Harmat
Artúr Központi Kántorképző
A
GREGORIÁN ÉNEK
2.
ÉVFOLYAM
Összeállította:
Kovács Andrea
Budapest,
2003.
A gregorián ének a liturgiában született, nem
más, mint maga az énekelt liturgia. A liturgia fénykorában mindenestől énekelt
volt: az imádságok, az olvasmányok, a zsoltárok, a cselekményeket kísérő énekek
mind a liturgikus műfajok kívánalmai szerint énekelve hangzottak el. Ezért a
gregoriánum 1) a liturgia szövegeit szólaltatja meg; 2) liturgikus műfajokra
oszlik; 3) a liturgia által megszabott előadókhoz (pap, segédkezők, olvasók,
kórus, teljes gyülekezet) alkalmazkodik.
A római liturgia két fő szertartása: a mise
és a zsolozsma. Ezt kiegészítik a szentségek, a körmenetek, s néhány egyéb
szertartás, melyek azonban nagyrészt a két főrészből veszik énekeiket.
A mise két fő
részből áll. Az első régi neve: hittanulók miséje (mert a meg nem kereszteltek
csak ezen vehettek részt), mai neve igeliturgia. A második rész neve: az
eucharisztikus liturgia. A kettő összetartozik, együttvéve adja a misét.
A misében
eredetileg minden énekelve hangzott el (illetve ami nem, az a pap magánimája
volt). Az énekrészek között liturgikusan két szempontból tehetünk különbséget.
Megkülönböztetjük az egyes részeket aszerint, hogy a liturgia melyik
szereplőjére tartozik az illető tétel (celebráns = miséző, diakónusok =
szerpapok, lektorok =
olvasók, szkóla =
előénekesek, chorus vagy
populus = elvileg a teljes gyülekezet énekei). Másrészt
megkülönböztetjük az egyes tételeket aszerint, hogy szövegeik a mise állandó,
változatlan részei (ordo
missae, ordinarium), vagy a liturgikus időszak, ünnepnap szerint
változó részek (proprium
missae). Az alábbi felsorolásban az állandó részeket vastag, a változókat dőlt betű, az előadókat C, D, L, S, P
rövidítések jelzik. A Schola és a Chorus közti különbség nem szükségszerű:
egyes tételekben a szkóla és a közösség éneke váltakozik; a teljes közösség
énektudása szerint egyik a másiktól át is vehet megfelelő tételeket. Ezért e
tételeket S/P jellel rövidítjük.
A MISE ELSŐ RÉSZE
|
1 (P: Asperges |
- a bevezető szentelvízhintés éneke;
elmaradhat) |
|
2 S/P: Introitus |
- a mise bevonulási avagy kezdőéneke |
|
3 P: Actus paenitentialis |
- bűnbánati cselekmény; elmarad, ha
Asperges volt |
|
4 P: Kyrie |
- Uram, irgalmazz |
|
5 S/P: Gloria |
- Dicsőség, „nagy doxológia”, csak ünnepi
alkalmakkor |
|
6 C: Collecta |
- napi főkönyörgés |
|
7 (L: Lectio I. |
- első olvasmány, csak ünnepeken; a korábbi
századokban csak
kivételesen volt) |
|
8 S/P: Graduale |
- „lépcsőének”, olvasmányközi zsoltár; a
húsvéti időben helyette: I.
