“Átvette uralmát Urunk, mindenható Istenünk“
A Jelenések könyve nem a legkönnyebben érthető bibliai könyvek
közé tartozik. Sajátos nyelvezete első látásra elrémisztheti az olvasót,
ugyanakkor a szemléletes képek sokasága kérdéseket vet fel: Miről is van szó?
Hogyan kell értelmezni az egyes eseményeket? Talán a könyv “különlegessége“ az
oka annak, hogy minden időben közkedvelt olvasmánya volt az Egyház közösségével
szembehelyezkedő csoportosulásoknak, bizonyos eretnek mozgalmaknak, egyes
szektáknak. Éppen ezért különösen is fontos, hogy foglalkozzunk vele,
megpróbáljunk közelebb kerülni az igazi mondanivalójához.
Különösen is
aktuális kezünkbe venni a Jelenések könyvét az ünnepekre való tekintettel,
hiszen Mindenszentek és Halottak Napja éppen azon nagy kérdések körül forog,
amelyek az Apokalipszis középpontjában állnak: Mi fog történni halálunk után?
Van-e a történelemnek értelme, célja? Mit jelent, hogy tagjai vagyunk a szentek
közösségének?
Ezen cikk alapját egy dogmatika órai kiselőadás képezi, és
inkább ismeretterjesztő, mint szaktudományos jelleggel próbál meg hozzányúlni a
Szentírás utolsó könyvéhez sajátosan keresztény történelemteológiája
szempontjából.
A JELENÉSEK KÖNYVE ÉS AZ ÚJSZÖVETSÉGI KÁNON1
Az
Újszövetség utolsó iratának, a Jelenések könyvének kanonicitása korántsem volt
mindig teljesen egyértelmű. Meglepő azonban az a tény, hogy nem annyira a 2.
században, mint később kérdőjelezték meg az eredetiségét.
Az eredetiség
kérdését először Alexandriai Szent Dénes vetette fel, aki igen alapos
szövegkritikai elemzéssel bebizonyította, hogy a művet nem írhatta János
apostol. Érvei között ott találjuk az Apokalipszis rossz görögségét, illetve a
jánosi szóhasználattól és fogalmaktól való eltéréseket.
Az eredetiség
megkérdőjelezésének talán fő oka az volt, hogy egyes eretnek csoportosulások,
mint például a montanisták, nagy becsben tartották a Jelenések könyvét, és sokat
hivatkoztak rá. Az egyházatyák minden erejükkel igyekeztek fellépni az eretnekek
ellen, és ennek mintegy “áldozatául esett“ a Jelenések könyve is. Az eretnekek
elleni vita elcsitulásával párhuzamosan egyre erősödött a Jelenések sugalmazott
mivoltának megvallása.
A 2. századból származó Muratori-töredék azonban
biztosít minket affelől, hogy a könyvek megírását követő időszakban nemhogy nem
volt kétséges a Jelenések könyvének kanonicitása, hanem szerzője Szent Pál
leveleinek számát is a Jelenésekben lévő hét egyházra vezeti vissza, amikor ezt
írja: “Szent Pál apostol ugyanis elődjének, Jánosnak eljárását követve csupán
hét egyházhoz intézett levelet a következő sorrenben: Korintus, Efezus, Filippi,
Kolosszé, Galaták, Tesszaloniki, Róma; ezekben az egész világon elterjedt
egyetlen Egyházat ismerjük fel. Ugyanis János is az Apokalipszisben bár hét
egyháznak ír, mindenkinek szól.“
Ebből természetesen nem vonhatjuk le azt a
következtetést, hogy János írásait kronológiai elsőség illeti meg a páli
iratokhoz képest, hanem legfeljebb azt, hogy a szerző számára János nagyobb
tekintélynek örvend, mint Pál.
Farkasfalvy Dénes felveti még annak a lehetőségét is, hogy a Corpus Paulinumot esetlegesen tényleg a Jelenések hét egyházára való tekintettel formázták meg utólag.
AZ APOKALIPTIKA
Maga az apokaliptika megnevezés a görög
ajpokavluyiő szóból ered, amely az ajpokaluvpto = leleplez, feltár,
kinyilatkoztat igéből képzett, jelentése: leleplezés, feltárás,
kinyilatkoztatás, valamilyen elrejtett dolog nyilvánosságra hozatala. Maga az
“apokaliptika“ kifejezés azonban szakszóvá lett, és kettős jelentése van.2 Egyrészt
jelenti azt a szellemi irányt, amely a fogság utáni korban lassan alakult ki, és
jelentősen meghatározta a későzsidóság gondolkodásmódját. Másrészt pedig a
konkrét irodalmi megvalósulást jelenti: egy sajátos műfaj.
AZ APOKALIPTIKA, MINT SZELLEMI IRÁNY
Jellemzői3
1.
Erőteljes eszkatológikus beállítottság. Fő témája a világvége, a halottak
feltámadása.
2. Időszemlélete dualisztikus. A jelen világidő (ai[wn) a
gonoszság betetőzésének időszaka, amely több periódusra osztható, az egymást
követő időszakok a gonoszság egyre szélesebb körű elterjedésének korszakai. A
jelenkor végén Isten beleavatkozik a történelembe kozmikus katasztrófa által, és
megvalósítja az üdvösség korszakát.
3. Történelem-szemlélete pesszimista. A
jelen világidőt a gonoszság működése határozza meg, amely a jelenben érte el a
csúcspontját.
Kialakulása4
Az
apokaliptika a prófétaságban gyökerezik, annak a bölcsességi irodalom egyetemes
szemlélete alapján továbbfejlesztett változata. Már a fogság alatt, de méginkább
a fogság utáni korban egy folyamatos szemléletmód-váltás figyelhető meg. A
prófétai irodalomban, és azon belül is elsősorban a fogság előtti prófétáknál, a
szerző alapvetően a jelenből tekint a jövőbe, és hallgatóit a jelenben meghozott
döntésre bíztatja, amely kihatással lesz a jövőre. A késő fogság utáni korban
kialakuló apokaliptika a jövőből tekint a jelenbe, és a jelent magyarázza a jövő
alapján.
Az apokalipszisek mindig egy igen szorongattatott történelmi
helyzetben keletkeznek, amikor a jelen történelem keretei között nem látszik a
javulás. Ilyen kiemelt történelmi mélypontok voltak a zsidóság számára: a
makkabeusi háborúk a 2. század közepén, Pompeius hadjárata Kr. e. 63-ban,
Caligula császár szoborállítási rendelete Kr. u. 40-ben, Titusz császár
Jeruzsálemi hadjárata Kr. u. 70-ben.
AZ APOKALIPTIKA, MINT IRODALMI MŰFAJ
Jellemzői5
1.
Általában látomás vagy álom leírása.
2. Pszeudonimitás. A szerző a régi kor
egy nagy alakjának neve alatt ír. Oka a prófétaság eltűnésében keresendő. Ha a
szerző a saját neve alatt írna, nem lenne tekintélye, mivel az általános
közvélemény szerint a prófétaság megszűnt. Jól kivehető ez a jelenség a szír
Báruk apokalipszis egyik mondatából: “Az igazak összegyülekeztek, a próféták
lefeküdtek aludni, és most semmi másunk nincs, mint a Mindenható és az Ő
törvénye.“6
Jogosan felmerülhet a kérdés az olvasókban, hogy mindezidáig hol volt az
irat. Az apokalipszisek kitérnek erre a problémára, és azzal magyarázzák a
jelenséget, hogy maga Isten parancsolta meg a könyv elrejtését, és továbbra is
elrejtve kell tartani, és erre a könyvek végén utasítás is szerepel: “Pecsételd
le!“
3. Képek, szimbólumok alkalmazása. Feltűnően sok képet vonultat fel a
szerző, sokszor ezek igen nehezen érthetők és magyarázhatók. Az apokalipszisek
rendszeres szereplője egy angyal,7 aki a
látnok kérésére megmagyarázza a képeket. Ilyen képekkel találkozunk
például:
Dániel könyvében: 4 vadállat a 4 istenellenes világbirodalom
jelképe, Emberfia: a magasságbeli szentjeinek jelképe.
Ezdrás
apokalipszisében: egy sas, amelynek 3 feje és számos szárnya van: a Római
Birodalom jelképe.
Báruk apokalipszisében: fekete és világos víz, amely
váltakozva ömlik a földre: a világtörténelem egymás utáni korszakait jelentik
Ádámtól a fogságig.
4. Vallási-erkölcsi buzdítás. Az apokalipszisek
tulajdonképpeni célja a szorongatottságban való kitartásra való buzdítás, mert –
rendszeresen előforduló indoklás – “közel van a vég!“
A JELENÉSEK KÖNYVE, MINT APOKALIPSZIS
Ebben a fejezetben megvizsgáljuk, hogy az apokaliptika jellegzetességei, amelyet az előző fejezetben felállítottunk, mennyiben alkalmazhatók a Jelenések könyvére.
SZELLEMI IRÁNY
1. Erőteljes eszkatológikus beállítottság. A
Jelenések könyvére különösképpen is jellemző, a könyv képei rendkívül
szemléletesen mutatják be a végidőt.
2. Dualisztikus időszemlélet. Az
Apokalipszis követi az apokaliptikus hagyományokat az idő kezelésében, de egy
lényeges újdonságot is tartalmaz. A gonosz felett aratott győzelem nem pusztán a
jövőben megvalósuló esemény, hanem egy már bekövetkezett állapot Jézus Krisztus
kereszthalála és feltámadása által.
Nagyon jól fejezik ki ezt az alapvető
mély meggyőződést a könyvben használt igealakok. A Jel 5,9-10-ben a 4 élőlény és
a 24 vén ezt az éneket zengi a Bárány trónja előtt:
“Méltó vagy Uram, hogy
elvedd a könyvet, és felnyisd annak pecséteit, mert megöltek, és saját véreddel
megváltottál (hjgovrasaő) Istennek minden törzsből, nyelvből, népből és
nemzetből, és Istenünk királyságává és papjaivá tetted (ejpoivhsaő) őket, és
uralkodni fognak (basileuvsousin) a föld felett!“
A megváltás már megtörtént,
a megváltottak már tagjai Isten királyságának, erre utalnak a befejezettséget
kifejező aoristos alakok (hjgovrasaő, ejpoivhsaő). Ugyanakkor még nem nyilvánult
ki a maga teljességében, amit a futurum fejez ki (basileuvsousin).
Egy talán
még szemléletesebb helye a Jelenések könyve időszemléletének a 6,2, amely egy
látomást ír le:
“És láttam egy fehér lovat, a lovon ülőnek íj volt a kezében,
és megkoronázták, ő pedig diadalmasan kivonult, hogy győzzön.“
Az utolsó
félmondat így szól az eredeti nyelven: kai; ejxhÖlqen nikwÖn kai; i{na nikhvsh/,
szó szerinti fordításban: “és kijött győzvén/győztesként, hogy győzzön“. A
mértékadó értelmezés szerint a lovas maga Krisztus, aki már eleve győztesként
érkezik (nikwÖn), és kinyilvánítja végleges győzelmét (nikhvsh/). Véleményem
szerint a “diadalmas“ szó, amelyet az Új Katolikus Biblia, illetve a
Káldi-Neovulgáta alapján készült Szentírás is hoz, nem fejezi ki eléggé
erőteljesen azt amit a szerző le akart írni, talán szerencsésebb lett volna a
magyar nyelvtől amúgy nem idegen “győztesként“ kifejezést használni.
