Hadler Géza

Üdvösségközvetítõk az Ószövetségben

ELÕSZÓ

Az egyház Jézus Krisztusban látja az Ószövetség beteljesedését. Isten ígé-retei és Izrael reményei benne váltak valóra. Az õsegyház ezért Jézus személyét, üdvözítõ mûvét az Ószövetség fényében értelmezte. Elsõsorban azokkal a vára-kozásokkal keresett kapcsolatot, melyek a végidõbeli üdvösséggel, Jahve ural-mának eljövetelével mutatnak összefüggést. Az ószövetségi várakozások három üdvösségközvetítõje teljesedik be Jézusban. Õ a Dávid fia, a Messiás, a végidõ dicsõséges királya - õ az Úr szenvedõ Szolgája, Ebed Jahve, aki a népeket szen-vedésével üdvözíti - és végül õ az Örök Fõpap, aki bemutatta és bemutatja a tökéletes áldozatot. Mielõtt az üdvösségközvetítés e három ószövetségi formájának történeti megjelenését és fejlõdését röviden bemutatnám, pillantást kell vetnünk Jézus korának végidõ-várására. Izrael Jahve uralmának eljövetelét és a végidõbeli üd-vösség megvalósulását elsõsorban a Messiás megjelenésétõl várta. Õ a végidõ királya, Dávid házának leszármazottja, Dávid királyságának helyreállítója. Isten küldötte és az áhított végidõbeli üdvösség közvetítõje. Az általa megvalósult isteni uralom üdvösséget hoz Izraelnek és minden népnek. A Messiás-ember, a vég-idõbeli király, aki Isten megbízásából ideális földi országot kormányoz, mely egy-szerre idõbeli és végidõbeli, földi és földöntúli - átfogó jövõbeli reménységek be-teljesítõje. Az Ószövetségben Izrael üdvösségvárása és reménye azonban nem kap-csolódik kizárólag a Dávid fia-Messiás személyéhez. Izrael történetébõl, üdvtör-téneti tapasztalataiból a babiloni fogságtól kezdve az üdvösség közvetítésének és megvalósításának más lehetõsége is felmerült. A prófétai életsors és a fogság alatti megpróbáltatások nyomán érlelõdik Ebed Jahve, az Úr Szolgájának alakja, aki szenvedésével szerzi meg az üdvösséget. A makkabeusi háborúk idejétõl pe-dig az apokaliptikában Isten országának közeli és gyõzelmes eljövetele az Em-berfia megjelenésével kapcsolódik össze. Jézus korának végidõ-várásában még más közvetítõket is megismerünk (Hénoch, Illés, a „Próféta”, a pátriárkák egyi-ke), sõt olyan elgondolásokat is találunk, melyekben az Isten országa közvetítõ személy feltételezése nélkül valósul meg. A végidõ várásában nemcsak a közvetí-tõk többfélesége figyelhetõ meg, hanem tevékenységük elképzelésének módja is különbözõ. Az egyes közvetítõ személyeket nem azonosították egymással. Az üdvösségvárás különbözõ formáinak hátterében a kor vallásos-politikai mozgal-mait találjuk (szadduceusok, farizeusok, Qumrán, népi vallásosság). A vázolt helyzetet némileg megvilágítja Jézus kérdése tanítványaihoz Fülöp Cezáreájában: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát? Azok így válaszoltak: Van, aki Keresztelõ Jánosnak, van, aki Illésnek, van, aki Jeremiásnak vagy va-lamelyik más prófétának. Jézus tovább kérdezte: Hát ti kinek tartotok engem? Simon Péter így válaszolt: Te vagy a Krisztus, az élõ Isten Fia” (Mt 16,13-16). Mindezek elõrebocsátásával rátérünk az Ószövetség üdvösségvárásának arra a három módjára, mely az Újszövetségben döntõ szerepet kap Jézus külde-tésének és üdvözítõ mûvének megértésében.

I. BEVEZETÉS: ISTEN ÜDVÖSSÉGHOZÓ CSELEKVÉSÉNEK EMBERI KÖZVETÍTÕJE

A megváltás és az üdvösség Izrael tapasztalata és meggyõzõdése szerint Isten ajándéka: hozzánk fordulásának (Zsolt 67,2kk; 88,11-15 stb.; Szám 6,1.24-26), szabadító eljövetelének (Kiv 3,8; Zsolt 12,6), segítõ jelenlétének és uralomra lépésének a gyümölcse. Izrael várakozása ezért nem elsõdlegesen va-lamilyen emberi üdvösséghozóra irányul, hanem magának Istennek eljövetelére népéhez: hogy reá tekint (feléje fordítja „orcáját”: Zsolt 10,11kk; 13,2kk; 27,7-9kk stb.), segítséget nyújt, és megajándékozza közösségével. S mégis: a szabadítás meghirdetéséhez és végrehajtásához egyaránt hoz-zátartozik a közvetítõ: Isten beszédét és Isten cselekvését egy-egy ember tudja közvetíteni népének. Az ilyen közvetítõk közé sorolhatjuk Mózest és Mirjamot, papokat, királyokat, prófétákat és a várva várt Messiás királyt. A kezdetnél Mózes alakja áll (+Kr.e. 1200 körül). Ebben a korai idõben a karizmatikus vezetés, a prófétai, papi és bírói tevékenység még nem válik el egymástól. A királyság kései idejében és a fogság alatt és után Mózes Izrael tör-ténelmi és jogi hagyományait magában foglaló személyévé, a törvény közvetítõ-jévé s minden próféta típusává és mértékévé vált. Mózest - emberi gyarlóságai ellenére is - Isten alázatos szolgájaként és szenvedõ közvetítõjeként lehet elfo-gadni (MTörv 3,24; 9,18kk; 25-29; 34,5; Szám 12,1-9). A honfoglalás óta különbözõ közvetítõ feladatok alakulnak ki, s funkciójuk szerint elválnak Isten beszédének és cselekvésének közvetítõi. Az államszervezés elõtt Izraelt többnyire karizmatikus vezetõk (Debóra, Gedeon, Jiftach, Sámson, Saul) szabadítják meg a bajból, a felszabadítást pedig Jahve tetteként tapasztalják meg (vö. Debóra éneke: Bír 5). Úgy tartják, hogy a karizmatikus vezetõt egy idõre a ‘ruah’, Jahve Lelke ragadta el (vö. Bír 3,10; 6,33kk; 11,29; 14,19; 15,14; 1Sám 11,6); a szabadító tett után pedig az illetõ újra azzá lesz, ami elõt-te volt. Minden karizmatikus közvetítõi szerep - fõként az Izrael számára oly fon-tos prófétai feladat - az Istennel való közvetlen, személyes kapcsolaton alapszik: a karizmatikust és a prófétát közvetlenül és személyesen maga Isten támasztja, az õ Lelke veszi hatalmába (1Sám 10), vagy maga Isten hívja meg (1Sám 3). Ebben különbözik Isten tetteinek és kinyilatkoztatásának karizmatikus közvetítõje a dávidi dinasztiához kapcsolódó királyság intézményétõl, valamint a Lévi tör-zsébõl származó és a szentélyhez kötõdõ papságtól. 1. A fogság elõtti közvetítõ

A fogság elõtti idõben a közvetítés feladata elsõsorban a királyokra volt bízva. Kr.e. 1000 körül az ideiglenes karizmatikus vezetõkbõl életfogytiglan ural-kodó király lett (1Sám 8,10; 16; 2Sám 2; 5), de elõször csak a felszabadítás közvetítõjeként jöhetett számításba Izraelnek Istenével való kapcsolatában. Ami-kor viszont a szabadító feladat háttérbe szorult, s a királyság megszilárdult hata-lommá alakult, a király közvetítette Jahvénak a Sionról népére árasztott folya-matos áldásadó tevékenységét. Kiderült, hogy a királyság intézményének sajátos vallási szerkezete van, s ennek konfliktusba is kellett kerülnie a Jahve-hittel, amely szerint egyedül csak Jahve lehet király népe fölött (vö. 1Sám 8-12 anti- és filomonarchista hagyomány). A Jahvéhoz hû körökben Izrael királysága sohasem maradt ellentmondás nélkül; s a próféták kritikusan ítélték meg (vö. Bír 9,8-15; Jotam mese; 1Sám 8,6-20 stb). A királyzsoltárok viszont pozitív fényben tüntetik fel (Zsolt 2; 18; 20; 21; 45; 72; 89; 110 stb). A király nem természetes fizikai nemzéssel Isten Fia, hanem a Sionon történt trónfoglalása alkalmával (Zsolt 2,6) „ma” (Zsolt 2,7) Jahve által fiává kiválasztott és fogadott fiú, aki Jahvéval különösen is szoros kapcsolatban áll, és aki által Jahve hatalmasnak bizonyul. A „fölkent” és trónra lépett király Jahvéval együtt népének „pásztora” és õre, de igazában õ Izrael papja is, aki az istentisz-teletet szervezi, áldozatokat mutat be, és a népet megáldja, még ha ezeket a funkciókat többnyire át is adta az ezzel megbízott papoknak. Az istenfiúságon kívül a Zsolt 2 még világuralmat, a háborúban pedig diadalt is ígér a királynak minden ellensége fölött. A magasra emelt igény a va-lós hatalmi viszonyokkal éles ellentétben állt, és Izraelnek fokozatosan meg kel-lett tanulnia, hogy nem a hatalom és az erõszak az az eszköz, amellyel Jahve ezen a világon jelen lenni és uralkodni akar. Eközben viszont nagy várakozást is ébresztett, amely túlmutatott a valós, mindig újra csõdöt mondó dávidi királysá-gon: megszülethetett a teljesen új, erõszakmentes, eszményi királyság prófétai-messiási reménye, amely egészen Jahve uralmának eszköze lesz. A messiási eszmény tehát a valós hatalmi viszonyok kritikai-utópikus ellenképeként jött létre. A próféták beszélnek egy eljövendõ uralkodó alakjáról, aki által Jahve az igazságosság és béke birodalmát fogja kialakítani - tehát egy tágabb értelemben vett „messiási” kor beálltáról (vö. Iz 2,1-5; Zak 9,9). Az ilyen messiási remények gyûjtõ és egybefogó gondolata a Nátán-ígéret mellett (2Sám 7) az ún. Immánuel-jövendölés (Iz 7,14kk). A figyelmet egy eljövendõ eszményi dávidi leszármazottra kívánja irányítani. 2. Váltakozó várakozások az üdvösség közvetítõjére a fogság alatti és utáni idõben: próféta, Isten szolgája, pap

Kr. e. 587-tõl a helyzet alapvetõen megváltozott. Már nem volt király, és a Sionon lévõ központi szentélyt is romba döntötték. Most már minden az Isten szavának közvetítõin, a prófétákon múlt. Ezekiel, a fogság elsõ korszakának prófétája a népnek újra bekövetkezõ feltámadását ígéri meg (Ez 34,1-22). A messiási remény itt közvetlenül magára Dávidra vonatkozik, aki egészen Jahvéhoz kötõdik és hozzá tartozik. Körülbelül ugyanebben az idõben hirdeti meg vigasztaló üzenetét Deutero-Izajás. Meglepõ, hogy Jahve pásztora és „Fölkentje” most már a perzsa Kürosz, nem pedig egy izraelita. A Lélek azonban továbbra is Izraelen nyugszik és nem Küroszon (Iz 44,3): õ marad a választott, „Jahve szolgája” (Iz 41,8 stb). Az „Isten szolgája” (Ebed Jahve) énekekben (Iz 42,1-9; 49,1-9; 50,4-9; 52,13-53,12) a szolga nem jelentheti elsõsorban Izraelt, hiszen üdvösségközvetí-tõ küldetést kap Izraelhez - és azon túl egyetemesen is a népekhez. A szolga kilétét nehéz beazonosítani, bizonyosan prófétai alak, talán maga a próféta: Isten reá helyezte Lelkét (Iz 42,1), megnyitotta fülét, hogy meghallja a megtört, fáradt számûzöttek érdekében mondott szavát (Iz 50,4kk; 42,3; 49,2). Üzeneté-vel azonban ellenséges visszautasításba ütközik: ócsárolják, megverik, elcsúfítják (Iz 42,2a; 49,4; 50,5kk; 52,14; 53,2b.3), végül pedig megölik és közönséges bûnözõként hantolják el (Iz 53,8kk). A nép azt tartja, hogy õt „Isten verte meg” (Iz 53,4b), de tanítványai egészen más belátásra jutnak: az õ útja (bennünket) helyettesítõ szenvedés és halál volt. Ez olyan elgondolás volt, amelyet az Ószö-vetség másutt határozottan elutasít (vö. MTörv 24,16; Jer 31,30; Kiv 32,32kk stb.); Izrael számára annyira idegen is maradt, hogy a következõ idõben újra csak elfojtották (vö. Iz 53 a LXX és a Targum szerint). Trito-Izajás a fogság utáni közösség elkeserítõ helyzetével szembesül. Messiási prófétának tekinti magát: „Az Úr Lelke nyugszik rajtam, mert õ kent föl engem, és elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek...”(Iz 61,1kk). Éppen eszkatológikus igyekezetében hirdeti meg Aggeus (520 körül) és Proto- Zakariás próféta (519-tõl kezdve) a templom újjáépítését mint Jahve rö-videsen megvalósuló eljövetelének elõfeltételét és az üdvösség korának bekö-szöntét. Várakozásuk a Messiás közeli eljövetelére egy korabeli konkrét személy-re vonatkozik: Zerubbábelre, a dávidi királyi család egyik sarjára, akit a perzsa hatalom kormányzóként küldött Jeruzsálembe. Õ a dávidi reménység hordozója: neki kell, mint „Jahve szolgájának” és „a sarjnak” (Agg 2,23; Zak 3,28; 6,12) a templomot helyreállítania, hogy a Jahvénak tetszõ istentisztelet már a jelenben garanciát adjon Jahve jótékony közelségére. Ezzel - a fogság után - elõtérbe kerül a papság mint az üdvösségnek önálló és tulajdonképpeni közvetítõ-je. Ezért emlegeti Aggeus Zerubbábelt Józija fõpappal párhuzamosan (Agg 1,1.14; 2,2.4): õk az „olajfa fiai” (Zak 4,1-5.10c.11.13kk), egy új messiási föl-kenés hordozói (amely királyi és fõpapi: a késõbbi qumráni két Messiásra való várakozás kiindulópontja). A kettõ egyenjogúként jelenik meg. Sõt a Zak 3,1-7-ben és fõként a késõbb átdolgozott Zak 6,11-13-ban a most már „fõpapnak” nevezett Józsue, a kialakuló istentiszteleti közösség feje kerül fölébe a dávidi iva-déknak, Zerubbábelnek, aki sohasem lett igazán király, és hamarosan nyomta-lanul el is tûnt a történelem homályában. Helyette Józsuét koronázták meg, aki így a király nélküli nép közösségének egyedüli vezetõje és igazi közvetítõje lesz. 400 körül aztán a papi írásban már egyáltalán nem marad szerepe a királyi dinasztiának (és a messiási végidõvárás reményének). Itt a papság az egyedüli szakrális intézmény, amely Izraelt Jahve elõtt képviseli, és Jahve üdvözítését a jelenben közvetíti, mégpedig az engesztelés gondolatára le-szûkített áldozati istentiszteleten keresztül. A hagyomány átadásának egykor még papi funkcióját átveszik a fokozatosan kialakuló írástudó-csoportok. A levitikus-ároni papság a cádoki fõpap hivatalában át is veszi a korábban a király által gyakorolt politikai vezetõ szerepet. Ahogyan hajdan a király volt, úgy most a fõpap lesz a beiktatáskor végzett fölkenés szertartása révén (Lev 21,7kk.10.12; Szám 35,25) maga „a fölkent pap” (Lev 4,3.5.16), persze anélkül, hogy itt szó esnék Isten Lelkérõl is. Idõközben aztán keservesen csalód-nak még a papi kultuszhoz fûzõdõ reményükben is. Prófétai körökben eleven marad az eszkatológikus reménység. Az isme-retlen Deutero-Zakariás megígéri a jövõ várva várt királyát, aki alázatosan ra-gaszkodik Istenhez, igazságot és békét hoz, úgyhogy általa Isten üdvöt hozó mó-don lehet jelen (Zak 9,9kk). 3. A messiási remények sûrûsödése a „Messiásban”, illet-ve az eszkatológikus Emberfia alakjában

A tágabb értelemben vett messiási reménység nem egy konkrét személy-hez kötõdött. Kötõdhetett egy megújult papsághoz és a Jahvénak tetszõ temp-lomi istentisztelethez is, vagy éppen a messiási próféta hivatalához. Ez a re-mény gyakran váltott át egyik intézményrõl a másikra, mivel csalódott annak csõdje miatt. A remények sokkal nagyobbak voltak annál, minthogy azokat egy konkrét intézmény vagy személy beválthatta volna. Kétféle lehetõség adódott: vagy teljesen feladni a nagy messiási reménységet, vagy pedig magától Istentõl remélni az abszolút „korfordulót”.

II. A KIRÁLYI MESSIÁS

1. A királyeszme Izraelben

1.1 A királyság eredete és teológiai értelmezése Izraelben

A királyi Messiás eszméjének eredete Izraelben a királyság intézménye, közelebbrôl: a dávidi királyság Jeruzsálemben. Az eljövendô király alakjában a Dávid házával kapcsolatban megélt üdvtörténeti tapasztalatok csapódtak le. A messiásvárás megértéséhez foglalkoznunk kell a dávidi királyság eredetével és teológiai értelmezésével. A királyság intézményét kezdetétôl fogva kritika kísérte Izraelben. A ki-rályság kánaánita városállamokban megvalósult formáját, feudális felépítettségét összeférhetetlennek tartották az izraelita törzsek Jahve-hiten alapuló szolidaritá-sával és életrendjével: Izrael Jahve népe, egyedül Jahve Izrael királya. Az Ô aka-rata mindenkit kötelez. A királyság elutasítása az exodus-élménybôl táplálkozik. (A Jahve-hit kez-dete a királyság negatív tapasztalatával és az attól való szabadulással kapcsolódik össze.) Jahve kiszabadította Izraelt Egyiptomból, a rabszolgaság házából. A ki-rályság a szabadulás elôtti helyzetet akarja visszaállítani. Ez a beállítottság meg-maradt a babiloni fogságig. A kritika tanúi az ún. királyellenes szövegek (Dt 17,14-20; Bír 9,8-15; 1Sám 8,10-18; 1Sám 12; 1Kir 12; 1Kir 21). A királyság intézményét nem volt könnyû elfogadottá tenni. Teológiai alapgondolata: a királyság egyike azoknak a kegyelmi-üdvrendi adományoknak, amelyeket Jahve adott népének. Célja: Izrael, mint autonóm közösség fenn tudjon maradni az ókori Kelet népei között. A királyeszme teológiája két forrásból táplálkozik: - egyrészt a királyt szabadítónak látja - másrészt hatással volt rá az ókori Kelet király-ideológiája is, amelynek elemei: az isteni legitimáció, a király Isten fia, uralom a nemzetek felett.