Alleluja |
|
9 D/L: Lectio II. |
- más névvel: Epistola avagy Szentlecke |
|
10 S/P: Alleluja |
- a böjti napokon helyette Tractus |
|
11 (S/P: Sequentia |
-
Evangélium előtti költemény; régebben gyakran, ma csak
kivételesen) |
|
12 D: Evangelium |
- Evangélium |
|
13
(C: Homilia |
-
„prédikáció”, az olvasott igeszakaszok magyarázata) |
|
14 P: Credo |
- „Hiszekegy”, hitvallás |
A MISE MÁSODIK RÉSZE:
|
15 S:
Offertorium |
- felajánlási
cselekmény és felajánlási ének |
|
16 C: Super oblata |
- más néven: Secreta = felajánlási
főkönyörgés |
|
17 C-P: Prefáció |
- a celebráns által énekelt hálaadó főimát
a celebráns és a
közösség közti ősi dialógus vezeti be |
|
18 P: Sanctus |
- „Szent vagy”: a közösség akklamációja a
prefáció végén;
kivételes esetben a Schola veszi át a közösség szerepét |
|
19 C: Canon missae |
-
„misekánon”, az eucharisztikus főkönyörgés, benne a
közösség két akklamációja |
|
20 C-P Pater noster |
- „Miatyánk”, az Úr imája; hozzá
kapcsolódik a celebráns
által mondott „embolizmus” (az Úr imáját kibővítő könyörgés)
és a békeimádság; mindkettőhöz a közösség
válasza kapcsolódik |
|
21 S/P: Agnus Dei |
- „Isten Báránya”, a kenyér megtörésének
szertartása alatt |
|
2 S/P: Communio |
- áldozási ének az áldozás szertartása
alatt |
|
23 C: Postcommunio |
- áldozás utáni könyörgés |
|
24 C: Ite missa est |
- áldás és elbocsátás |
A liturgia hivatalos záróéneket a mise végén nem ismer.
A mise
bevezető részében szereplő Kyrie
eleison (Uram,
irgalmazz) valószínűleg litániamaradvány, mégpedig vagy az ősi római „stációs”
körmeneteket lezáró litániáé, vagy a bizánci liturgiában több helyen is beszőtt
esdeklésé, görög névvel „ekténiáé”. Kezdetben a szövegét és a dallamát is
változatlanul ismételgették. Az órómai énekkönyvekben végig Kyrie van,
kilencszer azonos dallammal! Az V. században ez módosult, és kiegészült a
Christe eleison szöveggel. A háromszor hármas beosztás azonban csak a VIII.
században jelent meg. A legősibb formát a XVI. Kyrie (Éneklő Egyház 411. szám)
őrzi.
A Kyrie
előadásában érvényesíthető a hármas tagolás (szóló-félkar-tutti), de elegánsabb
a hármas és kettes váltakozás kombinálása: ABA/BAB/AB A+B.
A Gloria (Dicsőség)
keleten a reggeli zsolozsma része. Lehet, hogy valaha nyugaton is e funkcióban
kezdte életét, de ebből a keretből igen hamar kikerült, s előbb a karácsonyi,
majd ünnepi, végül (adventet és a nagyböjtöt leszámítva) a vasárnapi misék
kezdetének részévé vált. Legrégibb szövegfeljegyzése a 370-es évekből való. Stiláris
alapon a történészek néhány egyszerű recitatív változatot tartanak az ősi
liturgia örökségének. Ilyen a milánóiak Gloriája, és a mai XV. mise tétele
(lásd: Éneklő Egyház 421. szám), mely pontos megfelelője a mozarab Pater
nosternek (lásd: Éneklő Egyház 486. szám). A nagysorok végén és a sorok egy
részének kezdetén az e-g-a/a-g-e ingázás
adja meg a dallam keretét, mely a 4. tónusú zsoltározás közeli rokona. A Gloria
az imatónus által felkínált elemeknek egy zsoltárszerű, de a zsoltárnál
szabadabb formában való elrendezése.
A Gloriákat ma
általában mondatonként váltogatva két félkar énekli, de a műfaj nem zár ki más
megoldásokat sem (szóló-tutti vagy éppen végig tutti; hosszabb szakaszok
elkülönítése).
A Credo a niceai (325)
és az I. konstantinápolyi (381) zsinat hitvallása. Keleten 500 körül jelent meg
a misében, nyugaton Spanyolországban tűnik fel először, ahol a toledói zsinat a
Miatyánk elé iktatta be. A Credo-t a vasár- és ünnepnapi misékben kell énekelni
az evangélium után. (A mai gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a többi tétellel
ellentétben sajnos ezt kevés helyen éneklik, többnyire csak prózában mondják.)
