volt a szeme, mint egy csészealj.
A hó most egyre erôsödô hangokat hozott Joey bácsi fülébe, hangosabban, egyre hangosabban, végül már mintha a fejében szóltak volna. Fülére szorította a kezét, de hallotta, amint a nyomorék azt mondja: - Ez nem segít -, méghozzá nagyon tisztán hallotta.
- Nézzétek - mondta Florence. - Itt vannak a srácok. - Lesöpörte a havat ráncos arcáról. - Mindig eljönnek. Kíváncsi vagyok, miért? Pedig biztos tudják, mi vár rájuk.
- Nélkülük nem volna az igazi - mondta a nyomorék. - Sokkal kevésbé volna mulatságos.
Joey bácsi felemelte a fejét. A gránit sírkô tetején át sodródó hófüggönyöket látott, egyiket a másik után, aztán a függönyök szétnyíltak, és meglátta a temetô magas vaskapuját. Nyitva állt, és mindkét oldalán gyerekek álltak többszörös sorfalat, mint valami üdvözlô bizottság. És meztelenek voltak. Nagy, puffadt hasuk volt, végtagjaik mint a gyufaszálak, rohadt krumpliba szúrt gyufaszálak, mintha az ember gyerekes karikatúrái lennének, nagy fejük veszedelmesen imbolygott karcsú nyakukon, és voltak köztük, akik csecsemôket hurcoltak magukkal, csecsemôket, akiknek az arca mintha csupa szem lett volna, és alattuk vizelet mocskolta sárgára a havat, és csak várakoztak a temetô nyitott kapujában.
- Ismerem ôket - suttogta Joey bácsi. - Láttam ôket a Dzsumbujban.
- Igen - mondta a nyomorék.
- Semmi se változott - mondta Joey bácsi. Félig fölemelkedett. - Miért nem csinál valaki valamit? - Hó csapkodott az arcába.
- Ülj már le, az isten szerelmére - mondta a nyomorék. - Neked ehhez semmi közöd. Arra valók az egyesületek, hogy törôdjenek az ilyen piszlicsár dolgokkal.
- Egyesületek - mondta Joey bácsi és leült. - Miféle egyesületek?
- Biztosan nagyon öreg - mondta a gyerek, aki nem emlékezett olyan idôre, amikor nem voltak egyesületek. - Biztosan legalább ezeréves.
- Inkább kettô - mosolygott Florence.
A gyerek Joey bácsira nézett. - Nem hiszek neked - gúnyolódott, de megilletôdés ült a szemében.
- Nézzétek! - mondta a nyomorék.
Odanéztek, és látták, amint a négy kocsi, egyik a másik után, befordul a temetôbe, némán elsiklik a gyerekek várakozó sorfala között, odagördül a templom ajtajához, majd méltóságteljesen megáll. Ahogy a motorok lehűltek, a hó kezdte megülni a fekete motorházakat. Az elsô kocsikból kiszállt a három kövér, cilinderes férfi meg a három kövér, síró feleség. Valamennyien megköszörülték a torkukat, és lesimították a ruhájukat, amikor beléptek a templomba. A királyi gyermekek úgy szálltak ki a kocsijukból, mintha vakáción lennének. Bukfencet hánytak és sivítoztak, és levették a koronájukat, és vödörnek használták, összefogdosták vele a gyönyörű hópelyheket. A temetô megelevenedett a zajuktól. De nem sokáig. A szomorú arcú fiatal nô a nevelônô-uniformisban haragosan rávert a lábszárukra, kiüríttette velük a koronájukat, és visszatette a fejükre, kritikus tekintettel végigvizsgálta és kotyogva beterelte ôket a templomba, mint kotlós a kiscsibéket.
A negyedik kocsival jött férfiak kiemel téka koporsót a harmadik kocsiból, és óvatosan - a koporsó meg se billent - bevitték a kapun a templomba. A kocsik tapintatosan elhajtottak, keréknyomukba hó telepedett.
Egy pillanatra csend lett, aztán a templom ablakaiból, magukból a falakból orgona és kórus hangja szállt föl, összekeveredett a hóval, és az egész temetôt fénnyel és hóval és dallal és muzsikával töltötte be. Joey bácsi úgy érezte, soha életében nem hallott ennél szebbet, még akkor sem, amikor kisfiú volt. Mosolygott, lehunyta a szemét, derékból himbálódzott a zene meg a hulló hó ütemére, melyek számára egyek voltak. A nyomorék kinevette, és átkozott bolondnak nevezte. És aztán jöttek az emberek.
Bemasíroztak a kapu vasszárnyai közé, mint egy fekete ék, amely szétterülve, hányavetin belehasított a várakozó gyerekek sorfalába, akik mintha várták volna ezt, meg se próbáltak kitérni elôle, hanem türelmes, változatlan arccal megvárták, amíg a menetelôk rájuk zúdultak, aztán pisszenés nélkül belesüppedtek a hóba, és az emberek rájuk tapostak, észre sem véve ôket. Most már mindenki a temetôben volt. Megálltak, csoportokat formáltak, halk, üres beszélgetésekbe kezdtek. Néhányuk tekintetét a templom felé vonta a zene meg az ének, ajkuk hangtalan, önkéntelen imára mozdult. Legutolsónak az a két férfi tántorgott be, akik a nyitott hordszéket cipelték, amelyen Mrs. Kilcardie ült. A férfiak hálásan tették le a hordszéket a földre: egy csecsemôre, akinek a szájából patakzott a vér, foltokat festve a hóra. Szétroppantott csontok halk zaja hallatszott. Mrs. Kilcardie fekete pompában ült, és elmesélte kotkodácsoló barátainak, milyen iszonyúan fáj a lába. Körülötte mindenütt összezúzott gyerekek roppantak szét, és véreztek a hóban, észrevétlenül.
Joey bácsi fölállt. - Valakinek - egy pillanatra, fordított nézetbôl, megpillantotta az ôt takaró sírkô lapjára vésett nevet; és gyorsan leült, mielôtt agya még elolvashatta volna - csinálnia kellene valamit - mondta tehetetlenül.
- Már egy hete - mondta Mrs. Kilcardie büszkén. - Egy teljes hete. Egész a combomig nyilallik a fájdalom... - Úgy mutogatta terjedelmes combját, ahogy egy tábornok mutatja be a csatateret, amelyen hosszú, szörnyű háborút vívtak.
Barátai kotkodácsoltak.
- Voltál orvosnál? - vetette föl valaki.
- Az orvosok! - Százhúsz kilónyi megvetés volt a szóban. És barátai bölcs egyetértéssel bólogattak: - Az orvosok.
- A lábam az enyém - mondta Mrs. Kilcardie, és egy grimasszal kissé megemelte a végtagot, mintegy kihívásként, meri-e valaki vitatni a tulajdonjogát. - Vagy nem?
- De igen - helyeselték a barátok. - A lábad a tiéd.
- Nahátakkor - mondta Mrs. Kilcardie elégedetten.
A közelükben megszólalt egy férfi. - Meddig tart még? - Lába alatt egy tizenkét, tizenhárom vagy tizennégy éves lány meztelen teste feküdt. Bordái átszúrással fenyegették elszíntelenedett bôrét, mellei, melyek még nem formálódtak ki rendesen, bimbózó mellei máris öregek voltak, mintha tizenkét, tizenhárom vagy tizennégy év alatt már több életet végigéltek volna, mintha sok-sok soha meg nem született csecsemô szopta volna ôket. Hó esett nyitott szemébe, az orra folyt, tátott szájából kiálló fogai kezelésre szorultak, a nyaka kitörött. A férfi lába szórakozottan görgette ide-oda, mint valami labdát, miközben az óráját nézte, és türelmetlenül kérdezte: - Meddig tart még?
A társa kuncogott, és azt mondta: - Ezekhez a dolgokhoz idô kell.
- Idôpocsékolás - morogta az elsô férfi. - Hiszen senki sem hisz már ebben - a templom felé mutatott -, ebben a hülyeségben.
- Éld az életedet, amíg élheted. - A férfi lába alatt ide-oda görgötta kitört nyakú lány labda-teste, akinek meg kellett volna törölni az orrát. - Ne temetôkben ácsorogva töltsd el a felét. Isten a tudója, úgyis elég rövid az élet. - Mellényzsebébôl egy kis tablettás üveget szedett elô. - Gyomorégés - mentegetôdzött.
- Az maga a pokol - ismerte el a társa.
- Maga a pokol - mondta Mrs. Kilcardie. - A pokol telepedett a lábamba, a pokol tüze gyúlt ki a térdemben. - Barátai kotkodácsoltak, és titokban behajlították a térdüket, reménykedve kutattak a fájdalom elsô szúrása után.
A kapu mellett férfiak álltak körbe, és csúfoltak és taszigáltak a kör közepén egy férfit. A férfi összekuporodott és káromkodott, és könyörgött nekik, hogy hagyják abba.