3.
Történelem-szemlélete pesszimista. Az előbb elmondottak alapján nem
állíthatnánk, hogy a Jelenések könyvének pesszimista történelem-szemlélete
lenne, hanem sokkal inkább realista: számol a világban lévő gonoszzal, de tudja,
hogy Krisztus már legyőzte a világot.
IRODALMI MŰFAJ
1. Látomás vagy álom leírása. A Jelenések könyve egy összefüggő
látomást ír le, amelyet így vezet be a szerző: “Én János, a ti testvéretek és
társatok a szorongattatásban…elragadtatásba estem az Úr napján…“ (Jel
1,9-10).
2. Pszeudonimitás. Az Apokalipszis szerzője megnevezi magát: “!Egw;
!Iwavnnhő = Én, János“, és az elragadtatás helyét: “ejn th/Ö nhvsw/ th/Ö
kaloumejnh/ Pavtmw = A 'Patmosznak' nevezett szigeten“. Számára nem szükséges,
hogy valaki másra hivatkozzon, arról a Krisztusról ír, akiben Isten
végérvényesen kinyilatkoztatta magát. Éppen ezért ez az irat nem titkos, a végén
nem a titokban tartásra, hanem éppen a lepecsételés megakadályozására történik
felszólítás: “mh; sfragivsh/ő = Ne pecsételd le!“ (22,10).
3. Képek,
szimbólumok alkalmazása. Bőségesen találkozunk velük. Egy sajátos érdekessége is
van a műnek, az értelmező angyal csak nagyon ritkán szerepel,8 a képek
többsége magyarázat nélkül marad.
A Jelenések képei nagyrészt az
apokaliptikából örökölt képek, de vannak a szerző által alkotott képek is. A
képeket így csoportosíthatjuk:
Kozmikus szimbólumok:
– Menny: Isten világa
– Föld: az ember
világa
– Tenger: a gonosz erők világa
Színek:
– Fehér: transzcendencia, üdvösség
– Vörös:
kegyetlenség
– Fekete: gyász
Számok:
– 7: a teljesség jelképe.
– 42 hónap = 1260 nap =
egy idő és két idő és fél idő = 3,5 év: részlegességet jelöl, a 7-es szám fele.
Az Egyház sanyargatásának idejére és az üldözők tevékenységére vonatkozik, és
azt fejezi ki, hogy ez bár legyőzhetetlennek tűnik, mégsem az.
– 10: nagy
szám, de nem a teljesség (7). A vadállat 10 szarva a Sátán hatalmának
végességére utal.
– 12, 24: ősatyák, apostolok száma.
– rövid idő:
lehatárolt időszak.
– 1000: lehatárolatlan időszak, a rövid idő
ellentéte.
– 144.000 = 12x12x1000: az igazak számának jelképe. 12: az
Ószövetség igazai, 12: az Újszövetség igazai, 1000: lehatárolatlan szám: nem
határozható meg számszerűen.
– 666: 3 db. 6-os: egyfajta teljesség, de nem az
isteni teljesség, aminek a száma a 7. Figyelemre méltó egy elmélet, amely szó
szerint veszi a 15,18 kijelentését: “mert ember száma az“, és Nero császárra
vonatkoztatja. Nero caesar nevének arám átirásában (rsq @wrn9) ha
összeadjuk a betűk számértékét, éppen 666-ot kapunk.
4. Vallási-erkölcsi
buzdítás a kitartásra. Erőteljesen jelen van a Jelenések könyvében, a szerző meg
akarja erősíteni az Isten és Krisztus iránti hűséget. (Pl. 1,9-3,22: 7 levél a 7
egyháznak; 14,13; 16,15; 19,9; 20,6; 22,7.14)
ÖSSZEFOGLALÁS
A Jelenések könyve formailag nagyjából megfelel az apokaliptikus műfajnak, de éppen sajátos keresztény jellegének következtében túl is lép azon. A Krisztus eseményben már megvalósult eszkaton szemszögéből szemléli a történelmet, és azt, mint a végső beteljesedésre ráirányított történést értelmezi. Ezt nevezhetjük egy sajátos történelem-teológiának, amely sajátossága épp a kereszténységében áll.
A JELENÉSEK KÖNYVÉNEK SAJÁTOSAN KERESZTÉNY TÖRTÉNELEM-TEOLÓGIÁJA
A most következő gondolatmenet Dr. Kocsis Imre Történelemteológia
a Jelenések könyvében című különelőadását követi, amelyet a Pázmány Péter
Katolikus Egyetem Hittudományi Karán tartott meg 1999-ben.
Az apokaliptika
alapvonása a történelemértelmezés. Az apokalipszisek a jövő közelre várható
eseményeinek szemszögéből értelmezik a történelmet. A Jelenések könyve azonban
túllép ezen az értelmezésen. Nem annyira események szemszögéből értelmezi a
történelmet, hanem egy személyből, Jézus Krisztusból és a már megvalósult
Krisztus-eseményből kiindulva.
Krisztus halálával és feltámadásával már
megtörtént a megváltás, már megtörtént a gonosz felett aratott győzelem, amely
azonban csak a végső napon fog a maga egyértelműségében kinyilvánulni.
“Méltó
vagy Urunk, hogy elvedd a könyvet és feltörd pecsétjeit!“ (5,9) – énekli a 4
élőlény és a 24 vén a Báránynak. A könyv a történelem jelképe. Egyedül Krisztus
az, aki képes feltörni a pecsétjeit, azaz értelmezni és céljához juttatni a
történelmet. A Jelenések történelem-teológiáját így foglalhatnánk össze: Jézus
Krisztusban a történelem értelmes, mert Benne bírja alapját és Benne ér
célhoz.
Különösen jól nyomon követhetjük a Jelenések könyvének sajátos
történelem-teológiáját a 20. fejezetben, amely rövid egzegézise újabb
tanulságokkal szolgálhat.
A JEL 20,1-10 MAGYARÁZATA10
I. A szöveg értelmezési módjai
1. Millenarista értelmezés
Az egész perikópát szószerinti
értelemben magyarázza: elkövetkezik egy olyan kor, amikor a Sátánt
megbilincselik, és a vértanúk feltámadnak, és Krisztussal együtt uralkodnak 1000
évig. Ezt az értelmezést követték egyes egyházatyák (Pappiász, Jusztinosz,
Iréneusz), manapság csak bizonyos szekták és néhány fundamentalista egzegéta
vallja.
Egyes protestánsok elfogadják a millenarizmus mérsékelt formáját: be
fog következni egy felfokozott üdvkorszak a történelem végén. Ám ilyen speciális
üdvkorszakról semelyik más újszövetségi iratban nem olvashatunk.
2. Szimbolikus értelmezés
Főleg Órigenész és Szent Ágoston
képviselte. Az 1000-es számot és az egész perikópát szimbolikusan kell
értelmezni: az Egyház jelen korszakát írja le, amelyben az “első feltámadás“ a
keresztség jelképe. A katolikus teológia ezt az értelmezést részesítette
előnyben.
Az “első feltámadás“ kifejezés azonban elsősorban a vértanúkra
vonatkozik a szövegben, így nem teljesen kielégítő ez a magyarázat sem.
3. Egyéb értelmezések
Sajátos megközelítés Feuillet
magyarázata, aki az 1000 éves Birodalmat a Nagy Konstantin utáni Egyház békés
időszakával azonosítja.11 Ez azonban meglehetősen vitatható.
A német
katolikus egzegéták körében elterjedt vélemény, hogy az 1000 éves uralom leírása
végső üdvösség leírásának felel meg, azt mintegy elővételezi.12 Azonban ez az
értelmezés nem ad magyarázatot a Sátán megkötözésének és szabadon bocsátásának
motívumaira.
II. Értelmezés a Jelenések könyvének sajátosan keresztény történelem-teológiájának szemszögéből13
Tekintsük végig az egyes motívumokat, hogy azok mit jelentenek, és milyen összefüggés állapítható meg közöttük.
Az 1000 év (20,2)
A Jelenések könyvében szereplő számadatok
mind szimbolikusak. Az ördög szabadon bocsátására vonatkozó “rövid idő“
kifejezéssel máshol is találkozunk, egyfajta lehatároltságot jelent.
Értelemszerűen adódik, hogy az 1000 év ennek ellenkezőjére, a
lehatárolatlanságra utal.
A korabeli zsidó felfogás a teremtés 7 napjának
megfelelően a történelmet 7 korszakra osztotta. A Zsolt 90,4 alapján (“Ezer év
előtted annyi, mint a tegnapi nap“) az egyes korszakokat 1000 években határozták
meg. A 7. nap a nyugalom napja, ennek megfelelően a 7. korszak a messiási béke
üdvkorszaka. Ha figyelembe vesszük a Jelenések könyvének történelem-szemléletét,
miszerint Krisztus halálával és feltámadásával már megkezdődött a végső kor,
akkor megállapíthatjuk, hogy az 1000 év a jelen korra utal, az Egyház
időszakára.
A Sátán megkötözöttsége (20,2)
Az apokaliptikából vett kép, a
12. fejezetben lévő letaszításhoz hasonlóan a hatalomfosztást jelenti. Az
evangéliumokban is találkozunk ezzel a képpel: “Senki sem mehet be az erősnek a
házába és nem ragadhatja el a holmiját, ha előbb meg nem kötözi az erőst, csak
akkor tudja kirabolni a házát“ (Mk 3,27).
A Sátán szabadon bocsátása (20,3.7)
Az apokaliptikában nemcsak
a számadatoknál, hanem az események egymásutániságánál is felmerül az átvitt
értelem lehetősége. Ha a perikópát megelőző szakaszokat vizsgáljuk, ott
kimutatható ez a jelenség.
A 12. fejezetben kerül sor a sárkány (12,3-4)
bemutatására, aki a Sátánnal azonos. A 13. fejezetben fellép két vadállat. Az
első (13,1-3) azt a politikai hatalmat jeleníti meg, amely Isten helyébe kívánja
helyezni önmagát. A második vadállat (13,11-17), aki később “hamis próféta“
néven szerepel, azt a propaganda rendszert jelöli, amely előmozdítja az első
vadállat kultuszát. A szerző nem időben egymást követő történésként mutatja be a
gonosz erők megjelenését, hanem annak összetett-voltára hívja fel a
figyelmet.
Ezt alkalmazva a gonosz erők letaszítását leíró részre
(19,17-20,10), amelynek része a mi perikópánk is, megállapíthatjuk, hogy a Sátán
megkötözése és szabadon bocsátása ugyanazon valóság két oldala. A megkötözés
jelenti azt, hogy Krisztus halálával és feltámadásával már legyőzte a Gonoszt.
Az eloldozás pedig arra utal, hogy Isten Uralma még nem jutott el a maga
teljességére, a Sátánnak még van valami hatalma az emberek felett.
