AZ EGZEGÉZIS MÓDSZERTANA

 

 

 

 

 

 

A szöveg hallgatása vagy olvasása reflektálatlanul is valamit jelent a számunkra, vagyis valamilyen gondolati-érzelmi hatással van ránk. A szöveg magyarázata egyfelől a szöveg által előidézett hatás tudatosítása, reflektálttá tétele, másrészt e hatás előidézése vagy korrekciója.

A magyarázat során tehát egyrészt formába öntjük a spontán módon bennünk keltett hatást: elhelyezzük a gondolkodásunk kategóriáiban (pld. milyen értelemben Fia Istennek Jézus), tisztázzuk a bennünk keltett érzéseket és késztetéseket (pld. "ha meg nem tértek, ti is elvesztek": pontosan mire is szólít fel a szöveg, és mitől is kell tartanunk, ha nem engedelmeskedünk neki). Csak e tudatosítás révén vagyunk képesek arra, hogy a szöveg jelentését (amilyen hatást kiváltott bennünk) közvetítsük mások felé, vagyis képekben, fogalmakban megragadjuk és tolmácsoljuk.

Másrészt a magyarázat arra is irányul, hogy a szöveg spontán hatását szélesítsük vagy helyesbítsük. Ha a szöveg – úgy tűnik – nem váltja ki belőlünk a kívánt hatást (például attól tartunk, hogy nem értettük meg vagy félreértettük; nem az elővételezett érzelmet vagy késztetést keltette bennünk, vagy gyanítjuk, hogy másokra nem így fog hatni), akkor a magyarázat célja, hogy a szövegre reflektálva mélyebb összefüggésében lássuk a jelentőerőket.

A jelentőerők e mélyebb összefüggését kereshetjük magában a szövegben és a szöveg környezetében is.

Ha a szövegben ható erőket keressük, akkor azokat a nyelvi, irodalmi viszonyokat akarjuk feltárni, amelyek révén a szöveg „működik”, vagyis amelyek a jelentéshatást a befogadóban kiváltják. E viszonyokat nevezzük struktúráknak, és ez esetben strukturális elemzésről beszélünk. Mivel ezeket a jelentőerőket a szöveg hordozza, azok a szöveggel egyidejűleg működnek, azért a magyarázat e módját szinkronikus eljárásnak nevezzük.

A strukturális elemzés sokszor kevés a jelentőerők mélyebb megragadására. A szöveg nem légüres térben működik, hanem egy közegben. A szöveg jelentésére külső erők is hatnak: az irodalmi környezet, amelyben elhelyezkedik; a szerző és a hagyományozó szándéka és tekintélye. A jelentőerők mélyebb összefüggését akkor látjuk meg, ha rekonstruáljuk e szövegen kívüli tényezőket. Ha megértjük a folyamatot, amely a szöveget létrehívta, azzal egy szélesebb, történeti összefüggésbe helyezzük el, amely árnyalja és életszerűbbé teszi a bennünk kiváltott hatását. És ugyanígy, ha megértjük, hogy a szöveg milyen hatást váltott ki másokban, és e hatások hogyan hatottak vissza a szövegre (például a Lk 22,38-ra a középkori „két kard” hatalomelmélet), azzal tudatosítjuk részben az értelmezések lehetséges körét, részben a saját előzetes megértésünket. Mivel ez a magyarázati eljárás egy időben lezajló folyamatot kíván rekonstruálni, azért történeti (diakronikus) eljárásnak nevezzük.

 

A két eljárás ugyanakkor a gyakorlatban keveredik egymással. A nyelvi elemzés például alapvetően strukturális megközelítés; ugyanakkor a nyelvtörténet ismerete nélkül nem jut messzire. A szöveg történetének rekonstrukciója pedig strukturális megfigyelésekkel kezdődik: a nyelvi-irodalmi jelenségek különbségei, változásai adnak alapot történeti következtetésekre.

Ezért a következő módszertani vázlat az alábbi  felépítést követi:

A magyarázat legelemibb érdeke, hogy magát a szöveget rekonstruálja: megtisztítsa a későbbi változásoktól, rárakódásoktól. Minden egzegézis a szövegkritikával kezdődik.

A jelentőerők tudatosításában az első szakasz a nyelvi, stilisztikai és irodalmi jelenségek megfigyelése, ezek viszonyának, szerepének tisztázása.

Az egzegézis második szakaszában válaszolhatjuk meg történeti kérdéseinket: hogyan jött létre a szöveg, mik voltak az előzményei, milyen környezetben készült, mit jelentett a létrehívó szerző(k) és befogadók számára.

A.   SZÖVEGKRITIKA

 

A szövegkritika az egzegetikai munka sajátos területe. Azt a kérdést vizsgálja, miképpen változott meg egy alkotás az írásbeli hagyományozás során. Ennek feltárása a szövegtörténet feladata. A szöveg­kritika pedig azzal foglalkozik, hogy a rendelkezésünkre álló kéziratok alapján a lehető legpontosabban megállapítsa egy mű eredeti szövegét. Ennek jelentősége nyilvánvaló: bármilyen következetes egzegézis alapfeltétele, hogy birtokában legyen a vizsgált alkotás hiteles szövegének.

A Biblia, ezen belül is elsősorban az Újszövetség tekintetében a szövegkritikának rendkívüli nehézségekkel kell szembenéznie: szinte feldolgozhatatlan mennyiségű kézirat bonyolítja a szövegkritikai munkát. Az újabb és újabb leletek pedig csak növelik a források számát. Századunk elején, 1908-ban a Caspar-René Gre­gory által összeállított listán még „csak” 14 papirusz, 161 majuszkula (más néven unciális: nagybetűs kézirat), 2292 minuszkula és 1540 lectionarium szerepelt. 1977-ben Kurt Aland összeállításában már 88 papirusz, 274 majuszkula, 2795 minuszkula és 2209 lectionarium van felsorolva.

A fenti 5366 kéziratban kb. 250.000 szövegváltozat található, amelyek túlnyomó többsége a szöveg értelmét nem vagy alig befolyásoló betűhiba, szórendi változás, szóeltérés. Mindössze tizenöt olyan újszövetségi hely van, ahol a szöveg értelme, ill. hitelessége (követ­kezés­kép­pen kánonisága) komolyan vitatott.

Bár az elmúlt száz évben keletkezett kritikai Újszövetség kiadások egy-két kisebb je­lentőségű különbségtől eltekintve egymással megegyeznek, nem mondhatjuk, hogy teljes biztonsággal megállapították az Újszövetség eredeti szövegét. A középkorhoz képest két­ségtelenül vagy két évszázaddal közelebb állunk hozzá, de a mai kiadások egyezése inkább csak azt jelenti, hogy korunk szövegkritikai kutatásai azonos irányban haladnak a cél felé.

1. A SZÖVEGKRITIKA RÖVID TÖRTÉNETE

Az újszövetségi szövegtörténet fő döntései a II. század során megtörténtek. Tertul­lianus, Ireneusz és Origenész már megjegyzéseket fűznek az egyes szövegvariációkhoz, de valódi szövegbírálati munkát nem végeznek. Inkább beszélhetünk erről többek között Jeromos, Ágoston, Philoxenus, Cassiodorus esetében, akik a latin és a szír szövegek felülvizsgálatára, ill. ezek eredetijének megőrzésére törekedtek. A rendelkezésükre álló anyag azonban még nagyon kevés volt, munkájukból pedig hiányzott a következetes történeti módszer, amelyet csak az újkorban dolgoztak ki.

A IX. században a nagybetűs kéziratokat (majuszkula, ill. unciális) a kisbetűsek (minuszkula) váltják fel. A kisbetűs írásmóddal a másolás meggyorsult: így jóval több kéziratot tudtak készíteni. A könyvnyomtatás feltalálásakor már sok kódex volt a bib­liatudósok kezében. A humanizmus, majd a reformáció hatására a Vulgátával szemben a görög szövegek felé fordultak. Elsősorban az V. századi konstantinápolyi hagyományokat átörökítő minuszkulákból készítették el a XVI. század „elfogadott szövegét”, a textus re­ceptust. 1522-ben jelent meg Francisco Ximenes de Cisneros bíboros rendelkezése nyo­mán a Biblia Polyglotta Complutensis, amely párhuzamos oszlopokban mutatta be az Újszövetség héber, arám, görög és latin szövegét. Mintegy hat-hét kézirat alapján készült Rotterdami Erasmus Novum Instrumentuma, amely 1516-ban Baselben látott napvilá­got. Több kéziratot vetett egybe és a szöveghez kritikai apparátust is csatolt Robert Estienne (Ste­pha­nus) 1546-os görög Újszövetség kiadása. Az így kialakult textus receptus volt az alapja hosszú ideig a protestáns Biblia-kiadásoknak és fordításoknak. Ezek azonban a feldolgozott kéziratok csekély száma miatt még nem voltak igazi kritikai kiadások.

A valódi szövegkritikai munka Johann Albrecht Bengellel kezdődött, aki 1734-ben adta ki görög Újszövetségét. Bengel már nemcsak variációkat gyűjt, hanem osztályoz is: megkülönbözteti a régebbi afrikai és az újabb ázsiai szövegcsoportokat. Johann Jakob Griesbach (1777) Bengel munkáját folytatva három szöveghagyományt állapított meg: az alexandriait (fő képviselői: C L K), a nyugatit (D) és a bizáncit (A).

A XVIII-XIX. században felerősödött a régi kéziratok kutatása. A legtöbb szerencse Tischen­dorf munkáját kísérte, akinek a Sinaiticus (À) volt a legfontosabb felfedezése. Editio octava critica maior c. munkájában az összes akkoriban fellelhető anyagot össze­gyűjtötte.

Két angol tudós, B. F. Westcott és F. J. A. Hort egy emberöltőt fordítottak az újszövetségi szöveghagyományok tanulmányozására. Ennek eredményeként a következő szövegtípusokat különböztetik meg:

1. Az egyik csoporthoz sem tartozó, ún. előszíriai vagy semleges szöveg legfontosabb képviselői: a Vaticanus (B) és a Sinaiticus (À). Kritikai kiadásukban az esetek döntő többségében ezek szövegét fogadják el, kivéve az ún. Western-non-interpolations-t, amikor a nyugati szövegforma képviselői őrizték meg az eredeti szövegváltozatot.

2. A nyugati szövegformának az evangéliumokban és az ApCsel-ben a Cantabrigiensis (D - 05), a páli levelekben a Claromontanus (D - 06), az Augiensis (F) és a Boerneri­anus (G) a legfőbb képviselői, továbbá a latin és az ószír fordítások.

3. Az alexandriai szövegformának már nincs tisztán  fennmaradt tanúja. Maradványai főként a Sinaiticus-ban (À), az Alexandrinus-ban (A) és az Ephraemi rescriptus-ban (C) lelhetők fel.

4. A szíriai szövegformát azért nevezik így, mert ez az alapja a Pesittának és a Harc­lensis-nek. Főként késői tanúkban maradt fenn.

A XX. század elejétől a szövegtörténeti kutatásokban különféle történeti elméletek jelennek meg. Ezek közös jegye, hogy a kutatók recenziók (a szövegek átfogó felülvizs­gálata, javítása) nyomait keresve csoportosítják az egyre újabb számban felbukkanó kéziratokat. E recenzió-elméletek fő alakja Hermann von Soden, aki monumentális, ámde kétes megalapozottságú munkáiban három szövegtípust különböztet meg:

1. A Koiné, amely a legtöbb tanút sorakoztatja fel és a későbbi textus receptus alapját képezi, Antiochiai Lukianosz IV. századi recenziójára vezethető vissza. Ez azután An­tióchiától Konstantinápolyig terjedt el. A koiné csoport lényegében azonos a Westcott-Hort féle szíriai szöveggel.

2. A legősibb kéziratok (főleg B, À és C) Hesychius recenziójának jegyeit viselik magukon, amely 300 körül, Egyiptomban történt. Ez a semleges szövegcsoportnak felel meg.

3. A jeruzsálemi csoport Eusebius és Pamphilus ugyancsak 300 körül Palesztinában készített recenziójára vezethető vissza. E recenzió egyetlen szövegtanúban sem maradt fenn sértetlenül.

A Soden-féle recenzióelméletben ma sokan kételkednek, különösen a harmadik cso­port feltételezését tartják fantomnak. A század folyamán mások is kísérleteztek a külön­böző szövegtípusok meghatározásával, pl. B. H. Streeter vagy M-J. Lagrange, de elméleteik ugyanúgy nem igazolhatóak, mint Sodené. Ma általában három fő szövegcso­portot fogadnak el. Közülük a legjobb tanú a semleges csoport, amely az újszövetségi szöveg II. századi egyiptomi állapotát őrzi. Semlegesnek azért nevezik, mert e szövegek­ben jelentősebb átdolgozás nem történt. Ugyancsak a II. századi állapotot mutatja a má­sodik csoport, a nyugati, amely nevét arról kapta, hogy főleg Észak-Afrikában, Itáliában és Galliában, de Egyiptomban is elterjedt. (Felfedezhető Cyprian, Markion és Ireneusz munkáiban.) Bár tartalmaz bizonyos recenziókat, az eredeti szöveghez közelálló. A harmadik csoport, a koiné jellegzetességei először Aranyszájú Szent Jánosnál tűnnek fel. Főleg a bizánci egyházban terjedt el, innen pedig a középkori nyugaton. Jelentősebb stílus- és értelemjavító átdolgozás tapasztalható benne, ezért a hozzá tartozó kéziratokat a két előbbinél kevésbé értékes tanúknak tartják. A három szövegcsalád mellett szokás még a cezáreai szövegformáról is beszélni, amely nem egységes és nem önálló típus, hanem a semleges és a nyugati forma egyfajta keveréke.

2. A SZÖVEGVÁLTOZATOK TERMÉSZETE

Vaganay nyomán a szövegben keletkezett eltéréseket a következőképpen csopor­tosítjuk:

I. Véletlen hibák: 1. betoldások, amelyek abból adódnak, hogy a másoló kétszer írta le ugyanazt a betűt, szótagot, szót, esetleg mondatrészt. 2. kihagyások, amelyeknek oka lehet, hogy a másoló az eredeti szövegben ismétlődő elemekből elhagyott, illetve egy sort ugrott, mert az egymás alatti sorok ugyanazzal a betűvel végződtek. 3. A görögben hasonlóan kiejtett magánhangzók, ill. kettős hangzók összekeverése (omikron - ómega, epszilon - éta, ei, ai, oi). 4. Az unciálisokban az írásban egymásra hasonlító nagybetűk összekeverése (Epszilon - Szigma, Omikron - Théta, Gamma - Tau). 5. Az abból eredő keveredések, hogy az első kéziratokban még nem alkalmaztak szóközöket és ékezeteket.

II. Szándékos változtatások: 1. A kiejtés, a nyelvtan és a stílus javítását célzó változ­tatások. 2. Harmonizációk a) a párhuzamos helyek, b) az idézetek és az ószövetségi ere­deti, c) a szöveg és a liturgikus gyakorlat között. (A harmonizáció azt jelenti, hogy ha a Bibliában ugyanaz a szöveg vagy elbeszélés több helyen szerepel, a megfogalmazás különbségeit eltüntetik, a két változatot „harmonizálják”.) 3. szövegmagyarázati vagy tanbeli beszúrások (interpoláció), kihagyások, tudatos revíziók. Ezek ritkán fordulnak elő.

3. A SZÖVEGKRITIKA MÓDSZERE

Mivel a Biblia egyetlen részletének eredeti kézirata sem maradt ránk, a feltételezett eredeti szövegre csak következtethetünk: részben a szövegeket tartalmazó papiruszok és kódexek, valamint az egyházatyák idézetei (ezek a szövegtanúk), részben a szöveg tartalma alapján. Ennek megfelelően az eredeti változat melletti külső és belső bizonyítékokról beszélünk.

A külső bizonyítékok tekintetében nehézséget jelent, hogy a régebbi kézirat nem feltétlenül jár együtt jobb szövegépséggel. Elképzelhető, hogy egy későbbi kódex jobb másolatról készült, mint egy régebbi. A jelenleg ismert kéziratokból kevés kivételtől el­tekintve nem lehet folyamatos keletkezéstörténetet felépíteni. Az atyák által hozott idézetekkel kapcsolatban még nagyobb a bizonytalanság: lehet, hogy emlékezetből idéztek, hogy több forrást használtak, és az is, hogy az atyák műveit is változásokkal másolták tovább.

A belső bizonyítékok a tartalom vagy a stílus alapján levont következtetéseket jelentik.

A fentiek előrebocsátásával ismertetjük a Zimmermann által felállított tíz szövegkri­tikai szabályt, amelyeket csak együttesen lehet alkalmazni, mert önmagában egyik sza­bály sem perdöntő az eredeti változat kérdésében.

Külső érvek:

1. A legjobban bizonyított olvasat az eredeti. Nyilvánvaló ugyanis, ha egy vál­tozat a tanúk túlnyomó többségével szemben egyedül jelentkezik, azt nem tekinthetjük eredetinek. Természetesen nemcsak az igazoló tanúk mennyisége számít, hanem a ko­ruk és a „rangjuk” is. Sőt arra is van példa, hogy a valószínűleg eredeti olvasatot már csak kevés és kisebb jelentőségű tanú őrizte meg (erre más szabályok figyelem­bevételével következtetnek). Ilyen az 1 Kor 9,5, ahol az „asszonyt” olvasatot (amely talán az eredeti) már szinte teljesen kiszorította a „nőtestvért” olvasat.

2. Figyelembe kell venni a kéziratok egymás közötti rokonságát. Ritka eset, hogy az egyik kézirat bizonyíthatóan a másik másolata (a rokonsági kapcsolatok jóval bonyo­lultabbak), de ha ez bebizonyosodik, a másolat értelemszerűen elveszíti tanúsító sze­repét. Így van ez például EPaul és DPaul esetében, ahol E D másolata. Máskor a kézira­tok testvérek vagy unokatestvérek, mint például FPaul és GPaul esetében, ahol G egyébként jobb szöveget tartalmaz, ezért a bizonyítás során csak G szövegét veszik ala­pul.

3. Figyelembe kell venni a szövegcsaládokat. Ezek között általában a semleges cso­porthoz tartozó szövegek a legjobbak, de több helyen a nyugati szövegforma is értékes tanú, míg a koinéval szemben nagyobb a bizalmatlanság.

4. Figyelembe kell venni a párhuzamos helyek, az ószövetségi idézetek esetében pedig a LXX befolyását. A szinoptikusok esetében a másolók általában Mátéhoz igazítják Mk-ot és Lk-ot. Mk 2,12 esetében például À az „Ilyent még soha nem láttunk” mondathoz hozzáfűzi: „Izraelben”, amely valószínűleg Mt 9,33 hatása.

5. Figyelembe kell venni az összefüggő olvasatokat. Eszerint az egyes változatoknak a szövegkörnyezethez és a könyv egészéhez illeszkedniük kell.

Belső érvek:

6. A nehezebben érthető olvasat az eredetibb. Nyilvánvaló, hogy a másoló javítani igyekszik a homályos részeket, mint például Mk 3,21-ben D és W az eredeti „...meghallották övéi” változatot érthetőbbé kívánja tenni e bővítéssel: „meghallották körülötte az írástudók és a többiek”.

7. A rövidebb olvasat az eredetibb. Az ApCsel-be felvett történetek sok esetben megőrzik eredeti zártságukat, ezért az elbeszélés darabos. A nyugati szövegcsalád ezt így őrzi meg, míg a semleges pl. a 16,30 és a 16,35 esetében betoldással törekszik az elbeszélést gördülékennyé tenni. — Ezt a szabályt azonban nem lehet abszolutizálni, a fordítottja is lehetséges.

8. Az előnyben részesített olvasatnak a szövegkörnyezettel egységben kell lennie. Így például a házasságtörő asszony történetét (Jn 7,53-8,11) a bizonytalan külső tanúsítás mellett elsősorban szinoptikus jellege és a jánosi szövegbe való be nem illeszkedése teszi erősen kérdésessé. Ez a szabály az irodalomkritika megállapításait alkalmazza a szöveg­kritika kérdéseiben.

9. A kiválasztott változat érthetővé kell tegye a többi változat keletkezését. Itt tehát ellenpróbáról van szó, amelynek során a különböző változatokat aszerint vetjük össze, melyik ad magyarázatot a többi keletkezésére.

10. Csak a legvégső esetben szabad konjektúrát (ésszerű javítást) alkalmazni. Olyan helyekről van itt szó, amelyek esetében az eddigi külső és belső érvek alapján nem lehet az eredeti szövegről dönteni, sőt, ahol a tanúskodások egy adott változat mellett szólnak, mégis észszerűnek tűnik az adott szöveget egy másikkal helyettesíteni. Erasmus például a Jak 4,2-ben a foneuete (gyilkoltok) szót a fthoneite (irigykedtek) szóval javítja. Westcott-Hort az ApCsel 20,28-ban valószínűleg helyesen javítja a vers végén a „tulajdon vére árán” szöveget „Fia vére árán”-ra.

4. NÉHÁNY SZÖVEGKRITIKAI SZEMPONTBÓL KÉRDÉSES HELY

1. Mk 16,9-20 (Kánoni Márk-záradék)

Jusztinosz és Ireneusz idézik, megtalálható több „nyugati” unciálisban, de hiányzik Kelemen, Origenész és Euszébiosz munkáiból, valamint a Vatikáni és a Sínai kódexek­ből, a régi latin és szír fordításokból, a Freer kódexben egészen más befejezés található. — Bár korán Mk-hoz csatolhatták, nem tekinthető az eredeti szerző művének.

2. Jn 7,53-8,11 (A házasságtörő asszony)

A bizánci (koiné) tanúk idézik, rendszerint e helyen, de néha Jn 7,36, illetve 21,24 után, néhány minuszkulában pedig Lk 21,38 után szerepel. Hiányzik minden IV. század vége előtti kéziratból és ebben az időszakban az egyházatyák egyike sem idézi. — Erede­tileg tehát nem tartozott Jn szövegéhez, elég későn kerülhetett bele. Kérdés, miképpen tette magát elfogadottá.

3. Lk 22,19b-20 (A két kehely)

Eldöntetlen, hogy ezt a részt, amely az 1 Kor 11,24kk-t követi, tartalmazza-e az ere­deti szöveg. A nagy kódexek tartalmazzák, de hiányzik D-ből és a Vetus Italából, valamint egy régi szír fordításból. Lehet, hogy a már említett „western-non-interpola­tions”-ről van szó és a rövidebb szöveg az eredeti (eszerint — és ez megfelel a Didakhé leírásának — az utolsó vacsorán Jézus előbb veszi a kelyhet s csak azután a kenyeret, ez a második kehely pedig nem szerepel az eredetiben). De az is elképzelhető, hogy a nyu­gati forma egyik másolója zavarónak tartotta a két kehely említését, ezért e részt el­hagyta.

4. Jn 5,3-4 (A vizet felkavaró angyal)

A vizet felkavaró angyalt csak a koiné szövegek említik, elsősorban A, Q és Y. Az eredeti szövegben e magyarázó mondat valószínűleg nem szerepelt.

5. Mk 1,1 (Márk felirata)

Kérdés, az eredeti szövegben szerepelt-e a feliratban az „Isten Fia” (vagy egyszerűen így szólt: Jézus Krisztus evangéliumának kezdete). A rövidebb szöveget tanúsítja Ŕ és Q, a hosszabb inkább nyugaton terjedt el, fő tanúi B, D és W és latin fordítások. A rövidebb lehetett az eredeti.

6. Lk 22,43-44 (Jézus vérrel verítékezése)

A tanúk erősen megoszlanak e hely eredetiségét illetően: benne van a koiné szöve­gekben, Ŕ-ben, D-ben, Q-ban, a latin és a szír fordítások egy részében, de hiányzik a p69-ből p75-ből, B-ből, A-ból, W-ből.

7. Az Efezusi levél felirata

A legtöbb nagy kódexben, B-t és Ŕ-et kivéve szerepel. De Markion szerint ezt a levelet Pál a laodiceaiaknak írta, Origenész elhagyja az Efezus szót, nem tartalmazzák a Chester Beatty papiruszok sem.

8. 1 Ján 5,7-8 (Comma Johanneum)

Az interpoláció iskolapéldája: a Szentháromságra utaló betoldás igen későn, talán a VI. században keletkezett nyugaton (Hispánia?). Egyetlen ókori kéziratban és egy­házatyánál sem fordul elő, pedig a trinitárius vitákban hasznát vehették volna e szöveg­nek.

B.   FORDÍTÁSKRITIKA

Minden fordítás egyben magyarázat is. A szövegek szó szerinti átültetése nemcsak magyartalan, de érthetetlen is lenne. Amikor a fordító egy magyarban nem használatos szer­kezetet (pld. egy passzívumot, egy személytelen szerkezetet) lefordít, választania kell a lehetséges megoldások között. Ugyanígy, egy szó vagy szókapcsolat jelentésköréből sokszor nem lehet azonos jelentéskörrel rendelkező magyar szót kiválasztani, ezért a lehetséges esetekből az odaillőt kell megkeresni. A feró ige jelentései például: vinni, hordani, elviselni, kitartani, eltűrni, fenntartani, elhozni, hirdetni, bejelenteni, teremni, vezetni, passzívumban: hajtatni, jönni, jutni vkihez, törekedni, indíttatni. Ezek közül a fordító a szövegösszefüggésnek megfelelően választ magyar megfelelőt, de sokszor dön­tés kérdése, melyik jelentését használja.

A fordító az átültetés okozta nehézségek mellett szövegkritikát is kell végezzen; annyiban mindenképpen, hogy döntenie kell afelől, melyik kritikai kiadásból készíti el a magyar szöveget. Ezen túl, a gördülékeny olvasat kedvéért kifejezéseket leegyszerűsít vagy éppen röviden magyaráz, a homályos megfogalmazásokat feloldja.

Ha tehát a fordításokat egymással összehasonlítjuk, általában a nehézkesebb, bonyo­lultabb és magyartalanabb szövegeket tekinthetjük az eredetihez közelebb állóknak (ez természetesen nem abszolút szabály). Itt is érvényes, hogy az a változat az eredeti, amely megmagyarázza a többi keletkezését.

Néhány helyen szerepet játszhat a felekezeti hovatartozás is (pld. Jézus testvérei vagy rokonai).

Feltételezhetjük, hogy az újabb fordítások figyelembe veszik a szövegkritika ered­ményeit, ezért az eredeti szöveget jobban megközelítik, mint a régiek (pl. Károli vagy Káldi fordítása).

Amikor fordításból (pl. magyar nyelvű szövegből) készítünk magyarázatot, a kommentárok alkalmazása mellett azzal is csökkenthetjük a tévedés esélyét, ha a különböző fordításokat összevetjük egymással, és keressük a közöttük levő különbségek okát. Lássuk ennek egy példáját: a mellékelt táblázat első oszlopában segítségképpen közöljük Takács Gyula szó szerinti fordítását. Ennek tükrében vizsgáljuk meg három protestáns és két katolikus kiadás szövegét.

GYAKORLAT:

JÉZUS MEGKENÉSE BETÁNIÁBAN (Mk 14,3-9)

A vizsgált öt fordítás közül négy újabb keletű, míg Károlié a reformáció utáni korban keletkezett. Az újabb fordítások közül Csia Lajosét szemmel láthatóan erősen befolyá­solja Károli (megőrzi a régies poklos, tékozlás szavakat) és a leginkább jellemzi a szó sze­rinti fordítás (az asztalnál feküdt, lihegő indulattal).

3. vers

Az asztalnál ült - feküdt: BD és Károli említik, hogy Jézus az asztalnál ült, Csia szerint feküdt, UKB és UPB megkerülik az „ülni-feküdni” kérdését. Ha történeti ismereteinkből nem is tudnánk, hogy Jézus korában az asztal mellett feküdni volt szokás, feltűnne a ma furcsa étkezési póz, ezért azt választanánk az eredetinek, mert ez magyarázza a többi változatot, fordítva viszont nem így van.

Alabástrom edény - korsócska - tartó: Valamennyi fordítás egyben magyaráz is. Az ala­bástrom nem maga a tartó, hanem a tartó anyaga; UKB, BD és Károli az egyszerűbb ért­hetőség kedvéért az edény szót választja, Csia történeti ismeretei alapján a korsócska szót, UPB elkerüli az állásfoglalást az általános tartó szóval. Csak az eredeti szöveg is­meretében lehet megállapítani, hogy egyik szó sem szerepel benne.

(Tartalmát) kiöntötte: BD és Csia úgy találják, hogy az asszony nem az alabástrom edényt, hanem a tartalmát önti Jézus fejére. A rövidebb változat valóban félreérthetőbb, ezt tekinthetjük az eredetinek.

4. vers

Bosszankodtak magukban: ilyen értelemben fordít UKB, Csia és UPB. BD megkerüli, Károli szerint magok között háborognak vala. Valószínűleg a későbbi összefüggés miatt kerüli, illetve változtatja meg az eredeti szöveget: mivel együtt támadnak rá az asszonyra, maguk között is kellett háborogniuk. Ha csak magukban bosszankodtak volna, nem lenne érthető az együttes fellépés.

5. vers

Odaadni a szegényeknek: a rövidebb formát hozza Károli és Csia, UPB szerint a pénzt, BD szerint az árát lehetett volna a szegényeknek adni. UKB nem told be új szót, de a szétosztani kifejezést használja. Ismét arról van szó, hogy a fordítók igyekeznek a fél­reértést elkerülni. Hiszen nem az alabástromot kívánták volna a szegényeknek adni, hanem az érte kapott pénzt. UKB a szétosztani kifejezéssel jelzi, hogy több darabot ad­nak oda, így érthetővé teszi, hogy nem az egy alabástrom edényt, hanem a több dénárt osztják ki.

Rátámadtak az asszonyra: minden fordító más kifejezést használ. Ezek között szinte komikus a Csia féle lihegő indulattal, ahol az indulattal kurzív szedése ráadásul mutatja, hogy ez a fordító kiegészítése. A furcsa kifejezés magyarázata csak az lehet, hogy az ere­detit szó szerint fordítja.

6. vers

Pártját fogta: egyedül UKB fogalmaz így, a mondta, szólt szavak állandó ismétlését akarja elkerülni.

Bántjátok - zaklatjátok - akadékoskodtok: a változatokból valószínűsíthető, hogy egy magyarra közvetlenül jól le nem fordítható kifejezés van az eredetiben. Ez azonban kivétel: az akadékoskodtok szó a szöveg érthetőségét nehezíti, (ezért eredetinek tar­tanánk), mégsem fejezi ki a kopon parekhein kifejezés alkalmatlankodni, vkinek a ter­hére lenni, bántani jelentését, mert nem mutatja, hogy a cselekvés az asszonyra irányul.

7. vers

(A) szegények: UPB és Károli a nehezebben érthető határozott névelős változatot hozza. Ez inkább magyarázza a másik változatot, mint fordítva.

Lesznek veletek: jó példa a magyar fordítás lehetőségeire. Az eredeti szövegben a bírni ige szerepel, amellyel a szó szerinti fordításban a szöveg teljesen magyartalan és alig ért­hető lesz. De mind a francia (Maredsous: vous aurez toujours les pauvres avec vous), mind a német (Einheitsübersetzung: die Armen habt ihr immer bei euch) gond nélkül fordít a bírni igével és a fordítás tökéletesen érthető és helyes az adott nyelven.

8. vers

Ami tőle telt - amihez módja volt - amit tennie kellett: a megoldásokból kitűnik, hogy sok jelentésű ige szerepelhet az eredetiben (poieó). A Csia féle megoldás kissé kimódolt, UPB eltér a többiektől, amennyiben nem a cselekvés lehetőségét, az erre való hatalmat, hanem a kényszerűséget hangsúlyozza. Itt is kivételről van szó: ez a furcsább és ne­hezebben magyarázható kifejezés, mégsem eredeti.

Temetésemre: egyik fordító sem hozza a szó szerinti bebalzsamozás kifejezést, mert ez a magyar szövegben zavarólag hatna és vele praktikusan egyenértékű a temetés szó.

9. vers

Örömüzenetet: Csia feleslegesen „túlfordít”. Az evangélium szó — bár idegen eredetű — teljesen meghonosodott és szinte érthetőbb, mint az örömüzenet kifejezés. Ez utóbbit talán az magyarázza, hogy a fordító vallási szempontból teljesen iskolázatlan olvasóknak szánja művét.

beszélni fogják az ő emlékezetére: UKB és BD leegyszerűsítik az amúgyis „kanyargós” mondatot. Károli az evangélium elmondására alkalmazott „hirdetni” kifejezéssel helyettesíti a beszélni, mondani szót, érzékeltetve, hogy az asszony tettének elbeszélése a prédikáció része lesz. Csia és UPB hozzák a bonyolultabb szöveget, amely inkább magyarázza az egyszerűbb változatot, mint fordítva, ezért az eredetihez közelebb álló.