- Mit csinálnak? - kérdezte Joey bácsi.
- Majd meglátod - mondta a nyomorék. - Csak figyelj.
- Az az ember, akit vernek - mondta Florence. - Az is közülünk való.
- Nem! - ugrott fel Joey bácsi, mintha megcsípték volna. - Énbelôlem senki se való - mondta. A gyerek megdöbbenve nézett rá.
- Hát ô még nem tudja? - suttogta a gyerek.
- Még nem, kicsim - mosolygott Florence.
A kör közepén a férfi a földre esett, rugdosták. A többiek lehúzták róla a nadrágját, és kinevették. Vér ömlött az orrából, és fekete bôre megszürkült a fájdalomtól meg a félelemtôl.
- Miért nem megy oda valaki segíteni neki? - mondta Joey bácsi, mire a nyomorék, Florence meg a gyerek kinevették.
- Nem köszönné meg neked - mondta Florence. - Ez az ô harca.
- Neki is nehezére esik megbízni valakiben - mondta a nyomorék.
A fekete ember, most már anyaszült meztelenül, kívül került a kapun. Állt a hóban, rázta az öklét és üvöltözött, és vér folyt az orrából a szájába, a többiek meg gúnyolódtak rajta.
- Szerencséje van - mondta a nyomorék, végignézve a zsúfolt temetôn -, hogy így dobták ki a klubból.
- Egyedül van - mondta Florence. - Szegény feje. Beszállhat egy menetre, a cég számlájára, amikor csak akar.
- Semmit se értek az egészbôl - suttogta Joey bácsi.
Az emberek csoportokban álldogáltak. Aztán a csoportok fokozatosan felbomlottak, párok és triók lettek belôlük, aztán ezek a párok és hármasok is szétváltak, míg végül mindenki egyedül állt. A magányos, álldogáló emberek a markukba leheltek, az eget tanulmányozták, és változó mértékű türelemmel várták, hogy kinyíljon a templom kapuja. Lábuk alatt gyermektestek feküdtek, félig befedte ôket a mocsokfoltos hó. A felhôkbôl új, tisztább hó hullott.
Ebben a pillanatban a templomban elhallgatott az énekszó.
Megszólalt az orgona záróakkordja, fölemelkedett és úgy szállt a levegôben, mint valami furcsa auditív diadal, aztán remegve, saját visszhangjain hullott bele a csöndbe. Ha folyékonnyá lehetne tenni az aranyat, vagy valami még becsesebb dolgot, aztán ezt az eszenciát hanggá lehetne változtatni, az lenne ilyen: egy templomi orgona záróakkordja a temetôben, teli emberekkel, akik rá se hederítenek.
- Lehet, hogy le kell vágni - mondta Mrs. Kilcardie, és búcsúzóul szeretettel megsimogat,ta a lábát. De senki se állt elég közel hozzá, hogy ezt meghallja. Mindenkit egy kis tér választott el a körülötte állóktól. - Az orvos - mondta Mrs. Kilcardie a hulló hónak -, az orvos nem akarta nekem megmondani, de láttam az arcán... Pedig kibírtam volna. Ha megmondja.
Most egyszerre mindenki beszélni kezdett, és mivel távol álltak egymástól, fel kellett emelniük a hangjukat, hogy hallani lehessen a szavukat:
- Igen! - kiáltotta az egyik.
- Béke! - harsogta a másik.
És egy nô azt mondta a szomszédjának: „Szeretet", és a szomszédja azt sikoltotta: „Hazug!"
Kín - suttogta Mrs. Kilcardie a hulló hónak, és nagy fekete hegy-teste nyomorúságosán remegett.
- Idô - szólalt meg az a férfi, aki a meztelen lány testén nyugtatta a lábát. - Idô - közölte, órájára nézve.
- Halál! - ordította a társa, és nevetett.
- Ki van a koporsóban? - kérdezte Joey bácsi. - Majd meglátod - mondta Florence.
- Gyűlölet! - üvöltötte egy férfi a másiknak, aki megpróbált betörni az ô terébe. A másik férfi eloldalgott. - Megöllek -motyogta az orra alá.
Joey bácsi szomorú csodálkozással hallgatta ôket. Hát ilyenek, gondolta. Féltékenyen ôrzött terek szigetelik el ôket egymástól, ordítoznak, szavakat, értelmetlen szavakat ordítoznak, kerítésnek, falnak használják a szavakat. Egy nagydarab nôt látott valamiféle székben, egy nôt, akit mintha maradék húsdarabokból tákoltak volna össze, egyiket a másik után ragasztva a csontjaira, ahogy éppen jött. A lába kiállt, mint valami pózna, és a nô beszélt hozzá. Az elszigetelt emberek lába alatt egyre magasabb hó fedte gyöngéden a halott gyerekek összetört testét.
Képtelenek meglátni ôket, gondolta Joey bácsi. Mást se tudnak, csak értelmetlen szavakat kiabálni egymásnak. Hangosan mondta: - Miért szigetelik el magukat ennyire?
- Senki se belôlem való - mondta a nyomorék. - Te mondtad, te vén dilinós. Nincs öt perce, hogy mondtad. Te is ott volnál kinn, elszigetelve a magad kis terében, ha nem volnál ôrült.
- Megsimogatta a kerekes szék karfáját. - Én is, ha ez nem volna.
- Nem - suttogta Joey bácsi. - Nem.
- Neki van igaza - mondta Florence. - Én is ott volnék, ha... ha más volna a mesterségem. Ez a gyerek is ott volna - gyöngéden megsimogatta a gyerek fejét -, ha nem ilyen volna a szemöldöke.
- Mi a mesterséged? - kérdezte a gyerek.
Florence mosolygott. - Játsszál a madzagokkal, kicsim - mondta. Késôbb neked is a cég számlájára lesz, kicsim, gondolta vadul.
A templom ajtaja felpattant. Az emberek elhallgattak. A templomból elôbukkant egy skarlátvörös és arany ornátusba öltözött alak, mögötte a koporsó és a kocsikon érkezett emberek. A királyi gyermekek alattomban a havat rugdosták, amikor úgy gondolták, hogy a nevelônôjük nem néz oda. Az ornátusos alak lassú és méltóságteljes léptekkel ment a nyitott sír felé. Joey bácsi észrevette, hogy kazulája ujjain bôr könyökfoltok vannak.
Az emberek tiszteletteljesen fejet hajtottak, amint elhaladt mellettük, aztán megfordultak és követték. Hamarosan mindnyájan a nyitott sír köré gyűltek.
- Ez a legmulatságosabb része - mondta a nyomorék.
- Egyáltalán nem mulatságos - mondta Florence. - Szomorú és megindító.
Az ornátusos alak hangja a havon át lebegett feléjük:
- "Az asszonytól született ember rövid életű és háborúságokkal bôvelkedô. Mint a virág kinyílik és elhervad..."
- Virág-suttogta Joey bácsi. Lyukakat fúrt a hóba, megnézte, nem talál-e egy nyíló virágot, de nem volt ott semmi, csak a vasfagyos föld. - Túl jól elbújtak - motyogta mérgesen.

A koporsó most már félig a sírban volt, és feszültek az izmok, hogy illô méltósággal engedjék le. Világos fája csillogott, rézfogantyúi izzottak a tompa fényben. A koporsó most eltűnt, és azok az izmok, amelyek leeresztették, most földet lapátoltak a tetejére. Az ornátusos alak fenséges, makulátlan hangja tovább lebegett:
- "... a föld a földhöz, hamu a hamuhoz, por a porhoz, az örök életre való Feltámadás biztos és rendíthetetlen reményében, a mi Urunk Jézus Krisztus által..."
- Jézus Krisztus - mondta Joey bácsi. - Ezt a nevet ismerem.
- Füstként kavarogtak benne az emlékek. - Egy orvos beszélt nekem róla.
Azt hiszem, orvos volt. Tudom, hogy orvos volt. Ha ugyan valódi volt.
- Mirôl beszélsz? - kérdezte a nyomorék.
- ô az, aki a koporsóban van? - kérdezte Joey bácsi. - A Jézus Krisztus?
- Ugyan, dehogy - mondta Florence, és nevetett.
- Mondjátok meg. Kérlek - könyörgött Joey bácsi. - Mondjátok meg. Gyorsan.
- Annyira fontos ez? - kérdezte a nyomorék, és elôrekerekezett a lepusztult arcú kôangyal mögül.
Joey bácsi riadtan ugrott föl. - Meglátnak! - sziszegte. - Vissza, vissza! - Aztán látta, hogy Florence meg a gyerek is elôjöttek, és ott állnak mindenki szeme elôtt, és eltakarta az arcát a kezeivel. - Meglátnak - szepegte.
- Nem, drágám - mondta Florence. Nem látnak meg. - Elindult feléje: kövér, lötyögôs testű nô, a szemében szánalom.
- Hát még mindig nem érted?
