Ebben az írásban arra teszek kísérletet, hogy általános bevezetést adjak az ateizmusba. Miközben a vitás kérdéseket illetôen mindvégig igyekeztem a lehetô legsemlegesebb álláspontot kifejteni, az Olvasónak tisztában kell lennie azzal, hogy ez az írás csupán egyetlen nézôpontot képvisel. Arra biztatom az Olvasót, hogy további olvasással szélesítse látókörét és maga vonja le következtetéseit. Néhány, a témába vágó könyvet ezen írás melléklete sorol fel.
Annak érdekében, hogy a bemutatandó gondolatokat összefogottan, áttekinthetô felépítésben ismertethessem, írásomat egy ateista és egy istenhívô ember közötti képzeletbeli beszélgetés formájában fogalmaztam meg. A képzeletbeli istenhívô összes kérdése azok közül való, amelyek az alt.atheism newsgroupban, annak születése óta, újra meg újra felbukkantak. Néhány más, gyakran ismételt kérdésre egy másik dokumentum adja meg a választ.
Megjegyzendô, hogy ez az írás szándékosan olyan kérdések megválaszolására összpontosít, amelyeket keresztény nézôpontból tesznek fel. Ennek az az oka, hogy a GYIK dokumentumok a ténylegesen feltett kérdéseket tükrözik, és tény, hogy elsôsorban keresztény vallásúak igyekeznek az alt.atheism newsgroupban hittérítô tevékenységet folytatni.
Amikor tehát vallásról beszélek, elsôsorban az olyan vallásokra gondolok, amilyen a kereszténység, a zsidó vallás és az iszlám, amelyek középpontjában valamilyen emberfeletti, isteni lény áll. A tárgyalás nagy része vonatkoztatható más vallásokra is, némely részére azonban ez nem feltétlenül áll.
Az ateizmus az istenek létezésébe vetett hit hiányával jellemezhetô. Egyes ateisták továbbmennek ennél, és úgy vélekednek, hogy bizonyos istenek nem léteznek. Az elôzô álláspontot gyakran "gyenge ateista" álláspontnak, az utóbbit "erôs ateizmusnak" nevezzük.
Fontos, hogy megjegyezzük a két álláspont közötti különbséget. A "gyenge ateizmus" egyszerû szkepticizmus; azt jelenti, hogy nem hiszünk Isten létezésében. Az "erôs ateizmus" több ennél: pozitív hit abban, hogy Isten nem létezik. Ne ess abba a csapdába, hogy feltételezed: minden ateista "erôs ateista". Minôségi különbség van az "erôs" és a "gyenge" álláspont között; nem egyszerûen mérték kérdése a dolog.
Egyes ateisták mindenfajta isten nemlétezésében hisznek, mások az általános tagadás helyett ateizmusukat meghatározott istenekre korlátozzák, például a kereszténység istenére.
Egyáltalán nem ugyanaz. Nem hinni el egy állítást csupán annyit jelent, hogy nem hisszük el, hogy igaz. Nem hinni el, hogy egy állítás igaz -- ez még nem jelenti azt, hogy azt hisszük: hamis. Lehet, hogy egyszerûen nem tudjuk, igaz-e vagy sem. Ez pedig az agnoszticizmushoz vezet el minket.
Az 'agnoszticizmus' szót Huxley professzor alkotta 1876-ban, a Metafizikai Társaság ülésén. Meghatározása szerint az agnosztikus ember nem fogadja el az ("erôs") ateizmus álláspontját, hanem úgy gondolja: a dolgok végsô eredetét valamiért nem ismerjük és nem is ismerhetjük meg. Más szóval agnosztikus az, aki szerint nem tudjuk és nem is tudhatjuk biztosan, létezik-e isten.
Huxley óta azonban az 'agnosztikus' szót olyanokra is használni kezdték, akik nem gondolják azt, hogy a kérdés eleve eldönthetetlen, csupán úgy vélik, hogy az Isten létezése mellett vagy ellene eddig felhozott bizonyítékok nem elégségesek, s ezért határozatlanok a kérdést illetôen.
Annak érdekében, hogy az agnoszticizmus fogalma körüli zûrzavart csökkentsük, azt javasoljuk, hogy az eredeti definíció szerinti nézetet nevezzük "szigorú agnoszticizmusnak", a második meghatározás szerintit pedig "empirikus agnoszticizmusnak".
A szavakkal vigyázni kell, a nyelv pontatlan kifejezôeszköz. Soha ne gondold, hogy ismered valaki világnézetét, ha csak annyit mondott magáról, hogy ateista vagy agnosztikus. Nagyon sok ember például agnoszticizmus alatt azt érti, amit itt "gyenge ateizmusnak" nevezünk, és az "ateizmus" szót csak az "erôs ateizmus" értelmében használja.
Ajánlatos az óvatosság azért is, mert az "ateista" szónak olyan sok jelentésárnyalata van, hogy valójában nagyon nehéz az ateistákról általános kijelentéseket tenni. Az egyetlen dolog, amit biztosan lehet mondani, az, hogy az ateisták nem hisznek Istenben. Viszont az például, hogy minden ateista szerint a tudomány lenne a legjobb módszere a világ megismerésének, semmiképpen nem igaz.