FÜGGELÉK

1. A jegyzetben előforduló kéziratok fontosabb adatai

 

 

Jelölése            Neve                            Kora                Szövegcsalád

 

À                     Sinaiticus                      IV. sz.              semleges

A                     Alexandrinus                 V. sz.               koiné (az evangéliumokban)

                                                                                    semleges (a többiben)

B                     Vaticanus                     IV. sz.              semleges

C                     Efrém                           V. sz.               semleges

D 05                 Béza Cantabrigiensis            VI. sz.              nyugati

D 06                 Claromontanus             VI. sz.              nyugati

E                      Basileensis                  VIII. sz.                    koiné

Epaul                  Sangermanensis            VI. sz.              nyugati

F                      Boreelianus                   IX. sz.              koiné

Fpaul                   Augiensis                      IX. sz.              nyugati

G                     Seidelianus I                 IX. sz.              koiné

Gpaul                  Boernerianus                IX. sz.              nyugati

H                     Seidelianus II               IX. sz.              koiné

K                     Cyprius             IX. sz.              koiné

L                      Regius                          VIII. sz.                    semleges

W                    Freer                            V. sz.               semleges: Lk 1-8; Jn 5-21

                                                                                    nyugati: Mk 1-5; Lk 22

                                                                                    cezáreai (seml+nyugati) Mk 5,31-végig

                                                                                    koiné Mt; Lk 8-23

Q                     Koridethianus               IX. sz.              cezáreai

Y                     Athusiensis                  VIII. sz.                    semleges

                                                                                    koiné: Mt és részben Jn

p66                    Bodmer II.                    200 k.               semleges

p69                    Oxyrhynchius 2383            III. sz.              semleges

p75                    Bodmer 14.15.               III. sz.              semleges

2. JÉZUS MEGKENÉSE BETÁNIÁBAN (Mk 14,3-9)

 

 

Szó szerinti (Takács Gy. ford.)

 

3 És lévén ő Betániában Simonnak, a leprásnak házában, fekvén ő, jött asszony bíró alabástromot nárdus kenettel, amely igazi, amely nagyon értékes. Feltörve az alabástromot ráöntötte az ő fejére.

4 Voltak azonban egyesek felháborodók önmagukban: mire történt a kenetnek ez az elveszítése.

5 Lehetett volna ugyanis, hogy ez a kenet eladassék több mint 300 dénárért és adassék a szegényeknek. És lihegtek ellene.

6 A Jézus akkor mondta: Hagyjátok őt. Miért okoztok neki szenvedést? Jó művet művelt velem.

7 Mindenkor valójában a sze­gé­nyeket bírjátok magatokkal. És amikor akartok, tudtok ne­kik jót cselekedni. Engem azon­­ban nem mindenkor bírtok.

8 Amit bírt, megtett. Előre vette, hogy megkenje az én testemet a bebalzsamozásra.

9 Bizony, ellenben mondom nektek, ha bárhol hirdettetik az evangélium az egész világra, amit ő tett, beszélik azt is az ő emlékezetére.

UKB

 

3 Amikor Betániában a leprás Si­mon házában vendégül látták, odalépett hozzá egy asszony. Alabástrom edényben valódi s igen drága nárdusolajat hozott. Feltörte az alabástromot és (Jézus) fejére öntötte.

 

4 Némelyek bosszankodtak magukban: "Miért kell a kenetet így elpazarolni?"

 

5 Hisz több mint háromszáz dénárért el lehetett volna adni és szétosztani a szegények közt. És szemrehányást tettek az asszonynak.

6 Jézus azonban pártját fogta: "Hagyjátok. Mit akadékoskodtok, hisz jót tett velem.

 

7 Szegények mindig vannak veletek. Akkor tehettek velük jót, amikor akartok. De én nem maradok mindig veletek.

 

8 Azt tette, ami tőle telt. Előre megkente testemet a temetésre.

9 Bizony mondom nektek, bárhol a világon hirdetik majd az evangéliumot, az ő tettéről is megemlékeznek.

Békés-Dalos

 

3 Amikor Betániában a leprás Si­mon házában tartózkodott és ép­pen asztalnál ült, odalépett hozzá egy asszony. Alabástrom edényben valódi drá­ga illatos nárduszolajat hozott, és feltörve az alabástrom edényt, tartalmát a fejére öntötte.

4 Néhányan bosszankodni kezdtek: "Mire való ez a pazarlás az illat­szerrel?

 

5 Háromszáz dénárnál többért el lehetett volna adni és árát ki lehetett volna osztani a szegények között" — támadtak rá.

6 Jézus azonban így szólt: "Hagyjátok békében! Mit bántjátok? Hiszen jót tett velem.

7 Szegények mindig lesznek veletek és tehettek velük jót, amikor csak akartok, én azonban nem leszek mindig veletek.

8 Ez azt tette, ami tőle telt: előre megkente testemet a temetésre.

9 Bizony mondom nektek, mindenütt a világon, ahol csak hirdetni fogják az evangéliumot, megemlékeznek majd arról is, amit őt tett."

Károli

 

3 Mikor pedig Bethániában a poklos Simon házánál vala, a mint asztalhoz üle, egy asszony méne oda, a kinél alabástrom edény vala valódi és igen drága nárdus olajjal; és eltörvén az alabástrom edényt, kitölté azt az ő fejére.

 

4 Némelyek pedig háborognak vala magok között és mondának: Mire való volt az olajnak ez a tékozlása?

5 Mert el lehetett volna azt adni háromszáz pénznél is többért, és odaadni a szegényeknek. És zúgolódnak vala ellene.

6 Jézus pedig monda: Hagyjatok békét néki; miért bántjátok őt? Jó dolgot cselekedett én velem.

7 Mert a szegények mindenkor veletek lesznek, és a mi­kor csak akarjátok, jót tehet­tek velök; de én nem leszek min­denkor veletek.

8 Ő a mi tőle telt, azt tevé: előre megkente az én testemet a temetésre.

9 Bizony mondom néktek: Va­lahol csak prédikálják ezt az evan­gyéliomot az egész vi­lá­gon, a mit ez az asszony cse­lekedett, azt is hirdetni fogják az ő emlékezetére.

Csia Lajos

 

3 Mialatt Betániában a poklos Si­mon házában volt és éppen asztal­nál feküdt, odament egy asszony, kinél valódi és igen értékes nár­dusszal telt alabástrom korsócska volt. Az asszony széttörte az ala­bástro­mot és kiöntötte tartalmát Jézus fejére.

4 Voltak ott némelyek, akik magukban bosszankodtak a dolgon. "Mire való a nárdusz­nak ilyen eltékozlása?

5 Háromszáz dénárért is el lehetett volna adni ezt a kenetet s odaadni a szegényeknek!" Lihegő indulattal támadtak az asszonyra.

6 Jézus azonban így szólt: "Hagyjátok őt! Miért zaklatjátok? Nemes dolgot tett velem.

 

7 Szegények ugyanis mindig lesznek veletek, és amikor csak akarjátok, jót tehettek majd velük, de én nem mindig leszek nálatok.

8 Ez az asszony azt tette, amihez módja volt: a temetésemre előre megkente illatszerrel a testemet.

9 Bizony azt mondom nektek, hogy ahol csak az egész világon az örömüzenetet hirdetni fogják, azt is beszélni fogják az ő emlékezetére, amit ő tett."

UPB

 

3 Amikor Betániában a leprás Si­mon házában volt, és asztalhoz telepedett, odament egy asszony, akinél valódi és drága nárduskenet volt egy alabástrom tartóban: ezt az alabástrom tartót feltörte, és ráöntötte azt Jézus fejére.

 

4 Egyesek bosszankodtak magukban: "Mire való a kenetnek ez a pazarlása?

 

5 Hiszen el lehetett volna ezt adni több, mint háromszáz dé­nár­ért, és a pénzt a szegényeknek lehetett volna adni." Keményen rá is tá­madtak az asszonyra,

6 de Jézus azt mondta: "Hagy­játok őt! Miért bántjátok? Hiszen jót tett velem,

 

7 mert a szegények mindig veletek vannak, és amikor csak akartok, tehettek velük jót, én azonban nem mindig vagyok veletek.

8 Azt tette, amit tennie kellett: előre megkente a testemet a temetésre.

9 Bizony, mondom néktek, hogy bárhol hirdetik majd az evangéliumot az egész világon: amit ez az asszony tett, azt is el fogják mondani az ő emlékezetére."

B. NYELVTANI ELEMZÉS

 

 

 

 

 

 

 

 

A nyelvtan azon törvényszerűségeknek, összefüggéseknek rendszere, amelyek szerint valamely nyelv szavai és szószerkezetei felépülnek. A nyelvi jelek mindig meghatározott összefüggésben jelennek meg.

A szintagmatikus kapcsolatban a nyelvi jelek jelentését és értékét a szövegben jelen lévő többi nyelvi jelhez való viszony határozza meg. A nyelvtani elemzés során az egzegéta feltárja a szavak között közvetlenül nem látható vagy nehezen észrevehető kapcsolatokat, utalá­sokat, a nyelvi jel­hez kapcsolt kiegészítő jelek jelentésmódosító szerepét (ragok, elöljárószavak).

A paradigmatikus kapcsolatban a szavakhoz kapcsolódó jelen nem lévő fogalmak befolyá­solják a szó jelentését. Ezáltal a szavak meghatározott fogalmi körre érvényesek. Ha például összehasonlítjuk a magyar, a francia és a német nyelvet, azt látjuk, hogy egy adott fogalom­csoporthoz (fa, erdő) eltérő módon kapcsolódnak a nyelvi jelcsoportok:

 

                                                magyar             francia              német

 

élő fa                                       fa                     arbre                Baum

holt fa                                      fa                     bois                  Holz

erdő                                         erdő                 bois                  Wald

 

Amint látható, a különböző nyelvekben ugyanaz a nyelvi jel más-más jelentéskört takar. Ezért a fordítás során nem lehet egy szó értelmét pontosan visszaadni, a fordítónak ki kell választa­nia egyet a lehetséges jelentések közül (ld. a logosz és a rhéma szavak fordításának ne­hézségeit, illetve az alapítási szavak közül a ,,sokakért'' ,,mindenkiért''-re fordítását).

A nyelvtani elemzés a szó eredetének, korabeli használatának, az adott nyelvben talál­ható jelentéskörének (vele rokon értelmű, ellentétes értelmű szavaknak) bemutatásával kijelöli egy szó értelmének és értékének határait: azt a „játékteret”, amelyen belül a kifejezés értelme mozog.

Minden nyelvnek megvan a maga logikája, benső szabályszerűsége, amely meghatározza a lehetséges szókapcsolatokat, az elvonatkoztatás szabályszerűségeit, a mondatok szerkesztés­módját. Ennek révén teremt tartalmi kapcsolatokat, utalásokat (kire-mire vonatkoznak a kifejezések, milyen értelemben állít dolgokat, milyen logikai rendet követ, stb.).

Az alábbi – kommentárokból vett – példák megvilágítják a nyelvtani magyarázat szerepét:

 

1. Egy szó jelentéskörének pontosítása: minden nyelv szavainak megvan a maga holdud­vara, azok a helyzetek, amelyekre e szót alkalmazni lehet, azok a szavak, amelyek vele rokon értelműek, illetve amelyek vele ellentétben állnak. Főként az elvont fogalmakat (amelyeket minden nyelv valamilyen konkrétumból ,,von el'') általában lehetetlen egy másik nyelven visszaadni. A fordításoknak a szó jelentésköréből választaniuk kell, ezzel azonban kizárják a szó többi jelentésárnyalatát. A szómagyarázat pontosítja az adott szó jelentésének eredeti összefüggéseit.

Példa: ,,Hinni — Ilyen szó, hogy «hinni», nem létezik a héberben, és eredetileg a görög­ben sem volt. Aki e nyelvek valamelyikén beszélt, nem tudta azt mondani, hogy «hiszek (valakiben v. valamiben», hanem csak azt, hogy «bízom (benne)», ld. héb. 'bátach' (bízott); gör. 'pisteuó'(bízom). Ennek a beszédmódnak szép példáit látjuk az evangéli­umokban, mindenekelőtt Jézus csodáinak leírásában. Aki a csodatörténetek modern fordításait (pl. UKB, UPB) olvassa, arra a megállapításra jut, hogy Jézus 'hitet' követelt, amikor gyógyított. Helyesebb azon­ban, ha a «pisteuó» szót, amely ezekben a történetekben szerepel, az eredeti (korábbi) értelemnek megfelelően «bízni»-vel fordítjuk. Példák: Jézus ezt mondja Jairusnak: «Ne félj, csak bízzál (bennem, hogy meggyógyítom a lányodat)!», Mk 5,36; a megszállott gyermek apjának: «Minden lehet­séges annak, aki bízik (bennem, ill. Istenben)!» —, mire az apa: «Bízom! Segíts bizal­matlanságomon!», Mk 9,23-24; stb. — Jézus az emberektől nem elvont hitet vár (= kijelentések, igazságok elfogadását, hanem feltétlen bizalmat — őiránta és Isten iránt.

Természetesen mind görögül, mind héberül ki lehetett fejezni azt, ha valaki «elhitt» valamit (pl. kijelentést, igazságot). A héberben ilyenkor a 'sáma~' (meg)hallott igét, vagy az 'ámén' erős volt ige Hifil alakját használták (he'emín = megerősített, erősnek, igaznak tartott, elhitt), pl. MTörv 30,2.8.10.16.20; 1 Kir 10,7; Iz 53,1. A kérdéses szavak azonban meg­őrizték eredeti jelentésárnyalatukat is. Így a «meghallott» használata esetében a hit egyben teljes cselekvő azonosulást is jelentett (pl. Isten szavait meghallani, elhinni, követni), a «megerősített» pedig a támogató hozzáállást sugallta. A görögben nem volt más le­hetőség, mint a 'pisteuein' bízni ige használata — (a később kialakult) tágabb értelemben: «bízni (pl. szavakban)» = hinni (azokban).'' (Tarjányi Béla kommentárja a Mk 1,14-hez.

Takács Gyula a Mk 14,5-höz: ,,morogtak (kiabáltak — A görög szó nagyon erős kife­jezés. Eredeti jelentése: liheg, horkan. Főként lovakról mondják. Átvitt értelemben erős lelki felindulás valamilyen hangnyilvánítással történő külső kifejezése. A Márk és János evangéliumban általában démonokkal és hitetlenekkel szemben találjuk.''

 

2. Egy szó alkalmazási körének meghatározása. Az előbb a magyarázat célja az volt, hogy megállapítsuk, milyen jelentésben volt egy szó használatban. A következő példák­ban olyan eseteket látunk, ahol a szó(kapcsolat) értelme nem szorul magyarázatra, értelmét mégis jelen­tősen befolyásolja az a kör, amelyben szokás volt alkalmazni.

Kenneth S. Wuest a Fil 1,7-hez: ,,Az «oltalmazás» görög jogi kifejezés, ügyvédre vonatkozik, aki védencét vád ellen védelmezi védőbeszédében. Pál a hitet védelmezi a világ bírói széke, Néró trónja előtt.''

A Fil 2,14-hez: ,,A «zúgolódás» görög szava motyogást, morgást jelent. A galam­bok udvarlásában használatos ez a szó, hangutánzó szó ez, ti. hangja hasonlít a jelen­téséhez. Kiejtése: gonguzmon. Ez nem a hangosan kimondott elégedetlen­ségeket je­lenti, hanem azokra a halk morgásokra utal, amiket a mostani gyülekezetek elő­szobáiban is hallhatunk, ahol bizonyos klikkek valamit megtár­gyalnak maguk között. Ez a szó nem Isten, hanem emberek elleni zúgolódásra utal.''

Egy szó alkalmazásának különleges esete, ha a magyarázó megvizsgálja, mire használják a Bibliában:

Tarjányi Béla a Mk 1,3-hoz: ,,«sivatag»: az eredeti szó jelenthet sivatagot (teljesen ki­halt, vegetáció nélküli területet) és pusztaságot (száraz, legfeljebb legel­tetésre alkalmas terület). A sivatag és a puszta ősidők óta szerepet játszik a választott nép életében, úgy a mindennapi, mint a vallásos életben. Idővel a si­vatag szó szakrális jelentéssel is gazdagodott: Izrael a (Sinai) sivatagon keresztül szabadult Egyiptomból, a sivatagban kötötte meg a szövetséget, a pusztában vándorolt negyven évig, és tapasztalta Isten sze­rető gondviselését. Ettől kezdve a sivatag vallásos fogalom (főként a prófétáknál): az Istennel való találkozás, az Istentől jövő szabadulás (üdv), és egyben a próbatétel helye. A régi elképzelések szerint — éppen mivel a sivatag félelmetes, életveszélyes — a pusztában laknak a démonok is (vö. Mt 12,43: a «víznélküli helyeken» járkálnak).

Elkötelezett, istenkereső emberek gyakran mentek a pusztába (pl. Illés, 1 Kir 19,1-8), hogy találkozzanak Istennel, vagy hogy próbára tegyék állhatatosságukat (ott, ahol a démonok laknak): esszénusok, Keresztelő, Jézus. Keresztelő János «a» sivatagban tanít és keresztel: a zsidó számára «a» sivatag Judea pusztája volt: a Holt tenger és Jeruzsálem közötti vidék.''

3. Egy szó etimológiája: a szavak, különösen a szóösszetételek eredete magyarázatot ad ere­deti jelentéskörére és a vele párhuzamba hozható fogalmakra:

,,«megtérés» (metanoia): a görög szó a meta = át és a nús = értelem, gondol­kodás összetétele, szó szerinti fordítása tehát «elmeváltozás»: a gondolkodás, a felfogás megváltoztatása. Amikor János (és Jézus) tanított, héberül vagy arámul a «šúb» meg­fordulni szót használta, átvitt, erkölcsi értelemben: az emberi visszafordul eddigi «útjáról».

Akár az ószövetségi próféták felszólításait tekintjük, akár János vagy Jézus tanítását, a «megtérés» sohasem «áttérést», valamely új hit elfogadását jelenti, és nem is a pogányságból az igaz hitre (az igaz Isten hitére) való áttérést. Az esetek többségében a hűtlenül elhagyott Istenhez való visszatérést fejezi ki.''

 

4. Egy szó nyelvtani alakja: a szavak jelentését módosítja, hogy a névszó- vagy ige­ragozás során milyen esetet vesznek fel.

Takács Gyula a Mk 14,5-höz (folytatás, ld. fentebb): ,,morogtak... Az igealak a cse­lekvés folyamatosságát kifejező imperfectum. Az asszony ellen való morgás, kiáltozás egy bizonyos ideig tartott, mígnem Jézus közbelépett és védelmébe vette.''

Kenneth S. Wuest a Fil 2,7-hez (szolgai formát vett fel): ,,A «vett fel» aoristos par­ticipium igeidőben van. A görög nyelvtani szabály szerint az aoristos par­ticipium cse­lekménye megelőzi a főige cselekményét. A főige itt a «megüresítette». Ez azt jelenti, hogy a magára vétel aktusa megelőzte a megüresítés aktusát, amely azt jelenti, hogy a szolgai forma felvételének aktusa megelőzte a megüresítést és oka volt annak. Így fordíthatjuk: Megüresítette magát, miután magára vette a rabszolga formát.''

Takács Gyula a Mk 14,2-höz (en doló): — ,,csellel — az elöljárószóból és főnévből összetett kifejezés semitizmus, amely határozószót helyettesít: cselesen, álnokul. A főnévnek nincs névelője: nem egy meghatározott elképzelés áll a szó mögött. A főpa­pok és írástudók bizonytalanok tervük megvalósításának mód­jában, csupán a teendő általános természetét ismerik: cselesen, álnokul. A ravasz szándék mellett a tanácsta­lanságra is rámutat.''

 

5. Egy szó helye, szerepe a mondatban. Leginkább annak magyarázata szükséges, a mondat mely részeire történik utalás, kit-mit helyettesít egy névmás, mely szavak (szókapcsolatok) tar­toznak össze, állnak egymással szemben, stb.

Takács Gyula a Mk 14,1-hez: ,,hogyan — a mellékmondatot bevezető kérdőszó a mondat állítmányára, a megölésre vonatkozik. A keresés tárgya, a «hogyan», Jézus megölésére irányul.''

A 14,3-hoz: ,,A szó: «igazi» állítmányi helyzetben van és így vonatkozó mellékmonda­tot helyettesít: «amely igazi volt».''

 

6. Egy szókapcsolat szerkezete. Minden nyelv a maga szabályainak megfelelően képzi a külön­féle szószerkezeteket (birtokos, jelzős, névmási, stb. szerkezetek). Az elemzések rendszerint a normálistól eltérő megoldásokat emelik ki, illetve a homályos kapcsola­tokat magyarázzák:

Takács Gyula a Mk 14,6-hoz: ,,jó — pontosabban: szép! ... A magyarban a jelző megelőzi a jelzett szót. A görögben azonban általában követi. Itt a kihangsúlyo­zás végett megelőzi.''

Cserháti Sándor a Gal 3,22-höz: ,,A Jézus Krisztusba vetett hit alapján: a geni­tivuszos szerkezet («ek piszteosz Iésou Khrisztou») felfogható gen. subiektivusz­nak is, és akkor Jézus Krisztus hitéről vagy hűségéről ... kellene beszélnünk. Mivel azonban az «ek pisz­teosz» a fejezetben ismételten az ember hitére céloz, valószínű, hogy itt is erről van szó, és a szerkezetet gen. obi.-nak véve az apostol kijelentését a fordítás szerint kell értenünk.''

 

7. Egy mondat szerkezete. A mondat tagolásának, felépítésének vizsgálata, az összetar­tozó vagy egymással ellentétes gondolatrészekre, a mondat jellegére vonatkozó megál­lapítások tar­tozhatnak e körbe.

Cserháti Sándor a Gal 3,28-hoz: ,,Nincs zsidó, sem görög, stb.: Hasonló mondatokat találunk még 1 Kor 12,13-ban és Kol 3,11-ben. Mindegyik ellentét­párokkal építkezik, és mindegyik vallja, hogy ezek az emberiséget megosztó el­lentétek Krisztusban feloldódnak. Úgy tűnik, állandósult formulával van dol­gunk.''

Farkasfalvy Dénes a Jn 7,37-38-hoz: ,,A 37. és 38. vers többféleképpen pon­tozható és az értelmezés jobbára a mondat tagolásától függ. ... A szöveg hagyo­mányos versekre osztása, amely a 12. századra megy vissza, minden valószínűség szerint hibás pontozást tükröz. Vagyis — mai értelmezők többsége szerint — a 38. versszak első szavai még a 37. versben megkezdett mondathoz tartoznak.[i] A másik pontozási lehetőség ez volna: «Aki szomjas, jöjjön hozzám és igyék. Aki hisz bennem, — amint az Írás mondja, — belsejéből élő víz folyamai fognak patakzani.»

Ez utóbbi pontozás nem lehetetlen, bár nehézkesebbnek tűnik. Az «aki hisz bennem» (szószerint «a bennem hívő») az új mondat elején ún. «nominativus dependens», nyelvtanilag mint be nem fejezett mondat alanyaként állna, egy közbevetett idézés előtt, amit azután ennek az alanyesetben álló kifejezésnek megmagyarázása követ.''

 

Az idézetek lelőhelyei:

Tarjányi Béla: Mk 1,1-15 magyarázata, egyetemi jegyzet

Cserháti Sándor: Pál apostolnak a Galácia-beliekhez írt levele, Bp. 1982.

Farkasfalvy Dénes: Testté vált szó, Prugg Verlag, 1987

Takács Gyula: A szenvedéstörténet Szent Márk evangéliumában, kézirat

Kenneth S. Wuest: Szótanulmányok a Filippi levélhez, Evangéliumi Kiadó, é.n.

 

C. STILISZTIKAI ELEMZÉS

 

 

 

Az irodalmi alkotás belső struk­túrája két szinten szerveződik. A makrostrukturális szinthez tartoznak az alkotásnak azon elemei, amelyek az egész műre jellemzőek, fokozatosan bontakoznak ki és amelyeket bizonyos elvonatkoztatás segítségével ismerünk meg (szereplők, tér, idő, narráció, stb.). Az alkotás alapelemei (amelyek összekapcsolódva a makrostrukturális elemeket létrehozzák) a hangok, hangkapcsolatok, szavak, szókapcsolatok és mondatok. Ezek nemcsak információkat hordoznak, hanem sajátos együttállásokban al­kalmasak arra is, hogy képeket, hangulatokat, érzelmeket, elvont gondolatokat idézzenek fel bennünk, ezzel könnyebbé tegyék egy helyzet, személy megelevenítését; érzelmi azonosulá­sokat, morális ítéleteket, személyes döntéseket váltsanak ki belőlünk.

A mikrostrukturális elemzést nevezhetjük a stílus vizsgálatának is. A stílus egészen ál­talános értelemben a nyelvi kifejezés módja, vagyis a kommunikációs lehetőségekből az adott mondanivaló kifejezésére alkalmazott eszközök együttese, amely jellemző az íróra, a beszélőre. A stílus vizsgálata kiterjedhet a nyelv teljes vertikumára (pl. a szóválasztásra, a jellemző hangokra, a mondatszerkesztésre, különböző szóképek és fordulatok alkalmazására, a különböző mondattípusok alkalmazására, stb.). A stilisztikai vizsgálat ennek megfelelően a szöveg kritikai magyarázatának is fontos eszköze: az alkotói szándék, a szövegek közötti rokonság egyebek mellett azzal is megragadható, hogy egy szövegben mik a jellegzetes kifejezések, fordulatok, mondatszerkezetek.

Így például a Pentateuchus papi rétegéhez tartozó szövegek Izraelt jellemzően az 'Izrael fiai' és az 'edah' (közösség) szavakkal fejezik ki; kedvelt formulájuk az 'örök' jelzővel alkotott kifejezések, a 'kabod' (dicsőség) szó, jellegzetesek a törvényeket bevezető fordulatok és a felsorolások ismétlődő kifejezései. A szóhasználat vizsgálata mutat rá a papi szövegek és Deutero-Izajás, valamint Ezekiel közötti gondolatközösségre is: az előbbivel közösek a 'bara' (teremt), az utóbbival a 'kabod' (dicsőség) szó használatában. A stílus vizsgálata így segít elhelyezni a papi szövegeket a fogság alatti és azt követő korba.

Ugyancsak a stilisztikai vizsgálat alapján tesznek különbséget a kutatók a protopáli és a deuteropáli (ezen belül a pasztorális) levelek között. Jelentősen különbözik e két csoport szókincse; a deuteropáli levelekre jellemző a szinonímák gyakori használata, a hosszadalmas mondatfűzés és a terjedelmes genitívuszos szerkezetek használata.

 

A stílus nyelvtani gyökerű elemein túl jellemzőek a különböző irodalmi stílusfordulatok: olyan eszközök, amelyek képzeleti, esztétikai, érzelmi hatásokat keltenek. Ezek segítik a szöveg megjegyzését, az olvasói azonosulást, az elvont gondolatok megértését, a figyelem vagy különböző érzelmek felkeltését, az utalások közötti eligazodást, stb.

1. Hangzásra épülő stíluseszközök

Hangutánzó szó

Akkor beszélünk hangutánzó szóról, ha egy jellegzetes zajjal járó jelenséget, cselekedetet olyan szóval adunk vissza, amelynek hangzása megközelíti a valóságban tapasztalható hangélményt.

ld. a Fil 2,14-gyel kapcsolatban már említett „gonguzmon” szót, amely mormogást, zúgolódást jelent, és hangalakja jól utánozza az ezzel az igével kifejezett valóságos hangjelenséget.

Alliteráció

Ugyanannak a hangnak egymást követő szavak elején, esetleg belsejében való ismétlődése, összecsengése. A betűjáték (hangjáték) egyik formája, amelyet néha betűrímnek vagy előrím­nek is neveznek. Szerepe: kiemel egy-egy szókapcsolatot, játékossága miatt érdekessé, könnyen megjegyezhetővé teszi. Bizonyos hangok esetén (pl. sz: sziszegő, a kígyóéhoz hasonló hang) érzelmi, hangulati töltése is van, állatok vagy jelenségek hangjával rokoníthatja az illető szókapcsolatot.

Ld. pl. a magyar fordításban: „Vajon vezethet-e vak világtalant?” (Mt 15,14)

Idegen szavak alkalmazása

Az idegen szó egy adott szövegen belül idegen test, amely az alapnyelvtől eltérő hangzásá­val kiemelkedik a szövegből. Szerepe lehet a történeti dokumentáció, az illető szöveg jelen­tőségének kiemelése.

Pl. Éli, Éli, lamma szabaktani (Mt 27,46); Effata (Mk 7,34); Talita kum (Mk 5,41)

2. Szóképek (trópusok)

A trópus a görög troposz (fordulat) szóból származik. Lényege egy fogalom, jelenség nevének átvitele egy másik fogalomra, jelenségre a közöttük fennálló valamilyen kapcsolat alapján. Szókép két fogalom, jelenség összevetése nyomán keletkezik, úgy, hogy egyiket a másikkal magyarázzuk, szemléletessé, elképzelhetővé tesszük.

A szóképek két nagy csoportja a metafora és a metonímia. Régebben külön csoportként tartották számon a szinekdokhét, ezt ma a metonímia egyik alfajaként tartják számon. A ha­sonlatot nem szokás a szóképekhez sorolni, mert itt a tagok megtartják önállóságukat, nem történik átvitel. Jellegében mégis „szóképszerű”, ezért mi is a szóképekhez kapcsolva említjük meg.

A metafora

Két fogalom közötti tartalmi, funkcióbeli vagy hangulati hasonlóságon alapuló átvitel (görög „meta+feró” = átviszek). Ez a leggyakoribb szókép, amely a mindennapi nyelvet is átjárja (villanykörte, az asztal lába, rohanó idő, stb.). Irodalmi alkalmazása szokatlan, meglepő összekapcsolásokat eredményez, amelyek azáltal hatnak, hogy két egymástól távol eső képet egyetlen névben vagy szókapcsolatban idéz fel, ezáltal a két kép mintegy összeolvad bennünk és a megvilágítandó fogalom új összefüggésben, eddig fel nem fedezett tulajdonsá­gokkal áll előttünk.

Alakja szerint a metafora lehet teljes (ez esetben mind az azonosító, mind az azonosított szerepel benne) és lehet egyszerű (csak az azonosító van kitéve).

Teljes metafora: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket.” (Mk 2,17) — „Lenyugszik a nap a próféták felett, a nappal éjszakára fordul. Akkor majd megszégyenülnek a látók, szégyen borítja a jövendőmondókat. Mindegyiküknek zárva marad a szája, mert nem jön az Istentől üzenet.” (Mik 3,6b-7)

Egyszerű metafora: „Aki nem veszi föl keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám.” (Mt 10,38) — „A hazugság kenyere ízlik az embernek, de utána kövekkel telik meg a szája.” (Péld 20,17)

Szófaja szerint van főnévi (a kosár feneke), igei (emelkednek az árak), melléknévi metafora (csípős megjegyzés).

A szinesztézia

(Synaesthesia =  együttérzés, összeérzés) Olyan metafora, amelyben különböző érzék­szervek területéről származó fogalmakat kapcsolnak össze (pl. fakó v. fényes hangon szólt, éleslátás).

Pl. „beszédetek legyen sóval ízes” (Kol 4,6)

A megszemélyesítés

A metafora egyik származéka, amely elvont dolgokat, természeti jelenségeket, tárgyakat az élőkre jellemző cselekvéssel, érzéssel, tulajdonsággal ruház fel, illetve növényeknek, állatok­nak is emberi érzést, cselekvést tulajdonít.

Pl. Nem szolgálhattok Istennek is és a Mammonnak is. (Mt 6,24) — Gyászol a termőföld (Joel 1,10)

Az allegória

Az allegória eredetileg (és mi is ebben az értelmében használjuk) hosszabb gondolatsoron, esetleg egész művön keresztülvitt, mozzanatról mozzanatra megvilágított metafora; egy kép­nek egész történetté való kiszélesítése. Elsősorban logikai, értelmi jellegű szókép, amelyben mindkét elem megtartja önállóságát. A kép minden egyes mozzanatának az ábrázolt gondolat jól meghatározható mozzanata felel meg. Az allegória később, a középkorban bizonyos eszmei, erkölcsi fogalmak megszemélyesítését vagy képi ábrázolását jelentette, így beszéltek például az Erény, a Bűn, a Remény, stb. allegóriáiról.

Jézus nagy példabeszédeinek többsége allegória, bár más és más az allegória kiépítettsége: a tékozló fiúról szóló példabeszédben például csak a három főszereplő személyét lehet azonosítani: az apa Istent, a nagyobbik fiú a zsidó népet, a kisebbik a pogányokat jelenti. De a történeten belül például az idegen városnak, a gazdának vagy akár a sertéseknek nincs allegorikus megfelelőjük.