1.2 A király szabadító

A királyság nem önmagában, hanem Dávid ill. a dávidi királyi ház isteni választottsága révén Jahve üdvrendi adománya. Dávid királysága olyan helyzet-ben keletkezett, amely párhuzamba hozta az elôzô, Jahve-hitben megélt üdvtör-téneti tapasztalatokkal. Ez vezetett a felismeréshez: a királyság Jahve Izrael javát szolgáló üdvözítô cselekvésének eszköze, üdvintézmény. A királyság részese lett annak az üdvtörténetnek, amelynek során Izrael Jahve szabadító tetteinek sorát ismerhette meg.

1.3 Az ókori királyeszme hatása

Az ókori királyeszme hatása Izraelben mindig megmaradt a Jahve-hit keretében. A királyság létrejöttét történelmi körülmények váltották ki és soha-sem tekintették mitikus, égi eredetû intézménynek, ahogyan a királyt sem ré-szesítették kultikus tiszteletben. A legitimizált királyságban sem magát az intéz-ményt értékelték, hanem Dávidot és dinasztiáját, akit Jahve kiválasztott. Az egyiptomi királyideológia csak annyiban hatott a jeruzsálemi királyi udvarban, amennyiben a király trónralépésének kultikus megünneplésében nyilatkozott meg. Az intronizáció kezdetén áll egy ünnepélyes üzenet, amely az uralom át-adása, az isteni legitimáció. A Zsolt 2 és 110 alapján az uralom átadását három kijelentés alapozza meg: a. ünnepélyes nyilatkozat, hogy a király Isten fia b. felszólítás, hogy a király foglalja el Isten jobbján a helyét c. a trónra lépô király törvényes örököse a Jeruzsálemben mértékadó királyi hagyománynak 1.3.1 A király Isten fia A királyt a prófétai mondás formájában kijelentett jogi aktus Isten fiává nyilvánítja. Fiúsága adopció révén történik. A prófétai mondás egyúttal teremtô, új egzisztenciát létrehozó isteni ige. A király adopció révén Isten uralmának képviselôje és a hatalma alá tartozó földi valóság örököse lesz.

1.3.2 A király Isten jobbján: uralma a nemzetek felett

A király Isten képviselôje és örököse, uralmának szószólója lesz Izraelben. Az intronizált király felmagasztalt, részt vesz Jahve uralmában, ellenségei lába zsámolyául alázottak, legnagyobb a föld királyai között. Jahve uralma benne nyer konkrét emberi formát. A királyzsoltárok beszélnek Jeruzsálem királyának világfeletti uralmáról. Az ókori királyideológia mintául szolgált, de a királyzsoltá-rokban ábrázolt világuralom jahvista-izraelita gyökerekbôl táplálkozik. A nagyki-rályság eszméjének Dávid királyságában van konkrét történelmi támpontja. A világfeletti uralom másik gyökere a jahvizmus. A Sion hegyén uralkodó király uralma Jahve választásán és megbízásán alapszik. A világfeletti uralom Jahve szempontjából értendô. A király világfeletti uralma Jahve világuralmának és Dá-vid ill. dinasztiája kiválasztottságának összekapcsolásán nyugszik.

1.3.3 A jeruzsálemi királyhagyomány örököse

Az intronizált dávidi király a jebuzeus királytradíció örököse is, amely alapítójának Melkizedeket tekintik. A Ter 14,18-19-bôl ismert, hogy Melkizedek kenyeret és bort ajánlott fel és rendelkezett az áldásközvetítés erejével is. Ezen a módon nyertek beiktatást a dávidi királyi ház tagjai is papkirályi méltóságukba.

1.4 A király feladatai

1.4.1 A király a jog és az igazságosság védnöke

A királyok igazságszolgáltató tevékenységérôl részben történeti- részben zsoltár- részben prófétai szövegek tanúskodnak. Csak elenyészô részük foglalko-zik a király különleges feladatával, a szegények és elnyomottak védelmével. Ki-emelkedik a Zsolt 72, amelynek elsô kérésében a Zsoltáros azért fohászkodik, hogy a király meg tudjon felelni fô kötelességének: a szegények és elnyomottak védelmének.

a) A védelemre szorulók köre A Zsolt 72 2. és 4. verse a védelemre szorulók körében a népet és a sze-gényeket sorolja fel. A nép és a szegények nem azonosak, amint ez a „nép sze-gényei" (4.v.) kifejezésbôl kiderül: a szegények csak egy része a népnek. A király tehát az egész nép gondját viseli az igazságszolgáltatásban, de a „szegények" a népnek az a csoportja, amelyre különleges gondot kell fordítania. A szegények ellentéte az elnyomók. Ennek fényében a király legfôbb kö-telessége, hogy állást foglaljon az elnyomott szegények és az elnyomó gazdagok közötti konfliktusban. A Zsolt 72 azt a reményt fejezi ki, hogy a király az el-nyomottak és nem az elnyomók oldalára áll.

b) A király tevékenységének köre A Zsolt 72 szerint a királynak az igazságszolgáltatás terén kell védelmez-nie a szegényeket. A 4. vers túlmutat a bírói tevékenységen, a jogszolgáltatáson. A királynak kötelessége, hogy társadalmi-szociális ellentétekben a szegények oldalára álljon. c) A király bírói tevékenységének mércéje A királynak az igazság és a törvény szerint kell ítélkeznie. Az igazság: a közösséget fenntartó viselkedés; a törvény vagy jog: a közösséget védelmezô és megôrzô jogrend, jogi döntés. A királynak a népet és az egész közösséget meg-tartó jogrend szerint kell a szegények és a nyomorultak ügyét kezelnie. d) A király feladata Istentôl ered A király feladata Istentôl ered és Isten ellenôrzi tevékenységét. A törvény és igazság Istené, de a nép és a szegények is az Istenhez tartoznak. A király csak az ô képviselôje. Uralmának maradandó jogát egyedül a rábízottak törvény és igazság szerinti gondoskodása dönti el.

1.4.2 A király a béke szerzôje

Jahve királyának küldetése túlmegy a jog- és igazságszolgáltatás körén. Uralma a nép és ország üdvösségének biztosítéka. Ez az állapot a béke (salom), amelyhez a föld termékenysége is hozzátartozik. A kegyelem, amellyel Jahve támogatja királyát a nép és a természet rendjére is hatással van. A Zsolt 72 a király uralmával összefüggésben kéri Istentôl a jólétet, az élet és a föld termé-kenységének gazdagságát, sikert és áldást, mint békét. 1.4.3 A királyi hatalom és uralom A beiktatás révén a király arra is megbízatást kap, hogy védje népét az ellenségekkel szemben. A fogság elôtt Izrael népe megtapasztalta, hogy az ural-kodó feladataihoz szorosan hozzátartozik az ellenség elleni háború. Jahve azon-ban maga ruházza fel erôvel választottját, ha háborúba vonul népének ellenségei ellen. A királyi hatalom és háború elsô látásra hasonlóságot mutat a keleti nagykirályok világhódító igényével és törekvésével, itt azonban mások a gyöke-rek és a szándékok. Két megkülönböztetô jellegzetesség: - a király feladata most is a szabadítás és nem a hódítás - a háborút Jahve és nem az emberi erô viszi gyôzelemre A Jahve segítségében való bizalom a mértékadó. A háború elsôsorban Jahve ügye, minden tôle függ. Aki Jeruzsálem királya ellen támad, az Jahve ellen tá-mad, ugyanis az ô uralma nyer konkrét, emberi formát Jeruzsálem királyának uralmában.

2. Királyeszmébõl messiási eszme

Az Ószövetségben sok kijelentést találunk Dávidról és dinasztiájáról és ezzel kapcsolatban a jeruzsálemi királyság üdvtörténeti jelentôségérôl. Meghatá-rozzák a feladatokat, melyeket a királynak Izrael népében be kell töltenie. Dávid uralmában Jahve akarata érvényesül. A kijelentések jelentôs része olyan szövegösszefüggésekben van, amelyek Izrael reményét hirdetik a Messiásról és jelenlegi formájukat a babiloni fogság után nyerték el. A messiási eszme kialakulásában három jelentôs tényezô játszik szerepet: - a Nátán-orákulum - Izrael Dávid házáról szerzett üdvtörténeti tapasztalata - a király-teológia és a Dávid-tipológia kijelentéseinek újraértelmezése a fogság után

2.1 A Nátán orákulum (2Sám 7)

A messiási eszme gyökerei visszanyúlnak a fogság elôtti korra. Az ószö-vetségi messianizmus elválaszthatatlan Dávid dinasztiájától, annak múltjától és jövôjétôl. Ez a kapcsolat prófétai-vallási eredetû. A messiási eszme elsôsorban nem a királysághoz, a királyság intézményéhez, hanem Dávidhoz ill. Dávid sar-jához fûzôdik. A messiási remény azért fordulhatott Dávid háza felé, mert Izrael felismerte Jahve üdvözítô akaratát és azt, hogy Jahve Dávid dinasztiáját Jeruzsá-lemmel együtt fenn akarja tartani. A felismerésben, hogy ez az üdvözítô akarat Dáviddal van kapcsolatban, a Nátán-orákulumnak van döntô szerepe. A 2Sám 7,11b.16-t tekintjük annak a magnak, amely örök dinasztiát biztosít Dávidnak. Ez az ígéret útmutató a jövôre nézve, elôször a dávidi királyság történelmében, majd szilárd bizalom a messiási jövôben. Jahve Dávidot „nagid”-dá (fejedelemmé) választotta s ezzel utódai is legitimációt kaptak. A királyi ház min-denkori képviselôjét maga Jahve helyezi trónra és különleges kapcsolatba vonja magával. Dávid házáról elmondható, hogy Isten kegyelmébôl való dinasztia. A Nátán-jövendölésre való hivatkozások összekapcsolódnak olyan kijelen-tések sorával, amelyekben Dávid az eszményi király, aki osztatlanul, egész szív-vel Jahve útján járt és engedelmeskedett parancsainak. A prófétai hagyomány-ban Izajás jövendölései az Immánuel-gyermek születésérôl és a Dávid házából származó eljövendô uralkodóról szintén a Nátán-jövendölés ismeretét feltételezik. A messiási eszme kialakulásában alapvetô indítást adott a Nátán-prófécia és meghatározó szerepe felismerhetô a bibliai szövegekben.

2.2 Izrael üdvtörténeti tapasztalatai a királyságról és a fogság élménye

A messiási eszme kialakulásában választóvonalat jelent a Kr.e. 586-ban bekövetkezett nemzeti katasztrófa. A dávidi dinasztia helyreállítására nem volt többé lehetôség, viszont megmaradt az isteni ígéret, a prófétai kijelentések és a királyeszme. A fogság nemcsak politikai katasztrófát jelentett, hanem maga után von-ta a hit krízisét is. Izrael felismerte, hogy az események jogos isteni büntetésként érték és beteljesedett a fogság elôtti próféták jóslata. Felmerült a kérdés, hogy Jahve végleg elvetette-e népét? Izraelnek sikerült megôriznie reményét, hogy Jahve nem elvetette népét, hanem meg akarja újítani azt és ennek a népnek üdvösséges jövôt készít. Visszanyúltak a múlt nagy üdvtörténeti tapasztalataihoz s azokból merítve rajzolták meg a Jahve-adományozta új kezdetet: új kivonulás, új honfoglalás, új szövetség, Sion új kiválasztása, új királyság. Az e képekben felvázolt új jövô reménye ragadta ki Izraelt a kétségbeesésbôl és a hitkrízisbôl. A messiási eszme része lett Izrael üdvös jövôbe vetett reményeinek. Ez az eszme a dávidi királysággal megélt tapasztalataiból merített. Ôrizte Jahve ígére-tét, amelyet Dáviddal és dinasztiájával kapcsolatban adott, s bizakodott, hogy azt Jahve nem vonta vissza. A Jahve-adományozta üdvös jövô fogja meghozni az ígéret valóra válását. Dávid házának új uralmához már nem tapadnak a múlt gyengeségei és megszûnik az ellenséges nagybirodalmaknak való kiszolgáltatott-ság is. A messiási királyság Jahve egyetemes, mindent átfogó, végidôbeli ural-mának képviselôje lesz. Kiteljesednek benne a Dávid házához fûzött várakozá-sok: a király az isteni jog és igazságosság védnöke, a szegények védelmezôje, a nép embere, a béke, megbékélés és áldás szerzôje. A Messiás a hatalom eszkö-ze nélkül lesz Jahve uralmának képviselôje. A messiási eszme olyan korban teljesedik ki, amikor a királyság már nem volt Izrael életformája, de a dávidi királysággal kapcsolatban korábban elhangzott isteni ígéretek és a királysággal szerzett üdvtörténeti tapasztalatok alkalmasak voltak arra, hogy segítségükkel bepillantsanak Isten szándékaiba és újrafogal-mazzák a jövôt.

2.3 A messiási eszme mint reinterpretáció

Azt a módot, ahogyan Izrael a fogság alatti és -utáni korban visszanyúlt az ôsi királyeszme elemeihez vagy a Dávid házáról elhangzott isteni kijelentések-hez, reinterpretációnak nevezzük. A prófétai könyvek kialakulásakor nemcsak egységesítették a hagyo-mányban megôrzött igehirdetést, hanem újraértelmezték és további kiegészíté-seket adtak hozzá. A következô nemzedékek a prófétai igéket korukra is érvé-nyes üzenetként olvasták s közben kiegészítették az eltelt idô tapasztalataival. Az értelmezésben és bôvítésben döntô szerepe van a fogság élményének. Izrael figyelme a fogság után is a jövô felé irányult, mert felismerték, hogy Jahve nem népe pusztulását, hanem üdvösségét akarja. Ezért, míg a fogság utáni próféták hangsúlyozottan Isten Izrael iránti megújult üdvözítô akaratát hirdették, a fogság elôtti próféták ítélethirdetését az üdvösség ígéretével egészítették ki. A bekövet-kezett történelmi katasztrófa igazolta a prófétákat. A reinterpretáció mibenlétét az ún. messiási szövegek jelen kánoni for-májából is felismerjük. Ezek a szövegek a fogság után nyerték el végleges formá-jukat, helyzetüket és értelmüket. A messiási reinterpretáció gerincét a király-eszme és a Dávid-tipológia kijelentései alkotják. Számos Dávid házáról szóló kijelentés új szövegösszefüggésbe helyezve és további értelmezô részletekkel ki-egészítve egyetemes messiási jelentést kapott. A reinterpretáció szemléletmód-jában az ôsi királyeszme továbbra is érvényes. A messiási szövegek királyeszme-vonatkozásai nem a dávidi dinasztiára ill. annak királyi uralmára hivatkozva ala-pozzák meg a Messiás uralmát, hanem közvetlenül Jahvétól származtatják legi-timációját. A reinterpretáció munkamódszerének jellegzetessége, hogy a hagyomány ôsibb és ismert elemeihez nyúl, ezeket saját történelmi helyzetébôl kiindulva ér-telmezi és újrafogalmazza, az ôsi hagyomány érvényét a saját korára nézve bi-zonyító értékûvé teszi. A reinterpretáció a bibliai hagyomány más áramlataiból is merít. Azzal, hogy a reinterpretáció a múlthoz fordul, nem nosztalgiázni akar, hanem a múlt tanúságainak, tapasztalatainak felhasználásával a jövô képét akarja megrajzolni. Ez egyúttal eszkatológikus, amely felülmúlja a múltat. A reinterpretáció írástudó-teológus munka, az isteni sugalmazó tevékeny-ség része, amely a Biblia szövegének végsô megformálásához vezetett.

3. Messiásvárás a prófétai igehirdetésben (Iz 7,10-17; 9,1-6; 11,1-9)

3.1 Messiási szövegek az Iz 1-12 fejezetek összefüggésében

A királyi Messiás alakjának legmarkánsabb megrajzolását Izajás könyvé-ben találjuk. A három jelentôs messiási szöveg (7,10-17; 9,1-6; 11,1-9) a könyv elsô nagy egységéhez, az 1-12. fejezet összefüggéséhez tartozik. Az 1-12 fejezet önálló egész. Az 1. fej. Izajás igehirdetésének összefogla-lása, míg a 12. fejezetben egy Istent dicsôítô himnusz zárja az összefüggést. A részegységek elemzésébôl kiderül, hogy a 12 fejezetbôl álló kompozíciót redak-ciós tevékenység alakította ki, amelynek során Izajás próféta mondásait újraér-telmezték. Azoknak az embereknek teológiai szemlélete tükrözôdik, akik a fog-ság alatti és -utáni idôben a prófétai hagyományt ôrizték és értelmezték: az íté-lethirdetést az üdvösséghirdetés követi. Az 1-12 fejezetek magja a 6,1-(9,6), amelyben a 6,1-8,18 részt Izajás emlékiratának is nevezik. Az egész egységet az eljövendô isteni büntetô ítélet meghirdetése uralja, s köréje további fenyegetô prófétai mondásokat is csopor-tosítottak. A történelem eseményei a prófétát igazolták. A hagyományozott izajási igéket az üdvösség további ígéreteivel egészítették ki, és az újjáformált irodalmi összefüggésbe beillesztették az ugyancsak újraformált messiási üzenetet az eljövendô királyról, az Iz 9,1-6-t és Iz 11,1-9-t. Ezzel a három szöveg együtte-sen "messiási triptichont" alkot. Az elsô kép a születendô király ígérete, a má-sodik kép a király születése, a harmadik az új király uralkodását írja le. A három szöveget a redakciós tevékenység eredményeként jelenlegi, végsô kánoni formájában messiási jelentésben, Izajás igéinek összefüggésében találjuk. Két kérdés vetôdik fel: - eredeti formájukban is messiási jellegük volt-e vagy csak a redakciós újraértelmezés emelte ôket erre a szintre? - autentikus izajási igék-e vagy a próféta fenyegetô ítéletbeszédeinek ké-sôbbi kiegészítései? Az elsô kérdésre a válaszok így foglalhatók össze: általánosan elfogadott az Iz 11,1-9 eredeti messiási karaktere, a 9,1-6 esetében már jelentkeznek kétkedô hangok, míg a 7,10-17 vitatott a kutatók körében. A tudósok egy része szerint Immánuel a Messiás, mások elutasítják a jövendölés messiási karakterét. A második kérdésben jobban megoszlanak a vélemények. Az Iz 11,1-9-t többen izajási eredetûnek tartják, más kutatók viszont az egész egység késôi ke-letkezése mellett törnek lándzsát, ismét mások Jozija uralkodásának idejét tartják a keletkezés idejének. A többség a fogság utáni korra teszi kialakulását. Az Iz 9,1-6-t a szerzôk jelentôs csoportja izajásinak tekinti, az Iz 7,10-17, az Immá-nuel-jövendölés izajási eredete általában elfogadott.