A Credo prózai szöveg, melynek szerkezetét, ritmusát kizárólag a tömörített
gondolati tartalom határozza meg. Szövegfelépítés szempontjából legközelebb a
prefációhoz áll, s a milánói rítus meg is őrzött egy nagyon egyszerű és
archaikus Credo dallamot (lásd: Éneklő Egyház 441. szám). A római rítus a
középkor végén egyetlen Credo-t ismert, a mai római karkönyvek I. Credo-ját,
ami a milánói Credo dallamos változatának tekinthető. A ma legismertebb III.
Credo (Éneklő Egyház 476. szám) újkori dallam.
A Sanctus a misének
legfontosabb, központi helyzetű énektétele. Szövege bibliai eredetű (Izajás
6,1-3, Máté 21, 9). A kutatók többségének véleménye szerint a Sanctusnak nem
csak a szövege, hanem a dallama is változatlan volt az őskeresztény
liturgiában. Az ősi Sanctust a mai római könyvek XVIII. (Éneklő Egyház 488.
szám) tételében látják. A kezdet és a befejezés a-zárlatai harmóniába hozzák a prefációval, mégis az ősi
imatónusnak inkább a Pater noster által képviselt altípusába tartozik.
A tétel
előadása többnyire intonáció + tutti, de szokásos egyes szakaszok (Pleni sunt,
Benedictus) kisebb együttesre való kiosztása is. A Benedictus-rész leválasztása
azonban (mely a polifón misékkel jött divatba) a gregoriánban megengedhetetlen.
Az ordinárium
részei között utolsó az Agnus
Dei (Isten Báránya). Szavai a liturgia közkincsévé váltak.
Szerepel a litániában, a mise Gloria tételében és a szentáldozásra való előkészületben.
Bevezetése Sergius pápa (687-701) nevéhez fűződik, mint váltakozó ének a pap és
a nép között a kenyértörés szertartásában, de biztos, hogy más funkcióban
(talán litániákban) akkor már régóta énekelték. Litániázó jellegre utal az is,
hogy eredetileg mindháromszor „miserere nobis” szavakkal (vagyis tipikus
litánia-refrénnel) végződött. Később a harmadik „miserere nobis” helyét „dona
nobis pacem” (adj nekünk békét) foglalta el. Csaknem biztos, hogy itt is a
római XVIII. mise (Éneklő Egyház 460. szám) őrzi az eredeti (vagy ahhoz
közelálló) dallamot. Ugyanezt az Agnust találjuk a Mindenszentek Litánia végén.
Az Agnus
előadásánál ma általában a litániás szerkezetet veszik alapul (invokáció +
refrén), vagy a tétel hármas beosztását (kórus-kis együttes-kórus).
A későbbi
századok sokszínűségével szemben a kora keresztény századokban valószínűleg
egyetlen miseciklus létezett, a maiak között legegyszerűbb: a Missa mundi (XVI. Kyrie, XVIII.
Sanctus és Agnus Dei). Valójában ez egy képlékeny imatónus volt,
amely a teljes misén végigvonult, és a liturgikus szerepnek, funkciónak
megfelelően rögzült. Ide tartoznak az ordinárium-tételeken kívül a Sanctust
bevezető Prefáció, a Pater noster, valamint a milánói Gloria és Credo.
Ugyanennek az imatónusnak későbbi, monumentális tétellé kiépített formája az Exsultet és a Te Deum.
A VIII. század
után azonban megszámlálhatatlanul sok új dallamot alkotnak e szövegekre, talán
a változatosság kedvéért, de azért is, mert a mindig állandó szöveg hálás
terepet adott a zeneszerzőknek. Az új ordináriumok már kiszakadnak a régi
imádság-tónusból és egy új, szélesen áradó dallamossággal díszítik fel az ősi
szövegeket. E tételekhez gyakran készülnek tropusok is, később pedig a
többszólamúság első mestereinek kínálnak cantus firmusokat.
A tételek
külön-külön hagyományozódtak, legföljebb a Kyrie-Gloria és a Sanctus-Agnus
párokból alakultak ki állandó társulások. A tételek használatára hajdan
legföljebb az ünnep megjelölésével utaltak. A mai római könyvek beszámozott
„teljes” miséi, ún. ordináriumai újkori összeállítások. A középkori források az
ordináriumokat gyakran tropussal hozták, erre emlékeztetnek a mai Liber
Usualisban található Kyrie-feliratok, sőt egyes ordináriumok (pl. Kyriék)
gyaníthatólag tropussal együtt keletkeztek.