Joey bácsi hirtelen gyűlölni kezdte. - Nem! - kiáltotta, és fölemelte a kezét, mintha meg akarná ütni.
Florence szomorúan rázta a fejét. - Nem tudsz te engem bántani. Istenem, bárcsak tudnál!
A nyomorék küszködött a hóban. - Próbáltatok már - a hó úgy tapadt székének kerekeihez, mint a ragasztó - kerekes széket hajtani keze feltört és vérzett a fémkarikáktól - ilyen idôben? - Megállt, megtörölte izzadó arcát. - Most mi baja? - bökött a hüvelykujjával Joey bácsi felé.
- Ne komiszkodj vele - mondta Florence. - Még nem érti.
- Hát itt az ideje, hogy megértse. - A nyomorék Joey bácsi felé fordult. - Nézd meg az arcukat, vén hülye.
Joey bácsi felállt. A hó apró öklei dörömböltek az arcán, az állán; megtántorodott, majdnem elesett. Ennyire gyenge vagyok, gondolta, hogy a hó is lever a lábamról? Nekitámaszkodott a sírkônek, és meglátta a belevésett nevet, mielôtt még elfordíthatta volna a szemét.
- Tony bácsi - suttogta. - Nem. Barátod? - kérdezte a nyomorék.
- Nem ismertem - mondta Joey bácsi, és lehunyta a szemét.
- Igazából nem is olyan az arcaik, mint az övé - mondta Florence. - Nem lehet azt mondani, hogy teljesen egyforma.
- Csak azért, mert neki nem sikerült az operációja - mondta a nyomorék. - Különben is, a saját hibája. Egész életében azt próbálta bizonygatni, hogy az ô arca más. - Nagyot ásított. - El nem tudom képzelni, miért izgatta magát emiatt.
- Én igen - mosolygott Florence szomorúan. - De hát én ismertem már sráckorában.
A gyerek azt mondta: - Tudok egy titkot - és háta mögé téve a kezeit, rejtelmesen himbálni kezdte magát. - Egy nagy titkot.
- Gyerünk, vén hülye - mondta a nyomorék. - Várnak.
- Várnak? - Joey bácsi megdöbbenve vette észre, hogy az immár betakart sír körül álló tömeg feléje néz. A tömeg minden egyes tagján, minden egyes rózsaszín műanyag arcon türelmes arckifejezés. - Várnak - suttogta. Még az ornátusos alak is várt, a bôr könyökfoltokkal. Mindenfelé hóval majdnem teljesen betakart gyerektestek feküdtek; csak itt-ott kandikált ki egy-egy csont törött vége, fehéren a hó erôsebb fehérségébôl. - Mire várnak? - kérdezte.
- Ki tudja? - mondta a nyomorék. - Talán utasításokra.
- Te szegény, szenvedô tébolyodott - mormolta Florence. Könnyek gyűltek szánakozó szemébe. Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse, megsimogassa, megnyugtassa. - Te találtál ki minket. Mi mindnyájan - olyan volt, mintha Florence keze odabenn lett volna a koponyájában - a te részeid vagyunk.
- Te vagy a mi Istenünk - vigyorgott a nyomorék. - Te teremtettél minket a te sokféle képedre - tárta ki a kezét az egész temetôre, az emberekre és túl, a városra. - Mindez sehol másutt nem létezik, csak itt - kocogtatta meg Joey bácsi fejét.
- Tudok egy titkot - mondta a gyerek, és roppant elégedett volt önmagával.
- Hagyd abba! - Joey bácsi eltántorgott a fejében tapogatódzó kéz elôl. - Nem igaz. Látom ôket - kinyújtotta a karját, az ujja remegett, mint a nyílvesszô -, ott vannak. Semmi közük hozzám. Nem én teremtettem ôket.
- De igen. - Florence gyöngéden simogatta a koponyája belsejét. - És már azelôtt is mindent. - Könnyei kicsordultak, ráhullottak Joey bácsi agyára. - Mindent - suttogta Florence. - Egész életedben egyedül voltál.
- Mondjátok, hogy én nem vagyok felelôs ezért - könyörgött Joey bácsi. - Mondjátok, mondjátok, mondjátok - kérlelte a halott gyerekek fehér csontjait.
Fejében a nyomorék azt mondta: - Akarod tudni, mi van a koporsóban?
- Nem - mondta Joey bácsi. - Semmit se akarok tudni.
- Döntsd már el végre - zsémbelt a nyomorék. - Nem hagytál minket békén, hogy mi van a koporsóban. Most meg nem akarod tudni.
- Semmit se akarok tudni - mondta Joey bácsi. Körülötte mindenütt némán hullott a hó. - Kérlek, menjetek innen.
- Minden, amit valaha gondoltál, igaz volt - vihogott a nyomorék. - Az volt a koporsóban.
- Nem - mondta Florence szomorúan. - Teli volt reménnyel. Azt temették el.
- Te túlságosan érzelgôs vagy - mondta a nyomorék. - Mit gondolsz, ez nem a mesterséged miatt van? Afféle kompenzáció?
- A remény - mondta Florence, mint aki tudja. - Mindenki minden reménye. Joey bácsi reménye. Az volt a koporsóban.
- Szóval az egész rohadt világot eltemették, mi? - gúnyolódott a nyomorék. - Ahhoz képest vacak kis koporsó volt.
- Nem volt olyan sok remény - mondta Florence. - Nem foglalt el sok helyet. - És amikor a nyomorék nevetett ezen, elvesztette a türelmét, és felcsattant: - Ó, hát tégy bele, amit akarsz.
- Semmit se akarok tudni - mondta Joey bácsi, és bedugta a fülét az ujjával.
De a gyerek nem bírta tovább magában tartani a titkot. Le-föl ugrált Joey bácsi koponyájában. - Üres volt! - rikoltotta vidáman. - Üres volt a koporsó. Üres volt.
Körös-körül hullott a hó, anélkül, hogy megtörte volna az abszolút csöndet.
És az alvó még mindig aludt.

Joey bácsi sietôsen loholt kifelé a temetôbôl. Teste elôrehajolt, úgy nekifeszült a szélnek, mint a hajó a tengeren. Egyik nagy kezében ütött-kopott bibliát tartott. Úgy tapadt rá a hó, mintha minden egyes pihenek ujjai lettek volna. Mintha a földre akarná rántani, hogy betemethesse. Megrázta magát, hogy ledobja a csimpaszkodó hó terhét, és futni kezdett. Minden lépésnél magasra emelte a lábát, mint aki álmában takaróba csavarva szalad. Elôször az egyik cipôje esett le, aztán a másik, de nem vette észre. Elveszett cipôi fokozatosan megteltek hóval, hó szivárgott a fűzés lyukaiból.
Joey bácsi szegényes utcákon futott végig, ahol a házaknak nem volt kertjük. A hó belemart meztelen talpába, vékony csapást hagyott maga után vörös foltokból. Fekete kabátja csapkodott körülötte, mint egy csapdába esett madár szárnya. Izgatott rohantában folyton ki-kiszakadt egy-egy lap a bibliából, libegett, majd megült, mint valami nagyobbfajta hópehely. Hamarosan nemcsak vérfoltokból, hanem biblialapokból is hosszú nyom maradt mögötte. Akármelyik nyomot követve könnyű lett volna rátalálni.
Futás közben izgatottan bámult át a házak leomlott falain. Nappali szobákat látott és konyhákat és hálószobákat és fürdôszobákat, látott garnitúrákat, televíziókészülékeket, két repülô-gépmodellt, képeket, mosogatókat, gáztűzhelyeket, kandallókat, melyekben nem volt semmi, még hamu sem. Mindezt látta a házak leomlott falain keresztül, de sehol nem látott senkit, egy lelket se.
- Halló! - kiáltotta le-föl a szegényes utcákon. - Halló! - válaszolta saját hangjának visszhangja.
Aztán egy olyan utcához ért, ahol a házak egymástól távol, nagy fehér kertekben álltak. Ez alatt a hó alatt, gondolta, hullámzó fűszônyegek vannak, meg ágyások, amelyekben a jövô év virágai alszanak. A gondolat lehangolta. Nem futott tovább. Kabátjának fekete szárnyai fáradtan tapadtak a csípôjére. Most vette észre, hogy mezítláb van, és a bokája felé nyomuló hó fájdalmas tűszúrásaí gyönyörűséggel töltötték el. Lenézett, és látta, hogy megkékültek a lábujjai.
Átlépett az egyik ház falán, és elegáns szalonban találta magát. Dús szônyeg terült el a lába alatt, de akármilyen vastag volt is, nem melegítette fel. Le-föl bolyongott a széles, kanyargós lépcsôházban, benézett számtalan szobába, mind üres volt. Talált egy könyvekkel plafonig tömött könyvtárszobát, ahol egy sötét tölgyfa íróasztalon bronz nimfa állt. Sehol nem találkozott emberrel. Rengeteget kiáltozott, remélte, hogy felfedezik, remélte, hogy elôkerül egy kövér, fontoskodó nôszemély, akinek csikorog a fűzôje, és aki rászól, hogy takarodjon vissza oda, ahova való, de senki nem válaszolt.
