AZ ÓSZÖVETSÉG TEOLÓGIÁJA

TÉTELVÁZLATOK CLAUS WESTERMANN KÖNYVE ALAPJÁN

A tételvázlatok célja, hogy vázlatszerűen összefoglalja és — amennyire ez lehetséges — szerkezetében láttassa Westermann könyvének főbb gondolatait. Tehát nem helyettesíti és nem teszi szükségtelenné a könyv olvasását. Szentírási utalásai igénylik a megjelölt helyek fellapozását és tartalomszerű megismerését.

Az alkalmazott jelek értelme:

® utalás, származtatás

« szembenállás, ellentét

» hasonlóság

Þ következtetés

¹ nem egyenlő

· felsorolás

A, W: kezdő- és végpontok

áthúzás: az áthúzott fogalom tagadása, hiánya

1. TÉTEL: AZ ÓSZÖVETSÉGI TEOLÓGIA MÓDSZERTANA

I. MI AZ ÓSZ-I TEOLÓGIA ALAPSTRUKTÚRÁJA?

Nincs benne központi esemény vagy gondolat, mint az Újszövetségben.

Nem gondolati, hanem történeti struktúra.

von Rad: Ósz teol = a történet elmondása « a történet nem folyamatos

Þ az alapszerkezet a kánon felépítését követi:

· Tóra ® történet (Isten cselekvése)

· Próféták ® ige (Isten szava)

· Ketubim ® az ember válasza

Hogyan lehet ebből szintézist teremteni?

· Régen: nominális fogalmak (üdv, kiválasztás...)

· Itt: verbális, Isten és ember története, melynek magva a szabadítás megtapasztalása, de nem korlátozódik erre.

à Pentateuchus: dicséretmondás Isten szabadításáért (őstört, atyák tört, néptört.) — DtrG: bűnvallás

à Próféták: az ábrázolás alapja az ítéletes ige és az üdvige közös struktúrája

à Zsoltárok: az alap a két fő fajta (dicsőítő és panasz)

à A bölcsességnek az alapszerkezetben nincs helye

A szisztematikai felépítés alapja, hogy Isten beszéde állandó elem. Állandó elemek:

· Isten és ember közötti kölcsönös történés

à Isten részéről szabadítás és áldás

à Az ember részéről dicséret és panasz

· Isten mindvégig egy

A történeti felépítés alapja, hogy Isten népe történetéhez kötötte magát. Mivel e nép kontingens, a történés elemei módosulnak.

I. A TÖRTÉNET: dialógikus történés

1. A XIX. századi történelem-fogalom (Isten munkássága nem része a történelemnek) nem alkalmazható. (Vita v. Rad és Hesse között.)

® 1. Nemcsak a dokumentálható anyagok tartoznak a körébe, ezért a történeti-történetietlen fogalma néhol alkalmazható, máshol nem.

® 2. az Ósz-ben a történelmi a vallásitól nem választható el.

® 3. Isten munkássága átfogó, nem lehet belőle csak a történetinek minősített részeket kiemelni.

Táguló körökben játszódik: a nép, az egyes emberek (családok), az emberiség. Ld. Jahvista felfogása.

2. Az üdvtörténet-felfogás sem lehet meghatározó.

® Nemcsak szabadítás-tört., ítélet-tört. és áldás-tört. is.

® Isten munkássága változó tartalmú és változó kört érint

® Nemcsak egy cél jelenik meg benne, az élet egészét átfogja.

Mindennek megvan a maga jelentősége benne. A sokrétűséget összetartó erő Isten munkássága, mozgatója Isten igéje.

II. ISTEN IGÉJE

1. Isten munkássága: cselekvés és beszéd. Isten igéje önálló egységet kapott a kánonban, a prófétai könyvekben: ezek szorosan kapcsolódnak a történethez.

Isten igéje nem a tartalma felől értelmezendő: folyamatról van szó. Eseményt vezet be: a prófétának adott megbízatás — az ige hirdetése — a hallgatók válasza.

Az ige: két vagy több személy között az időben lejátszódó folyamat.

Mai történelemértelmezés: Isten igéje történetileg nem dokumentálható ® próféta szubjektív tudata ® Isten igéjét másként fogja fel, mint ahogy a szöveg érti.

Modern teológia: tartalma felől közelít hozzá: leválasztja a történésről ® manipulálható

2. Isten igéje sokféle alakban szólal meg: mindig funkciója van.

mindennapokban					kultuszban
meghirdető ige		tanító ige			kultikus ige
ígéret (üdv)	ítélet (nyomorúság)	parancsolat ¯	törvény	mindennapos eligazítások	főleg: áldás
		intés

1. felosztás: hol hangzik el?

· mindennapokban: mal´ak Jahve: bárhol, váratlanul, sokszor a hallgató akarata ellenére

· istentiszteleten: szent helyen, szent időben: az ige meghallgatására gyűltek össze.

2. felosztás: tartalma (egyben funkciója) szerint: meghirdető ige — tanító ige (mindennapokban – kultuszban: kultikus ige).

a.) meghirdető ige (szíve a prófécia)

Ígéret: üdvöt hirdet meg; ítélet: nyomorúságot. Az Ósz egészét átfogják és egymáshoz tartoznak. Összefonódnak a történelemmel, annak egyik mozgató elemei.

A meghirdetés eseménysort vezet be (+: Sárának fia lesz; –: Jeruzsálem elpusztul), amely a beteljesülésig tart. Az esemény jelentőségét az adja, hogy előre meghirdették, ezért őrzik meg a történetet.

+	–
családi körhöz szól	politikai körhöz szól
elfogadják	elvetik
mindkettő összefüggéseket teremt: egy időszak egységgé tömörül, korszakot alkot ® történelmi öntudat keletkezése

Ld. Lk prológusa: családi történet ® a Szabadító megszületése, az ígéret beteljesedése

Ígéret és beteljesedés. Helytelen: Ósz = ígéret ideje, Úsz = beteljesedés.

· Az ígéretek többsége beteljesedett a maga idejében (ország, győzelem, Jeruzsálem pusztulása)

· Egy részük még nem vált valóra: halál nem lesz többé, Jer 31,31-34: nem kell többé tanítani az embereket

· Kis részük Krisztusra mutat vagy benne teljesedett be. Az Úsz felől nézve minden ígéret Jézusban teljesedett be (2 Kor 1,20), mert csak az lényeges, ami felé mutat. Igaz annyiban, hogy az Ósz önmagán túlmutat, a történetben látjuk a cél irányát (Dt-Iz: végső szabadítás egy személy helyettes elégtételt adó áldozata által).

De: helyre kell állítani az ígéretek önálló, Ósz-beli jelentését. Az ígéretek az Ósz-n belül is történetet képeznek, e történet Krisztussal, mint középponttal folytatódik: perspektívát ad a történelem egészére (Krisztussal elkezdődik a beteljesedés története, ld. Lk 4,16-21).

b.) Tanító ige. A Tóra eredeti jelentése: tanítás. Később törvénynek neveznek mindent, ami eredetileg különböző volt (parancsolatok, rendelkezések, végzések).

A parancs és a törvény különbözősége (ld. 13. tétel)

A parancsolathoz közel áll az intés: feltételes mellékmondatban pozitív vagy negatív következményeket helyez kilátásba.

A tanító igéhez tartoznak a mindennapi életben elhangzó eligazítások, felszólítások: mindig egy adott helyzetben, egy emberhez szólnak « mindenkire érvényes parancsok (az istentisztelet részeivé váltak).

A tanító igét nem elvont fogalomként, etikai szabályként, hanem az ember útján, útvesztői között adott eligazításként kell érteni.

c.) Kultikus ige

Megvan a helye a szertartáson belül. Feltételezi az istentiszteleti gyülekezetet. Tipikus formája az áldás.

A prófétai ige: futurikus (jövő), a parancsolat imperativikus (felszólító), az áldás, az üdvorákulum („az Úr meghallgatott...”) múlt-jelen idejű. Az áldás helyébe léphet az átok (Dt).

Ugyanannak az igének más és más környezetben eltérő a szerepe: a parancsolat, ha egy adott helyzetben hangzik el, akkor tanító ige; ha parancssorozatokban, az istentiszteleten hangzik el, akkor kultikus ige, amely Isten akaratát őrzi és továbbadja.

Az istentiszteleti igét védik a változástól, de ha nem állna kapcsolatban a mindennapok igéjével, megmerevedne: a kettő együtt Isten igéje.

Nem minden igét lehet e funkciók egyikébe sorolni, másokban keverednek a funkciók: mégis mindhárom végig változatlanul fennmarad

· a meghirdetett ige főleg a próféciák történetében, de ált. az ígéretek és ítéletek történetében is

· a parancsolat és törvény parancssorozatokban és törvénygyűjteményekben

· a kultikus ige az istentisztelet történetében.

Ezek közül csak a meghirdetett ige vált a kánon önálló részévé, de helytelen volna Izrael vallását prófétai vallásnak nevezni: a másik két forma éppúgy fontos. A prófécia fő jelentősége, hogy a jövő felé mutat, átfogja a történelmet. Ez kapcsolja össze az Ósz-t az Úsz-gel. (A kereszténység számára ez a legfontosabb.) A zsidó értelmezés viszont a tanító igét tartja a legfontosabbnak (alapja, hogy a Törvény a Sínain kinyilatkoztatott isteni szózat). DE: 1. ez kapcsolódik az exodushoz; 2. éppen a meghirdetett ige kapott önálló helyet a kánonban.

Mindhárom ige szorosan kapcsolódik a történethez ® nem lehet arról leszakítani, tanulsággá tenni, abszolutizálni. A zsidó álláspont a Törvényt abszolutizálta, a keresztény egyházak pedig a meghirdetett igét azzal, hogy egyoldalúan az Úsz felől tekintette.

3. Kijelentés-fogalom. (A mi terminológiánk szerint: kinyilatkoztatás-fogalom)

Keresztény teológia: az eredménye felől tekinti: kinyilatkoztatás = kinyilatkoztatott

Ósz: a kinyilatkoztatás folyamat: történik. Megjelenési formái különbözők. Más dolgok is hozzátartoznak: Isten cselekvéséhez epifánia (Isten eljövetele, hogy megszabadítson),

· A korai időkben a természetet megrázkódtató eljövetelt vártak

· A panaszzsoltárokban (80) és a prófétáknál (Hab 3,3-15) ragyogással teli eljövetelt vártak

· Később Isten epifániájában ítél, törvényt ül népe felett

· Végül ő az, aki a végítéletre eljön.

· Az egyes ember megmentésére is ő siet.

Beszédéhez a teofánia tartozik, ld. Sínai perikópa. Célja a szózat, mindig szent helyet alapít (Gen 28) vagy szent helyen megy végbe (Iz 6).

Isten szava nemcsak kinyilatkoztatás (itt = önfeltárulkozás). Szólhat álomban, látomásban, jel vagy követ által: nem helyes mindegyiket önfeltárulkozásként érteni. Az is helytelen, ha a kinyilatkoztatást egyoldalúan csak történet (Pannenberg) vagy ige által (Fohrer) történtnek tartjuk.

2. TÉTEL: AZ EMBER VÁLASZA, ISTEN EGY-VOLTA

AZ EMBER VÁLASZA

Isten beszédének és cselekvésének célja, hogy az ember feleljen rá.

A keleti teológiai hagyomány a dogmatikától elkülöníti és annak alárendeli az etikát (emberi válasz a mindennapokban) és a liturgikát (az istentiszteletben) ® öntörvényűség.

Az emberi válasz a teológia szerves része, az Ósz egyik fő eleme.

1. Az ember válasza beszédben

· azonnali felelet a mindennapokban: dicséret, köszönet, fogadalom, stb.

· válasz a szentélyben kötött formájú imádságokban (zsoltárok, de ezek is az előbbiekből fejlődtek ki).

A zsoltárok minden egyes eleme előfordulhat önmagában egy-egy történetben is (Gen 28,20-22; Bír 15,18), s ezek a történet nélkülözhetetlen részei (enélkül befejezetlen volna).

Az ember válaszának két pólusa

· panasz (válasz az ítéletre, a szenvedés kifejezése)

· dicséret (válasz a szabadításra, az életöröm kifejezése)

Különbség a mai és az Ósz-i imaértelmezésben: ma tudatos tevékenység, akkor: spontán Istenhez kiáltás, az emberi lét szükségszerű velejárója

Panasz és dicséret nem hangozhat el egyszerre, de mindkettőben benne van a másik is:

· a panasz előretekint a fordulat utáni dicsőítésre

· a dicséret visszatekint a nyomorúságra, ahonnan az ember megszabadult.

A panasz és dicséret polaritásában a teljes emberlétet és az egész világot átfogja (ld. a zsoltárok témáinak gazdagsága: egyén, közösség, munka, ünnep, mindennapok, kivételes élethelyzetek, a nép története, a teremtés dicsérete, stb.)

2. Az ember válasza tettekben

· a mindennapokban: Isten parancsainak végrehajtása. Alapja, hogy az ember képes ezek teljesítésére (Dt 30,11) ® így lehet különbséget tenni az engedelmesség és engedetlenség között.

· az istentiszteleten: főleg áldozatbemutatás. Hosszú története van, a Gen 4; 8,20-22 mutatja, hogy nemcsak Izrael sajátja, de általános vallási jelenség.

Az Ósz (« a babiloni mítoszok: azért vagyunk, hogy az isteneket szolgáljuk) szerint az ember dolga, hogy a földet művelje és őrizze Þ az áldozat sosem helyettesítheti Isten akaratának teljesítését a mindennapokban. A hangsúly az engedelmességen van, ezért folytatódhat a történet Isten és a népe között a templom pusztulása után is.

ISTEN EGY-VOLTA

Az Ósz történet: mi teszi a sok eseményt összefüggő történéssé? Isten egy-volta (Dt 6,4): teremtő = szabadító, áldó = ítélő, hozzá száll a dicséret és a panasz is ® minden összefügg egymással.

Isten egyetlensége az Ósz axiómája, de ezt nem mindig egyformán értelmezték.

Három szakasz:

1. Ex 20; Dt 5: „ne legyenek más isteneid”: Jahve Izrael egyetlen Istene, de nem foglalkoznak azzal, léteznek-e más istenek: tudomásul veszik, hogy más népek más isteneket tisztelnek.

2. Dt 6,4: „az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr”: Isten egy-volta tudatossá vált, fogalmilag is kifejezik: ennek felel meg a kultuszcentralizáció is (háttere a politeista környezettel vívott küzdelem).

3. Dt-Iz: háttere a fogság. Iz 43,10: minden más istentől elvitatja létét. 44,6: Isten egyetlenségét az idő vetületében látja („én vagyok az első és az utolsó, rajtam kívül nincs isten”).

Izrael számára a monoteizmus nem elméleti kérdés, hanem egzisztenciális: Isten csak a maga népéhez és teremtéséhez fordul (nincs dolga más istenekkel). Istentörténet ® Jahve a történelem Ura. Isten egyetlensége azonos értelmű azzal, hogy Ő a történelem Ura.

A monoteizmusból fakad a mindenség feletti hatalma is (a Szabadító = a Teremtő) ® egyetemes gondolkodás (Dt-Iz 40,28-29; 40,12kk).

Izrael Szabadítója = a világtörténelem Ura = a kozmosz Teremtője: mindent a kezében tart.

3. TÉTEL: ISTEN SZABADÍTÁSÁNAK JELENTŐSÉGE

1. A történések kiindulópontja az exodus

· a szabadító Isten megtapasztalása

· ez indítja el a dialógikus történést

® Gen 50,24: összekapcsolják az atyák történetével

® erre épül a letelepedett élet (Józs 24)

® ez a mintája a babiloni fogságból való visszatérésnek

® erre utal a kultusz: 1. elsőszülöttek felajánlása; 2. ünnepek historizálása

® a panasz- és dicsőítő zsoltárok témája

® a parancsolatok prológusa (Ex 20; Dt 5)

A bölcsességi irodalmat kivéve mindenütt megtalálható.

2. Isten volt és maradt Izrael szabadítója

· megtapasztalta történetében

à a vándorlások alatt elemi csapásoktól

à a honfoglalás után az ellenségtől

à a királyok korában (hódítások) ritkább: de Babilonból új exodus vezet haza

· kiterjesztették az egyéni életre (általában nem kötődik Izrael történetéhez, mert tapasztalati területe más: a pátriárkai történetek mintájára épülnek fel)

· kiterjesztették az emberiségre: őstörténet (özönvíz), apokaliptika (végidő): mindkettőben a pusztítás mellett ott van a szabadítás is.