Az ateizmusnak sokféle filozófiai megalapozása van. Ha tudni akarjuk, hogy valaki miért dönt az ateizmus elfogadása mellett, legjobb, ha megkérdezzük tôle.
Sok ateista úgy érzi, hogy a nagy vallások által bemutatott istenfogalom alapvetôen ellentmond önmagának, és logikailag lehetetlen, hogy ilyen isten létezzék. Mások egyszerûen szkepticizmusból lesznek ateisták, minthogy nem látnak bizonyítékot Isten létezésére.
Több olyan könyv is van, amely az ateizmus filozófiai megalapozását adja. Ilyen például Martin: Atheism: A Philosophical Justification (Ateizmus: Filozófiai megalapozás) és Smith: Atheism: The Case Against God (Ateizmus: Perben Isten ellen) címû könyve. Néhány más könyvet az "Atheist Media" címû dokumentum sorol fel.
Némely ember természetesen anélkül ateista, hogy bármilyen logikai érve lenne világnézete igazolására. Egyesek számára egyszerûen ez a legkényelmesebb, leginkább a józan észbôl fakadó álláspont.
Erre az állításra sok ellenpélda van. Nagyon egyszerû például bebizonyítani, hogy nem létezik olyan prímszám, amely nagyobb, mint az összes többi prímszám. Természetesen itt jól meghatározott objektumokról van szó, amelyek jól meghatározott szabályoknak engedelmeskednek. Az, hogy az istenek és az univerzumok hasonlóan jól meghatározott objektumok-e, vita tárgya.
De ha feltételezzük is, hogy Isten létezésének lehetetlensége nem bizonyítható, akkor is vannak mélyebb okok arra, hogy Isten nemlétezését tételezzük fel. Ha feltételezzük, hogy valami nem létezik, akkor ez a feltevés bármikor megcáfolható mindössze egyetlen ellenpélda felmutatásával.
Másrészt, ha azt tételezzük fel, hogy valami létezik, és a dolog létezésének lehetetlensége nem bizonyítható, akkor a feltevés megcáfolásához bonyolult keresési eljárásra lehet szükség, melynek során a dolog összes lehetséges elôfordulási helyét megnézzük, és megmutatjuk, hogy nincs ott. A gyakorlatban az ilyen alapos keresési eljárás gyakran nehezen kivihetô, vagy egyenesen lehetetlen. A legnagyobb prímszám esetében nem áll fenn ez a probléma, mert arról be tudjuk bizonyítani, hogy nem létezik.
Ezért általános alapelv, hogy a dolgokról mindaddig azt kell feltételeznünk, hogy nem léteznek, amíg bizonyítékot nem találunk létezésükre. Még az istenhívôk is alkalmazzák ezt az elvet az esetek túlnyomó részében. Nem hisznek például az unikornisokban, noha nem tudják bebizonyítani, hogy sehol a világon nincs egyetlen unikornis sem.
Isten létezésének feltételezése valószínûleg olyan feltevés, amelyet nem lehet ellenôrizni. Nem kutathatunk mindenütt, ahol Isten lehet, azért, hogy bebizonyítsuk: sehol sincs. A szkeptikus ateista tehát kiindulásként azt feltételezi, hogy Isten nem létezik, mivel ez ellenôrizhetô feltételezés.
Azok, akik az erôs ateizmus híveinek vallják magukat, általában nem azt állítják, hogy semmiféle isten nem létezik, hanem többnyire bizonyos vallások által leírt meghatározott istenekre korlátozzák tagadásukat. Ily módon, miközben lehetetlen lehet kétséget kizáróan bebizonyítani, hogy semmiféle isten nem létezik, ugyanakkor lehetséges lehet annak bizonyítása, hogy (mondjuk) egy bizonyos vallásos könyv által leírt isten nem létezhet. Lehet, hogy még azt is be lehet bizonyítani, hogy egyetlen, ma létezô vallás által leírt isten sem létezik.
Az a nézet, mely szerint egyetlen létezô vallás által leírt isten sem létezik, valójában igen közel áll ahhoz a nézethez, mely szerint semmiféle isetn sem létezik. Mégis elég nagy a különbség a két nézet között ahhoz, hogy ne legyenek igazából alkalmazhatóak azok az ellenérvek, amelyek annak lehetetlenségén alapulnak, hogy mindenfajta isten létét egyszerre cáfoljuk meg.
Ha Isten bármi módon kölcsönhatásba lép a mi univerzumunkkal, akkor ennek mérhetô hatásokkal kell járnia. Istennek a mi univerzumunkkal való kölcsönhatása tehát érzékelhetô kell, hogy legyen.
Ha Isten lényege szerint nem érzékelhetô, az szükségképpen azt jelenti, hogy semmilyen módon nem lép kölcsönhatásba a mi univerzumunnkal. Sok ateista ebben az esetben úgy vélekedne, hogy ha Isten egyáltalán nem lép kölcsönhatásba a mi univerzumunkkal, akkor nem fontos, hogy létezik-e vagy sem.
Ha hiszünk a Bibliának, Isten a zsidók számára könnyen érzékelhetô volt. Akkor bizonyára még ma is érzékelhetônek kell lennie, nem? Miért változott volna meg a helyzet?