A gregorián
ének a „dallamos” műfajokban is a liturgikus szöveg hordozója, de más módon.
Itt a zenei és szövegi indítékok tökéletes egyensúlyban vannak. Az ide tartozó
énekek egy részében egy szótagra általában egy hang, vagy legfeljebb 2-3 hangos
neuma esik Ezért szokták ezekez szillabikus vagy neumatikus műfajoknak
nevezni. Ez azonban nem zárja ki, hogy egy-egy tételben - főként a műfajok
későbbi termésében - alkalomadtán fellépjenek hosszabb díszítmények is.
Lényegében egy prózai és két verses műfaj tartozik ide (antifona, himnusz,
sequentia), továbbá átmeneti jelenségként egy további műfaj (miseantifonák).
A mise
proprium tételei a gregorián fenti ősrétege utáni korszakban, a Schola Cantorum (a
hivatásos pápai kórus) megjelenésével összefüggésben születtek meg.
A mise változó részei közül két
énektétel antifonális előadású: a bevonulást kísérő introitus és az
áldozás alatt énekelt communio. Az első a papnak és kíséretének bevonulása
alatt hangzik fel, s ugyanakkor ez a mise alapgondolatát vagy alapérzését
legplasztikusabban megszólaltató tétel. A mise nyitánya, s nem véletlen, hogy a
középkorban ennek kezdőszavaival nevezték el a vasárnapokat (okleveleken,
kalendáriumokban is így adták meg a dátumot). Az introitus szövegét szinte
mindig a zsoltárkönyvből veszi (pl. húsvét, Feltámadtam, és újból veled vagyok
- Éneklő Egyház 545. szám), ritkábban más bibliai könyvből (pl. karácsonyi
nagymise, Gyermek született nékünk - Éneklő Egyház 517. szám), kivételes
esetben kompilált (összeállított) vagy kötött szöveg (pl. Szűz Mária miséje,
Szent Anya, üdvözlégy - Éneklő Egyház 641. szám).
Az introitus
énekét a régi ordók (rendelkezések) úgy írják le, hogy az antifona elhangzása
után a szkóla énekesei az antifonának megfelelő zsoltárt recitálják, s addig
haladnak benne, míg a bevonulás, tiszteletadás, elhelyezkedés, az oltár első
megtömjénezése tart. Ekkor adott jelre a vezető a doxológiát (Gloria Patri)
intonálja, majd az antifonát megismétlik. A legújabb rendelkezések a zsoltár
bővítését is, de teljes elhagyását is megengedik. A zsoltárt a többi
antifonákkal ellentétben nem fél kórusok éneklik, hanem szólisták, ma egyes
helyeken a második félversnél beléptetik a teljes kórust.
Minden egyes
introitus önállóan megformált alkotás. A dallamot át- meg átszövik a 4-5 hangos
kötések, sőt néha a melizmatikus tételekből is kölcsönöznek egy-egy hosszabb
figurát. A zsoltár-antifonákkal összevetve a tónusok közti megoszlás is
egyenletesebb. Mindez arra mutat, hogy a miseantifonák - bár még a római liturgikus
ének klasszikus korában készültek - a zsolozsma-antifonáknál kissé későbbi
alkotások.
A szöveg
nélküli éneklés az emberiség ősi zenei megnyilvánulásai közé tartozik, s az
ókori ember életében is jelentős szerepet játszott. Ha a recitációban az ige uralkodik,
akkor a melizmatikáról azt mondhatjuk, hogy a szellem sajátos zenei
megnyilvánulása. A szöveg nélküli éneklésre egyes keleti rítusokból ismerünk
példákat, de nyomai felfedezhetők az órómai és ambrozián énekben is.
A melizma
három célt szolgál. Egyrészt segíti a szöveg értését is, hiszen a szöveg
tagolási pontjait emelik ki a nagy hangcsoportok. Másrészt alkalmat ad a
szövegben való lassabb előrehaladásra, s így a szöveg fölötti elmélkedésre.