3. A szabadítás az ember teremtett voltából következik:

Életre teremtetett, de sebezhető, veszélyeztetett: a megmenekülés az élet része.

A veszély sokféle — a szabadítás is az: közös bennük, hogy mind Istentől jön.

Az Ósz és az Úsz központi jelentőségű fogalma, annak ellenére, hogy a szabadítás más jellegű.

4. Szabadítás és kiválasztás kapcsolata

A kiválasztás gondolata a történet része, de utólagos interpretáció (a bhr szó magukban a történetekben és a fogság előtti prófétáknál — vö. Ám 3,2 értelmezése — nem fordul elő). Később keresik vele a választ arra, miért történt a szabadítás. A Dt (ld. 7,6-8) eredeti összefüggése a 7,1-5 elkülönülési parancsának indoklása, amely a 7,9-11-ben parainetikusan folytatódik.

Izrael a szabadítás által lett Isten népe. A kiválasztás gondolatából nem lehet „extra” igényeket levezetni, csak az 1. paranccsal kapcsolatban van értelme, nem lehet ettől elvonatkoztatva általánosítani.

5. Szabadítás és szövetség kapcsolata

A szövetség fogalmának sok biblikus alapvető jelentőséget tulajdonít, pedig ez csak a történtek eredményének utólagos megjelölése:

a.) A Sínai eseményekhez kötődik: DE az Elohista a Sínaival kapcsolatban nem beszél szövetségkötésről, a Papi pedig a szövetségkötést eredetileg nem hozza kapcsolatba a Sínaival: tehát késői értelmezés, utólagos összekapcsolás.

b.) A „berit” értelme eredetileg nem állapot, hanem aktus

· ha ember: ünnepélyes, kötelező fogadalom

· ha Isten: ígéret

„karat berit” (szövetséget vágni): a feltételes önelátkozás van benne (ld. leölt állatok)

· A korai Dt-ban (7,9): jelentése ígéret (amit esküvel fogadott az atyáknak)

· A késői Dt-ban (3,2) a dekalógussal kapcsolódik össze: itt törvényt jelent.

· A pátriárkai történetekben (Gen 15,7-21) is ígéretet jelent.

· A P-ban (Gen 17) két fél közötti szerződés ® maradandó státusz.

Þ A késői időkben statikussá, kétoldalúvá akarták tenni, hogy hangsúlyozzák az emberi elem fontosságát.

c.) A szövetség-formula (amelyekben a berit szó nincs is jelen) még nominális (fogalmi) meghatározás nélkül szól Isten és ember viszonyáról.

Jer 11,4-ből, Dt 26,17-18-ból látható, hogy eredetileg nincs köze semmilyen rítushoz vagy szertartáshoz: a formula Isten szózataiban fordul elő. Célja az Istenhez fűződő viszony stabilizálása: semmilyen formában nem rögzíti, hanem a lehetőségek tömegében nyitva hagyja.

4. TÉTEL: A SZABADÍTÁSI TÖRTÉNET

1. A szabadításról szóló beszéd sajátosságai

A szabadítást eseményként értelmezi és történetként adja elő.

Nem helyes üdvtörténetről szólni, mert az üdv (salus, shalom) állapotot jelent « „ncl” ige = kiszakítás (a halálos veszedelemből) Þ általa az ember visszanyeri a normális életet.

A folyamat öt részből áll:

1. nyomorúság

2. kiáltás Istenhez

3. meghallgatás

4. (fordulat) megszabadítás

5. a szabadításra adott válasz

Az 1. és 4. elem bármilyen történet része lehet, a többi három teszi dialógikus (hívő) történéssé.

A szabaduláshoz így kapcsolódik az Istennel való találkozás: ezzel indul el Izrael története.

Klasszikus példáját ld. Dt 26,5-11: történeti credo (ld. a könyvben). Nemcsak egymás mellé állít különböző témákat, a sok különböző eseményt egyetlen, önmagába zárt történeti ívbe tömöríti.

Ugyanez a struktúrája (kibővítésekkel) az Exodus könyvének (ld. a könyvben). Ez lett a mintája az Ósz-ben minden szabadítási történetnek.

V. Rad szerint a Hexateuchus szerkesztése teljesen megegyezik a történeti Credo felépítésével.

Ezzel szemben a.) bizonyos részek egyeznek (főleg Ex és Num), b.) másokban kibővítések találhatók, c.) ismét mások nem egyeznek a Credoval (főleg Gen és P-részek).

a.) Egyértelmű egyezések:

· Dt 26,5 = Ex 1,1 — előtörténet

· Dt 26,6 = Ex 1,6-22 — nyomorúság Egyiptomban

· Dt 26,7a = Ex 3,7.9 — a kiáltást eleve fel kell tételezni

· Dt 26,7b = Ex 3,7-8 — a meghallgatás bennefoglaltatik

· Dt 26,8.9 = Ex 11 - Num végéig — a kivezetés

· Dt 26,10-11 = Ex 15: a megmentettek válasza

b.) Kibővítések: egyesek adódnak a szabadító történet szerkezetéből, mások nem tartoznak ide.

Már maga a Credo is bővített: kihozott Egyiptomból — bevitt Kánaánba.

Bővítések az Exodusban:

1. az ígéret földjére csak hosszú út után juthatnak el

2. a hosszú útra vezetőt és közvetítőt ad

3. a közvetítő (Mózes) története » próféták (elhívás)

4. a kivezetés két típusra tagolódik: megmentés a hosszú nyomorúságból — szabadulás a halálos veszedelemből (életveszélyből)

5. a pászka beillesztése a kivonulás elé: ez köti össze Izrael történetét istentiszteletével. J és E történet formájában mondják el (ld. a vérrítus magyarázata az utolsó csapással; kovásztalan kenyerek ideillesztése a kivonulás helyzetébe ágyazva). A P-nél a pászka és az elsőszülöttek alapja kultikus rendelkezés, de ez is utal a történetre. E bővítés jelentősége
a. ) a kezdeti szabadítás örökre meghatározza Isten és Izrael kapcsolatát
b.) megmutatja a történelem és az istentisztelet (a letelepedéstől az áldásnak megfelelően körforgó jellegű) közötti szoros kapcsolatot ® nyitottság a tört. és a jövő felé
c.) az istentisztelet fő részei a történelemben (kezdeti szabadítás) és nem a Sínai teofániában gyökereznek (amely a szentélyt = letelepedett élet kultusza alapítja meg).

6. Ex 32-32: az aranyborjú, a szövetség megszegése. Bemutatja, hogy a megmentettek válasza elmaradt! A későbbi engedetlenség (ld. dáni, bételi bikakultusz) csírái már a kezdeteknél megvoltak. ® új elem: a vétek és büntetése. Az Ex 32-34 kapocs a Pt és a DtrG, valamint az ítéletes prófécia között (mi vezetett a dicsőítő tanúságtételtől a bűnvallomásig).
Az átmenetet mutatja a Bírák könyve is: 1. a vétek motívumaival változik a credo, 2. a közvetítő egyben az ítélet hirdetője is, 3. a szabadító Isten egyben ítélkező is.

c.) A Sínai perikópa (Ex 19-34) egészen eltér a történeti credo szerkezetétől. A credoban nincs is benne, független hagyományt illesztettek itt a szövegbe. A szabadítási történetbe nem tartozik bele.

Benne Izrael szent történésként (teofániában) ismeri meg az istentisztelet alapelemeit — de ez letelepedett életet feltételez (ezt mutatják az ide illesztett parancsok és törvények is).

Ugyanígy: a szövetségkötés szövegei is az átmenettel kapcsolatosak.

Az Egyiptomból szabadulás története önmagán messze túlmutat: befolyásolja az Ósz szövegeinek nagy részét. Itt ismeri meg Izrael a csodákat; általa kezdődik az ígéret és beteljesedés története; a válaszadásból az ítéletes és üdvprófécia alapjai, valamint az emberi reakciók (panasz, dicséret) bontakoznak ki; Mózessel elkezdődik a közvetítők története.

Az Ósz történelemértelmezésének eredménye

Az Ósz nemcsak szabadítási történet. A szabadítás csak váz, amelyhez további kiegészítések társulnak:

a.) Az áldás ígérete: kiviszlek Egyiptom földjéről és beviszlek Kánaánba: a Jordánon átkelve új fejezet kezdődik. Kánaán földjén a szabadítás mellett fő szerepet kap Isten áldó munkássága (ld. Dt központi fogalma).

A szabadítás maga is változáson megy át:

· a honfoglalás korában Isten nem közvetlenül menti meg a népet, hanem harcaik győzelemre vitelével. A szabadítás tétje sem a túlélés, hanem új lakóhelyek szerzése (ld. etiológikus elbeszélések ® ezek a helyek már Kánaán földjéhez és múltjához tartoznak)

· a bírák korában Isten szabadítókat hív meg, hogy népét megmentsék

· a letelepedett élet során Isten két nagy intézményben munkálkodik: a királyság és a kultusz:

· a királyságba való átmenet Saul személye (összekötő a bírák korával), teológiai megalapozása pedig Nátán ígérete

· a letelepült kultusz intézménye a jeruzsálemi templom, amelyhez az átmenetet a szövetség ládájának Jeruzsálembe vitele jelenti

b.) A szövetségi törvény rögzítése (ld. Szöv. kve, Ex 21-23.24) ® a szabadítás eseményét állapottá, mindig fennálló, statikus viszonnyá alakítják át (vö. Józs 24). P a templomot vetíti előre a Sínai perikópában.

c.) Ex 32-34 előrevetíti az elpártolást és ítélethirdetést. Az anyagi biztonság ellenére Izrael veszélyeztetett (már nem kívülről, hanem belülről): engedetlenségében elfordul Jahvétól. Paradox módon Isten az ítélet meghirdetésével akarja népét a veszedelemből megszabadítani.

5. TÉTEL: A SZABADÍTÁSI FOLYAMAT ELEMEI

I. A CSODA

Amit Isten tesz, az csoda: az emberből csodálkozást, értetlenséget vált ki.

Bibliai csoda ¹ nyugati teol. csoda: nem lehet megragadni pusztán az észlelt jelenségből.

77., 118. zsoltár csodának nevezik Isten tettét: ez nem az esemény besorolása a „csoda-kategóriába”, hanem annak kiemelése: Isten volt, aki ott cselekedett.

Ex 14 elbeszélése: a legrégibb réteg még nem tartalmaz csodás elemeket: a közvetlen szemlélőnek maga az esemény volt csoda (a fordulat, amelyre nem számíthattak).

A csoda lényege az ember megsegítése: a hatalom csodája is ezt szolgálja (vö. evangéliumok csodatörténetei).

A csoda fogalmát később bővítik: a 139. zsoltár a teremtés csodájáról beszél: tehát ¹ a természet törvényeinek felfüggesztésével, hiszen itt alkotja a természetet!

Jel ¹ csoda. A jelek azt bizonyítják, hogy egy kijelentés Istentől ered.

II. ISTEN ELJÖVETELE

A szabadító Isten = eljövendő Isten: a közbeavatkozáshoz hozzátartozik Isten „megmozdulása”. (ld. Num 10,35; Ex 15,21 stb.)

Szerkezete:

· Isten eljövetele

· az eljövetelt kísérő természeti megrázkódtatások

· Isten beavatkozása az eseményekbe

Az ábrázolásra pogány párhuzamok is hatottak, a leírás drámai, de nem mitikus.

A hogyan kérdése másodlagos: az eljövetel módjára vonatkozó elképzelések (tengeren át, égből, Sionról) az idők során változtak. Állandó elem a segítségre sietés, a kozmosz megrázkódtatása.

Történetileg előbb ismerték meg az eljövendő, s csak azután a mindig létező Istent.

Később: nemcsak a szabadító, de az ítélkező Isten is eljövendő.

® eszkatológia: Az Ósz-ben nem a végső dolgokról szóló tanítás (= tantételek a világ végéről). Az ember szorongatott helyzetét úgy éli át, mint Isten távollétét. A jövő nem az, ami eljön, hanem aki eljön.

III. ÜDVIGE

A szabadítást üdvige előzi meg: Isten belekiált az ember nyomorúságába, ez feszültséget, ívet teremt (várakozás a beteljesedésre), a várakozás pedig összefüggéseket ® szerteágazó történet. Az ígéretekre adott válasz (bűn, engedetlenség) párhuzamos történetet teremt, az ítéletes igéét. E feszültségi ívek teszik az Ósz történetét mozgalmassá, drámaivá.

Fajtái:

· üdvígéret (meghallgattalak: perfektum): válasz a panaszra: a nép számára a próféta, az egyénnek a pap közvetíti

· üdvhirdetés (ami jönni fog: futurum): prófétai műfaj: párhuzama az ítélethirdetés, de az üdvhirdetésben nem szerepel indokolás

· üdvleírás (az üdv. állapota: futurum-praesens): párhuzama a látnokság és az áldás, főleg az apokaliptikában jelentős műfaj.

Címzettjei:

1. A nép

A: Az ígéret mindenekelőtt a földre vonatkozik („Ígéret földje” ® Izrael különleges kapcsolata hazájához: az ígéret a beteljesedés után is továbbél, ld. Dt). Ez az ígéret köti össze a nép történetét az atyák történetével (a nekik adott ígéret a honfoglalással teljesedett be). Ugyanígy a megsokasodásra vonatkozó ígéret („mint égen a csillag”). « Azok az ígéretek, amelyek csak az ősatyák idejére vonatkoztak (fiú utód, új élettér, legelő...)

A legnagyobb feszültségi íve a Gen 12,3 ígéretének van („benned nyer áldást a föld minden nemzetsége). Ez a pátriárkai történeteket az őstörténettel köti össze (® egész emberiség horizontja). A benne rejlő egyetemesség továbbél ® Dt-Iz, apokaliptika.

A kezdeti ígéretek (szabadítás Egyiptomból, föld és utódok) mutatják a három kört, amelyhez szólnak: család (egyén), nép, emberiség.

W: A kezdeti ígéretek a néptörténet végén visszatérnek: a hazatérés Babilonból » szabadulás Egyiptomból: mindkettő elfogadható vagy elvethető, közvetítő tolmácsolja.

DE: Egyiptom: alapja a nyomorúság miatti könyörület; Babilon: alapja a bűnbocsánat.

A kettő között:

· honfoglalás: győzelem ígérete („kezedbe adtam Ai királyát...”)

· letelepedés: az áldásígéret Isten áldó munkásságában bontakozik ki

· királyság: az üdvígéret helyét átveszi az ítélethirdetés (de nem szűnik meg teljesen)

2. A közbenjáró

A nép és az egyén között áll, az ígéret hivatalának szól. Két fő vonal:

· az erőtlen prófétának tett ígéret (Mózes, Illés, Jeremiás, Ebed Jahve)

· a királynak tett ígéret (ld. Nátán jövendölés): egy intézmény legitimációja. Nem teljesedett be, de alapja lett a messiási jövendöléseknek.

Az egyik ígéret a Szenvedő Szolgában, a másik a Messiásban éri el csúcsát ® Jézus egyesíti.

3. Az egyén

Az egyes ember sem sikkadt el a nép mellett.

· A teremtéstört. először az emberről beszél — még vallási, nemzeti hovatartozása nélkül.

· Az ősatyák történeteiben látjuk: Isten kisebb-nagyobb személyes gondjaikat is megoldja.

· A zsoltárok nagy része az egyénről szól.

· Az ember családi története az atyák kora után is fontos maradt (Dávid, Jeremiás panaszai).

Az egyén számára az üdvígéretet az istentisztelet közvetíti

· a papi üdvorákulum (a zsoltárokból látjuk, fontos része volt a megszólítás: „ne félj!”)

· az áldás ígérete (Gen 28,15; 91., 121. zsoltár): eredetileg feltétlen, később csak a jók részesülhetnek benne (ld. 1., 112. zsoltár)

4. Az emberiség

· Az áldás ígéretét a Gen 1 tartósan, a világ végéig megadja. Az özönvíz utáni ígéret (Gen 8,20-22) ezt szögezi le újra.

· Gen 12,1-3: elsősorban az izraelitákhoz szól, jelentése: Ábrahám utódai egykor jelentőséggel bírnak a többi nép számára (» az Izraelnek adott áldás rájuk is kiárad Izraelen keresztül). Ez a gondolat megjelenik más szövegekben is

à Gen 47,7-10: Jákob, a szegény pásztor megáldja a fáraót

à Iz 19,18-25: út épül Egyiptom és Asszíria között (= béke lesz), Izrael sugároz áldást mindkét irányba

· Az apokaliptikában az ígéret újra az egész emberiségnek szól: az apok. dráma után az üdv végérvényes állapota köszönt be, a történelem a végéhez ér.

