Chan Chu, a híres bölcs, aki még életében nem tette ki lábát a Középső Hegyvidékről, már a sokadik meghívást kapta egy tudásra szomjas kisebb fejedelemtől, de neki – tanítványai hiába noszogatták – semmi kedve sem volt elutazni.

– A képzelet nem az erősségem.

Helyet kért három szerzetes egy hegyi kolostorban, de Chan Chu, anélkül, hogy kipillantott volna a kolostor elé, ahol a három vándor mezítláb és fázósan toporgott a fagyos földön, kiüzent, hogy nem jöhetnek be. Tudni kell, hogy Chan Chu tekintélye szavai puszta erején múlott. Ha a három vándor akart volna, nyugodtan bemehetett volna, nyugodtan figyelmen kívül hagyhatta volna Chan Chu üzenetét, annak semmilyen kényszerítő ereje nem lévén. Ám rövid tanácskozás után szomorúan sarkon fordultak, és elindultak a sáros hegyi ősvényen fölfelé, lehorgasztott fejjel.

-– Miért járnak mezítláb ilyen sárban és hidegben? – kérdezett vissza Chan Chu, majd kézen fogva a kérdezőt kivezette a kolostorból, leoldozta mind a két saruját, a fiatal szerzetes elé tette a sárba, és azt mondta neki:

– Még utolérheted őket.

Egy szerzetes ügyetlenkedett a tűzrakásnál, addig-addig ügyetlenkedett, míg egyszer csak megégette a kezét, és följajdult.

Azon vitatkozott két szerzetes, hogy ki a nagyobb Mester Zen Fen vagy Chan Chu? Történetesen Zen Fen épp Chan Chu vendégeként tartózkodott a kolostorban. Zen Fen aludt, Chan Chu meghallva a két vitatkozót, kézen fogta és odavezette őket az alvó Zen Fen fekhelyéhez.

– Látjátok, tényleg ő a nagyobb – mondta.

A hegyi kolostorba egy mérhetetlenül gazdag császári hivatalnok, akiről az a szóbeszéd járta, hogy roppant vagyonához nem egészen tisztességes módszerekkel jutott hozzá, hét öszvérrel kilenc láda szent könyvet, hetven írószerszámot, tust, hónapokra elegendő szárított húst, egy szekérnyi hántolt rizst és tizenkét fölbecsülhetetlen értékű vallásos tárgyú tusrajzot küldött – adomány gyanánt. Senki sem értette, mi üthetett belé, hisz láthatóan a legjobb egészségnek örvendett, még bizalmasainak sem beszélt soha arról, hogy komolyabban foglalkoztatná a vallás, amelynek szertartásait ugyan tiszteletben tartotta, de egyébként hetekig tartó dorbézolással próbált fölhalmozott kincsei legalább parányi töredékének a nyakára hágni.

A szerzetesek azon kezdtek vitatkozni, hogy egy ilyen embertől vajon elfogadható-e az adomány. Chan Chu egy darabig hallgatta a vitatkozókat, azután megszólalt:

Chan Chu egyszer, ami ritkán fordult vele elő, dührohamot kapott, és a szandálját egy hozzá ismeretlen okból éppen belépő szerzeteshez vágta, aki erre meghajolt, köszönetet mondott, és távozott.

A szerzetes tüstént visszajött. Amikor újra megállt Chan Chu cellájának ajtajában, az a másik szandálját is tiszta erőből hozzávágta. A szerzetes most mozdulatlan maradt.

Chan Chu egy ízben különösen durván válaszolt egy fiatal fiúnak, akit életében először látott, és aki egy minden bizonnyal ártalmatlan kérdést tett föl neki. Olyannyira, hogy a fiú sírva fakadt, és futva távozott a kolostorból. Cellatársa óvatosan kérdezte meg Chan Chutól, hogy vajon mit kérdezhetett tő1e a fiú, hogy ennyire durván válaszolt?

Így is lett. A fiúból Chan Chu utóda lett, de valahányszor megkérdezték tőle, mit kérdezett Chan Chutól, és Chan Chu miért válaszolt olyan durván a kérdésére, csak hallgatott. Aztán, ha tovább nyaggatták, ez a névtelenségbe burkolózó Mester, kinél szelídebb, Lágyabb tanítót nem látott még a Középső Birodalom, csak ennyit mondott:

– Rám rivalló arca, a száján kifröcskölő nyál, a dadogó szitokszavak, melyeket a száján kibocsátott, olyanok voltak, mintha a természet szólalt volna meg. Kettéhasított ez a durvaság, belém állt, mint a tüske, Ez a tüske vagyok én, semmi több, csak a tüske héja, az ő durvaságának a szelíd héja, és ezért nem lehet nevem sem, mert ő bennem él tovább, én magam vagyok minden szelídségemmel az ő durvasága.

Abban a kolostorban is, ahol Chan Chu, ez a szegény sorból származó Mester – az apját nem ismerte, az anyját is alig – éppen tartózkodott, nagyon sok, helyrehozhatatlannak látszó kár keletkezett. A kolostor épülete valósággal összeroskadt, a szerzetesek a szabad ég alatt háltak, s bár mindannyian nagyon edzettek voltak a tudatos nélkülözésekben eltöltött élet következtében, a környékre zúduló számos csapás miatt, amikor is nem csupán saját nyomasztó gondjaikkal, hanem a vidék lakosságának elviselhetetlen szenvedéseivel is szüntelenül szembesültek, most váratlanul valóságos letargiába zuhantak, és mintha elhagyta volna őket az erő, hozzá se fogtak a kolostor helyreállításához, a romok között éltek, valósággal berendezkedtek erre az életformára, és kolostoruk elaggott vezetője sem volt képes őket fölserkenteni, lendületet vagy ötletet adni nekik, melyik végén is fogjanak a dologhoz.

Chan Chu, viszonylag koros ember létére nem panaszkodott, szabad ég alatt hált, mint a többiek, és sem szóval, sem egyéb módon nem buzdította szerzetestársait, hogy nekilássanak a romok eltakarításának. Mikor végül a szerzetesek egy csoportja azzal a céllal, hogy határozott útmutatást kérjen tőle, megközelítette Chan Chut, és a legtekintélyesebb odaállt elé, annak óvatosan megfogalmazott kérdésére, miszerint:

– Ezt a nagy bajt, Mester, miképpen lehetne helyrehozni, hol fogjunk hozzá? – Chan Chu csak annyit válaszolt, miközben egy fiatal majom ügyességével mászott végig a kolostor épen maradt főpillérén:

– De én tényleg nem tudok! – erősködött a szerzetes.

Riadtan vették észre a szerzetesek, hogy a főépület falán, éppen ott, ahol reggeli imádságukat mondták, repedés fut végig, mely napról-napra nagyobbodik. Volt, aki már egyenesen erre a repedésre szegezte a szemét, úgy imádkozott.

Chan Chut, aki már harmadik napja nem lépett be a szentélybe – ezt nem is várta el tőle senki, már életében félisteni tekintélye volt, úgy érezték, ő akkor is bent van, ha nincs bent –, a fal túloldalán, botra támaszkodva, mert eléggé megrokkant már, egyik ujját a repedésbe téve találták.

Chan Chu – ami nagyon ritkán fordult vele elő – elfogadta egy gazdag állatkereskedő hívását, aki Chan Chu nagy híve volt, és szerte az egész tartományban számos szerzetesrend létrehozásához járult hozzá fölbecsülhetetlen értékű adományaival, hogy töltse nála, családja körében a tavaszi esőzések hosszú időszakát.

Tudni kell, hogy a kereskedő házában épp abban az időben, és talán egyáltalán nem véletlenül, egy országszerte nagy hírnévre jutott, azóta elfeledett nevű bölcs tartózkodott, akihez a kereskedő ügyes-bajos dolgaiban sűrűn és sikerrel fordult.

A kereskedő azt remélte, hogy a két bölcs találkozása ritka szellemi izgalmat hoz majd otthonába, ám a közös étkezéseken kívül, amikor jószerével nem is szóltak egymáshoz, heteken át, mintha szándékosan tennék, a ház két végén tűntek föl – jobban mondva Chan Chu visszavonult, ha csak egy mód volt rá, és nem vett részt a ház életében. Szófukar volt, komor és néha kifejezetten nyugtalan.

Így hát a házigazda, aki nem szívesen látta, hogy régi álma meghiúsulni látszik, erőnek erejével fogta Chan Chut, valósággal ráparancsolt, hogy közéjük, családja körébe jöjjön, és Chan Chu, nem annyira attól tartva, hogy megsérti a házigazdát, hanem inkább attól, hogy a magyarázkodás tovább tart majd, mintha engedne, fölszedelőzködött, és úgy ahogy volt, szakadt sárga köntösében besétált a nagy és díszes fogadóterembe, ahol vidáman pattogott a tűz, és az ismert bölcs körül, aki egy párnákkal megrakott karszékben üldögélt, szandálba bújtatott piciny lábát aranyozott zsámolyon nyugtatta, ott voltak a család tekintélyesebb férfitagjai, valamint néhány meghívott, a házigazda környezetéből.

Chan Chut szintén karszék várta, valamint aranyozott zsámoly, és a bölcs derűs arca meg se rezdült, látván, hogy Chan Chu a karszék helyett a zsámolyra kuporodik le.

Hosszú csönd támadt. Csak a tűz pattogott, visszfénye játszott az arcokon. Senki nem szólalt meg. Egy titkos tapétaajtón hangtalan léptekkel belépett egy szolga, ölében rőzséskosárral, megkaparta kissé a tüzet, majd távozott. Eltelt egy kis idő, a szolga hangtalanul megint belépett, rakott a tűzre, majd ugyanolyan csöndesen, ahogyan jött, távozott. Ekkor a szüntelenül mosolygó bölcs Chan Chuhoz fordult, és így szólt, keresetlen egyszerűséggel:

Nem is szólalt meg többször azon az estén, se később, bár a heves esőzések miatt még jó egy hónapig élvezte a házigazda vendégszeretetét.

– A parasztok okosak, de hagyjatok végre elaludni! – azzal le is feküdt, el is aludt, pedig csak az imént kelt föl, végezte el tisztálkodását, és mondta el az első reggeli imát.

Azt beszélik, Chan Chut fiatalkorában hirtelen megvilágosodás érte – így lett szerzetes. Utána tíz évig nem beszélt, nem evett, nem ivott, hanem egy barlang szája előtt ült, ahová a környék lakói egy idő után ételeket, italokat és füstölőket hoztak áldozat gyanánt.

Tíz év letelvén, Chan Chu egyszer csak maga elé húzta az egyik tálat, amin több napja vagy hete állhatott a rizs, és a madarak és patkányok is beleettek, és jóízűen, mohón tömni kezdte magába.

– Mihez kezd most? – súgtak össze az őt időközben már szentként tisztelni kezdő falusiak.

– Most? – szólalt meg Chan Chu, aztán elhallgatott. És újabb tíz évig ült szótlanul a barlang szája előtt.

Chan Chu egyszer egy festményt nézegetett, ami nem volt szokása, mert nem szerette különösebben a művészetet, és nyíltan bevallotta, hogy nem ért hozzá: selyemre festett klasszikus tájkép volt, melyet egy, a névtelenséghez szigorúan ragaszkodó, titkos hódolója küldött el neki. A kép balszélén hatalmas cölöpökön álló liánból font híd volt látható, mögötte lélegzetelállítóan meredek sziklafal, alatta párás völgykatlan, a párából kósza madárraj bukkant elő a hajnal- vagy alkonypír varázslatos óráján.

Chan Chu épp csak kivette a képet a ládából, amelyben szállították, és már vissza is csomagolta. A képet ezután soha többé nem vette elő. Nem is beszélt róla senkinek. Halálakor azonban előkerült. Azóta is megvan. Minden látogatónak külön megmutatják. Rajta a liánokból font, cölöpökön álló híd, a meredek sziklafal és a völgykatlan párájából kibukkanó kósza madarak csapata a hajnal- vagy alkonypír varázslatos óráján. Chan Chu képe – csak így nevezik.

Szentélyt is építettek a kép számára, a kolostor balszárnyánál, ahova válogatott kavicsokkal felszórt ösvény vezet. Aki ide belép, megláthatja a képet: rajta a lélegzetelállítóan meredek sziklafal előtti liánhidat, s a párás völgykatlanból a hajnal- vagy alkonypír varázsos óráján előbukkanó kósza madárrajt.

Chan Chu épp nem tartózkodott ott – hosszabb utazásra indult a Középső Császárságban, és egy éven belül nem volt várható a visszatérése.

Másnap visszaérkezett a kolostorba Chan Chu. Az egyik szerzetes izgatottan közölte vele, hogy egy illető, aki a testvérének nevezte magát, épp az előző napon, egyévi várakozás után, elhagyta a kolostort, de esetleg még utol is lehetne érni az úton.

Bizonyos interpretátorok szerint – jegyzi meg egy három évszázaddal később keletkezett tudós kommentár – Chan Chu válasza azt jelentette, hogy az illető mégis a testvére volt, mások ragaszkodtak hozzá, hogy az utolsó mondat azt jelenti, hogy nem a testvére.

Egy fiatal szerzetes, amikor Chan Chu, akit el kellett kísérnie valahová, hirtelen letért a rendes útról, és egy csalánnal derékmagasságig benőtt küzdelmes részen ment tovább, mégis igazodva az úthoz, mely fölfele kanyargott az erdőben a hegytetőre – dohogva, csapkodva ment Chan Chu után. Tudta, hogy nem szabad megszólalnia, ezért dühödten hallgatott, de végül, mivel nagyon csípte a csalán, nem bírta kérdését tovább magában tartani:

Látott egyszer egy kutyát Chan Chu. A kutya sánta volt, hosszúkás, alacsony, és olyan színű, mint az epebajos köpése, zöldessárga. Chan Chu magához vette. Sohasem verte meg, de nem is simogatta. Három lépés távolságot tartottak, követte Chan Chut, mint az árnyéka, ahová ment, mindenhová.

Az volt a szokás a kolostorban, hogy hajnalban és alkonyatkor mindenki jéghideg vízben megmosakodott. Csak egyetlen szerzetes volt ez alól kivétel, egy ősreg kövület, aki nem osztozott e szokáson, de a fejét sem nyírta, a haja hosszú volt és ragadt, folyton vakarózott és nyilvánosan rágta a körmeit.Jellegzetes mozdulata volt, ahogy bal kezével átnyúlt a vállán, és megvakarta a jobb lapockáját.

Chan Chunak annyira megtetszett ez az ima közben is használt váratlan mozdulat, hogy egyszer kipróbálta. Attól fogva ő sem mosakodott.

Egy időben Chan Chu sohasem, egyetlen pillanatra sem volt egyedül. Még szűk szerzetesi celláján is hárman osztoztak meg vele: ő ragaszkodott hozzá, ő hívta meg, véletlenszerűen kiválasztva szerzetestársai közül a kiválasztottakat, hogy lakjanak vele együtt: s míg ő a cella legsötétebb, legnedvesebb és leghidegebb északi sarkát választotta, ragaszkodott ahhoz, hogy szoba- és hálótársait mindenben kiszolgálja, ők pedig a Mester iránti határtalan tiszteletüktől átitatott mérhetetlen szégyenkezéssel elfogadták szolgálatait. Eközben szinte hallani lehetett Chan Chu fogainak csikorgását.

– Miért hívtad meg azt a három szerzetest a celládba? – kérdezte tőle egy napon egy arra látogató utazó szerzetes, amikor látta és érzékelte is a helyzet fonákságát.

– Mindenki szeret egyedül lenni – mondta csöndesen az utazó szerzetes, aki aznap este váratlanul, egy beszélgetés közben, amelyben mindaddig vidáman, rendíthetetlen derűvel vett részt, eldőlt, elaludt, és nem ébredt föl soha többé.

Chan Chu akkor már hetek óta nem szólt senkihez. A szerzetesek tiszteletben tartották ezt a szokását: a némasági fogadalom ismert volt a szerzetesrendekben, senkitől sem várták el, hogy előre bejelentse.

És mégis, Chan Chu hallgatása nem esett jól nekik, hisz megszokták már mindennapos kérdéseit és intelmeit, bölcs mondásait. Tudnivaló volt az is, hogy messze földről csak Chan Chu kedvéért jönnek a látogatók, akik nem elégedtek meg vele, ha afféle látványosságként távolról megmutatták nekik a "fényeselméjű" – mint akkoriban nevezték – Chan Chut, hanem roppant szívesen tettek föl neki kérdéseket, és bármit is válaszolt, úgy vitték haza szívük és elméjük rekeszeibe zárva, hogy az egy életen át útmutatójukul szolgált. Chan Chu némasága tehát nem volt azonos egy egyszerű szerzetes némasági fogadalmával.

Chan Chu hallgatásának az lett a következménye, hogy lassan-lassan a többi szerzetes is elhallgatott. Először csak a közvetlen környezetében levők, aztán lassan-lassan a többiek is. Kezdetben ez csak még jobban vonzotta az idegeneket, az odalátogató laikusokat és utazó szerzeteseket. A kolostorra halálos csend borult.

Már a mozdulatoknak sem volt szabad semmilyen neszt ébreszteniük. Lassan olyan lett az egész kolostor mindennapi élete, mint egy nagyon gondosan kidolgozott némajáték. A fa is, amikor hasogatták, gondosan kiteregetett puha mohaszőnyegre hullott, a szerzetesi csuhákat csak beáztatták, nem mosták ki alaposan, sulykolóval püfölve, a baromfiudvart előbb csak távolabb helyezték a kolostor főépületétől, majd végleg fölszámolták, mert sem a kutyák nem voltak hajlandók beszüntetni az ugatást, sem a baromfiak a kárálást. Mintha a természet is elhallgatott volna körülöttük, a szél nem zúgott az ősi fenyvesekben, az esőcseppek nem dobbantak a bambusszal borított háztetőkön.

A környékről már három falut is elriasztott az irtózatos erejű csend, midőn Chan Chu, egy fényes és szeles reggelen, mely olyan volt, mint a többi reggel, a felé néma igyekezettel siető szerzetesre nézett, aki Chan Chu szeméből akarta kiolvasni annak gondolatát.

– Mit bámulsz? – kérdezte Chan Chu a szerzetestől.

Egy nagyon öreg és nagyon szerény szerzetes egy fiatal szerzetes kitartó faggatására elárulta, hogy bizony ő ötvenhárom évet töltött el egy szál egyedül, bogyókon tengődve egy óriásfenyő odvában, szüntelen fohászkodások közepette. Chan Chu, aki véletlenül járt arra, így szólt:

A szerzetesek nagy vitába bonyolódtak az egyedüllét előnyeiről és hátrányairól. Chan Chu egy darabig hallgatta a vitát, melyben természetesen mindenki arra számított, hogy ő fogja kimondani a döntő szót. Chan Chu azonban fölállt és kiment a teremből. Mindenki látta odabentről, ahogy a teliholdban szállongó hóesésben megáll a veteményeskert közepén, és gondosan becélozva levizel egy hatalmas káposztafejet.

Chan Chu soha életében nem volt színházban. Nem is lehetett volna, mert szerzetesi fogadalma ezt kizárta volna, de azért sem volt, mert gyermekkora vidéke még hírből sem ismerte a színházat, vándorcirkusz se jutott el soha a falujuk közelébe, s a városok, melyekben akkoriban megfordult, törvényekkel tiltották a színházak működését – és akkoriban Chan Chu feltűnően törvénytisztelő fiatalember volt, vasszorgalommal készült a hivatalnoki pályára, több ízben fölhívta magára már a figyelmet, bejáratos lett a főbíró házába is, ahol kisebb feladatokat bíztak rá, melyeket mind ragyogóan megoldott, részben természetes intelligenciája, részben a fent említett vasszorgalma révén, és, habár a ház uráról lehetett tudni, hogy nagy színházbolond és titokban eljár a város határán kívüli színházba, ahol ilyenkor, zárt ajtók mögött, fáklyafény mellett, csak neki játszanak, sőt, egy ízben meg is hívta Chan Chut, tartson vele az egyik ilyen "portyán", Chan Chu úgy döntött, hogy ő tartja magát az érvényes törvényekhez, még ha maga a főbíró biztatja is azok megszegésére, és nem megy el vele.

Ezzel a döntésével nagyot nőtt a ház urának szemében, aki mindazonáltal attól fogva némileg óvatosabban bánt vele, később el is hidegült tőle, ugyanis joggal, bár minden alap nélkül föltételezte róla, ami persze egyáltalán nem volt igaz, hogy a fiatalember egy törtető spion. Ekkoriban terjedt el róla az a hosszú időn keresztül ráragadt név, hogy "angyalarcú kígyó", ahogy a főbíró egyik bizalmasa, aki a gazdája kegyében akart járni, elnevezte.

A főbíró egy idő után nemcsak hogy elhidegült tőle, hanem titokban mindent meg is tett az ambiciózus ifjú hivatalnoki pályájának derékba törésére. Miközben szembedicsérte és munkával halmozta el, magyarán: úgy dolgoztatta, mint egy riksahúzó kulit, a döntő pillanatban egy másik fiatal gyakornokot javasolt helyette a fővárosi szolgálati utazásra – és ezzel akaratlanul is nagy szolgálatot tett magának Buddhának, mert kora egyik legfényesebb szellemét térítette le egy olyan pályáról, amelyen az bizonyára nagy sikereket ért volna el, és egészen bizonyosan a Keleti Császár személyes tanácsadója lehetett volna belőle –, ám ha így történik, akkor a világ sohasem ismeri meg a nagy gondolkodót, akinek élete később sok-sok ezer szerzetes és laikus számára lett irányadó.

Tény, hogy ezek után Chan Chu bizonyos fokú rejtett viszolygást érzett a színház iránt, ám ennek nem tulajdonított jelentőséget, és amikor egy híres színészt dicsértek előtte, aki különösen egy kolostori szerzetes alakításával tüntette ki magát – úgy is hívta a közönség, hogy a "Szerzetes" –, csak annyit jegyzett meg, halkan, minden hátsó gondolat nélkül:

Minden jelenlevő szerzetes dühödten mormogni kezdett erre a közbevetésre, mert azon az egyen kívül mindenki érteni vélte Chan Chu szavait, ő azonban türelmesen válaszolt a tanítványnak:

Egy híres színész vetődött egy szép napon Chan Chu kolostorába. Ez a színész volt az a bizonyos "Szerzetes", aki világéletében szerzeteseket játszott a színpadon, és azzal szerzett hírnevet magának. Nagyon szeretett volna végre Chan Chuval találkozni, ezért is jött erre a távoli vidékre, de Chan Chu kerülte. A többiek hosszú beszélgetéseket folytattak a "Szerzetessel", és meglepődve tapasztalták, hogy addigi életmódja ellenére milyen átfogóak az ismeretei a buddhizmus témakörében, milyen meghökkentők a válaszai néha, és közben milyen alázatos, egyszóval, hogy milyen ragyogó szerzetes válhatna belőle. Ez volt az általános vélekedés a kolostorban, amikor Chan Chu még mindig nem volt hajlandó találkozni vele. Amikor dicséretét hallotta, Chan Chu csak annyit jegyzett meg:

De a három év alatt, míg a színész a kolostorban tartózkodott, egyszer se volt hajlandó vele szóba állni. A színészből később igazi szerzetes lett, és kolostora még Chan Chu kolostorának hírét is elhomályosította egy darabig. A nevét azonban mindenki elfelejtette, csak úgy emlegették, hogy "a Szerzetes, az a Szeretetreméltó Ember." Ez a név a színészt már életében is bosszantotta, de nem tehetett semmit ellene. Halálos ágyáról üzenni akart Chan Chunak, de az már előtte egy évvel meghalt.

Mondják, hogy a túlvilágon végül rendezték a számlát. Ott kiderült a színészről, hogy tényleg nagyon szeretetreméltó, Chan Churól pedig, hogy nem szereti a színészeket, viszont nagyon jól elvan velük, most, hogy már meghaltak: szereti ugratni őket.

Sok évvel azután egy szerzetes megkérdezte tőle, mit is jelent a fenti mondat.

Chan Chu egy reggel megpillantott egy szerzetest, aki baltával a vállán, épp fát vágni indult a fészerhez, melynek udvarán halomban álltak a kiszáradt fatörzsek, ősfák roppant rönkjei, mellettük kisebb tönkök, tíz-tizenöt tekintélyes gúlába hányva. A fészerben a mennyezetig ért három sorban, katonás rendben – a már fölaprított tűzifa, és a fásszín mögött hatalmas halomban állt a környék erdőiben gyűjtött, gondosan összekötözött rőzse.

A szerzetes egy nagyobb farönkre helyezte az aprításra szánt kisebbet és egyetlen fejszecsapással kettéhasította. Csak annyit fűzött hozzá, mosolygó arccal Chan Chu felé fordulva, hogy véleménye szerint nem mindegy az alsó rönk kiválasztása.

A szerzetes egyre vadabbul vágta a fát. Néha lopva Chan Chura pillantott, főleg amikor úgy vélte, hogy Chan Chu nem néz oda. Amikor felnézett rá, Chan Chu halkan, határozottan megismételte a fönti mondatot.

Egyre nőtt a halom. Alkonyodott. A szerzetesek esti énekét sodorta feléjük a szél. A favágó kérdően Chan Chura nézett. De meg se várta a választ. Eldobta a fejszét és egy hosszú és vastag fatörzset kezdett fűrészelni. Szállt a fűrészpor, rekedten vijjogott a fűrész, és amikor a favágó elért a fatörzs közepéig, abbahagyta, rá nézett Chan Chura, és csak annyit mondott neki:

Az útitársa hallgatott. Később mindenhol csak úgy nevezték: Chan Chu útitársa (aki hallgatott).

– Nem, mégsem felejtettem el – mondta, és fölült a fekvőhelyén –, csak nem akarok emlékezni rá.

– Van kedvem fölidézni, sőt, azt hiszem, ha fölidézném, tüstént jobb kedvem lenne – morfondírozott, de nem idézte fel.

Hűvös volt odakint, didergett, hiába borított egy takarót a vállára, úgyhogy visszament a szobájába, ahová besütött a hold, annak fényénél kibetűzött néhány szutrát és mély álomba merült.

– Ha terveket kovácsolsz a jövőre – mondta Chan Chu –, sose feledd levenni őket az üllőről és a többi terv közé hajítani.

– Lehet-e Buddhában gyűlölet? – kérdezte egy szerzetes Chan Chutól, a Mestertől, aki ifjúkorában az Északi Tartományokba utazott, elhagyva a Déli és Középső Tartományokat.

– De hogyan lehet az Egyetlenben, az Igazban, a gyűlölet-nélküliben gyűlölet?

– Aki fél tőlem, önmagától fél mondta Chan Chu, miközben rákiáltott (vagy rákacsintott? – nem ugyanaz) egy arra járó kisfiúra, aki rémülten zokogva elszaladt.

– Az ügyetlenek szentek voltaképp – mondta Chan Chu. – Nekik nem adatott meg az, hogy bennük vagy általuk a helyükre találjanak a dolgok. Örökké úton vannak, örök keresésben, mint a szentek. Általuk van helyén a világegyetem: ez az ügyetlenségük által keltett finom vibrálás tartja egyben. Ettől dolgok a dolgok, és így kerülnek (az ügyetlenség által) mégis a helyükre.

– Aki majd minduntalan rám hivatkozva jelenik meg előttetek, azt jobban tiszteljétek, mint engem – mondta Chan Chu –, mert ő minden pillanatban tudni fogja, hogy ő sem nem első, sem nem második Chan Chu, hanem valaki más, akinek neve sincs.

– Bár sikerülne megakadályoznod, hogy önmagam eszményképe legyek. Csinálj belőlem kétbalkezes szörnyet, igazi balfácánt, trehány semmirekellőt, bizonyítsd be, hogy a világ elfelejtett, és boldoggá teszel. Akkor majd megint vetekszik ujjbegyem tapintása a bambusz bársonyos bugájával. Akkor majd végre megint először nézhetek a világ dolgaira.

– Amikor megérkezem egy olyan helyre, ahol még nem jártam, és nem ismerem az emberek nyelvét, és az emberek kíváncsian odagyűlnek körém, azt mondom nekik: amikor megérkezem egy olyan helyre, ahol még nem jártam, és nem ismerem az emberek nyelvét, és az emberek kíváncsian odagyűlnek körém, azt mondom nekik: amikor megérkezem egy olyan helyre, ahol még nem jártam, és nem ismerem az emberek nyelvét, és az emberek kíváncsian odagyűlnek körém, azt mondom nekik mondta Chan Chu, és hirtelen félbeszakítva önmagát, fölnézett a hallgatóságára. Körülötte csupa ismeretlen, kíváncsi arc, akiknek a nyelvét nem ismerte.

Egy szerzetesről, aki tántoríthatatlanul ragaszkodott egy tévedéséhez, Chan Chu a legmagasabb fokú elismerés hangján beszélt.

Ebben az időben tanítványai csapatostul hagyták ott Chan Chut és álltak be máshová, vagy választottak világi foglalkozást.

– Miért rejtőzködsz, Chan Chu, miért beszélsz folyton példázatokban?

– Ha volna annyi példázatom, amennyi rejtőzködésem, nem rejtőzködnék, és nem is példázatokban beszélnék.

– Miért rejtőzködsz, Chan Chu, és miért beszélsz folyton példázatokban?

– Azért mondok példázatokat, hogy ne kelljen rejtőzködnöm. A példázat kimond és leleplez, de azáltal, hogy leleplez, elrejt, mert a leleplezések is példázatok.

– Az egyszerű tények fölvilágosíthatnának arról, amit általuk megtudhatnánk, ha nem állnának kíváncsiságunk és a világ közé a tények, amelyek fölvilágosíthatnának arról, mi is az, amit általuk megtudhatnánk.

Chan Chu nagyon szeretett teázni, és mint más ázsiaiak is, valóságos szertartást épített fel a teázás köré. Ilyenkor meghívta magához barátait és tanítványait, előttük készítette el, egy különös rítus betartásával, saját kezűleg a teát, és maga is töltötte ki, és ő adott jelet arra is, amikor inni lehetett belőle; de mindezt hosszú lenne felsorolni, azonfölül ezek a tények közismertek. Elég itt annyit mondani, hogy az a napja, amikor nem ivott teát, más volt, mint a többi.

Egy napon azonban elfelejtett, teát inni. És nem vette észre. Annyira elfelejtett teát inni, hogy még a teaivás szokásáról is elfeledkezett. Úgy élt – pedig ott álltak előtte a kicsiny teásdobozok, sorban a polcán – mintha tea nem is lenne a világon. Napokon, heteken át nem ivott teát. És nem vette észre. Meghalt úgy, hogy ezt nem vette észre.

Följegyezték, hogy Chan Chu életének egy korai és homály borította szakaszában korántsem élt olyan szűzi életet, mint később, szerzetesként. Több szeretője is volt, egymás után – az egyik állítólag egy fiú, és volt köztük egy prostituált is, aki különös körülmények között halálozott el.

– Sokáig azt hittem, hogy mindez láncolatot képez, hogy az egyik arc összefügg a másikkal, az egyik név a másikkal, az egyik nézés a másikkal, hogy mindez egyetlen láncolatot képez, és én vagyok ennek a láncnak a két összekapcsolható végpontja, és a nyak is, ha szabad magamat így kifejeznem, amire ezt a láncot akasztják. Aztán egy szép napon eltéptem ezt a láncot. Nem volt több szeretőm, többé nem volt senkim, láncom se volt. És mégis, minden maradt a régiben. Továbbra is úgy gondoltam, hogy mindez egy láncolatot képez, hogy felfűződik egy láthatatlan láncra, aminek ugyan nincs két összeillő kapcsa, és nincs hozzá nyak sem. Ezt a láncot is eltéptem, és ezután nemhogy senkim nem volt, hanem én sem voltam meg, magamnak. És mégis minden maradt a régiben. Továbbra is úgy képzeltem, hogy ez egy láncolatot képez, nemlétező láncszemekből: hogy nincs én, és nincs világ, nincs jóbarát és nincs ellenség: de mindez láncolatot képez. Ez a nemlétező lánc megőrjített. Hogy megszabaduljak tőle, úgy döntöttem, hogy mégis minden van, és mégis minden valódi láncolatot képez, egyik a másikból következik, összekapcsolható és kikövetkeztethető. És mióta ezt elhatároztam, megint ott vagyok, ahol a part szakad, megint arra készülök, hogy eltépjem. De ez már régen volt. Soha eszembe se jut már. Nem is gondolok rá.