Ezzel szemben a gyilkos szőlőművesekről vagy a magvetőről szóló példabeszéd tökéletesen kiépített allegória: az előbbiben a gazda Istent jelenti, a szőlőművesek pedig a választott népet. A szőlő körbekerítése, taposógödör, őrtorony készítése (jól érzékelhető ószövetségi párhuzamok alapján) Isten gondoskodása népéről. A termés begyűjtésére küldött szolgák a próféták, a fiú pedig Jézus, sorsuk pedig az elutasítás, il­letve megölés. (Mk 12,1-9) A magvetőről szóló példabeszédben a magvető Jézus, a mag Isten igéje, a különböző földterületek az ige hallgatóinak különféle magatartását jelentik, a termés pedig a megtérésből származó élet gyümölcseit jelenti. (Mk 4,3-9)

Világosan kell látni azt is, hogy nem minden példabeszéd allegória. Van, amelyik egyszerűen példázat, pl. az irgalmas szamaritánus története, hiszen ott a szereplők azt jelentik a valóságban is, amit a példabeszédben; más esetekben sem kell mögöttes értelmet feltételeznünk, pl. az elveszett bárányról szóló példázatban. — Más példa­beszédnek nevezett szövegek nem is történetek, hanem hasonlatok, pl. a vetés növekedéséről vagy a mustármagról (Mk 4,26-29.30-32).

A szimbólum

(görög „szümbolon” = ismertetőjel, bélyeg, jegy) A metaforában (ideértve a megszemé­lyesítést és az allegóriát is) a kép csak eszköz, amelyen „át kell lépnünk”, hogy eljussunk a kifejezendő tartalomhoz. A szimbólum esetében viszont a kép jelképpé emelkedik, önálló élet­re kel: egész gondolatsort, összetett érzelmeket és hangulatokat idéz fel, amelyeket — bonyolultságuk miatt — rendszerint nem lehet egyértelműen lefordítani.

Amíg az allegória elsősorban logikai, fogalmi jellegű, addig a szimbólum inkább megéreztet, megsejtet valamit. Alapja nem a látás, hanem a látomás: a szimbólum események, képek sorát idézi fel bennünk, sokszor csak bizonytalan, homályos módon. A szimbólum értelmezése éppen e titok-jellegénél fogva általában nehézkes, bizonytalan. Az apokaliptika éppen e homályossága miatt szimbólumok egész sorát vonultatja fel, amelyeket nem is mindig magyaráz meg.

A Mt 10,38-ból idézett „aki nem veszi fel keresztjét...” esetében a kereszt még csak metaforikus jellegű, hiszen egyszerűen helyettesíthető az áldozatvállalás, esetleg a vér­tanúság fogalmával. De pl. az 1 Kor 1,18-ban „a kereszt hirdetése” kapcsán a keresztről már mint szimbólumról kell beszélnünk, mert a kereszt itt nemcsak Jézus vértanúságát, hanem egész megváltói művét jelenti, amelyhez összetett teológiai, morális tartalom kapcsolódik, amely misztérium: kimeríthetetlen igazság.

Ugyancsak szimbólum az Isten Báránya kifejezés is. (Jn 1,29.37; Jel 5,6) Nem tekinthetjük sem egyszerű metaforának (Jánosnál), sem megszemélyesítésnek (a Jel-ben), mert nem arról van szó, hogy Jézus és egy bárány között valamilyen külső, belső, hangulati vagy funkcióbeli hasonlóság állna fenn. Ez a bárány egy meghatározott alak, a pászka báránya, amelyhez az egész egyiptomi kivonulás teológiai, érzelmi tartalma hozzákapcsolódik. A pászka báránya és Jézus között gondolati-érzelmi párhuzamok egész sora fennáll, amelyek a Bárány alakjában mind megjelennek, egyértelmű kifej­tésük lehetetlen.

A metonímia

(görög „metonümia” = névcsere) A trópusok másik fő fajtája: esetében nem a külső, belső stb. hasonlóság jelenti az átvitel alapját, mint a metaforában, hanem a térbeli (az egész város beszéli: egy adott hely átvitele a benne lakó emberekre), időbeli (a holnapi nap majd gondos­kodik magáról — Mt 6,34), anyagbeli (vasra verték: a bilincs anyaga helyettesíti a bilincs szót) vagy ok-okozati (élet = gabona: a gabonából mint okból származó élet — az ok helyett az okozatot említjük) érintkezés.

Ld. pl. „Az Emberfia ura a szombatnak is.” (Mt 12,8) — vagyis az Emberfia meghatározhatja a szombaton végezhető cselekedeteket is.

„Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem hogy kardot.” (Mt 10,34) — a kard helyettesíti a vele végzett cselekvést, a harcot.

„Ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely” (Lk 22,42) — egyszerre metonímia (mert a kehellyel fejezi ki, ami benne van) és metafora, mert a kehely tartalmát a szenvedés fogalmára átviszi.

„Efraim szelet terel, egész nap a keleti szél után fut” [utalás Asszíriára] (Oz 12,2)

A semita gondolkodásmódban sok metonimikus elem van: pl. a templomra vagy Isten trónjára esküszik — mivel ezek „érintkeznek” Istennel, Isten erejével kötelezik az eskütevőt.

A szinekdokhé

(görög „szünekdokhé” = együttértés, veleértés) Ma már a metonímia egyik fajtájának tekintik: a nem (genus) és a fajta (species), a rész és az egész, illetve az egyes szám és a többes szám felcserélésén alapuló szókép.

Mik 7,3: „Kezük ügyes tenni a rosszat” — a rosszat az ember teszi, a kezével.

Mt 16,18: „az alvilág kapui sem vesznek erőt rajta” — az alvilág részével jelzi az egészet, egyben metonimikus módon az alvilág lakóit, azok cselekedeteit fejezi ki.

Lk 11,27: „boldog az emlő, amelyet szoptál” — egy testrészével fejezi ki az egész embert. (Vitatható, vajon a „szemed, kezed megbotránkoztat” metonímia vagy szinek­dokhé: szinekdokhé, ha úgy okoskodunk, hogy a teljes ember teszi a megbotránkoztató dolgot, amelyet egy részével fejezünk ki; metonímia, ha azt mondjuk: az a cselekedet, amelyet az ember a szemével, kezével tesz.)

3. Szóképszerű stíluseszközök

A hasonlat

Vita tárgya, a hasonlat a szóképek közé tartozik-e. Ha igen, a metaforát összevont hason­latnak kell tekinteni (ti. amelyből hiányzik az „olyan mint” összekapcsolás). Valójában azon­ban nem minden metaforát lehet hasonlattá átalakítani és a hasonlatok metaforává alakítása is jelentésváltozást eredményez. Ennek oka, hogy a metafora nemcsak hasonlítás, hanem azonosítás is. Így például a „ti vagytok a világ világossága” nem ugyanazt jelenti, mint: „olyanok vagytok a világnak, mint a világosság”.

A hasonlat szerkezetében a hasonlító és a hasonlított tagot összekapcsolás fogja össze: leg­gyakrabban az „olyan mint” vagy más kötőszó (mintegy, mintha, miként, akár), illetve rámu­tató szó (úgy, oly, azonképp), névutó (gyanánt), képző (-szerű), rag (-ként, -képpen, -ul, -ül, -nál, -nél), esetleg ige: azt hinné az ember, úgy tűnik, olyannak látszik.

Jel 16,15: „Lásd, úgy jövök, mint a tolvaj.” — 19,12: „szeme olyan, mint a lobogó tűz” — „az ég eltűnt, mint egy felgöngyölt könyvtekercs” (6,14) — „Letért az útjáról Izrael, mint a csökönyös igástehén.” (Oz 4,16)

A körülírás

Akkor beszélünk körülírásról (perifrázis), ha nem nevezünk nevén egy fogalmat, hanem könnyen felismerhető tulajdonságai alapján érzékeltetjük.

Mt 15,11: „nem az szennyezi be az embert, ami a szájába kerül, hanem az szennyezi be, ami a száját elhagyja” — egyszerűbb fogalmazásban: nem az étel szennyezi be az embert, hanem a beszéde.

Az eufémizmus

Ha félelemből, illendőségből, tapintatból valaminek a nevét nem szívesen mondjuk ki, más kifejezés alkalmazásával vagy körülírással szépítő megnevezést, vagyis eufémizmust alkal­mazunk.

(Tapintatból: mozgáskorlátozott, illendőségből: székel, feslett nő, tréfából: kétszer vette; egyszer észre, egyszer el)

Formái: idegen szó alkalmazása (exitált: meghalt), kicsinyítés (iszogat), feltételes mód al­kalmazása esetleg tagadó formában is (megtennéd ezt a szívességet, nem vinnéd el ezt a leve­let), elhallgatás (hogy az a...), tagadva állítás (nem túlságosan érdekes).

Bibliai példa: „Nem értitek, hogy mindaz, ami a szájba kerül, a gyomorba jut és onnan a félreeső helyre?” (Mt 15,17) — „Senkinek a vére nem szárad rajtam” (ApCsel 20,26): senkit nem öltem meg, nem okoztam senki halálát.

A kakofemizmus az eufémizmus ellentéte: erős, durva szóhasználatot jelent:

Viperák fajzata (pl. Mt 3,7) — „mondjátok meg annak a rókának” (Lk 13,32) — „Bárcsak egészen megcsonkítanák magukat azok, akik zavart támasztanak köztetek” (az eredeti szó: kimetszenék, kiherélés értelemben — Gal 5,12) — „Ha pedig egymást marjátok és faljátok, vigyázzatok, hogy egymást el ne emésszétek!” (Gal 5,15) Cserháti Sándor magyarázata: „Igen erős kifejezések, és a vadállatok egymást pusztító marakodását idézik emlékezetünkbe...” Tipikus példája a kakofemizmusnak, ahol a vitatkozást, veszekedést sokkal durvább kifejezéssel nevezik meg.

A homonímia

Azonos alakúságot jelent. Két vagy több szó azonos alakúságáról akkor beszélünk, ha a szavak hangalakja megegyezik, jelentése pedig teljesen eltér egymástól. A szótári homonímák esetében a szó alapalakjai megegyeznek egymással (vár), a nyelvtani homonímák esetében két szó a ragozás, képzés következtében vált azonos alakúvá (fogat, szám), a kiejtési homonímák esetében pedig a különféleképpen írt szavakat azonos módon ejtjük (szabja, szablya)

A homonímiából, az azonos vagy hasonló hangzású szavakból származik a szójáték.

Te Péter (Petrosz) vagy és én erre a sziklára (petra) építem egyházamat. (Mt 16,18) — Semita szójáték: „Isten a kövekből (abánim) is tud fiakat (bánim) támasztani.” (Mt 3,9; Lk 3,8)

A hasonló hangzáshoz kötődik a kereszt alatti félreértés is: Illést hívja (Mt 27,47; Mk 15,35)

4. A szóalakhoz vagy szójelentéshez kötődő stíluselemek

A szinonimák

Különböző alakú és hangzású, de rokon értelmű szavak.

„Senki két úrnak nem szolgálhat: vagy gyűlöli egyiket s szereti a másikat, vagy egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti.” (Mt 6,24) (Szeretni: agapaó — ra­gaszkodni vkihez: antekhomai, gyűlölni: miszeó — megvetni: katafroneó) — „ti majd sírtok (klauszete) és jajgattok (thrénészete), a világ azonban örülni fog. Ti szomorkodtok (lüpéthészeszthe), de szomorúságotok örömre fordul.” (Jn 16,20)

Az antonímia

Ellentétes értelműséget jelent: alakilag teljesen különböző szavakhoz két egymással szim­metrikusan szemben álló, ellentétes jelentés kapcsolódik:

ld. az előbbi példát, továbbá: „Tágas a kapu és széles az út, mely a pusztulásba visz, bizony sokan mennek be rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, mely az életre visz, bizony kevesen találják meg.” (többszörös antonímia: tágas—szűk, széles—keskeny, pusztulás—élet, sokan—kevesen) — „Beszédetek legyen: igen, igen; nem, nem” (Mt 5,37) — „Igen, jönnek napok – mondja az Úr – amikor együtt jár a szántóvető és az arató, a sajtoló és a magvető” (Ám 9,13)

5. Értelemváltoztató stíluselemek

Erősítés

Ha mondanivalónk súlyát, jelentőségét szeretnénk kiemelni, erősítést alkalmazunk. Ennek két fő formája az alaki és a tartalmi erősítés. Az alaki erősítés legfőbb formája a szóismétlés.

Az egyszerű szóismétlés során kétszer vagy többször egymás mellé tesszük ugyanazt a szót (tudom, tudom).

„Bizony, bizony mondom nektek...” (Pl. Jn 3,3.5.11 és még sok más hely) — „Jaj, jaj, jaj a föld lakóinak...” (Jel 8,13)

A szótőismétlés (figura ethimologica) során ugyanannak az igének két különböző alakja kerül egymás mellé:

„Hallván halljatok (akoé akúszete) ... látván lássatok (blepontesz blepszete)” (Mt 13,14)

A tartalmi erősítés történhet erősebb kifejezés alkalmazásával (ld. Gal 5,15), szóhalmozás­sal (ld. Jn 16,20: sírtok, jajgattok, szomorkodtok), valamint a továbbiakkal:

Ellentét

Az antonímiával szemben az ellentét (antithesis) nem két egymást kizáró, hanem két egymástól távoleső fogalmat állít párba. Erre rengeteg bibliai példa akad.

Pl. véka alá — tartóra (Mt 5,15), „míg ég és föld fönnáll...” (5,18); „egyetlen haj­száladat sem tudod fehérré vagy feketévé tenni” (5,36), „ha megütik a jobb arcodat, tartsd oda a balt is” (5,39); „fölkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek” (5,45); szálka — gerenda (7,3), kérjetek és kaptok, keressetek és találtok (7,7), stb.

A kiazmus

Az ellentét sajátos fajtája, ölelkező ellentétnek nevezhetnénk, az ellentétes szavak szim­metrikus elhelyezését jelenti (X Y Y X).

Ld. Zimmermann elemzését az 1 Tim 3,16-ról. A kérdése, hogy ellentét­párhuzamokról van szó, kiazmatikus szerkesztésről vagy egyikről sem. Ha kiazmus van benne, akkor a 3-6. sor szerkesztése a következő: „megjelent az angyaloknak (X) — pogányoknak hirdették (Y) — világszerte hittek benne (Y) — fölment a dicsőségbe (X)”.

Paradoxon, oxymoron

Egymást (látszólag) kizáró szavak, képek összekapcsolása, magyarul képtelenség. A meghökkentő párhuzam rendkívül erős hatással van a hallgatóra, olvasóra. Jézus gyakran él vele.

Boldogok a szomorkodók (Mt 5,4), a világosságot véka alá tenni (5,15), ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb (6,3), vedd ki előbb a magad szeméből a gerendát (7,5), ne szórjátok gyöngyeiteket sertések elé (7,6), ki ad a fiának követ, ha kenyeret kér (7,9), szednek-e a bogáncsról fügét (7,16), hagyd a holtakra, hadd temessék halottaikat (8,22), stb.

Felsorolás

Akkor beszélünk róla, ha egy adott fogalmat azzal nyomatékosítunk, hogy a hozzá tartozó tulajdonságokat, esetleg részeit felsoroljuk.

„A test cselekedetei nyilvánvalóak: paráznaság, tisztátalanság, fajtalanság, bálványimádás, babonaság, ellenségeskedés, viszálykodás, vetélkedés, harag, veszekedés, szakadás, pártoskodás, irigykedés, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás, s ezekhez hasonlók.” (Gal 5,19-21)

Nagyítás, túlzás, fokozás

Egy fogalmat, érzelmet, jelenséget a valóságosnál nagyobbnak (egyre növekvőnek) mutatja be.

„Harmincszoros, hatvanszoros, sőt százszoros termést hozott.” (Mk 4,8: túlzás is, mert Jézus korában a hét-tizenegyszeres termés már nagyon jónak számított)

„Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer.” (Mt 18,22)

Irónia, gúny, szarkazmus

Ez is a túlzás egyik formája. Az irónia lényege, hogy az ellenkezőjét állítjuk annak, amit gondolunk.

„Menjetek csak Bételbe és vétkezzetek! És Gilgálba, és kövessetek el még több bűnt! ((Ám 4,4)

A gúny valamilyen hiba, fogyatékosság felnagyítása, eltúlzása néha a képtelenségig:

„Bejártok tengert és szárazföldet, hogy egyetlen áttérőt szerezzetek, és ha sikerül, a kárhozat fiává teszitek.” (Mt 23,15)

A keserű, maró gúnyt szarkazmusnak nevezzük.

„Népem a fadarabot faggatja, egy karó a tanítója...” (Oz 4,12)

Kicsinyítés

A nagyítás ellentéte: benne a valóságosnál kevesebbet, kisebbet állítunk. Ellenkező előjelű túlzásnak is tekinthetjük.

6. Nyelvtani formákhoz kapcsolódó stíluselemek

Felkiáltás

Az írott szövegen belül is érzékeltetik a szóbeliség hangsúlyát, hangerejét a felkiáltással.

„Én szerencsétlen ember! Ki vált meg engem e halálra vált testtől?” (Róm 7,24)

Kérdés

A hallgatóval, olvasóval való kommunikáció lényeges eleme a kérdés, amely mintegy megszólítja, a figyelmét egy-egy problémára ráirányítja (figyelemfelkeltő kérdés), bevonja a maga töprengésébe (tűnődő kérdés), illetve együttgondolkodásra, önálló következtetésekre serkenti (költői kérdés — azt nevezzük költői kérdésnek, amely inkább állít valamit, mintsem kérdezne, valójában válaszra nem vár, annyira egyértelmű a megoldása).

Figyelemfelkeltő kérdés: „Mit mondjunk tehát? (folytatása költői kérdés) Meg­maradjunk a bűnben, hogy túláradjon a kegyelem?” (Róm 6,1) — Költői kérdések: „Talán megoszlott Krisztus? Talán Pált feszítették keresztre értetek? Vagy Pál nevében kereszteltek meg?” (1 Kor 1,13-14)

Tagadás

Lehet egyszerűen informatív jellegű, de szolgálhatja a hallgatóval, az olvasóval való kom­munikációt is, amennyiben feltételezi, hogy ellenvélemény, kétely fogalmazódik meg benne, tagadásával pedig erre válaszol.

„Nem azért jöttem, hogy megszüntessem a törvényt, hanem hogy beteljesítsem.” (Mt 5,17) „Nem mindaz, aki azt mondja nekem: Uram, Uram!, jut be a mennyek országába.” (Mt 7,21)

A tagadás sajátos formája a litotesz: esetében egy dolog állítása helyett az ellentétét tagadjuk.

„Hiszen Krisztus sem a maga kedvét kereste.” (Róm 15,3 — ahelyett, hogy azt mondaná: Krisztus is mások kedvét kereste)

7. Állandósult szófordulatok

Szólások

Olyan jelentéstani egységet alkotó, gazdag hangulati és szemléleti tartalmú — nagyrészt közhasználatú — állandó szókapcsolatok, melyek tartalmukat az őket alkotó szavak képes értelmű használatával fejezik ki. A szólások a nemzeti nyelvre jellemző szerkesztés- és gon­dolkodásmódot tükröznek.

Az Újszövetségben, noha mindegyik irata eredetileg is görög nyelven készült, sok sajátosan semita szólás szerepel: test és vér (ember —  Mt 16,17); Sion leánya (Jeruzsálem — Mt 21,5); „kelyhemből ugyan inni fogtok” (sorsomban osztoztok — Mt 20,23); külső sötétség (kárhozat — (Mt 8,12), a törvény és a próféták (az Írás — Mt 5,17)

Közmondások

Zárt mondat formájában áthagyományozott rövid, magvas bölcsesség. Általában is­meretlen, népi eredetű.

„Ahol a hulla van, oda gyűlnek a keselyűk.” (Mt  24,28); „Sehol sincs a prófétának kevesebb becsülete, mint saját hazájában és házában.” (Mt 13,57 — kérdés, hogy Jézus közmondást idéz-e itt vagy saját mondását)

Szállóigék

Az irodalomból vagy a történelemből vett mondás, amelyet idézetként alkalmaznak egy-egy helyzetre (pl. a kocka el van vetve). Ennek megfelelően az Újszövetségben elsősorban a közismert ószövetségi idézetek számítanak szállóigéknek. Nehéz azonban ma eldönteni, melyek voltak Jézus korában a közszájon forgó ószövetségi mondások és melyeket adják a szer­zők bizonyításképpen a szereplők szájába.

Jézus megkísértésének idézetei valószínűleg szállóigék voltak: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten ajkáról való.” (Mt 4,4 — MTörv 8,3) Mt 4,7: „Írva van az is: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!” (MTörv 6,16)

D. NARRATOLÓGIAI ELEMZÉS

 

 

 

 

 

 

 

Amikor az ember egy történést má­sokkal közöl, elbeszélést végez. Az elbeszélés során különböző fogásokat, módszereket alkalmaz annak érdekében, hogy a közölni kívánt történést valóságszerűen mutassa be: hallgatója, olvasója el tudja képzelni, önmagában meg tudja eleveníteni azt az eseményt, amelynek személyesen nem volt részese.

Az író, előadó (azaz a narrátor) az eredeti történést soha nem tudja a maga teljes valóságában a hallgató-olvasó elé tárni: nem tudja az előzményeket és a következményeket, a résztvevők szándékait, a helyszínt, a különböző árnyalatokat min­den részletében közölni. A nyersanyagból válogatnia kell. Az egyszerre, egy időben ész­lelt dolgokat az elbeszélés során sorrendbe kell tennie és egymásutániságban bemutat­nia. Ki kell választania azt a nézőpontot, amelyből a történést bemutatja. Láttatnia kell a dolgok rejtett összefüggéseit.

E narratológiai bevezetőben tehát az elbeszélés formai lehetőségeit mutatjuk be. Közelebb jutunk ugyanis a bibliai szövegek értelméhez, ha narratív struktúráikat ele­mezve rátalálunk azokra az elemekre, amelyek a szövegek sajátos jelentéshatását létre­hozzák. A szövegek jelentését ugyan közvetlenül érzékeljük, puszta elolvasásuk vagy meghallgatásuk kialakít bennünk egy jelentéshatást, de egyrészt teljesebb perspek­tívájában megértjük, másrészt könnyebben meg tudjuk fogalmazni, mások számára kifej­teni e jelentést, ha tudatosítjuk, mi hozza létre, mitől „működik”.

 

Mivel az elbeszélés a valóságnak egy elbeszélő tudatán átszűrt megjelenítése, az esemény és a történet nem ugyanaz. És még tovább: formális szempontból különbséget teszünk a történet és az elbeszélés között. Az orosz formalistáknál ez a fabula (másoknál motívumok, téma) és a szüzsé. A fabula az események sora, a műben használt motívumok összege, a szüzsé pedig a motívumok művészileg elrendezett megjelenítése. A német munkák e különbséget a Geschichte-Fa­bel, az angolok a story-plot kifejezésekkel érzékeltetik.

A francia strukturalista irodalomtudósok már három összetevőt különböztetnek meg: histoire-nak nevezik magát a történetet, récit-nek a történet elbeszélését és dis­cours-nak a szöveget, ami itt nem egyenértékű a „texte”-tel, hanem az elbeszélés formába ön­töttségét, „összeszövöttségét” fejezi ki.

Eszerint a történet elemei a szöveg közvetlenül megragadható összetevői, az elbeszélés elemei pedig azok az eljárások, amelyekkel a történet elbeszélését végzik.

I. A TÖRTÉNET ELEMEI

1. A cselekmény

Meghatározás

A cselekmény azt jelenti, hogy a történetben megjelenő események összefüggő, autonóm rendszert, szervesen épülő láncolatot alkotnak.

A cselekmény szerkezete

A cselekmény, mint struktúra maga is kisebb narratív struktúrákból szerveződik meg.

Formai szempontból az alapelemek a cselekménymondatok (propositions), amelyek szekvenciákat alkotnak (a klasszikus drámában például jeleneteket), a szöveg egészét pedig a szekvenciák közbeiktatás, összefűzés vagy váltakozás útján hozzák létre.

Példa: Az evangéliumokban világosan elkülönülnek a szöveg egészét alkotó szekvenciák, a perikópák, amelyek önmagukban is kerek, egész történetek. Ezek a történetek kisebb egységekből épülnek fel, amelyek sokszor csak egy-egy mon­datból, sőt részmondatból állnak. A Mk 3,31-35 esetében a perikópa a következő egységekből épül fel:

1. Amikor anyja és testvérei odaértek,

2. kint maradtak és hivatták őt.

3. A körülötte álló tömegből figyelmeztették: „Anyád és testvéreid kint állnak és keresnek.”

4. Ő azonban így válaszolt: „Ki az én anyám és kik az én testvéreim?”

5. Majd végignézve a körülötte ülőkön csak ennyit mondott: „Ezek az én anyám és testvéreim! Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az mind testvérem, nővérem és anyám.”

Általában látható, hogy a cselekményt továbbvivő igék jelentik egy-egy cse­lekménymondat magját. Az egy időben történő cselekvések, a halmozott igék egy cselekménymondatba tartoznak. Ugyancsak egy cselekménymondatba tartoznak a különböző motívumokhoz tartozó reflexiók. Például Heródes véleményével egy egységbe tartoznak az azt magyarázó reflexiók, ld. Mk 6,14-16.

A különböző szekvenciák közbeiktatás útján történő összefűzésére jó példák az evangéliumi summáriumok, pl. Mk 1,32-34; 4,33-34; 6,53-56. Az összefűzés eszközei közé tartoznak a kötőszavak (és, de, mert), az idő változására utaló megjegyzések (később, akkor, hat nap múlva, az egyik szombaton — Mk 2,23; aznap alkonyatkor — Mk 4,35; stb.), a hely változására utaló megjegyzések (mihelyt hazaértek — Mk 3,20; ezután fölment a hegyre — Mk 3,13; miután Jézus megint átkelt a túlsó partra — Mk 5,21, stb.) Többszörös összefűzés: „Eltávozva onnét ismét lakóhelyére érkezett. Tanítványai kísérték. A következő szombaton elkezdett tanítani a zsinagógában.” (Mk 6,1-2) Itt térbeli és időbeli változás egyszerre látható. A váltakozás útján történő összefűzés a többszálú cselekmények eleme: itt a cselekmény szétvált szálai párhuzamosan futnak, hol egyiket, hol másikat követi a narráció. Ez a Bibliában ritka, de például a szenvedéstörténetben Péter tagadása elbeszélésénél megtörik a Jézus perét kísérő eseményszál, majd az elbeszélés végén visszatér hozzá. Ugyanígy József ószövet­ségi történetében a testvérek történetének szála eltűnik és csak az újbóli találkozás előtt bukkan fel újra.

Tartalmi szempontból az orosz formalistáktól kezdve a motívumot tartják a legkisebb egységnek. A motívum alatt ismétel­ten felbukkanó, alapvető emberi tartalmakat, viszonyokat, magatartásformákat kifejező alakokat, elemi helyzeteket vagy történeteket szokás érteni.

A motívumok, ha összekapcsolódnak, motívumláncot képeznek.

Példa: A Makkabeusok 2. könyve ugyanazt az eseménysort beszéli el, mint az 1., de más motívumok kapnak benne hangsúlyt, így: a harcosok imája (12,28; 14,15), az isteni gondviselés jelei (3,25k; 5,2-4; 10,29-30; 11,8), az egyszerű emberek vértanúsága, Isten teremtő erejének megvallása.

A cselekményt előre viszik a helyzetek és a konfliktusok, kiegészítik az epizódok, vi­szont megállítják a leírások, képek (és ezek monumentális változatai, a tablók). A je­lenetek és a dialógusok lelassítják ugyan az események folyását, viszont kibontják a cse­lekmény indokait, „élővé” teszik a szereplőket, gazdagítják a mű világszerűségét.

Így például Jézus alakját, megváltó művének kibontását előre viszik a külön­böző meghívás- és csodatörténetek, vitabeszédek, amelyek egy-egy helyzet, kon­fliktus megoldásai (pl. Jézushoz gyermekeket hoznak: kialakul egy konfliktus, amelyet Jézus felold — Mk 10,13-16). — Keresztelő János lefejezése epizód, mert a cselekmény menetét nem viszi előbbre, de kiegészíti: előre jelzi Jézus igazság­talan halálát. — Az ószövetségi idézetek nyilvánvalóan megállítják a cselekmény menetét, de a történések egészét szélesebb összefüggésbe állítják és egyben in­dokolják. — A kenyérszaporítást megelőző párbeszéd is késlelteti a cselekmény folyását. A történet enélkül is érthető lenne, beiktatása azonban kiemeli a csoda jelentőségét és rávilágít Jézus, illetve a tanítványok gondolkodására, kapcso­latára. Ezáltal a szereplők alakját, gondolkodásmódját, a köztük levő kapcsola­tot jobban megértjük.

A cselekmény típusai

A cselekmény típusai között a zárt és a nyílt formákat, valamint az egyfolyamú, több­folyamú és mozaikszerű cselekményeket említjük meg.

A zárt cselekmény szigorúan követi a megadott alaphelyzet nyújtotta lehetőségeket: új személyeket, új erőket, új cselekményszálakat nem alkalmaz. A nyílt cselekmény az előbbinél jóval „epikusabb”: az alaphelyzettől többször is eltér, epizó­dokat, új szemé­lyeket és erőket iktat be a cselekmény szövetébe.

Az egyfolyamú cselekményben a történet egy szálon, a többfolyamúban több — kezdetben független, később összefutó — szálon halad. A mozaikszerű cselekmény több — egymástól végig független — történetet vág össze.

Példa: az evangéliumok cselekményszerkezete alapvetően egyfolyamú: a cse­lekményszálak csak Júdás árulása és Péter tagadása elbeszéléseiben válnak szét, de a Júdás-szál (aki ti. elmegy a főpapokkal egyezkedni, ezzel külön cselek­ményvonalat indít el, a narráció most őt követi) Jézus elfogatásában egyesül a fő vonallal. Az öngyilkosságáról szóló mátéi rész (27,3-10) már csak epizód, mert a cselekmény alakulására tovább nincs befolyással. (Míg az árulás nyilvánvalóan igen.)

Az Apostolok Cselekedeteinek cselekményszerkezete sokkal mozaikszerűbb. Pál megtérése nem a jeruzsálemi egyház működésének következménye, hanem a Jézussal való közvetlen találkozás váltja ki. Ezért a páli és a péteri történetek gyakorlatilag egymástól független cselekményszálat alkotnak. De az Istvánról és Fülöpről szóló történetek is csak lazán kapcsolódnak a Péter működését követő szálhoz. Egyáltalán: az Apostolok Cselekedeteiben nincs is valóságos fő cselek­ményszál: az események egymással párhuzamosan futnak és csak időnként találkoznak, de e találkozásoknak sincs döntő jelentőségük a cselekmény további alakulását tekintve.

Milyen elven épül fel a cselekmény?

A klasszikus cselekmény az időbeliség és az okság elvére épül. Az események valami­féle kauzalitás nyomán alakulnak. Mitologikus elbeszélésnek nevezi Todorov azt a cse­lekményt, amelyben az alapelemek közvetlen oksági kapcsolatban állnak egymással (vagyis logikailag is egyik következik a másikból), és ideologikus elbeszélésnek hívja azt a cselekményfajtát, amelyben az események egy általános elvből vagy törvényből ki­folyólag következnek.

Hangsúlyozni kell, hogy a bibliai történetek mind az ideologikus elbeszélések közé tartoznak, mert mindegyiknek egy meghatározott istentapasztalat, illetve teológiai tétel, elv a mozgatórugója. Ezzel szemben a mitologikus elbeszélések körébe tartozik például a legtöbb népmese. A szegény ember szőlője című mesében például a két idősebb fiú őrizete alatt azért dézsmálják meg a szőlőt, mert nem adnak kenyeret a békának, ezzel szemben a legkisebb fiú azért kap három varázsvesszőt, mert megosztja kenyerét a békával, azért állnak szol­gálatába a lovak, mert rájuk suhint a vesszőkkel, azért tudja elnyerni a királylány kezét, mert a lovakkal magasra tud ugratni.

Ezzel a logikai renddel szorosan összefonódik az időbeli rend is: az időbeli egymás­utániságot és a logikai-okozati egymásutániságot gyakran annyira azonosí­tották, hogy az eseményeket a „post hoc, ergo propter hoc” elv alapján értékelték.

Természetesen nemcsak a kauzalitás-időbeliség elvére lehet a cselekményt felépíteni: ismeretesek térelven szerkesztett cselekmények is, illetve olyanok, amelyek­ben csak a főszereplő személyének azonossága tartja fenn a történet egységét (pl. a ka­land- vagy a pikaróregény, illetve ilyenek a mai bűnügyi tévéfilmsorozatok).

Az evangéliumok ugyan felállítanak bizonyos időrendet a perikópák egybe­fűzésénél, de ez annyira homályos, hogy nem lehet a cselekmény időtartamára következtetni. Az időbeli összefűzés helyett elsősorban Jézus személye tartja össze a történetet, a cselekmény bonyolításában pedig az időbeli egymásutániság helyébe a térváltoztatás lép. Különösen Márk evangéliumában szembetűnő a vándorlás cselekménybonyolító szerepe.

A cselekmény bonyolítása

Ennek alaptípusát a klasszikus dráma szerkesztésmódjával szokták leírni: a főbb ál­lomások az expozíció, a bonyodalom, a kibontakozás, a tetőpont és a megoldás.