Az “első feltámadás“ (20,4-5)
A szövegben a második halállal
van szembeállítva, amely a Jel 20,14-ban a tüzes tóval van azonosítva, ami a
kárhozat jelképe. Ezért az első feltámadás azt a valóságot jelöli, amely teljes
védelmet jelent a kárhozattal szemben.
A “prwvth“ jelző arra utal, hogy még
nem az ítélet utáni feltámadásról van szó.
A szövegben a vértanúk részesednek
az első feltámadásban. A mondat folytatása alapján: “…akik nem imádták a
vadállatot, sem képmását…“, szóba jöhetnek a potenciális vértanúk is, akik
hűségesen kitartottak Krisztus mellett. Az a meggyőződés, hogy az örök élet már
a halál után végleges osztályrésze lesz a mindvégig állhatatos híveknek, a
Jelenésekben más helyen is kifejezésre jut. A 6. fejezetben fehér ruhát kapnak,
ami az üdvösség jelképe, a 14,13-ban pedig ezt olvassuk: “Mostantól fogva
boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg.“
A feltámadottak Krisztussal
együtt uralkodnak, részt vesznek Krisztus aktív uralmában. Ez a magyarázat
nagyon jól összeegyeztethető az Egyház hagyományos tanításával a szentekről,
akik közbenjárnak a földi Egyház tagjaiért.
AZ EGZEGÉZIS TANULSÁGAI
A Kocsi Imre által felvázolt értelmezés több szempontból is
előnyösnek látszik. Egyrészt nagymértékben figyelembe veszi a könyv sajátos
történelem-teológiáját, amelyet a már és a még nem feszültsége határoz meg.
Másrészt olyan magyarázatot ad, amely által a szöveget a mai kor embere is
hozzászólónak érthet, hiszen nem csak a végidőben megvalósuló eseményekről
beszél, és nem is csak pusztán spirituális valóságokról, hanem üdvtörténeti
eseményekről.
Az ehhez hasonló magyarázatok elősegíthetik azt, hogy a
Jelenések könyve ne pusztán egy teológia-történeti emlék legyen számunkra, hanem
a kinyilatkoztatás teljes értékű részeként Isten hozzánk szóló igéjének
közvetítője.
Jegyzetek
{vissza}
1. Vö. FARKASFALVY Dénes: A Jelenések és az újszövetségi kánon, in
Apokalipszis, föltámadás, Biblikus Konferencia 1991-1992, Szeged 1993,
15-18.
2. vö. RÓZSA H., Üdvösségközvetítők az Ószövetségben II., Budapest
1999, 54-55.
3. vö. WIKENHAUSER, A., Die Offenbarung des Johannes,
Regensburger Neues Testament 9., Verlag Friedrich Prestet, Regensburg 1959,
5-6.
4. vö. ROKAY Z., Zak 1-8 és az apokaliptika eredete, in Apokalipszis,
föltámadás, Biblikus Konferencia 1991-1992, Szeged 1993, 29-34.
5. vö.
WIKENHAUSER, A., Die Offenbarung des Johannes, Regensburger Neues Testament 9.,
Verlag Friedrich Prestet, Regensburg 1959, 7-8.
6. SzírBár 85,3
7. a
szaknyelvben: “angelus interpres“
8. csak a Jel 17-ben találjuk, ahol a nagy
parázna Babilon látomást magyarázza
9. Ejtsd: nerôn qesar
10. Vö. PERKINS,
R., Jelenések könyve, Szegedi bibliakommentár sorozat, Korda-Bencés,
Kecskemét-Pannonhalma 1996, 81-82., és GEISER, A., Die Geheime Offenbarung,
Kleiner Kommentar NT, Stuttgart 1964, 57-61., és KOCSIS I., Krisztus ezeréves
uralma, in Jeromos füzetek, Budapest 1999, 5-16.
11. Vö. FEUILLET, A.,
L'Apocalypse. Etat de la question, Paris 1962, 98-101.
12. Vö. pl. VÖGTLE,
A., Das Buch mit den sieben Siegeln, Freiburg 1981, 152-156.
13. Vö. KOCSIS
I., Krisztus ezeréves uralma, in Jeromos füzetek, Budapest 1999, 5-16.
Németh Miklós Péter, V. évf.
Székesfehérvári
Egyházmegye
A haldoklás pszichológiai megközelítése
A halál, a haldoklás, mint tudományos téma, sokáig tabunak számított. Nem tanították az orvosi egyetemeken a haldoklókkal való foglalkozást, így az ápoló személyzet ügyetlenül küszködött az ilyen betegekkel. Ennek ellenére nem csak az orvosok nem keresték a választ a halál kérdésére, hanem a hétköznapi ember számára is mesterségessé vált a halál. A gyermekek nem találkoznak ezzel a természetes folyamattal, viszont a televízióból látják ennek erőszakos formáját. Elizabeth Kübler-Ross svájci származású, Amerikában dolgozó doktornő volt az első, aki elkezdett a halállal tudományos szinten foglalkozni. Ő a tanatológia, a halál-kutatás tudományának megalapítója. Fő műve: A halál és a hozzá vezető út, mely a haldoklókkal készült interjúkat ír le. Ezen könyv alapján próbálom a halált pszichológiai szempontból megközelíteni.
Elizabeth Kübler-Ross a halál folyamatában öt fázist különböztet
meg:
1. Elutasítás és izoláció
2. Harag vagy düh
3. Alkudozás
4.
Depresszió
5. Belenyugvás, elkülönülés
Mielőtt rátérnék az öt fázis
magyarázatára, ki kell térnem a tájékoztatás kérdésére. Kell-e, s ha kell,
mennyiben, mikor, s hogyan kell megmondani a betegnek, hogy gyógyíthatatlan, s
haldoklik, vagy elfogadható-e a kegyes hazugság?
A gyógyíthatatlan, rossz kórjóslatú betegek felvilágosításának etikai kérdései
Feltűnő, hogy az orvosetikai kódexek milyen ritkán említették az
orvos kötelességei között az igazmondás kötelességét. Bár a hippokratészi eskü a
rossz kórjóslatú betegek tájékoztatásának kérdéséről nem tesz említést,
Hippokratész Decoruma azonban figyelmeztet a betegek őszinte tájékoztatásának
veszélyeire, azt tanácsolván az orvosnak, hogy a beteg elől “a legtöbb dolgot
titkolja el, semmit sem felfedve annak jelen vagy jövendőbeli állapotáról“.1 Az
orvosetikai kódexek közül az Amerikai Orvosszövetség 1980-as kódexe az első,
amelyik az orvos kötelességévé tette a betegekkel szembeni őszinteséget.
Magyarországon még az 1991-es Magyar Orvosi Kamara állásfoglalása is lehetővé
teszi a kegyes hazugságot: “Súlyos vagy gyógyíthatatlan betegség esetén az orvos
különösen törekedjen arra, hogy magatartása, viselkedése, hangvétele alapján a
beteg se betegsége természetére, se prognózisára ne következtethessen oly módon,
hogy az állapotára negatív hatással legyen.“2 Mára
azonban ez megváltozott: mind az 1997-es ma is hatályos egészségügyi törvény,
mint a Magyar Orvosetikai Kódex a rossz prognózisú betegségben szenvedő beteg
őszinte tájékoztatását írja elő.
Hogy rádöbbenjünk az őszinte tájékoztatás
fontosságára, először az ellenérveket kell megvizsgálnunk. Az érveket három nagy
csoportba lehet sorolni. A beteg becsapása melletti első érv arra szokott
hivatkozni, hogy a halálos betegség diagnózisának elhallgatása a beteg számára
hasznos. E szerint Hippokratész óta elfogadott elv a medicinában a “Ne árts!“
elve, és a kedvezőtlen diagnózis közlésével az orvos ezt a parancsot sértené
meg, és a beteget depresszióba, esetleg öngyilkosságba kergetné, de mindenképpen
súlyos neurózist okozna. A második érvcsoport szerint az orvos nincs is abban a
helyzetben, hogy megmondja a betegség prognózisát, mivel ezt még ő maga sem
tudja, hiszen a medicina nem olyan egzakt tudomány, mint a matematika. A kegyes
hazugság melletti harmadik érv szerint a betegek nem az igazságot, hanem
megnyugtatásukat várják az orvosoktól. Ezek a vélemények könnyen megcáfolhatóak
deontológiai s utilitarista érvek alapján is. A deontológiai érv kimondja, hogy:
a tájékoztatás alapvető emberi jog, az igazság a beteg tulajdona, s ennek
visszatartása megfosztása valamitől, ami jár neki.3 Az
utilitarista érvelés alapján a betegek túlnyomó többsége a legtöbb empirikus
vizsgálat szerint kétségtelenül tudni szeretné betegsége diagnózisát és
prognózisát, és csak ezen adatok birtokában tud felkészülni a halál
méltóságteljes fogadására.
Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy az
orvosnak kötelessége tájékoztatni a beteget, nem egyszeri aktus által, hanem
folyamatosan, őszintén, figyelembe véve, hogy a beteg mit bír, milyen állapotban
van. Ezért fontos ismernünk az Elizabeth Kübler-Ross által felállított öt fázist
a halál folyamatában.
A haldoklás folyamata
Első fázis – elutasítás és izoláció
A beteg első reakciója arra
a hírre, hogy gyógyíthatatlan beteg, általában dermedt, sokkos állapot, majd
ahogyan ez megszűnik, és a beteg kezdi összeszedni magát, a tipikus reakció az,
hogy “Nem, ez nem lehet igaz!“4 A beteg
ilyenkor egyszerűen nem hiszi el, hogy halálos beteg, és ezt sokféleképpen
racionalizálhatja. Azt gondolja például, hogy biztosan összecserélték a leleteit
egy másik betegével, vagy az orvos tévesen értelmezte azokat. Az igazság e
kezdeti elutasítása pszichológiailag fontos védekező mechanizmus. Ily módon az
elutasítás előkészíti a valósággal való későbbi szembenézést, és végül annak
elfogadását. Ilyenkor nem szabad a további tájékoztatást erőltetni, illetve a
beteg figyelmét az általunk közölt információ és az ő sokszor valószínűtlennek
tűnő reményei közötti ellentmondásra felhívni. Az elutasítás mértéke fontos
jelzés arról, hogy az adott pillanatban a beteg mennyire akar szembenézni a
valósággal. Ezt tiszteletben kell tartani.
Második fázis – düh
Ebben a stádiumban a beteg már felismeri,
hogy halálos betegségben szenved. Mélységesen felháborodik a sors
igazságtalanságán, hogy éppen neki kell meghalnia, aki mindig jó és becsületes
volt, és elfogja az irigység az egészségesek iránt, akik sokszor rosszabbak
nála, és mégis túlélik őt. Vádaskodik, legtöbbször azok ellen, akik a
legközelebb állnak hozzá: a hozzátartozói ellen, az orvosok ellen, a nővérek
ellen. Ez a stádium különösen sok türelmet igényel a beteg környezetétől. Látni
kell azonban, hogy ez a szakasz sajátos formában előnyös is lehet a beteg
számára. A lázadás mozgósíthatja a szervezet erőit és végső tartalékait. A lelki
tényezők hatása a szervezet immunológiai folyamataira ma már jól dokumentált
tény.