Megjegyzendô, hogy nem várom el, hogy Isten valamilyen tudományosan ellenôrizhetô, fizikai módon lépjen kölcsönhatásba világunkkal. De jelenlétének valamilyen hatása bizonyára érzékelhetô, máskülönben hogyan különböztessem meg Istent az összes többi nem létezô dologtól?
Több évszázadnyi erôfeszítés ellenére sem sikerült mindmáig senkinek megtámadhatatlan logikai bizonyítékkal elôállni Isten létezése mellett. Ennek ellenére sok ember érzi úgy, hogy logikailag be tudja bizonyítani, hogy Isten létezik.
Sajnos azonban a valóságot nem a logika határozza meg. Még ha szigorúan be tudnád is bizonyítani, hogy Isten létezik, ezzel nem mennél túl sokra. Lehet, hogy logikai szabályaid nem ôrzik meg az állítások igazságtartalmát -- vagyis logikai rendszered hibás. Lehet, hogy a kiinduló állítások tévesek. Még az is lehetséges, hogy a valóság logikailag nem konzisztens. Végsô soron a valóságot csak megfigyelés által lehet megismerni. A logika csupán ahhoz adhat ötletet, hol és hogyan keressünk; de az Istennel kapcsolatos logikai érvek többsége még erre sem jó.
A logika hasznos eszköz az adatok elemzésére és arra, hogy megsejtsük, mi a valóság; de ha a logika és a valóság ellentmondásba kerül egymással, kettejük csatájában a valóság gyôz.
A filozófiai vitákban az emberek egyik legkedveltebb idôtöltése az "átdefiniálós játék". Némileg cinikus nézôpontból a játék a következôképpen fest:
Az A személy tesz egy vitatható kijelentést. Amikor a B személy rámutat, hogy a kijelentés nem lehet igaz, az A személy fokozatosan átdefiniálja a kijelentésben szereplô szavakat, mígnem eljut egy olyan állításhoz, amit B hajlandó elfogadni. Ezután följegyzi az állítást, azzal a ténnyel együtt, hogy B egyetértett vele, majd folytatja a gondolatmenetet. Végül A a kijelentést mint "közösen elfogadott tényt" használja, de közben ismét az eredeti definíciót használja a benne szereplô szavakra, s nem azokat a homályos átdefiniálásokat, amelyekre B egyetértésének elnyeréséhez szüksége volt. B pedig rendszerint belemegy a játékba, hiszen nem akar következetlennek látszani.
Ezzel a kis kitérôvel az volt a célom, hogy rámutassak: arra a kérdésre, hogy "az ateizmus nem vallásos hit-e maga is?", a válasz alapvetôen attól függ, mit értünk "vallásos" alatt. A "vallásokra" általában valamely emberfeletti irányító hatalomba, különösen valamiféle istenbe vetett meggyôzôdéses hit és imádat jellemzô.
(Érdemes megjegyezni, hogy e meghatározás szerint a buddhizmus némely változata nem számít "vallásnak".)
Az ateizmus egészen biztosan nem jelent semmiféle emberfeletti hatalomba vetett hitet, és semmilyen értelemben nem jár együtt imádattal. Ha a "vallásos" fogalmát annyira kiszélesítjük, hogy az ateizmust is magában foglalja, akkor az emberi viselkedés számos más elemét is rögtön "vallásosnak" kell tekintenünk -- például a tudományt, a politikát vagy a tévénézést.
Elôször is, nem egyértelmû, hogy a szkeptikus ateizmus együttjár-e bármiféle hittel.
Másodszor, ahhoz, hogy az érzékszerveinkkel felfogott benyomásaink között valamiféle rendet teremtsünk, szükség van néhány kiinduló feltevésre, melyeket hit alapján fogadunk el. A legtöbb ateista arra törekszik, hogy minél kevesebb ilyen kiinduló feltevése legyen; s még ezek is megkérdôjelezhetôk, ha a tapasztalat kétséget támaszt velük szemben.
A tudománynak is számos alapfeltevése van. Feltételezi például, hogy a fizika törvényei minden megfigyelô számára (vagy legalábbis minden, inerciális rendszerben lévô megfigyelô számára) azonosak. Ilyen típusú alapfeltevéseik vannak az ateistáknak is. Ha az ilyen alapvetô ideákat "puszta hitnek" nevezzük, akkor mindenre, amit tudunk, azt kell mondanunk, hogy puszta hiten alapul -- s így a kifejezés értelmét veszti.
A "hit" szót inkább a kialakult, meggyôzôdésen alapuló nézetekre használjuk. E meghatározás értelmében az ateizmus és a tudomány egészen biztosan nem puszta hit kérdése. Egyes ateisták vagy tudósok természetesen lehetnek éppannyira dogmatikusok, mint a vallások követôi, és állíthatnak valamit meggyôzôdéssel. Ez azonban nem általános tendencia; sok ateista például vonakodna bizonyossággal állítani, hogy a Világegyetem létezik.
Hitrôl beszélünk még az olyan vélekedések esetében is, amelyeknek nincs elégséges alátámasztásuk vagy bizonyítékuk. A szkeptikus ateizmus semmiképpen nem tesz eleget ennek a meghatározásnak, hiszen a szkeptikus ateizmus lényegében nem állít semmit. Az erôs ateizmus már közelebb áll ehhez a fajta hithez, mégsem sorolható fenntartás nélkül ide, ugyanis még a legdogmatikusabb ateista is igyekszik kísérleti adatokra (vagy azok hiányára) hivatkozni, amikor Isten nemlétezését bizonygatja.