Harmadrészt a melizmát úgy fogja fel, mint a szöveg, az isteni igazság miatt
érzett öröm és szeretet kifejezését. A melizmatikus műfajok is megtalálták a maguk
pontos és arányos helyét a liturgiában, méghozzá elsősorban a misében.
A graduale a mise első olvasmányközi
éneke, mely nevét arról kapta, hogy a felolvasó emelvény (ambo) lépcsőjén
(gradus) állva adta elő az énekes. Feltűnik „responsorium” néven is, tehát
lehetséges, hogy első versét csoportosan, a másodikat szólisztikusan énekelték,
azután ismét visszatért az első. Erre azonban nincs bizonyíték, s inkább
szólista (vagy kisebb kórus) zsoltárénekének látszik. Szinte minden graduale a
zsoltárkönyvből veszi szövegét.
A graduale
jellegzetessége, hogy a melizmatikát a nyelvtani tagolás kifejezésére használja
fel: olyasféle a melizmatika szerepe, mint írásunkban a vesszőnek, pontos
vesszőnek, pontnak. Ezért is hívjuk így: interpunkciós melizma. Bár graduale
minden tónusban található, két graduale-dallam (a 2. tónusú „Justus” és az 5.
tónusú „Christus factus est”) feltűnően sokszor ismétlődik különféle
szövegekkel.
A gradualét
énekelhetjük végig kisebb vagy nagyobb kórusban; de úgy is, hogy első versét
kisebb, második versét nagyobb csoport énekli. Szokásos éneklési módja az is,
hogy a teljes csoport csak a zárómelizmába kapcsolódik be. Végül nem elvethető
a responzoriális előadás sem: 1. versét közösen, 2. versét kisebb csoport vagy
szóló, végül a zárómelizmát (vagy az 1. vers visszatérését) ismét közösen
énekeljük. Az Éneklő Egyház a graduale helyén válaszos zsoltárt (responzórium)
ad.
A melizmatikus
éneklés legjobb példája az evangélium olvasását előkészítő ének, az alleluja. A héber szó
jelentése: Dicsérjétek Jahvét. Ez az ószövetségi felkiáltás volt az, amire
legszívesebben rákapcsolták a szöveg nélküli ujjongó éneklést, a jubilust.
Eleinte csak húsvétkor, majd nagyobb ünnepeken énekelték, végül a nagyböjt
kivételével minden vasár- és ünnepnapra kiterjesztették előadását. Ez lassan,
fokozatosan, az egyes püspökök saját megfontolása szerint, tehát vidékenként
más-más ütemben és módon történt (III-IV. század). Az alleluja funkciója az
evangéliumban megjelenő és megszólaló Krisztus ujjongó fogadása lett. A húsvéti
időben a római liturgia a graduale helyett is alleluját énekeltet.
Eleinte
valószínűleg nem is volt több mint egy rövid dallam-motívum az
alleluja-szöveggel, melyet hosszú, talán igen hosszú jubilálás követett. A mise
szabályozódásának folyamatával függhet össze, hogy később a jubilálást
megrövidítették, viszont szöveget (verzust) illesztettek hozzá a jubilustól nem
idegen dallammal, mely a liturgikus nap gondolatköréhez kapcsolta az alleluját;
a verzus végén a jubilus, majd azután a teljes alleluja visszatért. Az
eredetileg önálló alleluja-ének így keretverssé, refrénné változott. A verzus
többnyire zsoltár-szöveg, de vannak evangéliumból vett, sőt kis számban költött
szövegű verzusok is.