3.2 Izajás 7,10-17: Immánuel-jövendölés, a Gyermek születése az üdvösséges jövô jele

A fogság utáni idôben a messiási remények tekintetében alapvetô jelen-tôségû az ún. Immánuel-jövendölés, amelyet Izajás hirdetett Acház királynak. Ehhez rendezték a másik két jövendölést a Messiás születésérôl és királyi ural-máról, s ezzel kialakult a "messiási triptichon". A jövendölés történelmi háttere a szír-efraimita háború. A próféta nyuga-lomra és Izrael Istenének segítségében való bizalomra intette a királyt. Kijelentet-te, hogy Júda egyetlen biztos védelmezôje Jahve. A királyt nem sikerült meg-gyôzni s behódolt III. Tiglatpilezernek. Így Júda megszabadult ugyan ellenségei-tôl, azonban ezért nagy árat fizetett, ugyanis Asszíria vazallusa lett. Izajás még a segélykérés vagy a végérvényes döntés elõtt akarta lebeszélni a királyt a tervrõl. Az Iz 7,4-9-ben mondottak arra engednek következtetni, hogy a király kifejezés-re juttatta aggályait, vagy a próféta látta kétségeit. Ezért, hogy legyõzze a király ellenállását, Izajás felszólítja õt, hogy kérjen jelet Istentõl, amely megerõsítené, hogy Jahve mellette áll a fenyegetõ helyzetben. A király azonban elutasította az ajánlatot. Ekkor Jahve Izajás szavai által mégis adott jelet: „Íme, a fiatal nô fo-gan, fiút szül és Immánuelnek nevezi el" (Iz 7,14). Az Iz 7,14 olyan orákulum, amely gyermek születését hirdeti meg. A nyelvtani elemzés alapján az orákulum elemei a következô idôbeli egymásutánba kerülnek: Íme, a fiatal nô fogan (jelen) - nemsokára szülni fog (közeli jövô) - és a gyermeket nevezni fogja (jövô). Az „íme" megerôsíti, hogy a próféta által hirdetett esemény beteljesedése a közeli jövôben várható. Az orákulum elemzése a kutatók egy részét arra vezette, hogy az Immá-nuel-jövendölés nem messiási, nincs eszkatologikus távlata. A többi kutató to-vábbra is vallja a messiási karaktert. Az Iz 7,14 messiási karakterének meghatározása összetettebb kérdés, mert benne megtalálhatók a történetileg adott dávidi királyság, ugyanakkor egy végidôbeli beteljesedés teológiai elemei is. Azokhoz a kutatókhoz csatlakozunk, akik szerint az orákulum Hiszkija születésére utal. Izajás számára a király születé-se „jel", mert benne megvalósul az Immánuel jelentése: Velünk az Isten. A trón-örökös születésének jelként való értelmezését a dávidi ház üdvtörténeti jelentôsé-gében kell keresni. A királyi ház az üdvösség eszköze: Isten Dávid házán keresztül munkálja népe üdvösségét, amint ez a Nátán-jövendölésben kifejezésre jut. Ez azt is jelen-ti, hogy Jahve azt akarja, hogy Dávid trónján mindig az ô utóda uralkodjon és a dinasztia Jeruzsálemmel együtt mindörökre fennmaradjon. Acház idejében veszélyeztetettnek tûnt Dávid házának fennmaradása, azonban ennek ellenére is az üdvösség eszköze marad. Ezt hirdeti a jel, amelyet maga Jahve ad a kishitû Acháznak és népének. A jövendölés lényegét a gyer-mek nevének jelentése adja meg. Az orákulum egyúttal a távoli jövôbe is mutat, a végkifejlet irányába tekint és messiási távlatot hordoz, valamint biztosíték arra, hogy Jahve a jövôben is segíteni fogja népét. A segítséget a messiási ország felállításában fogja megadni, melynek megvalósulását Dávid házának egyik távoli leszármazottja hozza meg. Vele fog eljönni az üdvösség is. Az Acháznak adott jel és annak megvalósulása egyben a messiási reménységek jele és éltetôje is. Az Immánuel-jövendölés messiási távlatait ragadták meg, amikor a másik két jö-vendöléssel összefüggésbe állították az Iz 1-12 fejezetek keretében. A gyermek születése, mint jel, üdvösség- vagy ítélethirdetést jelent-e? A kérdésben megoszlanak a vélemények. Mi azt a nézetet követjük, hogy az Im-mánuelnek nevezendô gyermek születése az üdvösség jele, általa bebizonyoso-dik, hogy Isten Dávid házával van. Amíg a jel üdvösséget hirdet Dávid házának, addig a hitetlen Acház számára fenyegetést jelent. Kételkedése Isten hûségében és hitetlen magatartása, valamint ezzel összefüggô politikája súlyos következmé-nyeket von maga után. Ezt az értelmezést erôsítik meg Izajás szír-efraimita há-borúval összefüggésben mondott további szavai a 7. és 8. fejezetben.

A megígért gyermek születése kifejez valamit abból a messiási uralomból, amely a Dávid trónján uralkodó királyi gyermek megszületésében és Jessze vesz-szejének királyi uralmában valósul meg.

3.3 Izajás 9,1-6: a Messiás a béke királya

A "messiási triptichon" második tagja a királyi gyermek születését és messiási uralmát leíró prófécia. Autenticitása körül vita merült fel. Mi azt a vé-leményt követjük, amely szerint az Iz 9,1-6 Izajás prófétától ered. Keletkezési idejét a szír-efraimita háború (734-733) utáni idôszakra tehetjük.

3.3.1 Az Iz 9,1-6 messiási jellege

A messiási karakter kérdése szorosan összefügg az autenticitással és az elôforduló igék idôszintjével. Ennek megfelelôen a kutatók között nem alakult ki egységes nézet. A többség azonban elfogadja a háladal messiási jellegét. Az ér-telmezéseknek különbözô árnyalatai vannak: - az Iz 9,1-6 izajási eredetû és mint ilyen messiási jövendölés: Izajás ez alkalommal üdvösséget hirdetett Izraelnek vagy legalább a szent maradéknak. Isten megszabadít a világhatalmak uralmától és maradandó békét teremt - a bé-ke országának képviselôje a Dávid trónjára lépô gyermek, s az egész világra ki-terjedô uralmának nem lesz vége. - az Iz 9,1-6 fogság alatti ill. -utáni eredetû, nincs konkrét történeti ese-ménnyel kapcsolatban, messiási karakterû, a fogság utáni Izrael eszkatologikus reményeit tükrözi. - az Iz 9,1-6 izajási eredetû, mint ilyen nem messiási karakterû, de újraér-telmezték és így végsô formájában messiási értelmet nyert. Ennek változata az a vélemény, hogy Jozija korából eredô prófécia messiási értelmezése. Végsô következtetésként a messiási karaktert valljuk úgy, hogy az izajási eredetû és a gyermek uralma az üdvösséges jövô adománya, kánoni formáját pedig a fogság után nyerte el.

3.4 Az Iz 7,14 és 9,1-6 összefüggése

Az Iz 9,1-6 egy Dávid házához tartozó gyermek születését ünnepli, aki születésével együtt a királyi hatalmat is megkapja, jelezve, hogy kezdettôl fogva meghívott az uralomra. A születésre való hangsúlyos utalást az Immánuel jöven-döléssel való kapcsolatként kell felfogni: az a gyermek született meg, akit az Iz 7,14 hirdetett meg. Iz 7,14 tehát mint egy folyamat elindítója, s az ígéret az Iz 9,1-6-ban valósul meg s továbblépve az Iz 11,1-9-ben teljesedik ki. Így értette ezt a redaktor is, aki az Immánuel-jövendölést kiegészítette. A felnôtt gyermek uralmát a jó választása és a rossz elutasítása fogja jellemezni, mint az Iz 11,3(k)-ben. Az Iz 9,1-6-ban folytatódik a feszültség, amely a valóság emberi tapaszta-lata és az eljövendô messiási uralom között fennáll. A Dávid trónján uralkodó gyermek, a béke fejedelme, mindent átfogó királyságával ad ígéretet az elnyo-mástól és háborútól való szabadulásra. Az eljövendô állapot a fájdalmas jelen ellenképe. A fordulatot Isten "erôtlennek tûnô" kegyelmi ereje teremti meg. A Messiás királyeszmébôl ismert eszkatologikus háborúja a háladalból teljesen ki-marad. Az Iz 9,1-6 hátterében Izrael történeti tapasztalatai állnak. Izrael megta-pasztalta a reménytelen kiszolgáltatottság „élményét" és sokat szenvedett. Mind-ezekhez hozzájárult, hogy Dávid óta a királyok nem nôttek fel a királyeszmény elvárásaihoz. Ugyanakkor Izraelnek voltak tapasztalatai Istenrôl. Ebbôl táplálko-zott az Iz 9,1-6-ban megnyilvánuló remény is. Amire ember nem képes, azt Isten megteheti. Ô véget vet az erôszaknak és megteremti az egyetemes béke állapotát, Dávid trónjára pedig olyan uralkodót támaszt, aki méltó lesz az Ô uralmának képviseletére.

3.5 Izajás 11,1-9: a Messiás az igazság és a béke királya

A „messiási triptichon" harmadik tagjában bontakozik ki a Messiás tevékenysége.

3.5.1 Az Iz 11,1-9 izajási eredete és egysége

Az Iz 11,1-9 elsô része (1-5. v.) az ôsi jeruzsálemi királyeszme elemeit használja fel, de megállapíthatjuk benne a Dávid-hagyomány hatását is. A má-sodik részben (6-9. v.) a fogság utáni eszkatologikus várakozás érvényesül. A két rész sajátosságai következtében felvetôdött az eredeti egység és az autenticitás kérdése. A kutatók nagy része szerint az egész szakasz Izajás prófétától ered, és mindkét részben az ô gondolatvilága érvényesül. A prófécia olyan idôszakban keletkezhetett, amikor Izajás hite Dávid házában még inkább megingott, mint a szír-efraimita háború eseményeivel kapcsolatban. A kutatók másik csoportja az egész szakasz fogság utáni keletkezése mellett érvel. Hivatkozási alapjuk, hogy az elsô rész olyan karaktert tükröz, amikor még nem létezett Dávid házának uralma, míg a második részre kifejezetten a fogság utáni eszkatologikus szemlé-let a jellemzô. Ezért az egész Iz 11,1-9 önálló, eredeti egység, mely a fogság utáni korban keletkezett. Többen azt az álláspontot képviselik, hogy a jövendö-lés Izajástól ered, amelyet a fogság utáni redakció a boldog végidô kozmikus ké-pével egészített ki. Ez az utóbbi a legelfogadhatóbb.

3.5.2 Az Iz 11,1-9 elemzése

A jövendölés elsô része az eljövendô Messiás uralmát írja le két lépésben: elôször a király személyét, majd uralkodásának módját mutatja be. A második rész a béke uralmát ábrázolja kozmikus távlatokban. A Messiás személye is jelzi, hogy vele valami új kezdôdik a történelem-ben. Dávid leszármazottja, de nem a hivatalban lévô királyi házból ered. A Mes-siás Izáj sarja, vagyis a jövendölés visszanyúl az eredetre, minden úgy kezdôdik, mint egykor Izájnál. Az új kezdetet egy hasonlattal érzékelteti a próféta, amely a természet csodáját írja le. Izáj sarja esetében Isten hûsége nyilvánul meg. Az új hajtás Jahve csodás tettébôl fakad. Mint egykor Izáj esetében, most is valami váratlan és felülmúlhatatlan új indul el. A minden emberi reménynek és lehetô-ségnek ellentmondani látszó kezdet Isten Lelke teremtô erejének csodája. Az eljövendô király Jahve Lelkének adományában részesül. Ez a mozza-nat már a jeruzsálemi királyteológiából ismert: a király a felkenés által kapja meg. Az eljövendô királynak nyújtott adományok a hagyományból származnak. A Lélek hat adománya együttesen, amelyek maradandóan a Messiáson nyug-szanak, messzemenôen új távlatokba emelik a Messiás uralmát. Az új uralom nem emberi teljesítmény, hanem a Lélek adományozása révén teljes egészében Isten mûve lesz. Jahve Lelkének adományai különösen a jog- és igazságszolgál-tatásban nyilatkoznak meg, amelyet Izáj sarja eddig ismeretlen módon a szegé-nyek és gyengék javára gyakorol. A Messiás ítéleteiben mentes a tévedéstôl, igazságot és jogot szolgáltat a szegényeknek és megakadályozza az erôszakot. A prófétai igehirdetés tanúsága szerint a király gyakorlati uralma elütött a nép által várt uralkodástól. Az eljövendô Messiáskirály eleve megakadályozza az igazságtalanság ki-alakulását. Az erôszakosokat és a gonoszokat a hatalom birtokosai és a gazda-gok között kell keresni, akiknek a szegény ismételten áldozatul esik. Erôszakos az, akinek hatalma van és elég gátlástalan is, hogy hatalmát kihasználja. Ezért amikor a Messiás fellép az erôszakosok és gonoszok ellen, akkor ez azt is jelenti, hogy mindenféle erôszakosságot megtorol. A büntetést „szája vesszejével" és „ajka leheletével" hajtja végre. A két kifejezés arra az ószövetségi hagyományra támaszkodik, amely az ige tevékeny erejét vallja, ugyanakkor a királyeszmére is, amely szerint a vesszô ill. a jogar a királyi hatalom jelképe s egyúttal eszköze is az ellenségek büntetésére. Mindkét kifejezés a királyi szót jelenti, amellyel, akár-csak a jogarral, a Messiás megsemmisíti ellenségeit. A messiási hatalom gyakor-lásának módja eltér a királyeszmébôl ismert képtôl. Az Iz 11,4 szerint a Messiás a gonoszokat mindössze királyi szavával állítja félre. A messiási uralom megvaló-sulása már nem kapcsolódik össze a végidôbeli háborúval, külsô békéjét már senki sem fenyegeti. A messiási uralom békéje a kozmoszban is tükrözôdik. Az eljövendô üd-vösségnek már nem nemzeti, hanem kozmikus mérete van. A természetben található végletes ellentétek feloldása az állat és állat, az ember és állat békéjében, az emberi világ üdvösségteljes békéjét, a messiási ura-lomban bekövetkezô nagy fordulatot szemléltetik. A félelem és üldözés helyére a fenntartás nélküli bizalom lép: egyik élôlény sem fenyegeti a másikat. A jövôben bekövetkezô üdvösség idején Jahve szent hegyén az emberek között nem lesz többé bûn, erôszak, pusztítás, de ez a béke Jahve adománya: Jahve mindent betöltô ismeretének eredménye. A szakasz végén egy csodálatos víziót találunk, amely a megújult emberiségrôl szól. A Jahve iránti nyitottság és az élet Istené-hez való elkötelezettség a bûnre és erôszakra hajló emberi ösztönösségen végér-vényes gyôzelmet arat.

3.6 Az Iz 9,1-6 és Iz 11,1-9 hagyománytörténeti összefüggései

A „messiási triptichon" együttesen Izrael végidô-várásának tanúja. A há-rom jövendölés egymás mellé állítva egy folyamat részeinek tekinthetô, melyet az Immánuel-jövendölés indít el és az Iz 11,1-9-ben jut végkifejlethez. A két idé-zet abban a közös gondolatban találkozik, hogy a messiási uralkodóról szólnak, aki tökéletes király, uralma helyreállítja, sôt túlszárnyalja a dávidi királyság dicsô-ségét. Folyamatosság mutatkozik abban is, hogy az Iz 11,1-9 a messiási uralom megvalósítását részletesen, új hangsúlyokkal gazdagítva írja le. Az Iz 9,1-6-ban a messiásvárás csak része annak a fordulatnak, amelyet Isten készít elô. Az Iz 11,1-9-ben az egész jövendölés a messiási uralomról szól, amelynek tevékeny szereplôje a Messiás. A különbség abban is megmutatkozik, hogy Iz 9,1-6 sze-rint a királyi uralom még a dávidi nagybirodalom távlataiban körvonalazódik, az Iz 11,6-9-ben viszont a béke az ember világán túl, kozmikus vonatkozásokat ölt. Mindkét prófécia a Dávid-hagyományból táplálkozik, de az Iz 9,1-6 hátterében a 2Sám 7 áll, míg az Iz 11,1-9 inkább 1Sám 16,1-13-ból merít.