Chan Chu ennél többet erről a tárgyról nem kívánt mondani.

– Azon csodálkozom – szólt barátjához Chan Chu –, hogy neked egy történet végiggondolása nem okoz gyönyörűséget. Mert nincs annál nagyobb gyönyörűség, mint egy történet egyszerű végiggondolása. A pillanatok sokasága egyetlen pillanatban. A szavakba foglalt pusztulás.

– Egy napon ez a jel nem fog lángolni az arcán. Egy napon olyan lesz az arca, mint az a jel. Akkor már nem fog tudni semmiről, se rólam, se rólad. Öreg lesz, és mindegy lesz neki már. Akkor már a festékre se lesz szüksége, amivel a homlokára fesse. Akkor már hinni se fog, csupán lesz.

Egy szerzetes napok óta rosszul volt, és sehogysem tudott kilábalni a betegségéből. Végül, kínjában Chan Chuhoz fordult, aki egyáltalán nem értett a gyógyításhoz és ezt nem is titkolta a szerzetes előtt.

– Nem értek a gyógyításhoz – mondta Chan Chu –, úgyhogy nem értem, hogy mit akarsz tőlem.

– Köszönöm – rebegte a szerzetes. Harmadnapra fölkelt, és attól fogva mindenütt Chan Chu gyógyítói képességeiről áradozott.

Feljegyezték, hogy a naptól fogva Chan Chu haláláig semmilyen betegségről nem tudtak a környéken, ám amikor meghalt, nem sokra – úgy két évre – rá alattomos betegségek egész sora ütötte föl a fejét a vidéken: sem ima, sem gyógyfőzet nem segíthetett a nyomorúságos szenvedőkön, a betegség tombolva szedte áldozatait, míg föl nem emésztette saját alattomos haragját.

– Az emberek folyton összefüggéseket keresnek – mondta Chan Chu –, és rengeteg összefüggést találnak. Voltaképp annyi összefüggést találnak, amennyit keresnek. Hogy mi függ össze mivel, arról sejtelmük sincs. De erről is valami összefüggés jut az eszükbe.

– Megváltoztál, hogy a kedvemre tégy – mondta egy nő Chan Chunak egyszer –, ezt elismerem, de még mindig nem változtál meg eléggé. De ha lehetne is azt mondani, hogy eléggé megváltoztál, és ez a javadra válik, mivel egy csomó rossz tulajdonságodtól sikerült megszabadulnod, a változást akkor is nekem köszönheted, és ez olyan, mintha nem változtál volna meg, olyan, mintha egyenesen tőlem vetted volna el. Maradjunk annyiban, hogy nem változtál meg.

– Legalábbis nem eléggé. De ha eléggé is, akkor sem eléggé – fejezte be Chan Chu a nő monológját, és az újságjába mélyedt.

Később kiderült, hogy nem egészen így történt a dolog: Chan Chu barátja nem volt úton, nem is lehetett volna, hiszen már alig tudott járni, hanem álmában törtek rá, és ágyában fojtották meg, a házát pedig fölgyújtották. E hírt meghallva Chan Chu egyhónapos böjtöt tartott, és mindennap imádkozott barátja lelkéért.

Később kiderült, hogy még ez a második híradás sem volt pontos. Chan Chu öreg barátja valóban az ágyában halt meg, de nem fojtották meg, csak egyszerűen túlzásba vitték az ápolását: két, magát orvosnak mondó szélhámos férkőzött a bizalmába, s minderre csak akkor derült fény, amikor Chan Chu öreg barátja már halott volt, és kiderült, hogy mindenét – házát, könyvtárát, félretett pénzét – a két állítólagos orvos fogja örökölni. E hír hallatán Chan Chu egyhónapos böjtöt tartott, és mindennap imádkozott barátja lelkéért.

A szerzetesek már kezdtek aggódni Chan Chu testi épségéért, mert Chan Chu igen komolyan vette a böjtöt, és az imádkozás legszigorúbb formáját választotta: gyakorlatilag egész nap imádkozott, és még álmából is föl kellett verni kétóránként, hogy elmondjon egy-egy – az időpontnak megfelelő imát.

És amikor már negyedszer is hírt hoztak öreg barátja haláláról, és kiderült, hogy az első három híradás csak részleteiben tartalmazta az igazságot, már nem merték elmondani Chan Chunak, és a küldöncöt a hírrel nem is engedték Chan Chu elé. Chan Chu azonban nem véletlenül volt Chan Chu, és a szerzetesek pillantásából is ki tudta olvasni, ha valamit nem árultak el neki. Végül el kellett mondaniuk, hogy öreg barátját valamilyen törvénysértés vádjával a bíróság elé idézték, és az igazságtalanság hatására szakadt meg a szíve, vagyona nem volt, így meggyilkolása senkinek sem állhatott érdekében. E hír hallatán Chan Chu egyhónapos böjtöt tartott, és mindennap imádkozott barátja lelkéért.Végül újabb küldönc jött, aki közölte, hogy az első hír volt az igaz, Chan Chu öreg barátja éppen Chan Chuhoz indult látogatóba, amikor, még a többhetes út legelején, a vezetőjéül szegődött banditák karddal lecsapták a fejét, szolgáit szétkergették és lemészárolták, és a málhás állatokkal együtt elrabolták az összes málhát is. E hír hallatán Chan Chu egy hónapos böjtöt tartott, és mindennap imádkozott barátja lelkéért.Ám amikor – nem sokkal később – a rablókat elfogták, bíróság elé állították és elítélték, és kitűzték a kivégzés napját is, Chan Chun óriási nyugtalanság vett erőt.

– Mi baj, Chan Chu? – kérdezte tőle az egyik tanítványa, aki látta, hogy Chan Chu már ezredszer rója ugyanazt a rövid utat a Keleti Szárny nagytermében, a sárkányintarziás fekete lakkasztalka körül.

– Maradt-e még elég erő bennem, hogy a gonosztevőknek megbocsássak.

Mondják, hogy öregkorában Chan Chu krónikus feledékenységben szenvedett, de erre senki sem merte figyelmeztetni. Ám Q., kiről sokan hitték, hogy Chan Chu utódja lesz (e reményük Q. korai halála miatt sajnos szertefoszlott) egy szép napon úgy válaszolt Chan Chunak, amikor az – a legyezőjét keresve – azt kérdezte "hol van?":– A helyén.Chan Chu ekkor megvilágosodott.(Bár még mindig nem tudta, hol van.)

– Sokan mondják – mondta Chan Chu –, hogy akinek nincsenek emlékei, az feledékeny, és aki feledékeny, az lelkileg szegény, szegényebb annál az embernél, aki a múlt emlékeit és a jövő feladatait is mindig észben tudja tartani.

– Készséggel elismerem, hogy feledékeny vagyok. Sőt: hogy úgy vigyázok a feledékenységemre, mint egy drágakövekkel teli ládikóra, melynek nem tudom, hol a kulcsa, abban sem vagyok biztos, nem kaviccsal és szeméttel van-e tele. Ám épp a feledékenységem segít eligazodnom azok között a dolgok között, melyeket a szüntelen emlékezés eltakarna.

– A feledékenység a pillanat művelésének művészete, olyan folyópart, ahol minden kavics gyémánttá változik.

A Császár három levélben három kérdést tett föl Chan Chunak, ő azonban egyikre sem válaszolt.

A nagybeteg Császár maga elé rendelte Chan Chut, mert azt remélte, hogy még a halála előtt mindent megtudhat tőle. Chan Chu bátorította, bár előre kikötötte, hogy naponta csak egy kérdésre hajlandó válaszolni, és azt is megmondta a Császárnak, hogy válaszaival legföljebb azt fogja elérni, hogy a Császár azt higgye, mindent tud, de nem állíthatja azt, hogy valóban tudni fog mindent. Valamint azt is kikötötte, hogy egy kérdésre csupán egy választ ad. Miután eképpen megalkudtak, a Császár az elefántcsontteremben föltette Chan Chunak az első kérdést, mely így hangzott:

– Tudsz az Ég jeleiből olvasni, Magasztos?

– Azt nem tudom – mondta Chan Chu rosszkedvűen. Fölemelkedett a székéről, és könnyített magán.

Chan Chu egy időben kiesett a többi kolostorok Mestereinek kegyéből. Nemhogy nem látogatták meg, de még akkor is elkerülték Chan Chu kolostorát, ha ehhez fáradságos kerülőt kellett tenniük.

Eltelt egy év, és Chan Chunak már csak maroknyi híve maradt. A többi szerzetes valósággal menekült a közeléből, a kolostor szinte kongott az ürességtől.Chan Chu folytatta mindennapos életét, mintha nem történt volna semmi.

Aztán – pedig Chan Chu a kisujját sem mozdította, nem írt leveleket, hol vidám volt, hol szomorú, hol jóllakott, hol éhes, a gabona elrohadt a hombárokban, a rizs megpenészedett – egycsapásra megváltozott a helyzet: titkos és kevésbé titkos Mesterek ismét betértek Chan Chu kolostorába, és egy idő múlva annyi szerzetes jelentkezett, hogy a kolostort egy új, negyedik szárnnyal ki kellett bővíteni.

– Nem mindig az kapja vissza, aki adta, nem mindig azt kapod vissza, amit adtál, de még hosszú távon sem egyenlítődnek ki ezek a dolgok, ám a barátság mégis fennáll (vagy nem áll fenn).

Annyit lehet tudni, hogy Chan Chu gyermekkorában egyáltalán nem volt vezéregyéniség. Ám egy szép napon, a mezőn, népes gyerekcsapattal találta magát szemközt. Meg akarták verni. Chan Chu azt mondta nekik:

– Tévedhetetlenek – mondta Chan Chu –, csak nem tudnak, erről. És ezért nem azok.

– Vagy pedig tudnak róla, és azért – fűzte hozzá később álmatagon.

– Sok – felelte Chan Chu. – Én még annyira sem létezem, mint ez az illat, mely az orrcimpáimat feszíti. Még annyira sem, mint a fűszál nyomása meztelen talpamon.

– Készülök – mondta egy szerzetes Chan Chunak, amikor Chan Chu megkérdezte tőle (évente egyszer a kolostor összes szerzetese Chan Chu elé vonult, s ezek a meghallgatások hol négyszemközt folytak le, hol nyilvánosak voltak), mit csinál, mivel foglalkozik az év 364 napján.

– Hogy ezt megkérdezd tőlem.

Mondják, hogy Chan Chu gyermekkorában néha megállt a patak partján, mert puszta nézésével akarta megfordítani a víz folyását. Amikor egyszer valaki arra járt, és megkérdezte, hogy mit csinál, Chan Chu sírva elszaladt. Pedig állítólag éppen abban a pillanatban sikerült megállítania a víz áramlását: a tajtékos víz színén megálltak az ágak, levelek, evezők. Ő maga erről az esetről soha senkinek semmit sem mondott. Ám szerzetestársai gyakran látták, amint sétája során, hátán összekulcsolt kézzel, a kolostor melletti folyó hullámaiba réved a pillantása. Egyikük váltig bizonygatta, hogy a víz futása egy ízben a szeme láttára meg is fordult, de mivel a túlpartról ekkor valaki odakiáltott Chan Chunak, a folyó, irtózatos dörrenéssel – mivelhogy két árama összeütközött – mégis visszaindult a tenger felé.

– Nem bírtam nyugodtan végigmondani az imát, mert hirtelen meditálnom kellett, és nem tudtam rendesen meditálni, mert hirtelen teát kellett innom, és nem tudtam rendesen teát inni, mert hirtelen ki kellett nyitnom az ablakot, és nem tudtam rendesen kinyitni az ablakot, mert hirtelen rá kellett gyújtanom egy szivarra, és nem tudtam nyugodtan rágyújtani a szivarra, mert hirtelen le kellett írnom mindezt, és nem tudtam rendesen leírni mindezt, mert előbb végig kellett gondolnom – gondolta Chan Chu, de nem tudta rendesen végiggondolni.

Chan Chu sohasem beszélt a Mesteréről. Volt Mestere, mindenki tudott róla, de a nevét nem ismerték. Ha tanítványai, akiket ez a titok nem hagyott nyugodni, mégis faggatni kezdték, Chan Chu mindig ugyanazzal a példabeszéddel válaszolt:

– A Nyugati pályaudvarnál történt – mondta Chan Chu –, egy sokfogásos dús vacsora után, melyre nagyvonalúan meghívták a fiatal egyetemi hallgatót, aki egészen a vonatáig kísérte meghívóját, egy egyetemi tanárt, mivel az vidéken lakott, hogy az egyetemi tanár – egy magányos agglegény, ki mindig barna színű szövetruhákat viselt, nyakkendőt sohasem – ahelyett, hogy felsietett volna a lépcsőn (egyébként nem kellett sietnie, mert nem voltak késésben) az egyetemi hallgatót váratlanul balkéz felé, az étel-automatákhoz kormányozta. Tudni kell, hogy az egyetemi tanárnál egy kéziratokkal duzzadásig telt aktatáska volt (éppen aznap kapta meg harmadik könyvének korrektúráját az egyik kiadótól, és mivel rengeteg ábra volt benne, a korrigálás nem kevés idejébe és a nyomdászok között szétosztogatott nem kevés kenőpénzébe, valamint égetett szeszébe került), és az egyetemi tanár, ahogy haladt, lóbálta a dugig tömött aktatáskát, és a lóbálással terelte az egyetemi hallgatót az automaták elé. Nem voltak éhesek, több mint jóllakottak voltak, mert – mint, mondják a régiek, és mint azt egy tudós kommentár megerősíti – aznap este rácpontyot ettek, amely (már amennyiben a ponty zsíros is) köztudottan igen súlyos étel, komoly emésztőmunkát kíván. Amint az automaták elé értek, az egyetemi tanár, két lába közé fogva értékes kéziratával duzzadásig teli barna aktatáskáját, bedobott néhány érmét az automatába, amely műanyagpohárban élénksárga, tűzforró erőlevest adott ki. Az első poharat átadta az egyetemi hallgatónak, majd újabb érméket dobott be, fölvette a kéziratokkal dugig tömött táskát két lába közül a földről, és így, e forró sárga löttyöt fújva, kortyolgatva baktattak fel némán a lépcsőn, egy szót sem szóltak már egymáshoz ezután, épp hogy elérték az egyetemi tanár vonatát, amelyre az, szokása szerint, mozgás közben szállt föl. Az egyetemi hallgató megnyalta a forró sós létől kimart szája szélét.

Chan Chu sohasem beszélt a Mesteréről. Volt Mestere, mindenki tudott róla, de a nevét nem ismerték. Ha tanítványai, akiket ez a titok nem hagyott nyugodni, mégis faggatni kezdték, Chan Chu mindig ugyanazzal a példabeszéddel válaszolt:

– Egy vidéki kisvárosban történt, egy színházi előadás szünetében – mondta Chan Chu –, hová az egyetemi hallgató költő barátjával együtt érkezett, több száz kilométert utazva vasúton, s a büfékocsiban, végig az úton, ezt meg kell adni, adóztak már a szeszek, különösen a Moszkovszkaja és a Sztolicsnaja élvezetének, melyek egy bizonyos időszakban a két egyedül iható, némileg nemes szesznek voltak mondhatók, éspedig olymódon áldoztak, hogy amikor a költő egy decit ivott, az egyetemi hallgató felet, amikor a költő felest, az egyetemi hallgató három centet. Az út hosszú volt, a beszélgetés érdekes, a vodka erős, s az egyetemi hallgató és a költő meglehetősen elfáradtak, mire a színház színészbejárójához értek, amihez előbb át kellett vágniuk a városi parkon. Az előadás kezdetének pillanatában a költő koppanó homlokkal borult a színészbüfé egyik asztalára, ezért az egyetemi hallgató gyengéden fölverte előbb, s a hóna alá nyúlva fölvezette, túlzott, már-már a figyelmetlenséggel határos tapintattal, a nézőtérre, de az egyik hátsó sor közepén ülő költő itt is elaludt, ezért aztán a szünetben a színház legfölső emeletén található szobácskába kormányozta, ahol egy kopott dívány, egy vízcsap, és egy telefonkészülék volt található. Alighogy beléptek a szobácskába, a költő határozottan elindult a vízcsap felé, kinyitotta, hosszan, határozottan ivott, szép kezéből kagylót formálva, és aztán csöndesen, mint a bicska, összecsuklott a mosdókagyló alatt, földet érve pedig összehúzódzkodott és elaludt. Ennyiben is maradhattak volna, de már harmadszor csöngettek odalent, s az ügyelő bemondta a hangszóróba, hogy megkezdődött a második rész, s az egyetemi hallgató, ki tudja, mért, talán valamiféle szeméremből, vagy attól tartva, hogy bárki rányithat így a költőre, vagy egyszerűen nyughatatlan kötelességérzettől űzve, megpróbálta az alvó férfit rátenni a kopott díványra, és ezért – nem sokat teketóriázva megfogta annak vékony csontos lábszárait, mire a költő teste alig hallható fémes zörejjel megpördült tengelye körül, olyan hangot adott ki, mint egy zsák szárazbab, és így húzva a padlón a dívány közelébe a hátára penderült férfit, emelni kezdte a könnyűnek látszó, de emelés közben egyre nehezebbé váló testet, és míg emelte, nézte a szájából mély sóhajok közt előbukkanó nyálbuborékokat, s míg hallgatta a torkából érthetetlenül kigurgulázó szavakat, ügyelnie kellett rá, ki ne törje a költő vékony nyakát, mely félrebicsaklott, és eszébe jutott késődélutáni beszélgetésük, melyet a városi park egyik padján folytattak, miután a költő a park egyik kavicsos sétánya mentén álló billenő szemétkosárból lazán és elegánsan kiemelt egy ásványvizes üveget – megjegyezve, hogy régebben az ember nem dobott el üres üveget csak úgy, mert az üvegért cserélni lehetett valamit, többet ért, mint a pénz –, és gondosan beleejtette az egyetemi hallgatónál levő nejlonszatyorba. Valóban elfogyott minden pénzük, ezután némileg tétován elindultak a színészbejáró felé, s a fönt elmondottak után a költő már a kopott díványon feküdt, kipukkant nyálbuborék ült szivárványosan rücskös arcának közepén, mélyen aludt s kaparászott a kopott dívány bársonyhuzatán szépformájú kezével. Az előadás után az egyetemi hallgató fölébresztette a költőt, aki még mindig a kopott dívány huzatán kaparászott, vakarta a fejét, és üveges tekintettel meredt maga elé, s mert sietni kellett, a szatyor, (benne az üres üveggel) a klubban maradt, az egyik faasztal alatt, ők beszálltak egy horpadt karosszériájú autóba, hosszú útra indultak az éjszakában, egy másik – valamivel későbbi évjáratú – autóval együtt, s a volán mögött ülő ismerősük félúton egy pillanatra kikapcsolta az autó reflektorait, így suhantak a fekete országúton a másik autó mellett, párban, fölöttük a hold, a költő megjátszott könnyedséggel gyújtott egyik cigarettáról a másikra, s az egyetemi hallgató az országút némán elúszó bokraiba bámult.

Chan Chu sohasem beszélt a Mesteréről. Volt Mestere, mindenki tudott róla, de a nevét nem ismerték. Ha tanítványai, akiket ez a titok nem hagyott nyugodni, mégis faggatni kezdték, Chan Chu mindig ugyanazzal a példabeszéddel válaszolt:

– A Lenin körúton történt mondta Chan Chu –, hogy az egyetemi hallgató és a fiatal filmrendező két cigánylánnyal elegyedtek beszélgetésbe. Előzőleg az egyetemi hallgató – a filmrendező nem titkolt rosszallásától kísérve – bement egy hentesüzletbe, és sültkolbászt evett, állva, a pult mellett, mustárral. A filmrendező úgy gondolta, hogy sokkal inkább valamely szálloda éttermébe kellene beülniük, de valamiért ezt a véleményét a levegőben hagyta, azonkívül szívesen kísérte az egyetemi hallgatót sétáin, vagy őt az egyetemi hallgató, a városon keresztül-kasul. A két cigánylány, harsányan, alig titkolva vágyát (harsányan és színesen, és kiáltozva, és dalolva és torokból, viháncolva a késődélutáni fényben, az éjjel-nappal közért árkádsoránál), kicsattanó örömmel szólította le őket, és mivel az egyetemi hallgató zsebében éppenséggel egy üres lakás kulcsa lapult – ahová a filmrendezővel készült menni, zsebükben két üveg olcsó vörösborral, hogy egy német filozófus meglehetősen nehéz szövegeit olvassák együtt, egész éjszakán át –, a filmrendezőben határozott szándékként fogalmazódott meg a két cigánylány üres lakásra vitelének gondolata, amitől az egyetemi hallgató visszaborzadt. A lakásban makarónit ettek, ragacsos ketchuppal, és nekiültek a nehézkes német filozófus tanulmányozásának, amit csak hajnaltájban hagytak abba, mivel az egyetemi hallgató feje ugyancsak lekonyult. Mikor reggel felébredt, a filmrendezőt a parányi erkélyen találta, ölében a nehézkes német filozófus szövegével, előtte a hajnali lakótelep, mellette a két üres üveg, hintázott a lakás távollevő tulajdonosának hintaszékén, fekete szeméből a kialvatlanság gyantája csorgott, míg mosolyogva nézte a borzas, gyűrött, kilógó ingű egyetemi hallgatót, aki ruhástól aludt.

– Föl kellett volna hozni a cigánylányokat – mondta recsegő orrhangján –, azt hiszem, ezt kellett volna tennünk.

A mondat úgy szólt: mármint hogyha valódi filozófusok lettünk volna. Az egyetemi hallgató úgy tett, mintha nem hallotta volna meg. A megállóban, amikor leszálltak a villamosról – még előző este – egy néni üldögélt, aki a tavaszi eső ellen átlátszó nejlonkendőt kötött belapult fejére, didergett, karjára fűzött műbőr-retikülje reszketett, vastag bokáján hurkásan meggyűrődött a barna gyapjúharisnya, cipője oly parányi volt, mint egy macska lábfeje, mint egy kisgyermeké. Dideregve, lopva bámult ki párás, esőcseppes szemüvege mögül, a nejlonkendő márványos gyűrődései alól, s amikor az egyetemi hallgató és a filmrendező odaértek elé, elkapta tekintetét.

– Hogy fázik szegényke – mondta a filmrendező, gondolattalanul, végtelen részvéttel a hangjában, kissé kitartottan, rekedtesen. Az egyetemi hallgató is rápillantott az öreg nénire. A néni összehúzta magát, és most még kisebbnek látszott, mint az előbb.

Chan Chutól vezércikket rendelt az egyik újság. Először úgy gondolta, hogy nem vállalja el, de végül aztán mégis elvállalta. Aztán mégis lemondta, de aztán hagyta magát rábeszélni. Végül elfelejtette megírni, de senki sem követelte rajta. Ez azonban nagyon rosszul esett neki.

Egy ízben veszélyes rablógyilkos kért menedéket Chan Chutól. Esküdözött földre-égre, hogy megváltozott, és csak élni akar, semmi mást, csak élni, a fejére hamut szórt, zokogott, hasra vágta magát Chan Chu előtt, és rágta a földet. Jelentéktelen emberke volt, alig volt hihető, miféle rettenetes bűnök terhelik a lelkiismeretét.

Chan Chu sokak intése, tanácsa és saját, jól leplezett kételyei ellenére menedéket adott neki, ám soha, egyetlen szót sem váltott vele. És midőn az Elöljáróságnak tudomására jutott, hogy miféle hívatlan vendége van Chan Chu kolostorának, annak ellenére, hogy Chan Chu különös becsben állt a Keleti Császár szemében, tekintettel arra, hogy a Császár messze, az elvetemült gonosztevő viszont közvetlen közelükben volt, az Elöljáróság egy zsandárcsapattal lecsapott a kolostorra. A zsandárok az egész kolostort tűvé tették utána, de a rablógyilkos mintha levegővé vált volna. Pedig csak megnyiratkozott, mint a többi szerzetes, és mikor a mindazonáltal erősen gyanakvó hadnagy sokáig közvetlen közelből bámult az arcába, egyszer sem pislogta el magát. Az Elöljáróság emberei szitkok és átkok közepette távoztak a kolostorból. Azt ígérték, hogy visszajönnek, de nem jöttek vissza többé.

Később mégis meg kellett szabadulniuk a jó útra tért rablógyilkostól, mert lopott.

– Ideje, hogy valaki téged is följelentsen az Elöljáróságon förtelmes bűntelenségedért.

– Mint az egyszeri ember mondta Chan Chu –, aki nem akar fölkelni és ajtót nyitni, mert aludni szeretne, ám a kutya ugatása fölriasztja, és hiába pisszeg neki, a kutya csak annál vadabbul ugat, és meghallva bentről a gyanús pisszegést, a hívatlan vendég sem megy el, kopogtat újból, a kutya vadabbul ugat, az ember dühödtebben pisszeg, már rég kikelt a jó meleg ágyból, megnézi, ki az, akinek nem nyit ajtót, mire a kutya még hangosabban és még veszettebbül ugat, a hívatlan vendég pedig még dühödtebben kopogtat, amitől az embernek már a maradék álom is kimegy a szeméből, de megmakacsolja magát, ököllel fenyegeti a kutyát, hogy ne ugasson, aki erre még vadabbul ugat, a hívatlan vendég végül szitkozódva, sértetten távozik, biztos lévén abban, hogy otthon volt a házigazda. Alig távozott el a hívatlan vendég a házból, a gondos szomszéd, aki felfigyelt az ugatásra, már ott áll az ágyadnál, és hiába húzod a fejedre a takarót, megkérdi, miért ugatott annyira a kutya, mért nem nyitottál ajtót, már azt hitte, valami baj van, és az ember válaszolgatni kénytelen, minek következtében az álom végleg és örökre kimegy a szeméből, s amikor a szomszéd csodálkozva eltávozik, az ember felül az ágyán, térdeit átfogva üres tekintettel maga elé mered, és fölébred dideregve –

Egy időben nagyon elszaporodtak a kóbor kutyák Chan Chu kolostora körül. Csak később derült ki, hogy az egyik szerzetes, társai tudta nélkül, állandóan etette a kutyákat, akik valóságos tábort vertek a kolostor egyik elhagyott szárnyában.

Abban az időben volt ez, amikor Chan Chu kegyvesztettnek számított. A kutyák beköltöztek az elhagyott szárny celláiba. Ha volt is egy-egy túlbuzgó tanítvány, aki, anélkül, hogy megkérdezte volna Chan Chut, kőhajigálással igyekezett elkergetni a kutyafalkát, tulajdonképpen békén megvoltak ott a kutyák, egy idő után számuk sem gyarapodott, békésen heverésztek a cellákba betűző napsugárban, kijártak vadászni az erdőbe, vagy besurrantak a baromfiudvarra, ahol baromfiak ugyan régesrég nem voltak, de nagyszerűen lehetett egerészni.

A szerzetesek, akik Chan Chu mellett maradtak, végül megszokták a kutyákat, sőt, tréfásan szerzetesekként kezdték emlegetni őket, mindenféle neveket adtak nekik csöndes, visszavonult életük miatt. És a kutyák is mintha megérezték volna ezt a távoli tapintatot, nem jöttek közelebb, nem hízelegtek Chan Chu tanítványainak, megmaradtak tisztes távolságban.

Egyetlen furcsaság volt csak ebben a kutyafalkában, hogy soha, de soha nem hallotta őket senki ugatni. Néma kutyák voltak, olyan némák, mint a hold a tintakék égen a szürke fátyolfelhők mögött.

Chan Chu nagyon félt a pókoktól. Nem tudta miért, hisz különben semmitől sem félt, nyugalmát akkor sem veszítette el, amikor egyszer kígyófészekbe lépett, a halálra úgy gondolt, mintha a testvére vagy a fekhelye lenne, nem félt a fájdalomtól, mégis, ha egy pókot meglátott, összerázkódott, szájából vékonyan szivárogni kezdett a nyál.

Amikor egy szerzetes télen behozott egy köteg rőzsét a házba, hogy befűtsön, fekete pillangó röppent ki belőle, nem is a rőzsekötegből, hanem már a kemencéből, amelyben lobogni kezdett a tűz.

– Tűz nélkül hogyan is találtunk volna rád, fekete pillangó?

Kommentárszerzők szerint a Mester ekkor kezdett behatóbban foglalkozni a tűzzel, életrajzírói pedig megjegyzik, hogy e téltől fogva nem engedett fűteni a hozzá tartozó kolostorokban, és egészen élemedett koráig élenjárt a jeges folyamokban való megfürdésben, amiről titokban bevallotta ugyan barátainak, hogy fölösleges önkínzásnak tartja, de éppen ez a fölöslegesség tűnt számára az élet gyönyörrel és fájdalommal teljes mákonyának, olyan mákonynak, amelynek képtelen lenne ellenállni.

Az egyik ügyetlen szerzetes, mialatt vasvillával próbálta a kert aljában levő csipkebokorról lemetszett hosszú vesszőket egy csomóba hányni, s a tüskék szúrásától félve, és e ki nem mondott félelemtől csak még bonyolultabb mozdulatokra vállalkozva belegabalyodott a tüskékbe, pontosabban a tüskék beleakadtak ruhája bő ujjába, miközben köntösét lucskosra áztatta a hajnali harmat; könnyű és önként vállalt terhével kis emelkedőn kaptatott fölfelé, és a villa végén minden irányba csavarodó és tekeredő tüskés kemény vesszők, bármerre fordult, folyton beleakadtak az akácliget fáinak vékony törzseibe; olyannyira, hogy a szerzetesnek, csak hogy előre tudjon hatolni, dervisként valósággal keringenie kellett saját tengelye körül, mialatt két könyökével különös, uszonyszerű mozdulatokat végzett, és az egész inkább lassú fuldokláshoz hasonlított, mint előrehaladáshoz, ám semmilyen bonyolult mozdulattal sem akadályozhatta meg, hogy a fák törzsein, e természetes akadályokon fölhorgadva, egy-egy vessző le ne hulljon a földre, majd folytatta útját, és vadul szitkozódva tovább küzdött az önmaga által fölkeltett elemekkel.

Egy éjjel Chan Chu az eperfa alatt aludt. Két sündisznó jött, ették az epret. Jöttek és mentek az eperfa alatt. Csípték a szúnyogok, Chan Chu legszívesebben bement volna a házba. De a sündisznók finom neszezése annyira megnyugtatta, amennyire talán csupán a Niagara eszelős robaja lett volna képes.

A szúnyogok tovább gyötörték, úgyhogy végül mégis bement a házba. A járása friss volt, ruganyos, mint aki ezer évet átaludt, és most szinte gyermeki pillantással néz körül. A világ éretten függött előtte, mint egy hatalmas gyümölcs, a legszívesebben leszakította volna. Nyúlt utána, de a sötétben elhibázta.

– Engem a létezés kimondhatatlan gyönyörűségével tölt el mondta Chan Chu –, amikor hülyének néznek.

“Úgy dobtad el a szivarodat, öregem, mint egy gyakorló férj, amikor másodszor is visszafogadták, egy feltétellel, hogy nem gyújt rá soha többé, de ő, félóra elteltével, titokban, egy falkiszögellés mögött meglapulva rágyújt, és aztán észreveszi, hogy a szél úgy viszi el a ház mögül előre a füstöt, egy darabban, mint valami röntgenképet a hazugságairól – át a tiszta légen, a kert fölött, száll magasan, mint egy szikrázó Zeppelin – s ő sietve eldobja a félig szívott szivart, és még rá is tapos."

“Aztán amikor rájöttél, hogy fölösleges volt ez a nagy elővigyázatosság, mert senki sem figyelt rád, és lehajoltál, hogy a fűben megkeresd a széttaposott csonkot, és meg is találtad, és már nyúltál a zsebedbe a gyufa után, hogy rágyújts, de valami gyanús nesztől megriadva, vagy hűvös árnyat érezve rádvetülni, fölnéztél, és ott állt előtted – a sziluettje beleégett az égboltba mosolyogva, kötényben a kedvesed egy hamutartóval."