Az emberek sajnos hajlamosak arra, hogy mindenkit beskatulyázzanak: mellette vagy ellene van-e valaminek, "barát" vagy "ellenség". Az igazság azonban nem fekete-fehér.
Ateizmusnak azt az álláspontot nevezzük, amely logikailag a teizmus ellentéte. Ilyen értelemben nevezhetô "antivallásnak". Amikor azonban az istenhívôk "vallásellenességrôl" beszélnek, ezalatt általában azt értik, hogy az ateisták valamiféle ellenszenvet vagy gyûlöletet éreznek az istenhívôkkel szemben.
Az ateisták efféle besorolása és vallásellenes érzületûként való megbélyegzése meglehetôsen igazságtalan eljárás. Az ateisták valójában igen sokféleképpen viszonyulnak az istenhívôkhöz.
A legtöbb ateista az "élni és élni hagyni" elvet követi. Közeli barátaikon kívül általában senkinek nem beszélnek ateizmusukról, hacsak nem szegezik egyenesen nekik a kérdést. Ennek persze részben az is lehet az oka, hogy az ateizmust sok országban nem tartják "társadalmilag elfogadható" világnézetnek.
Némely ateista viszont kimondottan vallásellenes, és ha lehet, meg is kísérel másokat "megtéríteni". A történelem során az ilyen vallásellenes ateisták sohasem tudtak jelentôs hatást gyakorolni a társadalomra -- kivéve a keleti blokk országait.
(Egy kis kitérô: A Szovjetúnió kezdetben az állam és az egyház szétválasztását tûzte ki célul, akárcsak az Amerikai Egyesült Államok. A szovjet állampolgároknak törvény biztosította a jogot vallásuk szabad gyakorlására. Az "állami ateizmus" intézménye Sztálin hatalomra kerülésekor jött létre; Sztálin ugyanis a népesség fölötti korlátlan hatalom megszerzése érdekében megpróbálta megsemmisíteni az egyházakat.)
Egyes ateisták nyíltan hangot adnak nézeteiknek, de csak akkor, ha úgy látják: a vallás olyan ügyekbe akar beleszólni, amelyek nem tartoznak hatáskörébe -- pl. az ország kormányzásába. Az ilyen ateisták általában kiállnak amellett, hogy az egyház az államtól elkülönült intézmény maradjon.
Az állam és az egyház szétválasztásának alapelve az, hogy az állam nem hozhat törvényeket a vallásos hit kérdéseivel kapcsolatban. S ez nem csupán azt jelenti, hogy az állam egyetlen vallást sem részesíthet elônyben a többivel szemben, hanem azt is, hogy nem törekedhet semmiféle vallásos természetû hit elômozdítására sem.
A vallások mégis beleszólhatnak tisztán világi ügyek vitáiba is. A történelem során például a vallásos hívôk számos politikai reform szorgalmazói voltak, s ma is gyakori, hogy vallásos fogantatású mozgalmak szállnak síkra humanitárius célokért, pl. a súlyos helyzetû országoknak nyújtott segélyek növeléséért. Számos ateista örömmel fogadja a vallások effajta tevékenységét, mindaddig, amíg világi ügyekben fejtik ki álláspontjukat, és nem tesznek emberek között vallási alapon megkülönböztetést.
Azért, mert azok, akik imádkoznak, szavazók és törvényhozók, és gyakran hajlamosak olyasmiket csinálni, amelyek fölött a nem imádkozó emberek nem hunyhatnak egyszerûen szemet. Továbbá az iskolában mondott keresztény ima félelmet, aggodalmat kelthet a nem keresztény tanulókban, még akkor is, ha megmondják nekik, hogy nem kötelezô részt venniük benne. A vallásos és nem vallásos világnézetek sokfélesége lehetetlenné teszi olyan értelmes ima megfogalmazását, amely a nyilvános szertartások minden résztvevôje számára egyaránt elfogadható.
A nem imádkozóknak ezenkívül gyakran vannak olyan barátaik vagy családtagjaik, akik szoktak imádkozni. Némileg érthetô tehát, ha egy ateista törôdik az idejüket vesztegetô barátaival és családtagjaival, még ha más oka nincs is erre.
Számos olyan, vallásos cél nélküli jótékonysági szervezet van, amelyet az ateisták is támogathatnak. Egyes ateisták vallásos jótékonysági szervezeteket is támogatnak, egyszerûen azért, mert ezzel embereken segíthetnek. Sôt, olyan ateisták is vannak, akik valamely, vallási alapon létrehozott jótékonysági szervezetben önkéntes munkát végeznek.
A legtöbb ateista a jelek szerint úgy érzi, hogy az ateizmus nem olyasmi, amit a jótékonysággal kapcsolatban hangoztatni kellene. Számukra az ateizmus csupán egy egyszerû, kézenfekvô, mindennapi dolog, éppen úgy, mint a jótékonyság. Sokan közülük úgy érzik, hogy kissé olcsó, mi több: képmutató magatartás az, ha valaki az egyszerû jótékonykodást ürügyként használja fel arra, hogy saját vallásos nézeteit népszerûsítse.