III. A PAPI MESSIÁS

1. A papság intézményének története

Az Izraelt körülvevõ civilizált népeknél a papi hivatást gyakran a király töltötte be, mint pl. Mezopotámiában és Egyiptomban; neki segédkezett az a papi hierarchia, amely valóságos kasztot alkotott. A pátriárkák korában szó sincs ilyenrõl. Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének nincsenek még se templomai, se külön papjai. A pátriárkák családi jellegû papságot gyakorolnak, olyat, ame-lyet az ókori népek legtöbbje jól ismert. Az elsõ megjelenõ papok külföldiek, mint a fáraó papjai (Ter 41,45; 47,22), és Jeruzsálem pap-királya, Melkizedek (Ter 14,18kk). Õ - Melkizedek - úgy jelenik meg a Bibliában, mint Ábrahám védelmezõ-je, Dávid elõfutára és Jézus elõvételezett alakja. Melkizedek, Sálem királya és papja egy szövetség-szertartást, kenyérbõl és borból készített lakomát ajánl fel Ábrahámnak; áldást mond Ábrahám felett; adót fogad el Ábrahámtól, cserébe pártfogásáért. Amikor Dávid megtelepszik Jeruzsálemben, ott a beilleszkedés politikáját folytatja. A Zsolt 110 úgy mutatja be az izraelita királyt, mint a nagyhírû Melkizedek utódját. Jahve megesküdött az õ felkentjének: mint Jeruzsálem kirá-lya, „pap vagy te mindörökké Melkizedek rendje szerint”. A 110. zsoltár olva-sói valóban egy olyan megszabadítót látnak közeledni, aki egyesíti magában a papságot és a királyságot. A próféták azt hirdették, hogy az eljövendõ idõkben a királyi és a papi hatalom összekapcsolódik (Jer 33,14-22, Zak 3-6). Egyesek a fõpap számára akarták biztosítani a királyságot: ez valóság volt a Makkabeusok korában (1Makk 10,20.65; 14,41.47); ezt a reményt táplálták magukban a „Tizenkét pátriárka testamentuma” (különösen Lévi testamentuma) zsidó szerzõi. Mások viszont, hûen a Melkizedek és Dávid felvázolta irányhoz, a jövendõ királynak akarták tulajdonítani a fõpapi hatalmat. Valójában a megtisztult királyságnak és az igazi papságnak ez a szoros egysége majd csak Jézus Krisztusban valósul meg. Lévi törzse még olyan közönséges törzs, mint a többi, minden szent hiva-tás nélkül (Ter 34,25-31; 49,5kk). Mózestõl kezdve egyre jobban szembeötlõvé válik ennek a törzsnek a kultikus ténykedéseknél betöltött szerepe. A Kiv 32,25-29 archaikus elbeszélése kifejezi papságuk lényeges jellemvonását: ezt a törzset maga Isten választotta ki és szentelte fel, hogy neki szolgáljon. Mózes áldása, amely nagyon különbözött Jákobétól, a papok sajátságos feladataira utal (MTörv 33,8-11). Bár az is igaz, hogy ez a szöveg egy késõbbi helyzetet tükröz. A levi-ták azonban igazi papok (Bír 17,7-13; 18,19), akik az ország különbözõ szenté-lyeihez tartoznak. Ennek ellenére azonban megmarad a családi papság gyakorla-ta is (Bír 6,18-19; 1Sám 7,1). A monarchia idején a király többféle papi tevékenységet gyakorol, akár-csak a szomszédos népek királyai: bemutatja az áldozatot, Saultól (1Sám 13,9) és Dávidtól (2Sám 6,13.17; 24,22-25) egészen Ácházig (2Kir 16,13); megáldja a népet (2Sám 6,18; 1Kir 8,14)... De a pap elnevezést csak a régi 110,4 zsol-tárban kapja meg, amely õt Melkizedekhez hasonlítja. Valójában a király inkább feje a papságnak, mint tagja a szent kasztnak. Ez utóbbi Jeruzsálem szentélyé-ben vált szervezett intézménnyé. Elõször két pap osztozik meg a szolgálaton: Abjátár és Szádok, akinek eredete ismeretlen. Jozija 621-ben végrehajtott reformja, felszámolva a helyi szentélyeket, szentesíti a leviták kiváltságát és Jeruzsálem papságának fõhatalmát. Valójában csak Szádok leszármazottainak tartja fenn a papi tevékenység gyakorlását (2Kir 23,5.8kk), ezzel elõre jelzi a papok és leviták késõbbi megkülönböztetését, amely majd Ez 44,10-31-ben lesz világosabb. A templom és a monarchia egyidõben történt pusztulása (587) vet véget a királyok fennhatóságának a papságon és nagyobb hatalmat ad a papságnak a nép fölött. A papság az ország vallási vezetõje lesz. A prófétai intézménynek az V. századtól kezdõdõ fokozatos eltûnése még jobban emeli tekintélyét. Ezekiel reformjavaslataitól kezdve a levita rend kiváltsága vitathatatlan (az egyetlen kivé-tel Iz 66,21-ben csak az „utolsó idõkre” vonatkozik). A Pentateuchus papi gyûj-teményei, majd a krónikás mûve áttekinthetõ képét adja a papi hierarchiának, amely felépítése igen szigorú. Élén a fõpap áll, de ezen kívül minden más szen-télyben volt még egy vezetõ pap. A fõpapi cím akkor jelenik meg, amikor király nélkül ismét érezhetõvé válik, hogy a teokráciának vezetõre van szüksége. Olajjal való felkenése a királyok egykori felkenésére emlékeztet. Fennhatósága alá tar-toznak a papok, Áron fiai. Végül a levitáknak három csoportja van; ezekhez csatlakoznak még az énekesek és az ajtónállók (1Krón 25-26). Ez a három osz-tály szent törzset alkot, és egészen az Úr szolgálatára van szentelve. Ezentúl a hierarchiában nem lesz több változás, kivéve a fõpap kinevezé-sét. 172-ben III. Oniász gyilkosság áldozata lesz. Utódait más nemzetségbõl vá-lasztva Szíria királyai jelölik ki. A Makkabeusok ellenállása Jonatán beiktatásához vezet, aki elég homályos eredetû családból származik. Örökébe lépõ testvére, Simon (143) áll a Hasmoneusok papokat és királyokat adó dinasztiájának kiin-dulópontján (143-134). Ezek a nem annyira vallási, mint inkább politikai és ka-tonai vezetõk, kiváltják a farizeusok ellenállását. A hagyományos papság azt veti a szemükre, hogy nem Szádoktól származnak, a Qumránban élõ papi szekta pedig elszakad. Végül Heródes uralmának kezdetétõl (37) a politikai hatalom nevezi ki a fõpapokat, akiket a nagy papi családokból választ ki; ezek alkotják a „fõpapoknak” az Újszövetségben gyakran emlegetett csoportját.

2. A papi tevékenység

Az antik vallásokban a papok az istentisztelet szolgái, a megszentelt ha-gyományok õrzõi, és jósszerepükben az istenség szavának közvetítõi. Izraelben eltekintve az idõk során tapasztalható társadalmi fejlõdéstõl és hitbeli kibontako-zástól, a papság mindig két alapvetõ tevékenységet gyakorol, közvetítõ szere-pének két formáját: az istentisztelet szolgálatát és az Ige szolgálatát. 2.1 Az istentisztelet (kultusz) szolgálata

A pap a szentély embere. Az antik korban a ‘Láda’ õrzõje (1Sám 1-4; 2Sám 15,24-29), õ fogadja a hívõket Jahve házában (1Sám 1), a nép ünnepein õ vezeti a liturgiát (Lev 23,11.20.). Leglényegesebb tevékenysége az áldozat-bemutatás. Itt mutatkozik meg legjobban közvetítõ szerepe: õ ajánlja fel Isten-nek a hívõk adományát; õ hívja le azokra az isteni áldást. Így tett Mózes a sínai szövetségi áldozatban (Kiv 24,4-8); így tett Lévi, egész nemzetségének feje (MTörv 33,10). A számûzetés után mindennap az állandó áldozatban teljesítik ezt a feladatot (Kiv 29,38-42). Egy évben egyszer a Kiengesztelõdés napján a fõpap gyakorolja legfõbb közvetítõ szerepét, hogy népének minden bûnéért bocsánatért könyörögjön (Lev 16; Sir 50,5-20). Esetenként a pap is elvégzi a szentelés és a megtisztulás szertartását: a király felkenése (1Kir 1,39; 2Kir 11,12), a leprások (Lev 14) és a gyermekágyas asszony (Lev 12,6kk) megtisztu-lása alkalmából. 2.2 Az Ige szolgálata

Mezopotámiában és Egyiptomban a pap jósolt is, ami Izraelben is hason-ló volt, de ez a tevékenység Dávid után megszûnik. Ezután Isten szava más úton jut el népéhez: a Lélek által indított próféták révén. De létezik az Igének egy hagyományos formája is, amelynek alapjai a szent történet nagy eseményeit felelevenítõ elbeszélésekben, másrészt a Tör-vényben kristályosodnak ki: a Törvény ezekben az elbeszélésekben nyer értel-met. A papok, mint Áron a Kiv 4,14-16-ban, ennek az Igének a szolgái. Az ünnepeken elismétlik a nép elõtt a hit alapjait tartalmazó elbeszéléseket, a Tórát hirdetik, sõt rendszeresen magyarázzák azt, gyakorlati útmutatásokat adnak és bíráskodnak. A judaizmus utolsó századaiban a zsinagógák megsokasodnak, és a pap-ság tevékenysége a rituális feladatokra összpontosul. Ugyanakkor szemmelláthatóan megnövekszik a laikus írástudók tekintélye. Ezek legtöbbje a farizeusok szektájához tartozik, és Jézus idejében õk lesznek Izrael legfõbb mes-terei.

3. A tökéletes papság felé

Az Ószövetség papsága végeredményben hûséges volt a küldetéséhez: elevenen tartotta Izraelben Mózes és a próféták hagyományát, gondoskodott minden idõben Isten népének vallási életérõl, de végül is másnak kellett átadnia a helyét. 3.1 A papság bírálata

A papi küldetés mindig igen magas követelményeket támasztott; már pedig mindig voltak papok, akik e követelményeknek nem feleltek meg. A pró-féták megbélyegezték ezeket a hiányosságokat: Jahve kultuszának beszennyezé-se Izrael helyi szentélyeinek kánaáni szokásaival (Oz 4,4-11; 5,1-7; 6-9), po-gány szinkretizmus Jeruzsálemben (Jer 2,26kk; 23,11; Ez 8), a Tóra megsérté-se (Szof 3,4; Jer 2,8; Ez 22,26), ellenállás a próféták igehirdetésének (Ám 7,10-17; Iz 2,7-13; Jer 20,1-6; 23,33k), önzõ érdekkeresés (Mik 3,11; vö. 1Sám 2,12-17; 2Kir 12,5-9), az Úr ügyéért való buzgóság hiánya (Mal 2,1-9). Leegyszerûsítenénk a valóságot, ha ezekben a vádakban csak a két ellentétes kaszt - a próféták és a papok - vitatkozását látnánk.

3.2 A papi eszmény

Ezekben a bírálatokban és reformtörekvésekben éppen az a legérdeke-sebb, hogy valamennyit papi eszmény ihlette. A próféták a kötelességeikre emlékeztetik koruk papjait: tiszta kultuszt és a Tórához való hûséget követelnek tõlük. A papi törvénytudók meg is határozták, hogy mi a tisztaság és a papok szentsége (Ez 44,15-31; Lev 21; 10). Mindazonáltal tapasztalatból nagyon jól tudják, hogy az önmagára ha-gyott ember képtelen erre a tisztaságra és erre a szentségre. Így végeredmény-ben Istentõl remélik a tökéletes papság megvalósítását a helyreállítás (Zak 3) és az ítélet napján (Mal 3,1-4). A Dávidtól származó Messiás oldalán várják a hû papot (Zak 4; 6,12kk; Jer 33,17-22). Ez az Izrael és Áron két messiásába ve-tett reménység jelenik meg többször Qumrán írásaiban és a Pátriárkák Testa-mentuma címû apokrif iratban. Ezekben a szövegekben, mint a bibliai szövege-ken végzett több javításban is (Zak 3,8; 6,11), a papi Messiás fölébe kerekedik a királyi Messiásnak. A papnak ez az elsõbbsége összhangban van a Szövetség tanításának lényeges szempontjával: Izrael a „pap-nép” (Kiv 19,6; Iz 61,6; 2Makk 2,17k), a világ egyetlen népe, amely az igaz Isten kultuszát gyakorolja; végsõ kiteljesedésében õ adja majd meg az Úrnak a tökéletes tiszteletet (Ez 40-48; Iz 60-62; 2,1-5). Hogyan tehetné ezt meg az õt vezetõ papság nélkül? A papnak, akárcsak a prófétának, szigorúan vallásos a küldetése; de ezt a küldetését az intézmények keretei között gyakorolja; örökléssel kap kijelölést, kötve van a szentélyhez és szokásaihoz. A népnek a hagyomány nevében viszi Isten Igéjét, nem pedig saját elhatározásából; megemlékezik a szent történet nagy eseményeirõl, és tanítja Mózes Törvényét. A liturgiában õ viszi a nép imáját Isten elé, és õ válaszol erre az imára az isteni áldással. A szent hagyo-mány által õ biztosítja a választott népben a vallásos élet folytonosságát.

IV. A PRÓFÉTAI MESSIÁS

1. A prófétizmus Izraelben

1.2 A „próféta" szó etimológiája

A bibliai nyelvhasználatból közismert „próféta” kifejezés a görög „prófétész” szóból vezethetõ le. Alapjelentése: hírnök, szóvivõ, beszélõ. A „próféta” szó kapcsolatban van a vallásos szóhasználattal is, az isteni jóslatok közlésével. Ebben az értelemben olyan személyt jelent, aki Isten nevében beszél, isteni akaratot vagy tanácsot hirdet jóslatokban. A Septuaginta a „prófétész” szóval a héber nabi’ kifejezést fordítja. A nabi’ értelme lehet aktív: „aki beszél, aki hirdet”; és lehet passzív: „hívott, meg-hívott” is, de általában ez utóbbit részesítik elõnyben. Az Ószövetségben tehát nabi’-nak nevezik azt a személyt, aki isteni meghívást kapott egy meghatározott küldetésre, feladatra: hogy Isten igéjét hirdesse a népnek, általában prédikáció, némelykor szimbolikus cselekedetek formájában. A prófétai könyvekben megje-lenik a naba’ ige „hirdetni, hívni” jelentése. Ez a prófétai beszédet - „prófétaként beszélni” - fejezi ki, és a legitim, Jahvétól meghívott és küldött pró-féták tevékenységét jelöli (Ám 3,8; 7,15). Az Ószövetség a nabi’ mellett - rit-kábban - még más kifejezéseket is használ a prófétaság jelenségére, ami a pró-fétaság külsõ megnyilvánulásainak sokrétûségére enged következtetni. 1.3 A prófétaság Izrael történelmében