József történetében például igen rövid az expozíció (Ter 37,2-4): ebben a narrátor felvázolja azt az alaphelyzetet, amelyből a történet elindul. Az álom elbeszélésével elindul a bonyodalom, amely József eladásáig tart. Itt kezdődik a kibontakozás, amely hullámvonalban halad a tetőpontig: újabb bonyodalmakon és kibontakozásokon keresztül (Józsefet eladják Egyiptomba, de jó helyre kerül, innen azonban Putifár felesége miatt börtönbe jut, itt megfejti a főpohárnok és a fősütőmester álmát, de a főpohárnok elfelejti, a fáraó első embere lesz, testvérei nem ismerik fel) jut el a tetőpontra, amely az „ellopott” pohárral visszatérő testvérekkel történő találkozás jelenete, majd a történet Jákob családjának Egyiptomba költözésével találja meg a megoldást.

Az elbeszélés alapviszonylatai a cselekmény oldaláról

A cselekmény felől szemlélve az elbeszélés egy folyamat, amelynek alapvető elve, hogy a történet egy nyitóegyensúlytól halad egy záró egyensúlyig. Ez a haladás (voltaképpen a cselekmény) több elemet tartalmaz: 1. az egyensúlyt bontó erők munkáját, 2. az egyensúlyhiányt, 3. az egyensúlyt teremtő erők tevékenységét, valamint 4. az eredményt, illetve következtetést vagy tanulságot.

A kenyérszaporítás történetében a nyitóegyensúlyt a Jézust hallgató tömeg je­lenti. Ez az egyensúly felborul, mert beesteledik, a nép megéhezik, a város messze van. Az egyensúlyt teremtő erők közé számít már az, hogy van öt kenyér és két hal, de ez még kevés a megoldáshoz. Jézus ezért megszaporítja az ételt. Záró­egyensúly: a nép jóllakik (következtetünk rá abból, hogy tizenkét kosár maradék van).

Már az előzőben is láthatjuk, hogy az összetettebb történetben az egyensúlyt bontó és teremtő erők egymással váltakoznak: egyensúlyt teremtő erő az öt kenyér és a két hal, egyben bontó is, mert nem elég ennyi embernek. Zakeus történetében jól megfigyelhető a cselekmény fejlődése, magasabb szintre jutása:

nyitóegyensúly: Zakeus gazdag vámos

egyensúlybontás: látni akarja Jézust, de alacsony

egyensúlyteremtés: felmászik egy fügefára

záróegyensúly 1.: találkozik Jézussal

Itt az elbeszélés véget érhetne, de Jézus hívása újabb egyensúlybontást ered­ményez: el akar menni hozzá, pedig nyilvános bűnös. Az így megbomlott egyen­súly önmagában nem áll helyre azzal, hogy Zakeus meghívja a házába, a 2. záróegyensúly Zakeus megtérésével jön létre.

Van, ahol a történet negatív módon fejeződik be: a gazdag ifjú esetében a záróegyensúlyt a nyitóegyensúlyhoz való visszatérés jelenti: az ifjú dol­gavégezetlenül távozik. A történet tehát visszakanyarodik önmaga kezdetéhez. Jézus szava azonban (Milyen nehezen jut be a gazdag Isten országába! — Mk 10,23) magasabb szintre emeli: az események szintjén negatív befejezés új felismeréshez vezet.

Összetett történet Péter tagadása is. Ha a perikópát önmagában nézzük, akkor a záróegyensúly a nyitó cáfolata:

1. Péter szereti Jézust: a főpap házához is követi.

2. Egyensúlybontás: megkérdezik, ismeri-e őt.

3. az egyensúlyteremtés kudarcba fullad: Péter letagadja.

4. záróegyensúly: kiderül, mégsem szereti őt.

Itt azonban a történetet megelőzi Jézus jövendölése. Ez volt a történet nyitóe­gyensúlya. Ehhez képest egyensúlyt bontó elem, hogy Péter mégis követi Mesterét, egyensúlyt teremtő elem a Péterhez szóló kérdés és az apostol válasza, a záróe­gyensúlyt pedig Jézus jövendölésének beteljesedése jelenti. A történet így kettős hatást mutat: egyrészt bemutatja Péter állhatatlanságát, másrészt érzékelteti, hogy csak az történt, amit Jézus előre megmondott. Péter tagadása így bizonyos értelemben veszít a súlyából, amit megerősít az is, hogy saját tettén sírva fakad (tehát nem azonosul vele).

A narratív szintagmák

Az elbeszélő mű alapviszonylatait a cselekmény és a szereplők együttes figyelem­bevételével határozza meg a három „narratív szintagma”. A szerződéses szintagma egy szerződés felállítását mutatja be: ez határozza meg, milyen cselekedete(ke)t kell(ene) elvégezni, hogyan, kinek vagy minek a segítségével, ki által. — Akik elfogadják a szer­ződést, azok vesznek részt az elválasztó-összekötő szintagmában, amely a szereplők mozgását mutatja be: el kell válniuk emberektől, helyektől, dolgoktól és össze kell „kapcsolódniuk” más emberekkel, dolgokkal, helyekkel, hogy a szerződést teljesítsék. A végrehajtó szintagma pedig a narratív program lebonyolítását (teljesítését vagy kudar­cát) tartalmazza.

A Lk 7,36-50-ben a szerződés tartalma a Jézushoz való kapcsolat: a farizeus értékelése szerint ennek alapja az ember igaz-volta. Ez statikus adottság: vannak jó emberek, ők méltók a Jézussal való kapcsolatra és vannak rosszak, akik nem. A farizeus szemében a bűnös asszony felrúgta az alapszerződést. Jézus azonban módosítja a szerződés tartalmát: a vele való kapcsolat alapja az iránta való sze­retet. Eddig tart a szerződéses szintagma. Majd bemutatja e szerződés teljesítését: az asszony „elvált” pl. az olajtól, a csóktól, a farizeus nem „vált el” tőlük, így egyikük összekapcsolódott a szerződést alapját jelentő szeretettel, a másikuk nem. Ez az elválasztó-összekötő szintagma. Végül a végrehajtó szintagmában derül ki, mi az eredménye a szerződés teljesítésének vagy kudarcának: egyikük bűnbocsánatot nyer, a másikuk nem. Az egész narratív program alapfonala tehát: a Jézushoz való kapcsolat alapja nem az ember igaz-volta, hanem a sze­retete, a szeretet (amely elválaszt dolgoktól, emberektől és összeköt Jézussal és mindazzal, ami Jézushoz tartozik) következménye pedig a bűnbocsánat.

Jellegzetességek

Az elbeszélő művek legfőbb jellegzetessége a késleltetés. A cselekmény akadá­lyok által retardált: nem egyetlen ívben halad az indító szituációtól a feszültségoldó lezárásig, hanem — hogy kibontsa a tárgyak-viszonylatok gazdagságát — mindunta­lan megtörik. A cselekmény akadályai a leírások, képek, jelenetek, dialógusok. Ezek a szereplőket vagy a környezetet világítják meg. Az epika a cselekményeket in­dokló és előremozdító feszültségeket is az akadályok által teremti meg: a „lassú” részekben ismerjük meg a sze­replők és a környezet különféle szembenállásait.

Az epika azonban másként bánik a konfliktusokkal, mint a dráma. A feszültségek ál­tal megteremtett konfliktuslehetőségeket nem „robbantja fel”, hanem „leszereli”. En­nek oka, hogy amíg a dráma az életösszefüggésekből kiszakítva, mintegy légüres térben játszódik, az elbeszélő műben a megalkotott viszonylatgazdagság miatt nin­csenek vegy­tiszta konfliktusok, ezért a mű a legtöbbször elvetéli az egyértelmű megoldást. Az elbeszélő művek éppen e jellegzetességük miatt állnak oly közel a mindennapi élethez.

Ebben a kérdésben szembetűnő különbség van az evangéliumok és az ApCsel között. Az evangéliumoknak erőteljes drámai jellegük van: Jézus alakja egyértelműen pozitív, megváltó műve folyamatosan halad előre, az összes helyzet, konfliktus a kereszthalál felé mutat, jó és rossz nem keveredik benne egymással. Nem tanúsítanak például megértést a farizeusok viselkedése vagy például a gazdag ifjú viselkedése iránt: mivel visszautasítják Jézust, alakjuk negatív példává válik. Jézus mellett vagy Jézus ellen: nincs más út.

Az Apostolok Cselekedeteiben azonban sikerek és kudarcok (Pál Athénban) váltakoznak, viták vannak a keresztények között is (Pál és Barnabás, Péternek védekeznie kell a cezáreai események miatt, apostoli zsinat), terítékre kerülnek emberi hibák és gyöngeségek (Márk otthagyja őket, Ananiás vonakodik elmenni Pálhoz Damaszkuszban, Péter nem akar enni a tisztátalan ételből), a római hatóságok közömbössége nem negatív értelmű (Gallió, Félix). Itt tehát — bár az ApCsel is idealizált képet nyújt — sokkal összetettebb világot látunk, amelyben nemcsak fehér és fekete magatartás létezik.

2. A szereplők és a jellemzés

Meghatározás

Egy történet mindig valakivel történik meg, legyen az illető emberi vagy más, antropomorf alak. Ez a szereplő. Az, hogy egy történet szereplői valóságos vagy ki­talált személyek, az alkotáson belül érdektelen.

Nem mindig könnyű annak megállapítása, vajon egy narratív tényező szerep­lőnek tekinthető vagy sem. Lehet egy állat, egy növény vagy tárgy is szereplő, ha emberi jellemzőket mutat (beszél, tudatosan cselekszik, stb.). Így például Bálám szamara a történet szereplője, de a Jézust Jeruzsálembe vivő szamár narratív értelemben nem az. Kérdés, hogy az elszáradt fügefa vagy a háborgó tenger sze­replőknek tekinthetők (ti. mert hallgatnak Jézus szavára) vagy csak a környezet elemei, amelyeket Jézus megváltoztat. Ha szereplőnek tekintjük is (mert az ak­táns modellbe beilleszthetjük), semmiképpen sem jellemek (szemben Bálám szamarával, amely bizonyos jellemvonásokat mutat fel).

A szereplőket elsősorban az írói közlés állítja az olvasó elé. Alakjaikat a cselek­mény, a beszédmód, a leírás teszi érzékelhetővé, „élővé”.

A bibliai történetek rendkívül fukarok a szereplők közvetlen leírásával: ritkán tudósítanak a külsejükről, beszédmódjukról, szokásaikról. Magatartásukból is többnyire csak azok a jellemzők lényegesek, amelyek Istenhez való viszonyukat szemléltetik. Ezek konkrét cselekedetekben, az isteni felszólításokra adott vála­szokban jelennek meg előttünk. Az írók nem szentelnek különösebb figyelmet az egyes szereplők bemutatására; amit tudunk róluk, az a cselekményből derül ki.

Az apokaliptikában viszont gyakori szereplők közvetlen leírása. Ennek oka mindenekelőtt az, hogy az apokaliptika tartalmi kerete egy látomás, itt tehát a vizuális elem nagy hangsúlyt kap. Másfelől szükséges a szereplők leírása, mert nem szokványos módon néznek ki. Így például a Jelenések könyvéből megtudjuk, hogy a Báránynak hét szeme és hét szarva van, a szentek fehér ruhába öltöztek, kezükben pálmaág. A sáskák megjelenése is különleges: „A sáskák alakja harcra kész paripákhoz hasonlított. Fejükön aranynak tetsző koronát viseltek, arcuk olyan volt, mint az emberarc. Hajuk mint asszonyok haja, foguk mint az orosz­láné. Vaspáncélhoz hasonló vértezet borította őket, szárnyuk csattogása pedig olyan volt, mint a nagyszámú, csatába száguldó harciszekér dübörgése. Farkuk és fullánkjuk mint a skorpióé...” (Jel 9,7-10a)

A feladatkörök

A konkrét szereplőket strukturálisan megelőzik az absztrakt feladatkörök, amelyek kijelölik a szereplők helyét az elbeszélésben, meghatározzák szembenállásaikat és alapviszonyaikat. A szereplők mindig a feladatkörök alárendeltjei.

Így például az irgalmas szamaritánus történetében a sebesült ember végig je­len van, narratív szempontból mégsem ő a történet főszereplője, nem közte és egy másik szereplő között alakul ki szembenállás, alakja bárkivel helyettesíthető lenne. A történet két fő feladatköre: aki segít embertársán (a szamaritánus) és aki nem segít (a pap és a levita). A sebesült ember szerepe, hogy a három másik szereplő általa teljesíti be narratív feladatkörét.

A szereplők szembenállásaiból szerveződik meg az elbeszélés felépítése. Ezeket a szembeállításokat Szegedy-Maszák Mihály szerint öt tényező befolyásolja: a minősítés, a szövegben való jelenlétük helye, önállóságuk mértéke, szerepkörük és a szöveg műfaja.

A szereplők rendszere

A szereplők nem elszigetelten jelennek meg a szövegben, hanem rendszert képeznek: egyfelől az egymással való kapcsolataik, másfelől a feladatköreik alapján.

A szereplőket a műben elfoglalt helyük és az egymással való kapcsolataik alapján feloszthatjuk fő-, mellék- és epizódszereplőkre. Azt, hogy az egyes szereplők melyik cso­portba kerülnek, elsősorban az határozza meg, mennyire individuális a meg­nevezésük, mennyiszer jelennek meg a mű során, mennyire fontosak a tetteik a cse­lekmény szem­pontjából, mennyi kapcsolatuk van a többi szereplővel, esetleg mi­lyenek a hozzájuk kapcsolt szimbólumok, továbbá hogyan minősíti őket a narrátor, miként kommentálja a tetteiket, illetve a velük történt eseményeket, milyen nézőpont­ból írja le őket.

A főbb szereplők így mennyiségi, minőségi és fontossági szempontokból élveznek el­sőbbséget a mellékszereplőkkel szemben, akik egyrészt kevesebbszer jelennek meg a műben, másrészt alakjuk kevésbé kidolgozott, harmadrészt a történet szem­pontjából kisebb a jelentőségük.

Epizódszereplőknek azokat nevezzük, akik a mű egy részében — mégpedig rövidebb és másodlagos jelentőségű részében — fő- vagy mellékszereplőként vesznek részt: ők a cselekmény fő vonulatának alakulásában nem, vagy csak oldal­lagosan jutnak szóhoz.

Értelemszerűen a fő szereplők jelennek meg a legtöbbször a művekben. De nemcsak a mennyiségi szempontok számítanak: az apostolok legtöbbje például semmiféle egyéni szóval vagy tettel sem tűnik ki, az apostol listában mégis mind­egyiket név szerint megnevezik (miközben az evangéliumok legtöbb szereplőjének még a nevét sem tudjuk), ezzel a mellékszereplők fölé emelkednek. Keresztelő János is fontos szereplő, annak ellenére, hogy Jézus megkeresztelkedésével eltűnik a cselekményből. A hozzá kapcsolt szimbólum (Jézus előfutára, Illés) alakját kiemeli a többi szereplő közül.

Kifejezetten epizódszereplő a kereszt alatt álló pogány százados. Sem előtte, sem utána nem jelenik meg az elbeszélésben, az események menetét nem be­folyásolja, mégis neki jut az a feladat, hogy az evangélium alapgondolatát meg­fogalmazza: Ez az ember valóban Isten Fia volt.

Az aktáns modell

Az előbbi rendszerezéssel nem feltétlenül esik egybe a feladatkörök rendszere. Ha a szereplőket a történetbeli funkcióik alapján csoportosítjuk, akkor előfordulhat, hogy egyes szereplők, amelyek esetleg csak egyszer, rövidebb időre jelennek meg a műben, fontosabb funkciót töltenek be, mint más — a történetben részletesebben tárgyalt — alakok.

Az elbeszélő művek alapviszonylatait ugyanis nézhetjük a szereplők felől is, amint ezt Propp tette. Az ő gondolatát továbbfejlesztve alkotta meg A. J. Greimas az ún. aktáns modellt (modčle actantiel).

E modell szerint az elbeszélésben hat alapszerep három tengelyen alakítja ki a min­denkori struktúrát. „Destinateur”-nek (megfelelőbb szó híján „címzőnek” fordítjuk) nevezzük azt a szereplőt, aki javaslatot tesz, illetve utasítást ad az alanynak (sujet), hogy szerezzen meg, illetve juttasson el egy tárgyat (objet) a címzettnek (destinataire). Az alanyt e ténykedése közben különféle segítők (adjuvant) támogatják és különféle ellen­felek (opposant) gátolják. Ezek a szereplők természetesen nemcsak fizikai alakok (emberek, állatok, szellemi lények, stb.) lehetnek, hanem elvont erők vagy tárgyak is.

Az aktáns modellt a következőképpen szokták felírni:

 

                              címző            ®            tárgy            ®            címzett

                                                         ­

                              segítő            ®            alany            ¬            ellenfél

 

A felső vízszintes tengelyt a kommunikáció, a függőlegeset az akarat, az alsó vízszin­teset a hatalom tengelyének nevezzük.

Az aktáns modellnek rendkívüli jelentősége van az elbeszélés belső vezérlő elveinek megértésében. Általa összefoglalhatjuk és csoportosíthatjuk az elbeszélés hatását létre­hívó elemeket és mintegy magunk előtt látjuk a szöveg „működési rajzát”.

Az aktáns modellt minden főszereplő szempontjából felírhatjuk. Zakeus történetében például Zakeus szempontjából így néz ki:

 

(?) Jézus hite, ereje  ®     találkozás Jézussal  ®  önmagának

                ­

fügefa          ®     Zakeus      ¬ alacsony

Jézus oldaláról viszont:

a bűnösök megmentése     ®     Zakeus (megtérése)     ®     Istennek

                   ­

alacsony termet     ®      Jézus      ¬      bűnösség

 

Mindkét szempontból ugyanaz a „megszerzendő tárgy”: a másik személye, de a személyek találkozásának két különböző szintjéről van szó. Más a motívum, más a cél. Éppen ezért, ami Zakeus számára hátrány (ti. hogy alacsony), az Jézus számára előny, mert Zakeus éppen emiatt teszi meg az első lépést korlá­tainak túllépésére. Jézus számára az akadály, amit le kell győznie, Zakeus bűnössége. A találkozás első szintjén ő ezen túllép, ezzel szerzi meg Zakeusnak a megtérést, amely által Istennel találkozhat.

A jellemzés

A szereplők témakörének legfontosabb kérdése a jellemzés. A jellemzés legegyszerűbb módja a névadás. A névadás legtöbbször az allegória vagy a hangutánzó hangulatkeltés eszközeit használja fel a jellemzésre, de gyakori az utalás segítségével történő jellemzés is (ez esetben valamely valóságos vagy irodalmi személy nevét vagy arra emlékeztető nevet kap egyik-másik sze­replő).

A Bibliában gyakori a névadással történő jellemzés: Ézsau (nyers, szőrős, Edom: vörös — Ter 25,25), Boanergész (eltorzított héber vagy arám szó: a menny­dörgés fiai — Mk 3,17). Nem minden névadás jellemzés: Péter nevét az evangéliumi események (és a Gal sem!) jellemvonásként nem igazolják. Az ő neve az egyház életében betöltött szerepére utal (ld. Mt 16,18). A név utalhat Is­ten üdvtörténeti tetteire is: Izsák (Jichag El: Isten rám nevet — Ter 21,3.6), továbbá ld. Izajás fiainak névadását.

A jellemzés történhet leírással (az író bemutatja a szereplő külsejét, szokásait, környezetét), ez esetben tömbszerű. A legplasztikusabb eszköz a dinamikus, fejlődő jellemzés: ilyenkor a műben fokozatosan, a cselekvésük, a reak­cióik, a beszédük alapján ismerjük meg a szereplőket. A statikus, illetve egysíkú ábrá­zolás többnyire a hátteret alkotó figurák esetében szokásos (csak egy-egy kiemelkedő vonással jellemez), ha főbb alakoknál alkalmazzák ezt a módot, akkor az író célja vagy karikatúra vagy az elvont idealizálás.

A bibliai alakok esetében ritka a leíró jellegű, tömbszerű jellemzés. A szerzők csak kevés esetben utalnak egy-egy szereplő külsejére, a történetet mellékesen érintő szokásaira. (Pl. Dávid leírása: Vörös volt, nyílt tekintetű és szép termetű — 1 Sám 16,12). Találkozhatunk azonban a tömbszerű jellemzés mesteri példáival is: a dúsgazdagról röviden ennyit közöl Jézus: „Volt egy gazdag ember. Bíborba és patyolatba öltözött és dúsan lakmározott mindennap.” (Lk 16,19) Az illető gazdagságának ilyetén leírása már előre sejteti, hogy önző és szívtelen. Hiszen a gazdagságból sokféle magatartás fakadhat: ügyes sáfárkodás a talentumokkal, gondoskodás a háza népéről, mások megvendégelése, alamizsnálkodás. Ha valakinek a gazdagságára csak az jellemző, hogy a legdrágább ruhákba öltözik és naponta fényesen étkezik, az eleve végtelen önzésre utal.

A szereplők jellemzése általában ellentmondásmentes, sokszor egysíkú. Főleg a mellékszereplők esetében csak egy-egy vonást emelnek ki. A Királyok könyvében egyszerűen osztályozzák a különböző uralkodókat: azt tette, ami kedves az Úr szemében; azt tette, ami gonosznak számít az Úr szemében. Legfel­jebb némi kiegészítéssel árnyalják az ítéletet: (Amacja) „azt tette, ami kedves az Úr szemében, de azért nem úgy, mint Dávid.” (2 Kir 14,3), illetve: (Jorám) „azt tette, ami gonosznak számít az Úr szemében, de azért nem úgy, mint apja vagy mint anyja. Ő ugyanis lerombolta Baal oszlopait, amelyeket apja emelt.” (2 Kir 3,2) — Az evangéliumokban a farizeusok alakja is egysíkúan jelenik meg: makacsul ellenállnak Jézus tanításának, képmutatóak. Holott tudjuk, hogy a farizeusoknak pozitív szerepük is volt a Jézus korabeli Izrael életében.

Vannak azonban az összetett, fejlődő jellemábrázolásnak is szép példái. Az Ószövetségből talán Saul és részben Dávid alakjai emelkednek ki. Saul esetében nagyszerűen nyomon követhetjük azt a benső utat, amelyet fölkenésétől tragikus haláláig bejárt. Megismerjük nemes emberi vonásait (puritán élete, egyenessége, rendíthetetlensége) csakúgy, mint féltékenységét, indulatát, monomániás gyűlöletét Dávid ellen. Az Ószövetség éppen a legfőbb alakok bemutatásában ad árnyalt képet. Valamennyi főbb szereplőnél (Ábrahám, Jákob, Mózes, Dávid) emberi gyöngeségeikről, bűneikről is olvashatunk.

Az Újszövetségben az összetett, fejlődő jellemzés sokkal kisebb teret kap. Jézus alakja makulátlanul tiszta, a többi szereplő megítélését pedig szinte kizárólag Jézushoz való viszonya határozza meg. Talán Péter alakja az egyetlen, akiben összetett vonásokat látunk: benne együtt van a Mester iránti mély, szenvedélyes szeretet, ő az, aki elsőként meri kimondani Jézus Messiás voltát, de tanúságot tesz értetlenségéről, gyávaságáról is.

Azzal is jellemezhet az író, ahogyan az egyes szereplők beszélnek egymásról és egymáshoz. A jellemzés kérdésében ezenkívül közrejátszanak a műfaji sajátosságok is.

További szempontok a jellemvonások mennyisége és egymáshoz való viszonya (vannak-e kiemelkedő vonások?), a statikus vagy di­namikus ábrázolást, a külső vagy belső jellemzés túlsúlya, illetve annak kérdése, egyenletes vagy ugrásszerű-e a jellemfejlődés.

A már említett Saul alakja jó példa az egyenletes jellemfejlődésre. Izrael királya csak fokozatosan, lépésről lépésre jut el sorsa tragikus beteljesedéséig. Az Ószövetség kisebb figyelmet szentel annak, miként változik meg a szereplők erkölcsi magatartása az Istennel való találkozás nyomán. E találkozás hatása inkább tetteik eredményében, sorsukban mutatkozik meg. A személyek erkölcsi magatartása adott, Isten törvényeit a maguk erejéből kell megtartaniuk, sorsuk ettől függ. Jeremiásnál és Ezekielnél jelenik meg az a gondolat, hogy Isten a szíveket is megváltoztatja és akarata szerint átalakítja. Az Újszövetségben ezzel szemben a Jézussal való találkozás gyökeres fordulatot jelent. Ő jel, amely el­lentmondásokat támaszt: némelyeknek romlására, másoknak üdvösségére lesz. Ennek megfelelően gyakori az ugrásszerű jellemfejlődés (a bűnös asszony, Za­keus). Az apostolok esetében pedig a fordulatot a pünkösd jelenti: ettől fogva eltűnik a félelmük, értetlenségük; Jézushoz hasonlóvá alakulnak.

A jellemzés kérdései között kell még megemlítenünk, hogy a történet szempontjából a jellemzés hátráltató tényező: ha a szerző túl nagy figyelmet szentel az alakok jellemzésének, akkor a cselekmény üteme lelassul. Ugyanakkor azok a művek, amelyekben kevésbé kidolgozott a szereplők jelleme, veszítenek a „világszerűségükből” is.

3. A környezet

Magától értetődő, hogy a szereplők és a velük történt események az irodalmi alkotá­son belül sem légüres térben mozognak, hanem bizonyos környezetben.

Az események helyszínének megjelenítése az epikus művekben általában na­gyobb, a drámai alkotásokban kisebb teret kap.

A leírások célja Wellek és Warren szerint egyfelől a hangulatkeltés vagy a látszóla­gos dokumentáció (az illúziókeltés) célját szolgálhatja, másfelől a jellemzés lényeges esz­köze. A környezet nemcsak „a jellem metonimikus vagy metaforikus kifejezése” lehet, kifejezheti az emberi akaratot vagy a lelkiállapotot, sőt nagy erejű determináns­ként is szerepelhet: „a fizikai vagy társadalmi hatóoknak tekintett környezet olyasmi, ami fölött az egyénnek egyéni hatalma alig van”.

Általánosságban megfogalmazhatjuk, hogy a környezet szerepe ott a legkisebb, ahol díszítő elemként szerepel. Ilyen esetben a szereplő és a környezet többnyire har­móniában van, a konfliktus inkább a szereplők között, illetve a szereplők és az eszmék között tör ki. A környezet szerepe akkor a legnagyobb, amikor a konfliktus éppen a sze­replő és környezete között alakul ki: harc a természettel vagy a tár­sadalmi közeggel. Ilyenkor a környezet szinte maga is szereplővé lép elő: már nem­csak háttér, hanem az események alakítója is. A környezet harmadik típusa a szimbo­likus tér: a környezetnek, illetve egyes elemeinek eszmei értéke van. Erre a típusra sok példát találunk az evangéliumokban (például hegy, ház, zsinagóga, Názáret, Jeruzsálem, stb.). A szimbo­likus tér nem puszta díszítmény, és nem is alakítója, hanem értelmezője az ese­ményeknek:

Az evangéliumok általában nem foglalkoznak a környezet bemutatásával. Így például egyetlen vendégség helyszínén sem olvashatunk leírást a vendéglátó házáról (pedig a különböző szereplőkre bizonyára jellemző volt lakóhelyük, pl. Simon Péteré, Zakeusé, Lázáré). A környezet leírása — legalább vázlatosan — ott válik szükségessé, ahol egy helyzetet csak ezzel a kitérővel lehet megérteni: Jézus a vízen jár (Erős szél fújt és a tó háborgott — Jn 6,18), a vihar le­csendesítése (Hirtelen heves szélvihar csapott le a tóra, a hullámok már-már el­borították őket — Lk 8,23), a csodálatos kenyérszaporítás (a vidék elhagyatott, az idő eljárt — Mk 6,35), Pál az Aeropáguszon (...elszorult a szíve a bálvánnyal teli város láttára — ApCsel 17,16 —, később Pál beszédében: ...megtekintettem szentélyeiteket, olyan oltárra akadtam, amelyen ez a felírás állott: az ismeretlen istennek — 17,23. Itt a környezet leírása egyrészt alapot kínál Pál beszédéhez, amelyben az „ismeretlen istent” hirdeti, aki nem lakik emberi kéz építette temp­lomokban; másrészt előre jelzi Pál kudarcát: ahol a bálványimádás ennyire be­fészkelte magát az emberek szívébe, ott az evangéliumra a legtöbben csak közönnyel vagy gúnnyal válaszolhatnak).

A környezet szimbolikus jelentésére már sokkal több példát találunk (amint fentebb is láttuk). A hegy Isten kinyilatkoztatásának a helye. Ezt a szimbólumot az evangélisták is átveszik, noha az Ószövetség alakjai (Mózes, Illés) egyedül mennek fel a hegyre és egyedül hallgatják meg Isten szavát. De e szimbólumhoz való kötődés olyan erős, hogy Máténál Jézus legjelentősebb beszéde is a hegyen történik, az egész nép jelenlétében! Lukács evangéliumában a hegy Jézus Isten­nel való imádságos együttlétének a helye (Lk 6,12; 9,28; 22,41), ide őt legfeljebb a tanítványai követhetik, akik osztoznak vele Isten megtapasztalásában, az Is­tennel való együttlétből fakadó kinyilatkoztatást azonban az egész népnek már a síkságon mondja el (6,17).

Ugyancsak a szimbolikus környezethez tartoznak az apokaliptikus víziók leírá­sai is. Ez a látomás természetéből következik: az apokaliptikában a logikus cse­lekményfelépítés helyett képek (sokszor állóképek) sorozatát olvashatjuk, ame­lyekben a szereplők tetteivel, beszédével egyenrangú elem a tárgyak, jelenségek leírása, mert itt minden elemnek a másiktól függetlenül önálló jelentése van. Ezeknek az események alakulása szempontjából általában nincs jelentőségük, de nem is dekorációk, hanem egy helyzet vagy egy szereplő jellemzésében vesznek részt: ld. Jel 4,1-8.

II. AZ ELBESZÉLÉS ELEMEI

1. Tér

A tér kérdése azért nem tartozik a történet szintjéhez és azért választhatjuk el a környezet kérdésétől is, mert az elbeszélés tere nem feltétlenül konkrét, fizikai kiter­jedés, lehet pszichikai, elvont tér is (a cselekmény játszódhat például a szereplő(k) lelkében vagy gondolataiban is).

Tér és idő

Az elbeszélő műben a tér az idő alárendeltje. Amíg a képzőművészetben a tér nagy konkrétsági fokon jelenik meg, szemben az idővel, amit akár a teljes határozatlanság is jellemezhet, addig az irodalomban „a nyelvi kifejezés a teret időbe fordítja át” — írja Borisz Uszpenszkij. Ennek oka egyszerű: „bármely térbeli viszonylat... szóbeli vissza­adása szükségszerűen időbeli egymásutániság, időfolyamat formájában történik”.

Gérard Genette a tér alárendelt szerepét azzal magyarázza, hogy az elbeszélés (a köznapi is) létrejöhet tér nélkül, de idő nélkül soha, hiszen már az igék múlt-, jelen-, vagy jövőidejű alakjainak használatával is időfolyamatot fejezünk ki.

A tér azonosítása

Ha az elbeszélés terét a szerző konkrétan kiépíti, akkor az elbeszélést „lefordíthatjuk” más művészeti ágak (pl. képzőművészet, film) nyelvére is.

A szerző azonban nem mindig tekinti kompozíciós feladatának a térmeghatározást, illetve olyan térarányokat alakít ki, hogy a történet térben elképzelhetetlenné válik. Ugyanígy, megnehezítheti a vizuális képzelet dolgát, hogy az elbeszélés alakjainak (a sze­replőknek, a tárgyaknak, a környezetnek) a mérete nem mindig stabil: ugyanaz a figura egészen különböző méretet és formát ölthet egyazon mű keretén belül.

Ennek oka is egyszerű: „a történetmondás elképzelt tere nem euklidészi, hanem projektív; az elbeszélő, a szereplő vagy a történetbefogadó szemszögéből kivetített tér. A nézőpont változása rendszerint az elbeszélés terének módosulásával jár együtt”.

Ha az elbeszélés tere ilyen bizonytalan is lehet, hogyan képes az olvasó vizuálisan is elképzelni, önmagában rendezni a szöveget? Úgy, hogy a teret (és az időt is) szembeál­lítások segítségével azonosítjuk (pl. itt-ott, ez-az, én-te-ő, stb.).

Az evangéliumi térmeghatározások gyakran teljesen határozatlanok: Mk 2,18: János tanítványai és a farizeusok hozzá mentek — hol volt ekkor Jézus, ez a kérdés homályban marad, illetve feltételezzük, hogy ugyanott, mint előbb, ti. a házban, ismét csak feltételezzük, hogy ez Lévi háza volt.

