Mindenekelőtt
szeretném - magam mentegetve - a címet, annak tartalmát szűkíteni, pontosítani.
Kissé nagyképűen hangozhat: "Assisi Szent Ferenc pedagógiája".
Nem
valami újonnan - netán általam - felfedezett pedagógiai rendszerről szeretnék
beszámolni, hiszen a ferences rend alapítója ilyen igénnyel nem írta be
magát a történelembe. Bár hatása az egyházi, társadalmi és művészeti életben
vitathatatlan.
-Elemzésem
nem ölelheti fel Szent Ferenc tevékenységének, a testvérei ill. követői
közt végzett - szükségképpen nevelői tevékenységének valamennyi vonását,
csupán bepillantást nyújt abba.
-Ez
az írás nem tartalmazza azt a - neveléstörténeti elemzésekben és kutatásokban
megszokott - tudományosságot sem, amely ezen alkalommal igazán elvárható
lenne.
-Mindössze
egy hangos gondolkodásnak lesznek Önök részesei, amely Assisi Szent Ferenc
legendássá csiszolódott alakja körül fogant.
Amiről
röviden szólni kívánok, az a Poverello személye körül kialakult legenda-családból,
a Speculum perfectionis-ból /magyarul: Tökéletesség tükre/ való, annak
27. fejezetéből.
A
történet megtalálható még egy másik legenda-család, a Perugiai legenda
1. fejezetében. A sok-sok történet közül ez az, amely egyszerűségével,
elbűvölő kedvességével Szent Ferenc pedagógiai felfogásáról több színt
is elénk tár. Mondhatnánk: a történetben Francesco nevelőként jelenik meg.
A benne fellelhető mozzanatok pedig üzenhetnek valamit a mának, a ma pedagógusainak,
Nézzük
magát a történetet!
Szent
Ferenc szeretetéről, részvétéről és embertársai iránt tanúsított előzékenységéről.
Minő
gyöngédséget tanúsított az egyik testvér iránt, aki éhen akart halni; hogyan
evett vele és hogyan kötötte lelkökre a testvéreknek, hogy mérsékeljék
magokat a bűnbánattartásban.
Még
abban az időben, mikor szent Ferenc az első testvéreket kezdte maga köré
gyűjteni s ezek társaságában Rivo Tortonál, Assisi közelében szállott meg,
történt a következő eset. Egyik éjszaka, mikor a testvérek már valamennyien
lepihentek, valaki éjféltájban elkezdett hangosan kiabálni: "Meghalok!
Meghalok!”. A testvérek ijedten riadtak föl álmukból és kábultságukban
nem tudták mire vélni a dolgot.
Szent
Ferenc azonnal fölkelt s így szólt: "Keljetek föl testvéreim és gyújtsatok
világot!". A tűz fölszítása után első kérdése volt: "Melyikőtök kiáltotta,
hogy meghal?” Az illető testvér rögtőn jelentkezett: "Én voltam.". A szent
pedig tovább kérdezte: "De hát mi bajod van tulajdonképpen, testvér? Miért
akarsz meghalni?” "Az éhség miatt." - felelte ő.
Ennek
hallatára a szent azonnal asztalt teríttetett, és hogy a testvér ne röstelljen
egymagában enni, mint szeretettel teljes és gyöngéd tapintatú ember, maga
is evéshez látott. Sőt parancsára a többi testvérek is mind valamennyien
asztalhoz ültek.
Ez
a testvér, de meg a többiek is valamennyien csak kevéssel előbb tértek
az Úrhoz, s emiatt módfelett sanyargatták testöket. Ezért szent Ferenc
az étkezés végeztével így kezdte őket oktatni: "Drágalátos testvéreim,
azt ajánlom nektek, hogy kiki vessen számot természetével. Hiszen könnyen
lehetséges, hogy egyikőtök kevesebb étellel beéri, mint másikotok. Én tehát
semmiképpen nem akarom, hogy akinek természete többet kíván, ahhoz legyen
köteles igazodni, aki kevesebbel beéri. Ellenkezőleg azt kívánom, hogy
mindenki legyen tisztában természetével s adja meg testének, amire szüksége
van, hogy az zavartalanul tudjon szolgálni a léleknek. Mert nemcsak a sok
evést kell kerülnünk, mint testünknek és lelkünknek veszedelmét, hanem
a túlzásba vitt böjtöt is. Annál inkább kerülnünk kell, mert Isten könyörülő
szeretetet akar és nem áldozatot". Azután még hozzáfűzte: "Amit pedig az
imént tettem, drágalátos testvéreim, hogy ti. szeretetből együtt ettem
ezen testvérünkkel, hogy ne röstelljen magánosan enni, azt inkább a helyzet
kényszerűségétől és szeretettől ösztönöztetve tettem. Kijelentem azonban,
hogy máskor nem fogok így tenni, mivel nem egészen szerzeteshez illő és
nem is dicséretes dolog. Azt akarom tehát, és ezennel meg is parancsolom
mindnyájatoknak, hogy szegénységünkhöz képest illő módon gondoskodjatok
testetekről".
Mielőtt
a legenda egyes mozzanatait nagyító alá vennénk,
gondoljuk meg:
A
középkor kellős közepén vagyunk. A feudális társadalom keretein belül sajátos
szerveződés a város. Lakói sem nem parasztok, se nem nemesek, hanem az
egyik osztályba sem sorolható polgárok, akik Itáliában ebben az időben
vagy kereskedelemmel foglalkoznak, vagy üzemeikben bérmunkásokat, alkalmazva
igyekeznek minél nagyobb haszonra szert tenni / ld. Ferenc édesapja/.