A HIT — mint válasz az üdvigére

Hogyan válaszol az ember az üdvigére? Normális esetben egy lépést tesz felé: Ábrahám kimegy Mezopotámiából, a nép Egyiptomból, Bír 6-8: felkelés a szabadságharcra.

Þ hisznek Istenben. Ezt a szövegek általában nem hangsúlyozzák: az ember azzal hisz, hogy Istenre hagyatkozik. A késői reflexiók (Ex 4,31; Zsolt 106,12; Gen 15,6) már észreveszik a hitet, mert látják a másik lehetőséget is, amikor valaki nem hisz (Sára nevetett).

Izajás (7. fej.): Ákház, Isten fölkentje nem hisz! Nála a hitnek nagy jelentősége van.

Akkor beszélnek a hitről, amikor megszűnik magától értetődő volta.

A hitnek csak ott van értelme, ahol van választási lehetőség Þ nincs teremtésbe vetett hit (még nincs más magyarázat a világ keletkezésére). A hit nem átfogó megjelölése az ember Istenhez fűződő kapcsolatának (vö. Úsz), ez csak egyféle magatartás a sok változat közül ® nem válik általános, statikus fogalommá („hit” főnév a héberben nincs). A „heszed” a szövetségi hűséget, mint tartós állapotot jelöli; a tetté vált hit: „cedaqah” (igazságosság); a „heemin” nem vallásba vetett hit (melyik vallásban hiszel?), hanem Istenbe vetett bizalom.

Van azonban olyan helyzet, ahol az üdvigére adott válasznak nagy a jelentősége: Dt-Iz művét Isten igéjének erejével keretezi (40,1-11; 55): a jövő azon múlik, hisznek-e benne.

Iz 53: az Ebed Jahvéval kapcsolatos hit már átvezet az Úsz-be (® Jézusba vetett hit)

IV. A KÖZVETÍTŐ

A szabadítás közvetítő által történik, a szabadító ige közvetített ige

a.) Az ősatyák történetében még nincs közvetítő, története a néptörténettel kezdődik. Mózes a nép vezetője, Isten szavának és tettének (kivezetés) is közvetítője. Nem vallásalapító a szó későbbi értelmében: a vallás hozzátartozik a közösséghez, tartalmát átmenetekben nyeri el, amelyek összefonódnak a társadalmi változásokkal. A kivonulás is bizonyos átmenetet jelent az atyák történetéből a nép későbbi történetébe: a régi Isten új nevet nyer (meg kell magyarázni a név jelentését!), az új név az új tapasztalatból fakad, s a vele kezdődő történettel folyamatosságot biztosít.

Mózes nem hadvezér, nincs politikai hatalma sem ® szenved.

b.) A letelepült életben a közvetítői szerepek elágaznak (ige, cselekvés)

Az államalapítás előtt karizmatikus vezérek: elhívás által, a fegyverek erejével cselekednek. A szent háborúk védelmi jellegűek, a harcot isteni megbízatásként, a győzelmet Isten szabadításaként élik át. A bírák nem törekednek hatalomra, a harcok végén visszatérnek régi életükhöz.

Kitérő: „rúah” (lélek): a bírákra, a korai extatikus prófétákra a „rúah Jahve” száll. Eredetileg erős kilégzés, szél. Akit megragad, révületbe esik. Az írópróféták nem beszélnek róla (mert az extatikus prófétasághoz kötődik). A végidő ígéretében újra előkerül: hol a várt szabadító, hol Isten egész népe megkapja. Joelnél már statikus fogalom: Isten minden tettét már a Lélek által végzi. ® Úsz uralkodó fogalma, bár a pünkösdi történetben még látható különleges és egyszeri volta is.

c.) A királyok, mint közvetítők. Az átmenetet Saul jelenti. Története megmagyarázza, hogy eredetileg a szabadítás közvetítői. Mivel nemzetközi intézmény, szükségszerűen ellentétbe került Izrael saját tradícióival. A hatalom megszilárdulása után a király áldásközvetítő (statikus intézmény), ld. Nátán ígérete, 2 Sám 7,16.

Veszélyei: 1. az istenkirályság képzete (elkerülik, de Izraelben is kap a király szakrális szerepet), 2. általa az idegen befolyások teret nyernek: mindig kritikus szemmel nézik.

A történeti könyvek egyedül Dávidot ítélik meg teljesen pozitívan: 1. ő még szabadító, 2. a Szent Láda átvitelével összeköti a régi tradíciókat az új helyzettel. Hozzá mérnek mindenkit:

Saul: balul végződött kísérlet, Salamon: még kérdéses, jó-e ez az intézmény Izraelnek, a többiek bűne az elpártolás, a bálványimádásban vezető szerepet játszanak. A királyoknak a szakrális királyság eszménye miatt tulajdonítanak nagy szerepet: képviseli a népet, felel a jólétéért és bukásáért. A DtrG ezért ítéli el: nem teljesítették az áldás feltételéül szabott engedelmesség parancsát.

Más szempontból nézve a királyság szerepe pozitívabb volt (megj: elsősorban a déli királyságban, ahol a dinasztikus eszmény kialakulhatott, Északon végig megőrizték a karizmatikus kiválasztás gyakorlatát, Cz.), ld. királyzsoltárok (2, 18, 20, 21, 45, 72, 89, 101, 110, 132). Nagy jelentőségük volt az istentiszteletben. Fájlalják a dinasztia összeomlását, 89. zsoltár, Siral 4 (az embereknek sokat jelentett), de a Nátán ígéretet nem tartják semmisnek ® végidőbeli messiás várás.

d.) A papok Isten beszédének közvetítői (cselekvésének csak annyiban, hogy áldást osztanak). Állandó hivatal, a királyságtól az uralkodó tisztviselői: örökletes. Helyzetük miatt csak ritkán játszanak a történelemben jelentős szerepet, a fordulópontokon nincsenek jelen. A történeti könyvek ezért nem beszélnek sokat róluk. Szerepük mégis pozitívabb volt: az istentiszteletben fenntartották Isten és az ember közötti kapcsolatot, áldást adtak, a tradíció fő hordozói voltak.

e.) A próféták nem vezérek, nincs hatalmuk, nem közvetítenek áldást. Mózes munkáját viszik tovább (Isten igéjének hirdetése). Kezdetben együttműködnek a karizmatikus vezérekkel (Debóra), a királyság kezdetén az uralkodót támogatják még kritikájukkal is (Nátán, Gád), az üdvpróféták végig működtek a fogságig, majd utána ismét.

Mégis az ítéletes prófécia vált uralkodóvá: oka Izrael története. Az elpártolás létében fenyegeti Izraelt, az ítéletes prófécia a jövendő megrajzolásával a népet akarja visszatartani a bukásba vezető úton. Szerepe ezért pozitív volt: a néppel nem bukott együtt Istene: az történt, amit Isten előre megmondott (ld. Dt-Iz), megtartotta szavát, tehát most is lehet hinni szabadító ígéretének.

A DtrG-ben a királyság történetét a prófétai ítélethirdetés értelmezi: a királyság bukása értelmes és szükséges.

A prófécia korszakai a történelmi helyzethez kötődnek: szükség szerint léptek fel a próféták, szerepük elmúltával eltűntek Þ nem lehet Izrael hitét prófétai hitnek nevezni. A próféciából sosem lesz állandó intézmény.

Előtörténet: különböző vallástörténeti áramlatok hatása (látnokság, extatikus vonások, „istenes ember”). Hatnak főleg Illésre és Elizeusra, később Ezekielre. Ettől eltekintve az extatikus elem szinte teljesen hiányzik. A víziók a jövendő ítélet vagy üdv leírásában kapnak szerepet, az apokaliptika fő motívuma. Istenes ember: hatalma van az ige felett (burkoltan végig megmaradt)

A fő szakasz két részre tagolódik:

	Ámoszig	Ámosztól
hagyománytörténet	a történeti könyvekben maradt ránk	önálló hagyomány (Nebiim)
kiterjedés	az ítélet-beteljesülés íve rövid (pl. Jezabel bukása)	a meghirdetés-beteljesülés íve több nemzedéket fog át
hatóköre	a próféta főleg a király ellen fordult	az ítélethirdetés kiterjed az egész népre
	Közös: egyik sem ér el eredményt, mégis egymás után következnek, amíg az összeomlás be nem következik

Utótörténet: A fő szakasz a fogsággal lezárul, Ez, Dt-Iz az utolsók. A fogság után már csak utózengés: a megelőző prófétizmus tradícióját ismeri, arra építkezik. Üdvpróféciák változatos keveréke jellemzi. Az átmenet az új teológiába: Zak apokalipszise (® apokaliptika), Malakiás tanító disputái (® rabbinizmus).

d.) Ebed Jahve: a közvetítői hivatal befejezése.

· A kor összefüggése: Dt-Iz nem ígérheti a politikai hatalom visszatérését, a szabadítás áldást hoz, de kérdés, azon kívül mit jelent.

· A prófétaság összefüggése: Az EJ kapcsolódik a fogság előtti próféták ítélethirdetéséhez (49,1-6), azt folytatja és fejezi be immár a népekre is kiterjedően. Új feladat a helyettes szenvedés (előfutára Jeremiás).

· Izrael történetének összefüggése: a hazatérés új exodus. EJ » Mózes, de EJ nem válik történeti alakká, anonim marad. Mindkettő: „ebed” — egyedüli közvetítők, mellettük nincs más: közvetítik Isten szavát és cselekvését (EJ a szenvedésben). Mindketten erőtlenek, de EJ hatóköre Izraelen túl hat (a nemzetek világossága). Mózes vezeti be a nép történetét (hatalom nélküli vezér), az EJ-ban ér céljához e történet (és nem a királyság történetében!)

Két vonása: 1. helyettes szenvedés, 2. nemzetek világossága túlmutatnak az Ósz-n ® Jézus.

A negyedik ének (Iz 53) alapszerkezete megegyezik az evangéliummal. A dráma hármas pillére Isten, a szenvedő és a többiek (ld. még Jób). Isten igéje keretezi, a szolga közbenjáró lesz, sorsa megváltozik. Ezzel a tévelygő ellenséget baráttá teszi, az őt megvetőkből új közösséget kovácsol. A történés színtere az emberiség fóruma.

V. PANASZ ÉS DICSÉRET

is hozzátartoznak a szabadítási történethez, az Ex-ban ez adja a keretet, ezekről külön részben esik szó.

6. TÉTEL: AZ ŐSTÖRTÉNET, A VILÁG TEREMTÉSE

Istenről beszélni = egészről beszélni ® Isten a világ teremtője

Mai alapállásunk: hiszem vagy sem, hogy Isten teremtette a világot? A Biblia ezt a kérdést nem ismeri, így nem állítja szembe a teremtést és a tudományos világnézetet.

A teremtést két nagy összefüggésben látja:

1. Isten a szabadító (volt és maradt) Þ mindenhatóÞ teremtő

Ld. a szabadítási történet kiterjesztése és összekapcsolása a teremtéssel. A teremtésről szóló tkp-i forma a dicséret (a szabadítónak ás a teremtőnek)

2. A teremtésről régóta és mindenütt beszéltek. A különböző teremtéstörténetek nem intellektuális érdeklődésből, hanem a fenyegetett ember kétségeiből születtek meg (csak szorongatott helyzetünkben kérdezünk rá: miért is születtem a világra?)

A világ teremtéséről és az ember teremtéséről nem egyszerre születtek elképzelések: előbb az utóbbit fogalmazták meg (vö. a J ter.tört. az ősibb!) (® saját létünk értelmének kérdése)

A teremtéstörténetek keletkezéséhez az első lépés az egészről való fogalmak megjelenése (ember, világ). Ezek a primitív ember látókörébe még nem tartoznak bele. E fogalmakat csak az eredetük felől lehet megérteni ® teremtés

AZ ŐSTÖRTÉNET

J és P, mielőtt a nép történetéről, ill. istentiszteletéről beszélnének, leírják az őstörténetet ® Isten munkássága Izraelen túl terjed: történetüket az egész összefüggésébe helyezik.

1. A Gen 1-11 jellege

Ma megváltoztatták ennek értelmét: az 1-3-at tartják fontosnak, a 4-11-et csak illusztrációnak. Pedig az 1-11 együtt az őstörténet. Az elbeszélő és felsoroló szövegek egyaránt fontosak.

· 1. A felsoroló szövegeket csak kelléknek tekintették, holott a genealógiák az 1,28 áldásának kibontakozását mutatják.

· 2. Az elbeszélő szövegekben ellentétet látnak a teremtés elbeszélése és az özönvíz (a teremtés visszavonása?) között: pedig a kettő összetartozik, az özönvíz arról szól, hogy a teremtést katasztrófák fenyegetik.

· 3. Alárendelt viszonyban látják a Gen 3 (Isten elleni vétek) és a Gen 4 (a bűn növekedése?) részeket. Holott: Gen 3 és 4 a kétféle bűn egyenértékűségét mutatják.

· 4. Úgy gondolkodnak, mintha csak a Gen 2,7 szólna az ember teremtéséről, holott az egész Gen 2 erről szól.

2. A teremtéstörténet kapocs a többi vallással

Négyféle teremtés-elképzelés létezik, ezek mindegyikéből maradtak elemek a Bibliában (bár felfogása alapvetően eltér a többi vallásétól)

1. megformálás, munka által: ez a primitív elképzelés, maradványa a Gen 2,7

2. Nemzés, szülés által

3. Harc által. A 2-3. a mitikus, politeista vallásokra jellemző: maradványa Iz 51,9-10; Gen 1-ben a teremtést „toledót” = nemzéseknek nevezi. A Gen 1 stílusa a genealógiákéval rokon.

4. Ige által. Absztraháló jellegű, teológiai magyarázat, közelít a tudományos jellegű magyarázatokhoz.

A Gen 1 megőrzi a régebbi elképzeléseket is (teremtés elválasztással) és kombinálja a szó általi és a tett általi képzeteket. Ezzel is hangsúlyozza, hogy nincs abszolút helytálló elképzelés. Þ a term.tud. magyarázatok jogosak, ha nem abszolutizálják magukat.

A VILÁG MEGALKOTÁSA

A világ egésze nem érzékelhető: csak a teremtés által lehet megérteni. Ez hatott a természettudományok fejlődésére, belőle ered pl. a „természet”, „anyag” fogalma.

1. A teremtés tagolása

folyamatra, tehát időbeli történésre utal. A 7 nap a történelem előjátéka.

A 7. nap jelentése: a történelem elindul célja felé. Ebben transzcendentálódik a teremtés.

2. Ige általi teremtés

Nem kell spiritualizálni. A szó: parancs. (Amint Izrael történetében is parancs vezeti be az új eseményeket)

» genealógiák: a szó lép a szülés-nemzés helyébe.

A szó általi teremtés tudatos kapcsolat teremtése a teremtés és a történelem között.

A parancsoknak nincs személyes címzettjük: végrehajtásukat Isten mondja ki.

3. A növények és állatok teremtésében a P tudományos elképzelései: az egészből osztódott fajtákra Þ nem tudományellenes. A csillagok is csak teremtmények: mítosztalanítja őket ® a tudományos kutatás számára hozzáférhetők.

4. Isten ítélete a teremtés felett: „jó”

Ő látja az egészet, az ember nem: nem ítélheti meg résztapasztalataiból. Az egészen belül mindennek helye és értelme van ® életöröm

Jó = szép (tob) is: a szépség történés, mozgásban van (» férfi és nő találkozása): a szépség feletti öröm az Istenhez szóló dicséretben fejeződik ki (a természet szépsége = a teremtés szépsége), az áldáshoz tartozik (ld. a király – áldásközvetítő – a 45. zsoltárban szép, a Szenvedő Szolga – szabadítás közvetítője – nem szép, nem ékes)

« görög szépségfogalom: a művészetben ölt testet.

5. A teremtés célja: a 7. nap

A 7. nap jelentése eredetileg: a Teremtő már nem nyúlik a kész műhöz. Átértelmezik: a teremtés olyan nap felé halad, amely a többitől különbözik. A kezdet: a világosság és sötétség elválasztása, a vég: az 1-6. nap elválasztása a 7.-től.

P a Sínai teofániában a 7. nappal a jeruzsálemi istentisztelet megalapítására utal.