Jézus Dekapolisz vidékén meggyógyít egy süketnémát, ezután a második kenyérszaporítás története ezzel kezdődik: abban az időben ismét nagy tömeg vette körül. (Mk 8,1) Az elbeszélés tere tehát egész egyszerűen: ahol Jézus van. Az olvasó itt nem képzeli el a teret, megvárja, amíg valamilyen információt szerez a tér paramétereiről: „itt a pusztában...” (8,4).

A Jelenések könyvében viszont sokszor teljesen követhetetlen a tér alakulása. A 4. fejezetben trónterem vízióval kezdődik a látomás, az elbeszélés tere ettől fogva szeszélyesen, átmenetek nélkül változik. Az második pecsét feltörésekor lo­vas vágtat elő (honnan?), az ötödik pecsétnél eddig nem jelzett helyre irányul a figyelem (az oltár alatt), a hatodik pecsétnél a menny képe helyett a föld látszik, majd a 7,9-ben újra a mennyben zajlanak az események. A 8,5 szerint az angyal a tömjénezőt lehajította a földre (tehát az elbeszélés tere „fönt” van). A 10,1-ben viszont azt látja: egy angyal szállt le az égből. A 10,4-ben az égből hall szózatot, tehát a leíró „alulról” nézi az eseményeket. A kettő között azonban az elbeszélés pozíciójának változásáról nincs említés.

A 17,1-3 jó példája annak, hogy az elbeszélés tere nem feltétlenül fizikai tér. Az angyal a látnokot lélekben elragadta a pusztába. A „jöjj!” felszólítás benső utazásra hív, nem konkrét helyváltoztatásra.

Valamennyi példabeszéd esetében a cselekmény tere a példabeszéd terévé alakul át. A példabeszéd világába való belépéssel elképzelt térbe érkezünk, amely azonban a fikción belül éppoly valóságos tér, mint a fő cselekményé.

A tér változása

A tér változásának az elbeszélés folyamatosságában van szerepe. Az elbeszélés folytonosságát a folyamatos térváltás (háttérből előtérbe, nagyobb térből kisebbre és fordítva halad a „kamera”), az elbeszélés megszakítását pedig — többek között — a tér vágása eredményezheti.

Jézus a zsinagógából Simon házába megy, innen reggel kimegy egy magányos helyre (folyamatos térváltás), majd hirtelen kitágul a tér: látjuk Jézust, amint bejárja egész Galileát, ezután ismét egészen közel vagyunk Jézushoz: egy leprás jön hozzá (hirtelen képváltás, előbb a kisebbről a nagyobbra, majd fordítva). (Mk 2,29-40)

Ld. még az evangéliumok kezdetével és végével kapcsolatos elemzést.

2. Idő

Az elbeszélő művek egyik legérdekesebb eleme az idő. Az irodalom ugyanis (főként az epika) felborítja a valóság időtörvényeit, némi túlzással azt mondhatnánk, hogy az író kénye-kedve szerint bánik az idővel. Ez a lehetőség mindegyik műnemben fennáll, de a lírában és a drámában csak korlátozottan.

Az epika azonban a narrátor alkalmazásával a valóság idejéhez képest mindenféle időeltolódást képes létrehozni.

Az idő azonosítása

Az idő kérdésének alapja a valóság ideje és az irodalom ideje közötti különbség, il­letve az ábrázolás ideje és az ábrázolt idő közötti eltérés (német szakkifejezéssel: erzählte Zeit és Erzählzeit).

Az ábrázolt idő és az ábrázolás ideje közti eltérés erősen meghatározza a mű exten­zitását-intenzitását. A kétféle idő a kompozíció szempontjából külön-külön nem érdekes, de ha összevetjük őket egymással, hasznos adatokhoz jutunk.

Az irodalmi idő háromféle szempontból boríthatja fel a valóság idejét: az időrend, az időtartam és a gyakoriság (frekvencia) oldaláról.

Időrend

A valóság időrendje lineáris: az események egyetlen vonalban, egymás után következnek. Az irodalmi alkotás (pontosabban a narrátor) ezzel szemben „ugrálhat” az időben: ha az elbeszélés vonalából visszatekint egy régebbi eseményre, akkor retro­spekcióról beszélünk. Ezt főleg új szereplő bevezetésekor szokás alkalmazni: a narrátor összefoglalja az új szereplő múltját. A narrátor azonban megteheti azt is, hogy előre lép az időben, az elbeszélés jelenéhez képest jövőbeli eseményt mond el. A klasszikus példa erre Tolsztoj elbeszélése, az „Ivan Iljics halála”, amely már a címében elmondja az elbeszélés végét. Ezt a jelenséget prospekciónak, vagy anticipációnak nevezik.

Szillepszisnek hívja Genette, ha a narrátor összefogja az eseményeket, több, külön­böző időpontban zajló eseményt beszél el egyszerre.

Retrospekció például: Keresztelő János halála (Mk 6,14-29), Mk 16,9: az elbeszélés már túlhaladt a feltámadást követő eseményeken, amikor e versben ismét visszatérnek a feltámadást közvetlenül követő eseményekhez; Mt 16,69-75: bent a főpap házában már halálra ítélték Jézust, amikor az elbeszélés visszatér a Péterrel történtek elbeszélésére; Lk 3,23-38: Jézus megkeresztelkedését követően írja le a nemzetségtábláját.

Prospekció: Lk 23,12: Jézus még Heródesnél van, amikor már elbeszéli, hogy aznap (az éppen elbeszélt eseményekhez képest nyilván később) Heródes és Pilátus jó barátok lettek. Mt 27,51-53: a Jézus halálát közvetlenül követő ese­mények előtt a halottak későbbi jeruzsálemi megjelenéseit beszéli el. Mt 28,15: az elbeszélés idejéből (a narráció idejéhez képest retrospektív) a jövőbe (tehát a jelenbe) tekint, amikor megjegyzi, hogy ez a szóbeszéd mind a mai napig el van terjedve. (Ld. még ugyanezt az esetet Jn 21,23) — Amilyen ritka a cselekmény szintjén a prospekció, olyan gyakori a beszédek terén. A Biblia egészében sok prófétai beszéd foglalkozik „prospekcióval”, azaz az elbeszélés jelenéhez képest jövőbeli események megjövendölésével. — Megjelenik a jövő a szereplők el­határozásaiban, kérdéseiben is: Lk 15,18: a tékozló fiú magában elhatározza, mit fog tenni, mondani, ha majd apjával találkozik; Mt 19,28: Péter megkérdezi, mi lesz a jutalmuk; Lk 16,3-4: a hűtlen intéző számot vet a jövőjével.

Szillepszis az összes összefoglaló tudósítás, pl. Mk 1,34: „Sok, mindenféle betegségben szenvedőt gyógyított meg és számos ördögöt űzött ki...” — ezek az ese­mények egymástól eltérő időpontokban játszódtak, a narrátor mégis egyszerre, egyetlen időben beszéli el őket.

 

Időtartam

A valóság időrendje folyamatos és egyenletes. Az elbeszélő mű viszont sűrítheti, megállíthatja vagy átugorhatja az egyes időszakokat. Az időtartam időeltolódása így háromféle lehet: szünetnek, pauzának nevezzük, ha a műben „megáll” az idő, pl. a leírá­sok, jellemzések alkalmával. Ellipszisnek hívjuk azt a  jelenséget, amikor a narrá­tor mindenféle átvezetés nélkül átugor egy időszakot. Megteheti azt is, hogy egy-egy idősza­kot sűrítve mond el — ez az összefoglalás, a summárium —, pl. amikor az elbeszélés szempontjából kevésbé lényeges két év eseményeit néhány mondatba sűríti. Végül a je­lenetben megegyezik az elbeszélés ideje és az elbeszélt idő: ilyenkor például a szereplők a narrátor — gyorsító vagy lassító — közbeavatkozása és ellipszis nélkül beszélgetnek egymással.

Genette táblázatban foglalja össze az időtartam eltolódásait: EI-vel jelöljük az elbeszélés idejét, TI-vel a történet idejét:

 

      pauza                           EI = n,            TI = 0            vagyis             EI ¥> TI

      jelenet                          EI = TI

      szummárium                 EI <  TI

      ellipszis             EI = 0,            TI = n            vagyis             EI ¥< TI

 

Pauza: Lk 3,23-38: Jézus nemzetségtáblája — az elbeszélés folyik, de a történet áll.

Jelenet: minden beszéd a jelenetek közé tartozik, mert a narráció számára ugyanannyi idő a szereplők szavainak elbeszélése, mint amennyi idő alatt a sze­replők elmondják. De a jelenetek közé számíthatjuk azt is, ha a narrátor csak elválasztó megjegyzéseket iktat be: így szólt, kérdezte, válaszolta, közbeszólt, stb.

Az elbeszélés legnagyobb része szummárium, mert a valóság idejéhez képest sokkal rövidebb idő alatt történik az események elbeszélése.

Ellipszis: pl. ApCsel 21,26-27a: Pál maga mellé vette a férfiakat, elvégezte velük a tisztulási szertartást, aztán másnap bement a templomba, és jelentette, hogy eltelt a megtisztulás ideje, amikor is mindegyikükért be kellett mutatni az áldozatot. / Amikor a hét nap már a vége felé járt, az ázsiai zsidók meglátták (Pált) a templomban, s felizgatták a tömeget. - Az elbeszélés a történetből az érdektelen részeket átugorja.

Frekvencia

A valóság ideje egyszeri, azaz egy esemény egyszer történik meg. Az alkotásban ezzel szemben nemcsak egyszer jelenhetnek meg az események, hanem többször is: ismétlés vagy gyakorítás által.

Elméletileg négy eset lehetséges: egy eseményt egyszer, több eseményt többször beszélünk el — ez a normális eset, a „szingulatív”.

Ha egy eseményt többször beszélünk el, akkor ismétlésről van szó. Ez sok­féleképpen történhet: például a narrátor beszéli el ugyanazt az eseményt többször vagy a szereplők mondják el több oldalról, esetleg egymásnak ellentmondóan.

Végül, ha a narrátor több eseményt beszél el egyszerre, akkor gyakorításról van szó (ld. még a szillepszist), ennek szerepe főként a jellemzésben van. (Gyakorítás például ez a mondat: „Minden este bevette a gyógyszerét”.) A gyakorítás lehet általánosító vagy összegző jellegű.

Ismétlés például az összes dublett, pl. Hágár elűzése (Ter 16 és 21), Mózes meghívása (Kiv 3 és 6). Elbeszélés technikai okból ismétlést alkalmaznak ott, ahol egy közbeiktatott történettel, reflexióval megszakítják az elbeszélést, majd újra felveszik az elejtett fonalat azzal, hogy a „végszót” újra felidézik, pl. Mt 27,17.21: Pilátus kérdése kétszer szerepel, mert az evangélista közbeiktatja 1. ref­lexióját: „Tudta ugyanis, hogy irigységből állították eléje”, 2. Pilátus feleségének álmát, 3. a főpapok előzetes szervezését.

Gyakorítás: pl. Mk 1,21: „Ott szombatonként megjelent a zsinagógában és tanított.”

Az elbeszélő művek tere és ideje „viselkedésében” sok hasonlóságot látunk: a tér nem euklidészi, az idő nem lineáris-egyenletes-egyszeri, hanem mindkettő kivetített (projektív, vagyis mindkettő az elbeszélő nézőpontja szerint formálódik). A tér és az idő így szorosan összefonódik a műben.

3. A narráció

Fentebb láttuk, hogy az elbeszélésben a tér és az idő kategóriái szorosan össze­tartoznak. Ugyanígy összetartozik a narráció és a nézőpont témaköre is. Narráció és nézőpont ugyanannak a kérdésnek két oldala. Az elbeszélés elbeszélt jellegéről van bennük szó, vagyis arról, hogy nincsen történet narrátor és narrataire nélkül.

A narrátor és a narrataire, kapcsolatuk az íróval és az olvasóval

Az volna logikus, ha feltételeznénk, hogy az irodalmi elbeszélés történetmondója (narrátora) az író, hallgatója (narrataire-e) pedig az olvasó. Ám ez nincs így.

Az elbeszélő mű ugyanis egy történet elbeszélésének a leírása. A valóságos író és a valósá­gos olvasó a műben nem tudnak kommunikálni egymással.

Ennek igazságát még az írói kiszólásokból is felmérhetjük (pl. „hozzád szólok, nyájas olvasó”). Az író ugyanis értelemszerűleg csak egy elképzelt olvasóhoz tud szólni, s a konkrét olvasó e mondatot nem a valóságos, hanem egy elképzelt író szájából hallja.

Ámde, ha nem az író és az olvasó között folyik a beszélgetés, akkor kik között? Az irodalomelmélet válasza: a narrátor és a narrataire között.

A narrátor tehát nem egyenlő az íróval, sem a narrataire az olvasóval. Egyesek sze­rint a narrátor még a tárgyiasult szerzői tudattal sem rokonítható: keletkezésében tőle függ ugyan, de létezésében már nem.

A narrátor és a szerző különbségét funkcióikban is megragadhatjuk: a szerző egy gyár tulajdonosához, a narrátor az igazgatóhoz hasonlít. A szerző „élet-halál ura”: sza­badon határozza meg, kik szerepeljenek a műben, mi történjen velük, még azt is, ki legyen, milyen legyen a narrátor, de a szereplők bemutatását, a történet elbeszélését már a narrátor végzi el.

A narrátor feladatai

A narrátor a műben nemcsak elbeszélő feladatot kap, hanem egyben rendező és értékelő is.

Rendezés alatt egyfelől rendszerezést, másfelől utalásokat értünk. A rendszerezés az anyag csoportosítását jelenti (a narrátor a film vágójához hasonlít). Utalás alatt pedig azonosításokat kell érteni: a narrátor biztosítja, hogy eligazodjunk az ábrázolt világban.

A narrátor értékelő szerepe többrétű: elemzéseket, összehasonlításokat végez, értelmezi a „látottakat” és esetleg eszmei-erkölcsi következtetéseket, megállapításokat közöl a szereplőkkel vagy az eseményekkel kapcsolatban.

A narrátor rendszerező tevékenysége maga az elbeszélés folyamata, amint az eseményeket a céljának megfelelő sorba rendezi (vö. Lk 1,3: „jónak láttam én is, hogy ... sorban leírjak neked mindent”).

Mk 7,3-4: jó példa arra, ahogyan a narrátor utalásokkal segít eligazodni a cselekmény világában: Márk megszakítja a történet elbeszélését, hogy megma­gyarázza a tisztasággal kapcsolatos vita hátterét. Ld. még pl. Lukács ma­gyarázata az athéniek megjegyzésével (ApCsel 17,18c) és életmódjával (17,21) kapcsolatban.

Értékelés összehasonlítással: (a bereaiakról) „Ezek már nemesebb lelkűek voltak, mint a tesszalonikaiak” (ApCsel 17,11). Értelmezés: (Pál Timóteust) „a környékbeli zsidókra való tekintettel körülmetéltette” (ApCsel 16,3 — ezzel nem­csak a tényt közli, de annak okát és célját is). Eszmei-erkölcsi következtetés: ld. a Királyok könyvében az uralkodók történeteit bevezető megállapítások. Jn 12,6: Júdás szavait értelmezi, egyben megállapításokat közöl róla (tolvaj volt).

A narrataire

A narrataire az a fiktív személy, akinek a narrátor elbeszéli az eseményeket (Lukács meg is nevezi: Teofil). Szerepe korántsem csupán a történet hallgatása. Ő teremti meg a kapcsolatot a nar­rátor és az olvasó között, segít pontosítani a narráció keretét, egyes témákat előtérbe állít, részt vesz a narrátor jellemzésében és a cselekmény kibon­tásában, ő lehet a mű morális szóvivője.

A narrataire-t általában a narrátori megjegyzésekből, magyarázatokból is­merjük meg, ti. abból, miről kell meggyőzni, mit kell (és mit nem kell) neki megmagyarázni, mire kell a figyelmét felhívni (ld. pl. Mk 13,14: „aki olvassa, értse meg!”). Ezekből körvonalazódik annak a képe, akinek a narrátor a történetet elbeszéli

Lényegében a narrataire vizsgálatára épül például a szinoptikus evangéliumok keletkezési helyének meghatározása is. A zsidó hagyományokhoz való viszony vagy a beállítások, képek különbségei képet adnak arról, milyen helyzetben lehettek a művek befogadói, milyen olvasói igényeknek és adottságoknak kellett megfelelniük.

A narráció típusai

A narráció két alaptípusa a harmadik személyű forma és az én-forma (Ich -Er­zählung). Van egy harmadik lehetőség is, az ún. perszonális forma, amikor a narrátor közbeavatkozása nélkül, a szereplők beszédéből ismerjük meg a történetet. A har­madik és az első személyű forma mindegyike lehet szerzői, szereplői és külső narrá­ció.

Az alaptípusok tekintetében a Bibliában jól elválnak egymástól a történeti és a prófétai művek: a történeti művek szinte mind harmadik személyű formában készülnek (kivétel: Nehemiás könyve és az ApCsel ún. „mi-részei”), a prófétai könyvek elbeszélő anyaga pedig én-formában (ld. a prófétai meghívástörténeteket: Iz 6; Jer 1; de pl. harmadik személyű: Jer 19,14-20,6; kevert forma: Jer 18,1-12 — én-formájú elbeszélés a Jelenések könyve is). Az apokaliptikus művek esetében a narratív forma is mutatja, hogy azok nem a történeti, hanem a prófétai irodalomhoz tartoznak, ezért az elbeszélések megértésének kulcsa is a prófétai igehirdetés sajátosságaiban keresendő, és nem a történetíráséban.

A szerzői narráció esetében a narrátor nem szereplője az ábrázolt világnak és nincs fiktív alakként konkretizálva.

A külső narrátor a műben (sokszor láthatatlanul) megjelenő fiktív alak, aki azonban a cselekményben nem vesz részt.

A szereplői narrátor úgy beszéli el a történteket, hogy közben maga is részt vesz benne.

Szerzői narráció pl. a Máté evangélium: ennek ábrázolt világában a narrátor egyáltalán nem jelenik meg. Külső narrátor Lukács az ApCsel-ben: igaz, hogy a mi-részekben, mint szereplő megjelenik, de az események alakításában, a kon­fliktusokban nem vesz részt. Külső narrátor a Jel elbeszélője is: az elbeszélésnek csak azon a szintjén jelenik meg szereplőként, ahol arról van szó, miként lehetne a látomásokhoz, illetve azok értelméhez hozzájutni. De a látomások közvetítette cselekménynek csak szemlélője, nem cselekvő vagy elszenvedő részese. Szereplői narrátor például Izajás az Iz 6-ban: nemcsak a jelenlétét fejezi ki, de egyben róla is szó van, az eseményekben a maga szavaival, tetteivel részt vesz, azokat bi­zonyos értelemben alakítja.

Megjegyezzük, hogy e kétfajta narráció között valójában csak annyi különbség van, hogy az első személyű alak kifejezi elbeszélő tevékenységét, a harmadik személyű vi­szont nem.

A narrátorok típusait más szempontból is csoportosíthatjuk. Aszerint, hogy mennyit tud a narrátor, ismerünk mindentudó narrátort, aki az összes eseményt ismeri és belelát a szereplők gondolataiba, érzéseibe is; illetve létezik korlátozott tudású narrátor (a sze­replői narrátorok mind ilyenek), ő csak a megfigyeléseit és következtetéseit rögzíti.

Az evangélisták mindannyian mindentudó narrátorok: tudják, hogy a szerep­lők mit látnak (pl. Mk 1,16; 2,5), mit hallanak (pl. 2,17; 3,21), mit éreznek (pl. Mk 1,41; 10,22; 11,12), mi a szándékuk (pl. Mk 9,30), mit gondolnak (pl. Mk 2,6). A Jel narrátora pl. korlátozott tudású, rá igaz, hogy csak a megfigyeléseit rögzíti, a látottak mögötti szándékokat, okokat nem ismeri, ezeket az egyik szerep­lő magyarázza meg a számára (vö. Jel 7,13-14).

A narrátor objektivitása szerint van interpretáló, illetve értékelő-megfigyelő, valamint semleges, csak regisztráló-megfigyelő narrátor.

A narrátori interpretációhoz ld. Jn 13,1-30: kommentár a lábmosáshoz (ez volt szeretetének legnagyobb jele) — 13,1b; Jézus a lábmosást közeli megdi­csőülésének tudatában végzi — 13,3; kommentár ahhoz a kijelentéshez: tiszták vagytok, de nem mindnyájan (tudta, hogy Júdás elárulja) — 13,11; megma­gyarázza, miért néznek össze a tanítványok — 13,22; a 13,28-29 a történtek leírásából kitérő. A tanítványok Júdással kapcsolatos tévhitét írja le, nyilván azért, hogy ezzel magyarázatot adjon arra, miért érte az apostolokat Jézus elfo­gatása váratlanul, miért nem készültek fel halálára.

A Lk bevezetőjében (1,4) megjelöli célját: az elbeszélés alapján Teofil győződjön meg maga a neki hirdetett tanítás megbízhatóságáról. Ez regisztráló-megfigyelő narrátori magatartásról tanúskodik: nem a narrátor magyarázata, értékelése, hanem maguk az események szolgálják a narrataire meggyőzését. És valóban, Lukács tartózkodik a közvetlen narrátori interpretáló és főleg az értékelő megjegyzésektől.

Az értékelő-megfigyelő narrátorhoz ld. a már sokat emlegetett Királyok könyve uralkodói értékeléseit.

A megfigyelési pont alapján: van olyan narrátor, aki csak a maga szemszögéből nézi az eseményeket, létezik olyan, amelyik csak az egyik alak szemével látja az eseményeket és olyan is, aki váltakozva, több alak szemszögéből adja elő a történetet.

Ez a kérdés már a nézőpont problémájába vezet át, a példákat is ld. ott.

A narrátor időbeli helyzete

Lényegében két eset általános: az elbeszélő vagy retrospekciót végez (pl. visszaem­lékezés) vagy a pillanatnyi élményeit, benyomásait rögzíti (pl. a tudatfolyam-regények­ben).

Az elbeszélések túlnyomó többsége retrospektív, vagyis egy múltbéli eseményt idéz fel. Lk kezdete (1,1-4) a pillanatnyi gondolatait rögzíti, de maga a történet már retrospektív narráció. A Jel narrátora ugyan végig múlt időben beszél (láttam, hallottam), mégis az egész történet olyan, mint egy tudósítás: azt írja le, amit éppen lát és hall. Ezért a narrátor időbeli helyzetét a cselekményhez képest jelenből múltba tekintőnek kell tartanunk, viszont a narráció (mint tevékenység) szinkron jelleget mutat.

Sajátos bibliai műfaj a prófécia és az apokaliptika: ezekben a narráció idő­beli helyzete jelenből jövőbe tekintő, vagyis az elbeszélt események még csak a narráció után következnek.

A narrátor és a szereplők kapcsolata

Először az a kérdés, hogyan aránylik a narrátor és a szereplők tudása: a narrátor többet tud a szereplőknél, ugyanannyit tud, mint ők, esetleg kevesebbet.

Mindegyik evangélium narrátora többet tud a szereplőknél. Ennek legjobb példája az, hogy már az apostolok kiválasztásánál megjegyzik, amit a szereplők még nem tudnak (kivéve talán Jézust), hogy Júdás el fogja árulni Mesterét (Mk 3,9; Mt 10,4; Lk 6,16). A már említett Jel 7,13-14 viszont arra példa, amikor a narrátor kevesebbet tud a szereplőknél.

Másodszor: hogyan tekint a szereplőkre? A hősi epika narrátora például fölnéz a sze­replőre, a realizmusban egyenrangú velük, az ironikus művekben pedig lenéz rájuk.

Az evangéliumok Jézus ábrázolása mindenki fölött állónak mutatja be őt. Jézus benne nem kér, hanem rendelkezik, nem ő megy oda másokhoz, hanem mások jönnek hozzá. Ha ellenfelei megkérdezik valami felől, akkor is ő veszi át a kezdeményezést a beszélgetésben (ellenkérdést intéz, ld. pl. Mk 11,29; 12,16.24; vagy legalább övé az utolsó szó az egyenrangú párbeszédben: Mk 12,28-34). A csodatörténetekben is jól látható, hogy Jézus a kérés elhangzása után átveszi az események irányítását. Jézusról ritkán olvashatunk olyan leírásokat, amelyek emberi gyöngeségeiről, nehézségeiről tudósítanak. Ha Márknál több ilyent találunk is, Máté ezeket elhagyja a maga szövegéből (vö. Mk 5,32 — Mt 9,22; Mk 6,6 — Mt 13,58; Mk 8,12 — Mt 16,2 s.í.t.).

Ezzel szemben Jónás könyvének főhősét a narrátor kicsinyesnek, szűk­látókörűnek mutatja be: a matrózok minden erejükkel küzdenek a vihar ellen, Jónás ezalatt alszik (Jón 1,5); Jónás haragszik, amiért az Úr nem váltotta be a szavát és Ninive nem pusztult el (4,1), tisztes távolból, egy sátor árnyékában heve­részve figyeli, mi lesz Ninivével (4,5), örül a ricinus növekedésének, de nem örül Ninive megtérésének (4,6), haragszik, amikor a ricinus elszárad, de nem bánná, ha Ninive elpusztulna (4,9-11). Ennek mintegy ellenpontja Isten aprólékos gondoskodásának a leírása: odarendel egy halat (2,1), szól a halnak, hogy vesse ki a szárazra (2,11), az Úr árnyékról gondoskodik a számára (4,6), majd férget rendel oda (4,7). Szinte nevetséges ez a beállítás, amely szerint Isten ennyire a részletekbe menően beavatkozik az eseményekbe, s az is, hogy min­denki (még a hal, a bokor és a féreg is) zokszó nélkül engedelmeskedik Isten rendelkezéseinek, csak Jónás vitatkozik örökké vele. — Az események beál­lításából, a problémák méretezéséből (Ninive pusztulása — a ricinusbokor kiszáradása, ami miatt Jónás inkább szeretne meghalni s haláláig (!) haragudni akar Istenre) világosan látszik, hogy a narrátor iróniával kezeli főhősét.

A narráció módja

Ez már átvezet bennünket a nézőpont kérdésébe. A narráció módjának problémája ugyanis elsősorban a szereplők gondolatainak, beszédének visszaadásában jelentkezik.

A narrátor ugyanis végig a kezében tarthatja az elbeszélést azzal, hogy a szerep­lők beszédét narrativizálja: a gondolataikat, a szavaikat összefoglalja és a saját nézőpont­jából adja elő. Ez a narrativizált szöveg. (Pl.: „Arra a következtetésre jutott, hogy kimegy a kertbe”.)

Pld. Mk 3,6: „Erre a farizeusok kimentek és tanakodni kezdtek a Heródes-pártiakkal, hogyan okozhatnák vesztét.” (A szerző maga foglalja össze beszélgetésük lényegét.)

A függő beszéd esetében („azt mondta, hogy ki kell mennie a kertbe”) a narrátor a szereplő szavait adja vissza, de maga beszéli el.

Pld. Mk 3,12: „De ő keményen rájuk parancsolt, hogy ne vigyék szét a hírét.” vagy: Mk 5,17: „Ezután kérlelték, távozzék el a határukból.”

A függő beszéd sajátos formája az ún. szabad függő beszéd, az átképzeléses előadás. („Ki kell mennie a kertbe”.)

Ehhez hasonló a belső monológ, amelyben a narrátor mintegy tükrözi a szereplő gondolatait, elmélkedéseit.

„Férje, József, igaz ember volt és mivel nem akarta őt rossz hírbe hozni, az volt a szándéka, hogy titokban bocsátja el.” (Mt 1,18) — ld. még: Lk 3,15; 7,39

Végül a narrátor egészen háttérbe húzódhat, átadhatja a narráció jogát a szerep­lőnek: „Azt mondta: Ki kell mennem a kertbe”.) Ez az egyenes beszéd.

Pld. Lk 8,30: Jézus megkérdezte: „Mi a neved?” „Légió” — felelte.”

4. Nézőpont

Az előző fejezet végén már világossá vált, hogy a narráció témakörében nemcsak az a kérdés, ki beszéli el a történetet, hanem az is, hogy a különféle narrátorok (szerzői, külső, szereplői) milyen szemszögből, kinek a nézőpontjából „látják”, adják elő és értékelik az eseményeket.

A narrátor személye és a narráció nézőpontja ugyanis nem szükségszerűen esik egybe.

A nézőpont fajtái

Borisz Uszpenszkij „A kompozíció poétikája” című könyvében a kompozíció egész kérdését a nézőpont (és annak váltakozása) problémájából vezeti le.

A nézőpont tekintetében — másokkal együtt — mindenekelőtt objektív és szubjektív nézőpontokat különböztet meg.

Ha a szerző valamelyik individuum tudatára hivatkozik, akkor szubjektív leírást ad (valakinek az érzékelésén keresztül látja a történetet), ha ellenben csak a tényeket közli, akkor objektív nézőpontot használ.

Az objektív-szubjektív leírás általában folyamatosan váltakozik az elbeszélésben: „Később megint kiment a tóhoz. Az egész sokaság utána tódult, ő pedig tanította őket. Amint a vám mellett elhaladt [eddig objektív, itt szubjek­tívbe vált], látta, hogy ott ül Lévi, Alfeus fia. [Ismét objektívbe vált] ‘Kövess engem!’ — szólította meg. Az fölkelt és követte.” (Mk 2,13-14)

Beszélhetünk ezenkívül külső és belső nézőpontról: akiről beszélünk, azt leírhatjuk úgy, ahogyan egy megfigyelő látja — és belülről, az illető embernek vagy a mindentudó narrátornak a nézőpontjából. (Az objektív-szubjektív megkülönböztetés a leíróra, a külső-belső pedig a leírtra vonatkozik.)

Külsőből belsőre váltás: „A násznagy megízlelte a borrá vált vizet. / Nem tudta, honnan való, csak a szolgák tudták, akik a vizet merítették.” (Jn 2,9) Belső nézőpont: „Tanítványainak akkor eszébe jutott az Írás szava...” (Jn 2,17) „Ő azonban saját testének templomára gondolt.” (Jn 2,21)

A külső nézőpont akkor érvényesül, ha a leíró szubjektumtól független tényekre vagy valamilyen megfigyelő véleményére hivatkozunk (pl. „úgy tűnt, hogy fáj neki”). (Ezért szubjektív, de külső nézőpont a Mk 2,13-14: Jézus látta.) A belső nézőpont olyan lelki tartalmakat tár fel, amelyek a megfigyelő számára hozzáférhetetlenek. Jellemzője a „verba sentiendi”: gondolta, érezte, tudta, emlékezett, stb. (ld. a fenti példában: tudta, eszébe jutott)

A nézőpont jelentősége

Könnyű belátni, mekkora a jelentősége a nézőpontnak a mű értelmezésében, jelen­téshatásában, ha arra gondolunk, hogy egy-egy eseményt, szereplőt egészen másként értékelünk aszerint, hogy milyen nézőpontból ismerjük meg: ugyanaz a történet vagy tény lehet megható, lelkesítő, felháborító vagy nevetséges is, attól függően, hogy elbeszélésében milyen perspektívát alkalmaztak. Ugyanígy, a nézőpont megválasztásától függ, hogy valamit közelről vagy távolról „látunk” a műben, hogy a történet milyen érzéseket és hangulatokat kelt bennünk, hogy a jellemeket miként értékeljük (miért izgulunk például a film nézése közben: azért-e, hogy a bankrablót elfogják vagy azért, hogy sikerüljön megmenekülnie?).

A nézőpont vizsgálata azért is lényeges, mert a vele kapcsolatos „fogások” az olvasás során rendszerint nem jutnak el a tudatosulás fokára, sőt az is egészen valószínű, hogy a nézőpontok nagy részét maga a szerző is öntudatlanul alkalmazta.

Az ideológia és a frazeológia síkja

A nézőpontok kutatása az ideológia síkján az állandó jelzők és a szereplők nyelvhasználatának vizsgálatát jelenti.

Ideologikus nézőpont jele, ahogyan Jézus beszél önmagáról (Emberfia — pl. Mk 2,10; 15,39), ahogyan beszélnek róla: Te vagy az Isten Fia! (Mk 3,11); Illés, próféta, János (Mk 6,15-16); Messiás (Mk 8,30); a zsidók királya (Mk 15,2). A farizeusok állandó jelzője: képmutatók — Mt 6,2.5.16; 7,5; 15,7; 22,18; 23,13.14.15.23.25. 27.29 stb., továbbá: vakok — Mt 15,14; 23,16.24.26; Lk 6,39; Jn 9,40.41.

A frazeológia síkján a szerzői szólam és az idegen szólam egymásra hatásait kell megfigyelnünk. Itt az a kérdés, hogy egy-egy mondatban kinek a nézőpontja érvényesül: a narrátoré vagy a hősé (akiről szó van), esetleg egy harmadik, külső alaké? Nagy jelen­tősége van a megnevezéseknek. Egy-egy embert ugyanis többféleképpen hívnak, a meg­nevezés használata elárulja, hogy kinek a nézőpont­jából beszélünk róla.