A
korszakban tapasztalható fellendülés éppen a városokban kezd kibontakozni.
De az árnyak is itt a legsötétebbek.
A
városokban a legnagyobb a szegénység, hiszen ha itt valaki nincstelen,
annak tényleg nincsen semmije. A kor szóhasználatában a gazdag, előkelő
patríciusokat "homines boni" "jó emberek", vagy ahogyan ma mondanánk "a
jobbak" jelzővel illetik, míg a szegényt, a kis embert a "homines populi"
/a népből való ember/ jelöli.
A
nyelvhasználat így hozza felszínre a kor mentalitását: születés és vagyon
teszi az embert jó emberré, aki semmit sem tud felmutatni, az értéktelen.
A két tábor között bejárta az utat Szent Ferenc, mive1 gazdag kereskedő
fiából lett a szó legszorosabb értelmében “nincstelen", de nem tiltakozásképpen
a fennálló társadalmi rend ellen, hanem Krisztusért, aki maga is szegény
volt.
-Senkitől
sem követelte, hogy szegény legyen, csupán magától;
-senkitől
sem várta el, hogy változtassa meg a kor társadalmi kereteit, de ő megtalálta
az utat ahhoz, hogy felülemelkedjék a mindennapok világán;
-senkitől
sem várta el, hogy igazi kereszténnyé legyen, ő azonban azzá lett;
-senkit
sem kényszerített semmire, útját mégis mind többen követték, látva, hogy
az járható.
Az
Egyház nagyszerű vonása: a hitelesség.
Adva
van tehát a szituáció:
az újonc nem tud eleget tenni a szigorú szerzetesi fegyelemnek a böjt és
önmegtartóztatás terén. Az ilyet általában kivetette magábó1 a közösség:
alkalmatlannak nyilvánították. Szent Ferenc a szó jó értelmében “lovagias
ember”. Nem talál hamar elitélő kategóriát az emberre. Tudja, hogy az újonc
szeretne megfelelni az elvárásoknak, s ennek feltételezésével viszonyul
hozzá.
1.Bízik
testvérének őszinteségében,
jót-akarásában. (A bizalom légköre tanár és diák között.) Mindennek felismerésével
megszegi a böjtöt, mert úgy látja, hogy a testvérei még nem tudják azt
helyesen értelmezni. Értelmezésében megismétli a kor egyházi nevelésének
felfogását: a test azért van, hogy a lelket szolgálja, s mindezt újra közel
viszi a Szentíráshoz: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot. (Oz 6,6; Mt
9,13; 12,7) Így a böjtnek, a testi önmegtagadásnak új értelmet ad, mely
visszahat a megvalósítás mikéntjére is.
2.Tettével
mindenképpen tudatosítja: a szerzetesi élet célja Isten országának megjelenítése,
ehhez az aszkézis csupán eszköz. Az eszközt pedig soha nem szabad
céllá tenni.
3.Testvéreiben
soha nem lát “tömeget”,
mindenkit külön-külön “Isten országának meghívottjaként” kezel. Ezért sablonoktól
mentes minden megmozdulása, amikor követőivel kapcsolatba lép. Itt is az
egyéni igényekre hivatkozik, ami kora szerzetesi fegyelmében szokatlan.
4.Számára
a példakép, a jó példaadás a legfontosabb nevelési eszköz. Minden
kényszertől mentesen ezzel az indirekt módszerrel akar csupán hatni testvéreire.
5.Óv
a megszégyenítéstől,
amikor valakinek a fejlődését akarja. Rendkívül tapintatos: éjnek idején
nem átall asztalhoz ülni csak azért, hogy csökkentse az éhségtől halálra
vált ifjú testvérének a szégyenkezését.
Kommentárja
mentes a gyenge
személyre utaló célozgatástól. Úgy konkrét, hogy meg tud maradni
az általánosság szintjén, s ezzel meghagyja a fiatal szerzetes szabadságát.
Balanyi
György piarista tanár
így kommentálja a legendákat egy helyen (Szent Ferenc nagy tisztelője volt,
akinek a legtöbb magyar fordítást köszönhetjük rendalapítónk életéről.):
“Fülünkbe csengenek finom pedagógiai érzékről, gyöngéd tapintatról tanúskodó
oktatásai, melyek mindig egyet céloznak: a testvérek megszentelését és
a tökéletesség irányába való biztos beállításukat.”
Amilyen
kemény önmagához,
ugyanolyan megértő és türelmes, szolgálatkész másokhoz. Az édesanya nem
csüng több szeretettel és több bensőséggel gyermekein, mint ő az első franciskánus
nemzedék tagjain.
6.Milyen
mély lelkiismerettel közelít
feléjük, mennyi figyelemmel és gyöngédséggel tanítgatja és neveli őket.
De azért gyöngédsége sosem válik gyöngeséggé. Bármennyire szereti
testvéreit, eszményeiből az ő kedvükért sem hajlandó engedni. Az eszmény
nagyszerűségét sugárzó egyéniségével igyekszik megszerettetni.
7.Nevelése
nem pillanatnyi célokat szolgál,
hanem hosszabb távú önnevelésre készít fel.
Bár
itt csak egy történet hevenyészett értelmezését olvashattuk, a többi hasonlóképpen
erősítené bennünk Szent Ferenc rendkívüli humanitását.