A "gyenge" ateisták számára igen különös ötlet azért építeni egy kórházat, hogy ezzel azt hirdessük: "Nem hiszek Istenben"; olyan, mintha valaki azért rendezne társasági összejövetelt, hogy azt kiáltsa világgá: "Ma nincs születésnapom". Mire jó a nagy felhajtás? Az ateizmus ritkán törekszik evangelizációra.
Némelyek számára talán valóban ezt jelenti az ateizmus. De sok embernek olyan szülei vannak, akik nem kényszerítenek semmiféle vallásos (vagy ateista) világnézetet gyermekükre. Sok ilyen szülô maga is ateista.
Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy sok vallásos ember azért lett vallásos, hogy ezzel lázadjon ateista neveltetése ellen, s így megmutathassa: ô más. Másrészrôl sok ember azért lesz vallásos, hogy ezzel eleget tegyen mások elvárásainak.
Általánosságban nem lehet kimondani, hogy az ateizmus vagy a vallásosság mindig lázadó vagy mindig konformista viselkedés. Ugyanakkor az emberek többsége inkább arra hajlamos, hogy együtt haladjon valamely csoporttal, s kevésbé arra, hogy önállóan, függetlenül cselekedjen vagy gondolkodjon.
Nem hisznek Istenben. Ez minden, amit mondani lehet róluk.
Az ateisták hallgathatnak heavy-metált -- akár visszafelé is --, de lehet, hogy inkább Verdi Requiemjét kedvelik, még akkor is, ha értik a szövegét. Hordhatnak tarka inget, öltözhetnek tiszta feketébe, sôt akár narancssárga ruhát is viselhetnek. (A buddhisták jelentôs része nem hisz semmiféle istenben.) Egyes ateisták még bibliát is hordanak magukkal -- természetesen azért, hogy vitatkozzanak vele!
Bárki vagy is, szinte biztos, hogy már egy csomó ateistával találkoztál életed során anélkül, hogy észrevetted volna. Általában az ateistáknak sem a viselkedésében, sem a megjelenésében nincs semmi kivételes.
Attól függ. Ha az erkölcsösséget úgy határozzuk meg, mint az Istennek való engedelmességet, akkor az ateisták természetesen kevésbé erkölcsösek, hiszen semmiféle istennek nem engedelmeskednek. De általában amikor erkölcsös viselkedésrôl beszélünk, arra gondolunk, hogy a társadalomban mi számít elfogadható ("jó"), illetve elfogadhatatlan ("rossz") viselkedésnek.
Az ember társas lény, s ahhoz, hogy a lehetô legsikeresebb legyen társadalmában, együtt kell mûködnie másokkal. Ez elég jó ok arra, hogy az ateistákat eltántorítsa az "antiszociális" vagy "erkölcstelen" viselkedéstôl, egyszerûen csak az önfenntartás okán.
Sok ateista egyszerûen azért viselkedik "erkölcsösen", "jószívûen" másokkal, mert természetes hajlamot érez a másokkal való együttérzésre. Hogy miért törôdnek az ateisták azzal, mi történik másokkal? Nem tudják. Egyszerûen ilyenek.
Vannak persze olyan emberek is, akik "erkölcstelenül" viselkednek, s tetteik alátámasztására az ateizmust próbálják felhasználni. De ugyanannyi ember van, aki erkölcstelen viselkedésének alátámasztására vallásos nézeteket használ fel. Például:
"Íme egy igaz kijelentés, amelyet teljes mértékben el kell fogadnunk: Jézus Krisztus azért jött a Földre, hogy megmentse a bûnösöket... De éppen ez okból én kegyelemben részesültem, hogy általam ... Jézus Krisztus kimutathassa korlátlan türelmességét, mely példaként állhat azok elôtt, akik hisznek benne és örök életet nyernek. Tisztelet és dicsôség az örök Úrnak, a halhatatlan, láthatatlan, egyetlen Istennek, mindörökkön-örökké!"
A fenti idézet abból a vallomásból való, amelyet 1992. február 17-én a bíróság elôtt tett Jeffrey Dahmer, a Milwaukee-i megrögzött emberevô sorozatgyilkos. Úgy tûnik tehát, hogy minden ateista tömeggyilkosra esik egy vallásos tömeggyilkos. De mi a helyzet a hétköznapibb erkölcsösséggel?
A Roper Organization felmérése szerint az "újjászületési" (megtérési) élmények után általában romlott a megtértek magatartása. Megtérése elôtti életében a válaszolóknak csupán 4%-ával fordult elô, hogy ittasan vezetett, a megtérteknek viszont 12%-a számolt be ittas vezetésrôl. Hasonlóképpen: megtérése elôtt a válaszolók 5%-a használt illegálisan kábítószert, megtérés után 9%-a. Két százalék ismerte el, hogy tiltott szexuális kapcsolata volt megtérés elôtt, a megtérteknél azonban ez a szám már 5%. ["Freethought Today", 1991. szeptember, 12. old.]
Úgy tûnik tehát, hogy a vallásnak legalábbis nincs monopóliuma az erkölcsös viselkedést illetôen.