Az orvos felesége például eltérő nézőpontból beszélhet arról, hogy a férje még nincs otthon. Ha azt mondja: „a doktor úr még nincs itthon”, akkor a beteg nézőpontját veszi fel; ha ellenben így fejezi ki magát: „a férjem még nincs itthon”, akkor a saját nézőpont­jából beszél. Ha így szól: „István még nincs itthon”, akkor vagy a saját vagy a közeli rokonok, barátok nézőpontját alkalmazza. De az is mást jelent, ha a gyereknek azt mondja: „apád még nincs itthon” (ez egy harmadik személy nézőpontja), mintha azt: „apu még nincs itthon” (ez a gyerek nézőpontja).

Mk 2,32-ben a Jézushoz szólók az ő nézőpontját veszik fel: „Anyád és testvéreid...”; Jézus pedig tudatosan elhatárolódik ettől a nézőponttól (ti. hogy a vér szerinti összetartozás által lehessen valakiket anyjának és testvéreinek nevezni).

Péter Jézustól való elhatárolódását fejezi ki azzal, hogy az őt kérdezők nézőpontját veszi fel, amikor Jézusról beszél (mint egy idegenről): „Nem ismerem azt az embert...” (Mk 14,71).

Pilátus úgy beszél Jézusról, mint a zsidók királyáról (Mk 15,9), ezzel a nép nézőpontját veszi fel, s egyben jelzi, ő maga távolságot tart Jézus perétől.

Mária Magdolna előbb csak a maga nézőpontjából beszél Jézusról (elvitték Uramat), de amikor felismeri a Feltámadottat, a tanítványok egész közösségének nézőpontjából szólítja meg: Rabbuni; végül a tanítványoknak beszámolva így szól: láttam az Urat. Ez az előbbinél egyetemesebb nézőpont, amely Jézus isten­ségének elismerését feltételezi. Itt már mintegy az egész keresztény közösség egyik tagjaként beszél Mária Magdolna. (Jn 20,11-18)

A tér és az idő síkja

Uszpenszkij itt a következő lehetőségeket említi: a narráció a térben legtöbbször úgy halad, hogy az egyik szereplőt követi. Máskor folyamatos áttekintést nyújt (sorra veszi a jelenlevő szereplőket), vagy mozgó nézőpontot alkalmaz (váltogatja a helyszíneket). De tekintheti az eseményeket madártávlatból is, avagy alkothat néma­jelenetet (vagyis amikor a narrátor olyan távolságot tart a szereplőktől, hogy látja, mit tesznek, de a beszédüket nem hallja).

Jn 1,35-39: előbb a narrátor a maga megfigyelői pontjáról, bizonyos távol­ságból láttatja Jánost és két tanítványát, majd felveszi János nézőpontját, aki tanítványai figyelmét Jézusra fordítja. A narráció ezután a tanítványokat követi, majd Jézusra vált, a párbeszéd végén pedig ismét a tanítványokat követi.

A színeváltozás történetében előbb fokozatosan tágul a térbeli nézőpont hori­zontja: előbb csak Jézust látjuk színében elváltozva, azután már Mózest és Illést is, majd csatlakozik a hármas képhez Péter, ezután tovább tágul a kép: felhő és szózat jelenik meg; végül azonban a kép hirtelen újból beszűkül, mert a látomás elmúltával csak Jézust látjuk egymagában. (Mk 9,2-8)

Mk 1,39: „Bejárta egész Galileát, hirdette az igét a zsinagógákban...” — értelemszerűen magasból kell az eseményeket figyelnünk ahhoz, hogy lássuk, amint Jézus egész Galileát bejárja. Zsinagógai igehirdetésének tartalmát pedig nem halljuk, hanem látjuk, ezért csak feltételezzük, miről beszél. Ez tehát egy némajelenet.

Az időbeli nézőpont is rendszerint az egyik szereplőt követi, a narrátor esetleg folyamatosan váltogatja az idő érzékelését. Előfordul a kettős pozíció is (pl. a narrátor már tudja, mi fog történni, de a szereplő még nem) és a diavetítésszerű nézőpont, amikor egy-egy jelenetben az idő múlása megáll (jelen időt alkalmaznak), de a je­leneteket múlt időben elbeszélt szöveg köti össze (az állóképek váltása).

Az időbeli nézőpont váltásához: Márk evangéliuma Izajástól vett idézettel kezdődik, ezzel Jézus korát sok száz évvel megelőző időbeli nézőpontot alkalmaz, majd az idézet végén Keresztelő János működését bemutatva már Jézus korába ugrik, végül az „abban az időben történt” fordulattal időérzékelése „rááll” Jézusra és ettől fogva őt követi (Mk 1,1-9). A 6,17-ben azonban — miután az ese­mények sorában felmerült Heródes véleménye Jézusról — elszakad Jézus történetének kronológiájától, időbeli nézőpontja az eseményeket megelőző pont­ra ugrik vissza, míg a 6,30-ban vissza nem áll a történet idejére. Ennek az epizódnak az ide történő beiktatása kiválóan betölti a történet idejében támadt űrt. A 6,7-13-ban ugyanis Jézus kettesével elküldi tanítványait, a 6,13-ban a narráció őket követi. Tevékenységükről azonban részletesen nem tudósít, Jézus pedig — a márki felfogás szerint — semmit sem tesz a tanítványai (legalább a három főapostol) tudtán kívül. A cselekményben így pauza áll be, amelyet — míg a tanítványok vissza nem térnek (6,30) — egy szorosan ide nem tartozó történet elbeszélésével tölt ki. — Az időbeli nézőpont visszatolódását látjuk Péter tagadásánál is. Elfogatásakor Jézus elválnak útjai Péterétől. A Mt 26,58-ban előbb párhuzamosan halad a két külön történet (Péter messziről követi), majd értelemszerűen az elbeszélés csak egyikükkel foglalkozhat. De amikor a 26,68-ban lezárul egy szakasz Jézus történetében (halálra ítélték), az időbeli nézőpont visszaugrik egy korábbi terminusra és elbeszéli a Péterrel történteket (26,69). Érdekes, hogy a lukácsi elbeszélésben az időbeli nézőpont váltása fordított: Jézus története „várja ki” a Péterrel történteket, mintha elfogatása után vele nem történne semmi (kivéve, hogy bántalmazzák), amíg a főtanács össze nem ül. (Lk 22,54-71)

Másfajta nézőpontváltást jelent Jézus búcsúbeszéde a Jn-ban. A hosszabb beszédek során a narrátor háttérbe húzódik és ezzel az ő retrospektív nézőpontját is a beszélő szinkron nézőpontja váltja fel. Fontos különbség van azonban pl. a hegyi beszéd (Mt 5-7) és a Jn búcsúbeszéd (14-17) között. A hegyi beszéd Jézus tanítását idézi, amelynek témái függetlenek azoktól az eseményektől, amelyeknek Jézus a beszéd elmondása idején részese. A Jn búcsúbeszédben azonban Jézus önmaga történetét is elbeszéli: részben visszatekint működésére (15,22-25; 17,4-8), részben arról beszél, mi történik vele most (pl. 16,32; 17,13), részben pedig távolabbi eseményeket mond el (pl. 14,26; 16,1-3). Ha egy-két helyen a narrátor be is avatkozik a maga szövegével, a beszéd idejére lényegében Jézus időbeli nézőpontját vesszük át (amikor még nem tért vissza az Atyához és még nem küldte el a Vigasztalót — pedig a narrációhoz képest ezek már megtörténtek).

A pszichológia síkján a viselkedés és az érzelmi-tudati állapotok leírása a már em­lített objektív-szubjektív, illetve külső-belső nézőpontok alapján történhet.

5. Kompozíció

Fogalma

Kompozíció alatt egészen általánosan a mű megszerkesztett voltát, rendjét, szer­kezetét értjük. Ezt a rendet kétféleképpen lehet felfogni.

Hagyományosan a kompozíció a mű összetevőinek tagolását és elrendezését jelenti. Egyszerű formájában ennek csupán annyi a jelentősége, hogy az áttekinthetőség által megkönnyíti a befogadást, bonyolultabb esetben a kompozíció tartalmat is kifejezhet.

Az orosz formalisták a kompozíciót belső erőként, elvként értik: a nyelv azáltal válik irodalommá, hogy „megkomponálják”, egy konstrukciós elv által új minőséggé teremtik. Tinyanov szerint „az irodalmi mű kiegyensúlyozatlan rendszer, ahol a konstruktív tényező nem oldódik fel  az anyagban”.

A kétféle felfogás ismeretében Péczely László kétféle szerkezetet különböztet meg: a kompozíciót (vagy belső szerkezetet), „mely elsősorban belső összefüggéseket, logikai rendet jelent”; és az architektonikát (külső szerkezetet), amely a belső összefüggések érzékelhető kifejezése.

A kompozíció típusai

A műalkotás belső szerkezete háromféle elrendezést alkalmazhat: épülhet a logikára, az asszociációra és az észlelésre. Az elrendezés módja lehet centrális (a mű összes eleme egyetlen tételből, gondolatból, érzésből vagy jelenségből indul ki), lineáris, váltakozó, körbefutó, spirális, stb.

Egy művön belül a legtöbb esetben keveredik a logikára, az asszociációra és az észlelésre építés. Az alábbi példák tehát csak arra utalnak, hogy a belső szer­kezetnek mi a domináns eleme. Azok a levelek, amelyek nem egy konkrét prob­lémával kapcsolatban születnek meg, rendszerint a logikára épülnek fel, pl. a Róm vagy a Zsid: bennük egy-egy gondolatot, tanítást vezetnek végig, amelynek kifejtése során lépésről lépésre haladnak (ezért ezek elrendezése alapvetően lineáris, de pl. a Zsid szerkesztésében a tanító és a parainetikus részek vál­takozása meg-megtöri a lineáris építkezést). Inkább az asszociációra épül fel pl. az 1 Kor, mert a különböző részek nincsenek szoros logikai kapcsolatban egymással, hanem külön válaszok a felmerült kérdésekre (vö. pl. 5,1; 7,1; 8,1), a gondolatok kifejtése során pedig egy-egy témához sokszor az előző gondolatsor egy eleme nyújt alapot. Levelét pl. a pártoskodás elvetésével kezdi, amelyben ama kérdés felvetéséig is eljut: Pál nevében kereszteltek meg? (1,14). Erről eszébe jut, kiket keresztelt meg a korintusi közösségben. Ezt tovább fűzi azzal, nem is azért ment oda, hogy kereszteljen, hanem hogy Krisztus keresztjét hirdesse. Áttér hát Krisztus keresztjének témájára, amely az igazi bölcsesség kérdéséhez vezeti (közben újabb visszatérés korintusi működésének értékelésére — 2,1-5), majd a 3,1-ben visszakanyarodik a pártoskodás témájához. Látható tehát, hogy ez az írás lendületből készül, amelyben a belső szerkezetet alapjában nem a logikai rend, hanem az újabb és újabb témák fölvetése teremti meg.

A történeti műveknek is megvan a maga logikai rendje, döntően mégis az ész­lelésre épülnek fel. Az eseményeket ugyanis többnyire időbeli, néha térbeli egymásutániságukban beszélik el, annak megfelelően, ahogyan az ember a valóságban is az eseményeket észleli. Ugyanakkor éppen a történeti művekre jellemző a centrális elrendezés, ti. hogy van egy központi gondolat, ami köré a különböző történetek csoportosulnak. (Pl. Mk az egész evangéliumot a Messiás-titok gondolata köré rendezi el. Jn gondolatköröket alkot, amelyekben egy-egy történethez kapcsolódóan Jézus részletesen foglalkozik a történethez tartozó témával: pl. a csodálatos kenyérszaporítás — Jézus az élet kenyere (Jn 6), Jézus a világ világossága — a vakon született meggyógyítása (Jn 8,12-20; 9), Jézus a feltámadás és az élet — Lázár feltámasztása (11,1-44). Éppen ez az egyik különbség a történeti és a prófétai, apokaliptikus művek között. Ez utóbbiak is az észlelésre épülnek (amit a próféta „hall” vagy megért Isten szavából; amit a lát­nok lát az eljövendő dolgokból), de nem feltétlenül szerepel benne egy kifejtendő központi gondolat: Isten az emberi helyzetekkel, tettekkel, hiedelmekkel kapcso­latban nyilatkozik meg, mintegy válaszolva a nép körében történtekre. (ld. pl. Iz 7,1-4: Isten azzal a hírrel kapcsolatban nyilatkozik, hogy Arám és Izrael királya Jeruzsálem ellen vonul.) A prófétai könyvekbe sokkal inkább beszűrődik a külső világ, mint a történetiekbe, amelyek a valóság idejétől jelentős mértékben elsza­kadnak.

A külső szerkezet (az architektonika) műfajonként, koronként, irányzatonként vál­tozó. Az elbeszélő művekben többnyire maga a cselekmény adja a kompozíció vonalát, vázlatát.

Nemcsak az elrendezés módja, de az elbeszélés módszere is a kompozíció témakörébe tartozik: az elbeszélés „szintje”, „tempója”, a műfogások, a je­lenetek, a dialógusok, leírások és összefoglalások arányai is szerkezeti kérdések.

Néhány példa a kompozicionális kérdésekre: Márk evangéliumában a nar­rátori szöveghez tartozik az egész mű 53 %-a. szereplői szöveg majdnem 47 %, idézet 0,22 %. Máténál ugyanezek az értékek: 32; 66,8; 1,2. Ez az eltolódás azt eredményezi, hogy Máté művében a beszédek nagyobb hangsúlyt kapnak, mint az események. — Máté az elbeszélés tempóját illetően gyors és lassú részeket váltogat: az 5-7; 10; 18; 23-25 fejezetekben Jézus beszédeit egy tömbben hozza, a 8-9; 17; 19; 26 fejezetekben viszont a beszédeket gyakran megtöri narrátori közbeszólásokkal. — A Jel-ben a cselekmény három szinten zajlik: az 1,1-9 és a 22,20b-21 a „földi”, rendes világ kerete. A második szint a látnokkal a látomás közben történt események (pl. 1,10-4,1; 10,8-11,12; 22,6-20a), a harmadik szint pedig a látomásban történtek, az abban elhangzó szavak, amelyek nem a lát­nokhoz szólnak. Az első szinten a narrátor a maga elbeszélő voltában, a má­sodikon szereplőként, a harmadikon pedig szemlélőként jelenik meg.

A kompozíció témakörében a két legfontosabb kérdés a szöveg tagolása (a részek összefűzése és elválasztása), illetve az elbeszélés kerete (a kezdő- és végpont formái).

Tagolás

A tagolatlan elbeszélés a hallgató számára teljesen érthetetlen: egyfelől azért, mert nem tudja követni a történet belső rendjét, az események logikáját, illetve észlelésük sorrendjét, másfelől azért, mert nem tud kiigazodni az alakok, helyszínek, időpontok között.

A tagolás ugyanakkor nem jelentheti azt, hogy az elbeszélés részei darabokra hul­lanak: ilyenkor megint csak nem értjük a történet logikáját, nem tudván elképzelni, mi a kapcsolat a különféle események között.

A tagolás első kérdése tehát az események összefűzése. Ez igen sokféleképpen történhet, közülük a legegyszerűbb az „és”-sel történő felfűzés, amit az irodalom legrégibb és legegyszerűbb formái gyakorta alkalmaznak.

Az összefűzés alapelve, hogy az egymást követő részek tartalmazzanak valamilyen közös elemet: ugyanaz a szereplő jelenjen meg bennük, ugyanaz történjen, ugyanott vagy ugyanakkor játszódjék. Ezek az elemek a P-A-L-T kategóriái: a személy (persona), a cselekedet (actus), a hely (locus) vagy az idő (tempus) közül valamely elem(ek) az egymást követő részekben megmarad(nak). Az összefűzés ezeken kívül történhet reflexió (R) vagy leírás (D) segít­ségével is. A nem történetmondó epikában (pl. levelek, beszédek) az egyik részből a másikba való átmenetet rendszerint gondolatfűzés biztosítja: a gondolatláncolat egy té­makörön belül eljut egy olyan kérdéshez, amelyből új gondolatláncolat indulhat el. A különböző művek egysége természetesen változó: van ahol a gondolatláncolatok nem kapcsolódnak egymáshoz, csak egy általános, központi témához vagy még ahhoz sem.

Az események részekre tagolásának elve az előbbinek éppen fordítottja: az elkülönülés feltétele, hogy a P-A-L-T valamelyike az egymást követő szakaszokban megváltozzék. Akkor kezdődik új rész, ha közülük legalább egy (legfeljebb három) a következő részben közvetlenül kifejezett módon megváltozik. A nem történetmondó epikában a témaváltás történhet valamilyen fordulat beiktatásával (pl. testvéreim!, íme, most; ami azt illeti, stb.) narratív formaváltással (harmadik személyű, általánosként meg­fogalmazott szövegből első vagy második személyre és fordítva), igemód vagy igeidő váltásával (kijelentőből felszólító, feltételes vagy kérdő módba; jelenből múltba vagy jövőbe és ennek minden variációja), állítóból tagadóba (és fordítva) történő váltással, stb.

Általában elmondható, hogy egy művön belül minél rövidebb egy-egy szekvencia és minél nagyobb fokú a változó elemek száma, annál gyorsabb ritmusú és eseményesebb az elbeszélés.

Az egyes művek tagoltsága eltérő: Lukács evangéliumában pl. átlagosan még 7 vers sincsen egy narratív egység hossza, Jn-ban viszont ez 10,6. — Az evangéli­umi történeteket legtöbbször a főszereplő, Jézus alakja fűzi össze. A Lk 9,36-ban befejeződő színeváltozás történetéhez a 9,37-tel kezdődő megszállott fiú meggyó­gyítása csak Jézus személye által kapcsolódik: az újabb történet máshol, máskor, más valakivel történik és maga a történés is más, csak Jézus alakja marad. A Mk 8,10-hez képest azonban a 8,11-ben ugyanaz a főszereplő, ugyanakkor, ugyana­zon a helyen új mellékszereplők és új cselekedet megjelenése eredményezi egy új rész kezdetét. A két egység közötti átvezetést leggyakrabban időpontváltás (hajnal felé — Mk 1,35; néhány nap múlva — Mk 2,1) vagy helyszínváltás (fölment a hegyre — Mk 3,13; átkeltek a túlsó parta — Mk 5,1.21; 6,53) biztosítja. Előfordul narratív átvezetés is: „János tanítványai és a farizeusok akkor éppen böjtöltek” — Mk 2,18.

Témaváltás fordulattal: „Ami pedig a szentek javára szóló gyűjtést illeti...” (1 Kor 16,1) — Testvéreim... (Jak 1,2.19; 2,1.14; 3,1; 4,11; 5,7.12.19) — Rajta hát... (áge nün) (Jak 4,13; 5,1) — lévén... (2 Kor 3,12; 4,1.13); narratív formaváltással: többesszám második személyből egyes szám első személybe: 1 Kor 1,30-31/2,1; többesszám első személyből második személybe: „Mi viszont Krisztus gondo­latainak birtokában vagyunk. Nektek azonban, testvérek, nem beszélhettem...” (1 Kor 2,16/3,1); többes szám második személyből harmadik személybe: „...örömmel adjatok hálát az Atyának, aki a szentek sorsára méltatott a vilá­gosságban. Ő kiragadott minket a sötétség hatalmából...” (Fil 1,12/13); igemód váltással: kijelentőből felszólítóba: „...Néhányan törik magukat utána, ezért a hittől elpártoltak és sok bajba keveredtek. Te azonban, Isten embere, menekülj ezektől! Törekedjél inkább...” (1 Tim 6,10/11); felszólítóból feltételesbe: „Ezt tanítsd, erre buzdíts! Ha valaki ellenkezőt tanít...” (1 Tim 6,2/3); igeidő váltás­sal: ld. föntebb 1 Kor 2,16/3,1; állítóból tagadóba váltással: „...egy az Urunk, Jézus Krisztus, aki által minden van és mi is általa vagyunk. De nincs meg min­denkiben ez a tudás...” (1 Kor 8,6/7).

Keret

A tagolás az adott és az új elemek összehangolt alkalmazására épül fel. A mű keretének jelentősége is ebből érthető meg. A keret jelenti egyrészt az elbeszélés elindítását (amikor még semmi nem adott) és lezárását (amikor már minden adott), másrészt a mű határait: meddig teszi a narrátor adottá a teret, időt, személyeket, ese­ményeket, vagyis az ábrázolás a valóságnak milyen szeletét fogja át?

A keret legfőbb szerepe, hogy az olvasót a mű elején bevezesse a mű világába (külső pozícióból belsőre váltson át), a végén pedig kivezesse a mű világából (a belső pozíció ismét külsőre váltson át).

Ennek számtalan eszköze létezik. A mese és általában az egyszerűbb szövegek valamilyen formulát alkalmaznak: „hol volt, hol nem volt”, „itt a vége, fuss el véle”. E formulák és általában minden kezdés jellegzetessége, hogy a narráció, a tér és az idő szempontjából az elbeszélés egészéhez képest ellentétes nézőpontot alkalmaznak: időtlenségből konkrét időbe, múltból jelenbe vagy fordítva váltanak, a harmadik személyű narráció hirtelen első személyűvé válik („én is ott voltam, jót mulattam”) vagy hirtelen megjelenik egy második személyű alak (tkp. a narrataire): „itt a vége, fuss el véle”.

A mű elején ugyanez a helyzet: Lukácsnál például az első négy vers első személyű narrációban készült, de utána végig harmadik személyű formában történik az elbeszélés.

Az idő tekintetében a két leggyakoribb forma a folyamatos rávezetés (pl. Máté és János eleje), illetve a szinkron nézőpontból retrospekcióba váltás (Lukács kezdete). A befejezésnél az idő megállítása vagy felgyorsítása szokásos.

A tér esetében mind a kezdésnél, mind a befejezésnél a kép kinagyítása vagy le­kicsinyítése szolgálhatja a keretet. Mindkettő általában folyamatos közeledéssel vagy távolodással történik, de van példa a hirtelen váltásra is.

A kerettel kapcsolatban ld. külön elemzésünket e rész végén.

6. Funkció

Attól kezdve, hogy a műelemzés terén megjelent az egzaktság követelménye, a ku­tatók keresni kezdték azokat a lehetőségeket, amelyek segítségével az alkotásokat for­malizálni tudják: a szereplők, a cselekvések és a történések, a tér- és időviszonyok sok­féleségében típusokat keresnek és e típusokból próbálják az irodalmi alkotás belső rend­szerét megrajzolni.

Az első kísérleteket az orosz formalisták tették, akik annak megértésére törekedtek, hogy a szerkezeti fogások milyen funkciót látnak el. Az első jelentős eredményt Propp érte el a varázsmesék funkcióinak bemutatásával.

Fogalma

Az alkotások funkcióinak kutatásával voltaképpen a művek dinamikus szerkezetét, „működési rajzát” keressük.

Funkció alatt azt értjük, hogy a cselekmény, a narráció egyes elemei, a szereplők mindegyike bizonyos alaptípusba tartoznak és a mű keretén belül bizonyos fela­datkört látnak el.

A funkciók kutatása redukciós eljárás. Az elemző célja, hogy a mű elemeit alapfor­mákra vezesse vissza, az alapformákat rendszerbe állítsa és így alapviszonylatokat találjon, amelyek láthatóvá teszik a strukturális vázat, a kompozíciót (elsősorban a belső szerkezetet).

Alaptípusok

Todorov a funkció két alapvető formáját írja le: a specifikáció ugyanannak az állít­mánynak a különböző formáit tartalmazza, a reakció különböző állítmányokat sorol két típusba. A specifikáció alapja lehet az ellentét (meggazdagszik, elszegényedik), az as­pektus (egy cselekedetet láthatunk kezdetében, folyamatában és befejezettségében) és a módbeliség (akarat, lehetőség, képesség, szükségszerűség).

Ellentéten alapuló specifikáció: pl. elfogadás — elutasítás: akik Jézus hívását elfogadták (apostolok, az utcáról behívott vendégek) és akik elutasították (gazdag ifjú, az eredetileg meghívottak). Aspektuson alapuló specifikáció: pl. a keresés mozzanatai: otthagyja a kilencvenkilencet, utána megy, megtalálja (vállára veszi); lámpát gyújt, kisöpri a házat, megtalálja (Lk 15,3-10). Mód­beliségen alapuló specifikáció: aki akarta, de nem tette — aki nem akarta, de megtette (Mt 21,28-30);

A reakció alapja egy-egy cselekedet vagy esemény elsődlegessége, illetve másod­lagossága, vagyis hogy egy cselekedet akciónak (elsődleges eseménynek) vagy reakció­nak (az akcióra adott „válasznak”, másodlagos eseménynek) számít.

Érdekes megfigyelni, hogy minden vitabeszédben a vitatkozók kezdeményezésére Jézus is előbb kezdeményezéssel felel és csak a vitatkozók reakciója után következik Jézus reakciója:

Milyen hatalommal teszed ezeket? (a)

Honnan volt János keresztsége? (a1)

Nem tudjuk. (r1)

Én sem mondom meg. (r) (Mk 11,27-33)

Csoportosíthatjuk pl. egy ördögűzés-történet mozzanatainak elsődlegességét vagy másodlagosságát: Jézus megjelenik a zsinagógában (a), a tisztátalan lélek küzd ellene (r), de egyben meg is mondja, ki Jézus (a), Jézus ráparancsol: hall­gass (r), majd kiűzi (a). A tisztátalan lélek kimegy (r).

 

A szereplők funkcióit már tárgyaltuk az aktáns modell ismertetésében.

A térbeli funkciók a mozgások irányát jelölik. Ezeket a legegyszerűbb a magyar igekötőkkel leírni (pl. „be-”, „össze-”, „fel”-típusú mozgás).

A tékozló fiú történetében a térbeli funkciók feltárásával képesek vagyunk a történet tartalmi szerkezetét is megragadni: itt a szülői a háztól való eltávolodás és a visszatérés jelentik a strukturális alapot: elmegy otthonról, elszegődik egy gazdához, az kiküldi a tanyájára: itt éri el az apai háztól való eltávolodás a maximumát. Ez az „el”-típusú mozgás egyben „le”-típusú is (tehát egyben a mélyre jutás, a züllés kifejezője is), mert a visszatérés kezdetén ez a szó áll: fölkelek (anasztasz). Innen a „vissza”-típusú mozgások válnak dominánssá. Előbb gondolatban tér vissza, majd eljut a ház közelébe, végül bejut a házba. Az ő visszatérése ezzel befejeződik. A bátyja azonban szintén kint van a mezőn, ő is elindul visszafelé, de csak a ház közelébe jut el, a történet pedig itt véget ér: valójában az marad a történet nyitott kérdése: az idősebb fiú is bemegy-e a házba? A hallgatónak tehát az idősebb fiú dilemmájába kell belehelyezkednie és állást foglalnia, miként értékeli a fiatalabb magatartását és mit tenne az idősebb helyében. (Lk 15,11-32)

Az alapformák közül a legnehezebb a cselekményfunkciók leírása. A cselekvések-történések terén annyi változatot találunk, hogy a tipizálás komoly akadályokba ütközik.

Roland Barthes a cselekményfunkciókat egyetlen párra vezeti vissza: az osztó (distribu­tion­nelle) és egyesítő (intégrative) funkciókra. (Nevezhetjük elválasztó és összekötő funkcióknak is.)

Mk 4,3-9: a magvető vet (elválik a magtól, hogy az összekapcsolódjon a föld­del), néhány mag az útfélre esik, a madarak fölcsipegetik (összekapcsolódik a madarakkal, elválik a földtől), néhány mag köves helyre esik (összekapcsolódik a földdel), de a nap kiégeti (összekapcsolódik a nappal, elválik a földtől), néhány mag tövisek közé hullott (összekapcsolódik a földdel), de a tövisek elfoj­tották (összekap­csolódik a tövisekkel, elválik a földtől), néhány mag jó földbe hullott és bő termést hozott (összekapcsolódott a földdel, semmi nem választotta el, a magvető elérte célját, összekapcsolódhat a terméssel). Ebből látjuk a pél­dabeszéd alapkérdését: a mag és a föld kapcsolata. Ez válik a magyarázat alapelemévé is: Isten igéje és az ember kapcsolata. A funkciók alapján felrajzol­hatjuk a példabeszéd működési vázlatát – elválás; + összekapcsolódás:

magvető - mag1 +++++ madarak – föld

+     – mag2 +++++ föld +++++ nap – föld

+     – mag3 +++++ föld +++++ tövisek – föld

+     – mag4 +++++ föld +++++ termés+

++++++++++++++++++++++++

Daniel és Aline Patte Jean Calloud felosztását veszik át. Hét csoportot jelölnek meg: 1. megérkezés/elindulás — elindulás/visszatérés, 2. összekapcsolódás/szétválás, 3. küldetés — elfogadás/elutasítás, 4. összeütközés (konfrontáció), 5. uralkodás/alávetés — ide tartozik: győzelem/bukás, 6. közlés/felfogás — a francia nyelvű szavak ennél többet mondanak: communi­ca­tion / réception —, 7. juttatás/visszavétel.

Lk 10,1-12.17-20 (a hetvenkét tanítvány elküldése és visszatérése): 1. az elin­duláshoz kapcsolódik a küldetés, a küldetéshez összekapcsolódások (menjetek be a házakba, városokba, egyétek, amit adnak, gyógyítsátok meg a betegeket) és szétválások (ne vigyetek erszényt, sarut, ne köszöntsetek senkit, rázzátok le a port a lábatokról, stb.). Akik a küldetést elfogadják, a megfelelő összekapcsolódá­sokat és szétválásokat teljesítik: 2. a visszatéréshez kapcsolódik a győzelem: uralkodás még az ördögök és minden ártó erő felett, de a győzelem igazi ter­mészete: a sátán lebukott az égből, az ő nevük viszont fel van jegyezve az égbe: működésük nyomán a világot többé nem a gonoszság, hanem Jézus tanítása igazgatja.

Természetesen érdemes a cselekményfunkciók megfelelő kategóriáinak kidolgozásá­val kísérletezni, de a konkrét elemzés szempontjából helyesebbnek látszik minden egyes műre külön osztályozást felállítani, mintsem az eseményeket beleerőltetni valamelyik ál­talános sémába.

A MŰELEMZŐ KATEGÓRIÁK VIZSGÁLATÁNAK SZEMPONTJAI

A műelemző eljárások mindig annak megfelelően alakulnak, hogy a kutató milyen célt tűzött ki. Ezért minden elemzés alapvető feltétele, hogy tisztában legyünk azzal, mi a kérdésünk a szöveg felé. Mire keresünk választ, mi foglalkoztat bennünket? Amikor azonban a kérdésünket tudatosítottuk, egy­szersmind el is kell szakadnunk tőle. A szöveg nem feltétlenül felel a kérdésünkre, csak akkor, ha akár a történeti, akár a mélystruk­túrája a mi problémánkkal párhuzamban áll. (Történeti elemzésnél: hasonló helyzetben vagyunk, mint a szerző és a címzettek; strukturális elemzésnél: a magunk problémája hasonló felépítésű, mint a szöveg problémája.) Ezért a szöveg ma­gyarázatához nem elegendő a szöveg természetének ismerete, a magunk kérdésének természetét is fel kell tárnunk!

A strukturális elemzés a mű belső kapcsolatait keresi, az a célja, hogy feltárja az alkotás belső összefüggésrendszerét.

E célból először adatokat gyűjt, ezeket rendszerezi. Ez a műelemzés leíró része. E rész az alkotás elemeire bontását és formalizálását tartalmazza.

A leíró részt az adatok feldolgozása, általában összehasonlítás követi. A kigyűjtött és rendszerbe foglalt adatokat az elemző többféleképpen dolgozhatja fel. Ha a mennyiségi előfordulás érdekli, akkor statisztikát készít. Már ez is sokat mondhat, de félrevezető is lehet. Az elemzőnek azt is meg kell állapítania, hogy a vizsgált jelenségek a mű melyik részében milyen arányban fordulnak elő. Ezt az eljárást nevezhetjük súlyozásnak. Ennek során a szöveg for­dulópontjait, kulcspontjait keressük. Önmagában még a súlyozás is kevés, ha nem találjuk meg a vizsgált jelenségek kölcsönkapcsolatait: mely elemek tartoznak össze (ti. mert erősítik vagy gyöngítik, igazolják vagy tagadják egymást, folytatják, kiegészítik, hangsúlyozzák, megkérdőjelezik, stb. egymást).

Végül, az elemző eljárás harmadik szakasza az értékelés. Ez következtetéseket jelent. Annak megfelelően, hogy az elemzésünk induktív vagy deduktív jellegű volt, vagy egy ál­talános törvényszerűség konkrét megvalósulását vizsgáljuk, vagy pedig a jelenségek összefüggéseinek feltárásából próbálunk általános érvényű törvényszerűségeket megfo­galmazni.

Az értékelés természetesen megköveteli a logikai szabályok tiszteletben tartását.

FÜGGELÉK

A SZINOPTIKUS EVANGÉLIUMOK NARRATÍV KERETE

Mindannyian tapasztaljuk, hogy egy művet elkezdeni és befejezni a legnehezebb. En­nek oka, hogy a mű eleje és vége a valóság és a fikció közötti határon fekszik. Az író dolga, hogy a fiktív világot egyszerre hozzákösse a valósághoz és el is válassza tőle, hogy az olvasót (a hallgatót) bevezesse a mű világába, illetve kivezesse onnan.