Harmadik fázis – alkudozás
Ezt a stádiumot Kübler-Ross ahhoz
hasonlítja, mint amikor egy gyerek valamit kér, de nem kapja meg. Először ő sem
tudja ezt elfogadni, és ilyenkor dühös és toporzékol. Végül azonban elkezd
alkudozni a szüleivel, és megígéri, hogy jó lesz, csak a vágyott dolgot
megkaphassa. A vallásos beteg Istennel alkuszik, a csak a tudományban hívő az
orvossal. A harmadik fázis az átmeneti optimizmus fázisa. A beteg ilyenkor néha
tréfálkozik is, jobban érzi magát, megkíván újra ételt, italt, amit általában
nem tud elfogyasztani, új tervei vannak, melynek megvalósításához már nincsen
ereje.
Negyedik fázis – depresszió
Az előző stádium relatív
optimizmusát hamar felváltja az elkeseredés, a depresszió. A beteg fél a
haláltól, szorong az ismeretlentől, emlékek jutnak eszébe, élete boldog
eseményei, amelyektől most már végérvényesen és örökre el kell búcsúznia. Néha
sír, kétségbeesés, reménytelenség, sokszor heves bűntudat és önvád jellemzi
hangulatát.
Ötödik fázis – belenyugvás, elkülönülés
Nem azonos a
boldogsággal. Szinte érzelemmentes stádium, a haldokló megnyugszik, sorsával
kibékül. Ilyenkor több segítségre van szüksége a beteg családjának, mint magának
a betegnek, különösen azért, mert ennek a szakasznak a végét a haldoklónak a
világtól való elkülönülése jellemzi. Érdeklődése beszűkül, nem kíván látogatókat
fogadni, sokszor nem kíván beszélni sem. Ez sokszor nehéz a hozzátartozóknak,
akik még nem tudták elfogadni, hogy a beteg meg fog halni, még harcolnának,
újabb és újabb beavatkozásokat szeretnének, miközben a beteg már lelkileg
elkészült a halálra.
A haldoklás öt stádiumán nem csak a haldokló, de
hozzátartozói is keresztülmennek, és ez különösen sok gondot okoz, amikor nem
egy időben kerülnek ugyanabba a stádiumba. Az is előfordul, hogy a beteg elakad
valamelyik fázisban. Ez a leírt öt szakasz egyfajta “ideált“ jelöl, hiszen az
ideális az, ha a haldokló megnyugodva, Istennel s az emberekkel kibékülve tud
meghalni. Ez csak akkor sikerülhet, csak akkor tudunk felkészülni a halálra, ha
életünkbe beültetjük az élő Istenbe vetett hitet. Ebben segít a Szentírás szava
is: “Gondolj a halálodra, s sohase fogsz bűnt elkövetni.“5
Jegyzetek
{vissza}
1. HIPPOKRATÉSZ, Decorum, Cambridge 1967, 297. oldal
2. Magyar
Orvosi Kamara évkönyve, Budapest 1991, 39. oldal
3. DR. KOVÁCS JÓZSEF, A
modern orvosi etika alapjai, Budapest 1999, 352. oldal
4. KÜBLER-ROSS,
ELISABETH, A halál és a hozzá vezető út, Budapest 1988, 81. oldal
5. Sir 7,
36.
Galambvári Péter, IV. évf.
Miskolci Apostoli
Exarchátus
Az Abortusz kérdése az Egyház tanításában
1.Problémafelvetés
A katolikus egyház tanítása abból az
alapgondolatból indul ki, hogy az élet a fogamzással kezdődik. A már megkezdett
élet visszafordíthatalanul az emberi személy kifejlődésére irányul, ami a
legnagyobb védelmet érdemli. A “Ne ölj!” (Kiv 20,13) a keresztény világnézet
alaptétele, melybe a lehető legnagyobb természetességgel bennefoglaltatik a
magzati élet védelme is. Az elv alól az Egyház kivételt nem ismer, vagyis az
abortuszt, mint az élet kioltását, elutasítja.
2. Bibliai alapok
2.1. Ószövetségben
A Biblia elejétől a
végéig tartalmazza az élet különböző formái iránti mély érzéket, és az Isten
iránti tiszta érzéket kinyilatkoztatja nekünk: az élet, amelyet az ember
törhetetlen reménnyel keres, olyan szent ajándék, amelyben Isten feltárja
misztériumát és nagylelkűségét.1 A
szentírási szövegek nem beszélnek szándékos abortuszról, nem is tartalmaznak rá
vonatkozó kifejezéseket és közvetlen tilalmakat.
Az ember életének értékére
az Ószövetség Teremtés könyvében találjuk meg a választ.
“Isten újra szólt:
Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá. Ők uralkodjanak…, Isten
megteremtette az embert, saját képmására alkotta, férfinak és nőnek teremtette“
(Ter 1,26-27). A következő vers szerint Isten átadta az embernek az élet
továbbadásának a jogát: “Isten megalkotta őket, Isten szólt hozzájuk. Legyetek
termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet…“ (Ter 1,28). Ez a tény adja
meg az emberi utódnemzés isteni eredetét és az erkölcsi rendhez igazodó
felelősséget is.2 Amikor Ádám
feleségét “Évának“ nevezte, ezzel jelezte hivatását, ti. azt, hogy “az élők
anyjának“ kell lennie (Ter 3,20).3 Izrael
isteni áldás jelének tekinti a termékenységet: az unokák az “öregek koronája“
(Péld 17,6), a gyermekek mint “olajfacsemeték az asztal körül“ (Zsolt 128,3).4
Isten
oltalma alá veszi az ember életét és megtiltja a gyilkosságot. A Szentírás
isteni parancsként adja az ember elé a “ne ölj“ parancsolatot (Kiv 20,13; MTörv
5,17) a Sínai Szövetségben. Ez a parancs része a Tízparancsolatnak, mely az Úr
és választott népe közötti Szövetség szíve: de része volt már annak az ősi
szövetségnek is, melyet Isten az emberiséggel kötött a földön eláradt bűnt és
erőszakot elmosó vízözön után: “Az ember kezéből, a férfi testvére kezéből
számon kérem az ember életét“ (Ter 9,5).5
Káin
testvérgyilkossága mint az eredeti bűn következménye tárul elénk, annak
érzékeltetésére, hogy az ősbűn újabb bűnt fogan. Isten e testvérgyilkosság
gazságáról így beszél: “Mit tettél? Vedd tudomásul, hogy öcséd vére felkiált
hozzám a földről. Ezért átkozott leszel…“ (Ter 4,10). Az anyaméhben végrehajtott
“káini tett“ még súlyosabb, hiszen itt maga az anya támad méhe magzatára, és a
teremtésben való együttműködést vissautasítva oltja ki saját gyermeke életét, és
ezzel megszakítja az isteni teremtés folyamatát.6
A mózesi
törvénykezés foglalkozik az emberi élet kioltásának különböző eseteivel, de még
nem számol a magzatgyilkosság tényével. A diaszpórában élő hellenisztikus
zsidóság azonban kialakított magában bizonyos véleményt. A Kiv 21,23 versének
görög fordítása (Septuaginta) nyújtott erre lehetőséget. A héber szöveg itt azt
mondja, hogy ha a férfi véletlenül vetélést idéz elő, csak akkor kell fizetnie
“élettel életért“, ha az anya meghal. A görög szöveg ezt úgy adja vissza, hogy
akkor kell életet adni életért, ha az embrió már “kialakult“, s ebben az esetben
kifejezett büntetéssel sújtja az abortuszt.7 A Második
Törvénykönyvben található egy Mózestől származó törvény, amely a mának is szól:
“Íme én ma eléd tárom az életet és a jót, a halált és a rosszat… eléd állítottam
az életet és a halált, az áldást és az átkot; válaszd tehát az életet, hogy élj,
te és az utódaid is!“ (MTörv 30,15-16).Számtalan forrást találunk arra
vonatkozóan, hogy az emberi élet egyértelműen létezik az anyaméhben:
1. Jákob és Ézsau már anyjuk méhében harcot vívtak, sorsuk már
eldőlt: “De a fiúk tusakodtak a méhében… Az Úr pedig ezt mondta neki; két nép
van a méhedben, két nemzet válik ki belsődből“ (Ter 25,22-23).
2. Dávid
kijelentette, hogy Isten volt Istene már az anyaméhben: “A Te oltalmad alá
vettettem az én anyámnak méhétől fogva, az én anyámnak méhétől te voltál nékem
erős Istenem“ (Zsolt 22,11).
3. A legplasztikusabb, legelevenebb leírása a
méhen belüli életnek szintén a Zsoltárok könyvében található: “Te alkottad
veséimet, te formáltál anyám méhében… csontjaim nem voltak rejtve előtted,
amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna. Alaktalan
testemet már látták szemeid, könyvedben minden meg volt írva, a napok is,
melyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg közülük“ (Zsolt 139,
13-16).
3. Jeremiás prófétaságra való rendeltetése meg volt határozva már
anyja méhében: “Így szólt hozzám az Úr igéje; Mielőtt megformáltalak az
anyaméhben, ismertelek, és mielőtt kijöttél anyád méhéből, megszenteltelek,
népek prófétájává tettelek“ (Jer 1,4-5). Összefoglalásként megállapíthatjuk,
hogy az Ószövetség úgy tekinti a magzatot, hogy természetes következetességgel
rá is érvényes Isten “ne ölj“ parancsa.
2.2.Újszövetségben
Az Újszövetségi Szentírás szövegei között
sem találunk konkrét utalást az abortusz erkölcsi megítélésére vonatkozóan.
Értelemszerűen az Újszövetségre is érvényes a mózesi törvény “Ne ölj!“ parancsa,
amelyet a kereszténység az Isten- és az emberszeretet kettős főparancsának és a
jézusi új “szeretet-parancs“-nak a szellemében értelmez. Az ószövetségi törvény
kötelezővé tette a szívbéli istenszeretetet (MTörv 6,5) és az önszeretet
mértékével azonos felebaráti szeretetet (Lev 19,18). Az Újszövetség a szeretet
új mértékét Jézus önfeláldozó példájában látja, és törvényként fogadja el az
utolsó vacsorán elhangzott krisztusi parancsot: “Az az én parancsom, hogy
szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket. Senki sem szeret jobban,
mint az, aki életét adja barátaiért“ (Jn 15,12-13). A magzatelhajtásról szóló
sajátosan keresztény tanítás a minden törvényt magába foglaló szeretet parancsra
épül.
A Hegyi Beszédben Jézus tanítványaitól az írástudókét és farizeusokét
fölülmúló igazságot kíván az élet vonatkozásában: “Hallottátok, hogy a régiek
ezt a parancsot kapták: Ne ölj! Aki öl, állítsák törvényszék elé. Én pedig azt
mondom nektek: Már azt is állítsák a törvényszék elé, aki haragot tart
embertársaival“ (Mt 5,21-22a).
Szent Pál a gyilkosságot az emberi szívbe
vésett természettörvény súlyos megsértésének tekinti (vö. Róm 1,29; Gal
15,19-21).