Ez lett volna az oly sokak által oly régóta várt előadás címe, de mondanivaló híján bizonytalan időre elhalasztatott.

A tanítványok, néhány fanatikus kivételével, rettegve várták az ilyen váratlan éjszakai fölébresztéseket, mert – bár Chan Chu kivételes kegyeként értelmezhették e cselekedetét –, olyan időszakokban, amikor Chan Chut a gondolatok bősége rohanta meg, valóságos mániává fajult ez nála, és a fél kolostor hetekig álmatlanul tántorgott még napközben is, mert Chan Chu sorra fölébresztett mindenkit, volt, akit egy éjjel kétszer is.

– Volt két barátom – folytatta Chan Chu –, és én, remegve és izgatottan, mint a szerelmes, vártam látogatásukat vagy készültem elmenni hozzájuk, napokon keresztül próbálgatva magamban az érzést, vajon tényleg a barátjuk vagyok-e, és vajon ők valóban a barátaim-e? És miután melegen átöleltük egymást, és letelepedve a konyhában vagy a teraszon, teázás vagy borozás közben hol erre, hol arra fordult a társalgás, és mindenről eszünkbe jutott valami érdekes, úgyhogy már egymás szavába vágtunk, sőt, épp az elmélyült barátságtól fölbátorodva merészen szembe is fordultunk a másik oktalannak vélt véleményével, sőt, különös kéjjel, otrombán ledorongoltuk a másik ostobaságait, nos ezekben a pillanatokban engem olyan erős remegés fogott el, mely vadul rázni kezdett, mint a gép, úgy rázott, mint gyerekkéz a kockát, és olyan elveszettnek hittem magamat ilyenkor, mint csupán a szerelmes testközeliség bizonyos pillanataiban, és szinte megvakultam és megsüketültem bele, és azt sem tudtam, ilyen esték után hogyan keveredtem haza, pedig nem voltam részeg, csak éppen én nem voltam többé én.

Ekkor Chan Chu elhallgatott. Amikor szinte áthatolhatatlanná nőtt már a csend, a tanítvány bátortalanul megszólalt:

– Kevés barátom volt – mondta Chan Chu –, és az a kevés barátom a felismerhetetlenségig különbözött tőlem. Annyira, hogy már arra gyanakodtam, ez volna a barátság lényege. Egészen addig a pillanatig, míg ebben a fölismerhetetlenségben föl nem ismertem a saját fölismerhetetlenségemet.

A finom remegés, ami újra meg újra elővesz írás közben, és azt suttogja a fülembe, hogy abbahagyni, abbahagyni.

– A jó tétlenség: készülődés – mondta Chan Chu.

– Sőt: merő túllét – tette hozzá. – Mert akkor is túl vagy valamin, ha nem tudod rendesen befejezni. De eleve túl vagy rajta, már azelőtt, hogy gondoltál volna rá. Mert a befejezetlenség érzésénél csupán az el-nem-kezdettség érzése tökéletesebb.

Egyik hű tanítványa, aki meg akarta őrizni névtelenségét, (ez sikerült is neki), mintegy Chan Chu gondolataiba helyezkedve, a következőket jegyezte föl Chan Churól:

Ilyen alkalmak után Chan Chu kivételesen energikus vállalkozókedvről tett tanúbizonyságot. A szerzetesek közül néhányan utánozni próbálták, de az első halálesetek után felhagytak ezzel.

Egy alkalommal kiderült, hogy Chan Chu nem tud írni. Valaki megleste, amikor tollát a tusba mártva értelmetlen ákombákomokat rótt a papírra, melyet utána összetépett és elégetett. Írni sohasem látták, leveleit mindig diktálta. Ám lefekvés előtt mindig elolvasott egy-egy hosszabbrövidebb szutrát. A leselkedő szerzetes egy ízben úgy intézte, hogy bent legyen Chan Chu cellájában, és elérte azt is, hogy Chan Chu felolvasson neki. A felolvasás kellős közepén Chan Chu behunyta a szemét, és hibátlanul, fennhangon folytatta a szutra szövegét. Amikor a végére ért, kinyitva szemét a leselkedőre nézett.

– Nagyon nehéz nem-tudni valamit, amit tudhatnánk – mondta neki –, és jobb vele takarékosan bánni, jobb, ha az ember nem pazarolja el azt a kevés nem-tudást, amit Istentől ajándékba kapott.

– Ha tartozni akarsz valahová – mondta Chan Chu –, legjobb, ha előtte számot vetsz azzal, hogy nem tartozol sehová. Talán így sikerülni fog.

– Ha túl közel kerülsz bizonyos emberekhez – mondta Chan Chu –, készülj fel rá, hogy kérdéseket fognak feltenni. A közelség kérdéseket gerjeszt. Minél közelebb jutsz hozzájuk, annál több lesz a kérdés. Végül egy nagy kérdés lesz az egész együttlét, egy merő kérdés, egy hatalmas kérdőjel.

– Akik már látták a saját testüket, azok kevesen vannak. Akik már látták a saját testüket, azok hallgatagok lesznek, mint a kő, áttetsző lesz a szavuk, mint a napsütött páfránylevél.

– Aki növekvő fához hasonlítja önmagát – mondta Chan Chu –, legyen rá fölkészülve, hogy amikor a fa nem nő már tovább, akkor kiszárad.

(– Óvakodj a hasonlatoktól tette később hozzá.)

Ha van erőd visszafordulni egy fontosnak vélt utazásról, tedd azt: az idő, amelyben visszafordultál, amelyben lemondtál valamiről, az az idő a tiéd lesz, egyedül a tiéd, akkor is, sőt, csakis akkor, ha csupa végzetes haszontalansággal fogod eltölteni.

Váratlan vendég kiabált föl egy éjjel Chan Chuhoz. Tudni kell, hogy Chan Chu kolostora hatalmas sziklára épült, és Chan Chu cellája egy megmászhatatlan meredélyre nézett. Aki tehát onnan közelítette meg a kolostort, annak még jó néhány órás kerülőjébe került, míg végre beléphetett a kolostor kapuján – ha bebocsátást nyert egyáltalán.

Chan Chu erősen kihajolt az ablakán, hogy az illetőt szemügyre vegye, mert a hangjáról nem ismerte föl.

– Ismerem ezt a szagot: túl közel hajolt egy férfi egy napon és magyarázott valamit, anyád udvariasan nem vett levegőt, te csodálkozva szimatoltál, mint egy kisgyerek. Ismerem ennek a mondatnak a nyelvtanát: mosdatlan szájszaga van, otthonos szag, mint ruhásszekrény sarkában a molyirtótabletták illata. Kellemetlen, és mégis csupa kellemes emléket ébreszt.

– Gyere föl! – intett le a váratlan látogatónak. De az illető, úgy látszik, már rekedtre kiabálta magát és továbbállt.

Chan Chu sosem beszélt a Mesteréről. Volt Mestere, mindenki tudott róla, de a nevét azt nem ismerték. Ha tanítványai, akiket ez a titok nem hagyott nyugodni, mégis faggatni kezdték, Chan Chu mindig ugyanazzal a példázattal válaszolt:

– Az európai hírű író vidéki házában történt – mondta Chan Chu –, ahová meghívást nyert a fiatal dramaturg. Hosszas megbeszélések előzték meg az ott tartózkodást: a megfelelő (a legmegfelelőbb) közlekedési eszközök kiválasztása, az alkalmas (a legalkalmasabb) időpontok egyeztetése, a helyszínrajzok lehető legaprólékosabb pontossága, és miután többször át is kellett szállni, az egymásba illeszkedő, bonyolult leírások egész sora.

A fiatal dramaturg ünnepélyesen, bár némileg üres lélekkel készülődött, mert önmagán kívül nem vitt semmit, és nem tudta, hogy ez poggyászként elég lesz-e. Bizonyos jelekből arra következtetett, hogy talán elég lesz, de nem volt ebben annyira biztos. Elvitte tehát a rajzfüzetét és a ceruzáit is. Volt ebben a készülődésben valami a kezdő szerelmes nyílt tanácstalanságából, de ezt akkor még az ifjú ember nem tudta, csak azt a bizonyos könnyű ürességet érezte, amit különben olyankor szokott érezni, amikor nem egészen mondott igazat, önvédelemből, és utána mindegyre csak arra tudott gondolni, hogy mégiscsak igazat kellett volna mondania, önvédelemből.

Amikor megérkezett, meglepődött, milyen egyszerű minden, milyen kopár, milyen szürke, hogy a bonyolultan egymásba illeszkedő szabálytalan térformák leírása milyen kézenfekvően mindennapi valóságot takar, hogy a tér, amely a leírások szerint szinte beláthatatlanul, labirintusszerűen vette volna körül az európai hírű író házát, mennyire megfelelt annak, ahogyan különben elképzelte a vidéki autóbuszmegállót, a maga prózaiságában, hogy mennyire normális volt az a hely. És mivel a kapott leírás alig fedte azt, amit látott, ezt érdekesnek találta, ebből már bizonyos tanulságokat szándékozott levonni, valamikor, egy valamikori időben, mint ez akkoriban szokása volt. (Áttolni egy későbbi, homályos időpontra azt, amit voltaképp azonnal meg kellett volna tennie.)

Az ebéd vidáman telt el, az európai hírű író felesége csodálatosan, könnyű kézzel főzött, könnyű és ízletes ételeket, jó humorral és tapintatosan hallgatott, a fények szépek voltak, az európai hírű író leette magát, de ez is csak a jókedvet fokozta, mondhatni, várható is volt ebben a makulátlanul tiszta házban, ahol a kert gondosan, a lehetőségek végső határáig művelt, régi és új egymás mellett, egymással harmóniában nőtt, cseperedett, szaporodott benne: köröskörül a világ értelmes volt és élnivaló, a fiatal dramaturg pedig már-már úgy érezte, nem is a saját hazájában van éppen, hanem máshol, egy másik országban. Egy időre el is felejtette, hogy voltaképp nem is tudja, miért van itt, ezért fogta magát és barátkozott. Ez nem esett nehezére, hisz figyelmes és kedves ember volt világéletében: tehát nagyokat nevetett, és csak néha horgadt föl benne a kérdés: most mi jön?

Ebéd után sétálni mentek a környékre. Az európai hírű író, ha benne is volt némi rutinos tanácstalanság, mihez is kezdjen ezzel a beszélgetéssel, ezzel a valakivel, akiből látogatót formált a véletlen, tudott hallgatni, így tehát hosszan és tartalmasan hallgattak. A fiatal dramaturgnak még mindig nem jutott eszébe semmi, így hát, megfelelő tárgyat találva, egyik pihenőjükön rajzolni kezdett. Kérdéseit visszafogta, mert fölismerte, mielőtt még kimondta volna őket, hogy önmaguk üres héja voltak csupán. Hisz nem akart mást, csupán ott lenni, nem volt kíváncsi semmire, inkább valamiféle kajánság dolgozott benne, öncélú kíváncsiság: az érdeklődésnek a leselkedéshez hasonlatos változata. És mindehhez mindketten finoman, kedvesen, érzékenyen és óvatosan segédkezve hallgattak. Végül is a természetben voltak, és a természet nem követeli meg a szavakat, és ezt ők tiszteletben tartották. A fiatal dramaturgnak néha vissza kellett tartania a nevetését, néha azonban el-elnémult, olyasféle áhítat fogta el, amit nem tudott megnevezni. A zavaros kétértelműség, amely iszapjával már elöntötte az érzékeit, az jelentkezett benne ily váratlanul – éppenséggel a tisztaság utáni vágyként ebben a szinte templomi áhítatban, mely nem is a természetnek, hanem magának a megszeppent, és mégis cinikus zavarodottságnak szólt, egy előtte levő, papos, tanáros és mégis jelentős arcnak, melyről az égvilágon semmit nem tudott leolvasni, legalábbis így magyarázta meg magának – vetette Chan Chu közbe – pár évvel később, amikor a jelenetre visszagondolt.

Leültek az erdőben, és – miután a fiatal dramaturg megint elővette a rajzfüzetét és az európai hírű író arcélét kezdte rajzolgatni, amit az meglepően jól tűrt, ámbár a végeredményre szinte nem is volt kíváncsi – az író megkérdezte a fiatal dramaturgot, tudja-e, hogy miben ülnek? A fiatal dramaturg nem tudta, de a kérdést mulatságosnak találta, körülnézett, mintha a sűrű aljnövényzet nyújthatna valami támpontot, a fák törzse, a zölden szűrt fény A kérdésre válaszolt maga az európai hírű író, aggályosan megjelölve a szó teljes jelentéstartományát, vonatkoztatva ama erdőrészletre, amelyben szerencséjük volt tartózkodhatni, és volt olyan körültekintő, hogy a szó forrását is megjelölte, amely jelen esetben egy másik európai hírű író munkásságában volt föllelhető, tőle hallotta először, így tehát most mintegy átadta a szót a fiatal dramaturgnak. A szó ekkor beleégett a fiatal dramaturg agyába, bár abban a pillanatban tudta, hogy soha semmit nem fog tudni kezdeni vele, de még ennek a pillanatnak a leírásánál sem fogja tudni soha hasznosítani, annál is inkább, mert két évvel később, egy ugyanilyen beszélgetésben, mely a fentiekkel ellentétben az európai hírű író városi házában esett meg, teázás közben, mikor is az európai hírű író nyersen, brutálisan és megfellebbezhetetlenül (és a nyerseség, brutalitás és megfellebbezhetetlenség hajszálra ugyanolyan volt, mint egykori tapintatos hallgatása, finomsága és körülményessége) közölte a fiatal dramaturggal, hogy ne is álmodjon arról, hogy valaha is író lesz belőle, amely kijelentést hallva a fiatal dramaturgot végtelen nyugalom szállta meg: tehát rendben, itt e válasz, amelyre vártam akkor és ott; végül is érdemes volt kivárni, mert – és amikor az elbeszélésben Chan Chu ide ért, mindig fölemelte a mutatóujját – be kell gyűjtenünk a megyelelő átkokat ahhoz, hogy kezdeni is tudjunk valamit az életünkkel. Majd így folytatta:

– A hosszú erdei séta után az európai hírű író gondosan beküldte a fiatal dramaturgot a fürdőszobába, nézze meg, vannak-e kullancsai. A fiatal dramaturg követte a jótanácsot. Magasra emelte a karját és úgy nézegette hónalja domborulatait a tükörben, mint aki most lát ilyet életében először. Horhos. Szimatolt párat, elidőzött odabent, mielőtt kijött.

Chan Chu föl-alá járkált az idegen lakásban, ahol életében először aludt. Remegés fogta el, de nem tudta, mitől.

– Úgy látszik, most ebből a remegésből állok és semmi másból – gondolta Chan Chu. – Talán ezt hívják gyávaságnak. Gyáva vagyok.

Ezt jólesett kimondania. És ettől fogva Chan Chu úgy nézett a remegésére, oly hűvös nyugalommal, mint ahogyan a messzi hegyek kékjébe bámul az ember: tudja, ha közelebb ér a hegyekhez, eltűnik a kékség: akkor majd nem lesz ez a remegés sem, sőt talán még hiányozni is fog neki.

– Élvezzük ki, amíg lehet – mondta, miközben kiesett kezéből egy kávéscsésze és darabokra tört.

Kinyitotta az ablakot, légzőgyakorlatokat végzett, de továbbra is – egyenletesen, mint akit ráz a zokogás – remegett.

Chan Chu a színház büféjében összefutott a fiatal kritikussal. Udvariasan köszöntek egymásnak, de Chan Chu látta, hogy a fiatal kritikus szája elhúzódik, szája szögletében képtelen elfojtani egy apró, szinte derűsnek tetsző mosolyt. Chan Chu ezen nem lepődött meg, biztos volt benne, hogy a fiatal kritikus nem véletlenül írta le a szavakat, melyeket Chan Chu látszólag olyan könnyeden vett, valójában azóta is foglalkoztatták.

Együtt üldögéltek egy nyilvános helyen, kisebb társaságban, Chan Chu és a filmrendező. A filmrendező elmélázó pillantása váratlanul kiélesedett, szemét összehúzta, amikor a lépcsőfeljárón egy Chan Chu számára ismeretlen fiatal színészt látott fölfele jönni, a nyilvános helyekre belépő magányos ember bizonytalan, szórakozott pillantásával, amit most a filmrendező váratlanul érces kiáltása tört darabokra.

– Még! – kiáltotta a filmrendező ismét.

A fiatal színész még most sem engedelmeskedett. A filmrendező úgy beszélt hozzá, mint egy kisgyerekhez, egy bolondhoz.

A fiatal színész végül, még kissé gyanakodva, vonakodva, eltűnődve, de engedelmeskedett a parancsnak.

A filmrendező ekkor diadallal nézett körül az asztaltársaságon. – Ő az! – mondta elégedetten. Éppen ekkor egy még egészen fiatal pikolófiú közeledett a hátuk mögül az asztalukhoz, zsúfolt tálcáján remegtek az imént rendelt italok. Fehér pincérkabátot viselt és fekete selyemsráfos pincérnadrágot, keze nagy volt, a feje kicsi, haja szöszke, cipője lakk.

– Ő kell nekem – mondta minden átmenet nélkül az asszisztensének. – Menj, tudd meg, hogy mennyibe kerül.

A filmrendező egy darabig tanulmányozta még a pikolófiút, ahogy behajolt a társaság tagjai elé.

– Ez az – mondta elégedetten. – Nézzétek milyen. Egyszerűen tökéletes.

Chan Chu pillantása ekkor a fiatal színészre révedt, aki a kalapját babrálva ült az asztal végében, szemüvegét a zsebébe dugta és most kissé vaksin hunyorgott rájuk, meztelen arccal; de nem törődött vele senki.

– Ez valószínű – mondta –, csak nagyon kényelmetlen.

Chan Chu két vendége jelentőségteljesen összenézett.

Chan Chu sosem beszélt a Mesteréről. Volt Mestere, mindenki tudott róla, de a nevét azt nem ismerték. Ha tanítványai, akiket ez a titok nem hagyott nyugodni, mégis faggatni kezdték, Chan Chu mindig ugyanazzal a példázattal válaszolt:

Egy vidéki kisvárosban történt, ahová az egyetemi hallgató egyedül érkezett, műbőr útitáskával a kezében. Azért szállt vonatra, hogy meglátogassa az ismert színházrendezőt, aki éppen egy szabálytalan görög klasszikus színre állításával volt elfoglalva, középszerű színészével a főszerepben, aki imádta a pacalt.

Az egyetemi hallgató a kórházban lakott, egy alacsony, hideg melléképületben, a nővérszálláson. Itt történt – még évekkel azelőtt –, hogy kisfiúként először szívta be a Csongor illatát. Vendéglátója, a főnővér apja, Csongort szívott, és a kisfiú éktelenül büdösnek, de érdekesnek találta a Csongor illatát. Mivel cserépkályhába is fűtöttek azon a télen, a gyújtós, az újságpapír és a hasogatott fa illata a kosárban valamiképpen összekapcsolódott a szivarozással a kisfiú képzeletében. Már akkor is nagyon értett a tűzhöz, és a Csongor metsző, összetéveszthetetlen büdössége, az öregember szótlansága, a téli szoba csöndje, a cserépkályhában villódzó sárga láng, mindez egyetlen kellemes képzetté olvadt össze a képzeletében. Évekig kereste, mint egy nő illatát, a Csongor-szagot, míg végül megtalálta, ámbár ettől kezdve ő sohasem érezte, csupán a többiek.

Szabadon mozoghatott, kulcsa volt a kórház kertkapujához, egy önkiszolgáló étteremben evett reggelente fényes zsírban úszó, sórög ízű, keserű paprikával megszórt rántottát kiflivel és ivott hatalmas bögre túl forró és túl édes teát, égett nyelvvel csámborgott az unalmas kisvárosban, mérhetetlen érdeklődést tanúsítva minden apróság iránt. Ez az érdeklődés az érdeklődés vágyából fakadt, nem volt igazi tárgya. Voltaképp azt sem tudta, mit keres itt.

Bejárt a próbákra: egy apró, csúnya, érzékeny és gonosz ember vezette a próbákat – ő az erkélyről nézte –, az ismert színházrendező; emiatt az apró, csúnya, érzékeny és gonosz ember miatt volt itt, akinek ólomszín bőrét felpuffasztotta az alkohol, akinek sörhasa volt, aki úgy öltözött, mint egy párthivatalnok, ajka fénylett a nyáltól, és már leveleztek is. Gépelt és gondosan címzett leveleket kapott a rendezőtől, amelyekre kézírásos levelekkel válaszolt.

Az egyik próba után történt, amikor az egyetemi hallgató, kezében a rendező táskájával ott állt a színház épülete előtt a napsütésben, miközben a rendező a színház igazgatójával tárgyalt valamiről. Ez a valami őt egyáltalán nem érdekelte, de ott kellett állnia, mert bár egyre jobban érezte, hogy jelenléte idegesíti a rendezőt, mégis ott állt, hiszen az odaadta neki a táskáját, amit ő szolgálatkészen átvett. Állt és figyelt, mint a kutya. Az igazgató és a rendező elbúcsúztak egymástól, az igazgató vastag szemüvege mögül az egyetemi hallgatóra villant egy okos és bánatos keselyűszempár, és ők ketten elindultak fölfelé egy kaptatón a város szíve felé. Nem volt miről beszélniük, szótlanul haladtak az utcán a rendező szállodája felé, a csönd haladt velük harmadik útitársként, kimondatlan szavaik. A szálloda bejáratánál a rendező rosszkedvű búcsút vett az egyetemi hallgatótól, valami olyasmit mondott neki, hogy “még meddig maradsz?", ami valami olyasmit akart kifejezni, hogy: “és mikor mész el?". Az egyetemi hallgatóban mintha villant volna valami. Hirtelen úgy érezte, hogy a szálloda kapujában megértett valamit az életről, valami mély és nagy igazságot, amit most rögtön nem kell meghatároznia, elég észlelnie és aszerint cselekednie, ezt a poros és unalmas kisvárost egyetlen mozdulattal a magáévá tennie, vagy elhagynia, mindegy.

És az esti próba után, amikor pedig utált inni – a kelleténél több unikumot és fröccsöt fogyasztott a színházi klubban, ahol a faasztalok mellett roppant magányos emberek üldögéltek valami eltompult várakozásban, amikor már jóval elmúlt éjfél is, az egyetemi hallgató, azzal az ürüggyel, hogy ilyen későn már nem lenne szerencsés a kórházba mennie, ahol lakott, fölment a rendező szállodai szobájába. Elfogadta a meghívást, mely ugyanott történt, ahol délután álltak, a szálloda kapujában, csak most a rendező, csodák csodájára nem azt kérdezte tőle, hogy “még meddig maradsz?", hanem azt: “nem jössz fel?". Megint mintha meglódult volna benne valami, mintha folytatódott volna egy határozatlan pillanat, mintha valóban történt volna a világ, mentek föl a lépcsőn, a színházrendező és az egyetemi hallgató, és mintha ez a történés csak azáltal lehetne történés, hogy ő nem és nem érti, vagy úgy tesz, mintha nem értené, és olyat tesz, amivel nem ért egyet. Ez a sok-sok nem-értés könnyűséggel, ürességgel töltötte el, és szinte szállt fölfelé a mahagónibarna lépcsőn, melynek finom elkanyarodása is mintha jelentett volna valamit. Mindenesetre eltüntette őket a portás diszkrét félrepillantása elől.

A villanyfényes, parányi szállodaszobában úgy tett, mintha valóban csak arról lett volna szó, hogy az egyik szabad ágy az övé lesz, lévén, hogy későre járt már, és a kórház kapuját, mint tudjuk, korán bezárják, hogy kulcsa volt, ez valahogy nem került említésre, de ez sem segíthetett rajta, mert egy pillanat múlva már félreérthetetlenül nyilatkoznia kellett, beszélnie kellett dolgokról, amikre szava sem volt, és ebből egy hosszú és zavaros monológ kerekedett ki, amelyet mindketten, a rendező és az egyetemi hallgató is olyan végtelen rosszkedvvel hallgattak, hogy egycsapásra halálosan kimerültek lettek, rájuk zuhant a hosszú nap minden hazugsága, és aludni tértek, ki-ki a saját ágyába, és leoltották a villanyt.

Nem történt semmi, nem is történhetett, hiába látszott úgy, hogy történni fog, mert a történéseknek nem elég az, hogy minden feltétel fönnálljon megtörténtükhöz, még kell egy bizonyos meghatározhatatlan többlet, egy parányi plusz, egy ismeretlen irányú energiacsomó, amely a történést a döntő pillanatban meglöki vagy megbillenti, mint hajót a hullám, fellibbenti, mint szél a pernyét.

Látta magát: ült a parányi szállodai szobában, és magyarázkodott. Abban a pillanatban, hogy bezáródott mögöttük a szállodai szoba ajtaja, tudta, hogy ő innen úgy fog kimenni, ahogy bejött. De tévedett: a szobát nem úgy hagyta el, ahogy kijött, mert – emelte fel mutatóujját Chan Chu – be kell gyűjtenünk a megfelelő átkokat ahhoz, hogy kezdeni is tudjunk valamit az életünkkel.

Hajnalban, amikor az egész éjjel nyugtalanul alvó rendező mogorván alvást színlelt, ő csöndben betette maga után a szállodaszoba ajtaját. Üresebben távozott, mint ahogy oda belépett, és új érzéseihez kapcsolódott egy újabb érzés is, amiről nem volt addig tudomása, a nemlét érzete, mely meglepő módon hasonlított az öngyűlölethez.

A Tejbárban megivott egy korsó kakaót, leült egy padra a parkban, hogy elszívjon egy utolsó Csongort, és az emlékmű kőtalapzatánál hosszan, mereven nézte egy cigányfiú nyakszirtjét a délelőtti napsütésben.

Amikor két bűntudat megütközik, nem mindig a nagyobbik kerül ki győztesen.

Hűvös szél söpört át a kerten. – Az emberek tévesen hiszik azt, hogy az idő megszakítatlan folytonosság, nem, az idő, különösen alkonyatkor, lökésekben hatol előre. Lökdösődés, pofonok, kis aluljárói csetepaté, betört orrnyergek, már le is ment a nap, most tűnik el a horizonton, és már be is állt az éj.

– Egy ember, akihez nincs közöm – gondolta Chan Chu –, hallgatom, és mert közömbösen hallgatom, bármit mondhat, tehát belelendül a mesélésbe, érzi, hogy érdeklődésem nem tettetett érdeklődés, de nem is oly mély, hogy neki rendesen föl kellene tárulkoznia, tehát azt mond, ami jólesik neki, csaponghat, hazudhat is akár, bár úgy tűnik, nem hazudik, beszélhet bolondságokat akár, elém tárhatja élete tökéletes értelmetlenségét, csalódását az emberekben, legutolsó gáláns kalandját (egy nős férfival, férjes asszonnyal), nincs hozzá közöm, napokig elhallgatnám, ha ráérő időm volna, de nincs közöm hozzá, érdekes, egyáltalán nincs hozzá közöm, azt sem tudom, miért nézem ekkora érdeklődéssel, ezzel a finom, mondhatni bársonyos tapintattal a tekintetemben, nem tudom, miért tolulnak föl kérdéseim mindig a megfelelő időben, akkor, amikor már-már elakadna, ezen meglepődöm, hogy jól kérdezek, mivelhogy nincs hozzá közöm, azaz áradó szavaival egyetlen érzést önt formába, azt, hogy nincs hozzá közöm, és azon kapom magam, hogy az illető a tárgyból, melynek mostanáig tekintettem, a szemem láttára váratlanul egészen ember alakúvá vált, anélkül, hogy észrevettem volna – pusztán azáltal, hogy tudatosodott bennem: nincs hozzá közöm.

– Megmosakodtál? – kérdezte kissé rekedten, és egy tigris pillantásával nézett körül az őszi kertben, hogy hova cipelhetné el magával a karmai közé került zsákmányt, ezt a hűvös, friss, harmatos testet, amelynek remegő orrcimpával és véres ínnyel minden pórusába be akart hatolni.

A nemleges válaszra kihunyt szemében a fény, s valami egészen másról kezdett el beszélni – mesélte egyszer Chan Chu az őt körülvevő néhány bámulónak.

Rengeteg minden szól mellette. Annyi minden szól mellette, hogy az már riasztó. Minden mellette szól. Ez kibírhatatlan. Csak egyetlen érvet, egyetlen érvet mondjatok ellene, és én örökre, örökre hű maradok hozzá.

Nyugtalan szívdübögését úgy hurcolta mindenüvé magával, mint nők a retiküljüket – kacatokkal és zűrzavarral tele, telve azzal az ismerős rendetlenséggel, amiben minden megtalálhatatlan, és mégis együtt van: kézzelfoghatón és mégis értelmetlenül.

Egy idő után azt tapasztalta, hogy egyre szívesebben lép kapcsolatba számára ismeretlen emberekkel.

Bármit gondolhatsz bármiről bármikor. És mégsem gondolhatsz bármit bármiről bármikor.

Chan Chu sohasem beszélt a Mesteréről. Volt Mestere, mindenki tudott róla, de a nevét azt nem ismerték. Ha tanítványai, akiket ez a titok nem hagyott nyugodni, mégis faggatni kezdték, Chan Chu mindig ugyanazzal a példázattal válaszolt:

Akkor történt, amikor budai lakásuk sötét előszobájában az egyetemre készülő gimnazista először hallotta meg a forradalmár ajkáról a nagy kínai bölcs nevét. Nem is a név volt a fontos, hanem a félhomály. Az előszobában félhomály, bent, a szülőknél, a nagyszobában viszont világosság: minden létező lámpa égett, beleértve a sarokban a falra csavarozott petróleumlámpa-utánzatokat, és mialatt a forradalmár szenvedélyesen és szórakoztatóan magyarázott valamit a félsötét előszobában a testvéreknek, a nagyszobában hosszúra nyúló, fontos tárgyalást folytattak a szülők. A forradalmár ironikus volt, fölényes, könnyed, magabiztos, behízelgő, a szülők hisztérikusak, csapongók, bizonytalanok és számonkérők.

A tárgyalás, amennyire ki lehetett venni, valamilyen igazolás körül forgott, és ezeknek az igazolásoknak akkoriban nagy jelentősége lehetett, mindenféle vélt és valódi előnyökhöz lehetett jutni általuk. A forradalmár úgymond azért kísérte el anyját erre a látogatásra, hogy megvédelmezze régóta különélő és olykor kissé erőszakos apjától, ám valószínűbb, hogy hangsúlyos jelenlétét a gimnazista csinos nővére, illetve felcseperedőben lévő kishúga indokolta, és nem is tulajdonított a szülők nagyszobai beszélgetésének semmilyen különleges jelentőséget, minden mondata könnyed volt, határozott, minden mozdulata kedves, minden gondolata fürge észjárásra vallott, s amíg beszélt, a testvérek, mint valamilyen politikai nagygyűlésen, időről időre izgatottan sereglettek köré a nemrég kivert közfalak által megnagyobbodott, mindazonáltal félhomályos előszobában, verődtek ide-oda, mint birkák a karámban, követték a fiatal férfit, amerre csak ment táncos lépteivel, amerre az ellenállhatatlanul logikus érvelés lendülete vitte, ám a szobában mindeközben bizonyos gutturális hangokból, a beszéd hullámzásából ítélve a szülők nem mindig magyarul beszéltek, ilyenkor lehalkították a hangjukat, s az elhalkulást, akár a hullámverést, lassú fölmorajlás követte, mindez folyton megismétlődött, mintha az egészet előre írt kottából olvasnák. Amikor ismét hangosabban beszéltek, feltűnt, hogy újra meg újra magyar szavak keverednek az idegen beszédbe, a felbukkanó magyar szavak körül, mint magányos sziklák körül, erős hullámverés keletkezik, olyannyira, hogy kisvártatva már ismét a magyar beszédbe keveredtek az idegen szavak: a szikla lett a tenger és a tenger a szikla.