7. TÉTEL: AZ EMBER TEREMTÉSE

1. Az emberlét mint egész

Az ember teremtmény = az, akinek Isten alkotta. Hozzátartozik az élettér, élelem, munka, közösség, nyelv « elvont antropológia

2. Korlátok

A bűnbeesésről szóló tanítás nem alapozható a Gen 3-ra, hanem a zsidó hagyományra és 4 Ezd-ra.

Ezt Ágoston vitte tovább: az ember bukása alacsonyabb létfokra jutás. A Biblia itt nem beszél erről.

A bűn büntetése nem a halál, hanem a kiűzetés az Édenből.

A Gen 2 és 3 eredetileg önálló elbeszélések, amelyeket egybeolvasztottak. Jelentése: teremtettségünk korlátokat is jelent:

1. Áldást kapott utódok létrehozására, de korlát előtte a halál: az élet nem egyenes vonalú, hanem ívet alkot. Élet és halál (megjelenik a félelemben, magányban is) feszültségében élünk.

2. A tévedés korlátja: vétkezhet, elvesztheti önuralmát. Ezen semmiféle politika vagy vallás nem tud változtatni.

E két korlát indítja el Isten szabadító cselekvését: a szabadítás a korlátokat nem törli el, de az embernek szabadságot ad velük szemben.

3. Istenképiség

Nem az ember tulajdonságáról van szó, hanem arról: az ember arra teremtetett, hogy Isten és közte valami történjen.

Az istenképiség nem valami plusz bennünk, hanem maga az ember (ld. Barth): ettől ember az ember.

Az istenképiség minden népre, emberre érvényes ® emberi méltóság ® emberi jogok

4. Munka és kultúra — bölcsesség

Az Éden: „Boldogok szigete”? Alapja a görög szemlélet: a testi munka megvetése (a rabszolgák dolga, a szabadokhoz csak a szellemi tevékenység illik).

A Biblia: művelni, őrizni: a munka (testi + szellemi) az emberi élet része.

„Uralkodni”: nem kizsákmányolás, hanem ókori értelemben: felelősen gondoskodni róla.

4,17: a munka elágazása ® munkamegosztás kialakulása

A munkához, az élet minden területéhez bölcsesség kell. A bibliai bölcsesség ¹ philo-sophia.

A bölcsesség tapasztalati: a nemzedékek továbbadják, ennek formája a közmondás (bölcsmondás).

Ez közös kincs: nemzetközi és profán (nem szükséges hozzá isteni kijelentés, teológiai reflexió) ® önállóság, a tudományok autonómiája

A teremtésről nemcsak a Gen 1-11 szól: Zsolt, Dt-Iz, Jób.

A teremtésről szóló beszéd mindegyikben: Isten dicsérete.

A teremtésről beszélni = az egészről beszélni = Istenről beszélni. Ha Isten a teremtő, akkor minden a kezében van Þ mindennek célhoz kell érnie ® univerzalizmus (egyetemesség). Ezt ritkán fogalmazzák meg, de mindennek a hátterében ez áll: (Gen 12,1-3; 148. zsoltár, Isten a népek által bünteti Izraelt, Kürosz Jahve felkentje, apokaliptika, Dt-Iz: én vagyok az első és az utolsó, vö. Jel 1,11)

8. TÉTEL: AZ ÁLDÁS

Isten szabadítása: különleges történet egy csoporttal (választott nép)

Isten áldása a Teremtő munkálkodása: minden élőlényre kiterjed (tehát a választottak is rászorulnak, a körbe ők is beletartoznak.

1. Az áldás természete

Nem rendkívüli esemény, hanem tartós folyamat: Isten csöndes, észrevétlen munkálkodása a hétköznapokban (gyermeket ajándékoz, a munkát sikerre viszi). Az áldás teszi lehetővé, hogy az ember Istennel élő kapcsolatban töltse egész életét.

2. Áldás az Ósz-i könyvekben

· Pentateuchus: szabadítás leírása, de az őstörténet és a Dt áldásai keretezik

· Történeti könyvek: fő témájuk (szabadítás és ítélet) két állandó intézménnyel van kapcsolatban: a királyság és a kultusz (mindkettő áldásközvetítő)

· Próféták: fő témájuk az ítélethirdetés, az áldás (ritkán) az üdvleírásokban jelenik meg

· Zsoltárok: a szabadítás és az áldás szinte minden fajta zsoltárban ötvöződik

· Jób: egészen áthatja, Izraelen kívül játszódik ® áldás egyetemessége

· Bölcsességi irodalom: a Teremtőt magasztalja (nincs szó a választott nép történetéről)

Þ Isten szabadító és áldó munkássága az Ósz-ben egyenlő súllyal szerepel.

AZ ÁLDÁS TÖRTÉNETE

1. Ősatyák

A család közösségében történik, az áldást az apa adja. Szerkezete: Izsák áldása:

1. az apa felszólítása vagy a fiú kérése

2. a megáldandó személy azonosítása vagy megnevezése

3. az áldásmondó megerősítése étellel-itallal

4. a fiú odalépése apjához és megérintése

5. az áldásmondás

Hatása:

· vertikális (termékenység: Ábrahám köre)

· horizontális (együttélés, jószág szaporodása: Jákob és Ézsau)

· salom (béke: József)

A föld megáldása a nomád életben még nem játszik szerepet (de ígérete igen)

2. A történelemben

· Gen 12,1-3: az Ábrahámnak szóló áldás Izrael népének szóló áldásígéretté válik

· Num 22-24: Bileám áldása: megátkozás helyett Izrael jövendő boldogságát ecseteli ® az áldás, mint az ígéret egy állapotra utal.

Az áldásígéret végigvonul az Ósz-n, különösen az apokaliptikában válik jelentőssé.

3. A Deuteronomiumban

Uralkodó fogalom. A letelepedés kapujában ® a föld megáldása (a manna megszűnik). A szabadítás kenyere helyett ettől fogva az áldás kenyerét eszik.

Küzdelem a Baál-kultusz ellen azért, hogy Jahvét elismerjék áldás (föld, termékenység) Istenének is. Oz 2,10: Baállal a termékenységet, érlelődést is adó Jahvét (és nem a történelem urát) állítja szembe.

Dt 26: a zsengék felajánlásakor a történelmi credo-t mondják el (szabadítás + áldás). Az áldásnak immár feltétele van, az engedelmesség. Szembeállítják az átok lehetőségével.

4. A letelepült élet intézményei

A királyság és a kultusz. Mindkettőben közös

· céljuk: az ország jólétének, biztonságának biztosítása

· jellegük: az állandó munkásságnak megfelel állandó (= örökletes) jellegük, amelyet a felkenés, felszentelés fejez ki.

a.) Hogyan került a királyság Isten állandó munkásságával összefüggésbe?

· ez is egyetemes, mint az áldás: az apa családon belüli szerepe testesül meg benne

· szakrális jellegű (minden keleti király valamilyen kapcsolatban áll istenével): a korai idők családfőjének kultikus közvetítő szerepéből ered

· képviseli a népet és felel a jólétéért (az áldás hatásáért)

b.) Áldás a kultuszban

A letelepült életben az áldás a központja. Ld. földműves ünnepek átvétele. A szent helyen és szent időben adott áldás nagy jelentőségűvé vált: családjukra, házukra, munkájukra az istentiszteletből vették az áldást. Ebben az ige és a cselekvés összefonódott (» szentségi jelleg).

5. A fogságtól

A szabadítás és az ítélethirdetés idején kevés szó esik áldásról. De amint a pusztai vándorlás végén (Bileám), úgy az ítélet után is meghatározó szerepe van. A próféták beszélnek a jövendő üdvállapotról (a távoli jövőbe vetítve). Ezek a fogságtól kezdve megsokasodnak.

· Jeremiás a föld vásárlásával csak a minimumot hirdeti: az élet megy tovább.

· Dt-Iz (54-55) és Trito-Iz: az ígéret nem a győzelmes állam helyreállításáról, hanem az áldásról (felvirágzás) szól.

· A messiási jövendölések: a jövendő királyban (Dávid sarja) áldott lesz az ország. A Messiás nem hódító (politikai vezető), hanem áldásközvetítő (nem küzdelem, hanem születés által lesz király, születése már az idők teljességének kezdetét jelenti).

· Apokaliptika: a katasztrófa után egyetemes áldás az egész világon. Megszűnik a népek megosztottsága, helyreáll az őstörténet békéje minden élőlény számára.

6. Jób könyve

A fogság utáni teológia fő kérdése az áldás problémája (73. zsoltár, Jób): hogyan fér össze az istentiszteleten kapott áldás az élet szenvedéseivel?

· A szokásos válasz: megtorlás-tan (a szenvedés a súlyos bűn jele), ld. több zsoltár az igazak és istentelenek sorsáról

· Jób: a tapasztalat nem ezt igazolja.

A probléma gyökere a régi intézmények szétesése: a vallás egyéni elkötelezettségen alapul, nem védik a királyság és a nemzeti kultusz keretei ® az Istennek engedetlenek szerencséje megbotránkozást szül.

Az áldás az életet térben és időben átfogja. Közösséget teremt nemcsak minden emberrel, de minden élőlénnyel. ® Istennek nemcsak az ember üdvösségére van gondja, hanem életének minden vonatkozására.

7. Az áldás fogalmának tágabb jelentése

a.) Áldás » béke. Ez is állapotot jelölő fogalom (salom), nincs köze a szabadítás aktusához: nem szabad a megmentés (soteria) fogalmát a salus-éval (üdvösség) összekeverni.

A salom félreértése:

· a béke ¹ nincs háború (ez békekötéssel jön létre)

· béke = a közösség egész-sége, épsége: állapot, amely jelen van a közösségben. Hozzátartozik a jólét, egészség

Az Ósz-ben nincs külön lelki béke. A salom

· nem áll ellentétben az érzéki gyönyörrel

· mindig egy közösségre és nem egyénre vonatkozik

· a közösség békéjének feltétele a béke Isten és ember között. Ha elszakadnak Istentől, vége a békének Þ a béke a végidőben valósul meg egyetemesen (akkor helyreáll Istennel is a felborult béke).

b.) Megőrzés, megtartás: „veled leszek” ígérete: az embert tartósan elkísérő bizonyosság.

c.) Siker, virágzás, szerencse, boldogság: beletartoznak az áldás fogalmába.

TEREMTÉS ÉS ÁLDÁS A VALLÁSTÖRTÉNETBEN ÉS AZ ÓSZÖVETSÉGBEN

A szabadítás: páratlan, egyszeri — az áldás: egyetemes, állandó. A teremtésből fakad ® egyetemes jellegű.

· Az őstörténetnek számos párhuzama van a világ különböző vallásaiban. A Gen 1-11 motívumai szinte mind felbukkannak az elbeszélésekben ® öröm az egész emberiséggel közös elemeken. Amint az evangéliumok is a Krisztus-eseményt összekötik az előzményekkel (Mt: Izrael történetével, Lk az egész Ósz-gel, Jn az őstörténettel), a Gen 1-11 az Ósz-t a többi vallással.

· DE: az őstörténetet Izrael története elé helyezték: ezzel beépül abba, új jelentést kap: célja lesz. Az általános és az egyedi egyforma súlyt kap.

Az áldással ugyanez történt:

· Egyetemessége látszik abból, hogy a háromféle áldás (test, föld, nyáj) minden vallásban megtalálható. Ennek megfelelően három nagy intézményt vett Isten áldó ereje alá: család, kultusz, királyság. A kultusz és a királyság a többi néppel rokon vonásokat tartalmaz.

· DE: új jelentést kapnak azzal, hogy betagolják Isten történeti munkásságába:

· a Gen 12,1-3 és Num 22-24 áldásait a történelemhez kötik

· a királyság idején a királyságot és a kultuszt kapcsolatba hozzák Isten történelmi munkásságával (credo, ünnepek historizálása, zsoltárok, királyok szabadító szerepe, kapcsolatuk a prófétákkal)

· a fogság után az áldást ismét összekötik a történelemmel (végidő)

Egyszerre igaz, hogy az Ósz páratlan és hogy összekapcsolódik a többi vallással.

9. TÉTEL: BŰN, BÜNTETÉS ISTEN ÍTÉLETE

BŰN ÉS BÜNTETÉS

1. A bűn fogalma az Ósz-ben

Mind az Ósz, mind az Úsz beszél a bűnről, de más értelemben.

1. Ósz-i fogalmak: hatah: eltévelyedés, vétség, árulás; c´awon: gaztett elkövetése, hibázás; pasa’: hitszegés, árulás. Úsz: csak egy fogalmat használ: hamartia (bűn)

2. Az Ósz eleve feltételezi az ember botlását (ld. őstörténet), de szól az Istennel szembeni árulásról is.

2. Bűn az őstörténetben

Mindenki téved, ez az ember számára éppoly korlát, mint a halál. De a bűn veszélyes: Isten és ember ellen tör, gátló, korlátozó, ezért valamit tenni kell ellene ® lelkiismeret ® törvény.

A J bemutatja a bűn szerkezetét: Gen 3: Isten elleni vétek, Gen 4: ember elleni vétek; 9,20-27: szülők, tradíciók ellen, 6,1-4: kollektív vétek, amely nemzedékek romlását, katasztrófákat okoz.

Ma külön fogalom a bűn (egyház) és a bűntény (társadalom): az Ósz-ben egy. Az embert fenyegető valóság (nem pusztán érthetetlen engedetlenség Istennel szemben. A bűnről való gondolkodás: a fenyegetettségről való beszéd).

Isten reakciója: 1. a Gen 3-4-ben bíró (ld. Ádám „pere”). 2. Az özönvíz történetében az ítélet mellett 8,21: az ember türelmes hordozása (nem torol meg mindent).

3. A bűn Isten népe történetében

Különbség az általános bűn és a választottak bűne között: ez utóbbi a találkozások, a hűség fogadalmán alapul. (ld. Jeremiás: Bűn = elfelejteni; Dt: engedelmességre intés ® az engedetlenség Istentől elválaszt)

Izrael tévelygései csak a történelemmel összefüggésben érthetők: maguk a tévelygések is történetiek, változók. Izrael történetében a bűn nem időtlen, fogalmi: kezdődik az aranyborjúval, innen jutnak el 587-ig.

A Dt (az áldás az engedelmességtől függ) hangsúlyozza: lehetséges a csorbítatlan kapcsolat, Izrael történetének kezdete az volt. DtrG bemutatja a pusztuláshoz vezető folyamatot (= a bűnök történetét). Ezekiel viszont úgy látja: Izrael kezdettől fogva végig bűnös volt.

4. Bűn az egyes ember életében

Erről nagyon különböző módon beszél az Ósz. Három szövegcsoport:

a.) Gen 12-27: bűnről nem esik szó, Gen 37-50: a testvér elleni vétek a kiindulópont és a fő motívum. Családi körben történik: bűn – büntetés helyett a bűn – megbocsátás kapcsolatában. Itt a büntetést is szeretet veszi körül („büntetni” nincs a héberben)

b.) Panasz- és dicsőítő zsoltárok

A „bűn magában hordja büntetését” mágikus elképzelés helyébe az „Isten büntet” lép (de a régi képzet tovább él). A büntetés a lét csökkenése. A panaszzsoltárokban, amikor bocsánatért könyörögnek, a jólét visszatérését is kérik (nincsen csak lelki megbocsátás). De a szenvedést nem mindig a bűn okozza: nincs minden panaszzsoltárban bocsánatkérés.

c.) A fogság után

Visszatér a régi képzet: ellenőrizhető megtorlás-tan (Péld késői rétege, Jób barátai). Jób könyve és a 73. zsoltár mutatja, hogy nem mindenki értett vele egyet.

5. Bűnbocsánat

a.) Az Istennel való találkozásnak nem feltétlen velejárója a bűnbocsánat.

b.) József novella: bűn és bocsánat ott lehetséges, ahol az emberek között történik valami (« absztrakt, egyéni bűntudat). A vétek közösségi: összeroppantja a shalom-ot, szenvedést okoz.

A bocsánat nem automatikus (bűn, bevallás, bocsánat), hanem rendelt ideje van, s addig gyakran sok idő eltelik.

c.) Iz 6,5: találkozás a Szenttel, ráébred tisztátalanságára. Ezt a kultikus megtisztítás orvosolja (¹ bűnbocsánat, amely konkrét bűnre vonatkozik).