- Halló - mondta az asztalon álló bronz nimfának. Felvette a nimfát, aztán kedvetlenül újra letette. Por fedte az asztalt, por ült a ház összes párkányain, egyik porréteg a másikon, még apró ujjnyomok se háborították. - Mondd, hogy menjek innen - mondta a bronz nimfának. - Az is jobb lenne, mint ez a csönd. - De a bronz nimfa nem válaszolt.
Kiment a kertbe. Látta a kis medencébôl kiemelkedô szökôkút befagyott ívét. Belenézett, és látta, hogy a halak befagytak a jégbe. - Halló - szólt rájuk minden remény nélkül. Mindenütt nagyon hideg volt, és hulldogált a hó. - Halló - suttogta az egész üres városnak. - Hol van az az apa - suttogta -, aki tud vigyázni a saját gyerekére? Hol az a rendôr? - Fölemelte a karját, és tehetetlenül rázta öklét a hóra. - Azt a rendôrt akarom l-sikoltotta, és csak saját hangjának visszhangját hallotta. Leeresztette a karját. Hiszen ha azok a hangok a fejében, ha legalább azok megszólalnának újra. De még azok is hallgattak.
Állt a kertben, a fű fölött, a jövô év alvó virágai fölött, a tömör medencébe fagyott halak, az ívbe fagyott szökôkút mellett, és valahonnan a semmibôl a havon át szobája falai jöttek feléje. Meglepetés nélkül vette szemügyre ôket. - Igen - bólintott. - Igen. - A padlódeszkák a lába alá feküdtek, a könyvkupacok megkékült lábujjainak ütôdtek. Rájött, hogy még mindig kezében tartja a bibliát. Fölemelte, mire további lapok szakadtak ki belôle. Látta, hogy sok lapja hiányzik, és ami megmaradt, az is meglazult. Gondosan, szinte gyengéden igazította vissza a megmaradt lapokat az ütött-kopott táblák közé.
- Várjatok - utasította szobája falait, és a falak megálltak, amint tudta is, hogy meg fognak állni. - Egy pillanat - mondta, és kiment a kertbôl az utcára, templomot keresve.
Egy keskeny közben talált egyet. Kapuja nyitva állt. Fölmászott a néhány lépcsôn, és bekukucskált. A templom szintén üres volt. A padok között nyöszörgô szél zsoltározott. Egyetlen gyertya se égett. Nem ment be. Lehajolt, és gyöngéden letette a bibliát a padlóra, közvetlenül az ajtó mellé. Enyhén libegett a nyöszörgô szélben, további lapok fenyegetôdztek azzal, hogy elrepülnek. Kissé beljebb tolta a templomba, és a lapok lecsillapodtak. Aztán megfordult, leült a legfelsô lépcsôre, és a hulló hóba bámult. - Már nem jó semmire - magyarázta. - Nem tudom becsapni vele az embereket.
A hó egyre sűrűbben és sűrűbben esett. Most már nem örvénylett, nem táncolt, nem libegett a levegô áramlataiban; a levegô elcsöndesedett, mintha vereséget szenvedett volna, és a hó nyílegyenesen siklott lefelé, mohón keresve a hallgató, megvastagodó várost. A távolban, de nem túl messze, látta a hótól megvastagodott faágakat, a fehér foltos fatörzseket, a hótól nevetségessé vált háztetôket meg a póznáktól a házakig húzódó drótokat. A drótok enyhén remegtek a hó súlya alatt, és ez volt az egyetlen hang az egész városban: a drótok halk remegése.
- Mire kellenek nekik a drótok? - mondta. - Nincs egymásnak semmi mondanivalójuk. - Aztán eszébe jutott, és hozzátette: - Mármint ha lenne valaki, aki mondjon valamit. - Szeretett volna legalább egyetlen hangot hallani, érezni, amint egy másik ember szavainak a kalapácsa alatt összetörik a csend. Vágyakoz-va gondolt a temetésre meg az emberekre, akik, ki-ki a maga terébôl, szavakat kiabáltak egymásnak. Értelmetlen szavakat, annak nevezte ôket. De még mindig jobbak voltak, mint ez, gondolta, mint ez a csönd.
- Bízzál! - kiáltotta. A temetésen az emberek legalább választ kaptak. - Bízzál, bízzál, bízzál! - De semmi. - Bízzál, bízzál, bízzál! - A szavak ostobán visszhangzónak. A zümmögô drótok mintha nevettek volna.
- Kuss! - üvöltött rájuk. - Kuss! - visszhangozta a saját hangja.
Nadrágja vékony ülepén keresztül felfelé csapott a betonlépcsôk hidege, amelyeken ült. Erôsen reszketett, mintha láza volna. Eszébe jutott egy név. - Josie - suttogta. Fölállt, a hideg a betonhoz ragasztotta meztelen talpait, s amikor ráncigálva kiszabadította ôket, olyan zajt adtak, mint amikor szakad valami. Elgondolkodva ment le a-lépcsôkön. Azok az emberek, azok az emberek, ott a temetésen, ôk választ kaptak. A lépcsô alján megfordult, a templom minden lépcsôjén vérfoltot látott. - Nem volt semmi egyebem, csak ôk! - kiáltotta mérgesen. - Azok az emberek. - Eszébe jutottak szobájának várakozó falai. - Nem a te hibád - mondta a templomnak, miközben sarkon fordult és elindult. - Bocsáss meg.
Végigkutatta a kerteket, kereste szobája falait. - Én vagyok a hibás? - kérdezte egy kapuoszloptól. - Ha megteremtettem ezt a világot, most le is kell rombolnom? -
Melyik kertben hagyta a szobája falait? Egy kis medence volt benne. - Csak ilyen világot tudtam teremteni - mondta egy fának. - Jobb volt a semminél. Hát nem? - De a fa csak gyászolt fehér hóleplé-ben, mint a fák a kínai temetéseken. - Láttam Tony bácsi sírját - mondta. - Megérintettem a sírkövét.
Na, itt vannak. Meglátta a szobája falait, még mindig ott várták a hóban, abban a kertben, amelyikben a kis medence volt. És otí voltak a padlódeszkák is, hirtelen fölszaladt rájuk, és ugrott egyet. - Gyorsan - sürgette a falakat, és a falak körülzárták, és a sarkok kattanva összecsukódtak. - Láttam a sírját - mondta Joey bácsi a szobájának. - Ennyi reményem még van. - Körülnézett, az ajtó be volt csukva, az ablakok túl masza-tosak ahhoz, hogy ki lehessen látni rajtuk. Hálásan felsóhajtott: nem kell többé látnia az üres házakat, a város néma utcáit, a hulló havat. Szobája padlódeszkái felmelegítették vérzô, meztelen lábát.
Úgy beszélt a szobához, mintha közönség elôtt állna. - Nincs semmim rajtatok kívül? - kérdezte. - Ez az egyetlen hely számomra. - A szoba éppúgy nem válaszolt, mintha közönség lenne. Csak a padlódeszkákban volt némi melegség.
Leült az asztalhoz. Könyv támaszkodott a tejesüveghez, és ott volt a tányér hideg bab meg a villa is. Olvasta a könyvet, és ette a babot. - Nem tudod kizárni a csöndet - mondta. Szétnyomott babszemek gördültek le az állán. Dallamtalan dudorá-szásba kezdett, és meglepve vette észre, hogy dúdolása száműzte a csöndet. Vihogott a felfedezésén, aztán pár hangot énekelt, szétzúzott babszemekkel hintve be a könyv lapjait. A csönd még távolabbra vonult vissza. Jól megadtam neki, gondolta boldogan. Megmutatta a jó öreg csöndnek. Megtörte, gyôzelmet aratott, isten bizony gyôzelmet aratott. De nem szabad pihennie a babérjain. Különben visszajön, és újra legyôzi ôt. Mi is volt a szövege ennek a dalnak? Fejét vakarva erôlködött, hogy visszaemlékezzen rá. Ó, igen. És énekelni kezdett, hogy bebiztosítsa a csönd feletti diadalát.

Joey bácsi, Joey bácsi, dilis, mocskos, vén...

Éneklés közben nevetni kezdett, az egész szobát teleszórta babbal.

Gubbaszt odabenn, a fűszáltól is fél,
Egész nap mogorván gubbaszt a szobába'...

Az alvó felébredt, és sikoltásának hangjára orvosok és ápolónôk egész áradata özönlött be a szobájába.

04.

Ez egy orvos, gondolta Joe. Elmosódott ovális húsfoltot látott, sápadtan emelkedett ki a háttér szürkeségébôl.