Eközben odakint, a félhomályos előszobában a testvérek mohón itták a forradalmár szavait, bár semmit sem értettek belőle, de az értelem hiánya a mindentudás határtalan könnyűségével töltötte el őket: a könnyed irónia és a kétségtelennek érzett fölény elég volt ahhoz, hogy vonzó legyen az, amit a kellemesen raccsoló, dallamos beszédű fiatal férfi elhadart, még ez a kis beszédhiba, az alig észrevehető raccsolás is mintha külön nyomatékot adott volna a szavainak, mintha még egyszer, külön, cáfolhatatlan bizonyíték gyanánt megerősítette volna őket, mintha magának a szabadságnak a bizonyítéka lett volna a kellemes raccsolás, a dallamos beszéd.

Minden világos volt, mint a nap, belátható és határtalan, akár a napfényben fürdő rónaság egy megírásra váró eposzban.

A félhangos előszobai hadarás mint zsinagóga-mélyi suttogás egy idő után összekeveredett a nagyszobából jövő, vad sivatagi madarak rikoltásához, szamarak iázásához hasonlítóan éles kiabálással, az egyik mintegy a másikra vonatkozott, ugyanis a fiatal forradalmár csak azután jött ki a szobából, és azután kezdett beszélni hozzájuk, hogy egy hangos kiáltás után (jogállam, Marci bácsi, jogállam!!), az apjuk kergetni nem kezdte az asztal körül.

Futottak az asztal körül, amely – mint közismert – ión oszlopokon álló, súlyos és ovális asztalka volt, finom üveglap fedte, és mindenféléket kiabáltak egymásnak és egymásra, mely kiáltozás értelme homályos volt a testvérek előtt, csak azt látták, hogy súlyos, nagytestű édesapjuk lila fejjel kapkod az előle könnyedén ugráló karcsú forradalmár inggallérja felé, de az, mint egy kosárlabda-játékos, tökéletes érzékkel hajol el (jogállam, Marci bácsi, jogállam!!), míg – pillanatnyi bénultság után mindenki föl nem ugrált a helyéről és egyszerre el nem kezdett kiáltozni, amely kiáltozás – fejezte be Chan Chu a történetet – leginkább jajongáshoz vagy imádkozáshoz hasonlított.

A rosszul záródó illatszeres üvegcse. Mindennap megnézte, hogy jól záródik-e, nem párolog-e el belőle értékes tartalma: ettől mindennap illatos lett a kézfeje. Bedörzsölte vele a nyakszirtjét, de rögtön megbánta, mert látását megzavarta az illat, eltakarta, mint nőt a kalapfátyol. Lemosni se tudta magáról. Levakarni se. De hiszen ő csak ellenőrizni akarta, hogy jól záródik-e az üveg! magyarázta, mint bolond, a szélben, a mezőn, magának. Végül olyan dühös lett az illattól, mely elkísérte mindenhová, hogy összetörte a drága üveget. Ezt nem kellett volna tennie.

Úgy rebbentek föl a gerlék a háztetőről, akkora dörrenéssel, mint ahogyan a lezuhanó vasredőny hangja visszhangzik végig a néptelen utcán. Aztán hirtelen megszűnt a hang, mint a vasredőny, amelyik félúton (ferdén) megakadt valamiben, s amíg meg nem javítják, lehajolva jön-megy alatta, akinek dolga van. Fölrebbentek a gerlék, azután szárnyaik váratlan csattanásától megriadva megdermedtek a levegőben.

– Ha az ember olyan magasságokba érkezik – mondta Chan Chu -, ahol még nem járt, és mondhatni vakon, légszomjasan zuhan a magasságok felé, mindaz, amit addig tudni vélt érvénytelenné válik. És ezáltal minden hibája feltűnik újra és farkasszemet néz vele. Ott van, fönn, a magasban, és mégis, mintha mélyebben volna, mint valaha.

“Lépdelt felém: sovány teste lázálomba illőn rezgett még az előbb a kórházi ágyon, mint az éhenhalóké, két lábszára és felső teste kissé az ágy fölé emelkedett, ő maga pedig az ülepén lebegett az ülés és fekvés közötti különös, utánozhatatlan testtartásban. Azután váratlanul felült.

Nem volt folyamatosság, nem lehetett tudni, hogyan csinálta, egyszer csak ült, két kezével a vaságy peremére támaszkodott, és azután szédülve, szédelegve, láthatatlan erőktől kormányozva újra megmoccant szüntelenül reszkető végtagjaival, és erőteljes, fájó markolása a felkaromon valósággal megdöbbentett, miután láttam, hogy szinte súlytalanul száll felém a kórtermen át.

A szemüvege tompán csillogott. A vastag lencsében magamat láttam: görnyedten ültem előtte a kerti padon és hadonászva gesztikuláltam, mögöttünk a szanatórium zárt teraszának üvegfala. Ahogy felálltunk, kiesett a megkezdett őszibarack a kezemből, egy zsíros arcú lány érdeklődve felfigyelt, fölemeltem, de nem tisztítottam meg a beleragadt kavicsoktól, kidobtam, a szeméttartály hatalmast döndült, üres volt.

Bűnös vagyok – mondta délelőtt – hívják ki az URH-t -, mely kijelentésre méhkasként fölbolydult a terem, fölugrált minden ápolt, és azóta csodálattal, mosolyogva és szeretettel néz rá mindenki. Néztük a tollaslabdázókat, de nem lehetett nézni, mert valaki folyton melléütött. Különös volt a tollaslabda látványa a levegőben, nem lehetett végül is tudni, ki ütötte meg, ha szüntelenül melléütöttek.

Végre elindultunk a kapu felé, és búcsút vettünk egymástól. Ez sokáig tartott, mivel én folyton visszatértem hozzá. Visszatértem hozzá, mert nem küldött el, igaz, hívni sem hívott vissza. Nem búcsúzott el, tehát visszamentem. Megbökdöstem a mutatóujjammal. Ráfújtam a koponyájára. Hátulról beroggyasztottam a térdét, majd átkaroltam szelíden a hóna alatt, hogy el ne essen. Újból elindultam. Ő csak állt mereven a vaskapu túloldalán. Én mint egy udvarló gerle kurrogva mindig visszatértem hozzá és amikor a közelébe értem, megtántorodott, pusztán attól, hogy elindultam felé, már megtántorodott.

A végső eszközhöz folyamodtam ezek után: a koponyámat ütöttem az övéhez, és éreztem, hogy megfeszíti a nyakát és visszaüt, fájt a homlokom, és az ő kopasz homlokára ráragadt egy hosszú fekete hajszál, ekkor végleg és utoljára kiléptem a kapun, intettem neki, de nem intett vissza, erre én nem mozdultam, megálltam, szuggeráltam, míg korhadt kezét meg nem moccantotta a tréningnadrág vörös sráfja mellett, és nem legyintett felém, bár rögtön bele is tántorodott, mire én bólintottam egyet, füttyentettem, mint egy kutyának, amire visszanyerte az egyensúlyát, gyorsan intettem újra, erre lassan, mint egy lassított filmen, elindult fölfelé a keze, de még meg kellett őt mozdítanom, tehát elindultam, erre ő is elindult, ekkor már hatalmasakat intettem és ugráltam felé, mire ő elmosolyodott, halványan, remegő szájszélekkel, és bólintott óvatosan, majd lassan, nehézkesen sarkon fordult, elindult, de menet közben újra meglendítette a karját, könnyeden, mint egy fejedelem, mint egy színész."

Vagy számolgasd a szivarjaidat, ossz és szorozz, mondd azt, hogy nem több, mint napi három – úgyse tartod be –, vagy szívj amennyi tetszik, aztán ébredj csatornaízű szájjal, rettegj, hogy elfogy, vagdosd ollóval ketté a maradékot és végül keress egy utolsó, szétporló burkú szivart a házban, forgass fel, tégy tűvé mindent, reménytelenül.

Elhatározza, hogy aznaptól kevesebbet szivarozik, mert moslékízű a szája: rágógumit fog rágni. Azon a napon, amikor ezt elhatározza, több szivart szív el, mint az összes többín úgy szivarozik, mint a fuldokló, úgy csap ki száján a füst, mint fáradtgőz a töltésre, konokul tovább rágja füsttől kemény rágógumiját és szívja, szünet nélkül, rágógumitól ízetlen szivarjait.

– Amikor lezárod a házat, amelyben éltél, igyekezz a fontosnak tűnő holmik közül minél többet ott felejteni. Amit ottfelejtesz, azt viszed magaddal.

Szeretne önmagán segíteni, pontosan úgy, ahogyan az ember egy sebesült állaton, egy beteg öregen, egy bajban levő embertársán akar segíteni. Annyira szeretett volna segíteni önmagán, hirtelen olyan erős részvét fogta el önmaga iránt, hogy szinte belesajdult. Mint villámcsapás hasított ez az érzés öntudatlansága fekete éjébe.

Visszafojtotta lélegzetét és moccanatlanul figyelt. Nem változott a helyzet. Még mindig gyöngéd szánalommal viseltetett önmaga iránt, és ez még mindig szükségszerűnek és elkerülhetetlennek látszott előtte. Néhány napig csak járkált a városban, ahol akkoriban élt, s egyfolytában gyöngéd szeretettel gondolt önmagára.

A puha csecsemőarcot úgy szorította az arcához, mint sebhez a kötést. A csecsemőarc nedves volt a takonytól és a könnytől. Mélyeket szippantott az összetéveszthetetlen csecsemőillatból és eleredtek a könnyei. Aztán felébredt.

Színleld az őszinteséget – és megtudod, milyen a pokol.

– De ha folytatja is, úgy folytatja, hogy előbb abbahagyja. Úgy folytatja, hogy tehetetlenül leengedi a két kezét. Úgy folytatja, hogy előbb megadja magát.

Még évek múlva is ugyanott volt nyitva az a vázlatfüzet. Amikor Chan Chu megállt egy pillanatra a beporosodott füzet fölött, már rég nem látott benne semmit – csak azt látta, hogy megáll egy pillanatra a poros füzet fölött.

– Amikor elkészül a rajz, és a világ megkettőződik rajzra és világra, akkor egy pillanatra feltámad a remény, hogy nemcsak az van, ami van. Hogy a van nincs magában. De hogy mégis a van az erősebb, mert ettől van a van: határok veszik körül, melyekről semmit sem tudunk, nem tudhatunk.

Elhagyta valahol a pálinkáspoharát és, most úgy tűnt, nem is itta ki. Mikor leült a székébe, rögtön hiányozni kezdett neki valami. Végül rájött, hogy a pálinkáspohár az, ami hiányzik. Fölkelni lusta volt, így hát gondolatban járta végig a helyszíneket, ahol aznap járt, egyik szobából ment át a másikba, még mindig csak képzeletben. De hiába erőlködött, csak nem találta meg gondolatai közt a pálinkáspoharat. Ám e képzeletbeli keresgélés: hogy nem állt föl ültőhelyéből, hanem csak belegondolt, és így járt szobáról szobára – mégis többet ért. Mintha tényleg megitta volna a pálinkát: Majdnem berúgott ettől a gondolattól. Így kellene inni is – gondolta. De a ki nem ivott pálinka is egyre jobban hiányzott neki.

– Oly régen élünk együtt – magyarázta öccsének Chan Chu büszkén –, ha lekommunistáz az ágyban, már föl se tűnik.

– A rossz tulajdonságoknak mondta egy ízben Chan Chu megvan az a jó tulajdonságuk, hogy megvédik a személyiséget, megőrzik eredeti illatát, mint a légmentes csomagolás a babkávét, vagy mint a lepecsételt korsó az olívaolajét. De ha már mindenáron meg kell szabadulnod néhány rossz tulajdonságodtól, mert a terhedre vannak, mert megkeseríted a barátaid életét, gondolj erősen arra, hogy ki is vagy voltaképp.

– Ebből a rajzból valami hiányzik – mondta valaki Chan Chunak. Chan Chu érdeklődve nézett föl az illetőre.

– Hát, ha hiányzik belőle az élet – gondolta Chan Chu -, akkor bele kell tenni.

– Ennyi – mondta Chan Chu később, és alig leplezetten ásított egyet. – A hiány hiányzott belőle.

Azt hittem, engem szólít – talán csak az ágy reccsent alatta, míg testhelyzetén változtatott; a tornácon végigsietve kinyitom a kamraszoba üvegajtaját, ránézek, és a szemem láttára még mélyebb álomba zuhan: bal kezét átveti a vállán, álla jobb vállába mélyed, aranyhaja szétterül a lila párnán, fejjel a kert felé, s míg könyve a hajópadlóra hullt, most ökölbe szorított jobb kezétől fölnyomódik a puha orra.

Az asszony a kertben mintha a semmiből tűnt volna elő. Szürke ruhát viselt és fehér körgallért, alatta széles, fekete selyemszalagból kötött nyakbavalót, s vállán kigombolt lila kardigánt. Leült egy fehér kisszékre a fóliával letakart vályogtéglák elé, szatyrát gondosan a szék hátának támasztotta, és fáradtan, álmatagon nevetett. Chan Chu még jobban odanézett: kibámult az ablakon, minthogy a szobában ült, és a látványt az áttetsző szőlőlevelek is eltakarták. Az ölbe ejtett kéz, a nehéz lélegzetvétel, a hatalmas napszemüveg mögötti réveteg pillantás is árulkodott. De miről? – törte a fejét Chan Chu.

Kiment a kertbe, nézelődött, és egy idő után fölkiáltott a gépésznek: Élesség!

– Amikor egyszer tűz volt nálunk gyerekkoromban – mesélte Chan Chu -, mert édesanyám bedugva hagyta a vasalót, a tűzoltók az utcáról céloztak be a konyhába, az erős vízsugár elárasztotta a lakást, a lépcsőházban végigcsorgott a víz. Én büszke voltam az anyámra, hogy föl tudja gyújtani a lakásunkat, büszke voltam a tűzoltókra, és arra is, hogy még hetekig látszott a lépcsőházban lezúduló víz nyoma. De a legjobban mégis az tetszett az egészben, hogy a megégett spájzajtó úgy felhólyagosodott, mint a pászka. Ujjbegyemmel pattogtattam a légbuborékokat. Az újrafestés után is megmaradtak rajta a vastag fehér máz alatt a göbök és kráterek, és még jóval később is, órákon át csak roppantgattam őket.

Mesélik, Chan Chu rendszeresen eltűnt az emberek szeme elől, de csak hogy – hol hosszabb, hol rövidebb idő után – előbukkanjon újra. Ezt a történetet egyik eltűnése után mesélte el néhány beavatottnak, akik a történet szereplőit ismerték, így megérthették a történetben rejlő mélyebb, szimbolikus utalásokat. Mindazokról, kik eme utalásokat nem értik, és nem is érthetik, Chan Chu ezt mondta:

– Az utalás fénylő jel az égbolton; ha nem érted, azért még gyönyörködhetsz benne, s ha ehhez nincs kedved, akkor menj tovább.

Az egyik udvarhölgy – miközben Thüringiai Erzsébetnek akart pukkedlizni (aki apjával, Hermann őrgróffal álldogált a baloldalon) s az udvarhölgyek bevonuló menetében üdvözült mosollyal egyre csak közeledett – a színpad közepére érve, földig érő szoknyáját két kezével megemelve éppen a világ legbájosabb bókolását készült bemutatni, amikor (önhibáján kívül, de mindenképpen óvatlanul) a sorban előtte levő, már a többiek miatt is lelassult társnője hosszú uszályára lépett, akinek szükségszerű továbblépése váratlanul megakadályozta a bókolás véghezvitelében, a mozgó uszályon majdnem felbukott, úgy kellett egyensúlyát két kezével visszaszereznie, s eltorzult arccal sziszegte: “menj már!", de csak hogy – kígyóarcát levetve, a másodperc töredéke alatt, hiszen utána is jöttek, s a zenekari árokból is szüntelenül áradt a zene, melynek ritmusára lépnie kellett – a világ legbájosabb mosolyával (hallatlan szellemi rugalmasságról téve tanúbizonyságot) a leghódolattelibb bókolással vágja ki magát a fekete póthajjal ékes Erzsébet előtt, aki – miközben az erős smink alatt alig látható pír futotta el arcát tartózkodó kedvességgel és némi emelkedett ünnepélyességgel váltott pár szót apjával, az ősz őrgróffal, és szórakozottan révedt az előtte elvonuló udvari népre, észre sem véve – vagy ha igen, kitűnően palástolta – az intermezzót, az alapjában véve már elhízott és öregedésnek indult kóristanő hallatlan bravúrját, az arcon meghajlás közben újra felragyogó alattvalói mosolyt, mert e szűzi lélek, már mint Erzsébet, remegve már, imádott Tannhāuserének beléptére várt – nos, ilyesmik miatt lehet még színházba járni mondotta Chan Chu egy illetőnek, kivel a művészetek általános hanyatlásáról cseréltek eszmét.

– Egy tavaszi napon a fiatal dramaturg mint a kilőtt nyíl távolodott sebesen a kisvárosi lakóteleptől, és elhagyva a városszéli apróbb tanyákat, valósággal belevetette magát a várost körülölelő szürke, tagolatlan és egyhangú vidéki tájba, melytől azt remélte, kétségbeesett száguldása közben talán megváltozik, és zöldarany ragyogással, lágyan és nedvesen, mint egy nagy anyaöl, befogadja magába. A dühödt menekülés szomorú előzménye az volt, hogy másfél évvel azelőtt, a kisváros egyik lakótelepi lakásában bonyolult szerelmi viszonyba keveredett valakivel, aki maga is bonyolult viszonyok között élt, ha bonyolultságon az élet teljességét értjük. A kisvárosba a marcipándíszre emlékeztető színház ifjú munkatársaként került gyanútlanul és frissen, nem sokkal korábban, a fővárosból, olyannyira gyanútlanul, hogy teljes közönye a színház iránt minden átmenet nélkül, szinte magának is érthetetlenül, életre szóló kötődéssé változott. A bonyolult szerelmi viszonnyal ugyanez történt. A majdhogynem véletlen s egyikük sem akarta kapcsolat – hiszen múltjuk, származásuk, jelenük szinte minden vonatkozásában oly különböző, oly tökéletesen másmilyen volt, mintha mindaddig idegen országokban éltek volna – végleges lett és megváltoztathatatlan: beléjük égett, befonta őket a folytonos közeledés-távolodás, a szüntelen ideiglenesség, egymáshoz láncolta a gyilkos és mindig elölről kezdődő szellemi párviadal. A birtoklásnak és a birtoklástól való félelemnek, a kalandnak és a kalandtól való félelemnek régóta ismert örvénylő szívóhatása lépett itt működésbe, s az ifjú, kinek rejtőző lénye rettegett a világ ítéletétől, e viszonyba keveredve tovább haladt a lassú, de biztos erkölcsi megsemmisülés bársonyos útján, amely, miközben válláról észrevétlenül levette a döntések terhét, valójában e döntéseket csupán ezerszer kínosabb időkre elnapolva, fokról fokra vitte egyre távolabb vélt önmagától.

– Útján az ifjú mint a kilőtt nyíl suhant, futott a kisvárosi lakótelepen át a városból kifelé, elhagyta a városszéli tanyákat, elhagyta a benzinkutakat, a városszéli lebujokat, a pecsenyesütőket, az autószerelőket és épületlakatosokat, és belépett abba a szürke zónába, a mellékutaknak, ösvényeknek, kopár bozótosoknak, felszántott és kemény, lila göröngyökkel végigszórt földdaraboknak a világ minden sarkában föllelhető, egyformán véletlenszerű alakzatába, melyet a városok mellett minden civilizáció kiízzad magából, s amit természetnek csak jobb híján szabadna nevezni. Lakatlan, csúnya térdarabokat szakított meg egyegy jellegtelen tanya hiányos kerítése mögött láncán végigrohanó véreb; kacsák rebbentek föl hápogva és tyúkok futottak szerteszét az udvarokon, ahol elrohant. Ám formátlanságával e tájék pontosan tükrözte a készületlen lélek indulatát. Most egy porhanyós földnyelven, a sárba mélyedő, kiszáradt keréknyomokon letérve az ösvényről, a fiatal dramaturg, mondhatni, belépett a tájba, lassulva már, kezdeti lendületét elveszítve, föladva a reményt, hogy valaha is eljuthat így a szomszéd kisvárosba; elfordult az országúttól, amely mögötte egyre távolodott, az elzúgó autók hangja egyre gyöngült, s alig tett meg két-háromszáz lépést, amikor hirtelen megállította valami, nem tudta, hogy mi. Egy bokor fölött tehén emelte meg lomhán marha nagy fejét, és kérődzve bámult az arcába sokáig. Ő, mintha csak válaszolna a felhívásra, egyenként, tűnődve vette szemügyre egy csupasz bokor vastag ágait, de úgy, mint aki voltaképp nem tudja, mit bámul ilyen hallatlan érdeklődéssel. Minden szétesett előtte részletekre. Az aljnövényzet már éledezett a tavaszi sárban, de a szüntelen rezdülések a szélcsendes, napfényes égbolt alatt nem nyertek mégsem magyarázatot. Furcsa, hűvös tavasz volt, egy-egy földrögön még a minap hullott hó ült sárosan. A bokrok vastag ágai között mintha valaki szándékosan mozgatná őket, alig hallhatón ingadoztak – mintha a semmi mocorgott volna, és valóban: hatalmas, sáros disznóhát tűnt ugyanott elő, sáros, szőrös térkép, a táj folytatása: vemhes anyakoca turkált a tavalyi avarban, apró neszekkel. De az ifjú nem tudott sokáig elmerülni a váratlanul felbukkant disznó szemléletében, mert olyan vad vijjogással, hogy szeme elé kellett kapnia mindkét tenyerét, parányi testű madár zuhant a fejének, s csak az utolsó pillanatban változtatott irányt, hogy lendületéből mit sem veszítve óriási kört írjon le a levegőben, s a derült égből úgy csapjon le rá újból, harci üvöltéssel, mint egy halálra szánt japán szamuráj. Akkora volt a madár csak, mint az ökle, mégis félni kezdett tőle, míg ott sivalkodott a feje fölött dobhártyaszaggatón. És mégsem volt ereje továbbmenni: mintha élvezné a félelmét, mintha ez a félelem megmenthetné zavaros érzéseitől, mintha itt megállva megérthetné, mi is történik vele valójában. S amikor végül, a szemét félig eltakarva mégis hátat fordított a vijjogó madárnak, egy férfit pillantott meg maga előtt, aki botjára támaszkodva állt ott, ahol az út elkanyarodik, lába mellett egy szürke disznó, mintha saját szobrának talapzatán, egybenőve vele. Úgy állt ott, a tájból élesen kirajzolódva, mint aki időtlen idők óta nézi már az ifjút. S miközben a megkergült madár vadul vijjogva repült újra a fiú arca felé, a férfi is elindult a tájban, lassan, ráérősen, de kétségtelenül fenyegetőn. Szürke műbőrkabátot viselt, itt-ott jókora hasadással, a kabátot csomóra kötött öv szorította össze a derekán, sárfoltos nadrágját madzag fogta össze, a madzag a térdét verte, s a nadrág szárát begyűrte sártól nehéz gumicsizmáiba. Tíz lépésnyire lehetett már csak a fiatal dramaturgtól, amikor megállt, és intett neki, hogy ő jöjjön közelebb. Az ifjú tétovázott egy pillanatig, de aztán önkéntelenül meglódult, bizalmat akart ébreszteni, ez régi gyöngéje volt, mindenkiben bizalmat akart ébreszteni, ekkor még nem sejtette, mennyi ronda bizalmatlanságnak enged így teret saját magában, és engedelmeskedve a határozott parancsnak, a férfi elé lépett. Az – baljában botját markolva, jobbjában valami hegyes szerszámot szorongatva – most farkasszemet nézett vele.

A férfi belelapozott. A szerszámot előbb a földre tette, a husángot a két lába közé fogta, és meglepő szakszerűséggel lapozgatott az igazolványban odavissza. Az ideiglenes lakcímnél megállt. Kibetűzte.

– Ilyen utca nincs a városban mondta. A kezében tartotta az igazolványt, mint valami bűnjelet.

Hallgattak. A dolog ezzel el is lett volna intézve. De mégsem adta vissza még az igazolványt. Felhők szálltak a nap elé. Valami úgy látszik szöget ütött a kondás fejébe.

– Én írom a színdarabokat, amiket ott előadnak.

– De bizony, hogy én írom. Nem is értette, miért mond ilyeneket. Szabadnak és könnyűnek érezte magát. Hirtelen elmúlt minden baja, mindent érteni vélt, már szinte boldog volt.

A szürke műbőrkabát.

A gallérról letépett fehér műanyagcsillagok nyoma. A leszakított ezüstsráfos váll-lap helyén a hasadás.

És épp olyan volt a zubbony, mint a táj. Elhagyatott, felsebzett, szürke. Nyomasztó, meddő, véges, elöregedett. Az öv szorításában derékban vaskos gyűrődéseket vetett, itt-ott már szétmállott, lógott belőle a vatelin, mint az évtizedből a meghamisított jólét, s a durva csomóra kötött őv alatt szétállt, mint egy tüllszoknyácska. Mindeközben előjöttek a disznók is a bozótosból, mint akik részt vennének a társalgásban; most már három koca is álldogált körülöttük az úton, s a goromba öregember komótosan kergetni kezdte disznóit, meglengetve botját. A három disznó és a disznópásztor eltávolodtak az ifjútól, jó messzire, a földútról is letértek, ügettek föl dombra, eltűntek, fölbukkantak megint, tettek egy kört a fiú körül, öt perc is beletelt, míg visszaértek – ő nem mozdult a helyéről, végül csodálkozás nélkül vette tudomásul, hogy visszatértek hozzá, mintha fa lenne tájban, vagy egy kődarab. Az öreg pásztor erősen lihegett.

A roppant nagy szürke anyakoca, mintha az előző futástól felfrissülten, lassan elügetett egy füvesebb rész felé, ott megállt, visszanézett rájuk, és nedves orrával túrni kezdte a földet.

– Pedig – mondta a disznópásztor, s a szó úgy szakadt ki belőle, mint egy köpés, amit mélyről kotor föl az ember – jártunk mi is színházba! Szép csöndesen beálltunk a dzsippel a művészbejáró elé, és mikor a művésznő kilépett a kapun, föl a kocsiba. Ismertük őket! Nahogyishívták? Folyt a pezsgő. Jó színészek voltak itt akkoriban! Ma már nincs senki. Csak a szürkék. Most mindenki szürke, szürke.

– Nővel?

Mennyi hazugság egyetlen pontos, igaz és a tényeknek megfelelő kifejezésben!

A pásztor ettől jókedvű lett, valósággal kivirult. Megrágta jól a szavakat, mielőtt kimondta volna. A szerszámot is letette egy pillanatra.

És ezzel be is fejeződött a beszélgetés. Ültek egymás mellett, semmi közük nem volt egymáshoz, és ez az érzés otthonos volt; ettől az otthonosságtól a fiatal dramaturg fázni kezdett, összehúzta magán a zakóját, és akkor jött rá, hogy a madár még mindig ott lebeg fölöttük, ott köröz vadul, még mindig nyugtalanul. Fölnézett rá, mire az úgy elkezdett sikoltozni a magasban, mint akit ölnek.

Nem sokkal azelőtt ugyanis a teste eltűnt. Levelet nem írt, nem is üzent. Sokába telt, míg Chan Chu végre rászánta magát az utazásra, ekkortájt ugyanis nehezen hozott döntéseket.

Felpróbálta még egyszer, mintegy búcsúzóul, és aztán, mint akinek nem sietős, lehorgasztott fejjel, az úton minden egyes kavicsot szemügyre véve hazatért

– Milyen vallású maga? – kérdezte a disznópásztor a válasz helyett az ifjútól, akivel a mezőn találkozott.

De az öreg, mint egy nagyothallónak, egy fokkal hangosabban újra föltette a kérdést. Álltak a dombtetőn egymással szemben, fölöttük ott körözött a rikoltozó madár.

Milyen könnyű volt kimondani, és mégis olyan volt, mint egy pofon. Mintha megpofozta volna saját magát.

A disznópásztor kis hatásszünetet tartott, de lehet, hogy csak időt akart nyerni, látszott rajta, ahogyan a szájával lassan előre kipróbálja, megformálja a szavakat. És mikor végül megszólalt mint egy prédikátor, a hangja is éneklőbb és sokkal magasabb lett, öntudatlanul megrázta a husángját, nem nézett sehová, csak a végtelen ürességbe, föl a magasba.

Most gonosz volt az arca, kárörvendő. Aztán, nem sokra rá, mint akinek megesett a szíve ezen az örökre elkárhozott bolygó lelken, gyorsan megkérdezte az ifjút, mintegy felvillantva a megjavulás lehetőségét:

– Ahhoz, hogy a színházat az ember szeretni tudja, jó előre tudni, hogy milyen. Nem lehet csak úgy bemenni és várni, hogy tessen neki.

– Így van ez – fűzte a történethez Chan Chu. – Kell ezt-azt előre is tudni, hogy az ember tényleg meghallja, amit hallani akar.

Bár nem késett el, de a nyíló ajtó keretében megpillantva a mosolygó házigazda előtt egymás sarkára lépő, szinte tülekedve benyomuló vendégeket – mely látványba az ajtót kinyitó fehérkabátos pincér kedves, szolgálatkész mosolya hajolt bele -, zavarában, még mielőtt belépett volna a többiek után az előszobába, váratlanul elkapta az öreg pincér párnős, meleg kezét, és forrón kezet rázott vele, és bár még tartott a kézrázás, máris átérezte, mennyire nevetséges, amit csinál.

– Az egyetlen helyes cselekedetem volt az este folyamán gondolta Chan Chu később a neonfényes sétányra hullt, elrohadt platánleveleket rugdosva maga előtt, összegezve önmagáról gyűjtött benyomásait.

– Amikor a fiatal dramaturg megérkezett mesebeli bőröndjével a kisvárosba, első munkahelyének színhelyére, már a pályaudvaron történt egy s más – mosolygott Chan Chu –, aminek következményeivel számolnia kellett volna.

– De nem számolt – tette később hozzá.

– Amiről visszapillantva úgy véljük, hogy meg kellett volna tennünk egy bizonyos életkorunkban, az tüstént – még ha csak képzeletben is – mint megoldandó és megoldható feladat áll elénk: a feladat – mint egy rejtvényújság utolsó lapján, a hozzá tartozó megoldással együtt –, amelynek elvégzését csupán, úgymond, korábbi vakságunk nem tette lehetővé. Az elképzelés ilyenkor oly éles, oly határozott, hogy a dolog gyakorlatilag elvégzettnek tekinthető, megtette kötelességét azáltal, hogy esetleges hiányára ily fájdalmasan fölhívta a figyelmet, és mellékelte hozzá a megoldás eszközeit is.

– Ha ugyanis akkor, amikor meg kellett volna tennünk, nem tettük meg, ez azt jelenti, hogy egyébiránt készen sem voltunk rá a szó szigorú értelmében, hiszen a készség, hogy ne csupán ötlet gyanánt merüljön föl bennünk, de végig is vigyük, hiányzott belőlünk. És ha bele is vágtunk volna, valamiféle isteni (vagy ördögi) sugallatra, a készen álló készség nélkül, az eredmény igencsak meglepő (és talán siralmas) lett volna, ez is valószínűleg csak az egyik be nem végzett vállalkozás lett volna a többi vállalkozásunk között, amit sem elmulasztásának édessége, sem megvalósulásának boldogsága nem kísért volna.

– Megtenni valamit akkor, képzeletben visszapillantva, amikor nem tettük meg voltaképp, és így végigszaladni egy olyan kötélen, mely nem két térbeli, hanem két időbeli pont között van kifeszítve, olyan vállalkozás, mely vetekszik a császári cirkusz akrobatáinak lélegzetelállító vakmerőségével.

– Ki volna az, aki a múltba zárva helyesen cselekszik, miközben a jelenben mintegy ölbetett kezű, keserű szemlélője amaz állítólagos helyes cselekedetnek?