A megtisztítás és a bűnbocsánat a kultikus engesztelésben találkozik egymással. A bűn bevallása vezekléssel és áldozatbemutatással egészül ki. A bocsánatot a kultikus közvetítő, a pap szerzi meg. A kettő kölcsönhatásban van egymással, ld. 103., 51. zsoltár. A fogság után túlzott szerepet kap az engesztelési áldozat ® intézményesülés: csak közvetítéssel lehet bocsánatot nyerni.

AZ ÍTÉLETES PRÓFÉTASÁG

1. A prófétaság jelentősége Izraelben

Másutt is létezett, de csak Izraelben fordult szemben tartósan a saját népével.

A királyság ideje alatt a legfontosabb vallási jelenség. Csak e korszakkal összefüggésben vizsgálhatjuk:

· az előtte és utána következő korszakok közé kell helyeznünk

· önmagában is szakaszokra tagolódik

· vizsgálni kell kapcsolatát a kortörténettel (politika, gazdaság, kulturális, kultikus élet)

A kérdés: mi történt a prófétaságon belül Isten és népe között?

Az ítéletes prófécia: középső korszak.

1. Előzménye: Izraelt a szabadítás tette néppé, az Istentől elfordulás léte alapját veszélybe sodorta. Az ítélet: a szabadítás folytatása (a fenyegető veszély elhárítására). E szabadító cél már az aranyborjú történetében látható (Ex 32-34).

Következménye a fogság. Újból felhangzik a szabadítás üzenete, a történelem a végső szabadítás felé tart.

2. Középenállása megmutatkozik formájában is: kétrészes (tény és következmény): jövendőt hirdet, ami a jelen állapotok következménye lesz. A pusztulás nem végzet, hanem Isten büntetése (a szabadítás érdekében).

3. Az ítéletes prófécia korszakát az üdvprófécia keretezi: a bírák korában (Debóra) és a monarchia kezdetén (Nátán) — 587 után az ítéletes prófécia üdvpróféciává válik (Ez, Dt-Iz).

2. Az ítéletes prófécia szakaszai

a.)	Ámoszig	Ámosztól
tradícióbeli különbség	a történeti könyvekben szerepel	önálló hagyomány (csak ettől fogva írták le a tanítványok a próféták igehirdetését).
tartalmi különbség	a bűnökért az egyes személyek, főleg a királyok felelnek	az egész nép felelős ® Izrael léte forog veszélyben (a szakrális királyság képzetének átértelmezése)

A királyság alatt prófétizmus mozgalommá válik, Isten ítélete a nép felett feszültséget eredményez, nem lehet semmibe venni. Csúcsa: Jer 36. (Jojakim elégetteti Jeremiás könyvét)

b.) Ámosz korától ismét két szakasz: 722-ig és 587-ig. Észak és Dél bámulatos egysége a prófétizmusban: kölcsönös hatások (Ámosz Északon működik, Jeremiásra Ózeás hat, Mikeás közelebb áll Ámoszhoz, mint Izajáshoz, stb.)

c.) Az 587-es katasztrófa korához közeledve a prófétai ige már nem választható el a prófétai sorstól: Jeremiás, Ezekiel. A próféta élete is a prófétizmus részévé válik. Folytatása: Ebed Jahve, Jézus. Az evangéliumok felépítése Jeremiáshoz hasonlít: ige — ige a helyzettel, amelyben elhangzik — a próféta passiója.

3. A prófécia Izrael életében

A vádak az élet minden területére kiterjednek

a.) Politika

· A korai időben: a király ellen, amiért megengedi a bálványimádást, vét az ősi jogrend ellen, Isten igéjét semmibe veszi. A vádakon kívül nem tesznek semmit a királlyal szemben (megjegyzem: Elizeus forradalmat szervezett! Cz.)

· Ámosznál és Mikeásnál hiányzik. Ózeás a vezetőket vádolja.

· Iz 2: a bálványimádás, az idegen szokások sértik Isten fenségét; 31: a politikába vetett vakmerő bizalom ellen

· Jer: a politikai döntéseket függetlenítik Isten akaratától

b.) Szociális állapotok ostorozása

Oka nem a nagy szociális érzékenység, hanem az ősi jogrend védelme (Náthán, Illés, Jeremiás templomi beszéde a dekalógus sorrendjében 7,1-15; Ámosz fő témája, Iz 5,1-7 a szőlőskertről).

Ott is fellépnek, ahol nincs törvényszegés, de a gazdagok elnyomják a szegényeket, luxusban élnek a nyomor mellett. Ez szemben áll Isten akaratával, aki mindenkinek egyenlő részt adott az Ígéret földjén. A próféták itt kénytelen átveszik a király feladatát a szegények védelmezésében.

c.) Istenhez fűződő kapcsolat

Egyes helyzetekben elítélik a magukat vallásosnak tartó embereket is: hamis, romlott vallásosság. A DtrG és a D-redakció már általánosít: Istentől elpártolásról beszél. Pedig a vád nem bálványimádás, hanem Jahve hamis tisztelete, főleg a megromlott kultuszban (Ámosztól Malakiásig végigkíséri a prófétaság történetét).

Tehát nem az istentisztelet ellen beszélnek, hanem érte! Szólnak

· a lélektelen áldozat ellen, amely már nem Istennek adott válasz, kezeik vérrel szennyezettek

· a hamis istentisztelet ellen: helytelen szolgálat, a templom „latrok barlangja”

· a papok ellen, akik nem adnak útmutatást a népnek

A kor istentisztelete nem felelt meg az élet valóságának: benne a szakadék felé rohanó nép nem tudott Istennel találkozni. Céljuk az istentisztelet megtisztítása volt ® a fogság után a prófécia elenyészett, az istentisztelet megmaradt-

Szólnak az üdvpróféciával való visszaélés ellen: a hamis prófécia hamis reményeket keltett.

4. A prófécia történeti vonatkozása

a.) A prófécia a jelenhez szólt « félreértés: feladatuk a jövendölés, amely a látnokok feladata. A próféta vádol: a jövőbeli esemény a jelen következménye (ld. a vádak sokfélesége szemben a következmények egyhangúságával)

b.) A jelen csak a múltból a jelenbe vezető útból érthető meg. Isten múltbéli cselekvését szembeállítják a nép jelenbeli válaszával: elfelejtették, amit átéltek ® az eddigi történet ezzel céltalanná válik. Isten elvetésével saját történetüket dobták el.

c.) Címzettek

Általában az egész nép: a hallgatók vitték szét hírét (ld. Jer 7; 26). Az egyes csoportokat (papok, fejedelmek, bírák, gazdagok) a népben betöltött szerepük miatt emelik ki: ez is az egész néphez szól.

Az egyes emberhez csak akkor szóltak, ha funkciójuk volt a nép életében (Amacja pap, Ám 7; Sebna palotagondnok, Iz 22,15-25). Jer 16: talán magánemberekhez is szóltak?

Idegen népek ellen: eredetileg nyomorúságot, vereséget hirdetnek, később ez gonosz tetteik miatt ítéletté válik (Ám 1-2; Iz 10,5-11 Asszíria ellen, mert túllép eszközszerepét). ® egyetemes gondolkodás: Isten a történelem (= más népeknek is) ura, ők is ítélete alá kerülnek ® Dt-Iz: Izrael szabadítója is egy idegen nép és annak király, Kürosz.

A fogság után két irányzat: a végidő az idegen népeknek pusztulást vagy üdvösséget hoz.

5. A próféták nyelve

Történelemhez kötöttség ® mindegyik a maga egyéni nyelvén, profán stílusában beszél: nincs közös prófétai szókincs, kifejezési forma (« áldó munkásság: Dt, P: statikus, kialakult nyelvezet)

A királyság, a papság öröklődő intézmény: szigorú tradíciók

A prófétai elhívás egyéni, eltérő körülmények, formák: nincs rá séma.

10. TÉTEL: ISTEN KÖNYÖRÜLETE; AZ APOKALIPTIKA

I. ISTEN KÖNYÖRÜLETE AZ EGYES EMBEREN

1. A könyörület jellemzése

A kifejezés eredete: RHM radikális eredetileg anyaölet jelent, az anyának a gyermeke iránti szeretete fogalmazódik meg benne:

® emberi kategória (emberi érzelem)

® következetlenség

Végig jelen van az Ósz-ben: nem csak az elrontott dolgok javítása

A: bőrruhát készít az édenből elűzött embereknek (sőt: már az asszony teremtésében is!)

W: Jónás kvében: „ne szánjam meg Ninivét...?”

A fogalom elemzése helyett a 103. zsoltár elemzése:

1-2. és 20-22.	keret	imperatívuszos dicséret
3-5.	alaptémák	3a: megbocsát 3b: meggyógyít 4: megszabadít 5: megáld
6-7.	bővítés	Istennek a nép javára történő munkálkodása – szociális téren – a történelmében
8-13.	3a kibontása, amelyet a 8. és 13. versek kereteznek	– nem haragszik örökké – nem a bűneink szerint bánik velünk – jósága (hűsége) határtalan
14-18.	3b és 4 kibontása: Isten jósága erősebb a mi korlátainknál	14: Isten tudja, hogy halandók vagyunk 15-16: az ember halandó volta 17-18: Isten jóságának örökkévalósága
19.	Isten fönsége	ez az egyetlen vers, amely erről szól.

A zsoltár arról tanúskodik, hogy az ember ismeri Isten haragját, de úgy tapasztalja, hogy ez korlátozott, míg irgalma végtelen. Isten könyörülete egybefogja és átjárja

· szabadító és áldó tetteit

· az egyes ember és az egész nép életét.

2. Az egyes ember iránti könyörület története

a.) a pátriárkák rászorulnak, mert nem tudják megvédeni magukat (vö. Úsz: gyermekek, szegények). Típusuk később is visszatér (pld. Hanna).

Az Ósz érdeklődése az életrajz iránt ® hogyan mutatkozott meg Isten könyörülete az egyes ember életében

b.) az egyes ember imája (nemcsak a zsoltárokban, de a történeti kvekben és a prófétáknál is, ld. Jeremiás) ¹ kultikus formulák: az egyszerű emberek tanúságtételei

Többet mondanak Istenről, mint bármilyen teol. reflexió.

c.) Névadás: Istent dicsőítő nevek (Náthán, Báruk, Izsák, Jézus). Ezért megdöbbentő Izajás névadása: oda jutottak, hogy már a gyermek neve is átokkal terhelt.

II. ISTEN KÖNYÖRÜLETE A NÉP IRÁNT: AZ ÜDVPRÓFÉCIA

1. Ítélet és üdvprófécia összefüggése

Az ítélet és a szabadítás egyetlen történetet alkotnak. De a prófétizmus történetében megfigyelhető bizonyos hangsúlyeltolódás:

· a fogság előtt túlsúlyban az ítéletes prófécia (de minden próféta beszél a reményről is!)

· a fogságtól túlsúlyban az üdvprófécia.

Az üdvige soha nem törli el az ítéletet (nem arról van szó: mégsem hajtja végre), hanem követi azt (ld. Oz 11,8)

Isten szenved az ítélettől (Ám 7,1-3.4-6), amely a vétkek sokaságával szorítja háttérbe Isten könyörületét, hogy utána majd újból felragyogjon.

Ezekielnél és Deutero-Izajásnál Isten könyörülete válasz a panaszra. De ez most már csak a bűnök megbocsátásával lehetséges (helyre kell álljon Isten és a nép viszonya).

Ezzel szemben Ex 3,7 (ld. még Gen 21,27): itt csak a szenvedés nyomorúságáról van szó. Þ Isten könyörületét motiválhatja a szenvedés vagy a bűn, ezek egyike sem oldódik fel a másikban (« Jézus korában a kettőt összemossák).

2. Az üdvprófécia története

Emlékeztető: fajtái: üdvígéret, üdvhirdetés, üdvleírás. Míg az ítéletes prófécia kéttagú (ítélet és indoklása), addig az üdvprófécia egytagú: sehol nincs szó az ember előzetes pozitív magatartásáról. Alapja az emberi nyomorúság.

a.) Kezdetektől az írópróféták fellépéséig: szétszórt elemek (föld, áldás, utódok ígérete), később, a Dt köti össze ezeket és teszi feltételessé.

b.) Ámosztól Jeruzsálem elestéig: az üdv- és áldásleírás nem tipikus prófétai műfaj: az íróprófétaság előtt (extatikus próféciában) és után (apokaliptikában) virágzik. Mégis belőle sarjad az ítéletes prófécia is (megfordított üdvösséghirdetés: „ti azt várjátok..., de...”). Az íróprófétákkal párhuzamosan mindig éltek (főleg az udvarnál) üdvpróféták is, de őket csak az ítéletes próféták műveiből ismerjük meg (szerepük talán pozitívabb volt).

Az üdvleírás mindig a jelent transzcendálja (ld. „állni fog az Úr háza Sion hegyén...”)

c.) A fogság idején a hamisnak bizonyult üdvprófécia összeomlott és csak az ítéletes prófécia folytatásaként éledhetett újra:

· Ezekiel 587-ig ítéletes próféta volt

· Dt-Iz lényeges gondolata az ítélet igazolása.

Deutero-Izajás üdvpróféciája: Dt-Iz új exodusról beszél. » Mózes: Jahve a szabadító, a szabadítás és áldás összekapcsolódnak. DE: nem megismétlődésről van szó, az új kezdet a bűnbocsánatból ered. Dt-Iz üdvpróféciájában egybefogja az Ósz nagy témáit:

· szabadítás és áldás összefut: a Teremtő nem fárad és nem lankad el cselekvésében

· a prófécia és az istentisztelet a zsoltár nyelvezetben fonódik össze:

1. szavait áthatja Isten dicsérete (már ünnepli, mert beteljesedettként mutatja be Isten szabadítását.

2. istentiszteleti üdvorákulum formájában szól (44,23: Jahve megváltotta Jákobot; 40,2: vége van nyomorúságának és bűne bocsánatot nyert: mind perfektum forma)

3. „Ne félj!”: a meghallgattatás kinyilvánítása

· összekapcsolódik az üdvígéret (bocsánat), üdvhirdetés (szabadítás), üdvleírás (áldás ígérete)

· az ítélet (vádbeszéd Izrael ellen) együtt jelentkezik az üdvpróféciával: felsorakozik az üdvpróféták mögé (igazolja az ítélet jogosságát és fontosságát). Isten az ítélet előre meghirdetésével és annak beteljesedésével igazolja az üdvhirdetés hitelét is.

· kapcsolódik a parancsolatokhoz is: 1. parancsolathoz hangsúlyozza Isten egyetlenségét (vö. 44,6.8), 2. parancsolathoz: « bálványok = « hamis képzetek Istenről.

Dt-Iz: zsoltárnyelvezet « Ez: kultikus, szakrális jogi nyelv: a fogság után külön pályán haladnak tovább.

d.) a fogság után az ítéletes prófécia elenyészik (utócsengés: Malakiás), az üdvprófécia feltételessé válik: a feltétel a nép engedelmessége.

· A kultikus próféciát főleg Aggeus és Zakariás folytatják

· Jellemző az áldásábrázolás (főleg Trito-Iz): de nem konkrét történelmi eseményeket hirdetnek meg.

· Elveszíti konkrétságát a messianizmus is: Aggeus és Zakariás még élő személyhez, Zerubbábelhez kötik, a többiek: békét és igazságot hozó jövőbeli király, nem harc és győzelem, hanem születés (= meghívás) által lesz király. Eltávolodás a történelmi királyság realitásaitól.

· Ellentmondás a pogány népek szerepével kapcs: pusztulás « univerzalizmus

III. AZ APOKALIPTIKA

Az apokaliptika nagy időszaka (a régiek neve alatt) a kánon után következik el és átnyúlik az Úsz-be. Az Ósz apokaliptikus részei: Zak 1-8; 12-14; Iz 24-27; 66; Ez 38-39; Joel 2-4 és főleg: Dániel.

1. Apokaliptika és prófécia összefüggése

prófécia	apokaliptika
jövőbeli eseményt hirdet meg (verbális jelleg)	képet fest a jövőről (erősebb a vizionárius jelleg)
a jövő függ a jelentől	a jövő már túl van a történelmen
a néptörténet horizontjában gondolkodik	az emberiség és a kozmosz történetének horizontjában megy végbe: · a nagy birodalmak sorsában az emberiség jövője a tét · a történelem végéről van szó: itt kerül kapcsolatba az őstörténettel (világkatasztrófát csak e kettő ismer) · Isten Ura a világtörténelemnek
a belátható történelem keretei között marad	· a történelem periodizálása (világkorszakok) · a jelen helyzet abszolút ellentéte Isten uralmának, az új aiónnak · apokaliptikus dráma: harc, az istenellenes hatalmak veresége · végítélet és végső könyörület
Isten cselekvésének közvetlensége	Isten transzcendenciája fokozott: · távoli fenség · a látnok nem érti a látomásokat
Isten egyedüli irányítója a történelemnek	dualizmus (jó és rossz erők küzdelme): · két aión: egymással kibékíthetetlen ellentétben · „nem” a jelen világra: a jelen világ teljesen az istenellenes hatalmak uralma alatt áll.
stílusának közvetlensége és valóságérzete	eklektikus stílus: reflexiókra és irodalmi bravúrra törekvés.