A húsfolt azt mondta: - Egy kicsit több fényt, nôvér, legyen szíves. - És Joe-tól valahol balra függöny suhogott a függönyrú-don. A sápadt, ovális húsfolt szemeket növesztett, meg orrot meg szájat, amely mosolygott. Igen, gondolta Joe. Ez egy orvos.
A doktor azt mondta: - Tartsd nagyon nyugodtan a fejedet, Joe. - Csillogó fénytű bökött Joe szemébe, elôször az egyikbe, aztán a másikba. Sűrűn hunyorgott tôle.
- Aha - mondta a doktor, mintha meg volna elégedve. - Nyissa ki teljesen, nôvér. - A függöny vidáman suhant végig a függönyrúd teljes hosszában. A doktor arca közel volt; Joe látta, hogy borotválkozáskor kicsit megvágta magát. Valahol messzebb egy kék-fehér folt mozgott. Az orvos felegyenesedett, és arcvonásait újra lefedte a hús.
- Mit látsz? - kérdezte a doktor.
- Magát. Homályosan.
- És most? - Az arc közelebb jött, az arcvonások keresztültörtek a húson. - Most jobb?
- Ha közel van, akkor tisztább - mondta Joe. Érezte arcán a doktor dohányszagú leheletét.
- Igen - mondta a doktor. Eltávolodott, mondott valamit a kék-fehér pacninak. - Hallom, az éjjel rosszat álmodtál? - mondta, beleolvadva a szürkeségbe.
- Igen - mondta Joe.
- Mirôl álmodtál?
- Nem emlékszem - mondta Joe.
- Megrémültünk - ez a kék-fehér pacni volt -, akkorát sikoltott.
- Sajnálom - mondta Joe. - Nem akartam...
- Nincs semmi baj - mondta a kék-fehér pacni. - Nem is azért...
- Biztosan sajtot adtak neki vacsorára - mondta a doktor nevetve. - Vagy pirított vesét, mi, nôvér?
- Nem, uram. Tyúklevest. Aznap este tyúklevest kapott.
- Nem most éjjel volt - kottyantotta ki Joe. - Nem most éjjel álmodtam.
- Vagy úgy? - A doktor megnézte a kórlapot. - Pedig azt hittem. Tévedtem.
- Azelôtt való éjjel volt, hogy kivette a varratokat - mondta Joe. Emlékezett rá, hogy engedték be a fényt, lassan, fokról fokra a szobába, elôször csak egy kis szürke rés volt, aztán a rés terjedt és nôtt, belehasított a sötétségbe. Emlékezett a sok-sok nôvér kék-fehér foltjára, akiknek nem látta tisztán az arcát. - Akkor éjjel volt.
- Arra emlékszel, hogy melyik éjjel? - vigyorgott a doktor. - De arra nem, hogy mit álmodtál?
- Nem - mondta Joe. - Az álomra nem emlékszem. - Valami dal volt az álomban, egy versike. - Csak álom volt.
- Mi volt az, öreg fiú? - lépett közelebb hozzá a doktor.
- Álmodtam. Ennyi az egész. Csak egy álom volt.
- Szeretném, ha balra fordítanád a fejedet - mondta a doktor -, és elmondanád, hogy mit látsz.
Elfordította a fejét, és egy rosszul körülhatárolt, szürke fénynégyszöget látott. - Az ablakot - mondta. A széthúzott függöny hangja bal oldalról jött.
- És ha - a doktor hátralépett - ide állok?
- Látom magát. De nem tisztán.
- Az alakomat? A körvonalaimat?
- Igen.
- Mi van rajtam?
- Valami fehér köpenyféle.
- Hmmmm. Az orvosok mindig azt viselnek. Most mit csinálok.
- Kigombolja? Igen, kigombolja.
- És milyen színű az öltönyöm?
- Azt hiszem... fekete. Vagy szürke. Sötétszürke.
- De nem vagy biztos benne?
- De igen. Sötétszürke.
- Jobb, mint reméltük - mondta a doktor. Begombolta a köpenyét. - Szemüveggel egész jól fogsz látni. Ahhoz képest.
- Nem sikerült, doktor - mondta Joe. - Az operáció.
- Hát, mondjuk nem sikerült tökéletesen. Ha a szem egyes részeit eltávolítják, nem lehet százszázalékos látást várni.
- Nem sikerült - mondta Joe.
- De azért látsz. Egy bizonyos fokig. - A doktor kiment.
- Tudom - mondta Joe, és kétségbeesetten próbált nem emlékezni a dalocska szövegére, amit a gyerekek énekeltek álmában.

- Próbáld meg ezt - mondta a szemész, és odanyújtott Joe-nak egy szemüveget. - Ha ezzel nem látsz, akkor visszakérem az iskolapénzt.
Joe végigfuttatta ujjait a szemüveg lencséjén. Nagyon vastag volt. Föltette, a szürkeség világosabb lett, több részletet foglalt magában. Tolókocsi, csillogó műszerek, a falon egy olvasási próbatábla. Látta, hogy a szemész pöttöm emberke, és nagyon nagy az orra. Rápislogott.
- Olyan vagy, mint egy bagoly - mondta a szemész. - Remélem, megvan benned ennek a madárnak a hagyományos bölcsessége is.
Nem tudok én semmit, gondolta Joe. Az én bölcsességem végösszege: tudom, hogy nem tudok semmit. - Igen - mondta, a szemész orrára nézve. Lehet, hogy e miatt a tekintélyes szagló-szerv miatt emlegeti a madarakat? Lehet, hogy hasonlatait a sasorr öntudata formálja?
A szemész egy sárga ruhával fényesítgette a kerek üvegeket. - Na? Milyen? - Orrának súlya alatt le-lekornyadt a feje. Olyan, mint egy saskeselyű, gondolta Joe, mikor a döglött nyulat marcangolja. Bármely pillanatban kitárhatja a karjait, és vértôl csöpögô szájjal elrepülhet. - Megnémultál, vagy mi? - kérdezte a szemész.
- Jobb - mondta Joe. Erezte a szemüveg idegen súlyát az arcán, a keretet a szeme körül. - Tisztábban látok.
- Remek. - A sárga ruha körbe-körbejárt, aztán a szemész a fény felé emelte az üveget, és megvizsgálta vele távoli orra hegyét. - Hogy van a kislány? - kérdezte.
- Kislány?
- Ne akard nekem azt mondani, hogy nem tudod, mi az? Nagy lakli létedre. - A szemész elvette a szeme elôl az üveget, és megfricskázta a peremét a hüvelykujja körmével. - Persze semmi közöm hozzá.
- Kislány - suttogta Joe.
- Tudod, milyenek a nôvérek. Szegénykéknek olyan kevés romantika van az életükben. - A nagy orr alatt a száj vad vigyorra húzódott. - Hallottam a lángoló nagy szerelemrôl...
Joe összeszorított fogának nekifeszültek a szavak. - Nem ér semmit! - szakadt ki belôle. - Mindig kudarcba fullad. -Nyomorúságosán bámulta a cipôjét.
A szemész óvatosan a tolókocsira tette a kerek üveget. - Micsoda? - kérdezte, és két pontos sárga négyszögbe hajtogatta a ruhát, egyiket a másikra.
- A szerelem.
- Ja, a szerelem.
- Sose elég.
- Ezt mondtam én is a feleségemnek. Dobj be egy kis pénzt is, mondtam, és a tied vagyok. Ápolónô volt. - Megdörzsölte ujjával orrának terjedelmes oldalát. - Nem tudtam, hogy így áll a dolog.
- Micsoda?
- Közted meg a lány közt. Különben nem hoztam volna szóba...
- Eljegyezte magát - mondta Joe - egy teológushallgatóval.
- Szép dolog. - A szemész fölemelt egy üveg nélküli arany szemüvegkeretet.
- De hát ilyesmi mindnyájunkkal megtörténhet.
- Igen - mondta Joe.
- Gombház, ha leszakad, ahogy mondani szokták. - Újra vadul vigyorgott. - Sötétben minden tehén fekete.
- Igen - mondta Joe. Másrészt viszont vajon az én nevemet suttogja-e?, gondolta.
- Tudod, mit kell csinálni? - mondta a szemész. - Nem szabad hagyni, hogy letörjön a dolog. Tartsd nyitva a szemedet, az a legfontosabb. Meg leszel lepve, mi mindent látsz, ha nyitva tartod a szemedet. - Szája nevetésre nyílt, és orrának árnyéka a szájába esett.
- Igen - mondta Joe. Levette a szemüveget, és a szoba tüstént szürke mocsárrá változott. Semmi mást nem látott, csak a szemész nagy orrának mozgó körvonalát.
- Próbáld ki egy-két napig a szemüveget - mondta a szemész. - Ha valami baj lenne vele, ne szólj senkinek - orrának terjedelmes árnyéka megint a szájába hullott -, vagy tudasd velem a szokásos úton...
Joe föltette a szemüveget, hogy megkeresse az ajtót; a háta mögötti falon meg is találta.