János apostol a gyilkosság bűnét már a mindent elemésztő gyűlölet
szellemére is kiterjeszti: “Aki gyűlöli testvérét, gyilkos, márpedig tudjátok,
hogy egy gyilkosnak sem maradandó birtoka az örök élet“ (1Jn 3,14c-15).8
Az
újszövetségi kinyilatkoztatás megerősíti az élet értékének vitathatatlan
elismerését kezdeteitől fogva. A termékenység dicsérete és az élet féltő várása
hangzik el Lukács evangéliuma elején. Amikor a Keresztelő Szent Jánost méhében
hordozó Erzsébet köszöntötte Máriát, a magzat-Jézust Urának vallotta, aki akkor
még nem érte el magzati fejlődésének harmadik hónapját. Ugyanabban a “történelmi
pillanatban“ jelentkezik Keresztelő János anyjának, Erzsébet méhében: “Amikor
Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, megmozdult a magzat méhében. Megtelt
Erzsébet Szentlélekkel, és hangos szóval kiáltotta: Áldott vagy te az asszonyok
között és áldott a te méhednek gyümölcse. Hogyan lehetséges ez, hogy az én Uram
anyja jön el énhozzám. Mert íme, amint felfogta fülem köszöntésed hangját,
ujjongva mozdult meg a magzat méhemben“ ( Lk 1,41-45).9
Erzsébet
isteni sugallatra észrevette, hogy Mária gyermeket vár. Ez a gyermek, aki nem
más, mint a Messiás, akkor legfeljebb két hetes lehetett. Ez a magzat, aki a
modern orvosi technológia számára egyszerű eset, könnyedén kimosható az
anyaméhből, a Messiás, az Isten Fia volt,10 aki a
magzati élettől kezdve sorsközösséget vállalt velünk, emberekkel, életünk minden
szakaszában és helyzetében (vö. Jn 1,14).11
Azt
állíthatjuk, hogy az Újszövetségben is megjelenik a még teljesen ki nem
fejlődött emberi élet, vagyis a magzati lét értéke és védelme, és ezáltal
burkolt formában a magzatölés tilalma is.
3. Az emberi élet tisztelete
A Katolikus Egyház az
abortuszkérdést illetően egyértelműen kimondja: “Tekintettel arra, hogy a már
megkezdett élet visszafordíthatatlanul emberi személy kifejlődésére irányul, az
a legnagyobb védelmet érdemli. Ezért az abortuszt egyértelműleg elutasítja, mint
az emberi élet kioltását, tehát gyilkosságot, majdnem gyilkosságot.“12
Az
emberi élet szent, mert kezdeteitől fogva Isten teremtő cselekedetét hordozza,
és örökre különleges kapcsolatban marad Teremtőjével, mint egyetlen céljával.
“Egyedül Isten az élet Ura annak kezdetétől egészen a végéig.“13 “Isten az
emberekre bízta rá az élet fenntartásának kitüntető szolgálatát, és ezt emberhez
méltó módon kell végezni.“14
Az
Egyház hivatalos tanítása megélt tapasztalatokkal, tudományos kérdésekkel,
filozófiai gondolkodásokkal való kapcsolatban alakult ki. Ez a tanítás a
kinyilatkoztatás légkörében született, távol attól, hogy az emberi értelem
hatalmas lehetőségeinek ellentmondjon, vagy elfojtsa őket. Az első századtól
kezdve hangsúlyozta minden erőszakos terhességmegszakítás erkölcsi rossz voltát.
Ez a tanítás nem változott.
Az első keresztény századok az emberölést a
legsúlyosabb bűnök közé sorolták a hittagadással és a házasságtöréssel együtt. A
II. század második negyedében keletkezett keresztény irat, “A Tizenkét apostol
tanítása“, a “Didaché“ elsőként fogalmazta meg a magzat életére vonatkozó isteni
parancsot: “Két út van, egy az életé, egy a halálé, a két út között pedig nagy
különbség van… Az utasítás második parancsa így szól:Ne ölj, ne hajtsd el a
magzatot, a megszületett gyermeket ne öld meg…“15. A 230
körül keletkezett Diognétosz levélben olvashatjuk: “A keresztények
magzatelhajtást nem követnek el.“ Az Ancyrai Zsinat 314-ben szigorú büntetéssel
sújtotta a magzatelhajtás minden formáját. Athénagorász szerint a keresztények
embergyilkosnak tartják azt a nőt, aki gyógyszerrel idézi elő az abortuszt.
Tertulliánusz szerint: “Embergyilkosság megakadályozni azt, hogy a természetnek
megfelelően szabadon szülessék meg a gyermek. Nincs semmi különbség abban, hogy
valaki már megszületett gyermek életét oltja ki, vagy a születendőét teszi
tönkre, hiszen ember az, aki még meg nem született“16. “Szent
Ágoston (354-430) a magzatelhajtást kifejezetten a gyilkosság egyik válfajaként
kezelte. A keleti egyházatyák közül Nagy Szent Vazul (330-379) minden
magzatelhajtást emberölésnek tartott, így 450-re kialakult az Egyházban az
egyértelmű tan, mely minden magzatelhajtást emberölésnek tart, függetlenül a
magzat korától.“17
XI.
Kelemen pápa 1701-ben az egész egyházra kiterjesztette a szeplőtelen fogantatás
ünnepét. Ez támogatta azt a nézetet, hogy minden emberben a fogantatástól jelen
van az értelmes lélek. IX. Pius 1854-ben a Katolikus Egyház dogmájaként hirdette
ki, hogy Mária “fogantatása első pillanatától“ mentes volt a bűntől. 1869-ben
ugyanő fogalmazta meg, hogy minden magzatelhajtás kiközösítést von maga után.
1895-ben a Szent Officium úgy rendelkezett, hogy az anya érdekében elkövetett
abortuszt csak méhen kívüli terhesség és méhrák esetében tartja
elfogadhatónak.“18 Az 1917.
évben megjelent Kánonjogi Kódex megerősíti a IX. Pius által bevezetett
anathémát, és kiközösíti nemcsak az abortuszt végrehajtó személyt, hanem magát
az abortáló anyát is.
A Kúria, a pápák és a zsinati határozatok a XX.
században szintén élesen szemben álltak az abortusszal. XI. Pius Casti Connubii
című enciklikájában (1930. december 31.) lényegében a kommunista gyakorlatban, s
a fasiszta elméletekben már ekkor létező gondolatokkal száll szembe,
visszautasítva az abortuszt igazolni akaró rafinált érveket: “Egy másik súlyos
bűnt is meg kell említenünk Tisztelendő Testvérek, mellyel az anya méhében lévő
magzat ellen követnek el merényletet. Egyesek szerint ez megengedett, az anya és
az apa akaratától függ. Mások csak akkor tartják megengedhetőnek, ha igen súlyos
okok vannak, melyeket orvosi, társadalmi és fajnemesítési javallatoknak
mondanak.“ “Nem lehetnek olyan nehézségek amelyek hatálytalaníthatnák Isten
belső természetük szerint rossz tetteket tiltó törvényeit… Akár az édesanya,
akár a gyermek életére törnek, mindenképpen Isten és a természet törvénye ellen
vétenek… Egyformán szent, azaz sérthetetlen mindkettőjük élete, s
elpusztításukhoz még a közhatalomnak sem lehet joga…“19 XII. Pius
kizárt minden közvetlen abortuszt, azaz minden olyan beavatkozást, mely
közvetlenül arra irányul, hogy megölje a még meg nem született emberi életet,
“akár cél ez a gyilkosság, akár más célhoz vezető eszköz.“20 1951-ben
kijelentette: “Minden emberi lény, még az anyaméhben lévő gyermek is,
közvetlenül Istentől, és nem a szülőktől vagy akármilyen társadalmi vagy emberi
hatalomtól kapja az élethez való jogát. Tehát nincs olyan ember, emberi hatalom,
tudomány, nincs olyan orvosi, eugenetikai, társadalmi, gazdasági, erkölcsi
“utasítás“, amely érvényes bírósági címet adhatna vagy mutathatna fel, hogy
közvetlenül és határozottan rendelkezzen egy ártatlan emberi élettel…“21. XXIII.
János újra megerősítette, hogy az emberi élet szent, mert “fogantatásától kezdve
föltételezi Isten teremtő tevékenységét“. A II. Vatikáni Zsinat “Gaudium et
spes“ című lelkipásztori konstitúcióban (1965) nagyon komolyan elítélte az
abortuszt: “Az életet a leggondosabban kell óvni már a fogamzástól kezdve. A
magzatelhajtás is, a csecsemők megölése is szégyenletes bűntett.“22
VI. Pál
pápa “Humanae vitae“ című enciklikájában (1968) a Casti Connubii és a Gaudium et
spes alapján ismét határozottan kijelenti: “…Mindenképpen vissza kell
utasítanunk a már megkezdett aktus direkt megszakítását, s még inkább a
közvetlen abortuszt mint a gyermekek számának törvényes szabályozási módját.“23
II.
János Pál pápasága alatt a Katolikus Egyház az eddigieknél is sokkal
határozattabban állt ki az élet védelmében. 1980-ban adta ki a püspöki szinódus
a Családjogi Chartát. Ennek 4. §-a egyértelműen kimondja: “Az emberi életet a
fogantatás pillanatától kezdve feltétlen tiszteletben kell tartani, és
védelemben kell részesíteni. Az abortusz közvetlenül megsérti az ember alapvető
jogát az élethez.“24 A pápa
által 1981-ben kiadott “Familiaris Consortio“ című dokumentum megerősíti, hogy
az Egyház az élet oldalán áll, védi az emberi életet “bármilyen fokon vagy
körülmények között is legyen az élet“.25 Ennek a
következetes tanításnak jogi vonatkozásait szilárdította meg – a Zsinat
szellemében átdolgozott, és 1983. január 25-én kihirdetett, valamint ugyanezen
év advent első vasárnapján hatályba lépett új Egyházi Törvénykönyv. A
Törvénykönyv 1398. kánonja lényeges eltérés nélkül megerősíti az 1917. évi
Kánonjogi Kódex formuláját, amikor így fogalmaz: “Aki sikeresen magzatelhajtást
végez, önmagától beálló kiközösítésbe esik.“26
A
Hittani Kongregáció 1987. február 22-én adta ki Instrukcióját az emberi élet
tiszteletéről és az utódnémzés méltóságáról (“Donum vitae“). Az instrukció
egyértelműen és határozottan kijelenti, hogy “minden emberi lényt – mint
SZEMÉLYT – létének első pillanatától tisztelni kell.“27 A Donum
vitae-t kiemelkedően fontos dokumentumként kezelhetjük; egy váltás kezdetét
jelenti, amelyben a Katolikus Egyház hangsúlyozottan jogi, emberi jogi
kérdésként fogja fel az abortuszkérdést, szemben a korábbi évtizedek
hangsúlyozottabban erkölcsi kérdésével.