– Amikor a kisváros pályaudvarán (amely akkor még, a hetvenes évek közepén, épp olyan volt, mint azon az egykori, színezett, 1910-es képeslapon) egy pillanatra megtorpant – mondta Chan Chu –, de szinte csak azért, hogy kiélvezze ezt a megtorpanást, és bőröndjét egy pillanatra letéve a fiatal dramaturg (meleg október eleji nap volt) magába szívta az egész érdektelen idegenséget, amit mostantól minden erejével érdekesnek akart látni, és még egyszer elővette zsebéből a cédulát, melyre föl volt írva a kívülről tudott cím, a lefoglalózott udvari szoba címe, és fölemelte fejét a céduláról és már tette is volna zsebre, és nyúlt volna a bőröndje után, egy aprócska, fehérloboncos öregúr állt előtte, alig nagyobb egy kilencéves gyermeknél, és tiszta, arkangyalian kék és ártatlan szemekkel az ifjú szemébe nézett, görcsös, bénultnak látszó kezében egy marék aprót tartva elé, arra kérte, hogy válogasson ki belőlük annyit, hogy csak tizenöt forint maradjon és a többit tegye bele a zsebébe, amit Chan Chu meg is tett, minekutána az arkangyali agg csak annyit kérdezett tőle felhőtlen derűvel, szinte énekelve fogatlan szájával, a restiből kiáradó sültszalonna- és cigarettabűzben:

– Ugye nagyon szép kukija van? Az ifjú erre – mintha egész bűnbanda vette volna körül torkának szegezett késsel – halálosan elsápadt, és riadtan, eszelős szívdobogással kapta fel ilyen nehéznek még sohasem érzett bőröndjét, s rohant át a poros városi parkon a megadott címre, élete első albérletébe – fejezte be a történetet Chan Chu.

– Kár volt futnia – tette hozzá valamivel később.

Valaki bemutatta egy fogadáson a fiatal írót Chan Chunak, és ő csodálkozva nézett ebbe a fiatal, mondhatni hamvas arcba. Hamvasnak látszott, annál hamvasabbnak, minél inkább észrevehetőek voltak az első ráncok ezen az arcon. A fiatal író beszélt hozzá, megállás nélkül, neki meg sem kellett szólalnia, elmondta mindazon gondolatokat, amelyek éppen abban a pillanatban jutottak eszébe, elmondott mindent, amiről azt gondolta, érdekelheti Chan Chut. Szépség és okosság együtt voltak jelen ebben a fiatal lényben, és Chan Chu – zavarában, nehogy elijessze az eléje került különös, évtizedek óta nem látott tüneményt – alig mert megszólalni, latba kellett vetnie minden ügyességét, hogy szem elől ne veszítse, és amikor szándékosan otthagyta, csak azért tette, hogy visszatérhessen hozzá.

Suhogó lepedővel veri lányát, a húgomat, az előszobában zokogva és taknyosan fuldokolva, meztelenül, késő éjjel.

– Akkor láttam először meztelenül életemben – mondta Chan Chu. – Gyönyörű volt a teste, szebb, mint a világegyetem. Sírás és meztelenség azóta is ugyanazt jelentik a képzeletemben.

– Ez az én fájdalmam – mondta anyja Chan Chunak a halálos ágyán, amikor a fájdalomról kérdezte. Így történt, hogy a halála előtt, még utoljára megtanította az “én" szó jelentésére is.

– S míg nehéz bőröndjével a kövezett utcákon rohant-rohant – mesélte Chan Chu, majd váratlanul megállt a mesélésben. Miért is mondom, hogy rohantrohant? Hiszen nem rohant és nem rohant.

– Csak félt és félt – tette hozzá. – De minél jobban félt, annál inkább közeledett afelé, amitől félt. Mintegy belevetette magát abba, amitől félt. És ez talán hasonló a rohanáshoz. A rohanás itt a félelem helyett áll, hiszen nehéz bőröndjével még el is időzött kissé a pályaudvar parkjának szobrai előtt – a penészfoltos, törött orrú szobrokból próbált valamilyen értelmes választ kicsikarni, mit is keres itt. És amikor úgy érezte, hogy megtalálta már a választ, haladt tovább.

– Annál is kevésbé mondhatom, hogy rohant – ismételte Chan Chu –, mert nem olyan volt ő, mint akit megszálltak a démonai, nem, nagyon is földi lény volt, fejében valami szürkés, takonyszerű elbizonytalanodással, amelyet néha ihletnek vagy inspirációnak mondott tudatlanságában, homályos, misztikus érzésnek vélt olykor hajnali vásárcsarnokok sárga körtehalmaiba bámulva, vagy megkötözött lábú fészkelődő szárnyasok riadt pislogását figyelve, valójában viszont csak arról volt szó – és talán ezért jutott eszembe a “rohanni" szó – mondta Chan Chu, nála szokatlan magyarázkodással –, mert attól akart mérhetetlen messzeségbe eltávolodni, amiben addig élt. Ez a mérhetetlen messzeség e pillanatban mintegy száz kilométer sugarú körben, meglehetős közelségben volt található, így hát a rohanás annál is kevésbé lett volna indokolt, mert nem késett le semmiről, időben ott volt a színház első bemutatóján, este, amikor már a színház fiatal munkatársaként üldögélt kíváncsi pillantások kereszttüzében.

– Ami a kíváncsi pillantások kereszttüzét illeti, erről majd egy másik alkalommal beszélek – mondta Chan Chu, látható zavarban.

“Ütötte kemény kézzel az előbb még. Ütötte, mintha a vizes ruhát, mintha sulykolóval, az alkarjával, a másik sovány hátát. Vinnyogva ütötte, elment tőle, visszatért hozzá és ütötte.

A lepedőn olajos, habos víz ömlött szét. A műanyagtartály majdnem színültig tele habos lével – az ágy léceinek volt támasztva.

– Megfordulok! – hebegett halálraváltan. Az első közben a ruhásszekrénynek esett, én fogtam fel őt, a karjaimba vettem, gyöngéden, de ő kitépte magát, nekirontott a másiknak és ütötte tovább a kiálló csontú csípőt, a vékony és görnyedt hátat.

– Megfordulok! – fogadkozik a másik, ez a csontváz az ágyon, a lötyögő fehér húsával.

– Megfordulok! – kiáltja még egyszer a másik és most tényleg megfordul, alsónadrágja a bokájára húzva, puha, fehér gyolcsinge feltűrve ráncos, szőrös hátán, a görbe bordákon. A műanyag­ tartályból kiálló, kék színű műanyagvezetéket az első most belenyomja a másik elfeketült végébe, és közben zokog, taknya csorog miközben felnyomja a kék műanyagcsövet..."

A kocsmában, hová aláereszkedtek a színházi előadás után a színészek, a szerző és jóbarátai, már jócskán elmúlt éjfél, amikor megjelent a fiatal költő, aki fölhívta magára Chan Chu figyelmét.

A költő részeg volt, annyira részeg, hogy üdvözlésre és bemutatkozó kézfogásra ugyan még futotta az erejéből, de többre nem, ellenben leült az egyetlen üres helyre az abrosz nélküli faasztal végében, és nem zavartatva magát attól, hogy sem hallgatója, sem beszélgetőtársa nincsen, azonnal beszélni kezdett. Félhangosan intézte, inkább monológhoz, mint társalgáshoz hasonló szavait a vele szemben ülő elázott – szintén romjaiban heverő és szintén részeg – színészhez.

Darabos arca olasz külvárosi vagányokat idézett, részegségét a hatvanas évekből lehetett volna keltezni, ha a részegség keltezhető volna, véralkoholszintje már az északi népek gyermekeinek heroikus szintjéhez közelített, és úgy látszott, nemsokára eszméletét veszti, szeme hol kivilágosodott, hol elhomályosult, és mikor kivilágosodott, hüvelykujját fölemelte, amikor elhomályosult, homlokát verte az asztal lapjához, majd végül fizetés nélkül távozott, nem előre megfontoltan, csupán valamilyen tehetetlenségi nyomatékból szédült ki búcsú és fizetés nélkül az utcára, hogy az asztaltársaságnak kellett összedobnia utolsó italára a pénzt, amely nem volt jelentős összegnek mondható.

– Miért viselkedik pontosan úgy – kérdezte a fiatal költőt szemlélve önmagától Chan Chu –, mint ahogy az egy fiatal költőtől elvárható? És miért pont úgy részeg, ahogy részegnek kell lennie itt és most, korunkban és körünkben?

Ekkor a magába roskadt fiatal színész reszkető kézzel átnyúlt az asztal fölött, és finom, bársonyos mozdulattal, oly végtelenül bársonyos mozdulattal, ahogyan csak egy sebzett clochard képes egy másik sebzett clochardot megérinteni, bizonytalanul megérintette a költő zsírosan csillogó arcát, és piszkos mutatóujját nagyon lassan végighúzta az orrcimpánál kezdődő egyik mély ráncon.

A fiatal költő lefele bandzsítva sokáig figyelte a színész mozdulatát.

– Értem már – gondolta ekkor Chan Chu rosszkedvűen. – A dolgok egyszerűen a helyükön vannak. Ünnepelnünk kéne ezt a tényt. De mi nem tudunk ünnepelni. Amíg nem találjuk a helyünket, attól szenvedünk. Mihelyst megtaláljuk, attól.

Azonnal feltűnt, hogy az udvari lakásban élő ezüsthajú néni rendesen borotválkozik. A felsőajka fölött le volt borotválva a bajusz, bibircsókos állából erős, fehér szőrszálak álltak ki, tekintete bizonyos mértékig szétfolyó volt, mint a titkos ivóké általában, és azokhoz hasonlatosan, akik csak ritkán képesek szemük fókuszát egy pontra rögzíteni, szembogara úgy úszott a zavaros szemgolyó színén, mint elsodort ág a szennyes árban. Folyton elpirult, amíg magyarázott, és egyfolytában magyarázott, tehát egyfolytában elpirult, miközben a fiatal dramaturg kezdett betelepedni a kiválasztott szobába, és bőröndje fedelét felcsapva kezdte szétrakni holmiját. Az ezüsthajú néni kisvártatva eltűnt, de aztán nemsokára visszajött, és beszélt, beszélt, beszélt.

A fiatal dramaturg először udvariasan hallgatta ezeket az iránytalan magyarázkodásokat, úgy gondolta, ő most már, mint valami népdalgyűjtő körúton, mindent meg fog jegyezni – bár csodálkozva tapasztalta, hogy hullottak ki, már egy óra múlva, elméjéből a szavak. Magyarázott, magyarázott az ezüsthajú néni, és minél többet beszélt, annál inkább érezhető volt, hogy csak azt nem tudja elmondani, amit elmondani szeretne. Először elmondta, hogy reméli, megfelelő lesz a szoba, mert itt csend van, és a fia sosincs itthon, legalábbis későn jár haza, és nem zavar sok vizet, nagyon rendes fiú. A fiatal dramaturg érdeklődve felnézett, mert most hallott először erről a nagyon rendes fiúról, eddig úgy tudta, ketten lesznek itt, a kis udvari lakásban. Ahogy felnézett és megtalálta az ezüsthajú néni olajos pillantását – hozzá kell tenni, hogy mindeközben, lévén október, meglehetősen korán bealkonyult, és a fiatal dramaturg készülődött már a színházba, első munkahelyére, az ünnepi bemutatóra, ahol be fogják mutatni majd a társulat egyes tagjainak is, akiknek majd fogalmuk sem lesz róla, ki ő és mit keres itt, illetve, amit gondolni fognak, az csak pillantások bizonytalan víztükrén jelenik meg bizonytalan fodorként, és ezért a fiatal dramaturgnak mostantól fogva élnie kell a ki nem mondott dolgok életét, és dolgozni és gondolkozni kezd majd, anélkül, hogy fogalma lenne róla, miért avatja mindenekfölöttivé a ki-nem-mondást, a dolgok megkerülését – az ezüsthajú néni most még mélyebben elpirult, valósággal bíborvörös lett az arca, meglehet, a titokban benyakalt szeszektől is, és így szólt a fiatal dramaturghoz, aki érdeklődve nézett rá, frissen suvickolt fekete cipőjéről, és bőröndjéből kiemelt nadrágja vasalt éléről emelve föl pillantását:

A fiatal dramaturg hasában megint jelentkezett az ismerős érzés, ugyanaz, ami a pályaudvaron is elfogta, ugyanaz az ismerős, kisiskolás szorongás, melyen kívül még – lévén valóban ifjú ember és tapasztalatlan nem ismert másikat.

– Én rettenetesen szégyellem magam, de a fiam a lelkemre kötötte, hogy ne ijesszük meg magát, ne ijesszük meg magát, mert nem lesz semmi baj, azt mondta az én fiam, aki, higgye el nekem, nem iszik, hazaadja a pénzét, rendes fiú, de amikor ki tetszett venni a szobát, mert szükségünk van, tetszik tudni, a pénzre, én hallgattam, pedig megmondom magának őszintén, én lányt akartam albérlőnek, lányt akartam, de nem jött senki, nem jött senki, és nekünk nagy szükségünk van erre a pénzre, tetszik tudni...

A fiatal dramaturg érdeklődve nézett az ezüsthajú néni arcába, és mintha minden sejtjével érezte volna, hogy most mi következik, megjátszva a zavartalan és könnyed felnőttet, azt kérdezte, kis remegéssel a hangjában:

Amikor két héttel azelőtt a fiatal dramaturg a mezőváros utcácskáit járta, és sorba nézte a szobákat, már látta, hogy megfelelőt egyáltalán nem talál majd, elég lesz, ha körülbelül megfelelőt talál, minden egyes büdös, koszos, sötét lakásban, ahol a főbérlőkön átjárva kellett volna a szobájába mennie, vagy udvari budi volt csupán, vagy a környék volt gyanús, próbálta meggyőzni magát, hogy mindegy, mindegy, mindegy, mert hiszen a dolgok maguktól szépen elrendeződnek majd, és most, amikor végre (bár mintegy befogott orral, és félig lehunyt szemmel) kivette ezt az albérletet, élete első albérletét, már az első estén, már az első koradélutánon – pár órával azután, hogy beköltözött, és holmijait már beakasztotta a szekrénybe, és kezdte magát úgymond otthon érezni, és úgy érezhette, hogy elkezdődik felnőtt élete, az élet, amiről már annyit olvasott – már véget is ért ez a kezdet, fátumszerűen.

– Ugye nem tetszik megharagudni, és nem tetszik elmondani senkinek, mert a rendőrségtől is voltak már itt, és ugye nem akarom, nem akarom, nem akarom, hogy megint kijöjjenek, mert rendes gyerek az én fiam, nagyon rendes, nagyon rendes fiú, majd meg tetszik látni...

– Szóval ő a fiúkat szereti, az én fiam, tetszik tudni, ő meleg, az én fiam, meleg.

Mikor kimondta ezt a szót, amely úgy forgott a szájában, olyan végtelenül nyúlósan, tapadósan, mint a félig sült, félig rágott pogácsa, az ezüsthajú néni hirtelen megnyugodott, állt, kötényébe nyúlt, és már nyújtotta is a fiúnak a pénzt, az előleget, a párszáz forintot, amit odakészített magának. Remegett a keze, de inkább a részegségtől, az egész napos izgalomtól, ám ugyanakkor, mint aki érdeklődve várja, hogy most mi történik, a saját pillantása mögül nézte a fiatal dramaturgot, akit valósággal megbénított ez a közlés, és ahelyett, hogy válaszolt volna, a szekrényhez lépett, és kezdte kiszedegetni a holmiját, és kezdte bedobálni a bőröndjébe, fülig vörösen, elpirulva, mintha ő követett volna el valamilyen jóvátehetetlen indiszkréciót.

Az anyai sikoly ismét megbénította a fiatal dramaturgot, most megállt, és azt kérdezte magától, hogy mit művel valójában, és miért is ijedt meg annyira? Az ezüsthajú néni könyörgő hangja megrémítette, ugyanakkor emlékeztette a családi színjátékokra is, melyek elől menekülve jött ebbe a mezővárosba, és választott olyan foglalkozást, amelyhez nem értett, és ami mélyen nem érdekelte. Inkább csak a túlélésre játszott, és elfogadta az első ajánlatot, ami érkezett, és ebben a kétértelmű helyzetben hirtelen kifogyott belőle az elhatározáshoz kellő akarat és minden elszántság. Hallotta magában a hangot, őseinek hangját, akik minden helyzetre találni tudtak valamilyen ésszerűnek tetsző formulát.

Az ifjú most vett egy mély levegőt, úgy tett, mintha ránézett volna az ezüsthajú nénire és beszélni kezdett.

Szerette most ezt a szót, aminek semmi értelme nem volt, de ő kellő mélyértelműséget tulajdonított neki. Mindegy, mert úgyis az történik, aminek történnie kell.

Másnap reggel – miközben ágyán feküdt és latolgatta a teendőket, mert nem volt senki, akihez fordulhatott volna, úgy érezte, nem mondhatja el senkinek, és egyedül kell döntenie, ugyanakkor nem értette, hogy miért ne mondhatná el ezt a dolgot akárkinek, és miért is kéne egyedül döntenie – halkan kopogtak az ajtaján.

– Ne menjen el, nyugodjon meg, magának nincs mitől félnie.

– Nekem maga egyáltalán nem az esetem. Az anyám felfújja itt a dolgokat. Én különben sem nyúlnék soha albérlőhöz. A rendőrkapitány jóbarátom. Én itt nem ugrálhatok, nem is ugrálok. Én a keményseggű parasztfiúkat kedvelem. Higgye el, magának nincs mitől tartania. Egy ujjal se nyúlnék magához. Jól beolvastam az anyámnak. Hogy képzeli? Mindenkit elijeszt? Így nem lehet egyről kettőre jutni, nincs igazam? Egyébként ha magára nézek, megmondom őszintén... Na inkább nem mondom meg, még megbántódik. Maga nem is tudja, milyen sokan vagyunk. Fél maga tőlem?

– Nem félek – felelte a fiatal dramaturg, miközben csodálkozva észlelte, hogy a ház összes szaga mint a kés hatol be hirtelen az orrába, mostanáig sikerült elhessentenie, azt hitte, megszokta őket, a budi, a dezodor, az ultrapaszta, a molyirtó, a fazekakból áradó ételszag, a falakból áradó verítékszag együttesét, de most, hogy ez a férfi, ez a kövérkés, bőbeszédű alak, aki nagyon szereti a zenét, és egyedülálló lemezgyűjteménye van, amit máris bemutatott neki, mert ő a klasszikus zenét szereti, pedig egyszerű szakmunkás, de odavan érte, a zenéért, és főleg az operáért, ahova nem juthat el, szóval mióta ez a kövérkés férfi beszélni kezdett hozzá, a ház összes szaga rátámadt, és ő valósággal fuldokolt itt, és csak arra várt, hogy a férfi fejezze be már, a bőröndje be volt csomagolva, és elszánta rá magát, hogy estig talál magának valami mást, egy percet sem vár, csak reggel megvárja, míg a férfi elmegy dolgozni, de elfelejtette, hogy szombat

van, és a férfi nem dolgozik szombaton, így hát csapdába esett, és most végig kell hallgatnia, ha nem akarja megsérteni, különben sem képes bárkinek azt mondani, hogy nem érdekli, amit beszél, és a sörtehajú, disznószemű férfi csak beszélt és beszélt.

– Szóval felőlem maradhatna, már becsomagolt?

– Értem – mondta ekkor a sörtehajú férfi, és arcán most jelent meg először valamilyen kifejezetten gonosz arckifejezés.

Mintha a szoba előtt megreccsent volna a padló. A sörtehajú férfi fölemelte a mutatóujját és cinkosan hunyorítva jelzett kifelé. Aztán hangosan felkiáltott.

Kintről hüppögés hallatszott, majd távolodó léptek zaja.

Megdöbbentő volt ez a zavartalanság, ahogyan viselkedett, mintha szándékosan nem észlelné a másik égő türelmetlenségét, csak hogy szabadulni tudjon.

– A nejem őnagysága. És tudja mit? Csodálatos feleség. Negyven évvel idősebb nálam, de az egyetlen nő, aki engem valaha is ki tudott elégíteni. Na, most már megnyugodott?

Kicsit őrült pillantással úgy nézett a fiatal dramaturgra, aki ott állt előtte útra készen, mint aki egy jó viccet mondott, mint aki ezzel a kitárulkozással már mindent elkövetett, amit ember elkövethet, hogy jobb kedvre hangolja a másikat, hogy megszerezze a bizalmát.

A fiatal dramaturg mosolygott. Aztán kiszólt ebből a mosolyból, és csak annyit mondott:

– De hisz maga is meleg. Látom magán, hogy maga is meleg. Maga meleg. Ne mondja nekem azt, hogy maga nem meleg. Előbb kell ahhoz felébredni, hogy elhitesse velem, hogy maga nem meleg. Különben mért jött volna ide?

A sörtehajú férfi odanyújtotta a kezét, a fiatal dramaturg kis habozás után beletette kezét a kezébe. Érdes és húsos keze volt a sörtehajúnak, akár egy hentesnek. Keményen kezet ráztak, azután a férfi kiment a szobából. A fiatal dramaturg várt még egy percet, éppen csak annyit, hogy megfelelő arcot vehessen fel, amivel kisétálhat a házból.

Bánatosan nézett a fiatal dramaturgra, bajusza erősen kiütközött, szakálla is, ajkán valamilyen színes likőr cseppje fénylett. A fiatal dramaturg bőröndjével átvágott a téglával kirakott udvaron. Az ezüsthajú néni követte. A kapuban egy pillanatra megálltak.

Nedves és nyálas csók volt, az öregasszony szakálla szúrta, és hiába dörzsölte, még hetek múlva is hűvösen, nyálasan, mint valami odaragadt hideg pénzérmét, érezte az arcán, s szintúgy az ezüst borosta erős szőrszálainak szúrását is a csók helye körül.

Chan Chu egyszer idegen kertben ébredt. A kert ápolatlan volt, a gyümölcsfákat rég nem metszették, a fű ki volt taposva, távolból csecsemősírás hallatszott, itt-ott régi ünnepek szemete kavargott a szélben.

Egy napon a szerzetesek keresni kezdték Chan Chut a kolostorban, de sehol sem találták. Minden zugot átkutattak, de Chan Chu, akit pedig senki sem látott a kolostorból eltávozni, nem volt sehol. Akkor vették észre, hogy ő is a keresők közé vegyült.

Meglepő, de a hatalmas kolostorban egy időben sokan voltak, akik nem tudták, ki Chan Chu. Sem azt, hogy ki ő, sem azt, hogy kicsoda ő. És megkérdezni sem merték senkitől. És így élték le az életüket, mindvégig a falak mellett surranva, tanító, iránymutatás nélkül. Ők, e páriák voltak a kolostor igazi lakói, Chan Chu szerint. Emiatt nemritkán az is előfordult, hogy egyesek csak úgy tettek, mintha nem ismernék Chan Chut. Végül Chan Chu már úgy élt a kolostorban egy csomó szerzetes között, mint valami idegen városban. Nem szólt hozzá senki, és ő se senkihez.

Élete legboldogabb évei voltak ezek, állította később.

Chan Chu gondolataiba süppedten ment az utcán, amikor egy viszonylag jól öltözött, meglehetősen kövér fiatalember lépett oda hozzá (vasárnap délelőtt volt, a kihalt utcán tombolva sütött a nap, Chan Chunak éktelen rossz kedve volt, és már messziről észrevette, a járásán, hogy a bőrkabátos ifjú akar tőle valamit), és így szólt:

Chan Chu, aki szinte azonnal csikorgatni kezdte a fogát, megijedt saját hangja csengésétől, ahogy a bánatos fiatalemberre ráüvöltött, igaz, nem a képébe üvöltött, hanem csupán egy gyors, futó pillantást vetve az észrevehetően pórusaiig koszos ifjúra, mintegy maga elé kiáltva, a válla fölött dobta át a mondatot, az első mondatot, amely felködlött ingerült agyában:

Chan Chu egy ízben olyan sokáig elidőzött a botanikuskertben, hogy ez feltűnt az őrnek, aki nem bírta ki, hogy a távozótól meg ne kérdezze, ki ő.

A szerzetesek ismerték ezt a gyengéjét, és gondoskodtak róla, hogy a kolostor éléstárában mindig legyen elegendő.

Nedves harmatban gázolsz a csillagos ég alatt – nem vagy sehol. A csillagok nem igazítanak el, sem kósza hang, sem az állatok neszezése. Nem igazít el a hang, melyet az ősz első hajnala küld élesen és tisztán, a hűvös légen át.

Gondolataiba mélyedve, egyedül sétált a parkban. Dél felé járt, a késő őszi nap sápadt emlékekkel szórta be a réteket és utakat. Mivel hosszabb sétához túlságosan nyugtalan volt, egyszer megkerülte az épületet, s a csaknem ablaktalan oldalfal tövében lefeküdt a zizegő, fakó fűbe. Az égbolt színehagyott, kék szomorúságban feszült fölötte, mint ilyenkor ősszel mindig, s kis fehér szivacsfelhők gurultak ide-oda rajta. Hanyatt feküdt, hosszan kinyújtózott, és félálomban úszva hunyorgott a két, levelét hullató fakorona között villódzó égre.

Tizenöt éves volt, ujját könyve lapjai között felejtette, s míg az üdülő hatalmas parkjában kószált letérve a keskeny betonútról, friss, szinte fájdalmasan ropogós kék farmerében haladt előre, mezítlábas szandálban és kigombolt fehér vászoningben, mely alatt bőre libabőrös lett a későnyári alkony hűvösétől.

Alacsony, lila fényű, térdig érő lámpák világították meg a gondosan nyírt gyepet és a kaviccsal fölszórt utakat: lila fénykörükben sárga lett a fű, a kavicsok zöldes árnyékokat vetettek. Az étterem ablakain kiáradó neonfényt óriástuják szűrték meg: úgy derengett a fény a hatalmas fák mögött, mint az áttetsző porcelán vagy régi csipke. Bent, az étteremben még vacsorázott a második turnus, mintegy háromszázötven ember – a fiú az első turnusban vegyes felvágottat evett, turistaszalámit, parizert, sonkát és kemény tojást savanyú uborkával, túl édes citromos teát ivott hozzá, amit fehér porcelánkancsóból töltött ki magának. Utána kellemesen elbizonytalanodva tanulmányozta a másnapi étlapot, rövid mérlegelés után választott, beikszelte a megfelelő betűket, s végül, alig hallhatón búcsúzva övéitől, kissé zajos és nem kevéssé melankolikus családjától, kezében a könyvvel, melyet vacsora közben a combja alá helyezett, az asztalok között kisétált az alkonyi fényben úszó parkba.

Második napja voltak itt, de már felfigyelt rá. Mármint ő a fiúra és a lány őrá. Az üdülőben minden gyorsan történt, hisz összesen két hét volt mindenre. Nem a második napon, de már a második órában megtörtént. Talán a strandon, melyet kora reggel kék ruhába öltözött, súrolószerektől lila kezű, vidám takarítónők tisztítottak meg a lehullott levelektől, a partra vetett szeméttől és hínártól. Talán az egyik játszótéren, melynek homokját kertészek gereblyézték föl minden délután a vöröskék hinták és mászókák alatt. Talán a kuglipályán, amelynek végében kiskorában pénzért állította föl a fabábokat. Gurultak a forintosok és kétforintosok. Az ujjai megfeketedtek a rátapadt portól. A lányt bemutatta neki valaki, talán a testvére: álltak mezítláb a fűben és elnéztek egymás válla fölött. A fiúval pedig váratlanul elegyedett szóba, de akkor már egy ideje öntudatlanul figyelte, anélkül, hogy akarta volna, anélkül, hogy észrevette volna, hogy figyeli. Nem ő figyelt, hanem a figyelme, a figyelme, mely az üdülő minden vágyat kiszolgáló kényelmes világában önálló életre kelve levált róla, a figyelme volt az, mely szemérmetlenül bámult és nézelődött, nem ő: szaglászott, hányta-vetette magát, rátapadt a dolgok felszínére, eltette és fölhasználta őket, miközben ő ártatlan nyugalommal tűnődött semmiségeken, próbált végigolvasni egy könyvet, amelyben, a szellemi renyheségtől, amibe zuhant, még lapozni is alig volt ereje.

És lám, alighogy felütötte a könyvet, a neonfénybe igazítva lapjait, már föl is emelte a fejét róla, s a park mélye felöl már jött is a lány, mintegy véletlenül. Szarvasmintás kardigánját a hátára dobva viselte, ujjait lazán csomózta össze két telt melle fölött, s a lelógó kardigánujjak lazán himbálóztak minden lépésére, s szintúgy telt mellei is ringtak, finom óraműként.

Amikor könyvével a fák közé lépett, már tudta, hogy a lány nemsokára jönni fog, hiszen az első turnusban vacsorázott, s miközben ő és családja ettek, fölpillantva többször észrevette, hogy a lány végigmegy az étterem széles teraszán a panorámaablakok előtt – a túlpart szelíd dombjai fölött az égbolt fényesen, selymesen kéklett, szürke szélű, tömött, rózsaszín felhők úsztak a sárga horizonton.

A bokrok között kissé lomhán jött a lány, kissé bizonytalanul, úgy tett, mint aki véletlenül tévedt arra, s habár nem volt könnyű ezt a véletlent igazi véletlenné változtatni, hiszen mindenféle homályos szándékok irányították e lépteket, nem volt túl nehéz sem; ő intett és kiáltott oda a lánynak, aki, mintha nem is látná őt, mintegy véletlenül állt meg a tisztás szélén, és éppen másfelé bámult, pontosan úgy, ahogyan egy kutya bámul másfelé, amikor fel akarja hívni magára a gazdája figyelmét.

A lány felbukkanása előtt ő az alkonyi móló irányába nézett: a túlparton, a hegygerinc fölött még zölden tündökölt az égbolt vékony pereme, a felhők rózsaszínét szétszedte a szél, feketedett az égbolt, s a móló tajtékos hullámok csapkodta betonmellvédje mentén egy háromtagú család távolodott lassan a parttól. Fejük fölött, a kigyulladt lámpák körül vibráló, sűrű szúnyogfelhők rajzottak. Enyhe volt az est, a szülők kéz a kézben haladtak, mackóruhában, a fiuk pedig kissé lemaradva, a móló alatti nagy köveken guggoló gumicsizmás horgászokat bámulta, és amikor szülei szólították, szaladt utánuk, mint egy jólnevelt kutya.

Meg akarta érteni a fiú térdét, ezt az érdekes mechanizmust. Nem az inak, csontok és izmok kapcsolódását akarta megérteni, nem, nem is a kialakult formát, ezt a szögletes és mégis kerek valamit, hanem azt, amivel ez a térd a mozgása révén hatott rá. Talányos volt ez a térd, mint egy dallam, amit hallott valamikor és amit most meg akart fejteni. Az alsó lábszár lépés közben szabad, független életre kelt, mintha valami makrancos szellő lóbálta és cibálta volna őszi kertben szárítókötélen a ruhát: lépés közben mintha minduntalan meglökte volna valami hátulról. Mintha a térd lépés közben a Semmiből bukkant volna elő. Ettől minden lépés látható lett, és az előrehaladás dallamát, ha érzelmeit ugyanolyan érintetlenül rögzíteni tudta volna, mint ahogyan benne éltek, le tudta volna kottázni talán. Ha a fiú véletlenül szembejött, vagy éppen távolodott, őt a térd lendülése kötötte le teljesen. Volt ebben a mozdulatban valami suta és merev, valami ügyetlen, végig-nemvitt, mintha vázlata lenne egy valódi mozdulatnak, elképzelés lenne egy mozdulatról, körülírása lenne valaminek: a térd jött és ment, fél méterre a földtől és ő a fejét rázta és csodálkozott.

Néhány évvel később ugyanígy járt egy bizonyos nyakkal, pontosabban annak a nyaknak egy bizonyos pontjával; évekig tartott ismét, míg rájött, hogy voltaképpen mit is néz, sőt, míg arra rájött, hogy néz.

Ezek az évtizedes késések olyan pontosan jártak benne, mint egy svájci óra mutatói.

Az előbb kedve lett volna kiszaladni a mólóhoz, de mégis továbbsétált a parkban, leült egy alacsony padra, és a neonfényben olvasni próbált. Nem is szavakat, hanem betűket olvasott, arcát közben súrolta a pázsit szélén forgó vízsugár finom permete, a hűvös érzés. Ekkor vonult át a zárt tisztásra, ahonnan elég jól kilátott a bokrokon át, de ahová nem volt könnyű belátni, és ahol derengett csak a fény. Itt is olvasni próbált, legalábbis úgy tett, mintha olvasna, homlokráncolva, sőt, még lapozott is egyet a könyvben. A lány itt bukkant fel, a tisztás peremén, lomhán, kedves, lágy, tanácstalan pillantással – és farmerban, amely ugyanolyan ropogós és frissen mosott volt, mint az övé. Ő udvariasan feltápászkodott a földről, fél lábon ugrált, mert a lába elzsibbadt, aztán kivette a könyvből az ujját, a lányt hellyel kínálta maga mellett, aztán leült mellé.