Természetesen az emberek nagy része serdülôkorában és húszas éveinek elején tér meg a kereszténység hitre (vagy válik ateistává). Ez egybeesik azzal az életkorral, amikor az emberek alkoholt kezdenek fogyasztani és szexuálisan aktívvá válnak. Lehet, hogy a fenti számok csupán azt jelzik, hogy a kereszténységnek nincs hatása a viselkedés erkölcsösségre, vagy nem elég jelentôs a hatása ahhoz, hogy megfigyelhetô visszaesést idézzen elô az erkölcstelen viselkedés elôfordulásában.
Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy "Létezik-e erkölcsösség az ateisták számára?", akkor a válasz egyértelmûen igen, amint a fentiekbôl kiderült. Sok ateistának legalább olyan erôs erkölcsi elvei vannak, mint a vallásos embereknek.
Ha a kérdés úgy értendô, hogy "Van-e az ateizmusnak jellegzetes, sajátos erkölcsi tartalma?", akkor a válasz: nem, nincs. Az ateizmusból önmagában semmi nem következik az egyén viselkedésével kapcsolatban. A legtöbb ateista lényegében ugyanazokat az "erkölcsi szabályokat" követi, mint a hívôk -- csupán más okból. Az ateisták nem úgy tekintenek az erkölcsre, mint valamely természetfölötti lény által kijelölt szabályrendszerre, hanem úgy vélik, hogy az erkölcsöt az emberek alkották, aszerint, hogy érzésük szerint hogyan "kellene" a világnak mûködnie.
A "Szabadság a vallástól" Alapítvány egy felmérése szerint a válaszoló ateisták 90%-a azért lett ateista, mert a vallás nem mûködött számukra. Úgy találták, hogy a vallásos világnézet alapvetôen összeférhetetlen azzal, amit életük során maguk körül tapasztalnak.
Az ateisták nem tudatlanságból vagy tagadásból nem hisznek Istenben, hanem saját választásuk eredményeként. Túlnyomó többségük nem kevés idôt fordított egy vagy több vallás megismerésére, olykor igen nagy mélységben tanulmányozták azokat. Megfontoltan és átgondoltan hozták meg döntésüket arról, hogy elutasítják a vallásos világnézetet.
Ez a döntés természetesen az illetô személyiségének elkerülhetetlen következménye is lehet. Olyan ember számára, aki természeténél fogva szkeptikusan viszonyul az ôt érô szellemi hatásokra, az ateizmus általában az egyetlen értelmes választás, s így az egyetlen, amelyet ôszintén választhat és vállalhat.
A "tagadni" szót használhatjuk abban az értelemben, hogy "valaminek igazságát nem elfogadni". Ebben az értelemben az ateisták tagadják Isten létezését. Tagadásuk nem azt jelenti, hogy nem akarnak tudomást venni Isten létezésének bizonyítékairól; s azt sem föltétlenül jelenti, hogy Isten nemlétét állítják.
Az ateisták azzal a tudattal élik életüket, hogy senki sem figyeli ôket közben. Nagy részük nem is vágyik arra, hogy valaki figyelje ôket, függetlenül attól, hogy mennyire jóságos természetû lenne az a bizonyos "Nagy Testvér"-figura, aki figyelné ôket.
Némely ateista szeretné, ha képes lenne hinni Istenben -- no és? El kell-e hinnünk valamit csupán azért, mert akarjuk, hogy igaz legyen? Az efféle megközelítés kockázatai nyilvánvalóak. Az ateisták többnyire úgy gondolják, hogy nem elég akarni hinni valamiben; a hitet valamiféle bizonyítéknak kell alátámasztania.
Sok, sôt talán a legtöbb ateista korábban vallásos volt. Mint az elôzôekben elmondtuk, túlnyomó többségük komolyan fontolóra vette azt a lehetôséget, hogy van Isten. Sok ateista nem kevés idôt töltött azzal, hogy imák révén megpróbálja elérni Istent.
Természetesen igaz, hogy egyes ateisták híján vannak a nyitott szellemnek; de sértô és szûklátókörûségre utal az a feltételezés, hogy minden ateista elfogult és ôszintétlen. Az olyan megjegyzéseket, mint "Hát persze, hogy van Isten, csak azért nem látod, mert nem jól nézed a dolgokat!", az ateisták joggal tarthatják leereszkedô modorú kioktatásnak.
Ha filozófiai vitába akarsz bonyolódni ateistákkal, akkor igen lényeges, hogy a legjobbat feltételezd róluk, és feltételezd, hogy ôszintén beszélnek, amikor azt mondják, hogy keresték Istent. Ha nem vagy hajlandó elhinni, hogy alapvetôen igazat mondanak, a vitának nincs értelme.
Az ateisták nagy része céltudatos életet él. Eldöntik, mi ad szerintük értelmet az életnek, és e célok felé törekednek. Megpróbálnak úgy élni, hogy életük számítson valamit, nem azáltal, hogy örök életet kívánnak, hanem hogy hatással próbálnak lenni másokra, olyanokra, akik tovább élnek. Szentelheti életét egy ateista ppéldául a politikai reformnak, abban a reményben, hogy nyomot hagy majd a történelemben.
Természetes emberi törekvés, hogy "értelmet", "célt" keresünk véletlenszerû események sorában. Ugyanakkor egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy az "élet" olyasvalami lenne, aminek "értelme" van.