1995. március 25-én Gyümölcsoltó
Boldogasszony ünnepén hozta nyilvánosságra a pápa enciklikáját “Az emberi élet
sérthetetlenségéről“ (“Evangelium vitae“). Korunkat a “halál civilizációjának“
nevezi, s vele szemben meghirdeti “az élet és a szeretet civilizációját“. Az
“élet új kultúrája“ mindannyiunktól azt a bátorságot kívánja, hogy egy új
életstílust öltsünk magunkra, mely abban mutatkozik meg, hogy a konkrét döntések
alapja az értékek helyes rendje; “a lét elsőbbsége a birtoklással, a személy
elsőbbsége a dolgokkal szemben“.28 Az
enciklika összefoglalja az Egyház évszázados tanítását, rávilágít kíméletlen
igazsággal korunk legmélyebb és legsúlyosabb hibáira, ugyanakkor kiutat is mutat
a “halál civilizációjából“. Egy forradalmian új világképet és cselekvési
lehetőséget kínál fel korunknak, mely az emberiség történetének legsúlyosabb
válságába került.
A Magyar Katolikus Püspöki Kar 1956. szeptember 12-i
körlevelében szólt az abortuszról. A körlevél kiadását az 1956. nyarán a
Rákosi-féle példátlan abortuszliberalizáció indokolta. A körlevél részletesen
elemzi a terhességmegszakítás súlyos erkölcsi, egészségügyi, szociális és
demográfiai következményeit. Ez a körlevél azonban csak 1986-ban kaphatott
könyvnyilvánosságot. Három évtizeddel később, 1991. július 3-án a Püspöki Kar a
pápalátogatás előestéjén nyilatkozatot adott ki “A megfogant emberi élet
védelmében“. A nyilatkozat felhív a fogamzástól számított emberi élet védelmére.
A teendők között első helyen fordul a magyar törvényhozókhoz, hogy az abortusz
kérdésében az élethez való alapvető emberi jog alapján döntsön.
4. A házasság és a család szerepe
Meghatározó és pótolhatatlan
szerepe van az “élet kultúrájában“ a családnak. Az emberi jogoknak alapvetően
fontos társadalmi dimenziói vannak, amelyek a családban jutnak kifejezésre. Nem
véletlen, hogy a család a társadalom alapja, a család alapja pedig a házasság. A
házasság és a család intézményének jelentősége nyilvánvaló, abból is kitűnik,
hogy a mai társadalom mélyreható változásai, a velük járó nehézségek ellenére
is, újra meg újra, különféle formában megmutatják ennek az intézménynek igazi
természetét.“29
“Maga
Isten a szerzője a házasságnak, amelynek javai és céljai vannak, és ezek
mindegyikének igen nagy jelentősége van az emberi faj fennmaradása, az egyes
családtagok személyes fejlődése és örök sorsa, továbbá magának a családnak és az
egész társadalomnak méltósága, biztonsága, békéje és jóléte szempontjából.“30
“Isten
különleges részt ad a férfinak és a nőnek a teremtés művéből. Az embernek az
Isten uralmában való részesedése fejeződik ki abban a felelősségben, mellyel
tartozik a szorosan vett emberi életért. E felelősség csúcsa az élet
ajándékozása a nemzés által a férfi és a nő részéről a házasságban. A
házastársak nagysága abban áll, hogy együttműködnek Istennel, aki a maga
képmását átadja az új teremtménynek.“31
Az
Egyház Tanítóhivatala hangsúlyozza, hogy a gyermeknek joga van ahhoz, hogy
házasságon belül foganjon, ott hordják ki, ott jöjjön világra és ott nevelődjön
fel, mivel saját szüleivel való biztos és elismert kapcsolata által fedezheti
fel, érlelheti meg saját emberi identitását. “A házastársak joga, hogy
eldöntsék, milyen időközönként hány gyermeket kívánnak világra hozni, figyelembe
véve az értékek helyes rangsorát és az objektív erkölcsi törvényt, amely kizárja
a fogamzásgátlók, a sterilizáció és az abortusz alkalmazását. A társadalom
életereje és egyensúlya megköveteli, hogy a gyermekek a család ölén jöjjenek a
világra, és hogy ez szilárdan a házasságon alapuljon.“32
5. Megoldás
“A probléma megoldására, minden bonyolultsága
ellenére nem szabad az emberi méltósággal ellentétes utakat és módszereket
keresni. Mindazokat a tényezőket figyelembe kell venni, amelyek általában az
emberi méltóságot, illetve magát az emberéletet érintik, mert az emberéletnél
nincs magasabbrendű érték.“33
Ami
hazánkat illeti, a Magyar Katolikus Püspöki Kar megállapítása megdöbbentő: “A
demográfiai helyzet romlása napjainkban valóban nemzeti létünk katasztrófájával
fenyeget.“ Az ország lakossága 1981 óta gyorsuló ütemben csaknem félmillióval
fogyott.“ A népesség fogyásában az alacsony élveszületési arány további
csökkenése, az idősebb korosztályok magas halálozási aránya és a középkorúak
körében is növekvő halálozások játszanak fő szerepet.“34 Becslések
szerint 2020-ra hazánk lakossága kb. 7 millió alá fog csökkenni.
Jegyzetek
{vissza}
1. Biblikus Teológiai Szótár, SZIT, Bp. 1972, 271.p.
2. Tar
György, A méhmagzat életjoga, JEL, Bp. 1998/6, 165.p.
3. i.m., 68.p.
4.
i.m., 407.p.
5. II.János Pál, Evangélium vitae kezdetű enciklikája, SZIT, Bp.
1995, 53.
6. Glóner Rózsa, Halál helyett az élet kultúrája, Róma,
Erkölcsteológiai füzetek, 1997, 5. 25.p.
7. Somorjai Ádám, A keresztény ember
és az abortusz, Róma 1989, 11.p.
8. Glóner Rózsa: Halál helyett az élet
kultúrája, Erkölcsteológiai füzetek 5., Róma 1997
9. Jobbágyi Gábor: A
méhmagzat életjoga, SZIT, Bp. 1997, 56.p.
10. Jáki Szaniszló, Krisztus,
Egyház, Tudomány, JEL, Bp. 1992
11. Dr. Balázs Pál, Az abortusz katolikus
szemmel, 1990
12. Gyulai Endre, Az abortusz kérdése az egyház szemével
13.
Hittani Kongregació: Donum vitae Instrukció a kezdődő emberi élet tiszteletéről
és a nemzés méltóságáról (Róma, 1987. febr. 23) in: Családi Iránytű 5, Bp.
1990.,MVT, Szent Gellért kiadó, 11.p.
14. II.Vatikáni zsinat Gandium et spes
című lelkipásztori konstitúció 51.
15. Vanyó László: Ókeresztény írók Bp.
1980, SZIT, 93-94.p.
16. Apologeticum IX.B., idézi Gyulai Endre: Az 80, SZIT,
93-94.p.
17. Jobbágyi Gábor: A méhmagzat életjoga, SZIT, Bp., 1997.
69.p.
18. Jobbágyi Gábor: im., 7.p.
19. Amit Isten egybekötött, SZIT, Bp.
1986, 48-52.p
20. II. János Pál: Evangélium vitae kezdetű enciklicája,
62
21. XII. Piusz beszéde az Itáliai Katolikus Bábaasszonyok gyűlésén (1951.
X. 29.) in: EV 62.
22. II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes 51.
23. Gresz
Miklós, Szexualitás és szexuális felvilágosítás a katolikus egyház szemével,
Szent Gellért, Bp. 1991.
24. i.m., 24-29.p.
25. Amit Isten egybekötött,
SZIT, Bp. 1986.
26. Az Egyházi Törvénykönyv, SZIT, Bp. 1985, 943.p.
27.
Donum vitae in Családi iránytű 5., Szent Gellért Kiadó, Bp. 1990, 12.p.
28.
II.János Pál, Evangélium vitae, SZIT, Bp. 1995.
29. I. Vatikáni Zsinat,
Gaudium et spes, 47.
30. i.m. , 48.
31. II.János Pál: Evangélium vitae,
43.
32. Donum vitae in Családi iránytű 5., Magzatvédő Társaság, Szent Gellért
Kiadó, Bp. 1990, 22-23p.
33. XXIII. János, Mater et magistra, 191-192.
34.
Muzslay István: i.m., 68.p.
Horváth László, IV. évf.
Debrecen-Nyíregyházi
Egyházmegye
1.rész: Október: az angyalok hónapja
Az itt megjelenő cikket P. Palmatius Zilligen SS.CC. műve alapján fordította: Ginder Katalin Mária Bonaventura.
Garonne kardinális így ír “Milyen hitet kívánnak ma tőlünk“ című
könyvében:
“Ma már nem modern dolog az angyalokról beszélni. Ezért oda
jutottak az emberek, hogy ma jobb hallgatni erről a kérdésről, nehogy
lelkiismereti konfliktusokhoz vezessen. Mert vagy elfogadja az ember e szellemi
lények létezését és akkor elmaradottnak, vagy naivnak tartják. Ha pedig tagadja,
akkor ez nem egyezik az Egyház tanításával. Így legszívesebben hallgatnak róla.
Aki mégis választani kényszerül az “igen“ és “nem“ között, az legtöbbször nem
meggyőződésből, hanem emberfélelemből cselekszik, vagy meg akar felelni az idők
szellemének.“
Az angyalok Istennek legelső teremtményei, akiket Isten próbára
tett. Egészen világosan dönteniök kellett Isten mellett és Istent kellett
egyetlen életcélul választaniuk: Dicsőítés és szolgálat Isten előtt. Az angyal
megbízatása: az ember vezetése, védelme és oltalmazása. Aki valóban bizalommal
ráhagyatkozik a szent angyalokra, az csodálatosan megtapasztalja segítségüket és
oltalmukat. De az angyal annak a kegyelemnek a közvetítésére is törekszik, hogy
az ember képes legyen a jó és rossz megkülönböztetésére. Páratlan
felvilágosítást ad az embernek az ő utasításaihoz való beleegyezéshez és
megajándékozza az embert az ISTEN szeretetének titkaiba való
bepillantással:
Cikkemben többféle módon szeretném megvilágítani és
közelhozni ezt az igazságot: ha életutunkat a szent angyalokkal való közösségben
járjuk, ez Isten boldogító védelmét jelenti.
II. MINDEN EMBERNEK VAN ÖRZŐANGYALA – BIBLIAI ALAPOK
Máté evangéliumában olvassuk:
“Vigyázzatok, meg ne vessetek
egyet sem e kicsinyek közül! Mondom nektek: angyalai az égben szüntelenül látják
mennyei Atyám arcát“ (Mt 18.10).
Jézus itt háromféle kijelentést tesz:
1. Jézus mondja: mindenkinek van angyala.
Az angyal szó
jelentése: “követ“. Amikor a Szentírás Isten által teremtett szellemi lényekről
szól, mindenekelőtt feladatukat említi: ők Istennek hozzánk küldött
követei.
Az Ószövetségben Isten lényegileg: a Rejtőzködő. Ebből a
rejtőzködésből angyalán át lép elő: angyalában közeledik az emberhez, angyala
útján beszél hozzá, angyalán át nyilatkoztatja ki magát, angyalán keresztül adja
meg számára az oltalmat és segítséget.
Az Ószövetségben az angyal ezáltal
Jézus Krisztus előképévé válik, s így rámutat arra, ami Jézus Krisztusban
befejezett valósággá lett: Isten önmaga közelségét ajándékozza az embernek. Az
angyalok szerepe azonban Krisztus eljövetele után sincs mellőzve, hanem Isten az
Újszövetségben továbbra is felhasználja őket, mint követeit.