- ...ami legfeljebb hat hónapot vesz igénybe - mondta a szemész. Még utánaszólt a távozó Joe-nak: - Ne felejtsd el: tartsd nyitva a szemedet, az a legfontosabb.
Joe a folyosón találta magát, ahol emberek jártak-keltek. Látott egy ápolónôt, aki kötszert vitt, és menet közben göngyölgette. A folyosó mindkét végén sarkok voltak, ez megzavarta. Visszakerült a régi szobájába, de merre lehet? Másik ápolónô ment el mellette, kipp-kopp, kopogott a sarka a kövön. Joe elindult. Mindegy, merre megy, elôbb-utóbb úgyis eljut a szobájába, ha nagy körben körül is kell járnia az egész kórházat. Tartsd nyitva a szemedet. Tartsd nyitva, de mire? Mássz vissza az oltárkôre, a kés alá? Nem. Nem. De ha ezt nem, akkor mi más van még? A szeretet. A férfi szerelme a nô iránt, mely mind a kettôt elpusztíthatja, és ritkán gyógyít. Krisztus szeretete az emberi nem iránt, szeretet, mely oly nagy, hogy tartalmatlan. Ha Krisztus szeretett, miért nem tette felismerhetôvé a szeretetét? Miért nem gyógyította be a lyukakat a kezein? Ez még Krisztusnak sem sikerült, hiába volt a varázsereje. És nem is számít. Semmi se számít. Joe-nak, amint ment a kórház folyosóin, és pislogott az új szemüvege mögött, semmi nem számított. Ez a baj, a halálos nagy baj. Semmi se számít. Hordágy haladt el mellette, rajta egy emberi alak, fehér lepedôvel teljesen letakarva. Az emberi alak kicsi volt, gyerek. A hordágy befordult egy sarkon, a tábla irányában, amelyen azt mondták a vörös betűk: Hullakamra. Nem számít, gondolta Joe, a hordagyat figyelve. Semmi se számít. Nem számít, ha Krisztust hordágyon tolják egy vörös betűs hullakamrába. Nem számít a síró anya. Nem számít a félvak Joe. Nem számít a halál, és nem számít az élet sem.
- Rossz irányba megy, Joe - mondta egy hang. Megfordult, és egy fiatal, mosolygó nôvért látott, akinek válláig érô sötét haja volt.
- A szobája a másik irányban van - mondta. - Jöjjön, megmutatom.
Engedelmesen visszafordult, és követte a nôvért. Egyik út éppúgy megteszi, mint a másik. Minden út ugyanoda vezet. A nôvér fehér fôkötôje úgy ült sötét haján, mint egy nagy toll. - Megzavarja az embert - szólt hátra - ez a sok folyosó. - Valami megvillant az ujján.
- Ni, egy gyűrű - mondta hangosan Joe.
- Méghozzá jegygyűrű - mosolygott a nôvér. Örült, hogy a fiú észrevette. - Múlt vasárnap. - ívbe hajlított kézzel nyújtotta ki az ujjait, és Joe meglátta a gyémánt csillogását. - Fél év múlva összeházasodunk. Amikor a vôlegényem befejezi a tanulmányait. - Apró tánclépést lejtett. - Nászút Rómába. Rómába!
- Boldog? - kérdezte Joe.
- Jaj, nagyon. - Boldogan megriszálta a fenekét Joe elôtt. - Soha életemben nem voltam még ilyen boldog. - Joe lustán eltűnôdött, vajon a tanulmányait végzô névtelen vôlegény megsimogatta-e valaha ezt a riszáló popsit. Hallotta a lány hangját: - Mostanáig nem is tudtam, mi a boldogság. - Hirtelen nagy, szinte leküzdhetetlen kíváncsiság töltötte el: vajon milyen lehet ennek a popsinak meg annak a kéznek az esetleges kapcsolata, és mi volt, ha volt, a következménye és eredménye ennek a kapcsolatnak. Akkor talán meg tudná érteni a lány boldogságának a titkát, és ebben a megértésben talán lenne valami, ami számít. De hogy fordítsa le a kíváncsiságát szavakra, hogy az ne legyen sértô? Bocsásson meg, nôvér, de kerültek-e valaha vôlegényének érzô idegvégzôdései taktilis kapcsolatba a maga dichotomizált glóbuszával, vagy, mondjuk, gömbölyded elágazásával? Nem, ezt esetleg nem értené meg. Popsit simogató kezek látomása lebegett a levegôben. A fene egye meg, nôvérke, megfogdosta valaha a vôlegénye a maga seggét? Igen? Örömmel? Vagy félve? Felsóhajtott: kíváncsiságát nem tudta szavakra lefordítani. Lehet, hogy ez a kíváncsiság örökre, egész hátralevô életére égetni fogja.
Azt mondta: - Voltam a szemésznél -, mert valamit mondani kellett.
- Már megcsodáltam a szemüvegét - mondta a nôvér. - Olyan olyan... - keresgélt egy szót, ami nem sértô -... olyan méltóságteljes lett tôle.
- Köszönöm - mondta Joe, enyhén mulatva. Egy csoszogó vénember rövidlátó méltósága, gondolta.
- Itt a szobája - nyitotta ki az ajtót a nôvér.
Köszönöm szépen, nôvérke, hogy elkísért.
A lány mosolygott. - Szóra se érdemes. - Megfordult és elment, és Joe a szobája ajtajában állva figyelte távolodó, riszáló fenekét. Égetô kíváncsiságot érzett. Szeretett volna utánakiabálni: Megcsókolta a fiú valaha ezt a lukas tomport? És ha igen, élvezték mind a ketten? És ha nem, miért nem? De a lány elment, örökre eltűnt egy távoli sarok mögött. Bement a szobájába, és pontosan az ágy kellôs közepén, egy vadonatúj bibliát pillantott meg.
- Egy nô hagyta itt - mondta dr. Simpson. - Egy kövér, bundás nô. Egy egész halomnyit osztott ki, minden ágyra tett egyet.
Joe a melléhez szorította a bibliát. Körülötte végig a folyosón le-föl hullámzott a műanyag tálcákon ételt hordó kék és fehér nôvérek árja.
- Úgy osztja ki ôket, mint az ágytálakat. És ugyanolyan rendszeresen - mondta dr. Simpson. - Valami szervezethez tartozik, amelyik ilyesmikkel foglalkozik. Nem kell megtartanod.
- Ismerem a nôt? - kérdezte Joe. - Mindent elrontana, ha eldobnám.
Szóval most elindul innen, hogy felfedezzen egy új világot. Nem kell becsomagolnia a bôröndjeít, semmit sem hozott magával, nincs semmije, amit magával vigyen. Az ép eszén kívül. Ép észt visz magával, ami, azt mondják, nem volt neki, amikor megérkezett. Az ép észt meg egy szemüveget, amellyel nem lát túl élesen. De lát. Nem, nem fog ô új világot felfedezni, másodszor fogja megnézni a régit. Levette a szemüvegét, tartotta a kezében. Talán jobb volna most rögtön, itt helyben összetörni, széttaposni a sarkával a vastag üveget. De hát nélküle is lát. Nem olyan jól, de azért lát. A szemét nem tudja kivenni, és széttaposni a sarkával. Hát nem? Kezei tudatos akarata ellenére visszatették a szemüveget az orrára. A vastag üveg fájdalmasan csapódott a szempilláinak.
- Hát bennetek se bízhatok? - mondta a kezeinek. Hanyatt feküdt az ágyon, várt. Mire? Egyszerűen csak várt.
