Mese az adópénzrõl

“Köszöntünk, Rabbi - ímé, ortodox farizeusok és kompromisszum-kész heródiánusok közösen járulunk Eléd. Mi - akik, valljuk be, egyébként ki nem állhatjuk egymást - bölcsességedrõl hallván mégis együtt jöttünk el Hozzád, hogy segíts minket, tanácsoddal."

“Békesség veletek - ha valóban segíthetek, én fogom megköszönni Nektek, hogy erre alkalmat adtatok."

“Örülünk, Rabbi, hogy itt, a Nagytemplom udvarán ilyen sokan hallhatnak minket, hiszen amit kérdezni fogunk, bizonyára mindenkit érdekel, aki igaz hittel az Úr választott népéhez tartozónak vallja magát. Halljátok ezért Izráel férfiúi, hogy mit kérdezünk a Mestertõl!

A sutyorgást mintha elvágták volna - csönd van, csak a templomtérrõl szûrõdik be, jól hallhatóan, a galambárusok és pénzváltók kiabálása.

“Mester! Nagy, és szép a híre tanításodnak - amelyrõl azt mondod, nem ellentétes szent törvényeinkkel: Hogy még ellenségeinket is szeretnünk kell. Hogy, ha kérik tõlünk fél köpenyünket, adjuk oda az egészet, hogy, ha megdobnak kõvel, dobjuk vissza kenyérrel, s hogy, ha megütik egyik orcánkat, fordítsuk oda a másikat - bizonyára komolyan is gondolod mindezt. No de Rabbi, és az adó? Lásd, hõs zelóta testvéreink inkább vállalják a kereszthalált, csakhogy ne kelljen fizetni a császárnak - szentségtelen dolog ez, hiszen Mózes is tiltja törvényeiben. Aztán mire fordítja Tiberius császár Izrael adóját? Kegyenceire, bürokratáira meg egyéb léhûtõire, és persze - ne felejtsd el - zsoldoskatonáira is, akikbõl egyre többet és többet ültet a nyakunkra... Rabbi, mondd meg nekünk, de tiszta szívedbõl, fizethetünk-e így nyugodt lelkiismerettel adót a császárnak? Ha nem fizetünk, lázadók vagyunk, s lázadókként mit tesz velünk a császár? Még több katonát küld a nyakunkra, s megtizedeli az Úr választott, büszke népét... Rabbi, válaszolj: önpusztító mártírok legyünk-e inkább, vagy becstelen megalkuvók?"

Hatásszünet, visszhangzó templomfalak, lassan-lassan ismét elindul a sutyorgás. Végre a Mester, szelíden:

“Miért kísértesz, miért akarsz bántani, barátom? Nos, mutass nekem egy ilyen adópénzt!"

A heródiánus övtáskájába nyúl, kivesz egy dénáriust, és a Mester felé nyújtja. Az meg csak áll, nem mozdul. A heródiánus pedig nem érti, miért kezdenek egyre többen kuncogni a sokaságból, nem érti, hogy társai viszont miért kezdik csóválni a fejüket, nem érti, mert nem látja kívülrõl e groteszk élõképet. Kezében az adópénz - mert hát nála volt -, mutatja a Mesternek, akinek üres a keze, még bõröve sincsen, csak az a szelíd, bocsánatkérõ mosoly az arcán.

“Látod, barátom, Te az én ellenségem vagy - dehát éppen ezért szeretlek. Íme, kezedben az adópénz, mutasd fel magasabbra, és mondd meg nekem: Kinek a képét viseli?"

“Tiberius császárét" - mondja amaz, magától értetõdõen, és teljesen megzavarodva.

“Bizony, a császárét. Õ nyomatta ki, az Övé, joga van tehát magának követelni. Add hát oda neki."

A válasz váratlan, a sokaságnak nem is tetszik, viszont a farizeus-heródeánus küldöttség végre fölszabadultan somolyoghat: “Csak beugrattuk..." De mintha a Rabbi csak most melegedne bele igazán:

“Add meg a császárnak azt, ami a császáré. Fizesd ki az adódat, õ meg csak fordítsa a pénzt arra, amire akarja, és amire a hatalma telik. Ez az õ császári dolga. De azért néha pillants bele a Tórába is - emlékszel, Mózes mit mondott Rólad, barátom?"

“Rólam...?"

“Igen, Rólad. A dénárius a császár képmását viseli. Te pedig az Úrét. Az Úrét, aki itt és most nem más, mint népünk öntudata, ereje és akarata, mely tartósabb bármiféle császárnál, királynál és helytartónál - mert e kis hatalmasságok hatalma csak addig terjed, amíg elviselik õket. Le- és felértékelõdnek õk is, mint az az adópénz, amit a kezedben szorongatsz. Te viszont, barátom - akárcsak közülünk mindenki más - gondolataidat, eszedet, érzéseidet, örömeidet és keserveidet, egész valódat annak a Teremtõ Valaminek köszönheted, amit nevezhetsz Jahvénak, népszellemnek, köztudatnak, vagy aminek akarod. Nevezheted Istennek is. Õ teremt Téged újra és újra, az Õ képmását viseled, s miközben a császárnak odaadod az adópénzt, õrizd meg magadat - nekünk. Bizony mondom Néktek, hatalmasságok jönnek, hatalmasságok mennek, mi, a porszemek maradunk, mert ránk épülnek, és mi omlasztjuk össze e hatalmasságokat... Hát, csak ennyit mondhatok. És köszönöm, barátaim, hogy mindezt elmondhattam. Béke veletek."

S a küldöttség már csak a Mester körül tolongó sokaságot látja, a zajongó locsi-fecsibõl pedig még itt-ott kiszûrõdik a hang:

“Boldogok a porszemek..."

Két Hét Politika, 1993. május, 10. sz.