Nem a bölcsességi irodalomból fejlődött ki, hanem a késői próféciából (előjelei Ezekieltől kezdve már mutatkoznak).

2. Az apokaliptika teológiája

A sokféle apokaliptikus szöveget összeköti közös történelemszemléletük: a történelem végéhez közeledik és e véggel beköszönt Isten királyi uralma. Ez hozza el Izrael helyreállítását is.

Világbirodalmakban gondolkodnak (a népek történetei egy irányba futnak). Dániel: a négy világbirodalom (babiloni, méd, perzsa, hellén) történelmi egységet alkot és mind a hanyatlás jeleit mutatja. A négyes szám a lezárt egészet jelenti (= a negyedikkel vége). Dán teológiáját a determináció gondolata jellemzi: Isten az emberiség történetét előre meghatározta.

Előzményei az Ósz nagy történeti művei (ezek a monoteizmus alapján értelmezik Izrael történetét). Dán némileg visszatér a mitikus gondolkodáshoz: a népek harcait mennyei küzdelem is kíséri (angyalseregek egymás ellen, Izraelért küzd Mihály).

Deutero-Izajás	apokaliptika
szabadulás a babiloni fogságból, így virrad fel az üdvösség	az üdvösség a végső, kozmikus harc után virrad fel
a szabadítás alapja a bűnbocsánat (® közbenjárói szenvedés)	Isten országa nincs összefüggésben a bűnbocsánattal (ezért Jézus másképpen beszél Isten országáról)

11. TÉTEL: AZ EMBER VÁLASZA SZAVAKBAN — A DICSÉRET

BEVEZETÉS (11. és 12. tételben közös)

Az ima és az áldozat nem emberi kezdeményezés, hanem válasz Istennek. Minden ósz-i történés dialógikus, ld.

· az 1. parancsolat én-te struktúrája

· bérék jelentése: Ha Istenről mondjuk: áldani, ha emberről: dicsőíteni

· Isten tetteire mindig dicsőítés a válasz, ld. Dt-Iz, Lk 1-2

Az ima (mint tudatos cselekvés) fogalma csak a fogság után keletkezett. Előtte nincs rá külön kifejezés: Istenhez kiáltani, szólni...

E kiáltás mindig válasz arra, ami történik: panasz vagy dicséret (a kettő kizárja egymást), az egyik később a kérésben tudatosul, a másik a köszönetben: ezek már járhatnak együtt.

1. Az ima története

a.) Korai idő: rövid kiáltások Istenhez. Mindig egy történet részei, amelyek nem igényelnek különleges formát.

b.) Középső időszak: a rövid kiáltásokat zsoltárokká fűzik össze. Formáik az élethelyzetektől függenek: sok tapasztalatot (panasz, segítségkérés, könyörgés, fogadalom, bizalom kifejezése, dicséret, csodálkozás, győzelmi ujjongás, stb.) komponálnak bennük egybe, új Sitz im Leben-be kerülnek (istentisztelet), ezért alkalmasok arra, hogy továbbadják őket és az új nemzedékek a maguk érzéseit kifejezzék általuk.

Kettős kapcsolatot teremtenek: időben: a múlt tapasztalatai ® jövő; és térben: otthon ® istentisztelet ® otthon

c.) hosszú prózai imák, pld. 1 Kir 8; Ezd 9; Neh 9. A fogság után tudatos, egyéni elkötelezettségen alapuló vallás kifejezői. (az istentiszteleti közösségbe tartozás már nem magától értetődő). Az Istenhez kiáltás egyszerű szavai reflexiókkal és tanításokkal fonódnak össze.

2. A zsoltárok műfajai

Két alapformája a panasz és a dicséret: az öröm és fájdalom éles polaritásai. A kérés és köszönet közötti különbség már nem olyan nagy.

panasz ®	kérés	a panasz a szorongattatásban csendül fel a kérés: hithanan: intranzitív: bajból kimentés sa‘al: tranzitív: valamit megkapjunk
dicséret ®	köszönet	a köszönet (hodah) eredeti jelentése is dicsőíteni: ez ösztönös, míg a köszönetet meg kell tanulni.
Isten az alany: „Te!”	az ember az alany: „kérem”, „köszönöm”

Minden egyéb zsoltárműfaj (liturgikus, király-, bizalom-, bűnbánati zsoltárok, stb.) csak alfaj.

AZ ISTENDICSŐÍTÉS (csak 11. tétel)

Nem kultikus eredetű: az egész élethez hozzátartozik, a történelemben kezdettől mindvégig jelen van. Nemcsak a Zsolt-ban, de a történeti és prófétai könyvekben is végig jelen van.

A: a teremtésben Isten maga ad hangot a művei feletti dicséretnek, de célja, hogy az elismerést teremtményei érezzék és fogalmazzák meg. A névadások (kezdve az első gyermeken) Istent dicsőítik.

W: Jób (az egyes ember): áldott legyen az Úr neve (jusszivusz): Isten dicsérete nem szűnik meg.

Isten dicsőítése és az élet összetartoznak (Hiszkija imája), az egész életet végigkíséri.

A zsoltárok könyvében két fő fajta:

himnusz	hálazsoltár
elbeszélő jellegű	leíró jellegű
közvetlen, azonnali, egyszeri	Istent 1. egész valójában, 2. távolabbról, 3. az istentisztelet keretében szemléli
	hodah (dicsérni, köszönni) = halal (dicsőíteni)

1. Az elbeszélő dicséret

Ide tartoznak a legősibb énekek (Ex 15,1-21; Bír 5 - győzelmi ének; 124., 129. zsoltár)

Szerkezete:

— meghirdetés (bevezető összefoglalás)

— beszámoló a nyomorúságról és a szabadításról (kiáltottam – meghallgatta – kimentett)

— Isten dicsőítése és/vagy dicsőítő fogadalom tétele

Tehát a panasz, a nyomorúság is része: jó és rossz találkozása, a fordulópont az igében történik: kiáltottam — meghallgatta. (Itt: kitérő a szabadság Ósz-i értelméről)

· Sokszor a dicséretmondást is Istentől eredezteti („új éneket adott ajkaimra”, ld. 40. zsoltár).

· Benne az ember a társainak mondja el élményét (Zsolt 66,16; 40,10) ® elbeszélő, beszámoló jellegű.

· Sokszor a társakat is bevonja (Zsolt 34,4)

Ehhez a dicsérethez nem kell tisztség, megbízás, hagyomány: spontán tör elő az ember szívéből.

Kitérő: élet és halál a zsoltárokban: a halál találkozás azzal a hatalommal, amely az életre tör (nem az exitus pillanata). Isten erősebb e hatalomnál. Hiszkija imája (Iz 38,19) mutatja: az életet sem csak fizikai létezésnek tekintik, hanem az emberi képességek teljességének.

2. A leíró dicséret (kultikus összefüggésben)

Istent műve és léte sokrétűségében dicsérik: szabadítása + áldása. Alanya többnyire az istentiszteleti gyülekezet.

· Az átmenetet jelzi a nominális kifejezések megjelenése (kegyelmes, igaz, irgalmas)

· Az izraeli zsoltár jellegzetessége, hogy egyetlen alapkijelentésre összpontosít (szemben a többi keleti vallással, amelyek halmozzák a magasztaló jelzőket).

· A leíró zsoltárok szerkesztése szabadabb és sokrétűbb. Egyik ismérvük Isten fenségének dicsérete, amely megmutatkozik a teremtésben (teremtési zsoltárok) és a történelmi szabadításban (történelmi zsoltárok).

a.) Jellegzetesség az imperatívuszos dicséretre felhívás. Ezt vsz. a pap mondta vagy énekelte.

A felhívás tendenciája a kiszélesítés (királyok – népek – minden teremtmény). Ez Isten nagyságának a jele. (Ld. 148. zsoltár)

A teremtést nem a múlt, hanem a jelen felől nézik.

Aki Istenről beszél, az egészről beszél: nemcsak az emberre, de minden teremtményére gondja van.

Minden teremtményt hitre buzdítani nem lehet, de dicséretre igen! Kifejezik a létörömet.

(Ennek ellentétes párja a Róm 8: az egész teremtés vajúdik és nyög)

b.) Himnikus participiumok: Izraelen kívül szokásosak, a Zsolt nem tartalmaz ilyeneket. Ld. pld. Ám 4,13: aki..., Jahve az ő neve.

c.) A Zsolt-n kívül másutt is nagy szerepe van: Jób, Dt-Iz. E kvek szerkesztése is mutatja, hogy a dicséret magyarázó jellegű (az Istenről szóló alapkijelentést bontja ki) és nem járulékos (különböző dicsérő kijelentések alkalmi összefűzése)

Jób: az első részt (6-7) a panasz határozza meg, a második (9-10) Isten fenségéről szól a teremtésben (külön taglalva a világot és az embert), a harmadik (12-14) is Isten fenségéről a történelemben. Þ Izraelben a dicséret teológiai módon, szisztematikusan volt felépítve.

A barátok számára a dicséret Isten milyenségéről szóló kijelentés. Jóbnak folyamat Isten és ember között (felteszi a kérdést, mi az értelme az ember számára). Ezzel kapcsolódik össze a panasszal: az ember Isten pusztító tetteiben fogja fel Isten felfoghatatlan voltát és nagyságát.

Dt-Iz-nál ugyanezt az alapstruktúrát találjuk (40,12-31): teremtés + történelem, kapcsolatba hozza ő is a panasszal. De ő a fogság előtti leíró dicséretet (kultuszi) éleszti újjá: ezzel mutatja meg, hogy Isten Izrael veresége ellenére is tud segíteni.

12. TÉTEL: A PANASZ

A bevezetést ld. a 11. tételnél.

1. A panasz jellege és jelentősége

A panasz a szabadítás egyik eleme. Eddig mégsem tulajdonítottak neki nagyobb jelentőséget, mert:

· nem látták a különbséget a siratás (= profán műfaj, ld. 2 Sám 1) és a nyomorúságból felkiáltás között. Pedig két különböző ige, különböző jelenség: az egyik hátrafelé tekint, a másik előre.

· kultúránkban a panasz negatív értelmű (» panaszkodás, önsajnálat)

Mind a nép, mind az egyes ember panasza végigkíséri az Ószövetséget.

Történetében ugyanúgy három szakaszt látunk, mint az imáéban:

· korai idők rövid felkiáltásai, a történet keretébe ágyazott panaszai: pl. Káin, Ábrahám, Rebeka (Gen 4; 15; 25)

· költői panaszok nemcsak a Zsolt-ban (a népé: Jer 14; Iz 63; az egyes emberé: Jer 11-20; Dt-Iz, Jób)

· késői idők prózai imádságba foglalt panaszai (Ezd 9; Neh 9)

Alapja az emberlét korlátozottsága ® veszélyeztetettségünk csendül meg benne.

2. Felépítése és nézőpontjai

Felépítése a sok változat ellenére egységes:

1. megszólítás (bevezető könyörgés)

2. panasz

3. Istenhez fordulás (vallomás a bizalomról)

4. kérés

5. dicséretre vonatkozó fogadalom

Íve van: fellebbezés Istenhez. Sosem áll meg a panasznál, nem a nyomor leírása, az önsajnáltatás a célja:

· kérésbe torkollik

· „de” fordulattal megvallja bizalmát

· befejezése előretekint a majdani dicséretre (néha már át is megy dicsőítésbe)

Három nézőpontja: 1. Istennel szembeni panasz, 2. emberekkel szembeni panasz, 3. én-panasz (ld. Zsolt 13,2-3) Az emberlét egésze fejeződik ki benne: fenyegetett: 1. énünk, 2., helyünk a közösségben, 3. kapcsolatunk Istennel. Olyan emberértelmezésről tanúskodik, amely az egyént még nem tudja a közösségbeli helyén és Istenhez való viszonyán kívül szemlélni: a teológia, pszichológia, szociológia még egységet alkot.

A nép és az egyén panasza nem válik el egymástól, együtt, egyszerre fontos.

3. A panasz Dt-Iz-nál és Jóbnál

Dt-Iz-nál alapja a panasz-istentisztelet, amit a fogságtól gyakoroltak (ld. még Zsolt 89; Iz 63-64): ez biztosította a Jahvéval való kapcsolat folyamatosságát; mivel a panasz előretekint, erre érkezett válaszként a szabadulás meghirdetése.

A panasz szerepe később is megmaradt: 4 Ezd, siratófal

Jób szembekerül kora teológiájával (megtorlás-tan): a szenvedés oka a súlyos bűn, mert Isten igazságos. Jób nem érti Istenét s csak úgy tud kitartani mellette, ha panaszát elé viszi: panasz Istenhez Isten ellenében! Ennek van létjogosultsága, sőt, csak így lehet megőrizni a hitet.

A zsoltárok gyakran beszélnek rejtőzködő Istenről. Más ez, mint a rejtett (absconditus) Isten (beletörődés abba, hogy Isten ilyen). Jób újra látni akarja és meg is látja.

A szenvedés elszigetel, magányossá tesz. Jób (42) barátaiért Isten elé lép: helyet ad a szenvedőknek a többi ember között.

4. Panasz és bűnvallomás

A Zsolt-ban néha együtt jár, néha nem. A kettő nem feltétlenül tartozik össze.

5. A közbenjáró panasza

Az egyes ember panasza az egész nép ügyében: Mózes, Illés, csúcspontja Jeremiás. A Szenvedő Szolgában és Jézusban céljához ér.

Jeremiás: a hivatás elviselhetetlen súlya: a személyes fájdalom és a küldetés terhe együtt nehezedik rá. Hármas tagolása: ellenségei, magánya, Isten hallgatása.

Az ítélet hirdetői maguk is részt vettek a népre kimért szenvedésben.

6. Isten panasza

» Isten irgalmának következetlensége.

Már Óz 6,4; Iz 1,2-3; legerősebb Jeremiásnál: Jer 8,4-7; 12,7-13; 15,5-9; 18,13-17.

Az ítélet itt panasszá változik: gyászolja, akit szeret, akit az ellenség kezére kell adnia. A harag és a szeretet egészen közel kerülnek egymáshoz (végső határeset helyzete): de ez teszi majd lehetővé, hogy a nép éppen ahhoz az Istenhez forduljon, aki lesújtott rá.

13. tétel: PARANCSOLAT ÉS TÖRVÉNY

A tanító igék közé tartoznak (Isten szava: tanítás és ígéret)

1. Teológiai jelentőségük

· A törvények története hosszú: Szöv. kve, Dt, Szentség törvénye, Papi irat

· A parancsok száma és sorrendje lassan alakult ki.

Mégsem a történeti kvekhez sorolták őket, hanem a Sínai eseményekhez

Þ a történeti szempontot alárendelték a teológiainak:

· A teofánia Isten igéjében teljesedik be: az Ex 19-re következik a Dekalógus (Ex 20) és a Szöv. kve (Ex 21-23); a papi teofániára (Ex 24,15-18) az Ex 25-től a Papi törvény. Þ A parancsolat és törvény kiemelkedő jelentősége

· DE: az egész csak az Egyiptomból történt szabadítás után következik Þ nem abszolutizálták (nem önálló, hanem a szabadítás történetének következménye)

· Isten és Izrael viszonyát úgy mutatja be, mint úr és szolga viszonyát.

2. Parancsolat és törvény különbsége

	parancsolat	törvény
formájában	egytagú közvetlen isteni ige	kéttagú (tény és következménye) emberi intézményekhez kötődik
a hagyományozás módjában	parancssorozatok formájában az istentisztelet keretében (a pap, mint kultuszközvetítő megszólította a népet)	törvénygyűjteményekben fajtánként csoportosítva
jelentőségükben	állandóak	a társadalom életével változnak

Þ csak a parancsolat Isten közvetlen igéje, a törvényt csak később, a P tette azzá és foglalta egybe a kettőt Törvény (Tóra) néven.

Az Ósz maga sosem tekintette a Törvényt az üdvösség útjának. Feltétele volt Isten áldásának, de nem volt feltétele Isten szabadításának (vö. Jn és Pál). A törvény válasz Isten szabadító tettére.