Az órómai liturgiában még csak 3 állandó (2.,
4. és 8. tónus) és egy variatív (7. tónus) alleluja-dallam van, az ambrózián
rítus is mindössze tizet ismer. E dallamokat viszont modellszerűen alkalmazták,
sok szöveget tudtak velük megszólaltatni. A kevés dallam így az egész
liturgikus évet ellátta, ami azért is könnyű volt, mert nem volt minden
ünnepnek saját verzus-szövege sem. Egyes dicsőítő tartalmú mondatok ismételhetők
voltak. A sokféle verzus-szöveg ugyanarra a dallamra van ráhúzva. Ezek az
„ősdallamok” tovább élnek a gregoriánban is, de a Karoling-korban az
alleluja-készlet sok új darabbal gazdagodott. A VIII-X. századi forrásokban 101
különböző alleluja-vers szerepel, e szövegek közül 58 származik a
zsoltárkönyvből. A 101 különféle szöveg mintegy 75 különféle dallamhoz
kapcsolódik. Vannak dallamok, melyek több szöveget hordoznak, és vannak
szövegek, melyeknek többféle dallam lehet. Viszonylag gyakori e korban még a
több verssel ellátott alleluja is. Jellemzi e kor dallamalakítását illetve új
kompozícióit a verzus-dallam belsejébe beépített önálló, dalszerű, áttekinthető
formájú melizma, a későbbi századokban a tropizálás kiindulópontja. A XI-XII.
század fordulójáról 587 különféle verzus-szöveget és 480 dallamot (ebből 410
átírható!) tudott kimutatni az alleluják összkiadásának szerzője. A karoling
reform nem csak az alleluja-dallamok zenei továbbfejlesztését végezte el, hanem
megszabta az alleluják liturgikus helyét is. A nagy ünnepekre, de az évközi
vasárnapokra is maradandó módon elosztotta a tételeket, a szentek ünnepeire
pedig felállította a communis alleluják listáját. A megadott rendhez azonban
nem egyforma módon és mértékben alkalmazkodtak a különféle előtörténettel
rendelkező és az újonnan alakuló egyházak. Így az alleluják beosztása a
liturgia ünnepei számára miseliturgia
legmozgékonyabb pontja maradt. Az alleluja-alkotás egészen a középkor végéig
folytatódott. A gregorián alleluják tónuselosztásában már nincs feltűnő
aránytalanság.
Az alleluját
általában a szó végéig intonálja egy énekes. Ezt közösen megismétlik, s a
jubilussal folytatják. A verzust szólista vagy kisebb csoport énekli, de a
jubilusba ismét bekapcsolódhat a teljes kórus. Az alleluja visszatérése (most
már intonálás nélkül) természetesen ismét a teljes kórusra tartozik.
Az alleluját a
középkorban igen sokszor sequentia követte. A sequentia az allelujához kapcsolt,
általában szillabikus énekvers. Középkori neve sequentia vagy gyakrabban prosa.
A IX-X. században keletkezett, s eleinte valószínűleg az alleluja-melizma
hangjait látta el szótagoló verssel, hogy az alleluják hosszú jubilusait
könnyebben lehessen megtanulni. Feladata az ünnepek tartalmának művészi igényű
kifejtése volt.
A korai sequentia
szövege szabályozott próza. A szabály: az első versszak szótagszám-képletét,
elrendezését ismétli a második versszak, majd új képlettel és dallammal
jelentkezik a harmadik versszak, az ismétlődik a negyedikben, stb. Az egész
vers elején és végén állhat egy páratlan versszak. Vagyis: a bb cc dd...x. Az első darab a X-XI.
században keletkezett, s leghíresebb művelője Dadogó
(Balbulus) Notker nevéről notkeriánus sequentiának nevezzük.
Egy átmeneti
korszak következik a XI-XII. század fordulóján. Különböző versszakképletekkel
kísérleteznek, s feltűnik a versszak-pároknak rímmel való összekapcsolása.
Ilyen a közismert Veni Sancte Spiritus.
Az igazi
virágkor a XII. század második felében jön el: Párizsban a Notre Dame
székesegyház és a Szent Viktor kolostor szellemi műhelyében megszületik a viktorinus sequentia.
A teljes sequentia azonos versszakképletet használ, ez leggyakrabban 8, 8, 7,
bár a dallamok itt is kétszer hangzanak el, tehát a dallamképlet aa bb cc, stb.