Másképp fogalmazva, attól, hogy valami kérdésnek néz ki, még nem biztos, hogy tényleg értelmes dolog megkérdezni. Egyes ateisták azt tartják, hogy a kérdés: "Mi az élet értelme?" éppolyan buta, mintha valaki azt kérdezné: "Mi egy csésze kávé értelme?" Úgy vélik: az életnek nincs célja vagy értelme, egyszerûen csak van.
Továbbá, ha valamely misztikus külsô erôre van szükség ahhoz, hogy létünk általa "értelmet" nyerjen, akkor ez bármely feltételezett isten létezését értelmetlenné teszi, nem?
Vigaszt számos módon találhatunk:
Úgy tûnhet, hogy ez a felsorolás a válságos helyzetekkel való szembenézésnek meglehetôsen üres és sebezhetô módját mutatja be. No és? Azért higgyünk bizonyos dolgokban, mert vigaszt nyújtanak, vagy inkább nézzünk szembe az igazsággal, bármilyen kiábrándító is az?
Végsô soron ez mindig az egyén döntésén múlik. A legtöbb ateista nem képes arra, hogy csupán azért higgyen valamiben, amiben egyébként nem hinne, mert az vigaszt nyújt számára. Az igazságot fontosabbnak tartják a vigasznál, s azt tartják, hogy ha az igazság keresése némelykor boldogtalanná teszi ôket, nos, az egyszerûen balszerencse. Az igazság néha fáj.
A rövid válasz: "Nem. És te?"
Az ateisták nagy része sok éve ateista. Sok érvet, állítólagos bizonyítékot hallottak már Isten létezésével kapcsolatban, de úgy találták, hogy mindegyik érvénytelen, vagy nem alkalmas semmilyen következtetés levonására.
A vallásos világnézet több ezer éves, mégsem szolgált még egyetlen jó bizonyítékkal sem Isten létezésére. Az ateisták ezért többnyire úgy érzik, hogy nem valószínû, hogy belátható idôn belül kiderül: tévedtek. Így aztán nem is aggódnak emiatt.
Ez nem így van, ugyanis a megkérdôjelezett világnézetek nem azonos természetûek. A gyenge ateizmus voltaképpen nem más, mint a szkeptikus alapállás, amely nem állít semmit. Az erôs ateizmus negatív hit. A teizmus nagyon erôs pozitív hit.
Az ateisták néha azzal érvelnek, hogy az istenhívôknek azért kell megkérdôjelezniük világnézetüket, mert nagyonis valóságos károkat okozhatnak -- nemcsak a hívôknek, hanem mindenki másnak.
A vallás hatalmas pénzügyi terhet és rengeteg munkát ró az emberiségre. Nem csak arról van szó, hogy a hívôk pénzüket templomok építésére vesztegetik. Gondoljunk arra a rengeteg idôre és erôfeszítésre, amelyet templomok építésére, imádkozásra, stb. fordítanak. Gondoljunk bele, mennyivel jobb célokra is lehetne fordítani mindezt az erôfeszítést.
Számos hívô hisz a csodás gyógyulásokban. Számos példát fel lehetne sorolni olyan hívôkrôl, akiket egy pap "meggyógyított", ezért abbahagyták az orvosok által felírt gyógyszerek szedését, és meghaltak ennek következtében. Egyes hívôk azért haltak meg, mert vallási okokból elutasították a vérátömlesztést.
Az a tény, hogy a katolikus egyház ellenzi a születésszabályozást -- s különösen a gumióvszer használatát -- valószínûleg súlyosbítja a túlnépesedés problémáját a harmadik világ számos országában, s hozzájárul az AIDS terjedéséhez világszerte.
Egyes hívôk inkább megölték saját gyermekeiket, mint hogy megengedjék, hogy azok ateistákká váljanak, vagy más vallású emberrel házasodjanak össze. Egyes vallási vezetôk szentesítették az istenkáromló emberekkel szemben elkövetett gyilkosságokat.
A történelem során számos vallásháború dúlt. Még ha elfogadjuk is azt az érvet, miszerint e háborúknak nem a vallás volt a valódi oka, kétségtelen, hogy a vallást igen hatékonyan felhasználták a háborúk igazolására.
Ez az érvelés igen hasonlít a "nincs igazi skót" címû logikai csapdára.
Mitôl lesz valaki igazi hívô? Annyi "egyetlen igaz vallás" van ma már, hogy meg sem lehet ôket számolni. Nézzük csak a kereszténységet: rengeteg szekta, csoportosulás verseng egymással, s mindegyik meg van róla gyôzôdve, hogy ô az egyetlen igaz kereszténység képviselôje. Néha még harcolnak is egymással, s megölik egymást. Hogyan döntheti el egy ateista, hogy ki az igaz keresztény, és ki nem, ha még a nagy keresztény egyházak, mint a katolikus és az anglikán egyház sem tud dönteni ebben a kérdésben?
Így aztán a legtöbb ateista az egyszerûség kedvéért úgy dönt, hogy mindenkit kereszténynek tekint, aki kereszténynek nevezi magát, és a keresztény világnézetet vagy dogmát használja fel tettei igazolására. Lehet, hogy ezek közül a keresztények közül némelyek eltorzítják a keresztény tanítást saját céljaiknak megfelelôen -- de ha a Bibliát ilyen könnyen fel lehet használni a kereszténységgel összeférhetetlen cselekedetek alátámasztására, akkor ugyan miféle erkölcsi tartalma van a Bibliának?. Ha a Biblia Isten szava, miért nem gondoskodott Isten arról, hogy nehezebb legyen szavait félreértelmezni? S honnan tudod, hogy a te világnézeted nem eltorzítása-e Isten valódi szándékainak?