A bibliai prófétizmusnak hosszabb elõtörténete van. Eredete és kibonta-kozásának folyamata csak feltételesen határozható meg, hiszen még a prófétai karizma elsõ megnyilvánulásai sem ismeretesek. A környezõ népek vallásában a külsõ formákat tekintve találhatók hasonló jelenségek. A Kr. elõtti II. évezredbõl származó szövegekbõl kitûnik, hogy az ókori Keleten is voltak olyan emberek, akik isteni utasításokat hirdettek vagy jóslatokat mondtak. Ezek között és az iz-raelita próféták között megállapítható némi hasonlóság. Tagadhatatlan, hogy a környezõ népek hatással voltak az izraelita prófétaságra, azonban nem magya-rázzák azt. Az izraeli prófétizmus egyedülálló. Különlegessége abban áll, hogy a próféták egész tevékenységét a Jahve-hit és erkölcs határozta meg, valamint abban, hogy igehirdetésüket összegyûjtötték, összefüggõ írásokká formálták, amelyek révén a prófétai tanítás a bibliai irodalom része lett. A prófétizmus még az állam megalakulása elõtti idõszakban, a Kr. e. XI. században a prófétaközösségek megjelenésével kapja az elsõ nagy lendületet Izraelben. A nabi’-k közössége jelentette az egységesítõ erõt (1Sám 9-10). Ezek a közösségek Jahve szentélyei körül csoportosultak, és a Biblia leírásából bizo-nyos szervezeti formákra is következtethetünk. Kapcsolatban álltak egy-egy ki-emelkedõ vezetõvel vagy vallási személlyel, például Sámuellel (1Sám 10,5; 19,20), késõbb Illéssel (1Kir 18,4) és Elizeussal (2Kir 2,3-18; 4,38; 6,1; 9,1). Egyik jellegzetességük, hogy tánc és hangszeres, erõs, ritmikus zene segítségével eksztatikus állapotba, révületbe juttatták magukat, ami gesztusokban, Jahvét dicsõítõ felkiáltásokban nyilvánult meg, és adott esetben a szemlélõkre is átra-gadt (pl.: 1Sám 19, 18-24). Az ilyen eksztatikus állapotot Jahve Lelkétõl való megszállottságnak nevezték (1Sám 10,5k). A prófétaközösségek megjelenésének külsõ formája sok tekintetben ha-sonlít a föníciai és kánaánita pogány csoportosulásokra, amelyek egy-egy isten-ség kultuszát ápolták (pl.: 1Kir 18,19-40). De a hasonlóság csak külsõ. A nabi’-k közösségei Jahve hitének védelmezõi és ébren tartói voltak, a kánaáni Baál-kultusznak pedig esküdt ellenfelei. Igazi értékük abban állt, hogy egy történeti-leg és vallásilag válságos idõszakban Jahve nevében összefogták a nemzet erõit és megvédték hitét az ellentétes pogány befolyással szemben. Szerepük megszûnik az úgynevezett írópróféták megjelenésével, akik függetlenítették ma-gukat ezektõl a közösségektõl, és küldetésüket más természetûnek tartották (Ám 7,14). A prófétaközösségek mellett azonban megtalálhatók azok a kiemelkedõ személyek is, akiknek tevékenysége nem vezethetõ vissza az eksztatikus prófé-taságra, és fontos politikai szerepet is játszanak Izrael népének sorsában. Közü-lük elsõ Sámuel, élete és mûködése részletesebben ismert, de személyének be-mutatása nem egyértelmû. Egyszerre a szent sátor õre és kultikus tevékenységet folytat, ugyanakkor mint bíra a nép vezetõje is, fõként azonban próféta. „Látnok” (1Sám 9,11.18k), aki kapcsolatban van a prófétai közösségekkel (1Sám 19,20-24), s tevékenységéhez tartozik a Jahve-hit tisztaságának védelme is. Fontos politikai szerepet tölt be a királyság megalakulásában. A prófétizmus Dávid uralkodása idején szintén fontos tényezõ Gád (1Sám 22,5; 2Sám 24,11 köv.) és Nátán (2Sám 7; 12; 1Kir 1) próféta személyében. Salamon uralkodása idejétõl kezdve a prófétaság szembekerül a királyság intézményével, és védelmébe veszi a királyság elõtti kor vallási, erkölcsi és szo-ciális értékeit. A kettészakadás után a prófétaságot mindkét királyságban ugyan-az a szellem hatja át, de az északi királyságban a szembeszegülés radikálisabb formát ölt. A prófétai ellenzék elsõ megnyilvánulása még Salamon idejében történik, amikor a silói Achija jelképes cselekedetével megjövendöli és elõkészíti az ország kettészakadását (1Kir 11,29-39). Ugyanez az Achija súlyos ítéletet mond Jerobeám háza felett a vallási tisztaságot és egységet fenyegetõ cselekedetei miatt (1Kir 14,1-19). Semaja megakadályozza, hogy Rechabeám háborút indít-son az északi királyság ellen és békés testvéri viszonyt ajánl a két királyság kö-zött (1Kir 12,21-24). Jerobeám idején egy meg nem nevezett próféta megát-kozza a bételi szentélyt (1Kir 13). Izraelben Jehu próféta megjövendöli Bása házának pusztulását (1Kir 16,1-4.7-13). A prófétai mozgalom történetének fontos állomása az északi királyságban uralkodó Omri-dinasztia idõszaka (885-841). Omri megkísérelte kibékíteni az ország területén élõ kánaáni és izraelita lakosságot, s ezért eltûrte, sõt támogatta a kánaáni vallásgyakorlatot. A kánaániak az élet más területén is szerephez ju-tottak. Ez a folyamat Omri utódai - Acháb, Ahaszja és Jorám - alatt is folytató-dott, s egyre nagyobb veszélyt jelentett a Jahve-hitre, a vallási, erkölcsi és szo-ciális életre. A kánaáni hatás a nép széles rétegeiben elhomályosította a jahvizmus tisztaságát, elindította a meggazdagodásra való törekvést, s megrendí-tette a Jahve-hiten alapuló törzsi szolidaritást. Ennek a hatásnak tulajdonítható, hogy a királyság kezdett despotikus, önkényes formát ölteni, elhagyva azt az elvet, hogy a király is ugyanúgy függ az isteni jogrendtõl, mint bármelyik izraeli-ta. A jahvizmust és a nemzeti érdekeket veszélyeztetõ rendelkezések azon-ban a Jahve-hithez hû körök heves ellenállásába ütköztek, akiknek képviselõi a prófétaközösségek, az ún. „prófétafiak” voltak, Bételben, Gilgalban, Jerikóban (2Kir 1-6). Õk a jahvizmus elszánt védelmezõi voltak a Baal-kultusszal szemben. A prófétizmus és a királyság közötti nyílt ellentét Acháb uralkodása idején tört ki, akinek felesége - Izebel - erõvel is támogatta a Baál-kultuszt. A prófétaság ellenállásának ebben a korban Illés (1Kir 18-21; 2Kir 1) és Elizeus (2Kir 2-13) adott hangot. Illés felélesztve Mózes szellemét (1Kir 19,1-18) megingathatatlanul szem-behelyezkedik Acháb és Izebel akaratával. Ez a hûség egyedülállóvá avatja sze-mélyét. Küldetését Elizeus folytatja, aki elõkészíti az Omri dinasztia bukását. A VIII. század közepétõl megjelenik a klasszikus prófétaság, amelynek képviselõit íróprófétáknak is szokták nevezni, a bibliai kánonban található, ne-vüket viselõ és igehirdetésüket tartalmazó könyvek alapján. Íróprófétákról a szó szoros értelmében nem beszélhetünk, mert a próféták elsõsorban beszédben hirdették Isten üzenetét. Az elmondott beszédekbõl alakultak ki az írott könyvek. Közülük az elsõ Ámosz, aki II. Jerobeám uralkodása idején (787-747) tevékeny-kedett Izraelben (vö. Ám 1,1). A klasszikus próféták tevékenysége mellett - intézményes formában - tovább él a prófétizmus õsibb formája is, de már nem az igazi Jahve-hit elkötele-zett képviselõjeként. Megnyilvánulásának módjai sokfélék (az ország területén kötetlenül vándorló próféták, a szentélyekben a papság mellett tevékeny kulti-kus, vagy a királyok környezetében élõ, tanácsadó udvari próféták). A hivatalos kultikus-nemzeti Jahve-hitet képviselték, és az üdvösség feltétel nélküli beteljese-dését ígérték. Ez az optimizmus a választottság téves értelmezésébõl fakadt. Jahve kiválasztotta magának Izraelt és ez olyan erõs kapcsolatot jelent, hogy bármilyen bûn sem tudja szétszakítani. Ha vétkezett is Izrael, és Isten büntetése be is következett, megfelelõ kultikus engesztelõ áldozattal helyreállítható a kap-csolat Jahvéval. Ezért a jövõt azzal a bizakodással szemlélték, hogy Isten meg-semmisíti népe ellenségeit és üdvösséget ajándékoz. Az Isten iránti kötelessége-ket és az üdvösség biztosítékát is egyoldalúan a kultusz töretlen gyakorlásában látták, míg Jahve akaratának engedelmes követése, az isteni jog- és erkölcsi rend követelményeinek teljesítése háttérbe került. A prófétizmus igazi hagyományát a klasszikus próféták viszik tovább. Tevékenységük Izrael vallási életében páratlan jelentõségû. Egyik megkülönböz-tetõ jegyük, hogy szolgálatukat nem állapotszerû foglalkozásként, hanem Jahve személyes meghívottjaiként gyakorolják. Küldetésük igazolásaként gyakran hi-vatkoznak isteni meghívásukra (Iz 6; Jer 1; Ez 1 stb.), vagy egyenesen emiatt különítik el magukat az intézményes prófétaságtól (pl.: Ám 7,14k), amely nem Jahve szavát, hanem saját gondolatait hirdeti (Jer 23,9k). A hívott prófétákat Isten szava ragadja ki eredeti életállapotukból, függetlenül bármiféle elõfeltételtõl, foglalkozásuktól vagy társadalmi helyzetüktõl. Nem függenek semmilyen emberi intézményes vagy szociális kapcsolattól, kizárólag Jahve képviselõiként lépnek Izrael nyilvánossága elé. Másik megkülönböztetõ jegyük, hogy az embert egyszerre üdvösségre hívott voltában és az üdvösség elvesztésének lehetõségében szemlélik. A fogság elõtti próféták Izraelt hûtlensége miatt az üdvösség elvesztésével fenyegetik és Isten eljövendõ ítéletét hirdetik. Nem látják Izrael jövõjét véglegesen elveszett-nek, ezért igehirdetésükben fontos szerepe van a megtérésre való felhívásnak, az isteni megbocsátás és az új üdvösség lehetõségének is. Kétségtelen, hogy korukban nem sok jelét látták a fordulatnak. A fogságig tartó két évszázados idõszak prófétáinak - Ámosz, Ozeás, Mikeás, Izajás, Szofoniás és Jeremiás - igehirdetését az Izrael jövõjéért való aggódás hatja át. Közülük Náhum és Habakuk viszont - tekintettel Jahve történelmet irányító hatalmára és a történe-lemben igazságot szolgáltató szándékára - az üdvösség eljövetelét hirdeti. A fogság elõtti próféták igehirdetésükben foglalkoznak a kultusszal, az állam kül- és belpolitikájával, a társadalmi élet szociális vonatkozásaival, sõt a környezõ népek sorsával is. A büntetésrõl és megtérésrõl szóló tanításukat Juda és Jeruzsálem 587-es katasztrófája igazolta. Ennek a felismerésnek a következ-ménye, hogy a fogság alatti és utáni tanításukat összegyûjtötték, rendezték és továbbértelmezték. A fogság alatti és utáni prófétaság gondolatvilágában már az üdvösséges jövõ képe kerül elõtérbe. Fokozottan hangsúlyozzák Isten üdvözítõ akaratát. A próféták érdeklõdése a Palesztínában megalakult új közösség belsõ problémái - elsõsorban a kultusz, a papság és áldozatok - felé irányul a törvényes elõírások teljesítését hangsúlyozva, azonban erkölcsi kérdések csak korlátozottan szerepel-nek igehirdetésükben.

1.4 A próféták tanítása az eljövendõ üdvösségre nézve

Az Ószövetség írásai a próféták kiemelkedõ szerepérõl tanúskodnak Iz-rael történetében és vallási életében. Mint a kinyilatkoztató Isten szavának kép-viselõi, tudatában voltak annak, hogy küldetésük átfogja az élet minden területét. Vallási-erkölcsi, szociális és politikai kérdésekben egyaránt Jahve akaratát hir-dették. Tevékenységük igazi jelentõsége ezért elsõsorban Izrael vallási fejlõdésé-ben mérhetõ le. A jahvizmus õrzõi és ápolói voltak. Új távlatokat nyitottak és gazdagították az õsi Jahve-hitet. Különösen az erkölcsi kötelezettségekrõl és a jövõ üdvösség megvalósulásáról adott tanításuk jelentõs. Igehirdetésük azonban sohasem maradt elméleti fejtegetés, mert mindig konkrét történelmi helyzetben mondták el üzenetüket. Jelképes cselekedetekkel, sõt saját életükkel is tanúskod-tak Isten szaváról. A fogság alatti és utáni idõszakban a próféták igehirdetésének összegyûjtése, továbbértelmezése vagy kiegészítése annak bizonyítéka, hogy szavuk valóságos életalakító erõ volt. Amikor a próféták Istenrõl beszélnek, az Ószövetség monoteista hagyo-mányát építik tovább, amelyben az Isten egyetlen, személyes, világfeletti, a tör-ténelem Ura, aki egyben Jahve, Izrael nemzeti Istene. Az írópróféták olyan kor-ban lépnek fel, amikor a nép széles rétegeiben a kánaáni vallás hatása már el-homályosította a Jahve-hitet. A kánaáni hitvilág az istenekben a megszemélyesí-tett természeti erõket tisztelte, és meggyõzõdése volt, hogy a bemutatott áldoza-tokkal az istenek lekötelezhetõk. Így próbálták biztosítani maguk számára a ter-mészet áldásait. Ezzel szemben áll a próféták tapasztalata, amelybõl új és eredeti felismerés születik. Meghívásukban, majd egész tevékenységük során azzal az Istennel találkoznak, ami több, mint a vak természet, személyes „Te”, aki meg-szólítja az embert és feltétlen engedelmességet követel tõle. Jelenlétét ellenállha-tatlan erõként élik meg, amely alapvetõ fordulatot hozott életükben. Egyéni ter-veik és vágyaik helyére Isten akaratának végrehajtása lép. Úgy ismerték meg Istent, mint akit semmivel sem lehet lekötelezni. A próféták tanításában mindig megtaláljuk az Isten és a ‘nem-isteni’ világos megkülönböztetését. A próféták tanítása döntõ mértékben meghatározza Izrael reményeit az eljövendõ üdvösségre nézve. Tanítják, hogy Isten végsõ szándéka nem a pusztu-lás. Már az új szövetség és a bûnös embert átformáló isteni kegyelem ígérete is egy vigasztaló jövõ reményérõl tanúskodik, de a próféták kifejezetten is tanítják: a megtisztító ítélet után Izraelnek üdvösségben lesz része (Iz 1,24k; 29,17k; Jer 30-33; stb.). A büntetés nem semmisíti meg teljesen Izraelt, egy szent „maradék” megmenekül, kegyelemben részesül és belõle alakul ki az új közös-ség, a végidõ Izraelje (Iz 4,2k; 6,13; 33,17k; Jer 46,27-28; Ám 9,11k; Oz 11,8; stb.). Az eljövendõ isteni uralom az ember világának teljes átalakulását hozza magával, és a próféták különbözõ formában írják le ezt a megjelenõ új valósá-got. Jellegzetességei részben beilleszkednek evilág történetének eseményeibe, mint például Izrael és Júda ellenségeinek megsemmisítése (Iz 14; 33; 41,1k; 43,11-15; stb.), a szétszórt nép összegyûjtése és visszavezetése az õsi hazába (Iz 11,12-13; Jer 30-31; stb.), vagy Palesztina földjének újjáépítése (Jer 30,18 stb.). A megvalósuló üdvösség azonban több, mint evilági valóság: az igazság, a szentség, a béke, a megtérés és az isteni megbocsátás mind ezt igazolja (Iz 2,2k; 11,6k; 29,19-24; 32,1k; Jer 31,31-34; stb.). Az isteni uralom az egyetemes emberi történelem beteljesedését is jelenti. A prófétai igehirdetés reménységgel tekint a jövõbe, és vallja, hogy Isten a történelmet az üdvösség felé vezeti. Ezt a reménységet vallják meg a próféták, amikor azt ígérik, hogy a pogányok is ré-szesei annak az üdvösségnek, amelyet Jahve, Izrael és egyben a világ Istene, készít (Iz 19,23k; 60; 66,19k; Mik 4,1k; stb.). A próféták tanítása Istenrõl, erkölcsrõl és a jövõ üdvösség reményérõl az emberiségnek adott isteni kinyilatkoztatás része. Igehirdetésük, emberi és erköl-csi nagyságuk, az Isten ügyéért vállalt õszinte és önfeláldozó odaadásuk nemcsak Izrael népe, hanem az Egyház számára is értékes életmû és ma is élõ tanítás.

2. A Messiás mint próféta

A MTörv 18,15-22 szerint Mózes hitte, hogy Isten hozzá hasonló prófé-tát támaszt a népnek, aki tudtul adja Isten akaratát Izrael fiainak. Ez a szövegrész egészen általánosan szól a prófétákról és szerepükrõl Izraelben, s arra szolgál zsinórmértékül, hogy Izrael fiai meg tudják különböztetni egymástól az igaz és a hamis prófétákat. 2.1. Az Ebed-Jahve dalok

A fogság idején az üdvösség megvalósulásának új távlata nyílik meg Ebed Jahve, az Úr szolgájának engesztelõ szenvedésében [Iz 42,1-4(9); 49,1-6(9); 50,4-9(11); 52,13-53,12]. A behelyettesítõ szenvedés üdvösségszerzõ értéké-nek felismeréséhez azonban elsõsorban a prófétai küldetés és élettapasztalat feletti teológiai reflexió segített hozzá. A fogságtól kezdve az üdvösségközvetítés kérdésében bizonyos demokratizálódás észlelhetõ. A fogság elõtti idõszakban az üdvösség reményének hordozóját elsõsorban a királyi házban látták. A figyelem azonban a nép, még inkább a nép egy elit csoportja, a „szent maradék” - vagy egy kiemelkedõ személy, elsõsorban a próféta felé fordul. A királyság intéz-ménye mellett ugyanis a próféták közvetítõ tevékenysége a Kr. e. VIII. századtól egyre jelentõsebb szerepet játszik Izrael vallási és politikai életében. Mûködésük Jeruzsálem elfoglalásának nagy nemzeti katasztrófáját (Kr. e. 587) megelõzõ és követõ idõben éri el tetõpontját. A királyság megszûnik, de a prófétaság meg-marad. Ezért adhatott indítást a prófétizmus az üdvösségközvetítés új lehetõsé-gének felismerésére. Ebed Jahve személye és küldetése elsõsorban prófétai jellegû. Benne Iz-rael üdvösségközvetítõre vonatkozó tapasztalatai teljes érettségükben állnak elõt-tünk. Az Úr szenvedõ Szolgájának életmûvében a próféta alapvetõen üdvös-ségre beállított egyetemes küldetése valósul meg. Célja nemcsak Izrael, ha-nem minden nép üdvössége. Kifejezésre jut az a felismerés is, hogy az üdvös-ségközvetítõi megbízatás nemcsak egészen lefoglalja, hanem azonossá válik a próféta személyével. Egyidejûleg választ ad arra a végsõ fokon teológiai kérdés-re, melyet a prófétai élettapasztalat és a küldetésével járó szenvedés vet fel: mi-ért kell az Isten ügyét képviselõ prófétának üldözést szenvednie, és látszólag alulmaradnia a gonoszokkal szemben? A szenvedõ Szolga sorsa nyújt feleletet. A közvetítõ éppen az értelmetlennek tûnõ bukása és szenvedése árán teljesíti fel-adatát, személye pedig fennmarad. Jeremiás, Ezekiel és Deutero-Izajás személyében új vonás jelentkezik a prófétizmusban. A hivatás áthatja a próféta egész személyes világát. Már a ko-rábbi próféták is szenvedtek, egész személyükben átélték a küldetés terhét, Je-remiásnál azonban a megtapasztalt szenvedés új távlatokat nyit. Egyrészt átéli Isten bánatát a népére kimondott ítélet felett, másrészt végtelenül szenved ítélet-tõl sújtott népe miatt. E kettõsséget a próféta egész személyében átéli. Míg a korábbi prófétaságot a tartózkodás jellemezte, addig Jeremiás együttérzésével és szeretetével Isten ítéletét kiérdemlõ népe mellett áll. Küldetésének terhét vallo-másaiban juttatja kifejezésre. Egész szívével népe megtérítésén dolgozott, s mégis e megtérés visszautasítása miatt Isten büntetõ ítéletét kellett hirdetnie. Mindezek szenvedéseit egészen az Istentõl elhagyatottság érzéséig fokozták. Ezekielt Isten a nép felelõsségteljes õrévé tette. Hivatását egész élete odaadásával kell gyakorolnia (Ez 33,1k), a szimbolikus cselekedetekben pedig népének bûneit, Izrael házának vétkeit hordozta (Ez 4,4-8). Ezekiel Isten paran-csára végrehajtott jelképes cselekedetei a próféta személyes világát érintik, és behelyettesítõ szenvedéssé válnak számára. A jelképes cselekedetek itt már nemcsak a bûnök bemutatását jelentik, hanem azt is, hogy azokat megbízott prófétai mivoltában hordozza. Maga is jellé válik, és a jelképes cselekedetek által Isten a prófétát is bevonja az ítélet elszenvedésébe (Ez 21,11). További távlatokat mutat meg a Deuteronomium Mózes-képe. Mózes, mint próféta, közbenjáróként kiáll a bûnös népért: „Már arra gondolt (Isten), hogy eltörli õket (a népet), ha nem lett volna Mózes, akit kiválasztott. Az eléje lépett, hogy fékezze haragját, és ne hozzon pusztulást rájuk” (Zsolt 106,23; vö. Kiv 32,9k). Ez a közbenjárás azonban Mózest a legszemélyesebben érinti. Kö-nyörög a népért, a bûnös Izraelért, miközben maga is retteg az isteni haragtól. De éppen ennek a haragnak a rettenetes volta indítja, hogy közbenjárásával elhárítsa azt a nép és Áron felõl. Ennek következménye, hogy Isten Izrael elleni haragját Mózesre fordítja. Azzal bünteti, hogy nem jut el az Ígéret Földjére, elõbb kell meghalnia, s ezt Mózes többszöri kérésére sem változtatja meg: „Az Úr megneheztelt rám miattatok, és megesküdött, hogy . . . nem jutok el arra a föld-re” (MTörv 3,23-28; 4,21-27). A Deuteronomium olyan ember vonásaival akarja olvasóit megrendíteni, aki félelme ellenére magára vette a nép helyett Isten haragját, és a megígért földön kívül halt meg helyettük. Mindez már utal Ebed Jahve sorsára, aki „sokak vétkét hordozta és közben imádkozott a bûnö-sökért” (Iz 53,12). Az Ebed Jahve-dalokat tehát megelõzi a próféták behelyettesítõ-közbenjáró küldetésének tapasztalata és teológiai reflexiója. Deutero-Izajás azonban az elõzményekhez képest messzemenõen új vonásokkal rajzolja meg a közvetítõ alakját és az üdvösség megvalósulásának módját. A szenvedés és a meg nem értés eddig ismeretlen mélysége és nagysága kíséri a Szolga küldeté-sét. Mindezek elfogadásában viszont csodálatos készséget és Isten iránti bizalmat tanúsít, melynek erejével lankadatlanul véghezviszi Isten számára rendelt tervét. Mûködése gyógyító, az összetört és ítéletre méltó ember felemelése, s lemond a hatalom minden eszközérõl. A Szolga küldetése egyetemes. Behelyettesítõ szen-vedése az egész emberiség sorsában fordulatot jelent: üdvösséget hoz Izraelnek és a nemzeteknek. Életében és halálában az utolsó szó a megdicsõülésé, mely-nek az egész emberiség lesz a tanúja. 2.2 Az Ebed Jahve-dalok értelmezése