Mint Istennek
ilyen eszközei és követei, az angyalok arra is képesek, hogy egyúttal
példaképeink is legyenek: teljesen Isten akaratának szentelik magukat és
szolgálatukban feltétel nélkül Isten rendelkezésére állnak. E magatartásukkal
arra hívnak fel bennünket, hogy álljunk mi is Isten rendelkezésére, küldhessen
bennünket oda, ahova akar és ahhoz, akinek általunk mondani akar valamit.
Az
angyal sohasem szól önmagáról, hanem egyedül arról, aki őt küldte. Ez fontos
feltétele annak, hogy egy teremtmény szájából hangzó isteni szó hatékonysága
valódi legyen. A legvilágosabbá ott válik az isteni szó, ahol a küldött
teremtmény maga teljesen rejtve marad a közölt szó mögött. Az elmondottak
általában minden angyalra érvényesek, ahogyan azt a Kivonulás könyvében
olvassuk:
“Nézd, előtted küldöm angyalomat, hogy őrizzen utaidon és
elvezessen arra a helyre, amelyet kijelöltem neked. Tiszteled őt, hallgass
szavára, és ne lázadozz ellene. Engedetlenségedet nem bocsátaná meg, mivel az én
nevem van benne“ (Kiv 23,20-23).
De még inkább vonatkozik ez azokra az
angyalokra, akik személy szerint közel állnak az emberhez. “Nézd, előtted küldöm
angyalomat...“ – Angyalában mindenütt előttünk jár Isten szerető gondoskodása.
Mindig velünk van, hogy biztosan elérhessük célunkat, amire minket
teremtett.
— A szent angyalok Isten akarata szerint, az Ő tiszteletére és
szeretetében, mindig oldalunkon állnak, elkísérnek minden utunkon. Megadják a
lelki eligazítást is, hogy célunkat ne vétsük el.
— Az angyal segítségével
az ember megismerheti Isten akaratát. Képes lesz arra, hogy elkerülje a gonosz
szellemek csapdáit és legyőzze gáncsait. Az ember próbára van téve és szüksége
van égi segítségre, hogy a próbát megállja.
Alig vagyunk tudatában annak,
hogy milyen hatalmas az a befolyás, mely körülvesz minket. A tartósan növekvő
gonoszság, a természet és a társadalom rendjének fenyegetettsége, mind olyan
tünetek, melyek rámutatnak a gonosz szellemek hatásaira.
Ezért mondja szent
Bernát:
“Mindenkor és mindenhol tiszteljük a szent angyalokat.“
2. Jézus mondja: az angyal állandóan Isten arcára tekint.
Az a
lény, aki legszorosabban hozzám tartozik, egészen közelről szemléli Istent,
személyesen és elburkolatlanul. Ha én magam semmit se látok, csak sötétséget
érzek magam körül, angyalom Isten fényét látja. Mégpedig szünet nélkül,
tekintetét egyetlen pillanatra sem fordítja el Istenről. Angyalunk minket
helyettesítve megvalósítja azt, amit mi még csak tökéletlenül élünk, hogy a szív
minden éber pillanata állhatatosan Istenre irányuljon. Így benne már most
megvalósul, ami mint örök beteljesedés ránk vár.
Az angyalt azonban hívni
kell és az angyalra hallgatni kell! Mert ő nem kevésbé tiszteli az ember
személyes szabadságát, mint maga az Isten. Angyalunk rendületlenül Istenre
irányítja tekintetét, Isten arcáról olvassa le Isten akaratát védence felől, és
Isten akarata szent az ő számára. Védencének szabadságában áll, sőt kötelessége
is, hogy fogja angyala kezét. Különben miért állította volna az ember oldalára
Isten ezt a hatalmas szellemet, aki minden tévedést kizárva teljesen tisztán
lát, hatalmas, és már elérte örök célját?! Nem szabad semmibe venni Isten
adományát, és az általa szeretetteljesen küldött barátot és segítőt mellőzni,
vagy alábecsülni. Az ítéletnél nem kevesen lesznek majd, akik ezzel a
szemrehányással találják magukat szembe: Miért nem hallgattál angyalodra?
Az
őrzőangyal nem saját magától ajánlja fel szolgálatát. Őt Isten küldi és
bízza
meg ezzel. Aki az angyalt megveti, magát Istent veti meg! Aki követi,
Istent követi. Minden angyalnak nagy az öröme, amikor Isten az
örzőangyalszolgálatra hívja. De még nagyobb akkor, ha védence hagyja, hogy őt
vezesse és irányítsa. Ám legnagyobb az öröme akkor, ha védencét hazaviheti a
Mennyei Atya házába.
Ezért szükséges, hogy erősítsük hitbeli meggyőződésünket
az őrzőangyal jelenvalóságában. Néhány dolgot elkerülnénk, ha állandóan
igazodnánk hozzá és sok jó történhetne meg, ha gyorsabban követnénk
figyelmeztetéseit. Gyakran magunkat hozzuk veszélybe, ha könnyelműen így
gondolkozunk:
“Ó! Úgyse fog ez nekem ártani!“ – és mielőtt még észrevennénk,
máris megbotlottunk, vagy nagyot estünk.
“Mégis csak tudni kell, hogy mi
történik körülöttünk!“
Ezeket a jelszavakat nagyon jól felhasználja a gonosz
lélek, hogy minket tévútra vezessen. Ezért nem helyes, ha átsiklunk e gondolat
felett: “Nemcsak a bűnt kell kerülni, hanem a bűnre vezető alkalmat is, hogy ne
bukjunk el.“
— “Aki a veszélyt szereti, elvész abban!“
A jó angyal Isten
akaratából a hit, az ima, az áldozat útján vezet bennünket. Ezt többször csak
csendes figyelmeztetéssel teszi, mely gondolatainkban tudatossá válik. Gyakran
megérezzük a jó angyal sugallatát, de sokszor mégis magunknak adunk előnyt vele
szemben. Milyen szükséges ezért a könyörgés:
“Szent őrzőangyal! Világosíts,
őrizz és vezérelj engem! Vezess a jóra és téríts el a
rossztól!“
Figyelmezzünk szent Bernátra:
“Hármas magatartást kell
tanúsítanunk őrzőangyalunkkal szemben: – tiszteletet jelenléte iránt – hálás
hűséget jótetteiért – bizalmat védelme iránt.“
Legfőképpen szeretnünk kell az
angyalokat, akiket a Mennyei Atya, mint oltalmazókat és vezetőket adott nekünk,
akiknek egykor velünk együtt a mennyei dicsőség közös örökösévé kell
lenniük.
— A szent angyalok megtanítanak bennünket Isten imádására.
Ez áll
a Jelenések könyvében:
“A négy élőlény (négy kerub)... éjjel-nappal
szüntelenül kiáltották: 'Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki volt
és aki van és aki eljövendő!“ (Jel 4,8). “Erre az angyalok mind körülfogták a
trónt, a véneket és a négy élőlényt, arcra borultak a trón előtt és imádták
Istent: 'Amen! Áldás és dicsőség, bölcsesség, hála és tisztelet, hatalom és erő
Istenünknek örökkön-örökké. Amen'“ (Jel 7,11-12).
Az angyaloknak ezen
imádásából kell, hogy fény hulljon a mi földi istentiszteletünkre és személyes
imaéletünkre is. Imáinkban az első helyen mindig Isten dicsőítésének, a
Szentháromság imádásának kell állnia. Ez minden vallás alapja. Ma az az ember
benyomása, mintha a vallás mindenekelőtt csak a felebaráti szeretetből állna,
vagy a fejlődő országok megsegítéséből, vagy egyszerűen csak abból, hogy legyünk
“kedvesek“, “szívesek“ egymás iránt.
Ezzel szemben az első parancsolat így
szól: “Uradat, Istenedet imádd!“
Itt fel kell tenni a kérdést: Milyen is
tulajdonképpen az én imám? Csak a szükség, a szorongatottság idején imádkozom?
Vagy mindenekelőtt azért imádkozom, hogy az Urat imádjam, csendes párbeszédben
szent színe előtt legyek, vagy egyszerűen csak a szeretet hallgatásában? Gyakran
kellene ajkunkra venni:
“Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek.
Miképpen kezdetben, most és mindörökké. Ámen.“ Vagy: “Szentháromság Egy Isten
imádlak, hálát adok neked, szeretlek, benned élek, benned vagyok! Amen.“
— A
szent angyalok megtanítanak bennünket az igaz istentiszteletre.
Így szól az
Írás: “Az angyalok mind arcra borultak előtte“ (Jel 7,11). A leborulás, a
térdelés a legszebb kifejezése Isten iránti tiszteletünknek. Letérdelünk, hogy
kicsinnyé legyünk a nagy Isten előtt. Az Isten iránti tisztelet jelenti a
tekintély, a distancia elismerését, az istenfélelmet. Éppen ilyennek kellene
lenni imádságunknak: tisztelet az Istennel való bizalmas párbeszédben, és
egyúttal könyörgés, hogy távolodjon el minden zavaró, földies dolog.
Hogyan
viselkedünk ma itt német földön az istentiszteleten? A hivő közösség gyakran
csak egyféle testtartást ismer: ülni, gubbasztani a kényelmes koncertszékeken –
sok helyen már az összes térdeplőt eltávolították. De úgy egyszerűen, csak a
földön térdelni, mint Lengyelországban, ezt német földön már kevesen teszik.
Egyszerűen úgy ülnek a szentmisén, mint nézők, karbatett kezekkel, közömbös
ábrázattal.
Az istentisztelet ilyen résztvevőinek, papjaikkal együtt, egyszer
el kellene menniük a mohamedánok pénteki istentiszteletére a mecsetben, ahol a
férfiak sűrű, tömött, hosszú sorokban a padlón térdelnek, cipőjüket levetve,
kezüket imára emelve, aztán homlokukkal ismételten a földig hajolnak. És ha az
összehasonlításban az iszlám imája szegényesnek is tűnik a kereszténység
imagazdagságával szemben, egyet biztosan tanulhatunk tőlük: istenfélelmet és
alázatot, mint a vallásosság alapmagatartását.
— A szent angyalok
megtanítanak bennünket a csendre.
Így szól az Írás: “Mikor a hetedik pecsétet
feltörte, mintegy félóráig tartó csend lett a mennyben“ (Jel 8,1).
Létezik
egy beszédes hallgatás is Isten nagysága és szeretete előtt. Így hangzik a
kérdés: Vajon tudunk-e mi is csendben imádkozni a szentmisén, vagy
templomlátogatásaink alkalmával szóbeli imádságok helyett egyszerűen csak
csendben maradni a tabernákulum előtt? Az arsi plébános, Vianney Szent János,
egyszer megkérdezett egy parasztot, akit gyakran látott térdelve, imakönyv
nélkül a tabernákulum előtt; hogy vajon mit imádkozik? Mire a paraszt zavartan,
vállát vonogatva mondta: “Semmit. itt van és én is itt vagyok.“
Az
istentiszteleteken manapság teljesen ismeretlenné vált a “csend“. Nincs helye a
pontosan beprogramozott hangos imák és énekek között. Bár a liturgikus előírások
rámutatnak, hogy a hívők számára időt kell adni a “csendes szünetekre“ is, mert
így tudnak intenzíven részt venni a szentmiseáldozaton.