Magáért a várakozásért. Nem arra várt, hogy elhagyja az elmegyógyintézetet. Erre az eseményre majd sor kerül, valamikor a jövôben: tíz perc múlva vagy tízezer év múlva. Jelenlegi várakozásának ehhez nem volt semmi köze. Abban a meghatározatlan jövôben vissza fog térni a világba, melyet sohasem ismert, a világba, ami teli van mozikkal, templomokkal, tekepályákkal, fájdalommal, születéssel, árulással, megbékéléssel, istenekkel, halállal, kedvenc háziállatokkal, emberekkel, szavakkal, szavakkal, mindenekfölött szavakkal, teli van szavakkal, suttogott szavakkal, kimondott szavakkal, elordított szavakkal, csalogató szavakkal, értelmetlen szavakkal, mást jelentô szavakkal, fegyverként használt, fájdalmat okozó, pusztító szavakkal - hogy bújhatna ki a szavak meghallgatásának felelôssége alól? És hogyan szedhetné lajstromba ezt az ismeretlen világot, hogy tehetné biztonságossá, mielôtt kilép belé? Képtelen rá. Nem tehet semmi mást, mint hogy vár. És talán ehhez kapcsolódott a várakozása - nem ahhoz, hogy elhagyja az ismert elmegyógyintézetet, hanem ahhoz, hogy belép az ismeretlen világba. Hazamegy - milyen furcsa íze van ennek a szónak. Haza. A szó keserűen tapadt a nyelvéhez, lenyelte, és a torka nem érzett semmit. Visz-szamegy, és abban a házban fog élni, amelyben az a két ember lakik, egy férfi meg egy nô, akik esetleges vagy egyéb körülmények véletlen összejátszása folytán az ô szülei. A ház mellett, ha jól emlékszik (és ez egy igen nagy „ha", a „ha"-törzs igazi óriása) valami titkos szertartás lebonyolítására szentelt épület áll. A szertartást az ô gyenge emberi elméje sohasem értette, s a szeme sem volt elég vak ahhoz, hogy a megértést szükségtelenné tegye. Ujjai megérintették a szemüveg keretét. Hiszen még mindig lát. Még az elmegyógyintézetben töltött sok-sok év után is. Karok és lábak nélkül hozták be az elmegyógyintézetbe, miután betörtek az álmába azon a nagyvonalú alapon, hogy az álma az ô valóságuk. Most aztán nem tartozik se ide, se oda. Nem vak, de nem is lát tisztán, pedig ezeknek az állapotoknak bármelyike jobb lenne ennél a határozatlanságnál, ennél a megosztottságnál, melynek keskeny résébe most beszorult, és amelybôl se lezuhanni, se felkapaszkodni nem tud. Az egyetlen dolog, amit tehet, amihez a legkevesebb energia kell, hogy elfogadja az ô nagyobb valóságukat, és hallgat a maga aprócska álmairól. Az egyetlen. Különben ha megtudnák, ha csak sejtenék, visszaküldhetnék az elmegyógyintézetbe, vagy kinevethetnék vagy megkövezhetnék. Ez az egyetlen, ez az egyetlen módja, hogy elrejtse a megosztottságát: becsapni ôket, becsapni ôket és újra becsapni ôket és újra becsapni ôket, aztán meghalni. Pár nappal ezelôtt az az ember, aki az apja, azt mondta: „Természetesen azt akarjuk, hogy visszajöjj", de a hangsúly végig a rossz szótagokra esett. Ezt a mondatot egy rossz ripacs mondta, aki kétségbeesetten próbálta elhitetni magáról, hogy legalább átlagos színész. És ô, Joe, aki korán megtanulta a becsapás kódrendszerét, a szavakhoz a jelentés helyébe kapcsolt jeleket, azt felelte: „Nagyon jó lesz megint otthon lenni." És az apja mosolygott, lehet, hogy megkönnyebbülten. De lehet, hogy rémülten. Egyikük se említette azt a nôt, aki az anyja. Ez a nô soha nem látogatott el az elmegyógyintézetbe. Távolléte Joe számára, olyan volt, mint egy vadidegen ember halálhíre. Most egy házban fog élni egy halott idegennel meg a megfélemlített férjével, egy halott, idegen városban, amely, mint egy állatkert, teli van zsúfolva emberekkel, akik biztosan idegenek, és köny-nyen lehet, hogy halottak. Akkor is, ha járnak-kelnek, és autóbuszokon utaznak.
A doktor azt mondta: „Ne engedd, hogy a múlt megrontsa a jövôt, Joe." De melyik múlt? Képek ragyogtak fel ünnepélyesen a fejében. Hol vannak gyermekkorának Pope-jai, Priestjei, White-jai? Hol vannak a Saxonok, ó, a krétás Mr. Saxon, aki magasabb, mint egy nádpálca, s a nyelve élesebb, mint a napsugár, megvakítja a gyerekeket, akiket nem szeret, az évek forgó osztálytermében, hát ô hol van? És Malcolm, Arthur, Colin, Julian? Julian, aki Júdás volt, de ezért se gyűlölni, se szeretni nem szabad. Hol vannak? Átestek már az operáción, amely egyformává teszi az arcukat? Nem. Az álom volt. És Florence. Ô hol van? Holmi bokrok alatt tanulja a mesterségét, egy férfival, aki soha még csak az arcába se néz? Nem. Az álom volt. És a gyerek, akinek görbe volt a szemöldöke, és aki kárhozatra volt ítélve a görbe szemöldöke miatt?
- Az álom volt - mondta szobája falainak.
Ez a múlt nem tudja megrontani a jövôjét. De nincs is benne semmi, ami eligazítaná. Ôrültségének sárga festéke minden útjelzôt átfestett. És különben is, mind rossz irányba mutat. Mind visszafelé mutat, születésének homályos pillanata felé. Semmi nem mutat elôre. Semmi, kivéve jövôjének útjelzôit, és még nincs elég közel hozzájuk, hogy el tudja olvasni, mi van rájuk írva. És ahogyan múltjának útjelzôi visszamutatnak a születéséig, úgy mutatnak elôre jövôjének útjelzôi a halálig. Akkor meg mi értelme van egyáltalán elolvasni ôket? Lustán eltöprengett a lehetôségen, mi lenne, ha az útjelzôk mindkét sorát megfordítaná. De akkor feléje mutatnának, hiszen ô köztük van. Mint egy lomtár. Várakozva. És rajta keresztül a születés a halálra mutatna és a halál a születésre, és talán ezek csak ugyanannak az éremnek az ellentétes oldalai, egy éremnek, amely nem túl sokat ér. Jobb békén hagyni az útjelzôket, ahogy vannak. Nem mintha sok választása lenne. Egyetlen dolog van, ami meg tudja változtatni az élet kronologikus rendjét, és az a szerelem. Amibôl neki nem volt része, és nem is lesz soha, mert fél a pusztítástól. - Nincs semmi, amit szeretni lehetne - mondta, és kezei absztrakt mintákat rajzoltak az ágytakaróra.
Egyszerre észrevette, hogy az ágybetét gyengéden taszigálja a vállait, a hátát, a párnákat, melyeken a feje nyugszik. Josie. így várta azt a lányt: elterülve az ágyán, mint egy partra vetett hal, alany szerelmének közeledô dagályára várva, remélve, hogy nem változott meg két látogatás közt - milyen közel van a remény az imához. Hányszor suttogta a párnájába: „Kérlek, ne engedd, hogy megváltozzon", mintha a párna Isten volna. De megváltozott. Ujjai összerándultak az ágytakarón, aztán eler-nyedtek. Megváltozott. Az operáció utáni sötétségben keze szerelem után kapkodott, és csak gyémántokkal találkozott. Semmi sem marad ugyanolyan. A változás elkerülhetetlen. Nem a lány tehet róla. Ô pusztán csak abban a betegségben szenvedett, amit emberi létnek hívnak. Most elôrement, hogy más útjelzôket olvasson le, és otthagyta ôt, elnyúlva az ágyon, várakozva. „Tartsd nyitva a szemedet", mondta a nagy orrú szemész. „Az a legfontosabb." De mire? A boldogságra? Mi a fene a boldogság? És hogy ismerje föl, abban a valószínűtlen esetben, ha valaha találkozna vele? A nôvér, az a nôvér, aki elôtte ment a folyosón, a nôvér, akinek valószínűleg megtapogatták és megcsókolták a seggét, azt állította, hogy boldog, és úgy villogtatta felé a gyémántjait, mintha azok bizonyítanának valamit. De ô sem volt boldog. Pusztán a felfüggesztett boldogtalanság állapotában leiedzett, és az nem marad mindig felfüggesztve, a felfüggesztés nagyon könnyen véget érhet, amikor tanulmányait végzô névtelenje Rómában beledugja a micsodáját. (Na, de igazán, Joe - vidáman és kölcsönösen fognak részt venni a coitus isteni aktusában, ami Isten ajándéka.) És amikor megszűnik a boldogtalanság felfüggesztése, akkor csak annál keményebben sújt le, mert egyszer már felfüggesztették. Jobb kezdettôl fogva úgy élni, hogy az ember megszokja a boldogtalanságot. Jobb semmit sem elfogadni, mint kockáztatni, hogy az ember elveszít valamit.
- Jobb - mondta. Az egészrôl az idô tehet, az idô, amit nem lehet lelassítani vagy megállítani, vagy bármiképpen irányítani, az idô, ami úgy sodor magával mindenkit a maga másfajta áramlásában, mint folyó a felszínén úszó gallyakat, ami oda sodorja ôt, Joe-t, ahol majd el tudja olvasni jövôjének útjelzôit, és ami addig fogja sodorni, míg meg nem hal, és nem lesz többé már gallyacska se. - Hiszen ha be lehetne fagyasztani az idôt - mondta. - Befagyasztani az idôt abban a pillanatban, amikor félig már kinn, félig még benn vagyunk anyánk méhében, ó, az lenne az ideális. Félig már öntudatnál, de félig még biztonságban. Ideális, de nem praktikus. Különösen - kurtán és minden jókedv nélkül fölnevetett - az anyánk számára nem.