Hallgattak, de valahogy hirtelen hallgattak el, mintegy fölcsattanva, aztán megint fölálltak, ezen nem lepődtek meg, nem lepődtek meg semmin, sétálni kezdtek, vagyis tettek pár lépést a fák közt, aztán egy pad helyett megint lehuppantak a sűrű pázsitra, mely tömörségével szinte elringatta őket, és így, törökülésben, miközben érezték, hogy nadrágjuk finoman átnedvesedik, beszélgetni kezdtek. Amikor elnevette magát, a lány emlői telten hullámoztak, nevetésének lehelete színes labdaként az arca elé hullott, csatból kiszabadult áttetsző hajszálait is meglebegtette.

“Most beszélni fogok", gondolta ő. És így is történt. Magabiztosan beszélt és folyamatosan, annál is inkább, mert abban a pillanatban, ahogy kimondta a szavakat, mintha el is tűntek volna, nagy örömére, a fejéből örökre. Minden mondatát hallotta, mert minden mondata oldalról, mintegy mandinerből pattant a beszélgetésbe: nem a saját mondatai voltak, bár meglepő gördülékenységgel ömlöttek a szájából.

Papa nagy gyengéje az, gondolta, hogy mindig kézből szervál. Az apja nem volt hajlandó feldobni a labdát, holott a szabályok ezt köztudottan előírják. Nyert ugyan ezzel a trükkel néhány pontot – mert az elrejtett labdát olyan ördögien nyeste, ahogy akarta, csak ő tudta a nyitját, de kivívta ezzel a többiek titkolt ellenszenvét is, amit egyébként a jobb játékosok csak azért palástoltak, mert üdülőben ritka dolog erős ellenfélre találni, különben is csak a vesztesek szoktak reklamálni, és papa kétségtelenül erős ellenfélnek számított, őt becsület dolga volt megverni. Májfoltos kezében (“my fault", szerette mondogatni) rejtegette a labdát sokáig, aztán, miközben szemüvege úgy villant, mint egy tébolyulté, ravaszdi mosollyal kivédhetetlenül szervált – az egyetlen módszer ilyenkor az ütőnek a labda vélhető irányába helyezése volt, meg az imádkozás. Milyen jó volt ezt az embert, az ember apját, valamiben ennyire magabiztosnak látni, mert ha kis csalással is, de bűvöletes hatással volt a pingponglabdára. Az apja különben más dolgokban is magabiztosnak mutatkozott, ám ez a látszólagos magabiztossága pontosan ugyanilyen csaláson alapult, mint a hírhedt “atomszerva".

Amikor még délelőtt a térdet megpillantotta, épp játszottak az apjával, verhetetlen páros voltak, ő hajladozott, ugrált, az apja lábát mintha belefúrták volna a betonba. Megpillantotta a térdet, és egy perc múlva – különös figyelmetlenség volt ez a részéről – rálépett az elgurult pingponglabdára. Élvezet volt rálépni a labdára, hallani horpadt pukkanását a betonon. A térd a kaviccsal felszórt sétányon közeledett lassan, szinte siklott a légben, a térd tulajdonosa, a fiú törülközőt csapott vízgyöngyös vállára, egyenes szálú haja nedves volt, szürke szeme tökéletesen üres, a talpán vietnami papucs csattogott. Apja ráüvöltött a széttört pingponglabda miatt. Onnantól fogva nem nagyon tudott figyelni, és a meccset elvesztették.

A parton aznap olajban sült keszeget árusítottak bűn-olcsón. Pincérek árusították a keszeget, a szakácsok sütötték meg paprikás lisztben. Másnaponként hatalmas lángost is lehetett kapni, szinte ingyen. Uzsonnára haboskakaó volt, az étterem kövezett teraszán lehetett elfogyasztani, egy nagy tálcán halomban állt a kuglóf. Az üdülőben minden olcsó volt. Hihetetlenül olcsó. Olcsó volt a presszókávé, a kaszinótojás, a franciakrémes és a valódi gyulai kolbász. Olcsó volt a hajsampon, a Melódia-szelet és a fagylaltgombóc – valószínűtlenül olcsó, mint egy mesevárosban. És mindig mindent lehetett kapni – mintha játékzsetonért vette volna az ember: úgy érezték magukat, mint egy kaszinóban, ahol minden tét nyer.

Este kilenckor filmvetítés volt a nagyteremben. Valami színes amerikai filmet adtak, premier előtt. A pincérek már kezdték kihordani az asztalokat a teraszra, és a teremben hosszú sorokba rendezték a székeket.

Az I, II., III., és IV épületek lépcsőházaiban kigyulladtak a villanyok, a bejáratok felett világítottak a lámpaburák, a vetítésre induló, esti ruhába átöltözött családok egymást üdvözlő harsány kiáltozását fölerősítette a sötétség, a beálló esti sötétség, néhány fénypont kivételével végleg elnyelte a túlpartot, és ő fürgén, olykor párosával véve a lépcsőfokokat – önmagának tökéletesen ismeretlenül, mint egy udvarias, de hallgatag idegen orrcimpáit kifeszítve szaladt föl az illatos linóleumpadlón a harmadikra.

– Ha nem tudom előre, hogy mit fogok mondani – mondta Chan Chu –, akkor vagyok nyugodt.

– A boldogtalanság könnyebben megvalósítható, mint a boldogság, mondhatni kevesebb munkával – mondta Chan Chu –, ezért van az, hogy az emberek nagy része igazi teljesítménynek érzi saját boldogtalanságát, törekszik rá, sőt, ki is elégül általa, és így, boldogtalansága által, a boldogság egy változatát valósítja meg.

– Tegyük hozzá – fűzte a fentiekhez Chan Chu –, hogy mindezt “egy kis csalással" teszi, mint ahogyan egy szép nő is kényszert érez rá olykor, hogy tökéletes szemöldökéből egy-egy szálat kitépjen, pusztán a változtatás kedvéért; vagy ahogyan a mosdatlan férfi, aki bár viszket, és szenved koszosságától és a többieknek is terhére van többnapos ágyékszagával, húzzahalasztja még a fürdés idejét, mintegy belakja önnön mosdatlanságát, hogy e fizikai tökéletlenséggel tapogassa ki a másik oldalt, amelyben minden tiszta, napfényes, artikulált.

– Birtokba venni a világot mondta Chan Chu – csak lopott időben lehet.

– Elégnek eleget, ez igaz, öreg – mondta –, de azt a valamit, amiből az ember állítólag eleget csinált, azt a valamit azt hagyni kell kifutni, mint a tejet, ha ugyan érted, hogy mire gondolok.

A rendezőnővel – akinek címét egy barátjától kapta – történetünk hőse előzőleg többször is beszélt telefonon, és, bár addig még nem találkoztak személyesen, így, a távolból, minden tökéletesen rendben levőnek látszott. De amikor a megérkezése utáni másnap reggel az idegen főváros központjában levő, még festékszagú, bár nyugati kényelmű szálloda tizenvalahányadik emeleti túlfűtött szobájában ahová barátai csempészték be szürke huzatos dunnája alatt föl ébredt, nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Megpróbálta fölidézni az előző estét – pontosabban az egész hosszú délutánt, az egész, végeérhetetlenül hosszú délutánt.

A külvárosi lakótelephez huzatos, zörgő trolibusz vitte ki. Már a repülőtéren furcsa szorongás fogta el – magányosabbnak érezte magát, mint bármikor, és nem tudta az okát. Az utazás értelmetlensége a szívébe sajdult. (Eh – mondta –, itt vagyok, és ez már éppen elég indok ahhoz, hogy itt legyek!) Dollárral fizetett a taxiban, ez mindenesetre bátorságot öntött a szívébe. De rossz címre ment, a rendezőnő anyjához érkezett meg, tévedésből. Az anya – aki hennával festette a haját, arca sápadt volt és beesett – gyanakvó és mindentudó pillantást vetett rá, leültette a hideg konyhában, de nem kínálta meg semmivel. Annak a konyhának a hidegsége, míg a hokedlin ült és várt, néhány centire a faltól, beleállt a hátába, mint egy kés. (Mit keresek én ebben a konyhában? – kérdezte magától. Figyelni sem tudott, mert nem volt a kérdésre értelmes felelet. Akkoriban így volt mindennel. Ez valahogy a vérévé vált. Riasztotta minden, ami értelmes volt és megfogható, eközben rettegett az értelmetlenségtől, amiben élt.) Azután trolibuszra szállt, ment-ment, életében nem utazott még ennyit, nem hányta-vetette rugótlan ruszki trolibusz még sohasem ilyen véghetetlenül sokáig, markolta az elmázolódott papírfecnit, a jegyét a kezében.

Amikor becsöngetett, és a nyíló ajtóval együtt valamilyen ismeretlen langyosság legyintette arcon, tökéletesen megnyugodott, úgy érezte, minden nagyszerűen alakul, minden értelmet nyer ennek az ajtót nyitó, tiszta tekintetű, természetes lénynek a közelében.

Vendéglátója szórakozott pillantást vetett rá, szinte rá sem nézve tessékelte be a parányi lakásba. Kimondhatatlanul jól esett neki ez a szórakozottság. A lakás is ismerős volt, két egynásba nyíló szobából állt, szőnyegpadlója itt-ott rojtosra kopott, a konyha, a fürdőszoba, a vécé a vállszéles előszobából nyílt katonásan egymás mellett, az előszobai linóleumpadló ittott felpúposodott, a szobákban öreg, meghitten rozoga bútorokon pihentette a rideg külvárosi utazástól fölsebzett tekintetét, és súlyos-szép színházi függönyök lógtak az ablakokon. A rendezőnő szórakozottsága, majdhogynem figyelmetlen arca is azonnal magyarázatot nyert a könyvekkel, papírokkal telezsúfolt íróasztal láttán, mely szinte egymaga betöltötte a szobát: színházi díszlet makettje állt ferdén elbillenve rajta, mellette különböző színű filctollakkal gondosan összefirkált példány, odébb aranykeretes szemüveg – minden együtt volt tehát a munkához, amit a rendezőnő a vendég kedvéért egy röpke félórára, bár láthatóan nem szívesen, de félbehagyott. A fiatalembert megnyugtatta vendéglátójának figyelmetlensége, intelligens, tűnődő arca: egy ilyen apró lakásban, idegenben, amikor az embernek voltaképpen nincs kedve ismerkedni, csak aludni akar, aranyat ért az udvariatlansággal határos kimért fogadtatás.

Kapott forró és illatos teát, váltottak néhány semleges szót, megállapodtak abban, hogy másnap együtt mennek be a városba, ahol bemutatja a rendezőnőt német barátainak, és este együtt nézik meg az előadást, aminek a kedvéért ideutazott tartalmas hétvége állt előttük, úgy érezte, a kényelmetlenségért, amit jelenlétével okoz, kellően kárpótolja majd vendéglátóját ismeretségeivel és az előadásokra szóló ingyenjegyekkel.

Amikor mély délutáni alvásából a földre tett, ropogós ágyneművel megágyazott matracon fölébredt, kint már bealkonyult. A szoba falaiból valósággal sütött a hideg, az egész toronyház mintha tompán remegett és zúgott volna fölötte, felkönyökölt hát – egy ívlámpa sütött a szemébe a rosszul elhúzott függöny résén keresztül, és mintha valamilyen könnyű illat legyintette volna orron, mintha nem lett volna egyedül a sötét szobában. Mielőtt elaludt, egy darabig még hallotta a rendezőnő járkálását a szomszéd szobában, az öngyújtó ciccenéseit (láncdohányos, gondolta elalvás közben), a halk zenét (Mozart), amelyről – még teázás közben – magának is meglepő, érces hangon kijelentette, hogy nemhogy nem zavarja az alvásban, hanem kifejezetten segít neki elaludni. A rendezőnő sápadt és okos arca meg se rezzent, amikor ő, ideális vendéget játszva, azt fejtegette, hogy az alvásban őt voltaképpen semmi sem zavarja. Most mély álomból ébredt, valami tompa, jóleső érzés szorította össze a mellkasát, ébren volt, és a lábánál, a matrac végében mintha sötét gubancot pillantott volna meg a szobában, mintha egy emberi alak kuporgott volna ott. De amikor lehunyta és újra kinyitotta a szemét, a sötét gubanc eltűnt, s vele az illat is, ami orron csapta az előbb, hiába szimatolt utána.

Szép komótosan felöltözött. A szőnyegpadlón át is sütötte talpát a hideg – ámbár a radiátor csövei majdnem égettek –, alattomosan húzott a hideg a meglazult betonlapok rései közül, szivárgott a repedezett, barnult tapéta mögül. Begyűrte ingét a nadrágjába, vett egy mély levegőt, és zokniban belépett a másik szobába.

Az állóórán látta, hogy délután hat óra van, három órát derekasan átaludt, végül is fölfrissült az alvástól, és megkönnyebbülve, gondolattalanul leült egy tört rugójú, szakadt kárpitú fotelba, nem szólt egy szót sem, ült és maga elé nézett, de ekkor a rendezőnő fölnézett a rendezői példányból, megfordult a székén, levette orráról a szemüvegét, amitől megszűnt arcának tanárnős jellege, és lágyan bandzsítva így szólt hozzá angolul:

A nő szép haja most mintha kissé csapzottabban lógott volna a homlokába, csapzottabban, mint az előbb. Vagy a hajának anyaga változott meg? De talán mégsem. Valami megváltozott, lehet, hogy csak a világítás, de lehet, hogy mégis a haja borzolódott össze, de talán mégsem a haja változott meg, hanem a nyaka – mintha mákszemnyit lágyabban tartotta volna a nyakát –, de az is lehet, hogy a bőre változott meg, sápadtabbnak tűnt, szürkébbnek, feszesebbnek, de lehet, hogy az iménti határozott, szinte férfias pillantása – talán mert levette a szemüvegét – vált elmosódottabbá.

Elfáradt, gondolta a fiatalember, miközben tárcsázott. Nézték egymást, szórakozottan, figyelmetlenül. Valami csillant a rendezőnő széke alatt. A rendezőnő jobb keze, mintha hajszálnyit ernyedtebben lógott volna a föld felé. A csillanó tárgyról némi leplezett szemlélődés után kiderült, hogy egy üveg. Egy vodkásüveg. A vodkásüveg tele volt, úgy tűnt legalábbis.

– Csakhogy fölébredtél! – mondta ekkor a rendezőnő, elfogva a fiúnak a szék alá irányított pillantását, különös, mély, szinte rekedt hangon, angolul.

– Te nagyon jó alvó vagy – tette később hozzá.

Most történt valami, ami tökéletesen kiszámítható volt, de a fiatalember mégsem számított rá, és anélkül, hogy meg tudta volna magának magyarázni, szinte hátrébb préselődött a foteljében a mozdulattól. A rendezőnő kissé megdöntve úgy tartotta a fél literes üveget a fiatalember felé, aki éppen belegabalyodott egy német mondatba, mintha azt várná, hogy az elveszi tőle és mindjárt meg is húzza majd. Volt a mozdulatban valami zavarbaejtően kocsmai. Persze lehet, hogy csak felmutatta az üveget, mint egy udvarias ajánlatot. A fiú intésére végül a földön hányódó teáscsészékbe töltött mindkettejüknek. A túl gyors mozdulattól az egyik csésze fölborult, de a rendezőnő fantasztikus reflexszel fölállította újra, egyetlen csepp vodkát sem szívhatott fel a padlószőnyeg. Mintha sajnálta volna a padlószőnyegtől, úgy sóhajtott föl, diadalittasan.

– Tudod – mondta ekkor, mintha egy rég megkezdett beszélgetést folytatna –, én gyűlölöm a német nyelvet, pedig tudom, hogy ez nem valami eredeti dolog.

A fiú bólintott. Épp most tette le a telefont. A rendezőnő füle hallatára, hangsúlyozott vidámsággal és világfiassággal, megbeszélte német barátjával az elmúlt két év, két hét, két óra eseményeit.

A rendezőnő különös figyelemmel hallgatta végig, de nem válaszolt, hanem lebiggyesztve ajkát, szemét a fiú szemébe mélyesztve, kicsit összefüggéstelenül kezdett el beszélni.

– Az a helyzet ugyanis, hogy én nem mehetek soha többé Németországba. Faltam a fiúkat, beiratkoztam egy nyelvtanfolyamra, úgy volt, hogy férjhez megyek, állást is kínáltak, és ekkor, derült égből villám, egy hajnalon örökre kitiltottak Németországból, egyszál vörös zseníliában, télvíz idején. De akkor már hónapok óta követtek, a barátom ugyanis csak használt engem, arra használt, hogy én fedezzem őt, hülye lengyel lány, terrorista volt a RAF-ban, és állítólag egy tűzharcban az életét veszítette, iszonyatosan meg voltam fázva azon a hajnalon, és a rohadt nácik, akik feldobtak egy teherautóra...

– Persze, hogy kaphatsz mondta a rendezőnő vidáman, és fölállt. Mintha ez lett volna a jel, e pillanatban megszólalt a telefon. A rendezőnő, mialatt lehajolt a kagylóért, kislányosan vetette oda:

– A vőlegényem. Lengyel. Aztán elnézett a semmibe.

De mégsem vette föl, csak kiegyenesedett és könnyedén megtántorodott. Kamaszos bájjal mosolygott a fiúra egy pillanatra, és gyorsan az ölébe ült. A fiatalembernek ekkor az apja egyik gonosz története jutott váratlanul az eszébe, amelyik Jeruzsálemben esett meg vele, negyvenháromban, miután egy körzőkészlettel, egy fényképezőgéppel és egy hamis útlevéllel elmenekült Erdélyből a nácik elől. Midőn apja, a jeruzsálemi egyetem kémia-szakos hallgatója az ölébe huppant kacér leányt szükségképpen meg akarta csókolni, a leány hirtelen elszabadult bélgáza a bizonyíthatóan nőbolond ifjú nadrágja alatt végigcsúszott váratlanul, s a csók örök ígéret maradt, mely többé már nem volt beváltható. Óvatosan felállt, így tehát a rendezőnőnek is föl kellett állnia. Ekkor még ragyogóan, felnőtt emberek módjára együttműködtek. A fiú álldogált. A rendezőnő megigazította elborzolódott haját. Nézték egymást. Most látszott, ilyen közelről, hogy milyen finoman van kifestve a rendezőnő arca. A smink parányit elmázolódott rajta. Lihegtek. A telefon tíz-tizenöt csöngetés után elhallgatott.

– Remélem, nem hív újból mondta könnyeden, és mintha vékony sáron járna, kilépkedett a konyhába. Csönd volt – lent elrobogott egy trolibusz, szinte sivítva. Mintha az utolsó járat lett volna, pedig nem volt még késő. A telefon újból megszólalt. A konyhából csörömpölés hallatszott. Lágy lengyel káromkodás kísérte. A telefon elhallgatott.

Ám amikor a telefon kis szünet után újból megszólalt, a rendezőnő úgy rontott be a szobába, mint egy fúria, és hatalmas lendülettel kapta föl a kagylót.

A szájából dadogva bugyborékoltak elő a lengyel szavak, a szenvedély, a gyűlölet sistergett minden dallamos szavából. Vadul ismétlődött benne egyetlen mondat, amelyet tízszer is, húszszor is megismételt, először türelmesen, aztán egyre türelmetlenebbül. Végül letette a telefont, és mint egy gésa, elmázolt arccal nézett a fiúra, a szeme bevérzett – kipirult a dühtől és mosolygott.

És mint egy győztes hadvezér, vagy egy lusta állat, száját megnyalva kezdte nézni a fiút az újra megleltnek hitt szabadságban.

A gyermek Chan Chu egy télen két hétig a vidéki kórház melléképületében lakott, a nővérszálláson, ahol életében először szívta be a Csongor illatát. A színházban a Gülbaba című nagyoperettet adták, az erkély utolsó sorából nézte végig, az utolsó felvonás égszínkék, aranycsillagos díszlete örökre a szemébe égett. Az előadás után egy zsivajos, fűrészporral felszórt cukrászdában néhány öregasszony arra kényszerítene, hogy édes süteményeket egyen és összepuszizkodjon egy nálánál két évvel fiatalabb, rózsaszínbe és kékbe öltöztetett leánygyermekkel, a nyálas puszi, amit kapott, örökre az orcájára égett.

Az őt vendégül látó főápolónő édesapja Csongort szívott, és a kisfiú éktelenül büdösnek, de érdekesnek találta a Csongor illatát. Mivel cserépkályhába is fűtöttek azon a télen, a gyújtós, az újságpapír és a hasogatott fa illata a kosárban összekapcsolódott a szivarozással Chan Chu képzeletében. Már akkoriban is nagyon értett a tűzhöz, és a Csongor metsző, összetéveszthetetlen büdössége, a nagypapa szótlansága, a téli szoba csöndje, a cserépkályhában villódzó sárga láng, mindezek egyetlen kellemes képzetté olvadtak össze a képzeletében. Időnként az öregember eltűnt a szobából. De Chan Chu képzeletében mégis ott maradt.

Chan Chu ezután évekig kereste, mint egy nő illatát, a Csongor-szagot, míg végre megtalálta, ámbár – ezen elgondolkozott – ettől kezdve ő nem érezte, csupán a többiek. Valami mást viszont érzett, amit sohasem keresett, nem is tudott külön létezéséről: az Időt. Az Idővel került kapcsolatba a bűzös, füstölgő dohányrúdon keresztül, az Idővel, valamint azzal a bensőjében talált híg halmazállapotú anyaggal, amit az emberiség nem elhanyagolható része csak slájmnak nevez.

Chan Chu azon töprengett, hogy mit kezdjen az életével. Negyven éves elmúlt, sem feladatot, sem célt nem látott maga előtt, a kapcsolatai, ezt tisztán érezte, teljesen és végérvényesen kiürültek. Nem volt tovább.

Ebből egy egész sereg gondolat következett.

Ekkor komótosan elhelyezkedett a székében, lassan hátradőlt, és a lábát föltette az asztalra.

Kezdődhetett minden.

Egyszerre megváltozott a koreográfia, a szék alatt tartogatott vodkásüveg egyre gyakrabban került elő. A szőnyegre kiömlött szesz illatához a levegőben, mint az afrikai szavannán a perzselt fű illata, a rendezőnő hónaljának finom verítékszaga keveredett – most némileg ernyedten ült, mintha ugrásra készen, az íróasztaltól elfordított székén, és úgy vette szemügyre a fiatalembert ebben a világvégi lakásban, mint akinek a világ minden ideje a rendelkezésére áll.

– Ugye tudod, hogy milyenek a lengyel lányok? – kérdezte kislányosan. Ebben a kislányos tónusban azonnal megszólalt egy szomorú, tragikus felhang – ebben a pillanatban napra meg lehetett állapítani a korát a váratlanul szinte selypíteni és gőgicsélni kezdő harminchét éves nőnek, aki egy óvatlan mozdulattal még le is söpörte szemüvegét a padlóra.

A rendezőnő kikerekedő szemmel nézett rá, de nem volt ideje semmit válaszolni, mert a fiú már felállt, és valami gyors és jeges búcsúformulát elköhögve, a száját összeszorítva hagyta el a szobát, lefeküdt matracára és a fejére húzta a paplant. Három perc telhetett el így, miközben zúgó-lüktető füllel feküdt az ágyán, és a szomszédból a bútorokba ütköző test jellegzetes tompa hangjait hallgatta saját fülzúgása, mint valami vízesés mögül, aztán egyszer csak kattant feje fölött a radiátorra csippentett lámpa kapcsolója, a meztelen villanykörte egyenesen belevágott a szemébe és a rendezőnő ott állt előtte, meztelenül, felkínálva neki esendő, kissé puha és elformátlanodóban levő marcipántestét, arcán a részegség sem tudta eltompítani a fájdalomhatárig érő kívánást. Aztán leroskadt a matrac szélére, egészen a fiúra hajolt, két kalácsfehér karja bizonytalanul elindult felé – rövid dulakodás kezdődött, közben a fiú arcába csapott a nő vodkaszagú lehelete, egész szomorú lényét rálehelte a fiúra, aki a nő hóna alatt átbújva, úgy, hogy a nő, mint egy elvágott zsinórzatú marionett, hirtelen összeomlott, és ottmaradt, egy pillanatig kifordult tagokkal a paplanon, a matracon, a felgyűrt lepedőn, átbújva a nő hóna alatt felugrott az ágyról és fehéren ízzó gyűlölettel a szívében öltözködni kezdett. Nem tudta, hogy honnan a gyűlölet és ki ellen irányul, mert az ágyon kiszolgáltatottan, sebzett állatként vonagló meztelen rendezőnő iránt inkább csak szánalmat érzett.

Látszott rajta, hogy mennyire igyekszik – mint egy kislány, aki fél a veréstől, és már ott állt előtte, hóna alá szorított retiküllel, az előszobában, és hisztérikusan nevetgélve próbált beletalálni kulcsával a zárba.

A fiú olyan türelmetlen volt, és annyira nem tudta, mit tesz, hogy amikor néhány másodperc múlva ott állt a ház előtt, a sötétben és hidegben, egy játszótér homokozója mellett, rájött, hogy ő ide soha többé nem akar visszajönni.

Vajh honnan ez a feneketlen gyűlölet egy magát felkínáló nővel szemben? Nem lett volna egyszerűbb megfogni a kezét, levenni szemüvegét az orráról és kigombolni a selyemblúzát? Nem lett volna egyszerűbb megérteni az egyre egyértelműbb felszólításokat? Nem lett volna kézenfekvőbb tenni valamit?

Nagy Sándor mellszobra előtt álltunk.

– Nézd meg, nézd meg magad – mondta neki bandzsítva, dallamos, éneklő hangján. A lány orrán volt egy anyajegy, az orr megtört görbülése Chan Chut emlékeztette valamire. A bátyja is szerelmes volt ebbe a lányba. Nem először és nem utoljára voltak szerelmesek ugyanabba a lányba. Megnézte magát a tükörben, de nem látott semmit, csak az arcát, amit már ismert, és a lány kuncogását hallotta a háta mögül. – Szép vagy! – rikkantotta a lány. Hosszú combú öccse nem sokkal később meghalt májrákban. A lány anyja aranysárga húsleveseket főzött, és leskelődött az üvegajtó mögött: úgy látszott, mintha kettétörne a teste, míg a kulcslyukra tapad.

– Nem érdemellek meg – mondta a lány Chan Chunak a Lánchídon, és sírva fakadt, annyira sírt, hogy a fiúnak meg kellett vigasztalnia. Chan Chu nem értette a mondatot, bár hízelgőnek találta, hisz azt sem tudta, kicsoda is ő. És még nem tudta azt sem, hogy ezt a nem-tudást is ki kell érdemelni. Egy fejkendős néni megkérte őket, álljanak meg a híd alatti alagútnál, mert fél egyedül, és nagyon kellett pisilnie. Hűvös és nedves tavasz volt, mintha november lett volna.

Később Chan Chu a Vérmezőn magasba emelte a lányt. Aznap éjjel úgy fájt az ágyéka, mintha beverte volna valahová. Aztán egy ártatlannak tűnő beszélgetés után – miközben ő, a kupak ismételt felcsavarásával arra figyelmeztette, hogy “ne igyon annyit" – szakítottak, és a lány a rettenetes, bulldogfejű kerámiaművésznek adta magát, és csak tíz év múlva lett Chan Chué egy világvégi lakótelepen, mikor már szült két gyereket, a combjai megereszkedtek, a pártba is belépett, és ráadásul, abban a pillanatban, amikor Chan Chu fennakadt szemében a szemközti tízemeletes szalagház elvesztette szilárd halmazállapotát, rövid kulcszörgés után váratlanul betoppant a rettenetes kerámiaművész, Chan Chu pedig combig érő pulóverében, meztelen fenékkel halkan az ajtó mögé lépett, de hiába.

Ezek a szagok: latrina- és salétromszag keveredése, a huzatos lépcsőház zöld olajfestékszaga, a beteg platánfák törzsének illata, a gangról nyíló bezárt konyhaajtó alól kiáradó égett zsírszag, a hidegszag, a külváros huzata, a Duna felől egy tömbben fölemelkedő, az utcába csikorogva bekanyarodó rothadt halszag, rakpartszag. A műköves bírósági folyosók viaszhidege, feszült leskelés a börtönudvaron, poros üvegszag, egy kézibilincsében reszkető emberféreg, aki reszketve, remegve, megcáfolva a gravitációt is, dőlt, dőlt, csak dőlt hátrafelé, a bírónő, a szóhóhér szenvtelenül eldarált szavai, az utolsó ítélet elől, miközben a parányi tárgyalóteremben, a Népköztársaság címerével szemközt, megfélemlített rabruhás testéből orrodba hatolt a fizikai rettegés édeskés hullaillata. A szerelem illata az ezerkilencszázhetvenhármas évben.

– Látod, itt van a kezemben ez a pohár – mutatta apjának a kezében levő poharat –, ha nem veszed be a gyógyszeredet, ezt a poharat a falhoz vágom.

A fogai össze-összekoccantak a rémülettől, a szemüveg majdnem leesett az orráról, közben könyörögve suttogott valamit, hullámokban préselte ki a levegőt ziháló tüdejéből, imádkozva fonta össze ujjait, ő pedig nyúlt a második pohár után.

A lebegő sárga függönyök mögött végigharapdálta a hátát; az apja ágyán feküdtek, miközben megszólalt a telefon.

Tudta, hogy nem volna szabad fölvennie, mert ha fölveszi, a harapások, amelyek édesen zsibongtak testében tovább, miközben kéjesen zokogott elvesztett ártatlansága felett, soha nem fognak folytatódni. A nedves harapások úgy borították a hátát, mint a párducbőr. Fölkelt, a könnyű huzatban meztelenül odament a makacsul csörgő telefonhoz. Tudta, hogy nem volna szabad fölvennie. Mégis fölvette, szinte türelmetlenül kapta föl. Még mindig a látszatok fenntartásán mesterkedett. Hangjára erőltetett valamit, valami mesterkélt nyugalmat. Belül éppen dőlt össze és hamvadt el minden.

A beszélgetés gyorsan véget ért. A test az ágyon, amelyhez visszafordult, olyan lett, mint a más által megrágott étel. Folytatták tovább a szeretkezést, erőlködve, igyekezve, emlékeikre hagyatkozva, mint két öregember.

– Minden beváltott ígéret maga is ígéret, egy újabb ígéret előzetese. Így hát ígéreteinket nem válthatjuk be sohasem – mondta vidáman Chan Chu, akinek lelkén, mint mondják, egész univerzumnyi beváltatlan ígéret száradt.

Élettörténete a saját szabadsága ellen elkövetett folytonos merényletekből állt. Megrészegítette a gondolat, hogy nem hagyja magát élni. Ez lett az életeleme.

A kijózanodás lesz az utolsó, a legutolsó merénylet. Úgy időzíti majd, hogy késő legyen, késő, késő, túl késő, késő, késő

Chan Chu felolvasásra volt hivatalos. Élete első felolvasása lett volna ez. Negyvenhárom éves volt ekkor, pontosabban félúton negyvenhárom és negyvennégy között.

De amikor már megunta nézegetni a sebet a jobb kézfején, a hüvelykujja tövében, ahol saját kutyája harapta meg, a falu főutcáján, három héttel azelőtt, a kesztyűjén keresztül, és mert életében először harapta meg kutya, csak örömöt érzett, semmi bosszúságot, megnyomogatva a még mindig érzékeny sebet, fölnézett maga elé. Hát igen. Ott ültek vele szemben az emberek, és vártak. Arcok. Várakozással teli arcok. Vártak valamire. Erről a várakozásról eszébe jutott, hogy de hiszen ő már napok óta erre készül. Ez a lázas készülődés szinte teljesen kiment a fejéből. Hogy átrendezte az életét, ez is kiment a fejéből. Hogy úgy tett, mintha nem érdekelné a dolog, pedig nagyon is érdekelte, ez is kiment a fejéből. És elővette a zsebéből gondosan bekészített kéziratát és halkan, aztán egyre hangosodva, lassan, kissé tudálékosan, mondatai dallamába kapaszkodva olvasni kezdett, aztán egyszer csak észrevette, hogy hiszen ő egyáltalán nem is figyel oda, hanem olvasás közben száguldoznak mindenfelé a gondolatai, éberebb volt, mint valaha. Mintha valaki más olvasott volna, mert ő közben akármire gondolhatott.