A középkorban
a sequentiák száma sok száz, egy-egy templomban is legalább 20-30 darabot
használtak. A tridenti zsinat után azonban ezeket kitiltották a liturgiából,
csak véletlenszerűen választott öt tételt hagytak meg (Victimae paschali
laudes-húsvét, Veni Sancte Spiritus-pünkösd, Lauda Sion Salvatorem-Úrnapja,
Stabat mater-Fájdalmas Szűzanya, Dies irae-Halottak napja). A II. vatikáni
zsinat után még tovább mentek: csak a húsvéti, pünkösdi és úrnapi sequentia
maradt meg (a másik kettőt feldarabolva átminősítették zsolozsma-himnusszá). Ma
már ebből is csak kettő kötelező, viszont nem tilos a régi sequentiák
visszahozatala.
Előadásukra
több lehetőség van, de fontos, hogy a párvers-struktúrából induljunk ki: pl.
váltakozás két félkar, vagy félkar és tutti, vagy férfi és női kar között.
A tractus felelet és
megszakítás nélküli, folyamatos, díszítményes zsoltárének. Neve talán az
egyhuzamban való előadásra utal. Eredetileg valószínűleg egyszerűen a
zsoltározás egy fajtája volt, mellyel bármikor élhettek, amikor refrén nélkül,
egy képzett énekes előadásában akartak egy zsoltárt elénekeltetni. Később
azonban használata visszaszorult, s a karkönyvekben már csak a nagyböjti időben
és a gyászmisében szerepel, mint az Alleluja helyettesítője. A tractus
többnyire zsoltár, de nagypénteken és a húsvéti vigíliában az ószövetségi
kantikumokat is tractusként adják elő.
A díszített
szólózsoltározás (tractus) eredetileg nem igazán melizmatikus műfaj.
Felismerhető benne egy zsoltárrecitációs gerinc, de azt elfedik a szinte minden
szótagon fellépő kisebb hangcsoportok, az egyes tagok kezdetén vagy végén pedig
hatalmas (akár 20-30 hangból álló), ismétlődő vagy szinte rögtönözve variálódó
melizmatikus menetek jelennek meg.
Mindössze két
tractus-dallam létezik (egy 2. és egy 8. tónusú), de azt igen nagy
változékonysággal alkalmazzák a különféle szerkezetű és hosszúságú szövegekre.
A tractus,
mint mondtuk, eleinte valószínűleg virtuóz szólóének volt. A középkorban
azonban általános szokássá vált, hogy énekesek kisebb csoportja énekli, sőt
éneklésébe bevonják a teljes kórust. Érdekes az a középkori magyar szokás, hogy
a tractust szólisták, általában gyermekek kezdik énekelni, fokozatosan
kapcsolódik be több és több felnőtt énekes, az utolsó versét pedig a kórus
közösen énekli. Az Éneklő Egyház egyszerűen a nyolcadik zsoltártónussal
helyettesíti a tractus-dallamokat.
Az offertorium a mise
felajánlási cselekményét kísérő terjedelmes, nagylélegzetű ének volt.
Szövegeinek nagy része ugyan a zsoltárkönyvből való, de feltűnően sok a más
szentírási helyről vett, sőt több szentírási helyről összeszerkesztett szöveg
is. Egyes források antifonának nevezik, de ránk maradt alakja inkább
responzoriális beosztású: főrésze két szakaszból áll, a második szakasz
repetenda szerepét tölti be. A főrész eléneklése után 2-3 szólóverzus
következik, mindegyik után megismétlődik a főrész repetendája. A verzusok,
szemben az antifonális énekkel, nem feltétlenül zsoltárok, hanem mindig abból a
könyvből valók, ahonnan a főrész. A XII-XIII. században, amikor a felajánlási
cselekmény lerövidült, a verzusokat elhagyták, s csak a főrész maradt
használatban. Az egyetlen offertorium, mely mindvégig verzussal szerepelt, a
halotti mise Domine Jesu Christe tétele, Hostias et preces verzussal, Quam olim
Abrahae repetendával.
Az offertorium
igazi stílusa és melizmatikus jellege csak a verzusokkal együtt érvényesül,
melyben hosszú, sokszor bravúros énektechnikát kívánó melizmatikus menetek
kapnak helyet. A verzus nem csak az offertorium időtartamát bővíti ki
jelentékenyen (ezek a klasszikus gregorián anyag leghosszabb tételei!), hanem
ambitusát (hangterjedelmét) is megnöveli. Látszik, hogy az offertorium
verseinek előadása jól képzett énekesek feladata volt.