Az idô tehet róla, hogy semmi sem marad olyan, mint volt. Az események meg az emberek táncot járnak az idô füllel nem hallható muzsikájára, és olyan tehetetlenek, mint a tinta, amely hangjegyeket ír a vonalozott papírra. Ez a lány, ez a Josie nem töltött szerelmet az ô könyörgô kezének kelyhébe, ezért álmot látott. Vagy talán lidércnyomás volt, talán látomás. Talán azt sejtette az álma, hogy mi van fölírva jövôjének útjelzôire. Ha Josie elárasztja szerelemmel, nem látta volna azt az álmot, azt a lidérces rémképet, azt a látomást. De mert Josie nem árasztotta el szerelemmel, egyforma arcú embereket látott, akik gyerekeket tapostak a hóba egy temetôben, meg ráraktak egy kövér, fájós lábú asszonyt egy csecsemôre, akinek a szájából vér ömlött, és foltokat festett a hóra, és az összes gyerekek vére foltokat festett a hóra, és az egyforma arcú emberek közül senki sem vette észre. Senki nem vette észre. Ha elárasztja szerelemmel, mindezt nem kellett volna látnia. Lehet, hogy csak ennyi a szerelem: egy másfajta vakság? Félelemteli befeléfordulás, elfordulás a gyermekek vérével befröcskölt hó örökös látványától, ezt a rettegést hívjuk szerelemnek?
- Krisztusom - suttogta erre az iszonyatos gondolatra.
De miért nem azt mondta Krisztus, hogy „Szeressétek egymást", ahelyett, hogy „Szeressetek engem"? Odakinn, a városban az egyházak miért tüntetik fel igazságnak azt a hazugságot, hogy a Krisztus iránti szeretet a legeslegnagyobb szeretet? Nem az. Nincs más, csak az emberek kétségbeesett, vakká tévô szerelme, és az se ér sokat, de rajta kívül nincs más. Bárcsak kitörölte volna Krisztus az emlékét az emberiség elméjébôl, akkor talán az emberiségnek lett volna valami esélye. Maga Krisztus a gát a tanítása és az emberiség között. Az lett volna az igazi alázatosság, ha kitörli az emlékét. Az idô zenéje füllel nem hallhatóan játszik. És az emberiség táncol erre a keserű nótára, mert az emberiség nem tehet mást. Gyerekeket taposnak a hóba, vérük befröcsköli a havat, csontjaik kikandikálnak a hóból, mert a világban nincsen szeretet, és ha lenne is szeretet, vérük akkor is a hóra fröccsenne, és csontjaik akkor is kikandikálnának a hóból, mert a szeretet is csak a vakság egy fajtája. Hiszen ha Krisztus... A paradoxon beleégette magát Joe agyába. Fetren-gett az ágyon, perzselte a paradoxon forrósága. A jövôje egy álomban van. Az emberiség jövôje az emberiség álmaiban van. Gyermekek születnek és gyermekek halnak meg a szeretet hiányában, és a szeretet nem tudja megakadályozni se a születésüket, se a halálukat. A gyerekek meghalnak. Isten és Heródes egy és ugyanaz: ôk az emberiség. Az emberiség, amely még nem tud megbízni magában, nem mer aludni, nehogy álmot lásson. Odabenn Joe fejében hullott a hó. A szeretet nem elég, értéke csak mint a szemet eltakaró kötésé, amely nem engedi meglátnunk a vérfoltos havat. Olyan volt a feje, mint egy karácsonyfadísz, egy összerázott, hóval teli üveggömb. Fejének karácsonyfadíszében a lehulló hópelyhek közt vörös is akadt. Fejében jövendô gyermekek jövendô halálával véreztek az egek. Áldottak a méhek, melyek sohasem szültek, gondolta, és áldottak az emlôk, melyek sohasem szoptattak. És azt gondolta: én is ezen az úton vagyok. Föl fognak feszíteni egy álom keresztjére.
Hangosan mondta: - Hiszen ha az anyám - hallotta, hogy kinyílik az ajtó - szó szerint vette volna a bibliát. - Vagy, gondolta, ha az operációm sikerült volna, és nem lett volna részleges kudarc.
- Gyakran szokott magában beszélni? - kérdezte a nôvér, aki egy kis fonott kosarat hozott be magával. Éles, rosszindulatú volt az arca.
- Itt mindenki ezt csinálja - mondta Joe. Rápislantott a nôvérre, szempillái fájdalmasan súrolták szemüvegének vastag lencséjét.
A nôvér a földre dobta a kosarat. - Le az ágyról - mondta hangosan. Tenyérrel rávert Joe lábszárára. - Gyerünk.
Joe lehemperedett az ágyról, és a szoba sarkába állt. - Miért? - kérdezte.
A nôvér dühösen rángatta a takarókat. - Azért. Mert. Csak. - Beledobta a takarókat a kosárba. - Mindjárt itt lesz.
- Kicsoda?
- A Mindenható Úristen - mondta a nôvér. - Mégis, mit gondol? - Vizsgálgatta a lepedôt, piszkos-e. -Az embernek lélegzeni sincs itt ideje. Csak öt perccel ezelôtt szóltak nekem. Öt perccel eáelôtt.
- Mirôl? - kérdezte Joe.
- Egy sürgôs eset jön. - Vadul cibálta le a párnákról a huzatokat. - Azt mondták, készítsem el az ágyát. Csak így.
- Sürgôs eset?
- A fickóra a templomban jött rá a happáré. Elkezdte a térdeplô párnáival dobálni az orgonistát. Aztán megpróbált levetkôztetni egy kóristalányt. - Most már Joe egész ágyneműje a kosárban volt. - Bárcsak ott lettem volna. Nem sok mulatság van ebben a munkában.
- És idejön? - kérdezte Joe, lemeztelenített, csupa fa meg drót ágyára nézve.
- Ebbe a szobába? De hát ez az ágy nem az övé.
- Mit gondol, külön magának építették ezt a helyet? - A nôvér elôrángatott a zsebébôl egy porrongyot, és nekiesett a széknek. - Különben is maga mama kimegy.
- Repülô porrongyával a szekrény felé fordult. - Ez mi? - tartotta föl a bibliát.
- Egy biblia.
- Nocsak! Kell magának?
- Igen - vette el tôle Joe. Most már három dolog van, amit magával vihet: az ép ész, a szemüveg meg a biblia.
A nôvér még egyszer, utoljára körülnézett a szobában, por után kutatva. - Na, ezzel megvolnánk - mondta, fölemelve a kosarat. - Még szerzek egypár takarót meg miegymást. -A kosarat a csípôjén egyensúlyozva kinyitotta az ajtót. - Lefogadom, hogy zárva lesz az a rohadt fehérneműs szekrény. - Amint kiment, bejött Bernard.
- Megjöttek - mondta, és állt az ajtóban mint egy darab fa.
- Kik? - kérdezte Joe.
- A szüleid. Eljöttek érted.
- Mind a ketten?
- Egy férfi meg egy nô - mondta Bernard, nem kötelezve el magát.
- Hol vannak? - Joe kikukucskált Bernard faválla fölött, de csak az üres folyosó egy darabját látta.
- Azt mondták, nem jönnek föl - mondta Bernard. - Azt mondták, lenn várnak a kapunál. - Tágabbra nyitotta az ajtót.
- Na, készen vagy?
- Nem. - Joe levette az ágy fölötti polcról az ébresztôórát. - Itt az ideje -mondta. Ujjai az órán hátul a felhúzót keresgélték.
- Azt mondták, mondjam meg, ne várass magadra - közölte Bernard. - A szüleid.
Az óra az ágy fölötti polcon nagyon hangosan ketyegett.
- Megyek már - mondta Joe.
Bernard mogorván nézett a ketyegô órára. - Négy órát siet - mondta.
- Nem számít - mondta Joe. - Jár. - Odacsoszogott az ajtóhoz, lábát beleütötte az ágy lábába, majdnem elejtette a bibliát. Aztán odaért az ajtóhoz, és kicsoszogott rajta. Mint egy öregember, úgy csoszogott ki a szobából, amely többé nem volt az övé. A bibliát a bordáihoz szorította. Szempillái fájdalmasan csapódtak a szemüveg vastag lencséjének, könny gyűlt tôle a szemébe.
Bernard fél keze az ajtó kilincsén. Bernard azt mondta: - Örülök, hogy megismertelek, Joe. Kívánok... - Az ajtó csukódása elvágta azt, amit Bernard kívánni akart.
A szobában a meztelen ágy türelmesen vár egy másik ember takaróira. Lepedôire és párnáira. Sehol semmi nyoma Joe-nak a szobában. Egy szemernyi sem maradt Joe porából a széken és a szekrényen. Az elmegyógyintézetbe mindenki a saját porát hozza magával, és hamarosan az idegen pora fog majd megülni a széken meg a szekrényen, az ablakrácsok az idegen egén fognak majd terpeszkedni, és talán ô, az idegen is látni fogja a le-lecsapó, bukórepülésben sikló madarakat. De a szobában sehol semmi nyoma annak, akit Joe-nak hívtak.
Tiktak, jár az óra az ágy fölött a polcon.