Márk kezdése a következő logikára épül: első lépésben (1,1) elhatárolja a művet a külső valóságtól, de még kívülről tekint rá, a második lépésben (1,2-3) még mindig kívül­ről tekint az alkotásra, de most már a könyv „kapuin” belül vagyunk, hozzákötheti a cselekményt egy megelőző rögzített ponthoz (egy mindenki előtt ismert múltbéli sze­mélyhez és az ő művéhez), a harmadik lépésben (1,4-8) a külső nézőpont belsőre vált és térbeli rávezetéssel érkezünk el az első eseményhez.

Az első lépés nem szorul különösebb magyarázatra. A könyv felirata nemcsak grafikusan (ill. akusztikusan) keretezi a művet, hanem a főszereplő és a téma előrevetítésével (prospekció) már a mű világához tartozik. Ugyanakkor a narrátor még kívülről néz a cselekményre, minthogy meg tudja mondani, ez a kezdete.

A második lépésben már a mű világán belül vagyunk, ezért az író megteheti, hogy „kipillantson” belőle: hozzákapcsolja a könyvet a külső valósághoz. A 2-3. versben vissza­tekintés (retrospekció) történik egy megelőző alkotásra, illetve annak szerzőjére és ezzel az evangélium úgy jelenik meg előttünk, mint Izajás művének folytatása. Minthogy semmiféle térbeli, időbeli, szereplőkre vagy cselekményre vonatkozó utalás nem hang­zott még el, a narrátor nézőpontja még mindig külső.

A harmadik lépésben belépünk a mű világába. Mielőtt a cselekmény folyama elin­dulna, térben közeledünk az első eseményhez. Előbb Jánost látjuk a pusztában (1,4), akihez egész Júdea és Jeruzsálem kimegy: itt olyan messziről látjuk az eseményeket, hogy meg tudjuk mondani, melyik földrajzi vidéken van János és honnan jönnek az emberek. Amikor azonban arról van szó, hogy bemerítkeznek a Jordánban és megvallják vétkeiket (1,5b), értelemszerűleg közelebb kell menjünk az eseményekhez, hogy mindezt lássuk. Végül Jánost egymagát látjuk, a ruházatát, sőt azt is, hogy mit eszik (1,6), halljuk, hogy mit beszél (1,7-8), ez már egészen közeli megfigyelési pontot feltételez. — Később kiderül, hogy a narrátor nemcsak térbeli, hanem időbeli rávezetést is alkalmazott (1,9-15): megtudjuk, hogy Keresztelő János még nem a főszereplő, csak annak előhírnöke, akinek előhírnöke viszont a 2-3. versekben említett próféta volt.

Márk befejezése (ha a 16,20-at tekintjük a mű végének) egy részletes összefoglalás-sorozat (16,9-18) lezárása a 19-20. versekben. A cselekmény szoros értelemben véve már a 16,8 versben megállt, mert a 16,9-től kezdve az eseményeket már nem folyamatukban, hanem kimenetelükben ismerjük meg. Az utolsó helyszín-meghatározást a 16,14 versben olvassuk (a tanítványok asztalnál feküdtek, tehát zárt helyiségben vannak). Mivel a hely megváltozására vonatkozó utalást a továbbiakban nem találunk, meglehetősen nehéz elképzelni a mű végét. A 16,19 versben Jézus felmegy a mennybe, ez pedig (lévén, hogy a mű szerint egy szobában vannak), csak úgy lehetséges, hogy a mennyezeten át távozik, ahol viszont „lyuk” kellett maradjon, minthogy a narrátor, aki bent volt a szobában, mert látja a 16,14 eseményeit és hallja a 16,15-18 szavait, megfigyelheti, hogy Jézust felvették az égbe és Isten jobbján ült le.

E következetlenség ellenére is a mű befejezése a térbeli kivezetésre épít. Egyfelől a szereplők szétszóródása miatt egyre messzebbről kell az eseményeket figyelnünk, más­felől azzal, hogy Jézust kellene látnunk fönn az égben, a tanítványokat pedig lenn a földön, lehetetlenné válik a szereplők nyomon követése, hiszen nem nézhetünk egy­szerre föntről lefelé és lentről fölfelé. Ezt az eltávolodást az utolsó mondatban a „ton logon bebaiountos” fordulat állítja meg: a szétszóródás és az igehirdetés eléri célját, mert az ige megszilárdul az emberekben. A befejezés így a cselekmény szintjén előbb az események lelassulását, majd megállapodását jelenti, a tér szintjén pedig a folyamatos eltávolodást a szereplőktől és a helyszíntől, ami egy idő után olyan messzire vezet a mű belső világából, hogy kiléphetünk belőle.

Máté kétszer kezdi el a művét: először az 1,1-17 részben egy Márkéhoz hasonló bevezetéssel indít: a felirat ugyanazt a szerepet tölti be, mint Márknál. Ezután az ese­ményeket hozzákapcsolja múltbéli személyekhez, mint Márk, de ő ennél is többet tesz: az általa elbeszélt cselekményt egyidőbeli folyamat végére állítja. Az is eltér Márk megoldásától, hogy Máté nem annyira az eseményeket, inkább a főszereplőt, Jézust köti hozzá a múlt ismert alakjaihoz. Ez a folyamatos időbeli rávezetés azt szolgálhatná, hogy ne vágásszerűen, hanem fokozatosan lépjünk be a mű belső világába. Ezt a belső nézőpont felé történő közeledést azonban az 1,18a hirtelen megtöri. Ez a mű második kezdete. Újból egészen kívülről és prospektív nézőpontból tekintünk az események folyamatára (a narrátor előre vetíti, hogy a következőkben Jézus születéséről lesz szó).

Az első bevezetés értelme a főszereplő azonosítása. Később Jézushoz kapcsolja az új szereplőket (anyja, Mária... 1,18b). Ezzel feleslegessé válik, hogy külön bemutassa vagy leírja őket. A második bevezetés konkréttá teszi azt a pontot, ahol a cselekmény elkezdődik.

Máté tehát egy retrospektív időbeli felvezetéssel, majd egy prospektív felirattal vezeti be a cselekményt. Jellemzője, hogy nem térben, hanem időben közelít az eseményekhez.

Máténál a befejezés is időbeli kivezetés a mű világából. A zárókép térmeghatározása tartalmaz ugyan bizonyos monumentalitást (a hegyen leboruló tanítványokhoz odalépő Jézus), de sem közeledés, sem távolodás nem figyelhető meg benne, inkább egyfajta ál­lókép alakul ki. Az utolsó mondatok nem is a narrátor szavai, hanem Jézus beszéde. Ez a szöveg adja meg a cselekménytől való eltávolodást (a mű világából történő kilépést). Részben a végletekig kitágítja a mű kereteit (menny és föld, minden néphez el kell menni és meg kell keresztelni őket, mindent meg kell tanítani nekik), részben a vég­letekig kitolja a mű időbeli határait is (minden időben, az idők végezetéig).

Ez a befejezés sajátos keretet ad az evangéliumnak: az üdvösségtörténet kezdetétől a végéig, Ábrahámtól az idők végezetéig húz vonalat, érzékeltetve, hogy a folyamat középpontja a könyvbéli események sora.

Lukács is két kezdetet alkalmaz, de egészen másként, mint Máté. Az ő művében az első szótól kezdve belül vagyunk az evangélium világán, ő nem a könyvre tekint külső nézőpontból, hanem az eseményekre.

Lukács előszava nem a cselekmény előtti időbe kalauzol (mint Mátéé), hanem az ese­mények utáni korba, a narráció jelen idejébe: az első négy vers szinkron időben készül, vagyis a megírás ideje és az elbeszélés ideje megegyezik egymással. (Máténál maga a mű a narráció idejéhez képest retrospektív, az előszó pedig a mű idejéhez képest is retrospektív).

Lukács az előszóval az evangéliumot nem ismert múltbéli személyhez vagy könyvhöz köti, mint Máté ás Márk, hanem a jelenben tapasztalható tényhez, ti. hogy a szemtanúk szavai nyomán már sok elbeszélés keletkezett, valamint a narrataire, Teofil szemé­lyéhez, akinek a narrátor értékelése szerint szüksége van arra, hogy megismerje a történ­teket. Lukács ezzel a megoldással nem az elbeszélés elemeinek történeti valóságát törekszik igazolni (mint Márk és Máté), hanem az elbeszélő tevékenység szavahi­hetőségét.

Az előszó után — mely belülről néz a könyvre, kívülről az eseményekre — a szinkron nézőpont retrospektívre vált: az 1,5a versben igen egyszerűen kezdi el az események elbeszélését: megadja az időpontot (Heródesnek, Júda királyának napjaiban) és ezzel burkoltan a helyszínt is. A szereplőket azonban nem tudja senkihez hozzákötni, ezért őket az 1,5b-7 versekben röviden bemutatja. Ugyanígy be kell majd mutatnia az 1,26-27 versekben Máriát is.

Lukács kezdése tehát a következő logikára épül fel: első lépésben szinkron idő, a könyv szempontjából belső, az események szempontjából külső nézőpont, megtudjuk, hogy a narrátor a következőkben vissza fog tekinteni egy történetre, amit sokan is­mernek és sokan elbeszéltek már. Második lépésben az előzőhöz képest retrospektív idő, belső nézőpont, hirtelen ott vagyunk az események helyén és idejében. Harmadik lépésben az első események szereplőinek bemutatása, ezzel minden „adottá” vált, elkezdődhet a cselekmény.

Lukács evangéliumának vége is összetett hatásokra épül. Egyrészt a szereplők vissza­tekintenek az egész elbeszélt történetre (24,26-27), másrészt előre tekintenek (kifelé a mű időbeli keretéből) olyan dolgokra, amelyeket nem tudhatnak, mert jóval később következnek be (24,47-49). Maga a narráció mégsem megy el ilyen messzire: a zárókép tér-idő kerete nem tágul ki annyira, mint Márknál és főleg Máténál. Jézus elszakad ugyan a tanítványoktól, de azok nem szóródnak szét (így az olvasónak nem kell túl messzire mennie tőlük, hogy lássa őket), hanem a templomba mennek és „dia pantos” (mindig) ott vannak. A cselekményt ez a fordulat állítja meg, mert ha a tanítványok Is­tent áldva mindig a templomban vannak, akkor a narrátor nem tud róluk semmi újat mondani. A mű világából történő kivezetés így a cselekmény és a mozgások megállításá­val történik: az olvasót nem a végletekig felfokozott tér vagy idő „kényszeríti ki” a történet belső keretéből, hanem „önként távozik”, mert megtudja, hogy további ese­ményekre, új információkra nem számíthat.

 

E. A TÖRTÉNETI–KRITIKAI MÓDSZER

 

 

 

 

 

 

 

A szöveg létrejöttének folyamatát vizsgáló, alapvetően diakronikus módszer, amelynek vezérlő elve a principium correlationis, a kölcsönkapcsolatok elve, ami szerint egy szöveg létrejöttének folyamatában a megelőző és a követő fázis között ok-okozati összefüggés van. Ezért a szövegből logikai úton vagy külső adatok (más szövegek, régészeti leletek, társadalmi törvényszerűségek, stb.) segítségével képesek vagyunk visszakövetkeztetni a szöveget megelőző momentumokra: az alkotó szándékára, a szöveget létrehívó igényekre vagy problémákra, a szöveg megelőző állapotára vagy forrására, a redakció természetére, végső soron magára a történelmi eseményre is, amely a szövegben megjelenik. Mivel tehát egy időben lezajló folyamatot, egy tapasztalati úton megragadható jelenséget vizsgál, azért történeti módszer: kutatása tárgyához a történettudomány metódusával közelít.

A történeti-kritikai egzegézis középpontjában az eredeti szándék ku­tatása áll. Ezt tekinti a szöveg legitim értelmének. Tudatában van annak, hogy a szöveg a használata során új összefüggésekbe került, kiszakadt eredeti kulturális környezetéből, rárakódtak értelmezői hagyományok, amelyek a szöveget létrehívó eredeti szándékot elfedhették. Ezért kritikai eljárásra van szükség: az értelmezői hagyományok felülvizsgálatára, a különböző feltevések zárójelbe tételére. A magyarázó tehát rekonstrukciós munkát végez: a maga korának és kultúrájának nyelvén, annak fogalomvilágával leírja a szöveg létrejöttét: a mögötte álló gondolkodásmódot, szerzőt, környezetet.

Az eredeti szándék tényszerűen meghatározott jelenség, amely ezért csak egyféle lehet (még ha bonyolult és ellentmondásos tényezők is alkotják). A következetes történeti módszer iránti igényt mindenekelőtt az szülte, hogy külön lehessen választani az eltérő értelmezői hagyományokat és a szöveg egyetlen történeti jelentését: ez utóbbi az értelmezői vitákban a döntőbíró szerepét tölti be.

Mivel a szöveg keletkezése maga is egy folyamat, valójában az egyetlen történeti jelentés nem egyetlen: a folyamat különböző fázisaiban módosult az eredeti szándék. Például ugyanaz a prófétai kijelentés mást jelentett az eredeti elhangzása összefüggésében, másra alkalmazták a szóbeli hagyományozása során, új kontextusba került a könyvének szerkesztése során, módosult a kánoni forma kialakulásakor, és új értelmet nyert az Újszövetség tapasztalati horizontjában. E jelentésváltozások még mind a Biblia keletkezéstörténetén belül zajlottak, ezért szentírásteológiai értelemben valamennyi eredeti jelentés. – A különböző iskolák (és az alkalmazott módszerek) a történeti-kritikai egzegézisen belül lényegében abban különböznek, melyik fázisra helyezik a hangsúlyt. A forma- és hagyománykritika a szöveg első megfogalmazásaival és szóbeli hagyományozásával foglalkozik; az irodalomkritika az írott forrásokat vizsgálja; a szerkesztéskritika a végső formát megalkotó redaktor tevékenységét tárja fel; a kánonkritika pedig a kanonizáció által kijelölt helyét kutatja.

A történeti rekonstrukció nyomán az értelmező a történeti tudata révén képes párhuzamot vonni a múlt és a jelen, a szöveg mögött álló kérdések és a saját kérdései között. A szöveg jelenkori megértését tehát az analógia teszi lehetővé: a szöveget csak arra és csak olyan mértékben lehet legitim módon alkalmazni, amely megfelel az eredeti szándéknak. Mivel azonban 1. az eredeti szándékot általában csak megközelítően lehet meghatározni; 2. nincs két egyforma helyzet, következésképpen két egyforma kérdés sem; azért a jelenkori értelmezés egy adott tartományban mozog (amely néha oly széles, hogy egymásnak ellentmondó vélemények is beleférnek). Ha például rekonstruáljuk azt az élethelyzetet, amelyben Pál apostolnak a nők közösségben betöltött szerepéről szóló kijelentései keletkeztek, egyben körülhatároljuk, mi volt e kijelentések eredeti értelme, még mindig ott marad a kérdés, mennyiben korhoz és az adott, egyedi helyzethez kötöttek e kijelentések, és mennyiben lehet általános érvényűvé tenni őket. Vagyis el kell dönteni: miben és mennyiben analóg az adott szövegösszefüggés a mi korunkkal és egy mai adott helyzettel?

Ezért a történeti-kritikai egzegézisnek is megvannak a maga módszertani és hermeneutikai határai. A kutatás kiindulópontja sok esetben csak valamilyen hipotézis lehet: a szöveg és egy külső adat közötti összefüggés inkább vagy kevésbé valószínű feltevésen alapul. A kutatás eredménye általában csak egy bizonyos határon belül képes kijelölni a szöveg mögött álló eredeti szándékot, és ez nem mindig elegendő arra, hogy azt a jelenkor problémáira, kérdéseire biztonsággal alkalmazni lehessen. Egyáltalán: sok szöveg nem vagy csak kevéssé alkalmas arra, hogy történeti analógiát lehessen építeni rá, vagy ha igen, az sokszor sekélyes és érdektelen marad. Általában véve elmondható, hogy az újkor nagy várakozásai a történeti módszerrel szemben csak töredékesen teljesültek. Mindezek ellenére ez az egyetlen tudományosan érvényes eljárás, amely tényszerű ismereteket nyújt és megfelel a kinyilatkoztatás történeti jellegének. Nem a módszert kell lecserélni, hanem azt a szekuláris előfeltevést kell érvényteleníteni, miszerint az eredeti szándék az egyetlen legitim értelem. Ha elfogadjuk az egyház elsőbbségét a Bibliával szemben, akkor erre nincs is szükség.

 

Mielőtt bemutatnánk a szoros értelemben vett történeti egzegézis módszereit, megemlítjük a történeti elemzések egyik nélkülözhetetlen elemét: a kortörténeti adatok gyűjtését. Ez még nem kritikai eljárás, vagyis nem valamilyen állítás, hagyomány, hit ellenőrzésén, érvényességének, helytállóságának vizsgálatán alapul, hanem — legalábbis hipotetikus módon — elfogadja a szöveg állításait, azokat kibontja, tágabb összefüggésbe helyezi, más forrá­sokból vett adatokkal megvilágítja. Értelme nyilvánvaló: a mű szerzői, eredeti olvasói tisztában voltak a szövegben szereplő személyek kilétével, a korabeli szokásokkal, helyekkel, jelképekkel, a mértékegységek és a pénzek értékével, stb. Ezek a háttérismeretek azonban az eltelt idő alatt elvesztek, indokolt tehát felidéznünk és összegyűjtenünk a kortörténeti ada­tokat.

Az adatok ismerete nélkül sok történet, példabeszéd érthetetlen: nem tudjuk például értékelni a tízezer talentumossal szemben álló száz dénáros adósság súlyát, ha nem ismerjük a talentum és a dénár értékét; nem látjuk meg a túláradó bőség kifejezését a százszoros termés­ben, ha nem tudjuk, mennyi volt az akkori termésátlag; nem ébredünk rá a Jézus-ellenes farizeus-heródiánus összefogás jelentőségére, ha nem tudjuk, hogy ezek a csoportok a valóságban homlokegyenest ellenkező nézeteket vallottak, stb.

A kortörténeti adatgyűjtés azonban, mint már említettük, nem kritikai jellegű: bemutatja a farizeusokat és a Heródes-pártiakat, de nem foglalkozik azzal a kérdéssel, valóban létezett-e ilyen összefogás Jézus ellen, és ha nem, honnan és miért került ez a kitétel a szövegbe. Egy történet kapcsán bemutatja például a benne szereplő Názáretet vagy Kafarnaumot, de nem foglalkozik azzal, valóban ott történtek-e az események, és így tovább. Ennek ellenére az ilyen adatgyűjtés az egzegézis számára nélkülözhetetlen: magának a szövegnek az értelme nem függ attól, hogy a benne foglaltak megfelelnek-e a „külső”, a „tényszerű” valóságnak. A szöveg világában minden állítás igaz, amely megegyezik a valóság „természetével”, „benső összefüg­géseivel”. Sok esetben az állítás mögött rejlő szándékot vagy a belé rejtett kérdéseket a fen­tebb említett háttérismeretek nélkül nem lehet felfedezni. Lehetséges, hogy a valóságban nem létezett farizeus-heródiánus összefogás, a szöveg azonban állítja és kijelentésének értelmét csak a két csoport részletesebb ismerete alapján tudjuk megragadni: a politikai vezetők pártállásra való tekintet nélkül egységesen elvetették Jézust, szinte kezdettől fogva min­dannyian ellene voltak és keresték, miként bánhatnának el vele.

A kortörténeti adatok gyűjtése érinthet a szövegben mindent és mindenkit, aminek, akinek ismerete számunkra homályossá vált: személyek (pl. Pilátus: mit tudunk róla más történeti emlékekből), helyek (pl. Efezus: hol feküdt, kik lakták, miről volt nevezetes stb.), hagyo­mányok (pl. a menyegző: mik voltak a korabeli Palesztinában a menyegzői szokások), mértékek (stádium, könyök, véka, mina, drachma), tárgyak (korabeli bárka, tömlő, lámpás), épületek (a jeruzsálemi templom, korabeli palesztinai házak, börtönök, sírboltok), törvények (pl. a római polgár kiváltságai, a halálbüntetés módjai), népek (filiszteusok, nabateusok, stb.), társadalmi csoportok és foglalkozások (szadduceusok, zelóták — vámosok, halászok, katonák), és még hosszan lehetne sorolni.

E kitérő után térjünk át a szoros értelemben vett történeti-k r i t i k a i  módszerek is­mertetésére.

I. IRODALOMKRITIKA

(Heinrich Zimmermann nyomán)

 

 

 

Az irodalomkritika lényegében az introdukció kérdéseivel foglalkozik: a szerző szemé­lyével, a keletkezés korával, az egyes szövegrészek hitelességével, a különböző részletek ere­detével.

Irodalmi eljárás, mert a szövegek szerkezetét, szóhasználatát, stílusát vizsgálja, ennek alapján próbálja megállapítani, lehetett-e ugyanaz a személy az egész mű szerzője, egy időben keletkeztek-e a mű részei, és ha nem, mikor és hogyan kerültek a jelenlegi szövegbe.

Kritikai eljárás, mert tudományos módon, tehát előfeltevések nélkül, objektív érvek alapján jár utána a szöveg keletkezése kérdéseinek. Így nem köti magát az egyházi hagyomány állításaihoz (pl. ahhoz, hogy a Pentateuchus szerzője Mózes), hanem a történettudomány módszerével felülvizsgálja azt.

Amikor az a kérdés, hogy a szöveg egy része eredeti-e, akkor a szövegkritikával szemben magából a műből, an­nak irodalmi jellegzetességeiből (stílus, szóhasználat, kompozicionális kérdések) indul ki. Első lépésben mindig a szövegkritikai vizsgálatot kell elvégezni és csak akkor lehet irodalomkri­tikai érvekhez fordulni, ha ez eredménytelen. A szövegkritika megállapításait azonban iro­dalomkritikai érvekkel is támogatni lehet. Így például Jn 21 eredetisége teljesen irodalomkri­tikai kérdés, mert a kéziratok alapján semmiféle következtetésre nem jutunk. Ezzel szemben Mk 16,9-20 vagy Lk 22,15-20 kifejezetten szövegkritikai kérdés. A Zsid nem páli szerzőségét vagy Mt 16-18 jézusi eredetét viszont csak irodalomkritikai vizsgálattal lehet megállapítani.

Ugyanígy, az irodalomkritika összekapcsolódik a formakritikával, illetve a szer­kesztéstörténettel is. A szinoptikus kérdés például alapvetően irodalomkritikai kérdés (ti. az, hogy melyik evangélium merített a másikból). Összetettsége miatt viszont nehéz volna érdemben foglalkozni vele a formai hagyományok vagy ez egyes szer­zők szerkesztési, teológiai koncepcióinak vizsgálata nélkül.

Az irodalomkritika területére tartozik a szövegek egységének kérdése. Akkor merül fel bennünk ezzel kapcsolatban kétely, ha logikai törést vagy idegen elemet vélünk felfedezni. A törést okozhatja glossza beiktatása (így pl. valószínűleg Iz 49,3-ban [Ezt mondta nekem: szolgám vagy, Izrael, rajtad mutatom meg dicsőségemet] az „Izrael” szó magyarázó befűzés, az Ebed Jahve dalok sehol másutt nem vonatkoznak Izraelre), illetve megszakítás, ami vagy a szövegépség csorbulásából ered vagy annak a jele, hogy az adott részlet eredetileg másutt állt (pl. Gen 20: „Azután Ábrahám elindult onnan a déli tartományba...” – ámde előzőleg nem volt róla szó, a szakasz valamely más részhez tartozott, talán Gen 19,29-hez?)

Az irodalomkritikát felfoghatjuk úgy is, mint forráskutatást. A kérdés ilyenkor két szöveg között az irodalmi függés megállapítása. Ennek problémája akkor merül fel, ha két szöveg között nagy a hasonlóság (van-e közöttük irodalmi függés is vagy mindketten külön-külön merítettek egy közös hagyományból — ide tartozik pl. a szinoptikus kérdés, 2 Pét és Júd füg­gése), illetve ha ugyanazt az eseményt vagy kérdést eltérően mutatja be két szöveg. Ez utóbbi esetben a változások eredetét és okát kell felderíteni. Így például megoldandó az evangéli­umok párhuzamos helyeinek kérdése vagy az 1 és 2 Tesz egymásnak ellentmondó parúzia megítélése.

A függőség kérdése felmerülhet tartalmi ellentmondás okán (1 Kir 18: előbb szól a nagy szárazságról, majd a Kármel-hegyi istenítélet alkalmával arról beszél, hogy Illés háromszor is vízzel öntötte le áldozatát; honnan vette a vizet?), ismétlés miatt, amely lehet egy egységen belüli tartalmi ismétlés (pl. Józs 3-4: Józsue kétszer beszél a néphez, kétszer választ ki egy-egy férfit, a papok kétszer jönnek ki a vízből), illetve dublett (ugyanazt két különálló szakasz beszéli el, pl. teremtés, tízparancsolat, Hágár elűzése, stb.)

Az irodalmi függés vizsgálatával kapcsolatban mind a megegyezéseket, mind a különb­ségeket számba kell venni. Ezek alapján eldöntendő, van-e egyáltalán irodalmi függés a két szöveg között. Júdás halálának történetével kapcsolatban például a jelentős különbségek arra enged­nek következtetni, hogy Máté és az ApCsel két egymástól független hagyományból merítettek: a két szöveg között nincs irodalmi kapcsolat, nem egyik javítja a másikat.

Ott, ahol az irodalmi függőség megállapítható, számba kell venni a változtatások ter­mészetét és ebből következően az okát:

1. Stílusjavítás (szóhasználat, nyelvtan, mondatszerkesztés).

Máté és Lukács például — a jobb görög nyelvhasználat érdekében — gyakran átalakítja Márk mellérendelő szerkezeteit melléknévi igeneves szerkezetekké.

2. Rövidítés akár teológiai, akár stilisztikai okból: a feleslegesnek látszó részleteket, a homályos, zavaró utalásokat elhagyják.

Pl. Mk 5,21-43;  vö. Mt 9,18-26. — Máté elhagyja a fölöslegesnek ítélt részleteket (az asszony betegségének részletezését), a tiszteletlenséget sugalló körülményeket (tolongás), a mágikus ízű leírást a gyógyulás mikéntjéről, a Jézussal együtt bemenő személyek felsorolását, s mindazokat a megfogalmazásokat, amelyeket naivnak vagy bárdolatlannak ítél (kérdés az érintésről, „azt se tudták, hova legyenek").

3. Bővítés például ószövetségi hivatkozással vagy a hagyományból vett kiegészítéssel.

Mk 1,34 vö. Mt 8,17: A gyógyító summáriumhoz Máté hozzátold egy idézetet Izajás prófétától.

Mt 19,10-12: A házasság felbonthatatlanságáról szóló részt Máté kiegészíti a nőtlenséggel kapcsolatos hagyománydarabbal, amely csak érintőlegesen kapcsolódik az előző témához; 22,11-14: a párhuzamos helyen (Lk 14,16-24) a példabeszédnek ez a záradéka nem található meg. Közös forrásuk itt a Q lehetett, amit Máté egy máshonnan vett résszel kiegészített, esetleg a 14. vers mondását a példabeszéd saját befejezésével kapcsolta a történethez.

4. Összekapcsolás: a Mk-ban vagy a Q-ban levő laza kapcsolatot tematikai vagy időrendi szempontból szorosabbá teszik.

Máté a hegyibeszédben (5-7) a Q-ből vett beszédeket tematikai szempont szerint rendezi el. Az eredetileg független anyagok így szoros tartalmi kapcsolatba kerülnek egymással.

Lukács (5,17-39) a márki forrás (2,1-22) időbeli következetlenségeit javítja: Márknál Jézus kimegy a tó partjára, s útközben meghívja Lévit. A következő jelenetben viszont Lévi házában látjuk, a tó partján nem történik semmi. Ezért Lukács kihagyja a tópartra való utalást. Márknál a meghívás és a lakoma között nincsen időbeli kapcsolat, Lukács úgy érzékelteti, mintha a vámtól Lévihez mentek volna. Márknál a „nem az egészségeseknek..." mondás után bármiféle összekapcsolás nélkül következik a böjtről szóló vitabeszéd. Lukács úgy állítja be, mintha itt a lakomán folytatódna a beszélgetés ezzel az új kérdéssel. Lukács tehát a perikópák közötti laza kapcsolatot szorosabbá teszi.

5. Megvilágítás, magyarázat

Mk 2,15 vö. Lk 5,29: Az előbbi példában a márki görög szövegből nem derül ki, kinek a házában zajlott a vámosokkal elköltött étkezés (UKB már magyaráz!). Lukács szövege azonban mintegy megmagyarázza a helyzetet: a két külön hagyomány összekapcsolódik és úgy áll előttünk, hogy Lévi a meghívást megünnepelendő rendezi a lakomát.

6. Értelemváltozás: Amikor az evangélisták a hagyományt feldolgozzák, egyszersmind teológiai elképzelésüknek megfelelően értelmezik is. Ezért egyes források átvétele alkalmával új értelmezést adnak az illető történeteknek.

Lk 15,3-7 vö. Mt 18,12-14: az elveszett juhról szóló példabeszéd Máté értelmezésében arról szól: Isten nem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsinyek közül, Lukácsnál ellenben a megtérő bűnös feletti öröm csendül meg benne.

Példa az Ószövetségből: amikor az Elohista a Gen 20-ban újra feldolgozza a „Sára idegen király háremében” elbeszélést (Gen 12,10-20), egyben új fénybe is állítja: Ábrahámból próféta lesz, a házasságtörés megtörténtéről hallgat, a pátriárka nem hazudik, amikor Sárát testvérének mondja.[ii]

II. MŰFAJKUTATÁS

A történetkritikai egzegézis minden módszere válaszként jelent meg az előző iskolák túlzá­saira. A formakritika is (amelyet inkább műfajkutatásnak nevezünk) az irodalomkritika egy­oldalúságát próbálja ellensúlyozni, amely a szövegek történetének feltárását az írott szöveg és írott forrásainak vizsgálatával befejezettnek tekintette. A bibliai szövegek hátterében (és ez leginkább az elbeszélő műfajokra érvényes) létezik egy íratlan történet is, amely a hívő közösség szóbeli hagyományaként alakult ki. A szerzők nem a mai értelemben vett szuverén írók, akik teljes autonómiával rendelkeznek művük felett, mind a téma- és anyagválasztás, mind annak átalakítása és megformálása tekintetében. A bibliai szerzők (ismét elsősorban az elbeszélő művekre gondolunk) a már létező hagyományt dolgozzák fel, műveikben nem a maguk, hanem a közösség hitét fejezik ki, mégpedig egy konkrét közösség szükségeinek megfelelően.

A formatörténeti kutatás nyitányát Hermann Gunkel munkássága jelentette. 1901-ben a Genezishez írt kommentárjában megállapította, hogy az mondagyűjtemény. A benne szereplő mondákat a szájhagyomány őrizte meg, később ciklusokba kapcsolták őket. A Pentateuchus redakciója során ezeket a mondaköröket gyűjtötték össze. A redaktorok az eredetileg független, önálló jelentésű elbeszéléseket új teológiai összefüggésbe helyezték. Ha ezeket az önálló elbeszéléseket kiemeljük a jelenlegi összefüggésükből, akkor felismerhetjük eredeti, ősi formájukat, a formai elemek azonossága alapján csoportosíthatjuk őket, és ráismerhetünk, eredetileg milyen szerepet töltöttek be Izrael életében (mi volt a Sitz im Lebenjük).

Gunkel módszerét G. von Rad fejlesztette tovább. Ő már nem csak a kisebb egységek műfaját kutatta, hanem az egész Hexateuchus és benne a nagyobb egységek műfaját törekedett meghatározni. Lényegében arra kérdezett rá: mi a Hexateuchus megértésének a kulcsa, minek, milyen céllal írták meg e művet. Ennek érdekében már nemcsak a részek eredeti formáját kereste, de azt is, milyen folyamat zajlott le az eredeti formák és a végső állapot között. A Hexateuchus magvát a kis történeti credoban (Dt 26,5-9) találta meg: ezt a rövid hitvallást bővítették és egészítették ki. Így a Hexateuchus műfaja szerinte történeti hitvallás.

A formatörténethez kapcsolódott és arra épült a hagyománytörténeti kutatás, amely már nem az eredeti formák iránt érdeklődik, hanem a hagyományozás folyamatát, annak állomásait próbálja feltárni. Ugyancsak a formatörténethez kapcsolódott a bibliai szövegek vallástörténeti kutatása: ez az izraelita vallási hagyomány formáit összehasonlítja más népek vallási hagyományaival. A közös vagy hasonló formák alapján következtet arra, honnan, milyen módon és milyen változtatásokkal jutottak vallási hagyományok a környező népektől Izraelbe. A vallástörténeti vizsgálat így arra kereste a választ, mik voltak Izrael hitének a többi keleti néppel közös, illetve saját, csak rájuk jellemző elemei.