Az Ebed Jahve-dalok értelmezése az exegézis egyik sokat vitatott kérdé-se: kire gondol a próféta, amikor leírja a Szolga küldetését és engesztelõ szenve-dését. A szentírás-magyarázók egyik része úgy véli, hogy a Szolga nem más, mint a nép megszemélyesítése. Gondolnak egész Izraelre vagy Izrael egy részé-re, a „szent maradékra” (kollektív értelmezés). Mások szerint a Szolga indivi-duum. A múlt (pl. Mózes, Józsue) vagy a próféta korának egy kiemelkedõ alakja (pl. Jeremiás, Jojachin), vagy pedig egy ideális végidõbeli közvetítõ személy. A hagyományos exegézis a Messiással azonosítja. A vélemények megoszlanak. A vélemények különbözõségének alapja, hogy a Szolga bemutatása nagyon össze-tett, mert egyaránt megtalálhatók a kollektív és az egyéni vonások. Nagy való-színûséggel a dalok iránya individuális. A Szolga küldetésében meghirdetett és megvalósított üdvösséget csak egy személy hajthatja végre [vö. fõként a 3. és a 4. ének: Iz 50,4-9(11); 52,13-53,12]. Bûntelensége, szenvedésben tanúsított engedelmessége és bátor hite az individuális értelmezés mellett szól. Az Ebed Jahve-dalokban találunk összefüggéseket akár a múlt, akár a próféta korának nagy embereivel vagy adottságaival. Ez a körülmény abból adódik, hogy a prófé-ta az üdvtörténeti valóság és tapasztalat felett elmélkedve jut el a Szolga alakjá-nak konkrét megrajzolásához. Személyében egy olyan üdvösségközvetítõ áll elõt-tünk, aki a történeti adottságok felett áll. Életmûve a jövõben bekövetkezõ való-ság. Az egyetemes, egész emberiség üdvösségét jelentõ megújulás a beteljesedés jegyeit hordozza. Ezért õt a végérvényes közvetítõnek tekinthetjük. Az ellentétes vonások egyidejûsége (kollektív-individuális; prófétai-királyi jelleg) azzal magyarázható, hogy a Szolga alakjának és üdvözítõ mûvének meg-fogalmazása teológiai reflexió eredménye: a prófétai küldetés és a királyság üd-vösségközvetítõ voltának, a behelyettesítõ szenvedés és misszió gondolatának egybeötvözése, melyben a prófétai jelleg dominál. Emellett kétségtelen, hogy Izrael népének üdvtörténeti tapasztalatai - Izrael küldetése és léte - is helyet kap-nak a leírásban. Mindezt a próféta nem tudta teljesen egybeötvözni és pontosan körvonalazni. Ez a magyarázata az ellentétes vonásoknak.

2.3 A prófétai Messiásra való várakozás a zsidóságban

Bár a Krisztus születése körüli évszázadokban vártak egy prófétára (1Mak 4,46; 14,41; vö. Lévi végrendelete 8,15), sõt magára a prófétára (Jn 1,21; 6,14; 7,40), ezt nem azonosították a Messiással. Magának Illés prófétának az alakját, aki mindössze egy helyen szerepel az Antikrisztus ellenfeleként, sem tekintették többnek bûnbánatot hirdetõ prédikátornál. Õt visszavárták, mert a 2Kir 2,11 szerint Isten „forgószéllel elragadta”. Mal 3,23-24 szerint Illés vagy valaki más az õ erejével eljön és elõkészíti Isten nagy és félelmetes napját, az ítéletet és a Messiás eljövetelét. Éppen ezért okoz majd nehézséget, hogy Jézus hogyan lehet a Messiás, ha Illés még nem jött el (Mt 17,10-13). A zsidó nép már a makkabeusi idõben (Kr.e. 167-tõl) tudatában volt annak, hogy megszûnt a prófétaság (1Mak 4,46), s attól kezdve már csak a MTörv 18,18-ban megjö-vendölt prófétát várták. Ugyanakkor a Messiásnak szívesen tulajdonítottak prófétai szerepet, és gyakran látták benne a 2. Mózest (Midrás). Az Úr szolgájának alakjában, miként a Zsolt 22 és Zak 12,10 alakjában a rabbik elõször a Dávid házából való Messi-ást látták, de a szenvedésére vonatkozó részleteket, amelyeket a gyõzelmes Messiásra vonatkozó elképzeléseikkel nehezen tudtak összeegyeztetni, amennyi-re csak lehet enyhítették magyarázataikban, a Messiás szégyenletes haláláról pedig nem is akartak tudni. Mivel azonban a szövegek egyértelmûek voltak, a Kr.u. 2. század vége felé a rabbik írásaiban az a nézet fogalmazódott meg, hogy ezek a szövegek nem a dávidi Messiásra vonatkoznak, hanem egy alacsonyabb rangú másik Messiásra. Ezt József fiának vagy Efraim fiának nevezték, és úgy vélték, az lesz a feladata, hogy az igazi Messiás elõtt fog fellépni, a Góg és Magóg elleni harcban azonban megölik.

V. A KIRÁLYI MESSIÁSI ÍGÉRETEK BETELJESEDÉSE A NÁZÁRETI JÉZUSBAN

Az Egyház hite szerint az Ószövetség messiási reményei a názáreti Jé-zusban teljesedtek be. Az apostoli egyház meggyôzôdésérôl az Újszövetség írá-sai, elsôsorban az evangéliumok tanúskodnak. Az Újszövetség hangsúlyozza, hogy Jézus a Dávid házának adott ígéretek beteljesítôje. Ezt a tényt húzza alá Máté és Lukács evangéliuma Jézus születésé-nek elbeszélésében: Jézus Dávid házának tagja. Máté evangéliuma Jézus dávidi származását emeli ki nemzetségtáblájával (Mt 1,1-17), születésének körülményeiben pedig kifejezetten hivatkozik az Immánuel-jövendölés beteljesedésére (Mt 1,23-24 = Iz 7,14). Lukács evangéliuma is arra hivatkozik, hogy Jézus születése a Dávidnak adott ígéretekkel áll összefüggésben, ezt fejezik ki az angyali üdvözlet szavai (Lk 1,31-33). Az idézett szavak összefoglalják a Dávid királynak adott ígéret lényegét, és egyben utalnak Nátán jövendölésére is. Az ígéret Jézus születésében teljesül. Jézus személyében és cselekedeteiben is megjelennek azok a vonások, amelyeket a prófétai hagyomány a Messiásról mint jövendô reménységrôl meg-rajzol (pl: igazságosság, szegények és elnyomottak védelme, szegénység és egy-szerûség, Isten Lelkének kiáradása a messiási uralomban...). Különös jelentôsége van annak, hogy Jézusban egyszerre jelennek meg a királyi Messiásnak és Jahve szenvedô Szolgájának vonásai. Az evangéliumi ha-gyomány nyomatékosan hívja fel erre a figyelmet. Jézus nyilvános mûködése megkeresztelkedésével kezdôdik (Mk 1,9-11 és párh.), ekkor leszáll rá a Szentlé-lek. Jahve Lelkének adományát ígéri az Ószövetség az eljövendô Messiás király-nak (Iz 11,2) és Jahve szenvedô Szolgájának (Iz 42,1). Mindkét jelenet hangsú-lyozza: Jézus a megígért Messiás, de küldetését Jahve szenvedô Szolgájának módján hajtja végre. A Jézussal megjelent messiási ország éppé tevô erejét szemlélteti a Mt 9,35-36 vö. Mt 11,2-6; Lk 4,16-21. Jézus szeretetben szolgáló, embert felemelô életében a Jahve Szolgájáról szóló jövendölés teljesedett be. A béna meggyógyítása fényt vet Jézus egész üd-vözítô tevékenységének alapvetô jellegzetességére (Mt 12,9-21). Az idézettel Máté a következôket mondja ki: a. Jézus nem törôdve a farizeusok ellenségeskedéseivel továbbra is a szenvedô ember mellé áll. Mindenkit meggyógyít és segít azokon, akik hozzá fordulnak nehéz helyzetükben. Jézus tehát minden szükségben irgalmas segítô (Mt 5,3-12; 8-17; 9,12k; 11,5k). b. Máté bemutatja Jézus cselekvésmódját. Nem vitatkozó és feltûnést keltô jótevô. Kerüli a farizeusokkal való összecsapást, kitér a nyilvánosság, a csodálat elôl, alázattal és türelemmel teljesíti küldetését. Cselekvésmódjának még egy fontos jellemzôje van: az amúgyis megtört embert nem veti el. Cselekvése ellentmond a világ kegyetlen törvényeinek: küldetése gyógyítás, felemelés és támasz. Ô a világ reménysége. Ezek az evangéliumi leírások összegzik a prófétai hagyomány jövendöléseit. Jézus jelszerûen is vállalja Zakariás jövendölését, amikor szamárháton vonul be Jeruzsálembe (Mk 11,1-11). Máté félreérthetetlenül rámutat (vö. Mt 21,1-11), hogy a zakariási prófécia teljesülésérôl van szó (Zak 9,9). A szamár-háton való bevonulás jelzi, hogy Jézus küldetése az egyetemes békét és kien-gesztelôdést hozza meg a világnak. 1. Jézus Messiás-mivolta