Ha a Bibliának nincs egyetlen, világos és egyértelmû értelmezése, akkor egy ateista milyen alapon részesítsen elônyben valamely értelmezést a többivel szemben, csak azért, mert te azt mondod? Sajnos, ha valaki azt állítja, hogy hisz Jézusban, és azért gyilkolt meg másokat, mert Jézus és a Biblia ezt parancsolta neki, akkor is kénytelenek vagyunk kereszténynek tekinteni az illetôt.
Ez így nem igaz, ugyanis -- mint korábban hangsúlyoztuk -- a dolgok létezésére vonatkozó pozitív állításokat eleve sokkal nehezebb megcáfolni, mint a negatívakat. Soha, senki nem bizonyította be, hogy nem léteznek unikornisok, ez azonban nem teszi valószínûtlenné azt, hogy puszta fantázia termékei.
Ezért sokkal ésszerûbb dolog alapállásként a negatív állítást elfogadni, mint a pozitívat. A "gyenge" ateisták természetesen úgy gondolják, hogy még jobb, ha semmit sem állítunk.
Sajnos a nézetek népszerûségének nem sok köze van ahhoz, mennyire "helyesek", vagy hogy "mûködnek-e". Gondoljunk arra, hány meg hány ember hisz a csillagjóslásban, a grafológiában és más áltudományokban.
Sok ateista úgy érzi, hogy az az akarat, hogy istenekben higgyünk, egyszerûen emberi gyengeség. Kétségtelen, hogy számos primitív társadalomban a vallás lehetôvé teszi az emberek számára, hogy valami módon megmagyarázzák azokat a jelenségeket, amelyeket nem értenek eléggé.
De a vallás természetesen több ennél. Az ipari társadalmakban olyan embereket találunk, akik annak ellenére hisznek egyes jelenségek vallásos magyarázatában, hogy az adott jelenségekre megfelelô természetes magyarázat is van. A vallás eredetileg kísérlet lehetett a világ magyarázatára, napjainkban azonban más célokat is szolgál.
Nem feltétlenül. A legtöbb vallás csak felületes hasonlóságot mutat egymással; gondoljunk arra, hogy pl. a buddhizmusban vagy a taoizmusban egyáltalán nincs semmiféle, keresztény értelemben vett istenfogalom.
A legtöbb vallás természetesen készségesen elítéli a konkurrens vallásokat. Már csak ezért is furcsa, ha az egyik vallással akarja valaki a másikat alátámasztani.
Minden olyan tudósra vagy filozófusra, aki hitt Istenben, esik egy másik tudós vagy filozófus, aki nem hitt. Azonkívül, mint már említettük, egy világnézet igazságát nem az határozza meg, hogy hány ember hisz benne. Vegyük észre továbbá, hogy az ateisták nem úgy tekintenek a híres tudósokra és filozófusokra, mint a hívôk az ô vallási vezetôikre.
A híres tudós is csak ember; szakértôje lehet egyes tudományterületeknek, de amikor más dolgokról beszél, akkor szavainak nincs különleges súlya. Számos köztiszteletnek örvendô tudós hozta már kínos helyzetbe magát azzal, hogy olyan témáról beszélt bolondságokat, amely kívül esett szakterületén.
(Ezzel kapcsolatban lásd még a Hogyan konstruáljunk logikai érvet? c. dokumentumot.)
Nem egészen. Annyit mindenképpen jelez, hogy az adott vallásnak olyan sajátságai vannak, amelyek elôsegítették nagymértékû elterjedését.
A memetika elmélete foglalkozik a "mémekkel" -- olyan idearendszerekkel, amelyek a gének analógiájára terjednek az emberi elmék között. Egyes ateisták a vallásokat igen sikeres élôsködô mémrendszereknek tekintik, amelyek azáltal terjednek, hogy hordozóikat arra serkentik, hogy térítsenek meg másokat. Egyes mémek azáltal kerülik el a megsemmisülést, hogy a hívôket eltántorítják a tanok megkérdôjelezésétôl, vagy nyomásgyakorlás révén megakadályozzák, hogy az egykori hívôk elismerjék, hogy tévedtek. Egyes vallásos mémek pedig arra ösztönzik hordozóikat, hogy elpusztítsák az olyan hordozókat, akik más mémek irányítása alatt állnak.
A memetikus nézetrendszerben természetesen nem kapcsolódik semmiféle erény a sikeresen terjedô mémekhez. A vallás nem jó dolog attól, hogy sok ember hisz benne, ahogy egy betegség sem jó dolog attól, hogy sok ember megkapja.
A memetikus megközelítés ugyanakkor általában is keveset mond a mémekben lévô információ igazságtartalmáról.
Sok fontos gondolat van, amelyet az ateisták közvetíteni igyekeznek. Az alábbi felsorolás csak néhányat mutat be közülük. Ne lepôdj meg, ha olyan gondolatokat is látsz köztük, melyek némelyik vallásban is jelen vannak.
és végül a legfontosabb:
Fordította: Szilágyi András <szia@enzim.hu>