Szórakoztatta, hogy milyen mélyen tud hallgatni olvasás közben, egy hópehely a kabátujjára szállt, Bachot hallgatott, járkált föl-alá otthon a fűtetlen lakásban, és élvezte, hogy fűtetlen a lakása, kinézett az ablakon, gázszag volt, vidáman dörzsölte össze a tenyerét, leemelt egy könyvet a polcról és álltában, dideregve beleolvasott.

És míg hallgatta a hangját, amely ereszkedésével jelezte, hogy lassan végére ér a felolvasásnak, eltökélte, hogy utána néhány doboz sört föltétlenül meg fog inni a barátjával, lehetőleg nem alkoholmenteset.

A fiatal tücsök, amelyikre rátaposott, a szőnyeg alatt. Úgy roppant, szárazon és okosan, mint egy Handke-mondat.

A Nyugati pályaudvarnál egy kockás padlójú, fűrészporral fölszórt sáros gyorsbüfében álltak hárman – a gitárosfiú, Lekvár és Chan Chu. Az agyonsikált képű ragyás Lekvár, aki aznap szabadult, egyfolytában beszélt, eközben görbe alumíniumkanállal tömte magába a babfőzeléket, és vörösbort ivott hozzá, rummal. A babfőzelék, a vörösbor, a rum, a sár, a nedves fűrészpor szaga keveredett Lekvár vad szappanszagával – olyan átható volt a szappanillat, mintha külön testi létezése lett volna és ott állt volna, asztráltestként, a fiatal férfi mellett. Kint alkonyodott.

Egy vasdoronggal – mesélte teli szájjal – rácsaptam a karjára, rögtön kampec volt a muki, elájult, láttam neki a csontját. És mi miatt? Aszongya, szappanozzam be a hátát. Aszondom, nem. Behúzott egyet, hogy elrepültem. Ketten voltunk, ez az első nap történt, épp jött valaki, szerencsém volt, sokkal erősebb volt nálam, egy böhöm nagy bivalyállat, gyilkosságért volt sitten, napi kétezer fekvőtámasz, vagy ő, vagy én, mert úgy van ám, hogy az első nap eldől minden. Na, másnap megvártam, kint a műhelyudvaron. A markomban, a hátam mögött egy tréfás vasdarab, öt centi széles, húsz centi hosszú, befért a ruhaujjamba, szidtam neki egy kicsit az anyját, ő csodálkozva fel is emelte az öklét és akkor szépen, pontosan, ahogy a csillag megy az égen, odavágtam egy nagyot a csuklójára, lefittyedt a keze neki, előbb csak nézte, tényleg kilátszott a csont, mint a hentesnél, aztán eldőlt, mint egy fa, kész volt, elájult.

Még mondott valamit a nőkről. Jól megverni és seggbe baszni, valami ilyesmit. Sápadt, ragyavert arcán a gonosz vigyor színészi volt, a története kipróbált és begyakorolt, nyilván nem volt igaz a fele sem.

És míg Chan Chu, átkarolva a vécékagylót, hajnalban kiokádta az ócska rumot, romlott gyomrának egész savas, darabos és híg tartalmát, hallotta a sóhajt, hallotta megreccsenni anyja súlya alatt az öreg díványt a középső szobában.

Megerőltette a szemét, de nem tudott rájönni, hogy mi az.

Egy retikül volt; mellette két gondosan letett, bélését villantó, finom, vörös női bőrkesztyű.

A retikül és a kesztyűk fölött, a híd korlátján egy darabon megszakadt a jeges szürke hókéreg folytonossága.

– Rendőrt kéne hívni – gondolta, amíg a hókéregben keletkezett hiányjelre bámult: megbabonázva nézte lába előtt a két kesztyűt és a retikült a sótól mart járdán, és óvatosan kihajolva a korlát fölött lenézett az összeforradó, szétszakadó jégdarabokra.

Így állt és didergett vagy tíz percig tanácstalanul, amikor két emberi alakot látott közeledni a hídláb felől: lassan váltak ki a sötétségből és folyton változtatták a méretüket: két ichtoszaurusz közeledett, a fogát csattogtatva, zajosan, lomhán inogva: hol akkorák voltak, mint a híd pillére, hol összementek, egész parányira, liliputira, ő azonban úgy döntött, bármekkorák legyenek is, kitér előlük, és átment a híd túlsó oldalára.

Visszhangzott kacajuk a jeges szürke éjben – az egyik zsebrevágta a kesztyűket, a másik átkutatta a retikült, aztán gondosan belerázta tartalmát a Dunába, a hóna alá csapta, és hangosan röhögve mentek tovább.

Éjfél volt, és a hangszóróból halkan, de határozottan szólalt meg a Himnusz a hideg éjben, ciripelve, zümmögve, mintha az éterből, mintha egy ismeretlen civilizáció üzenetét közvetítené.

Mikor beöntést adott apámnak, zihálása, kemény parancsszavai, taknyos zokogása összeolvadtak a magasra tartott műanyagtartályban levő olajos víz kotyogásával. A tartályból kivezető rózsaszín gumicső apám csontvázszerű testén lötyögő fehérhúsú alfelébe vezetett, s apám arca, miközben póklábszerű karjaival hadonászott, ijesztően eltorzult, nem is emlékeztetett hajdani önmagára.

Hajdan ugyanis vidám férfi volt, triplatokás, ki egyfolytában ontotta a vicceket. Sármjáról a patyolatosnők legendákat meséltek. Emlékezetes bevásárlásai voltak a sarki közértben. Ahol feltűnt, ott emlékeztek rá.

– Megfordulok, megfordulok! – zihálta most, de csak hogy időt nyerjen. Esze ágában sem volt megfordulni, zaklatott agyában ott zakatolt, hogy ezt nem lenne szabad hagynia, nem lenne szabad hagynia, nem lenne szabad.

Hogy őt megerőszakolta egy ápoló, megerőszakolta egy ápoló, megerőszakolta egy ápoló.

Görbe hátán, az atlétatrikón átütő kemény bordákon ekkor már tompán csattant és puffant anyám kemény alkarja, mint ahogy mosónők verik a ruhát a folyóparton. Anyám arcán végigfolyt a könny, fényes szemrései összeszűkültek, orrából folyt a takony, sírása vinnyogáshoz hasonlított.

Harcoltak egymással, a bugygyanva kotyogó langyosvíz és a zokogás; a küzdelemben, ahogy ők ketten, kibomlott hajú anyám, és megbomlott agyú apám, a bokájára csúszott, gyűrött, fehér selyem alsónadrágban, összekötözve, mint két egymáshoz láncolt fogoly, ide-oda tántorogtak a haszontalan szekrényekkel agyonzsúfolt szobában, s az olajos víz ágyra, padlóra, kifakult tapétára kifröccsent.

– A féltékenységről – mondta Chan Chu – mindig az a történet jut az eszembe, amelyikben én (mert ez a történet velem esett meg) rettenetesen féltékeny voltam, kire is? Vele álmodtam ma éjjel, de most nem jut eszembe a neve, pedig itt van a nyelvem hegyén, miért ne mondanám ki, nyilvánvaló, hogy tulajdonképpen nem én vagyok féltékeny rá, hanem ő rám, hogy is hívják azt a hogyishívjákot? És mit is csinált? És miért is olyan féltékeny rám?

Eszeveszett gyűlölettel kezdte ráncigálni a nő kezéből a retiküljét, hogy visszaszerezze tőle a kulcscsomót, és az ide-oda rángatott nő taknyosan zokogva, elmázolt arccal nézett rá, miközben az ő száját általa még sohasem hallott, el sem képzelt szitokszavak hagyták el, és félig-meddig öntudatlanul, mintegy védekezésből, a nő is verekedni kezdett most már, vakon hadonászott, elvakítva a szemébe szivárgó festék marásától, mintha valami alattomos, hátulról támadó suhanc akarná kifosztani, vadul és minden rendszer nélkül, mint egy hátára esett rovar, csépelte karjával a levegőt, a folyton újra kezdődő fulladt kiabálásra sorra kigyúltak a fények az ablakokban, figyelő emberek sziluettje jelent meg az ablakkeretekben, és ők ketten, mint akik egy egész életet leéltek már egymás mellett, mint két, évtizedek óta együtt élő emberi roncs, gyalázták és átkozták egymást, a fiú nem is értette, honnan, miféle mélységből buknak belőle föl ezek a szavak, miért mondja azt, hogy te rohadt büdös kurva! ne szórakozz itt velem, ne csinálj úgy, mintha nem értenéd, te mocskos szajha, engedj el, ne nyúlj hozzám, add ide a kulcsot, add ide a kulcsot, a kulcsot add ide, és a lány miért fogadkozik zokogva, hogy rendes lesz, és miért ígéri meg, hogy nem iszik többet, és mért beszél úgy hozzá, lengyelül, mintha összetévesztené valakivel, vagy tényleg azt hinné, hogy ő az, akivel tíz éve együtt élnek, miközben ő, mint egy náci kihallgatótiszt, jéghidegen, célratörően, fogcsikorgatva, szünet nélkül rángatja áldozatát, de ekkor már a sötét lépcsőházban botladozott fölfelé, berontott az üres és sötét lakásba, dühödten fölrúgva egy széket fölkapta útitáskáját, és szándékosan nyitva felejtve a bejárati ajtót, leszáguldott a lépcsőn, és messziről meghallva a trolibusz sivító hangját, rohant az éppen beérkező járat után, mögötte ott sántikált a rendezőnő, akinek a verekedésben végigszakadt a ruhája, elvesztette a mászóka alatt az egyik cipőjét, és most botladozva futott a trolibusz még nyitott ajtaja felé, mely jeges zördüléssel csapódott be az orra előtt, úgy, hogy – mint azt a fiú, miközben levegő után kapkodott, a trolibuszból jól láthatta – megcsúszott a jeges járdán és lehuppant a fenekére, egy vibráló ívlámpa fénykörébe, bambán bámult maga elé, tompán és révetegen, majd lassan oldalra dőlt a hideg járdán, mint egy puha rongybaba.

Szelíden benyúlt a takaró alá mások is feküdtek ott, ügyelnie kellett a mozdulatra – és kedvese hűvös, langyos combjain végigsiklatta a kezét, egészen a finom, kígyóbőrszerű redőig, mely a lágyhúsú popsit a hosszú, finom comboktól elválasztja. Önnan hatolt bátortalanul tovább kedvese nem bánta: gyöngéd, vagy inkább gyönge mozdulattal mozdította meg lábacskáját, hogy száraz és forró keze számára tér nyíljon egész a centrumig.

Arcuk eközben nem változott, mások is ültek az ágyak szélén, a fiú komolyan, sőt harciasan magyarázott valamit, kedvese azzal a furcsa arccal hallgatta, mely titkolt fájdalom és mosoly: szerette volna megtiltani azt, amit önkéntelen mozdulatával maga kínált oda, de háláját is kifejezni vélte a fintorral, mely voltaképp nem volt egyéb, mint a hozott és behabzsolt finomságok miatt érzett hála, s hogy legvégül rózsaszín nyelvével megnyalta szája szélét, mint a macska.

A fiú elért közben oda, ahova igyekezett, de puha füvek, patakpart helyett tenyérsebző akadályokba ütközött: szilánkos vérrögökbe a puha ajak körül: az alvadás zavaros képletébe gyermekien forró és szép formák közepén; szögektől hasított bársonyba, mögötte szörnyűbbnek sejtett sebekbe. A mélyben ott lapult a fájdalmat sugárzó, csak a saját szeszélyeinek engedelmeskedő vulkán; a hely, ahol gumikesztyűs orvoskezek jártak felajzott nyílvesszeje után. Mint egy taknyos orrú kisgyermek arca téli játszótéren: az orr és száj közt a szivárgó nedvek ráfagyott zátonya.

Az ágyban fekvő ekkor elfordult, s bal szeméből egy hatalmas könnycsepp a párnára gurult, az éppen esedékes könnycsepp a végtelen folyamból. A másikat, amely a jobb szeme sarkában maradt, a fiú az ujjbegyére vette föl, ekkor az ágyban fekvő még jobban elfordult, és azzal a különös jellel küldte el, amivel mindennél jobban hívni tudta magához, mire ő közelebb hajolt, erre az ágyban fekvő még jobban elfordult, a fiú belecsókolt a könyökhajlatába, oda, ahol a vénát szétzúzta egy aljas műtősnő, habár a szétzúzott véna kellemes emlék lett ahhoz képest, amit a testnek azóta kellett kiállnia.

S miközben a két hűvös comb közt a forró kéz egy pillanatra megpihent, s a test a két térdet gyöngéden elernyesztve adta magát még jobban oda, s miközben a csöndben hüppögő fej lankadtan elfordult, a fényes, sápadt arcocska elrejtőzött a kórtermi pléd alá.

Chan Chut sohasem hallották a Mesteréről beszélni. Volt Mestere, de a nevét nem ismerték. Ha követői, akiket ez a titok nem hagyott nyugodni, mégis faggatni kezdték, Chan Chu mindig ugyanazokkal a szavakkal válaszolt:

Egy kora őszi estén – két kezében két kimosott, sárga műanyag flakonnal, mellette kutyája loholt – a meglett férfi átvágott a sötétedő, szabálytalan formájú mezőn. A hátsó kapun ment ki, ott, ahol az összeszűkülő rétdarab a betonútba fut, és ahol egymás mellett tizenegy kukoricaszárból épített boglya állt, ment a folyó felé szélesedő mezőn, egy beton-villanypózna irányába, az olajfa, a tölgy és az évek óta befejezetlen téglaépület mellett, erősödő kutyaugatás kíséretében.

A villanypóznán túl, az elmegyógyintézet előtt legelővé táguló, buckákkal és barázdákkal szeldelt rét következett, a birkákat már behajtotta a kastélyudvarra két ápolt. Fölriasztottak egy nyulat, s mint mindig, most is megfigyelhette, milyen jól szagol és milyen rosszul lát a kutyája, aki óriási késéssel járta be a menekülő nyúl zegzugos útvonalát.

Ezután a gát alatt levő ritkás nyárfaliget felé fordultak, a kutya parancsszó nélkül követte, futva leereszkedett egy hirtelen lejtőn, melyen a magas és szívós gyomok jólesőn szinte hurkot vetettek a lábára, s a két, éjszakára kint hagyott üsző szomjas bőgésére ügyet sem vetve, hátulról, a gőzölgő trágyahalom mellett tért be a parasztudvarra, a megbontott hosszú szénaboglyák közé. Ehhez előbb a hátsó kapunak támasztott palánkot belülről ki kellett emelnie, aztán visszahelyeznie.

A kutyák megismerték. Három is elébe jött, mint a mesében. Az egyik azonnal felugrott rá, a másik óvatosan felborult a porban és fölemelte lábait, a harmadik pedig elvágtatott mellette, csaholt tovább, és csak később sündörgött oda, egy óvatlan pillanatban.

A fejőgép még zúgott az istállóban, fojtó, fülledt pára töltötte be a helyiséget, a törekvágó gép fölött halkan recsegett egy ütöttkopott zsebrádió.

A meglett férfi megállt az istállóajtóban, nézte a fejőszékén ülő, szitkozódó, az egyik tehén kisebesedett csöcsét megnyomorodott kezével rángató sapkás öregembert, majd az ajtófélfának dőlt.

Beszélgetéseik kezdődtek így, amelyek többnyire hallgatásból álltak.

Ezeknek a beszélgetéseknek megvolt a maga hossza, függetlenül attól, hogy miről beszéltek és volt-e egyáltalán miről beszélni.

Az öregember, aki szinte egyedül volt az állatokkal, napokra ágyba kényszerült, ami a családban teljes felfordulást idézett elő. Az öregembert senki sem tudta helyettesíteni, ápolták, gondosan, de paraszti kegyetlenséggel titokban hibáztatták is a betegségéért. Most az öreg fölkelt, dolgozott újra, etette és fejte az állatokat, leplezve irtózatos fájdalmait. Keze és lába még a francia hadifogságban nyomorodott meg, azon a rettenetesen hideg utolsó télen, egy fűtetlen repülőtéri hangárban.

A férfi tudta jól, hogy kérdésére nem fog egyenes választ kapni. Az öregember szemérmes, a saját baját nem is tartja bajnak, csak valami istencsapásának, és azzal lehet a legkönnyebben visszakergetni az istállóba a betegágyból, ha azt mondják neki, hogy eladják az állatokat, mert nincs, aki gondozza őket.

Az állat megérezte a szünetet a fejésben, és mivel szörnyű sebek borították a tőgyét, két lépést hátrálva, vizelni kezdett a szalmába.

– A sors kifarag mindent – mondta rekedten. Majd visszaült a fejőszékre, egy rongyokba bugyolált vödörre, ráncigálta tovább az állat kisebesedett csöcseit, és dühödten, ahogyan csak szerelmes tud szitkozni, szitkozta tovább.

A kőkemény dívány, amelyen a bölcsészhallgató a komor és elszánt zenészlányt visszafojtott lélegzettel ölelte magához a lány lakásán (beléhatolt, majd kirántotta magát belőle, mint egy jatagánt a markolatából – mesélte Chan Chu), a leány apjának megmerevedett holttestét ringatta kemény rugóin egy héttel később.

Egyszer látta a már nem egészen fiatal, a már nem is egészen férfit, az írót, a leány apját, amint egyetlen pohár szódától berúg. Fáradtan bolondozott az udvari cselédszobából nyíló konyhában, imponálni akart a lánya udvarlójának, kacér hangot ütött meg a lányával, bohó volt, könnyed és felszabadult, csak éppen nem volt ott, csak épp csak majdnem volt olyan, mint egy igazi apa, és egyáltalán nem volt ott, a gáztűzhely és a konyhaszekrény között, kezében egy pohár szódával. Amikor megitta, tökéletesen, visszavonhatatlanul részeg lett.

A kemény dívány a hosszú, és nem különösebb ízlésre vallóan berendezett nagy Duna-parti polgári lakás harmadik, legbelső szobájában állt.

Úgy ölelte magához a lányt a kemény díványon, ahogyan halottat ölel az ember – csakis a saját gyönyörére gondolt, és csak arra, hogyan szálljon ki a kellő pillanatban, hogyan szakítsa meg, mert rettegett az apaság gondolatától.

Ebből a homályos utalásból élt a következő – megszakítatlan évtizedben.

Az eredmény annyira rémületes volt és ocsmány, hogy még a sokat látott sminkmester is odahívta a segédét, hogy megmutassa. Levették a bajuszt és másként ragasztották fel, de az eredmény ugyanaz maradt. Amikor az arra járó filmrendező megpillantotta a bajuszos Chan Chut a tükörben, zavart és meghökkent arcot vágott, és tréfásan megfenyegette ujjával a sminkmestert. A sminkmester széttárta karját.

– Mi lehet egy arcban – gondolta később Chan Chu –, ha egyetlen fölragasztott bajusz ilyen rettenetesen képes eltorzítani?

A füst – mint egy úszó – egyetlen karcsapással tűnt el a semmiben.

– Nem értelek – mondta, és belépett hozzá meztelenül –, miért jössz te ide – és leguggolt az ágy mellé a földön – mit akarsz tőlem – nyakát lehajtotta – nem tudok aludni – megremegett nem bírok egyedül aludni – sovány karjaival átfonta vállát, reszketett, feje lebukott – félek tőled – ő hozzányúlt, a nyugalmas kéz érintésétől nem vonta el magát – eressz – és közelebb mozdult, a kéz, amelyik az előbb megfogta, most szilárdan tartotta – nincs értelme – homlokával az ágy peremére bukott – nem szabad – a kéz a puha hajban, gyermeki koponyán kutat – nem hiszed el, ugye – talpai alól kifordul a szőnyeg, a kéz húzni kezdte – hisztérikusan fölnevetett, vállaival az ágytakaróra borult, keze öntudatlan izgalommal matatott a férfi mellkasán öreg vagyok, motyogja, ölét könnyeden az ágyra emelve nem bírok egyedül aludni – a férfi arcába néz – nyisd ki a szemed – a pillantástól elszégyelli magát – jaj – a férfi keze a nő farkasemlőire téved – szólalj meg a férfi csöndes erővel vonja az ágyra, egymás szemébe akaszkodnak, maga mellé rántja az ágyra – csak aludni akarok veled, nem érted? – a férfi csöndesen két pontra helyezi a kezét fáradt vagyok – a férfi keményen markol – úgy szeretnék inkább a testvéred lenni – férfi húz – legyünk inkább testvérek, kiránduljunk együtt, maradjunk mindig együtt – a férfi megfordítja hagyj – a férfi szótlanul tevékenykedik, mint egy kőműves a szélfúvásban – nem akarom, nincs értelme, nem szabad – lábait átveti lábain – kinevetsz? – férfi lábával von – hűvös vagy – férfi lábával átkulcsol – hűvös vagy, és ezt gondolkodásnak nevezed – férfi sóhajt – miért vagy olyan hideg – férfi belemoccan – jaj nekem – eligazodnak – én a testvéred szeretnék lenni – a férfi már bent van, egy pillanatra megnyugszik – nem érted, hogy mást akarok, nézni akarlak – férfi aláfordul, két keze működik – látni akarlak – férfi szótlanul hazaérkezett – és megnézem a köldöködet is – a férfi sovány vállába simul, ajkak nyaldossák – olyan jó veled – szétnyíló ajkak a fülén – nem tudod, mennyire szeretlek – férfi közel a pillanathoz – olyan távoli vagy – majdnem a pillanatban – hol vagy? – a pillanat előtt süket csönd, szakadék, útszéli árok, némaság, puhaság, munka, lágy moszatság, oldatlanság, útszéliség, a pillanat dübörgése a távolban, az utca megtelik idegenekkel, mindenki idegen, mindenki önmaga, mindenki felajánlkozik, a pillanat vakítani akar, a pillanat csattanni és dördülni akar, lovak keresik árokból kifele az utat, rángatják az istrángot, elszakad, majdnem elszakad, ránganak és letépik magukat, eltűnnek a fény és dübörgés irányában, de a fény és dübörgés otthontalanul önmagában marad, ez a hamueső, a forró lélegzet az arcomon, a nyakamban, a pillanat üressége ünnepi tüzijátékot ígért, de elakadt valami nagyon bonyolult csomóban, küldött helyette tompa sajgást, az íny meglangyosodását, egy zsák tompa zuhanását, fakó üvegen ügyetlenül kileskelő katona arcát, egy kinyithatatlan ablak mögül feszülten figyelő homályos arcot, tengelyfordulást, egy utolsó és érthetetlen számlát, amelyen az áll, fizetve – nem figyelsz rám? – a gyönyör gnómfiguráját – nyisd ki a szemed – egy ledöntött szobor – a kezedet akarom érezni, bújj közelebb – az asszony karjába harapott, végigharapdálta a hátát, megsimogatta mindenét, és aztán, mint a halott, saját meztelensége vackába dőlt, a szétfoszló pillanat rongyaiba burkolózott, elrúgta magát, tompán, közönyösen, alázat nélkül.

Chan Chut sohasem hallották a Mesteréről beszélni. Volt Mestere, de a nevét nem ismerték. Ha követői, akiket ez a titok nem hagyott nyugodni, mégis faggatni kezdték, Chan Chu mindig ugyanazokkal a szavakkal válaszolt:

Alkonyodott, a meglett férfi kint álldogált az udvar közepén és nézte a csillagokat. Az udvar négy fájának, a fűzfának, a szilnek, a kőrisnek és az eperfának az átlójában állt, erre gondosan ügyelt, e szabálytalan négyszög közepén, a régi téglákból kirakott gyalogúton.

A csillagos eget nézte, amin azt kell érteni, hogy az ismerős, számára mindörökre névtelen csillagok szemléletébe merült.

Ekkor a háta mögül váratlanul kiáltásokat hallott, kiáltásokat, melyek mintha egy nyállal teli szájból, egy kongó, zörgő mellkasból szakadtak volna ki, és sokáig tartott – épp a holdat nézte, hogy mekkora – míg rájött, hogy a saját nevét hallja a kerítés felől, ahol egy öregember árnya állt és nyújtott valamit felé.

A férfi lassú léptekkel átvágott az udvaron, és abban a pillanatban, hogy elindult, mint a kilőtt nyíl, oldalról a lábához csapódott a kutyája is, napszítta szőre világított a szürkületben, azt hitte, de persze tévedett, nem először aznap, hogy sétálni indulnak végre.

De csak a kerítésig mentek, ahol az öregember, az özvegy, bajuszos, fogatlan szájú férfi, akinek ruháiból áradt a mosdatlanság áporodott illata, a lábosból megevett zsíros hideg pörkölteké, meg a macskáké, akik küszöbe körül gyülekeztek estelente, egy hatalmas, súlyos szemekkel terhes lila szőlőfürtöt nyújtott felé.

– Látja, megismer, megismer engem, szeret! – mondta az öregember, és lehajolt a kutyához, hogy átnyúlva a drótháló rései között, merev kezével megveregesse a nyakát. A kutya azonban elhúzódott tőle.

Amikor a kemencetűz kicsapott a kemence száján, és attól féltek, hogy felrobban és leég a ház, áthívták magukhoz. Jött. Lassan jött, sietség nélkül. Amikor megpillantotta a vödör vizet a kemence szájánál, elmosolyodott.

– Azt nem – mondta –, na, azt már nem. – Aztán két göcsörtös kezével a térdére támaszkodva, kissé előredőlve csak nézett, nézett a kemenceszájon kicsapó lángnyelvekbe. A tűz nem lohadt, sőt, egyre vadabbul lobogott. Az öregember állt a nyári forróságban, nézte a tüzet. Nem csinált semmit, nem mondott semmit. Aztán, egy idő múlva, legyintett és elment.

A kutya azonban egyáltalán nem méltatta figyelemre, iramodott vissza a konyha felé, ahol az imént valaki felgyújtotta a villanyt, a nevét kiáltotta, és egy súlyosan csikorgó fémtálat tett a konyhakőre.

– Már önmagában is jelentős képesség – mondta Chan Chu –, ha valaki képes elhitetni a világgal, hogy titka van.

Chan Chut sohasem hallották a Mesteréről beszélni. Volt Mestere, de a nevét persze nem ismerték. Ha követői, akiket ez a titok nem hagyott nyugodni, mégis faggatni kezdték, Chan Chu mindig ugyanazokkal a szavakkal válaszolt:

A meglett férfi mellett, aki a vérvörös alkonyi éggel szembe pedálozott biciklijén az elkanyarodó utcán, hol a kanyar után az alkonyi égbolt mintegy kisiklott előle és eltűnt a házak mögött, ott loholt, lógó nyelvvel, öregedő, szőke kutyája is: a kutya ocsmányul bűzlött a róka dögtetemétől, melybe a gombászómezőn, nyakkal-pofával belevetette magát. A haldokló vadkörtefák szegélyezte hatalmas mezőn, amelyen olykor őzek szaladtak riadtan keresztül, és ahol fegyveres őr vigyázta a fácántelepet, a távolból látta, amint a kutya eksztatikusan beledörgölőzik, akkor még nem tudta mibe.

Lompos farka messze került vigyorgó pofájától, széthullóban volt, dolgoztak rajta az eső, a napfény és a hangyák.

Öregedő szőke kutyája vidáman hozta magával a borzalmas dögszagot, boldogan, mint egy csillogó cowboy-pisztolyt, vagy indiántollat egy hatéves gyerek.

Mikor a meglett férfi biciklijével lekanyarodott a főutcáról, s a vérvörös ég egyszerűen kibillent látóteréből, megpillantotta a sárga kerítést, a méhész sárga kerítését, gondolt egyet, fékezett és megállt a ház előtt. Már régen járt itt, nem kellett bejelentkeznie, jöhetett bármikor.

Benyúlt a kulcsért, kinyitotta a kaput, belépett a kertbe. Csönd volt, sehol sem égett a villany. Csak derengett a szürkület az udvaron, a dolgok tömege és felszíne lágyan elvált egymástól, mint a víz hullámzó színe s a hűvös mélység.

Durván rászólt a kutyájára aztán, hogy ne jöjjön be utána, de az nem hallgatott rá, a lába mellett besurrant a kertbe. Lépett egyet-kettőt befelé, megállt, nézett, mint aki lát, és a füvön, a hatalmasra nőtt ezüstfenyők alatt egyszerre csak az öregember alakját pillantotta meg. Mellette ott hevert a betonjárdán a botja, kezében – a méhész volt az – metszőolló. A félhomályban egészen közel hajolt egy rózsatőhöz.

Az öregember lába – ezt tudta jól – orosz hadifogságban ment tönkre. Lerángatták róla a bakancsát és három hétig az esővizes aszfalton meneteltették valahol Romániában. Később egy szakadt női cipőt talált magának egy szemétgödörben, azt húzta föl.

Türelmesen térdepelt most a rózsatő előtt – ojtott –, sűrű és sötét szemöldöke alól fölnézett az érkezőre. Kucsmája hátranyomódott izzadt homlokán, szeme kéken világított.

A géppuskaüteget, amelynek parancsnoka volt, szétszórták a front egy ismeretlen zugában. A méhkaptár, a gépfegyver részei, egy rózsatő – ugyanazzal a gondos figyelemmel hajolt mindegyik fölé.

– Mindjárt jövök – mondta halkan, szinte bocsánatkérően. A teste kifacsarodott, kezében halk nyisszenéssel villant a metszőolló.

Anyám olykor nyihogni kezdett, tréfából, mint a ló. Nyihogva nevetett recsegő zöld díványán ülve (amelyben, a dohos matrac alatt, megrepedt farostlemez helyettesítette a szakadt gumiszalagokat), SZTK-szemüvegével orrán, hímzőtűvel a kezében: tüdejéből nyerítve préselte ki a levegőt – kehes öreg fujtatóhoz hasonló hangon nyihogott, mint az a vad kozák, abban a karcos orosz filmben, aki fontos üzenetével, a golyózáporban szőrén ülte meg lovát, kirántott karddal vágtatott föl a Téli palota lépcsőin, hogy csak úgy pengett patkójától a márvány, és nevetett, nevetett rendíthetetlenül, eszméletlen boldogságában, hogy ott lehet a cár palotájában, az események legközepén!

A hímzőtű ilyenkor megállt a kezében, hangja harsány volt és bátor, csupa közönségesség, csupa férfias derű.

Elbillent holdsarló feküdt a keleti égbolt alján, a novemberi égen, disznó az ól sarában. Szikráztak a fátyolfelhők mögött a csillagok. Nedves szél hozta a kenyérgyár nehéz illatát a házak közé.

Piciny ólomkatona: áll és néz kifelé a sötét szobából. A háta egyenes, borzas, ősz galambfeje rezzenetlen. Nem mozdul semmije. A tehetetlen düh lágy testének minden hajlatát merev mozdulatlanságba dermeszti. Néz kifelé.

Mit keresek én itt, gondolja magában, mit keresek itt, ahová nem születtem, itt, ahol a nyelvet is töröm, itt, ahol vásári majmot csinálok magamból, itt, ahol egyetlen bűnömre emlékeztet minden.

A másik eközben reszkető térdeire lehúzott fehér selyem alsónadrágban a félig nyílt vécéajtó mögötti meztelen villanyfényben, leesni készülő szemüvegébe kapaszkodva halkan nyüszít.

A kemény nevetésű szépség, zsidólány, szép, akár egy pakisztáni huri, meghökkent egy pillanatra – börtönben született, őskommunista szülőktől, anyjával nem találkozott, apját, aki élete utolsó harminc évében egy hatalmas íróasztal mögött trónolt egy nagypolgári lakás elfüggönyözött könyvtárszobájában, hatalmat is adtak neki kárpótlás gyanánt, kivert fogaiért, apját, a rosszkedvű, túl sokat látott rideg férfiút sohasem szerette, de megengedte, hogy Chan Chu belebámulva a fölötte teliholdként úszó arcba – néhányszor megismételje a hintalánc nyikorgású fura bókot.