Jézus egész életében Messiásnak vallotta magát. Messiás-mivolta azonban más volt, mint amit zsidó kortársai elképzeltek. „Az én országom nem e világból való” - mondja Pilátusnak. Országának nincs politikai jellege, nem áll szemben semmiféle földi hatalommal, hanem egyedül csak a Sátánnal, „e világ fejedelmével” (Jn 16,11; 12,31; Lk 10,18). Nem kész országként érkezik az égbõl (Lk 17,20k), hanem megvalósulása lassú folyamat (mustármag, kovász). Ebbe az országba az evangélium hittel való elfo-gadásával lehet bejutni, de szükséges hozzá az újjászületés „vízbõl és Szentlélek-bõl” (Jn 3,3; Mt 28,19; Mk 16,15k). Országa nyitott és mindenkit vár: Izrael elveszett juhait (Mt 15,24), csak-úgy mint minden embert (Jn 10,16; Mt 26,28; Mk 14,24; Lk 22,19). Orszá-gának az egész világon való elterjedését azonban nem éri meg, hanem Egyház-ára bízza, amikor a missziós parancsot adja tanítványainak (Mk 16,16; Mt 28,18-20). Országának végsõ megvalósulása várat magára az ítélet napjáig (Mt 24,14). Súlypontja és beteljesedése az örökkévalóság lesz, de alapítása és kifej-lõdése e világban történik. A mag kicsírázik, növekszik, gyümölcsöt hoz és érlel, mígnem begyûjtik a csûrbe (Mt 13,36). Országa lényegének megértéséhez felhasználja az „Emberfia” elnevezést. Az „Emberfia” Dániel prófétánál úgy jelenik meg, mint a világ földöntúli ítélõbírája és az Isten országának földöntúli fejedelme. A zsidó apokaliptika kizá-rólagosan ehhez a végkifejletben megvalósuló képhez tartotta magát, nem vette figyelembe, hogy ez csupán egy része a prófétai messiásvárásnak. Jézus úgy mutatkozik be, mint az „Emberfia”, aki egykor mint Messiáskirály jön el ítélni a világot, de kibõvíti ezt a messiásfogalmat, a maga teljes megváltói életére alkal-mazva hirdeti a megváltás örömhírét és hordozza a megváltás egész mûvét. Bûnbocsátó hatalma van (Mt 9,6), saját tanító hatalmát és egész cselek-vési módját a mózesi törvény fölé helyezi (Mt 12,8), mégis hatalom nélkül jele-nik meg a világban: nincs hová lehajtsa fejét (Mt 8,20), és életét akarja áldozni minden emberért (Mt 20,28). Hirdeti, hogy saját népétõl elvetve, fõembereiktõl elítélve szenved, hal meg és támad fel harmadnapra (vö.: Mt 12,40). Az „Emberfia”-cím Jézusnál - túl annak világvégi megvalósulásán - az õ egész messiási mûvét hirdeti a megtestesülésétõl az örökkévalóságba való vissza-téréséig. Ezzel lép az „Emberfia” a „Dávid fia” fogalom helyébe: a „Dávid fia” cím tisztán idõhöz és földhöz kötött politikai fogalomként élt a kortársak általános elgondolásában. Jézus kénytelen volt ezt a felfogást elutasítani, mert ez a saját messiási felfogásának feladása, mintegy elárulása lett volna. Az isteni kinyilat-koztatás kezdettõl úgy engedte meghirdetni a Messiás eljövetelét, hogy az válasz-tott népe számára közérthetõ, népszerûsíthetõ legyen, mint ami áldásának teljét hozza el az ország s annak lakói számára. Mindez azonban képszerû megjelení-tése volt a messiási idõk lelki javainak és jótéteményeinek. „Dávid fia” úgy lép elõtérbe, mint csodatévõ, mint pap, mint az Igazság Tanítómestere, mint aki érvényt szerez a jognak és az igazságosságnak, elhozza az Isten válogatott lelki ajándékait, mint akit Isten az összes népek üdvére és jólétére küld el. Érthetõ, hogy Jézus korában „Dávid fia” úgy élt a nemzetpolitika körében, mint a zsidó-ság nemzeti hõse, egy közülük. A judaizmus a gondolatnak inkább a külsõ héját és megjelenési formáját fogadta el, mint a messiási ígéret belsõ magvát és tar-talmát. Jézus kénytelen volt ezt a formát széttörni, hogy megmenthesse a maga messiási személyének és küldetésének igazi tartalmát. Õ pusztán elviseli, hogy „Dávid Fiának” mondják. Valójában hagyja háttérbe húzódni, csaknem eltûnni ezt a fogalmat. Igaz így hirdeti meg születését az angyal, de mindjárt hozzáteszi: „Jézus lesz a neve, mert õ váltja meg népét bûneitõl” (Mt 1,1-6). A cím elha-gyása a történeti tény feladása lett volna, hiszen a Messiásnak Dávid nemzetsé-gébõl kellett jönnie (Jn 7,42). A nép is így köszöntötte (Mt 21,9.15), és Jézus elfogadta az ovációt éppúgy mint a megszólítást, amellyel a vakok és bajbajutot-tak a segítségét kérték, és mindezt nemcsak részvéttõl teljes szívétõl indíttatva, hanem, annak tudatában, hogy a próféták szerint a Messiásnak úgy kellett megmutatkoznia mint aki csodatevõ. Tiltakozik azonban ama feltételezés ellen, miszerint a Messiás az egész lénye szerint pusztán testi leszármazottja lenne Dávidnak, és hivatása szerint utódja Dávid világi értelemben vett király-voltának (Mt 22,41kk). Életében soha nem nevezi magát Dávid Fiának, nehogy ezzel a Messiásról alkotott rabbinikus, eltorzított képet, mint igazat ismerje el. Egyébként is a „Dávid Fia” dicsõséges cím már csak azért is kevéssé illett az Üdvözítõhöz, mivel Õ itt közöttünk min-denek elõtt az „Isten Szolgája”, a Megváltó és a bûnösök Üdvözítõje akart lenni a szó tulajdonképpeni értelmében. Jézus Közvetítõ, Szabadító, Megváltó akart lenni. A hellenisztikus világ adta ezeket a neveket a gyõzedelmes, politikai szabadulást hozó hõsi királyok-nak. Ugyancsak igénybe veszi Jézus is a „Szabadító” és a „Megváltó” címeket, de önmaga számára a Messiás címet más szóval („Világ Megváltója”, Jn 4,25.42) fordítja le. Csakhogy nála épp a bûntõl és a vétkességrõl való lelki sza-badulásról van szó. Az angyal beszélt így róla: „A Jézus nevet adjad neki (Szabadító, Megváltó, Üdvözítõ), mert õ váltja meg népét bûneitõl” (Mt 1,21). Most Jézus saját maga erõsíti meg nevének ezt a jelentését és ezzel úgy jelöli meg messiási mûködésének fõprogramját mint bûntõl szabadító tevékenységet: „Az Emberfia azért jött, hogy keresse és megmentse azt, ami elveszett” (Lk 19,10; Mt 18,11). Bárki olvasta is az evangéliumokat, nem kételkedhetik ab-ban, hogy Jézus életének nagy tette a bûnös embernek Istenhez való vissza-vezetése volt. Nemcsak vallási tevékenysége foglalható össze ebben a kijelentés-ben, hanem a testi jótéteményeknek és a csodatételeknek is újra meg újra ez az egyetlen céljuk: megváltás a bûntõl, a bûnök bocsánata. Meggyógyítja a beteget Bethesda tavánál és arra inti: „Nézd meggyógyultál. Többet ne vétkezzél, ne-hogy még rosszabb valami történjék veled” (Jn 5,14). Kiszabadítja a házasságtö-rõ asszonyt farizeus vádlói kezébõl és azt mondja neki: „Menj és többé ne vét-kezzél!” (Jn 8,11). Röviden: az Üdvözítõ mûködésének újra meg újra az a célja, hogy közvetítse a bûnbocsátást és maga is megadja azt. Egyben és mindenekelõtt arra irányul, hogy megszerezze és megszolgálja az emberek számára a bûnök elengedését. Tudjuk, hogy Izajás próféta könyvé-ben úgy írja le a Messiást, mint Isten Szolgáját, aki magára veszi a nép betegsé-gét és vétkét és helyettük szenvedésével engesztel értük. Az evangélium az Isten Szolgájáról szóló jövendölést Jézusra alkalmazza. Különlegesen is kiemeli ezt Mt evangéliuma (8,17; vö. Iz 53,4; vö. 1Pét 2,24). Mélyértelmû utalás ez arra, hogy mi is valójában a központi messiás-gondolat: helyettesként engesztel és megváltást hoz a bûntõl és a bûn következményeitõl. Jézus szenvedése és halála marad a megváltás központi gondolata. Így látja Jézus a maga messiási hivatását: szenvedés-halál-feltámadás (Mt 26,26kk). Ehhez viszonyítva háttérbe kerül nála egész igehirdetési feladata és minden egyéb nagy tette (Jn 3,14-17; 10,11). Megörökíti az értünk való szenvedés emlékezetét az utolsó vacsorán az Oltáriszentségnek, mint áldozatnak rendelésével: „Testem, mely értetek adatik” (=halála) „Vérem, mely értetek kiontatik”. Szt. Pálnál: „Valahányszor...az Úr halálát hirdetitek, mígnem újra eljön” (1Kor 11,26). Ilyen hangnemben beszél Jézus a Messiásról az emmauszi tanítványokkal folytatott beszélgetésben (Lk 24,25kk). Világosan szemben áll Jézusnak a Messiásról vallott minden kijelentése a zsidóság szerinti Messiás-fogalommal. Egyedül a „paruzia-gondolat” - eljövetele az idõk végén - közös a rabbinisztikus és apokaliptikus teológiával. Érthetõ azért, hogy Jézus mint az eljövendõ és várt Messiás idegen maradt a zsidó nép számá-ra. A Jézus által adott nyilatkozatok világosan hirdetik, hogy minden tekin-tetben magasztosnak tartja az ószövetségi Messiás-fogalmat. Nem megszüntetni, hanem beteljesíteni jött a Törvényt (a Tórát) és a prófétákat: mindkettõ a legna-gyobb szentség-számba ment Izrael népénél (Mt 5,17kk). Szembeötlõ minden tekintetben a megegyezés: Dávid-fia - Emberfia - Ebed Jahve (az Úr Szolgája) - Immánuél. „Vizsgáljátok az Írásokat, ezek rólam tanúskodnak” (Jn 5,39). A messiási gondolat viszont önmagában nem elég Jézusnak. Túlmegy azon, egészen sajátos módon értelmezi azt, a maga módján, önállóan. Az sem tagadható, hogy az Ószövetség prófétai jövendöléseinek a Messiásról szóló fõ irányvonala ugyan lelki, vallási jellegû, egyetemes és természetfeletti hangvételû, de van bizonyos földies, korlátozóan nemzeti jellege, vagyis nagyon is a termé-szetes világ gondolatkörében mozog. Éleslátású és erõsszívû szellemek tudták kiolvasni belõlük, hogy mi az bennük, ami pusztán külsõ burok, megjelenési forma, jelkép. Jézus emeli ki elsõnek, ami a dolog lényege volt. A nemzeti-politikai messianizmust a leghatározottabban elutasította és egyben megtagadta azt, ami õt látszatra még összekötötte a korabeli zsidósággal, vagyis azzal, amit éppen úgy nemzetieskedõ politikai gondolatként képviseltek: vagyis szakított az õ paruzia várásukkal, ami szerint a Messiás megjelenését várták. Így érthetõ, hogy Jézus mint Messiás annál idegenebb maradt népe szá-mára, minél inkább hittek kortársai a késõi zsidóság messiásvárásában, ami alapvetõleg különbözött az Ószövetség messiásvárásától. A zsinagógai zsidóság csak valami tökéletes rabbit tudott mint Messiást elismerni, akinek a mûve és szava, életvitele és igazsága bensõleg a „talmudi törvényrend épületének támpillérei által” nyert stabilitást, birodalma pedig bizonyos világuralom volt - tisztán zsidó templompolitikával. Az Üdvözítõ viszont úgy jelent meg, mint aki nem áll sem a hivatalos rabbiság, sem az egyénieskedõen széthúzó eszkatológia alapján, hanem az Ószövetségnek Istentõl megadott alapjára épül, amely taga-dólag szemben állt a félreértett messianizmussal, és amelyet a kései zsidóság korlátozottsága úgy magyarázott, mint ami az Ószövetségbõl való lenne. Nincs semmi, ami világosabban szólna Jézusnak a Messiásról szóló nyi-latkozataiból, mint az az öntudat, hogy õ minden szempontból eszmeinek tartja az ószövetségi messiásfogalmat. Valahányszor arról szól, hogy „eljött” vagy „küldetett”, amikor azt fejezi ki, hogy messiási küldetését megkezdi, vagy akár messiási mûködésének kezdetérõl beszél, világba való belépésérõl, saját életérõl, tanítói tevékenységérõl, csodáiról, szenvedésérõl, haláláról és feltámadásáról szól, mindig tudatában marad annak, hogy az ószövetségi messiási jövendölést teljesíti, valósítja meg, fejezi be, hozza létre: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy megszüntessem a Törvényt és a prófétákat. Nem azért jöttem, hanem hogy beteljesítsem. Mert bizony mondom nektek, nem vész el egy vonás sem a Törvénybõl, mígnem ég és föld elmúlnak és minden be nem teljesedik” (Mt 5,17kk). Ha az Ószövetség messiási elemeit, ahogy azt bemutattuk, összevetjük az evangélium valóságos messiási megvallásával és történésével, akkor szemünkbe tûnik az ószövetségi és evangéliumi messianizmus lényegi egysége. Ahol emlí-tésre kerül Dávid Fia, az Emberfia, Isten Szenvedõ Szolgája - külön kell szólnunk Jézusról, mint Immánuelrõl, Isten Fiáról - ott kerül említésre Jézus, mint aki az Isten Országának megalapítója és királya ebben és az eljövendõ világban. Ezért hivatkozhat Jézus folytonosan az Ószövetségre, mint ami bizonyítja messiási mivoltát: „Vizsgáljátok az Írásokat, ezek tanúságot tesznek rólam” (Jn 5,30). Ilyen és hasonló szavakkal mutat rá Jézus az ószövetségi kinyilatkoztatás messi-ási tartalmára a zsidóknak, akik botránkoznak az õ messiási tevékenységén, ami az õ rabbinikus törvénypedantériájuktól eltérõ, ám az ószövetségi kinyilatkozta-tás valódi messiási igazságtartalma. Jézusnál a Messiás fogalom nem merül ki az ószövetségi messiás-elgondolással. A reá vonatkozó jövendölést egészen új módon értelmezi. Nem tagadható, hogy a Messiásról szóló jövendölést a lelki, vallási, egyetemes jellegû és természetfeletti értelmezési szint mellett az Ószövetségben bizonyos földi, sajátosan egyedi-nemzeti jellegû, nagymértékben világias természetû jelentés-áramlat is jellemzi. Csak éles elmék és erõs szívek olvasták ki belõle az igazi tar-talmat, ami az akkoriak számára csupán külsõ burok és jelkép maradt. Elsõnek Jézus emelte ki a messiás-eszmét teljességgel a nemzetihez, a földiesen érzékel-hetõhöz és az evilágihoz való kötõdésbõl és õ jelentette ki mesteri határozott-sággal, hogy a messiási jövendölésekkel és messiásvárással kapcsolatban min-den egyéb felfogás teljesen elhibázott. Jézus hozza kellõ összhangba az ószövetségi messianizmust. Egyáltalán nem könnyû - vagy magától értetõdõ - valami, hogy a messiási jövendölések mind egy és ugyanazon személyre vonatkoznak, mint ahogyan az sem, hogy egy és ugyanazon személyben találhatják meg a beteljesedésüket. Így például az izajási Messiás-énekeket az Úr szolgájáról egészen Jézusig soha nem vonatkoz-tatták a Messiásra. Láthatóan a legkevesebbek tartották lehetségesnek, hogy a Dánielnél szereplõ Emberfiát összehozzák Dávid Fiával, illetve a fáradságosan felépítendõ Isten-országot azonosítsák a dicsõségesen tökéletes Isten-országgal. Jézus harmonikus valóságban egyesíti mindezt a maga személyében és a maga mûvében. Mint Emberfia és mint Dávidtól való leszármazott foglalja majd el a messiási uralmat és hatalmat, közben viszont valóban emberré lesz és tökélete-sen emberi marad: Õ a Dánielnél szereplõ természetfölötti és öröktõl eleve léte-zõ Emberfia. Így foglalja el a messiási uralmat és hatalmat, de csak miután mint Isten alázatos szolgája prédikál, szenved és halálra adja magát az emberi nem bûneiért. Tanítói mûködésével próbál megnyerni minket az Isten-ország számá-ra, halála által megnyeri a belépést az Isten-országba, feltámadásával és megdi-csõülésével birtokba veszi az Isten-országot. Így sorakoznak nála és benne a jö-vendölések, egyik a másik után a legteljesebb összhangban. Az egész ószövetségi messianizmusból szakadatlanul folyó jövendölés lesz, és az egész nem valami elmélet marad ennyi meg ennyi paragrafussal, hanem valamiféle élõ szervezet, amely testet ölt magának Jézus Krisztusnak a személyében. Ezzel Jézus igazi eszmei magaslatra emelte az ószövetségi messianizmust. Sehol sem fárad azzal, hogy a jövendölést betûrõl betûre lemásolgassa. Mesteri nagyvonalúsággal beteljesíti azt, amit a jövendölés elõre hirdet, anélkül hogy ezzel korlátot szabna saját magának. Úgy mutatkozik be, mint aki Ura mind az Új- mind az Ószövetségnek: „Mondatott a régieknek...én pedig azt mondom nektek”. Félreérthetetlenül a fönség szól belõle és ennek megfelelõen cselekszik is. Amit a régiek nem tudtak, sõt nem is sejtettek, azt teszi meg a maga Isten országának alaptörvényévé: ez az alaptörvény a szeretet. Amit a régiek elérhe-tetlennek tartottak, azt egyszerû rövidséggel tényként valósítja meg: kikiáltja a kegyelem örömhírét, mint a félelem törvényének ellentétét. Amit a régiek min-denesetre csak másodsorban vártak, az Jézusnál elõtérben áll: messiási tanításá-nak és tevékenységének kiindulópontja a bûntõl és vétkességtõl való megváltás a Messiás helyettünk vállalt szenvedése és halála által. Az ószövetségi jövendölések a Messiásról olyanok voltak „mint szövétnek, amely világít a homályban” (2Pét 1,19). Beteljesítésükkel Krisztus által „felvirradt a nap és feltûnt a hajnalcsillag a szívekben” (vö.: 2Pét 1,19); nem vetett árnyékot az Ószövetségre, hanem elõre mutató fáklyaként ragyogott fel. Ez a sajátosan keresztény messiási eszme: a Názáreti Jézusnak, a Messi-ásnak elhivatottsága, mûve, személye, amellyel viszont nem szenved törést az õ istensége. Jézus beteljesíti, értelmezi, összhangba hozza, eszményíti az ószövet-ségi messianizmust. Helyesbíti, kérdésessé teszi, elveti az ószövetségi messia-nizmust, ahogyan a legtöbb kortársa felfogta akár rabbinikus, akár apokaliptikus értelemben fogta is fel azt. A szabadelvû bibliakritika modern messiásfogalmához sincs Jézusnak semmi köze. Eszerint Jézus csupán jól sikerült utánzata volna a korabeli zsidóság Messiásról vallott nézeteinek. A liberális bibliakritika képviselõ-inek állítása szerint vagy az egykorú farizeusi rabbinizmusból vagy pedig a világ-véget váró apokaliptikából nõtt volna ki a jézusi Messiáskép, és hol ezt, hol azt testesíti meg, hozzáadva bizonyos zseniális személyes beütést. Szerintük ennyi az egész. Érthetõ részükrõl ez az elgondolás: a modern észelvûség (racionalizmus) számára nem létezik semmiféle természetfeletti kinyilatkoztatás, hanem csak természetes fejlõdés. Így képtelenek arra, hogy más megoldást talál-janak a messiás-probléma megfejtésére, bármennyire ellentétben is álljon az ilyenfajta megoldás a történeti valósággal és, amint azt láttuk, Jézus messiási önkinyilatkoztatásával.

VI. PAPSÁG AZ ÚJSZÖVETSÉGBEN

Az Ószövetség értékei csak Jézusban nyernek teljes értelmet, aki túlha-ladva beteljesítette azokat. A kinyilatkoztatásnak ez az általános törvénye külö-nösen érvényes Jézus papságára vonatkozóan.

JÉZUS, AZ EGYETLEN PAP

1. A szinoptikus evangéliumok

Jézus maga egyetlen egyszer sem tulajdonítja magának a papi címet. Ez onnan ered, hogy környezetében ez a megjelölés eléggé határozottan Lévi tör-zsének tagjaira vonatkozott. Jézus nagyon jól látja az övékétõl különbözõ felada-tát, amely sokkal teljesebb és alkotóbb. Inkább „Fiúnak”, Emberfiának nevezi magát. Mindamellett küldetésének meghatározására alkalmaz papi terminusokat is. Ezek a kifejezések rejtettek és képletesek. A tény nagyon is világos, különösen amikor Jézus a haláláról beszél. El-lenségei szemében ez egy káromlás büntetése; tanítványai szemében botrányos kudarc. Az õ számára pedig áldozat, amelyet az Ószövetség egyes alakjaival ír le: hol Isten Szolgája kiengesztelõ áldozatához hasonlítja (Mk 10,45; 14,24; vö.: Iz 53), hol Mózes sínai szövetségi áldozatához (Mk 14,24; vö.: Kiv 24,8); és a vér, melyet húsvét idején ad, a húsvéti bárány vérére emlékeztet (Mk 14,24; vö.: Kiv 12,7.13.22k). Elfogadja a reá kirótt halált; úgy ajánlja fel saját maga, mint a pap az áldozatot; ezért aztán a bûnök bocsánatát várja tõle, a új Szövet-ség megalapítását, népének üdvösségét. Röviden: õ saját áldozatának a papja. A papok másik tevékenysége az Ószövetségben a Tóra szolgálata volt. Jézusnak nagyon világos az álláspontja Mózes Törvényével kapcsolatban: azért jön, hogy beteljesítse (Mt 5,17k). Anélkül, hogy betûjéhez ragaszkodna - hiszen felülmúlja (Mt 5,20-48) - megvilágítja mélyebb értékét, és összefoglalja az elsõ fõparancsban, meg a másodikban, amely az elsõhöz hasonló (Mt 22,34-40). Szolgálatának ez az oldala folytatja az Ószövetség papjainak szolgálatát, de min-den szempontból felül is múlja azt, mert Jézus Igéje a legmagasabb rendû kinyi-latkoztatás, az üdvösség Evangéliuma, amely véglegesen beteljesíti a Törvényt. 2. Páltól Jánosig

Pál számára Jézus halála szabadságának legtökéletesebb tettét, az igazi áldozatot (ezt a kimondottan papi tevékenységet) jelenti, amelyet õ maga mutat be. De Mesteréhez hasonlóan és valószínûleg ugyanolyan okok alapján, mint Mestere, az apostol nem nevezi Jézust papnak. Így van ez az Újszövetség minden szövegében, a Zsidókhoz írt levelet ki-véve: ezek úgy mutatják be Jézus halálát mint a Szolga áldozatát (ApCsel 3,13.26; 4,27.30; 8,32k; 1Pét 2,22kk), a Bárány áldozatát (1 Pét 1,19). Em-lékeztetnek Jézus vérére (1Pét 1,2.19; 1Jn 1,7). Papnak viszont nem nevezik õt. János írásai kevésbé tartózkodóak: papi öltözetben írják le Jézust (Jn 19,23; Jel 1,13), és a szenvedés leírását, amely áldozati tevékenység, „fõpapi ima” nyitja meg (Jn 17); Jézus, mint a pap „megszenteli” önmagát, azaz áldoza-tával odaadja önmagát (Jn 17,19), és így oly hathatós közvetítést fejt ki, amely-re az ószövetségi papság hiába törekedett. 3. A Zsidókhoz írt levél

A Zsidókhoz írt levél fejti ki kellõképpen Krisztus papságát. Visszatér a már felvetett témákra, és a keresztet úgy mutatja be, mint a kiengesztelõdés (9,1-14; vö. Róm 3,24k), a szövetség (9,18-24), a Szolga (9,28) áldozatát. De figyelme Krisztus személyes szerepére összpontosul az áldozat felajánlásában. Jézust arra hívja az Isten, hogy közbenjárjon az emberekért és áldozatot mutas-son be bûneinkért (5,1-14). Papságának Melkizedek papsága (Ter 14,18kk) volt az elõképe Zsolt 110,4 jövendölésének megfelelõen. A szerzõ, hogy ezt a pon-tot jobban megvilágítsa, alaposan elemzi az Ószövetség szövegeit: a Teremtés hallgatása a király-pap származásáról szerinte Isten Fiának örökkévalóságára utal (7,3); a tized, amelyet Ábrahám ajánlott fel Istennek, Lévi papságának alsóbb-rendûségét jelzi Jézus papságával szemben (7,4-10); Isten esküje a Zsolt 110,4-ben a végleges pap megingathatatlan tökéletességét hirdeti ki (7,20-25). Jézus a szent és az egyedüli pap (7,26kk). Az õ papsága vet véget a régi papságnak. Ez a papság Jézus lényében gyökerezik, ami õt különösképpen közvetí-tõvé avatja: egy személyben valódi ember (2,10-18; 5,7k), aki egészen a kísér-tésig megosztja velünk szegénységünket (2,18; 4,15), ugyanakkor Isten igaz Fia, aki az angyalok felett áll (1,1-13). Õ az egyetlen és örök pap, aki belépve idõnkbe egyszer s mindenkorra beteljesítette az áldozatot az idõben mindenkiért (7,27; 9,12.25-28; 10,10-14). Most már örökre õ a közbenjáró (7,24k), az Újszövetség közvetítõje (8,6-13; 10,12-18). 4. Melkizedek és Jézus (Zsid 7; vö. 5,6-10; 6,20)

Jézus mint ember nemcsak Ábrahámtól származik, hanem, mindenek-elõtt Ádámtól (Lk 3,23-38). A Zsidókhoz írt levél szerint Jézus, a pap, tökéletes papságot gyakorol, amely nem kapcsolódik Léviéhez (Jézus egyébként is Juda törzsébõl származik), viszont beteljesíti Melkizedek utódjának (Zsolt 110), a dávidi Messiásnak királyi papságát. A Genezistõl kezdve ez a pap-király úgy jelenik meg, mint aki magasabb rendû a levita papoknál, hiszen õsük, Ábrahám személyében látta, amint Lévi fiai tisztelettel meghajolnak elõtte, fogadják áldá-sát és adót fizetnek neki. Egyébként Melkizedek személyisége, neve, címei valamilyen módon Jé-zus vonásait vetítik elénk. Minthogy „kezdet és vég nélkül” jelent meg, Krisztust, az örök papot jelképezi. Neve (héb. Malkicedek) annyit jelent: „Az én királyom - igazságosság”; Salem királya pedig a Salom (héb. salom=béke) királya, azaz a béke királya ami szintén vonatkoztatható Jézusra. Jézus nemde igazságot és békét hozott-e a világnak? A Zsolt 110 ünnepélyes esküje (4.v.) nem a levita papságra vonatkozik, amelynek tagjai bûnösök, halandók, tehát sokan vannak, egymást követik nemzedékrõl nemzedékre, egy idejétmúlt szövetség szolgái; az eskü a Pap-Királynak szól, aki Dávid igazi Fia, Jézusnak, aki ártatlan, halhatat-lan és így egyetlen: szolgája a kenyér és a bor által jelzett új és végleges Szövet-ségnek, amilyen az hajdan Melkizedek szerzõdése volt. Melkizedeknek tehát, aki idegen Izraelben, aki a „nemzetek” egy tagja, de vallásos személyiség, „Isten ismeretének autodidaktája” (Philón), aki Ábra-hám hatalmas barátja, akit Dávid magáénak tekintett, aki Jézus elõképe volt, rendkívüli elõléptetésben lett része. Neve szerepel a Rituáléban (oltárszentelés) és a Római Misekönyvben (eucharisztikus ima). Tanúja marad Isten tervei egye-temességének, aki, hogy minket Krisztushoz vezessen, nemcsak Izraelt használja fel, hanem más nemzeteket is.