A parancsolat jelentősége: eligazít, ezt az ígéret nem helyettesíti.

Az evangélium a törvény helyébe lép, mint Heilsweg, de nem helyettesíti a parancsolatot. A tanító részt az Úsz-ben is mindig parainézis követi. Þ az Úsz is világos különbséget tesz parancsolat és törvény között.

A PARANCSOLAT ÉS TÖRVÉNY TRADÍCIÓJÁNAK TÖRTÉNETE

1. Szakkifejezések (csak a gyűjtemények keletkezésének fázisában jelennek meg)

1. stádium: a helyzetnek megf. kifejezés	„azt parancsolta”, stb.
2. stádium: Dt	· parancsolatok (= micwah): közvetlen megszólítás, mindig az adott helyzetre és a megszólítottra érvényes amikor parancssorozatokba rendezik, akkor már tartós és állandó · rendelkezések (= hoq): az uralkodótól kiadott rendelkezés az úr autoritása alapján (apodiktikus jellegű) · végzések (= mispat): bírói döntés, jogi határozat (kazuisztikus jellegű)
3. stádium: a Tóra. eredeti jelentése: tanítás	Miért éppen ezt a kifejezést választották? Talán a pátriárkáknak adott útmutatást terjesztették ki minden helyzetre. ® gör. fordítás: nomosz = a polisz törvénye Þ a törvény félreértése

2. Tradíciótörténet

parancsolat	törvény
A ® B: személyes folyamat, vizsgálandó az A és B közötti személyes kapcsolat	A ® B ¬ C: C A határozata, amelyet B teljesít. Vizsgálandó: mely területre, kikre vonatkozik.

Þ Engedelmeskedni csak parancsolatnak lehet.

A parancsolat története:

A pátriárkák korában csak közvetlen utasítás egy személynek egy adott helyzetben.

A vándorlás idején az utasítás egy közvetítő által hangzik el.

A letelepedés idején elválnak egymástól a parancsolatok és törvények: a profán törvények a közösségi életre vonatkoznak, a parancsolatok Istentől erednek, de immár mindenki számára és tartós jelleggel.

A parancsolatok többsége tiltó (a tiltó forma mindig régebbi a pozitívnál): eredetileg az egyén a közösség szokásaiba illeszkedik. A tilalom: amit a közösségi élet súlyos veszélyeztetése nélkül nem lehet átlépni (a közösségi élet épségét védi). Jelzi a helye is: eligazítás az istentiszteleten az egybegyűltek számára.

Később: parancssorozatok: 2-3-tól 10-12-ig terjedt. A maximum oka a hagyományozás módja (szájhagy.) és istentiszteleti helye is.

Az 1. és 2. parancs volt az alap, ezekhez válogatták a többit is.

Alt megkülönböztetése (apodiktikus, kazuisztikus jog) helyes, de nem látta meg, hogy a parancsolat nem jog!

A törvény története:

Az udvarban, ill. a bíróságoknál alakult ki, profán eredetű, intézményekhez kötődik.

A törvénygyűjtemények két szakaszban alakultak ki:

1. tematikus gyűjtemények (pl. rabszolgajog, magántulajdonra vonatkozó jog), a magánjog és a büntetőjog még külön halad.

2. a közösség életéhez szükséges törvények összefoglalása. Ezek mindig tükrözik a konkrét helyzetet:

· Szöv. kve: a letelepedés ideje (áttérés a földművelésre)

· Dt: a királyság alatt Izrael sajátosságát törekszik megőrizni (elhatárolás a környező népektől), a próféták hatására erős szociális beállítottság

· Szentség törvénye: eltolódás a kultikus felé. Jelzi nyelvezete is („Szentek legyetek...”). Az állam népéből lassan istentiszteleti gyülekezet lesz.

· az átmenet már megtörtént, Izrael kultikus gyülekezet, teljesen kultikus törvény.

A törvény sohasem időtlen valóság (® törvény függelékek) Þ a törvény különböző szakaszokban mást és mást jelent.

A parancsolatok változása kisebb mértékű, az 1. és 2. alapvető, de a többi is lényegében állandó elem.

AZ ELSŐ PARANCSOLAT ÉS A KÉPEKRE VONATKOZÓ TILALOM

Az 1. parancsolat a szabadító Istennel való találkozásból ered.

Míg a panteonok esetében a történések az istenek között mennek végbe, addig Izrael monoteizmusában Istennek csak a teremtményeivel és népével van dolga. Isten a történelemhez odaforduló Isten, az embernek is az élet minden területén is csak vele van dolga (ugyanannak a ténynek két oldala!)

Þ Történelem és természet egysége: Kánaánban sem tértek át más („a helyzethez illő”) istenek tiszteletére.

Þ Múlt, jelen és jövő egysége: éppen a nagy sorsfordulókban hangsúlyozzák a legjobban a monoteizmust (Dt, Deut-Iz): a történelmi szakadékok áthidalása

2. parancsolat: Istent nem lehet látható, tárgyszerű módon rögzíteni, így nincs kitéve a történeti, fogalmi változásoknak. A gondolkodás számára sem tárgyiasul (az Ósz mindig dialógikus teológiát folytat, nem fogalmit). Ezért nem lehet „az Ósz istenképéről” beszélni.

Legszebb kifejezése Deut-Iz-nál: a menekülő babiloniak cipelik istenbálványaikat « Jahve hordozza népét (ezzel ad népe történetének folyamatosságot is).

14. TÉTEL: AZ ISTENTISZTELET

Istentisztelet: szent helyen és szent időben „Istent szolgálni”.

Nemcsak emberi intézmény, a kölcsönös kapcsolat fejeződik ki benne intézményesen.

Különleges helyen és rendelt időben, a mindennapoktól elkülönítve megy végbe ® szent.

Szükséges a Szentséges közvetítője: a pap.

Az istentiszteletet a Sínai teofánia alapította meg: ez az első tapasztalat a szent helyről és időről, a teofániában megszólaló isteni igéről.

1. Az istentisztelet története az Ósz-ben

a.) Őstörténet

Két leírás: Kain és Ábel, Noé áldozata az özönvíz után. Kifejezik, hogy az istentisztelet az emberlét velejárója. A két szöveg = az áldozat két fő indítóoka:

Káin és Ábel:	Noé:
az emberi munka megáldása (hála és kérés)	a veszedelemből való megszabadulás
Isten áldó munkásságának ünneplése	Isten szabadításának ünneplése
körbeforgó jellegű (éves ünnepek)	különleges alkalommal

b.) Pátriárkák kora

Még egybeforr a család életével (nem külön terület).

A kultuszhely a természet egy darabja (csak a csoport számára különleges helyek). Gen 28 már átmenet a letelepült életbe.

Szent idő még nem létezik. Bizonyos események (legelőváltás – a pászka alapja –, születés, névadás, a gyermek elválasztása) ünnepélyesen történnek.

Még nincs közvetítő: az apa hallja meg az Úr ígéreteit és osztja az áldást.

Még nincs rendszeres áldozatbemutatás és formális imádság.

Még nincs különbség istentisztelet és bálványtisztelet között (kultuszpolémia)

c.) A letelepült korszak

Sok vallással rokon, de eredete az egyiptomi szabaduláshoz kötődik, ezért mindig szoros kapcsolatban maradt a történelemmel.

Az istentisztelet immár a nép előtt játszódik le ® szükség van közvetítőre.

Ex 19 beszél a szent történés alapelemeiről.

· A szent hely: a felhőbe burkolt hegy a szentélyre utal

· A szent idő: felkészülés lehetősége az Istennel való találkozásra

· A közvetítő: akihez Isten szól, aki szavait tolmácsolja

· Az elismerés gesztusa: a nép válasza Isten igéjére.

A Sínai elbeszéléshez hozzátartoznak a pátriárkák korának szentély-eredetmagyarázó elbeszélései is: ezekkel igazolják a kánaáni szentélyek átvételét (Jahve ott megjelent az ősatyáknak)

DE: a Sínai a pusztában („kint”), szent hegyen történt: Jahve elsődlegesen a tört. Ura.

Az istentisztelet összes elemét historizálják: Isten szabadító és áldó munkásságát együtt ünneplik. ® nem lehet egyoldalúan ciklikus vagy történeti kultuszértelmezést meghatározni.

d.) A királyság kezdete

Szakrális királyság eszménye ® a királyi szentély kialakulása, a papok a király szolgái, a királynak is istentiszteleti szerepe van: a nép panaszát Isten elé viheti, megáldhatja, imádkozhat érte — de a királyért is imádkoznak az istentiszteleten (a Szent Láda Jeruzsálembe vitele: összekötés a korábbi korszakokkal). Középpontjában a királyra és a népre kért áldás áll.

Később a politikától való függés a szinkretizmus veszélyébe sodorja az istentiszteletet ® összeomlik a királysággal együtt.

e.) Babiloni fogság

Az istentisztelet a panaszra korlátozódik ® zsinagógai istentisztelet (középpontja az ige és az imádság). A család jelentőségének újbóli megnövekedése.

Két terv a templomi kultusz megújítására:

— Ezekiel: hidat ver az ítéletes prófécia és az új kultusz közé.

— Papi irat: történeti mű, amely a kezdetekkel alapozza meg a megújulást. Kezdettől fogva minden esemény iránya a Sínain történt isteni kinyilatkoztatás. Ennek célja a szentély megalapítása: „hogy közöttük lakozzam”. A cél elérése két részfolyamat, középpontjában a kabod-dal: lejövetel — maradás — ige (kabod) felmenetel — maradás —ige.

A teofánia megfelelője a belépés a Szentélybe. Az igének nyomatékot ad a kétszeri ottmaradás: a szent idő csendje.

Kettős mozgás látható: a „kabod” felülről lefelé (közvetítő ® nép), lentről felfelé (nép ® hegy, egy bizonyos határig).

A P minden esemény leírásában (Ex 16; Num 14; 16; 17; 20) a kabodot állítja a középpontba: Isten dicsősége ragyog be mindent és jelenik meg Isten mindenfajta munkásságában.

f.) Krónikák

A P-vel ellentétben az istentisztelet és a történet közötti szoros kapcsolat már nem jelenik meg: a korai történetet elintézi genealógiákkal, a királyságra összpontosít. Az istentisztelet már erősen intézményesített: aprólékos szabályok, a klérus szigorú tagolása (a nép már passzív szemlélő).

® A Krón-t csak a Ketubimba vették fel (míg a P-t a Tórába), istentiszteleti rendjét nem állították vissza a templom Kr. u. 70-es pusztulása után.

2. Az istentisztelet elemei

Szó és cselekvés eredetileg, a „kultikus drámában” még nem váltak szét.

a.) Szent hely

A templom sosem volt abszolút értelemben szent (= a külvilágtól elkülönült) hely. Feladata felől értelmezték: ide és innen áradt az áldás. Lényeges volt a mozgás a templomba és a templomból: körmenetek és zarándoklatok intézménye.

Ezekiel: a szentség kifejeződése, hogy az ítélettel Jahve dicsősége elhagyja a templomot, a megtisztulásban visszatér.

b.) Szent idő

Az éves ünnepekben főleg Isten áldó munkásságát ünnepelték: a földművelés eseményeihez igazodnak (vetés, aratás). Megőrizték viszont a pászkát (nomád élet: legelőváltás).

· A pászka fejlődése: családi ünnep ® templomba kerül ® pusztulása után ismét családi.

· Az agrár ünnepeket historizálták, de természeti jellegük is megmaradt. Eredetileg nem volt rögzített napjuk: a vetés, aratás tényleges napjához igazodtak. Amikor a kultusz elvált a profán élettől, akkor rögzítették naptár szerint.

· A szabbat eredetileg csak szociális szempontú volt ® bevonták a kultuszba ® a fogság után a vallás lényeges ismertetőjele.

· Újévi ünnep (» babiloni?): Jahve trónralépési ünnepe? Ilyen nem volt

· csak későn, a fogság után

· tartalma nem egyezik a babilonival

c.) A kazuális (= alkalmi) istentisztelet

Ha egy esemény erre indítást adott,

Nagy csapás idején böjtöt hirdettek és panasz-istentiszteletet tartottak.

Kazuális szertartások voltak a győzelmi ünnepek.

Nemcsak a nép volt az istentisztelet alanya, de az egyén, a család is. A személyes élet, a család szertartásai természetüknél fogva kazuálisak voltak: Isten mindkét kört elkíséri örömében és bánatában.

d.) A Szent közvetítője: a pap

A prófétával szemben, akit Isten hív meg, a papot a nép rendeli közbenjáró szolgálatára: megbízatása élete végéig tart, hivatalát átadja fiainak. A pap Isten áldó munkásságának közvetítője: szerepe az Ósz-ben végig megmaradt (amíg csak istentisztelet létezett).

Kezdetben nem létezett hierarchia (bár versengés volt), ez a királysággal alakult ki (ekkor a király tisztviselői voltak). A papság a fogság után (a királyság megszűntével) lett jelentős, amikor a főpap vett át néhány királyi szerepet. A fogság után szigorú hierarchikus rend, amely a politikai struktúra mintájára alakult ki (a papságnak nem volt lényegi tartozéka).

3. Isten cselekvése az istentiszteleten

Áldás és szabadítás: de itt az ige közvetítésével. A szó és a tett egységet alkot (a kimondásban meg is történik).

· Áldást adnak a közösségnek és az egyénnek is, több alkalommal: elbocsátáskor, zarándokúton, aratási ünnepen, áldozatbemutatás alkalmával. Az áldást a pap adja, de csak közvetítőként.

Az áldás a kultusz elvitathatatlan része: a próféták sem szólnak ellene.

· A szabadítás ígérete (¹ meghirdetése!) üdvorákulumban vagy meghallgatási ígéretben (válasz a panaszra): a „ne félj!” kiáltás vezeti be: a félelemtől megszabadulás a fordulat kezdete.

Ha a panaszhoz bűnvallomás is társul: az ígéret vagy engesztelési rítus a megtisztulást közvetíti: általa akár a baj forrása is megszűnhet. A szabadítás eszköze lehet az istenítélet vagy a templom mint menedékhely.

Isten beszéde az istentiszteleten: hirdetés és útmutatás.

· Az igehirdetés (Isten szól a pap szavában) emlékeztet Isten nagy tetteire: szövetségkötés, szövetség megújítása, közvetve pedig a dicséret által.

· Az útmutatás főleg a Dekalógus proklamálásával történik. Jelentőségét mutatja

Ex 20-nak az Ex 19. után helyezése

az első parancsolat megfogalmazása

Szöv. kve és főleg Dt parancs-parainézise: a történeti emlékezés is hozzátartozik.

Az útmutatás közvetlenül is elhangozhat orákulumban (később papi tanácsadás).

A törvényeknek itt nem volt szerepük, felolvasásukat csak később vezették be.

4. Az ember cselekvése és beszéde az istentiszteleten

a.) Előkészület: 1. a zarándoklat, processzió jelentősége (a képtilalom miatt bálványprocesszió nincs): a Szentélyhez vezető út (a körmenet ennek stilizálása)

2. testi felkészülés: 2. 1. tisztálkodás, ruhák kimosása. A papokra különösen vonatkozott (ünnepi ruha). Az istentisztelethez hozzátartozik a szépség (öltözék, eszközök, ének, zene).

2. 2. Önmegtartóztatás, böjt (főleg papok): minden tisztátalanság levetkőzése: kapu-liturgia (a bűn megtagadása), negatív vallástétel (15. zsoltár) ® alkalmasság a kultuszra. Gesztusok, meghajlások, leborulások.

b.) Áldozat: annyira fontos, hogy időnként egyet jelentett az istentisztelettel, de sosem csak ebből állt. Az áldozat a legelterjedtebb vallási jelenség: minden Ósz-i áldozati formának van másutt is párhuzama. Két alaptípusa: szakrális étkezés (más vallásokban azzal a hiedelemmel, hogy részt vesz rajta az istenség) és a „feláldozás”: égőáldozat, ételáldozat, zsengék bemutatása (ezzel kérik az áldást az egész termésre vagy szaporulatra).

Történetének három szakasza:

· 1. szoros kapcsolat a közösség életével és a kiváltó eseménnyel (aratás, felgyógyulás, állat levágása): pátriárkák kora, ugariti eposzok, Jób kerettörténete.

· 2. beépítése a kultuszba (szent hely, szent idő): a Szentélyben mutatják be, az ünnepek középpontjába kerül. A letelepüléstől a templom pusztulásáig tart: a különböző fajtájú áldozatok koncentrálódnak, de megtartják eredeti jellegüket. Változatlanul a családfő mutatja be (Dt 26).