A kemény nevetésű szépség bár magához engedte, mint egy kismacskát, vagyis hagyta, hogy a tapasztalatlan Chan Chu két éjjelen át játszadozva és ügyetlenül rámásszon – hűvös, gleccserként összeálló közönye csak nőttönnőtt, ahogy múltak az órák, míg végül – harmadnapon – mint egy óriásnő, lepöckölte Chan Chut magáról.

Szakad az istráng a vendéglakásban. A Botticelli-szépség gyermekien addig rángatta Chan Chu fütyijét, míg el nem szakadt az istráng, és a lepedőt el nem öntötte a vér. Mintha játékvér lett volna, eleinte nem értették, honnan került oda, csak később kezdett irtózatosan fájni. Ám a szorongás és a fájdalom másnap hajnalban nagyobb kéjt csikart ki belőle, mint amit valaha ismert. Addig mozoghatott kedvére ki-be a Botticelli-szépségben, mintha nem is a farka lenne az ő folytatása, hanem ő folytatódna a farkában, ebben az ágyékára szerelt súlyos páncélökölben. Hajnalig Kafkáról beszélgettek a lakásban, amelynek egy kivételével minden ajtaját kulcsra zárta a tulajdonos, és az asztalon a Botticelli-szépség üldözési mániás apjának papírjai hányódtak. A lány utóbb Angliába emigrált, ahol hányatott emigránsévek után a finchley roadi metrómegállóban megismerkedett egy még nála is szerencsétlenebb tamil menekülttel, és világszép gyermekeket hozott világra. Kócosan, borzasan, tejfehéren járja az utcákat kávészín gyermekeivel, e szemérmes, finom és törékeny lényekkel, akik az Astoriánál, ahol véletlenül összefutottak, Chan Chu és a millióráncú Botticelli-szépség, hallgatagon bámulták a krómozott karosszériákat az autószalon kirakatában.

Az akcentus emlékeztette valamire. Rekedtes dallam. Valami ismeretlenül is ismert zene. Az alkonyodó Lánchíd előtt egy narancsot nyújtott neki a görög lány. A nyári estében vad illat szakadt ki a feltépett narancshéjból. Mire átsétáltak a hídon, besötétedett. De azt soha, azután sem engedte meg neki, a hegyek közül menekült katonatiszt lányának, hogy átölelje a nyílt utcán. Plutharkhoszt fordítottak félre együtt egy lakótelepi lakásban. Övé lehetne a bunker-lakás az Árpád hídnál. Zsíros délvidéki ételkölteményeket ehetne. Később Nyugat-Berlinben jártak uszodába együtt – akkorra már a lány egy romlott fogú, lónyerítésű, homokos kábítószerügynökkel élt Neuköllnben és művészettörténetet tanult az egyetemen meg-megfázva, reménytelenül, míg teherbe nem esett és – miközben majdnem belehalt a szülésbe – meg nem szült egy ötkilós németet, kit a boldog Athénban nevelt föl azután.

– Taníts meghalni – mondta nagynénje Chan Chunak egy későnyári délutánon, a kertben, a teraszon, ahonnan be lehetett látni az egész várost.

– Mire gondolhatott hát? – kérdezte önmagától Chan Chu a hegyről leereszkedő buszban, hazafelé.

– Taníts meghalni – kérlelte nénje Chan Chut, miközben eperfagylaltot eszegettek a teraszon, ahonnan be lehetett látni a várost. Már ősz volt, koraősz. A lompos nagy kutya útját egy székkel torlaszolták el, mert hajlamos volt a vendégek bokájába kapni.

Chan Chu elgondolkozott. De nem jutott dűlőre a gondolataival. Időnként telefonált még, de a virrasztók már nem ítélték célszerűnek a látogatását.

Amikor a tél derekán meghallgatta az üzenetrögzítőjét, ott volt rajta az üzenet, hogy nénje meghalt. Visszatekerte a kazettát, és meghallgatta még egyszer. És még egyszer. Ekkor eszébe jutott valami. Megpróbálta elhessegetni a gondolatot – már megint ugyanaz, gondolta türelmetlenül, mindig ugyanaz az ócskaság –, de nem sikerült. Végül nem harcolt tovább magában a gondolatai ellen, határozottan gondolt rájuk, minden szóra külön és az egészre is együtt.

A zománcportrét négy apró szöggel verték a frissen mázolt ajtóba, szemmagasságban. A zománcportrén fekete kockafej volt látható, profilban, egy bajuszos, bikanyakú ifjú – szája kemény ráncokban végződött, homlokán végigcsorgott a sárgás olajfesték, bal szemében a festék meggöbösödött, meggyűlt.

A hosszú kórházi folyosón, a támlátlan lócákon végig ott üldögéltek a betegek. Egyikük üveges szemmel nézett fel, míg látogatója a hóna alatt átnyúlva átkarolta. Egy előrebukva alvó öregasszony nemes ívű orra egyenesen folytatódott az egyik ápoltsárga répavörös, repedezett sarkában. Ölében televíziós műsorújság, előtte a képernyőn szellemképes, elnémított film.

Bent félajtós klozetek sora előtt vonszoltam el. A fülkékben, a földön letekeredett, átázott szürke lengyel vécépapír. Törtnyakú kacsák és küblik támaszkodtak a vécécsészékhez, a válaszfalakon gondosan végigkent szaros ujjnyomok voltak láthatók.

Vittem fürödni. Jobboldalt használaton kívüli műszerek, törött hordágy tartóoszlopain véres vászonfoszlány; száradó gumilepedő egy seprűvégen; mankók egymásba állítva; nagyon piszkos ágynemű egy hajóláda mélyén; levizelt és összevérezett matrac a földön – közeledtünk a fürdőszoba felé, mely egy ideiglenesen összeeszkábált deszkafalból nyílt a helyiség mélyén.

Odabent hideg volt, a bezárt ablakokon szabálytalan párafoltok. A kád melletti foltos krómacél szerkezeten takonymerev gyűrött zsebkendő, a vörös műbőrrel kárpitozott rozoga széken kenyérmorzsák, a mély kádban hatalmas és nedvesen csillogó, fanyelű kefe, a kád fenekén barna pacnik, amelyek apám nehezen cáfolható álláspontja szerint egy másik ember ürülékének maradványai lehettek.

A fűtőtesten elnyomott csikkek fekete hamunyoma, mellette további kórházi segédeszközök; kímélt tolókocsi, romlott parizer színű gumipelenkák. A düledező polcokról műanyag-, porcelán- és üvegkacsák lehelték a bénák, a lumbáltak altestének illatát – még a fűtőtest tűnt a legtisztább tereptárgynak, s a mostanáig görcsösen magamhoz szorított tiszta holmit rátettem, miközben az ablakot kinyitva orromat kidugtam a szabadba, hogy friss levegőt szívjak, belélegeztem az udvar kissé dohos illatát. A fürdőszoba fekete köve gyanúsan csillogott.

A zuhanyrózsa rossz, ver mindenhová, a kád alján rózsaszín furcsaság, valaki véres hányása talán, engedelmesen siklik le a lefolyón. Az órám közben bepárásodik, ezért lecsatolom, ugyanakkor az apám csuklójáról is lehúzom az éjjel-nappal viselt karórát. Úgy néz utána, mintha örökre búcsút venne tőle. A mosdókefét a sarokba hajítom. Miközben hamuszín ajakkal hagyja, hogy vetkőztessem, meggyalázzam, megfosszam órájától, soha le nem vetett szemüvegétől, amely sebet ütött orrnyergén, alig hallhatóan tiltakozik, s eközben mintegy kiszól az őrületből és szakszerűen figyelmeztet rá, hogy a kék ronggyal súroljam a kádat.

Vacakolunk az atlétatrikóval: a bal kezét már kibújtatta az egyik hurokból, de a jobbal mégis a fején húzná át, és ráadásul megáll mindkét, egymásnak ellentmondó mozdulat közepén. Vízkék szemével hunyorog rám: a szemembe néz, arca csupa horpadás, nyaka akár egy kócbaba rongynyaka, gyűrt és puha, rágós inak feszítik álla és válla közé, mellei petyhüdten lógnak kőkemény, szőrös hasára, amely kerek és feszes, akár a labda; hetekig vonszolja magával a salakját, hasa ettől feszes, mint a dob, s a dob alján, mint egy kis bőrerszény, egy hajdani sérvműtét nyoma; lapockái, mint egy lelakatolt láda két hatalmas lakatja, kilógnak a pusztulásból – miközben igyekszem lehúzni róla minden lehúzhatót, a két kezével kaszál a levegőben, akár egy harcoló pók, vadul remeg a jobb keze, az ajka is remeg színtelenül, fülcimpája hatalmas és hideg, a tarkója fénylik, és most jön a nadrág.

Valaki közben benyit odakint, beül egy fülkébe, végre megszabadultunk a pizsamanadrágtól, közben apám fülel hátrafelé, a jobb nadrágszárat egy percig úgy tartja a levegőben, hogy bánatosan lekonyul lábfeje végéről. Meghajolnia jobban nem kell, mert meg van hajolva, ketté van törve már, a keze remeg, egyre vadabbul, ahogy az izgalmi állapot fokozódik, óvatosan lefejtem róla a pizsamanadrágot, és aztán lehúzom róla a kék selyem alsónadrágot is.

Könyöke derékszögben, térdei rogyadoznak. A vállamra támaszkodva belép a kádba, ahogyan egy alacsony kerítésen át idegen, elhagyott kertbe lép az ember. Szürkés bozont borítja mellkasát, hasát, hátát és vállait, a lába viszont hófehér, akár a porcelán, és sima: a térdnek szaladó merev ín olyan, mint a mozdonyok kerekét hajtó vasrudak. Feneke alig, ágyéka mélybarna és lila, felém fordítja holdszerűen sápadt, horpadt arcát és vár.

Most riadtan néz hátra, rebbenő kézmozdulattal védi fitymátlan nemzőszervét, a kivándorlóhajón, a gőzverte tusolóban, némely lengyel hadfiak majdnem agyonverték e mütyür miatt, mármint a hiánya miatt – kint valaki megint benyitott, és csoszogva, dünnyögve, mint aki azt hiszi, egyedül van, dörmögve élvezve ki magányát, hosszasan vizel és karcosakat böfög, ettől apám végképp elveszti egyensúlyát, én majdnem a lábához zuhanok, ahogy elkapom, megcsúszott a szappanon, amely kongva végigcsusszan a kádban.

És mialatt a tenyerembe engedem a fényes és olajos sárga samponamőbát és szétkenem horpadt koponyáján, melyet még sohasem láttam ilyen elhagyottnak, megint bejön valaki odakint, és szuszog, s míg mosdókesztyűvel apám lötyögő ülepét mosom, újra nyílik az ajtó odakint s egy ápoló érces hangja harsan:

És a nagyobb nyomaték kedvéért fenyegetően hozzáteszi:

Odaadom a szappant apámnak, jelezve, hogy az ágyékát mossa meg maga – úgy tesz, mintha megmosná, én úgy teszek, mintha elhinném – a friss frottírtörülközővel ledörzsölöm, és köntösében már tisztán, illatosan, pehelykönnyűen tántorog velem végig a folyosón –

Féltem hozzányúlni, féltem, hogy ha megtenném, ujjbegyemből is kiserkenne a vér. Hangja rekedten zeng – kemény és kopár hang, homloka domború, ujjpercei kemények, bőre szikrázik, mint a dörzspapír, öle viharos öböl, mozgó sziklaszirtekkel, éles zátonyokkal, hova, magam sem értettem hogyan, titokzatos módon újra meg újra sikerült behajóznom.

Ringott a kis kikötő a parányi cselédszobában, ringott az udvari lakás.

Őszinte és szívem mélyéről fakadó megbánást mutattam. Ezzel őt talán még kiengesztelhetem. De vajon elég őszinte volt a megbánásom ahhoz, hogy kiengeszteljen engem?

Mindig a liftben akartad megcsókolni. Mikor indult a lift, és kettesben maradtatok, és zúgni-remegni kezdett a világ, hült nikotin keveredett hűlt gépolaj szagával, olyankor mindig ellenállhatatlan vágyat éreztél rá, hogy megcsókold.

Úgy vágytál erre a liftcsókra, hogy belesajdultak a szájizmaid. Szájizomlázad volt ezektől a soha el nem csattant csókoktól. És amikor egyedül maradtál egy liftben, csakis az elvesztegetett pillanatokra tudtál gondolni, amikor nem csókoltad meg. És nem csókoltad meg sohasem.

Mikor kinyitottad a liftajtót, hogy belépj, ajkaid maguktól összepréselődtek. S mikor a felpúposodó, kiégett linóleumpadlóra tévedt a tekinteted, elzsibbadt a szád.

– A jó szivarral az a baj mondta Chan Chu –, hogy a rossz nem esik jól utána. Ez rossz. A rosszban az a jó, hogy félig szívottan is eldobhatod. Ez jó. A jó szivar szelíden megerőszakol és elhiteti, hogy te akarod, és nem tudod abbahagyni. Ez rossz. A rossz szivart viszont te erőszakolod meg, undorodhatsz tőle és mégis kívánod. Ez jó. A jó szivartól emelkedett, ihletett állapotba kerülsz, akkor is, ha nem akarsz. Ez rossz. A rossz szivar – mint egy elgörbült szög, amelyet kalapálás közben akarnál kiegyenesíteni – elrajzolja a gondolataidat, leránt a földre, de legalább ott biztosan megállsz a lábadon, még ha egy ép gondolatod sincs már. Ez jó.

“A bokor mögötti padon ültünk, és odaadta a száját. Valóban adta (ad acta tette): mintha lecsatolta volna az arca elől, mint egy szájkosarat, és úgy adta volna oda, hogy csókolgassam. Kibújt a szája mögül, ezek mögül az izmos, szépen formált gumiabroncsok mögül, és elment valahová, amíg én csókolóztam vele. Lehet, hogy élvezte, lehet, hogy nem. Lehet, hogy ott volt, lehet, hogy nem – én csókoltam ezt a valamit, vadul, ezt a gumidarabot, de egy milliméterrel nem jutottam közelebb hozzá, és közben élveztem, milyen kiszolgáltatott, és hogy nem jutok közelebb hozzá; egy pillanatra abbahagytuk, pedig nem kellett volna, hiszen a bokor fedezékében ültünk egy padon. Most mitől lett ennyire kiszolgáltatott? Mi olyant tesz, amit nem akar? Vagy bármire képes? Én kényszerítem? És mivel? És mért siklik ki utolsó pillanatban a szája mögül, mint a fuldokló, miféle víz felszínére szökik előlem? Eltűnt a szája mögül a személy – eltűnt, és ez annyira fölizgatott, hogy szinte vadállatot csinált belőlem, csak ez kellett már, semmi más, csak ez, ez a hibátlan test, ez a személytelen tökéletesség..."

– Én annyira kényes vagyok –mondta Chan Chu –, hogy a személyes dolgaimat soha nem keverem a hivatalos dolgaimba, vagy a munkámba. Sőt! Én a személyes dolgaimat még a személyes, a legszemélyesebb dolgaimba sem keverem bele. Nem én! Ez alapelv nálam.

A postamester – mesélik – egyszer későn kelt, kapkodva öltözködött (tőle származott a halhatatlan mondás: “Hja kérem, én már fáradtan születtem”), és a nagy sietségben már csak a vonaton ülve vette észre, hogy felemás cipőt húzott fel: az egyik lábára barnát, a másikra feketét. Ahogy a vonaton dörgöli ki az álmot a szeméből, egyszerre csak lenéz a két cipőjére. Nézi, nézi, semmit sem ért, nézi a szomszédja cipőjét, a vele szemben ülőét, míg végül kétségbeesve, hangosan megkérdezi:

Alkibiadésznak, mint mondják, volt egy nagy és csodálatosan szép kutyája, amelyet hetven ezüstmináért vásárolt. A kutyának nagyon szép farka volt, Alkibiadész levágta. Barátai megrótták érte, és azt mondták neki, hogy mindenki sajnálja a kutyát, őt pedig szidják és megszólják azért, amit tett. Alkibiadész nevetett és így szólt:

– Ezt akartam én is. Azt, hogy az athéniak erről beszéljenek és ne mondjanak semmi rosszabbat rólam.

– Néha nem árt vakmerőnek, sőt, hebehurgyának lennünk. Tekintettel kell arra is lennünk, hogy nem lehetünk mindig tekintettel a körülményekre.

Ebédre voltam hivatalos, aranysárga húslevesre, rántott csirkére, petrezselymes burgonyával és uborkasalátával. Kiwi, szőlő, filterkaffee, rosé – ilyesmikre számítottam még, hallván a menüt, amelynek száraz és ironikus részletezése a távbeszélőben igencsak megindította gyomornedveimet. Farkaséhes voltam és pénztelen, és annyira pontos, hogy járkálnom kellett az utcán, hogy ne érkezzek meg túl hamar.

A monumentális lépcsőház megállított egy pillanatra. Kint sütött a nap, bent hűvös szürke gránit és márvány, faragott lépcsőkorlát tökélye, hatalmas tükör fogadott – Berlin, Berlin, Berlin! A karbantartott, monumentális lépcsőházak városa! És a nyomorultul alacsony, udvari lépcsőházaké, ahol a falak olajosszürkén derengenek, és a lakások elhanyagolt, lerobbant odúk, falaik dohos illatot árasztanak. Gazdagság és nyomor hisztériája.

Az ebéd, mondhatni, pompásan sikerült. Pilledten üldögéltünk a kis konyhában a leszedetlen asztal körül, nézelődtünk, és gondosan belehamuztunk az uborkasalátába. Később kimentünk az utcai erkélyre, és ott fogyasztottuk el a desszertet, könnyű rajnai bort ittunk hozzá. A ház asszonya eltűnt, aztán előkerült, Alkibiadész zongorázott, a lízingelt majonézszín japán pianínó ott állt a filozófiai művekkel megrakott üveges könyvszekrény előtt. Az erkély nagy ajtaját kitártuk, a zongoramuzsika – valami kellemesen fölcserélhető melódiájú Marlene Dietrich- vagy Schubert-dal – kiáradt az utcára.

A színes ponyvatetőt kihúztuk a fejünk fölé: nem is azért, mert bántott minket a napfény, hanem csak azért, hogy kihúzzuk a fejünk fölé: hogy színes ponyvatető alatt iszogathassuk könnyű rajnai borunkat, párás és karcsú üvegpoharainkból.

Nem tudom, mi jött rám hirtelen: meg akartam borotválkozni. Illetve tudom, hogy mi jött rám – azoknak a rohamoknak egyike ez nálam, melyek külsőm tartós elhanyagolását szokták követni. Külsőm tartós elhanyagolására egy darabig gondosan ügyeltem, borotválatlanul, csapzott és zsíros hajjal, gyűrött ingben jelentem meg társaságban és minden premieren, hozzá a piszkos, lerágott körmök, és délutáni alvástól csipás szemek. S mindennek reakciójaképp: hófehér ing, popsi simaságú orca, üde lehelet, korpátlan vállú zakó, megint – bár sajnálatosan rövid ideig tartó – életfilozófia gyanánt.

Alkibiadész egy német barátjával akart összehozni – ez volt a meghívás hátterében. Egy barátjával, aki szívességet akart tőlem kérni egy barátnője számára. A barátja kedvéért, pontosabban a magam kedvéért: elhatároztam, hogy megborotválkozom.

Azáltal, tette hozzá, hogy azzá lett, elvesztette saját, eredendő nevét, és eljutott a teljes, a tökéletes, a visszacsinálhatatlan anonimitásig.

A tükörben megláttam borotvahabszakállas arcomat, és ez földerített; valami angol katonai indulót fütyörésztem, amit apámtól tanultam – és míg ezt fütyörésztem, láttam is, ahogy az apám, félrecsapott brit birodalmi sapkájában, térdig érő bermudanadrágban napfényverte palesztin városokon masíroz keresztül.

Vidáman ragyogtak a kád fölött a nagy sárgaréz csapok, melyek inkább egy hajó gépházára emlékeztettek roppant méretükkel, mint fürdőszobára.

S mivel én voltam az egyetlen vendég, a kis család előbb csak a fürdőszoba-ajtóban bukkant föl olykor-olykor, hogy megnézze, hol tartok, később már be is merészkedtek – valaki a szennyesládán üldögélt, egy színeshajú nő a gyermekével, Alkibiadész hitvese, Ida nevű, jött Alkibiadész is, a tükörbe nézve beszélgetett velem, félszavakat váltottunk, összehunyorogtunk, a tükör mintha testvérekké tett volna minket, nem is volt szükségünk szavakra, amikor – minden bejelentés vagy előzmény nélkül, mintegy a társalgásban való részvétel formájaként – a színeshajú Ida hirtelen ötlettel kinyitotta a kádcsapot, úgy döntött, megfüröszti a gyermeket, zubogott, ahogyan csak német csapból tud zubogni, zubogott a tűzforró víz a kádba, Ida vetkőztetni kezdte a kisfiút, amikor Alkibiadész, nem tudni, milyen megfontolásból, vagy a megfontolás milyen hiányából, fogta a még pólyáiból ki sem bontott kisdedet, akit a felcsapó gőz, a víz zörömbölése amúgyis megriasztott, és pelenkástól beledobta a forró vízbe, amitől, a csönd egy pillanata után, a gyermek rémületes, fülsiketítő sivalkodásba kezdett; Alkibiadész értetlenül bámult rá egy pillanatra, dünnyögni kezdett valamit az ellilult ajakkal bömbölőnek – magának? –, rácsapott Ida kezére, nem hagyta, hogy a gyereket kivegye a kádból, közelharcot vívtak érte, mire Idának a fiút sikerült végre megkaparintania, ő pedig, csak hogy megmutassa az ijedtségtől és tüdeje végső megfeszítésétől elkékült arcú kisfiúnak, hogy nem is olyan forró a víz, előbb beletette két lábát cipőstül a vízbe, leült a kád szélére, a nadrágszára is ázni kezdett, de a gyermek még erre sem nyugodott meg, Alkibiadész hozzám fordult, aki borotvával a kezemben álltam ott, és kérlelni kezdett, ráncigálni, hogy lépjek be én is a vízbe, sőt, üljek bele, úgy, ahogyan ő is teszi, hátha akkor a gyermek is megnyugszik, érvelt, próbált elrántani a tükör elől, bele kellett kapaszkodnom a mosdókagylóba és a térdemet feszíteni a kád peremének, miközben ő rekedten kacagva kérlelt, hogy ugyan ne ellenkezzem már vele, és üljek már be a kádba, őmellé, hátha akkor a gyermek is megnyugszik; én védekeztem, nevetve, és bosszúsan, sőt, riadtan, félig borotválva, és Alkibiadész, látván, hogy nem éri el célját, lehúzta saját, víztől csöpögő cipőjét, lehúzta átázott zokniját, ez nem is volt olyan könnyű dolog, mivel a bokájára tapadt, lehúzta a nadrágját is, az alsónadrágját is, az ingét is, az atlétatrikóját is, és meztelen, kissé amorf, kissé nőies, szőrtelen testét belemerítette a kádba, de a rémült sivalkodás erre sem akart megszűnni, mert Ida, míg csillapítani próbálta a gyereket, szitkozta őt, elmondta mindennek, ő pedig nyúlkált a gyerek felé, Ida rásziszegett, erre visszahúzta a kezét, Ida mintha ostorral csapott volna oda megint, erre megint visszahúzta a kezét, de Ida szidalmai, különös, mintha kicsorbultak volna rajta, lepattantak róla, pedig még nem volt részeg, hanem mintha berúgott volna valamilyen gondolatától, dünnyögött és orrhangon énekelni kezdett a fiának, és Ida szitkozódott, de ezek a szitkozódások nem is voltak szitkozódások, hanem inkább csak szavak voltak, Alkibiadész mellének, nőies, szőrtelen testének, sápadt combjának szegezett szavak, tele, nem is tudom, nem is tudom, valamilyen mélységes, fura nyugalommal, a szenvedély mélységes, fura nyugalmával, mert most ő szólt rá Idára, hogy azért fél a gyerek, csak azért fél, mert nem vetkőzöl le te is, vetkőzz le, vetkőzz le te is, és ülj be te is a kádba, mire az történt, hogy Ida lassan vetkőzni kezdett, kezében a meztelen csecsemővel, ő pedig a kádból forró vizet spriccelt rám, de elugrottam, a gyermek visított, és akkor Ida már ott állt a fürdőszoba közepén meztelenül, kezében a meztelen csecsemővel, a sivalkodó csecsemővel állt a kád vízben, amiben Alkibiadész ült és beszélt, és gajdolt, fülsértően hamisan, valami német gyerekdalocskát, míg végül Ida is benne ült a vízben, egyetlen mozdulattal behúzta maga mellé, én kész lettem a borotválkozással, csöngettek, mentem nyitni az ajtót, a gyermek alig hallhatóan nyüszített, Ida morgott, szürkén, sárgán, két sovány melle, mint a római anyafarkas kiszívott emlője, Alkibiadész szárnyalt, a vízről mesélt a gyermeknek, aki nem hallgatott rá egyáltalán, én ajtót nyitottam, és tapintatosan egy a fürdőszobától távoli helyiségbe kalauzoltam az érkezőt, hogy nyugodtan tudjunk beszélni.

Az érkezőt nem lepte meg a fürdőszobából kiszűrődő különös ricsaj, templomi zsoltár, részeg gajdolás, gyermeksírás elegye, követett a dolgozószobába, leültünk a monumentális íróasztallal szemben két süppedt fotelba, és egészen sokáig így beszélgettünk. Míg szemünk el-el-elkalandozott, úgy füleltünk a lakás neszeire, a becsapódó ajtókra, a padlónyikorgásra, mint két cinkos: én a házigazdát játsztam, arcom még tüzelt a friss borotválkozástól.

Bealkonyult. Senki sem került elő a lakás mélyéről; az érkezőt – aki semmin sem csodálkozott – kikísértem, és amikor visszatértem a lakásba, az sötét volt és elhagyatott, mint egy némán úszó gazdátlan hajó az éjszakában. Vártam, hogy történjen valami; a Kurfürstendamm felől autók tülkölése hallatszott ide, zenefoszlányok egy sörkertből.

Egy mély és foszló kárpitú fotelba vetettem magamat, kezemben a borospohárral – az üveget a fotel lába mellé állítottam a padlóra – töltöttem a borból, megittam, töltöttem újra, a poharat letettem a fotel lába mellé a padlóra, zsebemből egy szivardobozt vettem elő, és hosszan, kényelmesen válogatva, fel-fellobbantva a gyufa lángját, rágyújtottam egy holland szivarra.

Hűvös levegő tört be az erkélyre kitárt ajtószárnyakon. Hagytam, hogy a füst megálljon a szobában egy pillanatra, hogy aztán úszva, márványos örvényekben induljon el a nyitott ajtó felé.

Néztem. A szivart kivettem a számból és egy hamutartó szélének támasztottam. Mint egy mély sóhaj, hófehér, tömött füst tört belőle elő.

Először egy meglepően üres szobán. Nem voltak benne bútorok, csak nagy, keretezetlen vásznak a falon. Derengtek, csillogtak a félhomályban. Frissen elkészült festmények lehettek, érezni lehetett a szagukból.

Aztán jött egy bútorraktárszerű szoba. Zsúfolásig apró bútorokkal, rekamiékkal, díványokkal, fal mellett álló ruhásszekrényekkel, piciny asztalokkal – és minden ülőbútort, ágyat valamilyen egyformán fakult virágmintás huzat borított.

Homályos rendeltetésű fülkébe toppantam ezután. Szemben vele, a falba süllyesztett álkandalló fölött kopott aranyozású motívum indult a selyemtapétán a plafon felé. Az ovális stukkózású mennyezeten valami bibliai kép vagy Ovidius-jelenet volt látható, de az is lehet, hogy a festőművész csak úgy kitalált valamit, nem tudtam rájönni, mit, a mögülem beszűrődő fényben próbáltam tájékozódni – egy őserdőszerű kert egy kőből összerótt erőd falánál, meztelen férfiak és nők, oroszlánok, halványan világoló krizantémok a fekete fűben, de lehet, hogy mindezt csak képzeltem – valami torz-naiv bujaság szőtte át a sötétséget ezüstösen.

Az ajtórésbe tettem bal lábamat, és cipőm orrával nyomtam be óvatosan az ajtót. Ijesztően erős volt odabent a holdfény, meredek szögben zuhant a szoba közepére, keményen kirajzolta az ablakkeret fekete árnyékát, “keresztet vetett" a szőnyegre a szoba közepén. Körötte mindenütt sötétség.

A holdfényben, a szőnyegen, ott feküdt Alkibiadész, mint egy hatalmas macska, mezítláb, frakkban, a perzsán, kinyúlva, lehunyt szemmel. Nem, nem volt frakkban, csak úgy tűnt egy pillanatra – fehér ingmelle világított a holdfényben: csapzott feje asszonya ölében, a fiúcska apja kezével játszott – csönd volt, csönd, süket és forró csönd; a holdfény jégtömbjében három kimerült, boldog, titokzatosan boldog ember.

Volt egy hajdani önmaga, időnként szomszéd asztaloknál ültek, de kerülték egymás tekintetét. Ennyi.

Valaki be akarta mutatni őket egymásnak, de ők – mosolygva rázva meg fejük – ezt elhárították.

– Akkor is szeretlek, ha a szeretet többé már nem is szeretet, csak egy elrontott, összegyűrt és eldobott papír, egy szakadt, olajos rongy, mérges gázokkal teli elásott hordó. Azért szeretlek, hogy szerethesselek. Azért szeretlek, hogy egyáltalán szerethessek valakit. Azért szeretlek, mert a szeretet igazságtalan, kegyetlen, aljas, gonosz, rideg, gyilkos, önző valami. Akkor is szeretnélek, ha ez bármelyikünk halálát jelentené – mondta egy harmadik egy harmadiknak.

Vihart jelezve kongatták meg a kolostor gongját egy reggelen. Chan Chu kint állt a dombon, amelyet Nézelődő-dombnak neveztek el – így hívták ugyanis azt, amikor Chan Chu a szemét lehunyva állt a dombtetőn –, és arcát a szürke felhőtömbök felé fordította.

Egy időben Chan Chu első kérdése a hozzá tanítványul szegődni óhajtó vándorszerzetesekhez mindig ugyanaz volt. Tíz éven át tette fel ugyanazt a kérdést makacsul, és őszintén szólva mindenki rettegett már ettől a kérdéstől, mert tíz év alatt senki sem tudott rá válaszolni. Chan Chu ugyanis az elébe járuló szerzetes elé dugta lábát, és megkérdezte tőle:

– A Mesteré – hangzott az első válasz, de már le is sújtott Chan Chu botja, és az illetőt elkergették.

– Valakié – hangzott a felelet, de már le is sújtott Chan Chu botja, és az illetőt elkergették.

– A tiéd – hangzott a felelet, de már le is sújtott Chan Chu botja, és az illetőt elkergették.

– Nem tudom – hangzott a felelet, de már le is sújtott Chan Chu botja, és az illetőt elkergették.

– Az Istené – hangzott a felelet, de már le is sújtott Chan Chu botja, és az illetőt elkergették.

– Senkié – hangzott a felelet, de már le is sújtott Chan Chu botja, és az illetőt elkergették.

– Nincs – hangzott a felelet, de már le is sújtott Chan Chu botja, és az illetőt elkergették.

– Tyúktojás – hangzott a felelet, de már le is sújtott Chan Chu botja, és az illetőt elkergették.

– Á! – hangzott a felelet, de már le is sújtott Chan Chu botja, és az illetőt elkergették.

Ám a tizedik év végén többé nem tette föl Chan Chu a kérdést. Amikor egy óvatlan pillanatban az egyik szerzetes, akkori kedvence, egy fiatal fiú, aki éppen Chan Chu lábáról vágta le hosszúra nőtt körmeit, fölbátorodva megkérdezte tőle, hogy vajon mégis mi lenne a helyes válasz a kérdésre, Chan Chu a körömvágástól megkínzott arccal a fiúra nézett:

Kezében aranyfénnyel csillogott a pálinkáspohár, a kémény nyitott szája lassan magához ragadta tüdejéből a szivarfüstöt, a sötét konyhában lobogott arcán a sustorgó kemencetűz.