Ez áll még a Jelenések könyvében:
“Jött egy másik angyal arany
tömjénezővel, s megállt az oltár előtt. Sok tömjént adtak neki, hogy tegye az
összes szentek imádságával a trón előtt álló arany oltárra. A tömjénáldozat
füstje a szentek imádságával fölszállt az angyal kezéből Isten színe elé“ (Jel
8, 3-4).
Ez az angyal liturgikus funkciója. Az angyalok azok, akik a mi
“Sanctus“-unkat, imádásunkat és bizonyára kéréseinket is Isten trónja elé
viszik. Amikor imádkozunk, különös módon is velünk vannak, de egyúttal
szüntelenül az ég felé fordulnak. Amikor a rózsafüzért imádkozzuk, Mária, az
Angyalok Királynéja odarendeli mellénk szolgáit, az angyalokat, és ők viszik oda
minden “Ave Mariánkat“ az Istenanyához és onnan tovább az Istenhez.
Az imádás
és hálaadás legfelsőbb áldozatán, a szentmisén, ahol mi Krisztus által
Krisztusban és Krisztussal felajánljuk magunkat az Atyának, különös módon is
jelen vannak az angyalok. Ez áll az első eucharisztikus imádságban (első
kánonban): “Mély alázattal kérünk Mindenható Istenünk, szent angyalod vigye
áldozatunkat mennyei oltárodra, Isteni Fölséged színe elé...“
Végül pedig
életünk végén a szent angyalok kísérnek minket át az örök életbe. Istennek külön
ajándéka, ha halálos ágyunk mellett imádkozó hozzátartozók állnak. Sőt, még
nagyobb ajándék, ha pap is áll mellettünk és hitünk “fülével“ felfoghatjuk az
Egyház szép imádságát:
“Siessetek elébe Isten szent angyalai! Krisztus vegyen
fel téged és az angyalok kísérjenek a Menyei Birodalomba.“
Gyakran kellene
kérni angyalunkat ezért a kegyelemért, ezért az utolsó szeretetszolgálatért.
Akkor majd együtt örülhetünk a Zsidókhoz irt levél igéjének beteljesedésén: “Ti
Sion hegyéhez járultatok, az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez, az
angyalok számtalan seregéhez, az elsőszülöttek ünnepi sokadalmához és
gyülekezetéhez, akik föl vannak jegyezve a mennyben“ (Zsid 12,22-23).
3. JÉZUS mondja: minden ember angyalán át szemlélheti
Istent.
Ez megegyezik az ember méltóságával. Az Úr azzal alapozta meg az
ember méltóságát, hogy angyalt adott neki, aki szemtől-szembe áll Istennel. Ez a
valóság boldogság és öröm. Egyúttal azonban kétszeres kötelezettséget is jelent:
először is hallgatni kell erre az angyalra, aki által Isten vezetni akar engem,
másodszor minden embert, akivel találkozom, a valóságnak ebben a fényében kell
látni, vele szemben tisztelettel kell viselkedni. Isten ugyanis olyan nagyra
becsülte őt, hogy angyalt adott mellé, aki szakadatlanul láthatja Isten
dicsőségét.
Lelkivezetők, szülők, nevelők: gondotok legyen rá, hogy a
rátokbízottak fülét megnyissátok az angyal szavára. Mert sok veszélynek vannak
kitéve a világ csábításaitól. Mert a gonosz szellem, akit az Úr így nevezett,
“gyilkos kezdettől fogva“, kihasználja az emberben szunnyadó vágyakat, a rossz
befolyásokat, hogy feldúlja Isten templomát, a lelket.
Az angyal meg akarja
oltalmazni a keresztségben kapott istengyermekséget, hogy így a lélek a
legszentebb Szentháromság temploma maradjon.
Gyűjtötte, rendezte:
Csizmadia Zoltán, V. évf.
Pécsi
Egyházmegye
Krisztus szűzi foganása – érv a többi keresztény hitigazság mellett
(Néhány gondolat Szent Ambrus mariológiájából)
A szűzi foganás, amelyet meg-jövendölt az Ószövetség, és mint
megtörtént esemény van leírva az evangéliumban, olyan esemény, amely minden
természetes történést felülmúl, amely csak az isteni teljhatalom által történhet
meg. Ez a csoda szolgál Szent Ambrus számára további érvként a többi keresztény
hittétel igazságához. Szükségesnek tartja Krisztus időbeli, csodálatos
születésébe vetett hitet (amit Izajás próféta megjövendölt), amely elvezet a
második isteni személy Atyától való, örök születésébe vetett hithez.1 De ugyanez
fordítva is igaz: “Akik nem hisznek Isten Fiában, azok a Szűz Fiában sem
hisznek.“2
Aki tehát Krisztus szűzi születését elutasítja, az Krisztus istenségében sem
hisz. A Szűzanya titkának kifejtése az arianizmus elleni harcban is segítette az
egyházatyát.3 A milánói
püspök vallotta, hogy Szűz Mária Fia “Emmánuel, velünk az Isten“ (Zsolt 45,8; Iz
7,14): “Jól mondja az, hogy Isten ereje velünk van (Zsolt 45,8), aki hitte, hogy
a Szűz az anyaméhben fogant és szült. Halljuk, hogy mondja: Isten ereje velünk
van, miután Emmánuel kezdete az, hogy Isten velünk van. Ahol tehát az Emmánuel,
ott Isten velünk van.“4 A 118.
zsoltár magyarázatában azt írja az ariánusok ellen, hogy “Bezárja száját az
ariánus álnokság: így szól: 'Minden dolognak megvan az ideje az ég alatt' (Préd
3,1), mennyivel inkább az Isten alatt van az idő, nem Isten felett. Az Atyától
való születésnek nincs időpontja…lehet, hogy odavetik, hogy mondta: … 'Atyám,
eljött az én órám' (Jn 17,1), de ez az óra a szenvedés órája. A szűzi foganás
ideje pedig: 'Íme, a Szűz méhében fogan.' Mivel a Szűz időben foganta, az előre
megígért időben.“5
A Szent
Lélek istenségének bizonyításához is a szűzi foganás titkát használja fel a
milánói egyházatya, amelynek megvalósulását mindenek előtt magának a Szent
Léleknek tulajdonítja. A Szent Lélek életet adó csodálatos működése Szűz Mária
méhében garancia számunkra, hogy a harmadik isteni személy képes arra, hogy
minket a természetfeletti életre ösztönözzön, amelyet a lelkekben a keresztség
szentségének felvételekor kezd el. Ezért az újonnan megkeresztelteknek azt
mondja: “Belőle nyertünk el mindent, hogy újjá teremtettek vagyunk, és ne
mondjuk: Hogyan születtünk újjá? Vajon a régi anyánkba bementünk és újjá
születtünk? Nem foglalkozom a természettel való érintkezésével; de ott
jelentéktelen a természet rendje, ahol a kegyelem kiválósága van. Végül is nem
mindig a természettel való érintkezés viszi véghez a születést: valljuk, hogy az
Úr Krisztus a Szűztől született és a természet rendjét tagadjuk. Ugyanis nem
Szűz Máriától fogant, hanem a Szent Lélektől fogant az anyaméhben, ahogy Máté
mondja: 'Méhében a Szent Lélektől foganónak bizonyult.' (Mt 1,18) Ha tehát
rászállva a Szent Lélek a Szűzben foganást idézett elő, és a nemzés feladatát
teljesítette, nem kétséges az, hogy rászállva a keresztvízre vagy azokra, akik a
keresztséget elnyerik, a nemzés valóságát műveli.“6
Krisztus
emberségének természetfeletti módon való létrejöttét Ambrus az Eucharisztiával
kapcsolatos átlényegülés bizonyításához is használja. Az újonnan
megkeresztelteket erről így oktatta: “De milyen bizonyítékot használjunk? Az ő
(Krisztus) saját példáját használjuk, és a megtestesülés példájából bizonyítjuk
a titok igazságát. Vajon mi múlta felül a természet folyamatait, amikor Jézus
Máriától született? Ha a rendjét kérdezzük: a nő, hogy szüljön (ahhoz) férfival
volt szerelmi viszonyban. Ebből adódik tehát, hogy a Szűz a természet rendjén
kívül szül. És éppen az a test, amit jelenvalóvá teszünk, a Szűztől van; miért
keresed a természet rendjét Krisztus testében, amikor az Úr Jézus
természetfeletti módon született a Szűztől? Valódi test volt Krisztus teste,
amely a keresztre feszíttetett és eltemettetett…“7
Már
Hilarius egymás mellé állította ezt a két keresztény misztériumot: “Ha ugyanis
az Ige valóban megtestesült, mi valóban uralkodói táplálékként vesszük magunkhoz
az Ige-testet… Ha tehát Krisztus valóban felvette a mi testünket…mi valóban
(ezen) szentség alatt az ő testének húsát vesszük magunkhoz.“8 Jusztinosz
pedig még meggyőzőbben tárja elénk ezt az összefüggést: “Ezeket mi nem úgy
kapjuk, mint közönséges kenyeret vagy közönséges italt, hanem mint a
megtestesült Jézus Krisztus, Megváltónk és Isten Igéje által a mi üdvösségünkért
felvett testet és vért, az ő hálaadó imájával megáldott táplálékot, amiből
vérünk és testünk az átváltozás értelmében táplálkozik, és azt tanultuk, hogy ez
a megtestesült Jézusnak teste és vére.“9
Ambrus
Jusztinosztól eltérően azt tanítja, hogy a megtestesülés a Szent Lélek által
ment végbe,10 viszont a
kenyér és a bor Jézus megismételt szavai által változik át. A De sacramentis
című írásában a következőket olvassuk: “Hogyan lehetséges az, hogy a kenyér
Krisztus teste legyen? A konszekráció által. A konszekráció pedig kinek a szavai
és kifejezései által (történik)? Az Úr Jézusnak…tehát Krisztus szava hozza létre
ezt a szentséget.“11 A
konszekrációnál sem lehet a természet rendje után kérdezősködni, csakúgy, mint
Jézus születésénél.
1. De fide V, 4, 54 (Sancti Ambrosii episcopi Mediolanensis opera
15, 360)
2. Expos. ev. Luc. I, 6 (SC 45, 49)
3. J. Huhn: Das Geheimnis der
Jungfrau-Mutter Maria nach dem Kirchenvater Ambrosius 91
4. Explan. ps. 45,
18 (CSEL 64, 342)
5. Expos. ps. 118, 19, 17 (CSEL 62, 430)
6. De mysteriis
59 (PL 16, 410); v. ö. párhuzamos helyek: De sacramentis IV, 16; De Spiritus
Sancto III, 64/65
7. De mysteriis 53 (PL 16, 409); v. ö. párhuzamos hely: De
sacramentis IV, 17
8. De Trinitate 8, 13 (PL 10, 245)
9. Apologia I, 66
(PG 6, 428)
10. De mysteriis 59 (PL 16, 410)
11. De sacramentis IV, 14 (PL
16, 439)
Szederkényi László, VI. évf.
Váci egyházmegye