· 3. kultikus elkülönítése (kizárólag a pap mutatja be, a családfő csak átadja neki), az áldozati fajták sokfélesége eltűnik és a fő típus az engesztelő áldozat lesz. Ideje a fogság után (P, Krón)

Az áldozat erős intézményesülése felveti a kérdést: Isten akaratának megfelelnek-e? A késői zsoltárok (40, 50, 51) bírálják az állatáldozatot és a bűnbánó, Istent dicsérő lelkületet teszik helyébe (® létezett áldozatbemutatás nélküli valláseszmény is: a fogság előtti próféták kritikája hatott rá).

Iz 53: a Szenvedő Szolga halála a vétekért való áldozat.

c.) Ünnepek: a rítus és a kultusz megkülönböztetése. A rítus eredetileg átfogja a szociális és vallási szférát is, a kultusz a mindennapoktól elkülönül. A kultusz virágzásának idején a tisztán vallási rítus is elkülönül az élettől, a kultusszal szorosan összefonódik. Ahogy a kultusz racionalizálódik, a rítusok elhalnak, ennek ellenére, sokszor értelmüket veszítve még sokáig fennmaradnak mint jelképek.

d.) Az ember beszéde az istentiszteleten: főként zsoltárszövegekben. Bizonyítják a dialógikus istenkapcsolatot: az ember Isten előtt állva válaszol. A zsoltárok sosem merevedtek meg, tartalmuk értelmes maradt: a kereszténység is átvette őket.

A zsoltárokon kívül: áldozati mondás, hitvallás (Dt 26), ellenemondás a bűnnek, üdvözlések, stb.

15. TÉTEL: ÁHÍTAT, REFLEXIÓ, TEOLÓGIAI TÖRTÉNELEMÉRTELMEZÉS

1. Az áhítat

„Dabar” = beszéd, gondolkodás. Az Istenhez intézett szó reflexióba megy át.

A Zsolt egy későbbi időben már nemcsak istentiszteleti énekeskönyv, de imakönyv, az áhítat könyve is. Több zsoltárban van átmenet Isten megszólításából reflexióba (¹ bölcselkedés): 34, 39, 119, 139. Ezek az elmélkedések megőrizték a személyes kapcsolatot Istennel: Ő sosem válik bennük a gondolkodás „tárgyává”.

(Megj: nem mindegy, hogy Istenről vagy Istennel elmélkedünk!)

2. Teológiai reflexió

Az embernek élete minden vonatkozásában Istennel van dolga. Még ha engedetlen és meg is tagadja a válaszadást, nem tud változtatni azon, hogy Isten képmásának (itt: vis-ŕ-vis, Gegenüber) teremtetett. Az ember akár válaszol, akár nem, abból mindig új történet születik. A reflexió ezért mindig a történetet (volt, van, lesz) gondolja végig Þ nem születtek gondolati rendszerek, tan-építmények.

Két meghatározó tapasztalat: a kezdeti szabadítás és az 587-es összeomlás. Ezek indították el a teol. reflexiót: rákérdeztek okukra, értelmükre. A tradíció szálaiból egységes egészet alkottak (J, DtrG), központjuk Isten dicsőítése és a bűnvallomás.

A tradíció lényege inkább az áthagyományozás folyamata, mint tartalma vagy eredménye. Két igéje: adás, vétel. A szájhagyomány idején ez volt a közösség éltetője, fenntartója: az élet különböző folyamataival együtt haladtak.

Az írott hagyománnyal jelenik meg a „traditum”. A hagyomány differenciálódott (udvar, templom, istentisztelet, jog, prófécia, bölcsesség, stb.)

A nagy történeti művek e hagyományokat fogták össze és tették egységes egésszé.

TEOLÓGIAI TÖRTÉNELEMÉRTELMEZÉS

Isten dicsőítése és a történetírás közötti összefüggés az Ex 1-15-ből látható:

· Mirjam-ének, tárgya csak egyetlen esemény (puszta esemény)

· ugyanerről történeti beszámoló (részletes beszámoló)

· a Mirjam-ének történeti zsoltárrá bővül: egy sor esemény egybefűzése (további események + Isten dicsőítése)

1. A Jahvista (J)

Az áldás és a szabadítás összekapcsolása (a Genezist a néptörténet elé teszi)

A néptörténetet két kör (az ember családja + az emberiség és a világ egésze) közepére helyezi (a Gen az Ex elé került) ® Jahve = Izrael Szabadítója + személyes Isten + Teremtő.

Így a történelemben nemcsak szabadítást és ítéletet lát, de minden növekedés és hanyatlás, az élet minden közösségi vonatkozása beletartozik.

Megőrizte a régi irodalmi formákat ® történetábrázolás mélysége és valószerűsége.

A historicitást dátumok és tények, a történelemelőtti időkben pedig genealógiák beépítésével biztosítja.

v. Rad: az Ósz történelemértelmezése tisztán lineáris (oka sajátos üdvtörténet-fogalma). « Albrektson: más népek is tulajdonítottak isteneiknek történelmi cselekvést; Barr: az Ósz Istennek nemcsak történeti cselekvéséről szól. Ld. Gen 8,20-22: a teremtés körforgása is része (bár Izraelnek a linearitás fontosabb).

2. A Deuteronomisztikus történeti mű (DtrG)

Keletkezési ideje a fogság, lényege a bűnvallomás

Feltették a kérdést: hogy jutottunk ide? Ez reflexiót indított el (az ókori keleten páratlan)

1. A próféták megmondták — mi nem hittük ® összegyűjtötték ítélethirdetéseiket (Jer, Ez).

2. Ámosz előtti próféták vádjai a királyok ellen ® a királyság történetének megírása, mint a hűtlenség és engedetlenség története. A királyság kezdetén áll Náthán ígérete Dávid házának ® így nem valósulhatott meg (ld. még 89. zsoltár)

3. A királyok engedetlenségének (« 1. parancsolat) előtörténete van: már a letelepedéstől állandó kísértés

4. Eljut a Dt-hoz: az áldás az engedelmesség feltételéhez van kötve. A nép történetében az engedetlenség miatt a Dt átkai teljesednek be.

Vita a mű céljáról: Noth: Izrael történetét ítélet zárja le; v. Rad: a Jojakinnak adott kegyelem új lehetőség; Wolff: felhívás a megtérésre (ld. Salamon templomszentelési imája).

Ha a DtrG bűnvallomás, akkor eredete a panaszzsoltár, amely fordulatért könyörög. Előretekint: nem a hajdanvolt visszaállítását, hanem új történeti szakaszt remél.

3. A Papi irat (P)

A DtrG-hez közeli időben keletkezett (a fogság végefelé), mégis egészen más. A J-val párhuzamos, de koncepciója eltér tőle.

Jahvista	Papi
Isten munkássága a történelemben	az istentiszteletben
epifánia (Isten szabadító eljövetele)	teofánia, a Szent Sátor alapítása a Sínainál
történelmi tradíció kultuszi szálakkal: felvette művébe a Sínai perikópát	kultikus tradíció történelmi vonatkozásokkal: a Sínaival összekötötte az exodust.
a két hagyomány egymás mellett áll	összefogja őket a „kabod” = dicsőség fogalmával
	teremtés: a kultusz univerzális vonatkozása (7. nap)

Akkor keletkezett, amikor Izrael elveszítette állami létét és csak istentiszteleti gyülekezetként maradhatott fenn: de megőrzi kapcsolatát történelmével, miközben az egyetemes horizontot fenntartja. A törvény is egyetemes: minden Isten parancsából ered (teremtés, körülmetélkedés, Szent Sátor).

A törvényben háttérbe kerül a társadalmi-szociális jelleg: célja a szentély és istentisztelet megőrzése: ezáltal marad meg Izrael kapcsolata Istennel.

Izrael teológiáját a nagy történeti művek hordozzák: nem alkottak tant. Nagy, összefüggő ívet alkotnak, a teljességről beszélnek, de ezt csak történetként tudják ábrázolni. Mindhárom körben (egyén, nép, világ) ugyanaz az Isten cselekszik: így fejezik ki a monoteizmust.

Egyensúlyban tartják az állandót és a változót: csak így alakulhat ki történet.

Megőrzik és beépítik a régi formákat: polifónia ® valószerűség.

A nagy történeti összefüggések csak a monoteista szemlélet által jöhettek létre.

16. TÉTEL: AZ ÓSZÖVETSÉG ÉS KRISZTUS

A történési összefüggések a mérvadóak ® helytelen fogalmi viszonypárokat alkotni (pl. Ósz: törvény, haragvó Isten; Úsz: evangélium, megbocsátó Istent)

I. A TÖRTÉNETI KÖNYVEK ÉS KRISZTUS

1. Három közös alapkijelentés

a.) Isten Izrael szabadítója, Krisztus is szabadító (de nem ugyanazt kell alatta érteni)

b.) Mindkettő egyben az ember és a világ teremtőjének tartja Istent. A Teremtő munkássága ugyanaz marad.

c.) Ura az emberiségnek és a világnak: Isten munkássága univerzális távlatokban indult el és fejeződik be (apokaliptika)

2. Ellentétek

Isten szabadítása az Ósz-ben egy nép történetét vezeti be, az Úsz-ben politikai hatalomtól mentes vallási-kultikus gyülekezetet alapít.

Ósz: a szabadítás politikai felszabadulás; Úsz: bűnből szabadulás (de ebből nem lehet általánosítani: Ósz: földi javak, Úsz: lelki javak).

A különbségek fő oka az eltérő helyzet. DE: az Úsz-ben csak a történet eleje van megírva: a teljes összehasonlításhoz az egyház történetét is vizsgálni kellene.

A kezdet hasonlatos a pusztai vándorláshoz:

az Egyiptomból kivonult nép = Jézussal vándorló tanítványok csoportja. Mindkettőben lényeges a vezető személye, alapmotívum az engedelmesség, a követés, csak egy úton lehet járni. A letelepedés » a késői Úsz-i iratok egyházi berendezkedésével, a továbbiakat már csak az egyháztörténetben lehet nyomon követni (hasonló jelenségek).

Az Ósz éppen azért értékes a számunkra, mert az egyéni és közösségi élet minden területéről szól, míg az Úsz ennek csak szűk szeletét fogja át.

3. Isten áldó munkássága az Úsz-ben

A letelepedett életre való átmenethez társul az Ósz-ben Isten áldó munkássága. Ez az átmenet az Úsz-ben csak érintőlegesen szerepel. Ennek ellenére Jézus „körbejárt és jót cselekedett”: gyógyító, segítő munkája az áldáshoz tartozik.

Isten országa egyszerre érkezik el eseményszerűen, váratlanul, s ugyanakkor lassú, csöndes növekedés eredménye is. Tanítványainak is kettős megbízást ad: „hirdessétek..., gyógyítsatok...”

Az egyháztörténetben pedig látható az áttérés az intézményes létre (istentisztelet...)

II. A PRÓFÉTAI IGEHIRDETÉS ÉS KRISZTUS

1. Az ítéletes prófécia viszonya Krisztushoz

A próféták szerepe nem csak annyi, hogy előre megjövendölték és ezzel igazolták Krisztus életét és igehirdetését. Központi feladatuk Isten ígéretének képviselete.

· Magyarázatot adnak arra, hogyan jutunk el a kezdettől (exodus) Krisztus megváltásáig: Isten szabadító tettei az Úsz felé tartó mozgásban vannak: a letelepedéstől a népet belső, szellemi-vallási veszély fenyegeti, ennek orvossága az ítélet, amelynek bekövetkezte után a szabadítás már csak a bűnbocsánattal együtt lehetséges (» Úsz).

· A próféták szenvedését az igehirdetésükkel szembeni ellenállás és az eredménytelenség okozza ® Krisztus.

· Dt-Iz az Ebed Jahve dalokban az engesztelő szenvedéshez is eljut: az Úsz ezzel teljesen megegyezően ábrázolja Jézust

· Az Ebed Jahve dalokban a szolga hasztalan fárad népe visszatérítésén, Isten mégis kiterjeszti feladatát: „a nemzeteknek is világosságul rendeltelek” ® Krisztus küldetésének egyetemessége.

2. Az üdvprófécia kapcsolata Krisztussal

Az ítéletes próféciához hasonló egyértelmű átmenet nem látható.

Az Immánuel jövendölés nem Krisztusról, hanem a saját korához szól, mint szabadító jel.

Ott van halvány célzás Krisztusra, ahol valami újat, mást hirdetnek meg:

· Iz 28,14-22: Isten szegletkövet helyez el a Sionon, a benne hívő nem szégyenül meg.

· Jer 31,31-34: új szövetség

· A fogság után messiási jövendölések: bennük inkább áldás-, mint szabadításközvetítőről van szó.

A Krisztussal való kapcsolat nem az egyes ígéretekben, inkább az ígéretek egészének történetében rejlik: a jövőbe mutató utat rajzolnak meg. Az ítéletes prófécia és az üdvprófécia Dt-Iz-ban metszik egymást.

Három lépcső: szabadítás kezdetben a szenvedésből, a fogság után a bűnbocsánat alapján, a bűnből és a halálból Krisztusban. Ezek együtt alkotnak egy folyamatot: a fogság után Isten már leválasztotta Izraelről a politikai hatalmat, de Isten az Úsz-ben is megmarad a fizikai halálos veszedelemből megszabadító Úrnak.

III. KRISZTUS ÉS ISTEN NÉPÉNEK VÁLASZA

1. Válasz szavakban

Találunk-e a zsoltárokban is olyan szöveget, amely Krisztusról szól?

A panaszról:

A legfontosabb hivatkozási alap a 22. zsoltár. Mit mondhatunk róla, ha nem jövendölésként, hanem imádságként nézzük?

· Jézus felkiáltása a kereszten imakiáltás, az elhagyottság panasza. Ő szenvedő a szenvedők között. Nemcsak a bűnösökért, a szenvedőkért is meghalt. Több ez, mint a közvetítő szükségszerűen vállalt szenvedése: magára vette az emberi szenvedést.

· A 22. zsoltár dicséretbe torkollik: mindig együtt látták a szenvedés–halál–feltámadás folyamatát (ugyanígy Iz 53 is).

· De a panaszimát Jézus meg is változtatta: hiányzik az ellenségek elleni kérés: az igaz ember ezentúl nem a bűnösök elpusztítása révén szabadulnak meg.

A dicséretről (formai és tartalmi kapcsolat):

Az elbeszélő dicséret válasz Isten szabadítására. Az Úsz-ben ld. Lk 1-2 (ld. még egyházi énekek). Struktúrája felfedezhető a Római levélben is.

A leíró dicséretek inkább tartalmi egyezést mutatnak: összefoglalják Isten könyörületét. Ld. Lk 1,68; Fil 2 (+ egyházi énekek)

Az imperatívuszos dicséret az ApCsel szerkesztésében látható: az egész földön hirdetik Isten nagy tetteit.

Az Úsz túl rövid idő alatt keletkezett, így nem alakulhatott ki benne önálló imagyűjtemény.

2. Válasz a cselekvésben

Ellentét a zsidó és a keresztény teológia között. Maga az Ósz nem az üdvösség útjának tartotta a törvény teljesítését, hanem a jólét (az áldás) feltételének. A törvényt azok tartják meg, akik már megtapasztalták Isten szabadítását. Pál — korához hasonlóan — helytelenül egyenlőségjelet tett a törvény és a parancsolat között.

Az Úsz erkölcse éppúgy a megszabadítottak hálájára és engedelmességére épül, mint az Ósz-é.

Az istentisztelettel kapcsolatban Westermannal szemben hangsúlyozni kell, hogy annak igenis megvetette maga Jézus és az Úsz az alapját az eukarisztikus rendelési részekben.

IV. A BIBLIKUS TEOLÓGIÁHOZ

Két körben pereg a történet: a tágabb Isten és a teremtés, a szűkebb egy választott csoporttal: Isten népének két szakasza az Ósz-ben és az Úsz-ben.

Az Ósz-ben egy irány látszik a cél felé: igent mondott az Ósz-re, mint útra, és nemet mindarra, ami elveszítette időszerűségét: a szabadítás kapcsolatára a hatalommal, a bűnösök elpusztításáért mondott imára. Igenje és nemje nem gondolati, tanbeli, hanem történeti.

A teológiának vissza kellene térni annak felismeréséhez, hogy a Szentírás történetet mond el (maga a történet fontosabb, mint amit gondolnak róla).