VII. JÉZUS PAPI TEVÉKENYSÉGE: IMÁJA, TANÍTÁSA, ÁLDOZATBEMUTATÁSA

Jól ismerjük Mózes áldását a Második Törvénykönyvbõl, amelyet halála elõtt mond és amelyben egész Izraelt megáldotta. „Lévirõl így beszélt:...Tanítják Jákobot parancsaidra, Izraelt törvényeidre. Áldozat illatát küldik orrodba, oltá-rodra teszik az égõáldozatot.” (MTörv 33,10). A szövegben megtaláljuk az ószö-vetségi papság két lényeges vonását ti. a tanítás és az áldozatbemutatás felada-tát. E két jelentõs papi feladatot Jézus megtartja és hozzákapcsolja az imádsá-got, mint papi megszentelõ funkciót. Saját életében e három papi feladat példás ellátásához ad mintát. 1. Jézus imája

Semmi sem nyilvánítja ki jobban az evangéliumban az imádság feltétlen szükségességét, mint Jézus életében elfoglalt döntõ helye. Gyakran imádkozik a hegyen (Mt 14,23), egyedül, elvonulva (Lk 9,18), még akkor is, amikor „mindenki õt keresi” (Mk 1,37). Helytelen lenne ezt az imát csupán az Atyával való csendes együttlét vágyára leszûkíteni: az ima Jézus küldetésére vonatkozik vagy a tanítványok nevelésére, akiket Lukács négy helyen is említ Jézus imájáról szólva: a keresztségnél (3,21), a Tizenkettõ kiválasztása elõtt (6,12), a színevál-tozásakor (9,29), a Miatyánk megtanítása elõtt (11,1). Imája az a titok, amely vonzza a hozzá legközelebb állókat, és amelybe mindjobban bevonja õket (9,18). Jézus szenvedése elõtt az Olajfák hegyén azt akarja, hogy tanítványai is vele imádkozzanak. Ez a pillanat az egész keresztény imát összesûríti: gyermeki: „Abba”; biztos: „Minden lehetséges neked”; az engedelmesség próbája, vissza-utasítja a kísértõt: „Nem amit én akarok, hanem amit te akarsz” (Mk 14,36). A Zsidókhoz írt levél mutatja meg igazán, hogy valójában a feltámadás volt Krisztus istenemberi imájának a meghallgatása (Zsid 5,7). Felmerül a kérdés: vajon imádkozta-e Jézus a zsoltárokat? Jézus életének kilenctized részében semmi rendkívüli nem történt. Növe-kedett, dolgozott, együtt élt Názáret és környéke népével (Lk 3,40). Ifjú és fel-nõtt korában „ácsmester” volt és így valószínûleg Názáret középosztályához tar-tozott. Részt vett népe vallásos életében. A szombati zsinagógai istentiszteleten figyelt az olvasmányokra, részt vett azok felolvasásában és imádkozta a zsoltá-rokat. Évente egyszer felment Jeruzsálembe a húsvéti ünnepekre. Az egyik - talán legismertebb - hely, Jézus halála elõtti felkiáltása: „Éli, Éli, lamma szabaktani?” Vagyis: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?” (Mt 27,46; Mk 15,34). Jézus itt a 22. zsoltár bevezetõ szavait idézi. Az arám idézet azt jelzi, hogy a szavakon különös nyomaték van, és misztériumot fejez ki. Ezek-ben a pillanatokban is „én Istenemnek” szólítja Istent, tanúságot téve az Atya iránti bizalmáról. Nem szakad el az Atya akaratától, amelyet a Getszemáni kert-ben mondott imájában elfogadott. Az utolsó vacsora végeztével szintén zsoltárt imádkoztak: „Ezután elimádkozták a hálaadó zsoltárt...” (Mk 14,26; Mt 26,30). A zsoltáréneklés valószínûleg a húsvéti vacsora végére elõírt Hallel-zsoltárok má-sodik részére vonatkozik. A gyilkos szõlõmûvesekrõl szóló példabeszédben is zsoltárra hivatkozik Jézus: „A kõ, amelyet az építõk elvetettek, szegletkõvé lett. Az Úr tette azzá, s ez csodálatos a szemünkben” (Mt 21,42; Mk 12,10-11; Lk 20,17). Az idézet a Zsolt 118,22-23 hozza, amely a templomi körmenetben énekelt háladal volt. Az Újszövetség többször is idézi (ApCsel 4,11; 1Pét 2,4-7), hiszen Jézus is önmagára vonatkoztatja. A templomban tanító Jézust a gyere-kek éljenzik, ami megütközést vált ki a farizeusokban. Nekik is zsoltáridézettel felel Jézus: „Gyerekek és csecsemõk ajkával hirdetted dicsõségedet?” (Mt 21,16). Ez az idézet a Zsolt 8 harmadik verse, amely azt jelenti, hogy az elõíté-let nélküli gyermekded értelem ismeri fel igazán Istent mûveibõl és dicséri õt. Az idézetnek nincs külön messiási értelme, de talál ahhoz, amit Jézus hálaadásában mondott (Mt 11,25): nem a gõgös vezetõk, hanem az egyszerû, gyermekded lelkûek ismerik fel benne igazán a Messiást, vagyis Isten mûveit. Lukács evan-géliumának 20,41-44 részében ismét találkozunk egy zsoltáridézettel, amit Jé-zus mond, bár kifejezetten nem ima formájában: „Ezt mondja az Úr az én Uramnak: Ülj a jobbomra, s ellenségeidet lábad alá teszem zsámolyul.” A király-ság megszûnte (Kr.e. 587) után a zsoltárt a Messiásra, a végidõ ideális királyára alkalmazták. Jézus is ebben az értelemben használja. A megvizsgált helyek alapján bizton állíthatjuk, hogy Jézus valóban ismer-te és imádkozta az ószövetségi líra eme gyöngyszemeit, és tanításában ill. érve-léskor gyakran felhasználta azokat, de nem ószövetségi értelemben, hanem ön-maga igazolására, ezzel is megmutatva, hogy az Ószövetség valóban elõkészítõje a Benne elérkezett Újszövetségnek.

2. Jézus tanítói tevékenysége

A hit mind a két szövetségben isteni kinyilatkoztatáson alapul. Ennek a kinyilatkoztatásnak azonban el kell jutnia az emberekhez: meg kell azt ismerniük részleteiben és gyakorlati következményeiben is. Ezért fontos az Isten népe számára a tanítás, amely oktatás formájában átadja az isteni dolgok tudomá-nyát. Krisztus a legfõbb Tanító, de amikor szavát az apostolokra bízza, megbíza-tást ad nekik, hogy folytassák tanítását. Jézus életének a tanítás egyik legjelentõsebb mozzanata: tanít a zsinagó-gákban (Mt 4,23; Jn 6,5), a templomban (Mt 21,23; Jn 7,14), az ünnepek al-kalmával (Jn 8,20), sõt minden nap (Mt 26,55). Tanításának módszere nem szakít Izrael tanítóinak módszerével, ezért adják Jézusnak is a „Rabbi” címet, amit õ el is fogad (Jn 13,13), jóllehet szemére veti kora írástudóinak, hogy ke-resik ezt a címet, mintha az emberek számára léteznék más Mester, mint maga Isten (Mt 23,7k). Jézus jóllehet úgy jelenik meg az emberek elõtt mint Tanító, de meg is különbözteti magát azoktól, sõt az emberek is észreveszik ezt, hiszen „úgy taní-tott, mint akinek hatalma van, nem úgy mint az írástudók” (Mk 1,21). Õ egé-szen különleges tekintéllyel tanít (Mt 13,54). Tanítása egy egészen új vonást is hordoz: meg akarja ismertetni Isten igazi üzenetét és azt elfogadtatni az embe-rekkel. Magatartásának titka, hogy nem a saját tanítását hirdeti, hanem Azét, aki õt küldte (Jn 7,16k), csak azt mondja, amit az Atya tanít neki (Jn 8,28). Tanítá-sának elfogadásához a szív felkészültségére van szükség, amely az isteni akarat teljesítésére készteti az embert (Jn 7,17). Belsõ kegyelemre van szükség (Jn 6,44k). Nyilvános mûködése idején csak ideiglenes megbízatást ad tanítványainak az evangélium hirdetésére (Mt 10,7). Csak feltámadása után küldi apostolait, hogy prédikátorok, tanítók és apostolok legyenek. E végtelen távú feladat teljesí-téséhez küldi el nekik a Szentlelket.

3. Jézus áldozata

Jézus, amikor szenvedésérõl kezd beszélni, szóról-szóra azokat a kifejezé-seket használja, amelyek Isten Szolgájának kiengesztelõ áldozatát jellemzik: azért jön, hogy „szolgáljon”, „életét adja”, „váltságul” hal meg, „sokak” javára (Mk 10,45; Lk 22,37; Iz 53,10kk). Sõt, a húsvéti búcsúlakoma formája (Mt 26,2; Jn 11,55kk; 12,1; 13,1) szándékos és meghatározott kapcsolatot létesít Krisz-tus halála és a húsvéti Bárány áldozata között. A hivatkozás a Bárányra világo-san megmutatja Jézus halálának hármas áldozati jellegét: ez a halál megszerzi a tömegeknek bûneik bocsánatát, megszenteli a végleges Szövetséget és egy új nép születését, biztosítja a megváltást. Az evangéliumok és az apostoli iratok nagyszámú utalásai az ószövetségi szertartások szókincsére felfedik a régi liturgia mély jelentését, amely elõkészítet-te és elõre jelezte a megváltó áldozatot. A Zsidókhoz írt levél fejti ki ezt a tanítást a két rendszer szisztematikus összehasonlítása által. Jézus, a Fõpap és áldozat, mint Mózes a Sínai hegyen, szövetséget hoz létre Isten és népe között. Most már ez a szövetség tökéletes és végleges (Zsid 8,6-13; 9,15-10,18). Ezen felül Krisztus, mint Fõpap megtisztító tettet hajt végre. De ez alkalommal vérének kiontásával törli el a bûnt, ami sokkal hatékonyabb, mint az ószövetségi áldoza-tok. A hívõk elnyerik „lelkiismeretük megtisztulását” is (Zsid 9,12kk). A fõpap személye, a szentély kiválósága, ahol végbemegy az áldozat - az ég - biztosítják Krisztus áldozatának kizárólagos és egyetemes hatékonyságát. Ezt az áldozatot nem kell többé megismételni (Zsid 10,1.10). A liturgia, amely a Jelenések könyve szerint (Jel 5,6) az égben folyik a feláldozott Bárány körül, kiegészíti a Zsidókhoz írt levél ábrázolását.

4. Jézus több, mint próféta

„Egy az Isten, s egy a közvetítõ Isten és ember között: az ember Jézus Krisztus” (1Tim 2,5): ez a hit a kereszténység lényege. Ez az „ember Jézus” az Isten Választottja (1Pét 2,4), az Isten Küldöttje (Lk 4,18). Nem csupán olyan értelemben „választott” és „küldött”, mint a prófé-ták. Õ Isten végérvényes Kinyilatkoztatója, és ezért végtelenül felülmúl minden prófétát: „Azelõtt Isten a próféták útján több alkalommal és többféle módon szólt õseinkhez. Ebben a végsõ korszakban a Fia által beszélt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett, hiszen a világot is általa teremtette.” (Zsid 1,1) Jézus prófétai környezetben jelenik meg: Zakariás (Lk 1,67), Simeon (Lk 2,25k), Anna prófétaasszony (Lk 2,36) és mindenekfelett Keresztelõ János környezetében. Jánost mindenki prófétának tartotta. A régi prófétákhoz hason-lóan a Törvényt az átélt egzisztencia fogalmaira fordította le (Mt 14,4; Lk 3,11-14). A harag és az üdvösség küszöbönálló voltát hirdette (Mt 3,2.8). Fõként pe-dig prófétikusan felismerte azt, aki az emberek között volt, anélkül, hogy tudtak volna róla, aztán bemutatta õt (Jn 1,26.31). Általa az összes próféta tesz tanú-ságot Jézusról: „Minden próféta és a Törvény Jánosig ezt jövendölte” (Mt 11,13; Lk 16,16). Jézus magatartása világosan különbözik a Keresztelõétõl (Mt 9,14), en-nek ellenére mégis sok prófétai vonást ismerhetünk fel személyében: kinyilat-koztatja az idõk jeleinek mondanivalóját (Mk 16,2k), és hirdeti az idõk végét (Mt 24-25). Az általánosan elfogadott értékekkel szemben a próféták kritikus maga-tartását ölti magára. Jellemzi a keménység azokkal szemben, akiknek birtoká-ban van a „tudás kulcsa”, de nem hagynak bemenni másokat (Lk 11,52). Hara-got tanúsít a vallási képmutatással szemben (Mt 15,7; vö. Iz 29,13). Kérdésessé teszi az Ábrahám-fiúi mivoltot, amivel olyannyira dicsekszenek a zsidók (Jn 8,39; vö. 9,28). Tisztogatja a zavarossá vált szellemi örökséget, amelynek fõ vonalai elmosódtak. A Templomot megtisztítja (Mk 11,15k; vö. Iz 56,7; Jer 7,11), és az anyagi szentély lerombolása után létesítendõ tökéletes kultuszt hir-deti (Jn 2,16; vö. Zak 14,21). Végül, a régi prófétákhoz hasonlóan, az õ igehir-detését is visszautasítja (Mt 13,13k), elveti az a Jeruzsálem, amely megölte a prófétákat (Mt 23,37k; vö. 1Tessz 2,15). Ahogy közeledik ez a vég, egyre gyakrabban hirdeti és fejti ki annak értelmét. Saját maga prófétája lévén ezzel megmutatta, hogy ura marad sorsának, amelyet azért fogad el, hogy beteljesítse az Atyának az Írásokban megfogalmazott tervét. Jézus ilyen vonásai alapján, amelyekhez még a csodás jelek is járulnak, érthetõ, hogy a tömeg önkéntelenül prófétának nevezi (Mt 16,14; Lk 7,16; Jn 4,19; 9,17), amely elnevezés bizonyos esetekben az Írásokban hirdetett kiemel-kedõ Prófétát jelöli (Jn 1,21; 6,14; 7,40). Jézus csak mellékesen veszi fel ezt a címet (Mt 13,57; Jn 4,44), és a születõ Egyház gondolatvilágában is kevésbé jelentõs helyet foglal el (ApCsel 3,22; vö. Lk 24,19). Jézus személyisége telje-sen felülmúlja a prófétai hagyományt: õ a Messiás, az Isten Szolgája, az Ember-fia. A hatalom, amit Atyjától kap, teljesen az övé is; õ a Fiú, és ennélfogva felet-te áll a próféták egész sorának (Zsid 1,1k). A próféták azt mondták: „Így szól Jahve!” (vö. Iz 1,2; 3,16; 6,8; Jer 2,2; 5,22; Ez 3,27; 5,7; Ám 2,1 stb.). Jézus viszont: „Bizony, bizony mondom nektek...” (vö. Mt 5,18; 6,2.5.16; Mk 3,28; 9,1; Lk 4,24; 12,37.44; Jn 1,51; 5,19.24.25 stb.). Küldetése és személye más rendben helyezkedik el, mint a prófétáké.

UTÓSZÓ

A messiási ígéretekben jelentek meg Izrael reményei egy olyan világra, amely a megtapasztalt, gyengeségektôl és bûnöktôl terhelt világ ellenképe. Az a szilárd remény jut bennük kifejezésre, hogy ha az ember nem is képes ilyen vál-tozást elôidézni, Isten teremtô hatalma a Messiás eljövetelében és uralmában váltja valóra azt, amit Izraelnek ígért. Az ígéretekben Isten egyetemes emberi várakozásokra ad választ, ezért a Messiás uralma végkifejletében az egész embe-riség életét beteljesedéshez vezeti. Az Egyház vallja, hogy a messiási várakozások a názáreti Jézusban betel-jesedtek. A történelem olyan szakaszához ért, amelyben Isten világot átalakító ereje már tevékeny, a végidôbeli isteni uralom már itt van, de végsô kibontako-zása Jézus második eljövetelével érkezik el. A messiási ígéretek beteljesedtek, de ugyanakkor még jövôbeli remények is. Hitünk szerint a messiási jövendölések Jézusban váltak valósággá, személyében és mûvében valós tartalmat kaptak, ugyanakkor programot adnak a jövôre, irányt mutatnak arra, aminek végsô megjelenését várjuk. A messiási szövegek kihívást is jelentenek a hívônek. Az Ószövetségben és az Újszövetségben egyaránt próbatétel a jelen valóság és a megígért üdvös jövô feszültsége, az emberi megfontolás vélt ésszerûségének és az isteni megol-dás látszólagos erôtlenségének ellentéte. Ezért mindkét szövetség emberétôl szi-lárd hitet kíván, hogy képes legyen a messiási ígéretek beteljesedésének remé-nyében cselekedni.