Az Újszövetség kutatásába Bultmann és Dibelius vezették be a formatörténeti módszert. A szóbeli hagyomány természetét vizsgálva arra a megállapításra jutottak, hogy az evangéli­umokat megelőzték a szilárd, önálló formában fennmaradt perikópák és az azokból készült gyűjtemények (pl. Mk 4). E formák kialakításában inkább az épületes, mint a történelmi érdek játszott szerepet: alkalmasnak kellett lenniük arra, hogy a szóbeli igehirdetés meghatározott célok szolgálatába állítsa őket. A szóbeli hagyományozás sajátossága következtében az elbeszélt történetek leegyszerűsödtek és sematikussá váltak, kiszakadtak eredeti tér-idő összefüggésükből. Természetesen e felismerésből is megszületett a megfelelő túlzás: Dibelius és Bultmann túl nagy szerepet tulajdonítanak az őskeresztény közösség alakító erejének: nemcsak azt állítják, hogy e hagyománydarabokban az első közösség élete is visszatükröződik, hanem hogy a hívő közösség a maga életének és igényeinek megfelelően alkotta meg ezeket a formákat. Ezért a szélsőséges formakritika szerint a szóbeli hagyo­mánytól csak nagyon homályosan vagy éppen sehogyan sem lehet a valódi eseményekig eljutni. Ezzel szemben a rabbinikus hagyomány feltárása nyomán állítható, hogy ezeket a for­mákat Jézusig lehet visszavezetni és az anyag továbbadása is a rabbinikus hagyománynak megfelelőn ment végbe (B. Gerhardson).

A műfajkutatás mint módszer először is az eredeti egység elszigetelésére törekszik. A jelenlegi szövegösszefüggésből kimetszi az önálló mondát, perikópát, általában oly módon, hogy leválasztja róla azt, ami összefűzi a megelőző és a követő szövegegységgel, és kiemeli belőle a szerkesztő által hozzáadott elemeket.

Az így nyert önálló darabot azután nem tartalmi, hanem formai szempontból vizsgálja. Megkeresi benne azokat a formai elemeket, amelyek minden ilyen típusú szövegben közösek. Ennek alapján a szöveget egy adott műfajhoz, irodalmi formához sorolja. Amint az irodalomelméleti részben láttuk, a műfaj megállapítása az értelmezés kulcsa, ez világít rá arra, hogy az adott szöveget milyen céllal, milyen szándékkal írták. A formakritika is erre törekszik: a műfaj megállapítása lehetőséget ad arra, hogy a szöveget elhelyezzük Izrael, illetve az ősegyház életében. Ez a formatörténeti kutatás harmadik lépése: a Sitz im Leben megállapítása.

De — amint azt ugyancsak láttuk a műfajelméletben — a műfajok nem statikus kategóriák: az értelmezés számára sokszor éppen az a leglényegesebb mozzanat, ha egy adott szöveg megváltoztatja a szokásos formát: a formai változtatás tartalmi hangsúlyeltolódást, új szempont megjelenését jelenti.

A formák kutatása nyomán sokszor egy szöveg ősi voltáról, történeti értékéről is képet kapunk. Így például a Fil 2-ben Pál nem a saját alkotását közli, hanem egy ősi keresztény himnuszt ír le.

A terminológia tekintetében műfajnak az egész írásműre jellemző, átfogó formát (pl. novella, apokaliptika, panaszzsoltár, evangélium, levél, stb.), formának a kisebb, szóban vagy írásban rögzített egységet (pl. teofánia, kultikus eredetmonda, perbeszéd, genealógia, ördögűzés történet, erény- és bűnkatalógus, stb.), formulának pedig a rövid, tömören megfogalmazott fordulatot értjük (pl. „Ne félj!” az üdvorákulum jellegzetes fordulata, „Isten szava” a prófétai igehirdetés bevezetése, továbbá pl. áldás-, címzés-, dicsőítésformulák). A műfaj és a forma szavak alkalmazása nem egységes.

 

Példák a műfajkutatásra:

1. A héber nyelv sajátosságai miatt nem lehet eldönteni, hogy Iz 1,18-at miként kell fordítani. Az egyik változat feltételes mondatként értelmezi a vétkek természetét:

„Aztán gyertek, s szálljatok velem perbe!” - mondja az Úr.

„Ha olyanok volnának is bűneitek, mint a skarlát,

fehérek lesznek, mint a hó

és ha olyan vörösek is, mint a bíbor,

olyanok lesznek, mint a gyapjú.” (UKB)

A másik változat azonban ugyanezt kérdő mondatnak tartja:

Jöjjetek, szálljunk vitába — mondja az ÚR.

Ha vétkeitek skarlátpirosak,

lehetnek-e fehérré, mint a hó,

ha vörösek, mint a bíbor,

lehetnek-e fehérré, mint a gyapjú? (UPB)

Nyelvtanilag mindkét fordítás lehet helyes, az értelmük azonban homlokegyenest ellenkező. A kérdés eldöntésében a formai vizsgálat segít. Tegyük fel a kérdést: mi ez a rész? A bevezető mondat perbehívást tartalmaz, a 19-20. versek pedig feltételes ítéletet közvetít. A perbehívás és az ítélet a perbeszéd jellegzetes elemei, amelyben a kettő között a vád megfogalmazása áll. Így a formai sajátosságok alapján lehetetlen, hogy a 18bc verseket üdvösséghirdetésként értsük, azokat vádként kell fordítanunk, amelynek a második megoldás felel meg.[iii]

2. Miként kell értenünk Jézus színeváltozásának (Mk 9,2-8; Mt 17,1-13; Lk 9,28-36) történetét? A megoldás kulcsa a műfaj megállapítása. A történet ugyanazokat a formai elemeket tartalmazza, mint az ószövetségi teofániák, amelyeknek közös mintája a Sínai perikópa: felmenetel a hegyre — természeti tünemény (füst, tűz, felhő, villámlás, stb.) — égi szózat — lejövetel a hegyről. A teofánia középpontjában az égi szózat áll, amely Isten kinyilatkoztatása és amely rendszerint szent helyet alapít vagy szent helyen megy végbe.

Jézus színeváltozásában ugyanezeket az elemeket fedezzük fel, tehát ezt is teofániának kell tekintenünk. Ha pedig teofánia, akkor a középpontjában az égi szózat áll. A történetben tehát elsősorban nem arról van szó, hogy a kereszthalála előtt Jézus megerősíti az apostolait azzal, hogy láttatni engedi a rá váró dicsőséget, hanem hogy kinyilatkoztatja nekik önmagát.

3. A forma tudatos átalakítását figyelhetjük meg a szinoptikus evangéliumok apostol meghívási történeteiben. Ezek lényegesen különböznek János evangéliumának leírásaitól, amely sokkal valószerűbben beszéli el az apostolok csatlakozását Jézushoz. Az eltérés oka a meghívási történetek célzatossága, épületes szándéka. Az apostolok minden keresztény ősmintái, így meghívásuk elbeszélése a Jézus-követés törvényszerűségeit tükrözi. A történetek mintája az ószövetségi meghívástörténet, amelyben négy állandó elemet ismerhetünk fel (ld. pl. Elizeus meghívása, 1 Kir 19,19-21): 1. a meghívó találkozása a meghívandóval, aki éppen foglalkozását űzi — 2. a hívás (szóban vagy jelképes cselekedettel) — 3. a meghívott vonakodása vagy késlekedése — 4. követés, amely addigi életének, foglalkozásának feladását jelenti.

A szinoptikus meghívási történetek Jánossal szemben azt emelik ki, hogy mindig és kizárólag Jézus a kezdeményező, az ószövetségi történetekkel szemben pedig azt, hogy az apostolok vonakodás és késlekedés nélkül követik Jézust. Ez utóbbit éppen azzal fejezik ki, hogy szorosan követik az ószövetségi meghívási történetek sémáját, de elhagyják belőle a 3. mozzanatot, a meghívott késlekedését. Így, pusztán a forma átalakításával képesek kifejezni a sajátosan keresztény tartalmat.[iv]

4. A formai elemek vizsgálata nemcsak a kis egységek megértéséhez nyújt segítséget, de egész írásművek műfajának megállapításához is.

A valódi levelek a hellenista mintát követik: a feladó neve (Filem 1a), a címzett neve (1b-2), üdvözlés (3) és szokás szerint Istennek mondott köszönet (4) után következik a „levéltest”, majd üdvözlettel (23-24) és jókívánságokkal (25) zárul. Ennek alapján szoros értelemben vett levél az Újszövetségben csak a Filemon, a 2. és a 3. János-levél. Az összes többi túllépi a levélforma kereteit és egyéb műfajokkal, irodalmi formákkal egészül ki, egészen addig, hogy a Zsidókhoz írt levél és az 1. János levél csak nevükben azok, valójában inkább krisztológiai értekezésnek, homiletikus jellegű buzdításnak tekinthetők.

5. Egy-egy egzegetikai kérdést sokszor csak hagyománytörténeti kutatással tudunk megoldani. Így például a Miatyánk szövegének mátéi és lukácsi változata felveti annak a kérdését, melyik lehetett az eredetibb forma. A műfajkutatás itt önmagában nem elegendő, hiszen a szöveg műfaja világos, Sitz im Lebenje nem szorul külön vizsgálatra. Az eredeti változat kérdésében a liturgikus szövegek fejlődésének és hagyományozásának szabályszerűségei és vallástörténeti párhuzamok igazítanak el.

a) A liturgikus szövegek természetüknek megfelelően a terebélyesedés irányába változnak. Különösen a Miatyánk esetében elképzelhetetlen, hogy az ősegyház megcsonkítaná a hagyományból örökölt szöveget, inkább ennek az ellenkezője valószínű: hosszúságát tekintve a lukácsi változat lehetett az eredeti, ezt egészítették ki a későbbi elemekkel. Mi az oka a kiegészítéseknek? Ugyancsak a liturgikus szövegekre jellemző a párhuzamos szerkesztés (paralellismus membrorum), amely a szövegeket szebbé és könnyebben megjegyezhetővé teszi. Így a mátéi változat gondolatpárokat (a zárójelbe tett, dőlt betűs szöveg a mátéi kiegészítés) alkot:

szenteltessék meg a te neved               jöjjön el a te országod

legyen meg a te akaratod                            (amint a mennyben, úgy a földön is)

mindennapi/holnapi kenyér                          ma/mindennap

vétkeink megbocsátása                           mi is megbocsátunk

ne vígy minket kísértésbe                                 (szabadíts meg a gonosztól)

b) De mi az oka a közös szövegen belüli eltéréseknek? Itt a vallástörténeti párhuzam jelent segítséget. Kimutatható, hogy a Miatyánk irodalmilag függ az arám nyelvű Qaddis imádságtól. Mivel a jelenlegi görög szöveg így egy arám mintától függ, annak a kifejezési formái megmagyarázhatják a nehezen érthető részeket. Lukács például a görög nyelvű olvasó számára lefordítja a „töröld el az adósságainkat” kifejezést „töröld el a vétkeinket”-re. A „holnapi kenyerünket add meg nekünk ma” nála „... add meg nekünk mindennap”-ként szerepel. A Jézus korabeli arám vallási nyelvben a holnapi kenyér nem a fizikai eledelt, hanem az üdvösség idejét jelentette. A kérés így eredetileg Isten Országa elérkezését sürgeti, ti. hogy mától, mostantól fogva részesei lehessünk az üdvösség ajándékainak. Ezt a gondolatot terjesztette ki Lukács Isten mindennapos gondviselésének kérésére. (J. Jeremias alapján)

6. A Maranatha formula értelmét is csak formai szempontok alapján állapíthatjuk meg. Az elválasztás helye szerint jelentheti azt is, hogy „Urunk jön”, ez esetben műfaja hitvallás, illetve azt is, hogy „Jöjj el, Urunk!”, ez esetben imádság. Az ősegyház hagyománytörténetéből tudjuk, hogy a hitvallásokat lefordították görögre, míg a liturgikus formulákat gyakran héber/arám eredeti formájukban őrizték meg. Így nem kétséges, hogy a Maranatha-t imádságként kell értenünk.

III. SZERKESZTÉSTÖRTÉNET

A formatörténeti módszer figyelme túlságosan az evangéliumok előtti hagyományokra irányult. Magukat az evangélistákat kizárólag gyűjtőknek, a hagyományok megőrzőinek tekin­tették. Az egyensúlyból kibillent mérleg másik serpenyőjébe került tehát a szer­kesztéskritika, vagyis a szerzők egyéni sajátosságainak, történeti, teológiai szándékainak ku­tatása.

Tágabb értelemben véve az evangéliumok sajátosságainak vizsgálata igen régi. Már a Mu­ratori kánon, Papiász feljegyzései és az egyházatyák írásai is tartalmaznak erre vonatkozó megállapításokat.[v] Az újkorban pedig F. C. Baur „tendenciakritikája” foglal magában ilyen értelmű fejtegetéseket. Ezeket azonban még nem nevezhetjük szerkesztéstörténeti kutatások­nak.

A szoros értelemben vett szerkesztéskritika a második világháború után bontakozik ki. Kezdetének Hans Conzellmann Lukács teológiájáról írt művét tarthatjuk (1954), amelyben a Lk és az ApCsel alapján megrajzolja az író hármas történeti koncepcióját (Izrael — Jézus — Egyház). A következő jelentősebb munka Marxsennek 1956-ban kiadott könyve Márk teológiájáról, őt 1959-ben Trilling követte a Mt-ról szerkesztéskritikai nézőpontból írt művével.

A szerkesztéskritika módszerével az egzegéta az alábbi témaköröket kívánja megvilágítani:

1. A szerző teológiai és történeti koncepciója

Minden bibliai mű szerzője (szerkesztője) előtt egy határozott Isten-kép (Jézus-kép), üd­vösségtörténeti szemlélet áll, amely a szerző sajátja, de nem független a közösségtől, amelyből és amelynek a mű készül. Ez a teológiai „kép” mértékadó: a mű egészében és minden rész­letében megjelenik, a hagyományból vagy írott forrásokból vett anyagokat átformálja, az anyag kiválasztását és elrendezését, a narratív eszközök alkalmazását befolyásolja. A szer­kesztéskritika visszafelé következtet: megvizsgálja azokat a helyeket, megoldásokat, ahol a mű koncepciója „nyomot hagyott”, s ezekből következtet magára a koncepcióra.

Mivel a művek nem légüres térben keletkeznek, hanem egy közösségben és egy közösségnek, a szerkesztéskritika is egyfajta „Sitz im Lebent” keres. A formakritika azt a sze­repet kutatja, amelyet a hagyomány egy darabja Izrael vagy az egyház életében betöltött, amire a különböző részeket használták. Az írott mű (illetve a végleges változat) megjelenése egy fejlődési folyamat utolsó állomása, ahol a részletek helye rögzül, és az írásmű egésze, benne minden részlete egy meghatározott teológiai és gyakorlati szándék szolgálatába áll. Ezt a szándékot erősen befolyásolja a létrehívó közösség történeti helyzete, problémáinak, kérdé­seinek köre. A szerkesztéskritika ezt a Sitz im Lebent keresi. A következetes  szerkesztéskri­tika értelemszerűleg csak a formakritikára épülhet, mert a hagyományanyag új összefüggéseit csak az eredeti összefüggést figyelembe véve értheti meg.

Így például a magvetőről szóló példabeszéd (Mk 4,3-9) eredeti formája kéttagú lehetett. A példabeszéd a hallgatóságnak arra a kérdésére felelt: hogyhogy nem hisz mindenki. Jézus a példabeszéddel bátorítja a hallgatóit: vannak ugyan, akikben Isten igéje terméketlen marad, másokban viszont, akik befogadják, mérhetetlenül gazdag (akár százszoros) termést hoz. Az ősegyház vagy maga az evangélista viszont új koncepcióba állítja a példabeszédet. A kérdés hangsúlya arra kerül: miért nem hisz mindenki, akiknek hirdettük Isten igéjét? A példabeszéd első tagját így hárommá bővítik, amelyek a hitetlenség okait világítják meg.

2. A mű váza

Azon művek esetében, amelyek döntően létező hagyományanyagot (írott forrásokat) dol­goznak fel, a szerkesztéskritika segítségével próbáljuk megállapítani azt a szerző által megalkotott vázat, amelybe a hagyomány darabjait beillesztették. Ezt a vázat tekinthetjük narratív értelemben (a szerző saját szövege, a perikópák összeillesztéseinél végzett változtatá­sok), földrajzi értelemben (a szerző által megalkotott térkeret), idői értelemben (a kronoló­giai keret, amelybe az eseményeket beillesztették).

Az evangéliumok esetében például világos, hogy Jézus életének és működésének hagyománydarabjait az evangélistáknak kellett folyamatos elbeszéléssé rendeznie. Márk művének teológiai váza a kérügma felépítése lett, az egyes darabok a vándorlás által kapcsolódnak összefüggő cselekménnyé, a mű időkeretét pedig Keresztelő János fellépésétől a feltámadás első eseményéig terjedő időszak alkotja. A többi evangélista is ezt a vázat veszi alapul, teológiai értelemben Máté és Lukács kibővítik a tanító Jézus erőteljesebb hangsúlyozásával, időkeretét pedig kitágítják, amennyiben az elejére beillesztik a gyermekségtörténetet, a végét pedig a mennybemenetel eseményéig bővítik. Márk térkeretét viszont változatlanul hagyják.

3. Az anyag kiválasztása, elrendezése és tagolása

Az evangéliumok közül csak János említi kifejezetten, hogy válogatott a rendelkezésére állt anyagból (Jn 20,30), de ez valamennyi történeti mű esetében igaz lehet. A válogatás tényére mi sem világít rá jobban, mint a házasságtörő asszony perikópája, amely még élt a szóbeli hagyományban, amikor az evangéliumok szerkesztése már lezáródott: valószínűleg a hagyomány olyan jellegzetes darabjának tartották, amelyet „kár lett volna” az írott evangéli­umokból kihagyni, ezért beillesztették Jn szövegébe.

Lk Mátéhoz képest jelentős mértékben válogatott Mk szövegéből, elsősorban azért, hogy az ismétléseket elkerülje (vö. Lk 5,1-11 — Mk 1,16-20; Lk 7,36-50 — Mk 14,3-9).

Az anyag elrendezésének és tagolásának különösen a szinoptikusoknál van nagy jelen­tősége. Ők ugyanis alig-alig változtatják meg a hagyományból vett anyagot, ezért saját koncep­ciójukat elsősorban az anyag elrendezésével, a kompozícióval tudják érvényre juttatni. De az ApCsel és a Jn helyes értelmezésében is fontos elem a kompozíció vizsgálata.

4. A hagyomány anyagán végzett változtatások

Ennek vizsgálata a szerkesztéskritika kitüntetett területe. Éppen ezáltal világosodik meg, hogy a szerzők miként értelmezik (át) a hagyomány egységeit. De ez nemcsak a szerzők kon­cepciójának, hanem a hagyomány természetének megértésében is segít. Ugyanez a helyzet a forrásként felhasznált művek átdolgozásának esetében is (pl. Máté és Lukács változtatásai a márki szerkesztésen).

A következőkben a szinoptikus evangéliumokon keresztül mutatjuk be a változtatások és az átdolgozás eseteit.

a.) Stilisztikai változtatások

Ide értendő minden javítás, amely a szóválasztással, mondatrenddel, nyelvtani szerkesztés­sel van összefüggésben. Ezeket a forráskritika is vizsgálja, de ott elsősorban az a cél, hogy a két szöveg közötti irodalmi függést igazolja. A szerkesztéskritika területén a szerzői koncep­cióhoz illeszkedő javítások kutatása a feladat. Így például lényeges megfigyelés, hogy az Ószövetséggel kapcsolatos szövegekben Lukács tudatosan a LXX-hoz igazítja a szövegét.

b.) Az átvett szöveg magyarázata

Célja a forrásból átvett szöveg érthetőbbé tétele, esetleg az olvasói kör hiányzó is­mereteinek pótlása.

Mk 14,62: „az Emberfia ott ül a Mindenható (dünamisz) jobbján...”; Lk 22,69: „a mindenható Isten (dünamisz tu theu) jobbján...” — a kiegészítés a dünamisz (képesség, erős, hatalom) érthetőbbé tételét szolgálja a semita gondolkodásmódot nem ismerők számára.

c.) Egy nehezen érthető kifejezés vagy mondat elhagyása

Máté (8,3) és Lukács (5,13) a Mk 1,41 átvételekor elhagyják a félreérthető „felindulva” kifejezést és az 1,43-ban szereplő egész mondatot (ti. hogy Jézus elküldte a leprást).

d.) Egy kép átültetése

Értendő alatta, hogy egy más kulturális közegben született képet (hasonlatot) olvasóinak kultúrájába helyez át.

A Mt 7,24-27-ben található ház palesztinai viszonyokat feltételez, ti. a ház helyének okos megválasztásától függ, hogy az esős évszakban gyakori felhőszakadás összeom­láshoz vezet vagy sem. Lukács (6,47-49) ezt a képet hellenista környezetbe ülteti át, ahol a házaknak alapot készítenek. Itt mindkét ház folyóparton áll s a veszélyt az árvíz jelenti. Ugyanez az oka a Lk 8,16; 11,33 Mt 5,15-höz képest, illetve a Lk 5,19 Mk 2,4-hez képest végzett átalakításoknak.

e.) Egy hagyománydarab átültetése

Akkor beszélünk róla, ha eredeti összefüggéséből kiragadva a hagyomány egy darabja új összefüggésbe (más helyzetre alkalmazva, más történetbe) kerül.

A Mk 14,57-58-ban és Mt 26,60-61-ben Jézus ellen fellépő hamis tanuk vallomását Lk szinte változtatás nélkül áthelyezi István perébe (ApCsel 6,13-14), hogy jól látható párhuzamot vonjon a két szenvedéstörténet között.

f.) Azonos perikópán belüli átrendezés

Jézus megkísértésének sorrendje Máténál (4,1-11): sivatag, Jeruzsálem, hegy; Lukácsnál (4,1-12): sivatag, hegy, Jeruzsálem. Kevéssé valószínű, hogy eltérő hagyo­mányt vettek át, inkább arról van szó, hogy egyikük megváltoztatta a sorrendet. Vita tárgya, melyik megoldás az eredeti. A kutatók többsége szerint Máté.

g.) Egy más hagyománydarab vagy vándormondás hozzákapcsolása

A királyi menyegzőről szóló példabeszédhez (Lk 14,16-24) Máté hozzákapcsolja egy eredetileg önálló példabeszéd töredékét (Mt 22,1-10+11-13), amitől az egész példa­beszéd értelme megváltozik, a hangsúlya erre a csattanóra kerül át. Ugyanez történik a válásról szóló vitabeszéd (Mk 10,2-12) esetében, ahol a mátéi szöveg kiegészül a szüzességről mondott szavakkal (Mt 19,3-9+10-12), mely által ismét csók módosul az eredeti szöveg értelme.

Az „Így lesznek az utolsókból elsők és az elsőkből utolsók” vándormondásként különböző értelmű helyekhez csatlakozik: Mt 19,30; 20,16; Mk 10,31; Lk 13,30. Ugyancsak több helyen szerepel az „aki magát felmagasztalja...” vándormondás: Lk 14,11; 18,14; Mt 23,12

h.) Egy hagyománydarab beépítése

A magvetőről szóló példabeszéd (Mk 4,3-9) és annak magyarázata (4,13-20) közé ékelődik a 4,11 jézusi szava, amely eredetileg az Úr egész kinyilatkoztatására vonatkozik, itt azonban leszűkül a példabeszédeire.

i.) Egy hagyománydarabbal való kiegészítés

Máté Jézus Pilátus előtt folyó perének elbeszélését (27,15-26) kiegészíti Pilátus fe­leségének álmával (27,19), amely külön forrásból származik.

j.) Az elbeszélő anyag rövidítése

Elsősorban Máté, de Lukács is egyes helyeken megrövidíti Mk elbeszélését (vö. Mk 5,1-20 — Mt 8,28-34; Mk 2,1-12 — Mt 9,1-8), mégpedig gyakran nemcsak elbeszélés-technikai vagy stilisztikai okból, hanem hogy módosítsa a perikópa értelmét (Mk 5,21-43 — Mt 9,18-26).

k.) Címszókompozíció

Az anyag címszavak szerinti csoportosítása a zsidó irodalomban is szerepet játszik és az őskeresztény hagyományőrző irodalomban is megfigyelhető. A címszavakhoz kötött beszédeket (Mk 4) és történeteket (Mk 9,33-50) könnyebben együtt tartja az emlékezet, ezért a címszókompozíció a szóbeli hagyományozás jellegzetes formája, de az írott szövegekből sem tűnik el.

Mt 6,5-13 címszava az imádság, ezekhez kapcsolódnak Jézus szavai, amelyek mintegy bevezetik a Miatyánkot. A Miatyánk kérése pedig (Bocsásd meg a mi vétkein­ket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek) újabb címszóként bevezeti a 6,14-15-ben a megbocsátásról mondottakat.

l.) Eredetileg önálló darabok összekapcsolása

Amíg Márknál gyakran semmiféle kapcsolat nincsen két szakasz között (ld. pl. 2,18.23), addig a többi három evangélium gyakran időbeli folyamatosságot teremt a különböző történetek között, pl. egy „ekkor” (Mt 9,14; 11,20; 12,22.38; 15,1) vagy egy „abban az időben” (Mt 11,25; 12,1; 14,1), vagy egy „ezek után” (Lk 5,27; 10,1; Jn 3,22; 5,1; 6,1; 7,1) kifejezés alkalmazásával. Lukács az időbeli folyamatosság érdekében szívesen alkalmazza egy étkezés keretét a különböző perikópák összekap­csolására (14,1-24; 19,1-27; 22,15-38).

m.) Summáriumok alkalmazása

A summáriumok (gyűjtőbeszámolók) az evangéliumok és az ApCsel egyik legfontosabb elbeszélés-technikai eszközei. Segítségükkel a hagyomány különálló darabjai egy folyamatos elbeszélés részeivé válnak. Valószínű, hogy a legtöbb summárium szerzői eredetű. Az előbbi pontban már láttuk, hogy az evangélisták számára írói feladatot jelentett a perikópák egységes történetté fűzése. Ennek egyik eszköze, hogy időben egymáshoz rendelik a különböző történeteket (ld. ekkor, ezek után, abban az időben), illetve Lukácsnál egy étkezés keretébe helyezik el. Ennek alkalmazása azonban összesűríti az evangéliumok időrendjét (úgy tűnik ál­taluk, hogy minden gyors egymásutánban történt). A summáriumok az időrend széthúzását szolgálják, mert átmeneteket teremtenek az események között és egy tágabb időkeretet hoz­nak létre.

Ld. pl. Mk 1,39: Simon anyósának meggyógyítása és a leprás megtisztítása közé egy summárium kerül: „Bejárta egész Galileát...”, amely időbeli átmenetet biztosít a két szakasz között, ezzel elválasztja azokat egymástól és tágabb összefüggésbe helyezi.

A summáriumok másik fontos szerepe, hogy általuk az egyes perikópák tipikussá válnak, úgy jelennek meg előttünk, mint egy konkrét példa arra, mit tett és tanított Jézus. A történet logikája eszerint a következő: Mit tett és mit mondott Jézus? „Sok, mindenféle betegségben szenvedőt meggyógyított és számos ördögöt kiűzött...” (Mk 1,34), p é l d á u l  a leprást is így tisztította meg: Mk 1,40-45.

Ld. még: Mk 3,7-12; 4,33-34; 6,53-56; Lk 4,40-41; 6,17-19 — Még nagyobb sze­repet kapnak a summáriumok az ApCsel-ben (2,42-47; 4,32-35; 5,11-16), amely sokkal nagyobb időtartamot ölel át és sokkal tágabb térben játszódik, mint az evangéliumok. Az ApCsel történetei még elszigeteltebbek az evangéliumokénál, mert több szereplőhöz (Péter, István, Fülöp, Pál, stb.) kötődnek, akik nem egyetlen történet keretein belül működnek. Ezért itt mind az időbeli keret, mind a tipikussá tétel tekin­tetében kiemelkedik a summáriumok jelentősége.

n.) Földrajzi és topográfiai hozzáadások

A hagyományanyag egy része magába foglalt földrajzi és helyrajzi (topográfiai) adatokat, más részükben ilyen nem szerepelt. Az összekapcsolások során az adat nélküli perikópákat gyakran hozzákapcsolták a hagyomány más részéből vett adatokhoz. Ezek nem „kegyes csalá­sok”, hanem jelképes értelmű hozzárendelések, amint erre a narratológiai bevezető „környezet” címszavánál a példákat látjuk.

o.) Utalások az Ószövetség beteljesedésére

A szerzői interpretáció lényeges elemei a testimóniából vett ószövetségi idézetek vagy utalások beépítése. Mindegyik evangélista él vele (Mk 14,49; Lk 24,44; Jn 12,38; 13,18; 15,25; 17,12; 19,24.36), de különösen Mátéra jellemző a reflexiós idézetek alkalmazása. A többi evangéliumban elsősorban Jézus szenvedéstörténetét szövik át az ószövetségi utalások, Máté Jézus életének szinte minden egyes mozzanatához hozzárendel egyet-egyet (1,22k; 2,5k.15.17k.23; 3,3; 4,14-16; 8,17; 12,17-21; 13,35; 21,4k; 27,9k).

p.) Egy jelenet vagy beszéd dramatizálása

Az gyűjtemények a különböző eseményeket, beszédeket egyszerűen felsorolják. Az ilyen kimunkálatlan alkotásokhoz képest az elbeszélő művekbe jobban illenek az eseményessé, párbeszédessé átalakított jelenetek és beszédek. Ezt nevezzük dramatizálásnak.

Máté a Mk 7,25-30-ban található elbeszélést a kánaáni asszony leányáról tovább dramatizálja, amikor újabb párbeszédet és jézusi mondást illeszt a történet elé és további szereplőket (a tanítványokat) is bevon az elbeszélésbe. (Mt 15,21-28) — A gonosz szőlőmunkásokról szóló példabeszéd végén Márknál Jézus maga válaszolja meg a feltett kérdést (12,9), Máténál ezzel szemben párbeszéd alakul ki: a hallgatóság válaszol, amely alkalmat ad Jézus további szavaira (Mt 21,40-42). Ugyanígy, párbeszéd keretébe illeszti a Messiás dávidi származásáról mondott szavakat (Mt 22,41-46 vö. Mk 12,35-37), párbeszédessé alakítja Júdás árulását (Mk 14,10-11 vö. Mt 21,14-16), Jézus elfogatásának jelenetét (Mt 26,47-56 vö. Mk 14,43-51).

q.) Teológiai utalások és átértelmezések

Az előbbi példák mindegyikében a változtatások indoka lehet teológiai szándék (de ter­mészetesen narratív ok is). Az evangélisták kezét erősen megkötötte a hagyomány anyagának zárt formája, mégis valamennyien kisebb változtatások és a kompozíció segítségével érvényre juttatták teológiai szemléletüket. A következőkben kifejezetten erre utaló példákon láthatjuk a saját gondolatok megjelenését az egyes művekben.

A Lévi meghívásáról szóló márki beszámolóba (Mk 2,14) Lukács beleveszi a „mindent elhagyva” kifejezést (Lk 5,28), hogy ezzel kifejezze: Jézus követése a saját tulajdonról való lemondással jár (ld. még Lk 5,11; 14,33; 18,22.28). — Ugyancsak Lukács a kereszt hordozásáról szóló szavakat (Mk 8,34) kiegészíti a „mindennap” szóval, s ezzel Jézus követését naponta meghozott áldozatként és önmegtagadásként értelmezi. — Az álmessiások fellépéséről szóló részbe (Mk 13,6) beilleszti ezt is: eljött az idő (Lk 21,8). Ezzel kifejezetten tagadja a közeli parúzia hiedelmét. — Mk 1,4-ben János bűnbánatot hirdet és keresztel a bűnök bocsánatára. Mt 3,2-ben János igehirde­tésének lényege: megtérést hirdet, mert közel van a mennyek országa. A „bűnök bocsá­natára” kifejezést ezzel szemben beépíti az utolsó vacsorán a kehely fölött mondott szavakba (Mt 26,28 vö. Mk 14,24), ezzel jelezve, hogy a bűnök bocsánata Jézus véréből és nem János keresztségéből származik.

 


[i]Ti. Aki szomjas, jöjjön hozzám és igyék, aki hisz bennem. Amint az Írás mondja: belsejéből élő víz folyamai fognak patakzani.

[ii] Az ószövetségi példák lelőhelye: Karasszon István: Az ószövetségi írásmagyarázat módszertana, Bp., 1991.

[iii] Részletesebben ld. Karasszon István: Az ószövetségi írásmagyarázat módszertana, Bp., 1991, 86-87. o.

[iv] Részletesebben ld. Tarjányi Béla: Újszövetségi alapismeretek II., Bp, 1992, 46-50. o.

[v]Erre vonatkozó idézeteket ld. Tarjányi Béla: Újszövetségi alapismeretek II., 66., 72., 76-77., 108. o.