Az
offertoriumok a klasszikus gregorián repertoár legnehezebb tételei,
valószínűleg már e korszak lezáródásának idejéből, a VI-VII. századból. Ma
éneklése nem kötelező, bármilyen alkalmas népénekkel vagy motettával
helyettesíthető.
Az áldozás
alatt énekelt tétel a communio.
Szövege zsoltár, vagy elég gyakran a napi evangéliumot idézi (igaz, ez utóbbiak
többsége már nem az alapréteghez tartozik). A communióra már az Apostoli
Konstitúciókban van utalás, egy sor keleti és nyugati liturgiával megegyezően,
a 33. zsoltár szavait idézve: „Ízleljétek és lássátok, milyen édes az Úr”
(Éneklő Egyház 598. szám). Kezdetben valószínűleg ezt az egyetlen tételt
énekelték áldozás alatt. A communiót eredetileg szintén zsoltárral énekelték,
de ez a zsoltár már az ezredforduló táján megrövidült, s hamarosan egészen
eltűnt. A mai rendelkezések és az új Graduale Romanum ismét ajánlják válogatott
versek beiktatását. Ezek előadása az introitus-zsoltárral egyezik.
A tropus a régi
törzsanyaghoz készült szövegi-zenei kiegészítés. Új és új tropusok készülnek
változó stílusban a VIII-tól a XV. századig. A tropusnak három fő fajtája van:
a) a hosszú melizmák hangjaira írt szillabikus tropusok (nincs új zenei anyag,
pl. Kyrie - Szentek fényessége - Éneklő Egyház 413. szám); b) egy tétel elé írt
bevezető tropus (új szöveg, új dallam; pl. introitus előtt); c) egy tétel
szakaszait egymástól elválasztó magyarázó, kommentáló tropus (több új szöveg-
és dallamelem, lásd: Éneklő Egyház 415-420. szám).
Mely
liturgikus műfajokban fordul elő tropizálás? Elvileg szinte bármelyik
tropizálható, gyakorlatilag azonban egyesekben nagyon ritka ez az eljárás (pl.
zsolozsma-antifona, himnusz, graduale, a legtöbb recitatív műfaj), másokban kor
és hely szerint változik a tropizáló kedv (introitus, offertorium, communio,
olvasmányok), ismét mások valósággal vonzzák a tropusokat (responzórium,
alleluja, új stílusú mise-ordinárium, zsolozsmát lezáró Benedicamus-fohászok).
A tropusok
hajdani előadásmódja nehezen tisztázható, bizonyára eleve többféle metódussal
éltek. Mindenesetre a szólónak, a főtételtől eltérő hangszínnek, a kis és a
nagy együttes szembeállításának számos módját használhatjuk fel, hogy a tropus
és a liturgikus tétel elválasztását is, összekapcsolását is megoldjuk.
2.
ÉVFOLYAM - MEMORITER
|
szám/oldal |
cím |
tónus |
funkció |
időszak |
|
541/649 |
Mi
pedig dicsekedjünk |
1.
tónus |
introitus |
nagyböjt
V. vasárnap |
|
641/789 |
Szent
Anya üdvözlégy |
2.
tónus |
introitus |
Szűz
Mária miséje |
|
657/808 |
Kiáltottak
az Úrhoz |
3.
tónus |
introitus |
Vértanúk
miséje |
|
501/573 |
Hozzád
emelem az én lelkemet |
4.
tónus |
introitus |
Advent
I. vasárnap |
|
545/662 |
Feltámadtam,
és újból veled vagyok |
5.
tónus |
introitus |
Húsvéti
nagymise |
|
686/893 |
Requiem
aeternam |
6.
tónus |
introitus |
gyászmise |
|
517/600 |
Gyermek
született nékünk |
7.
tónus |
introitus |
II.
karácsonyi mise |
|
567/696 |
Az
Úr Lelke betölté |
8.
tónus |
introitus |
pünkösd |
|
597/749 |
Munkálkodásod
gyümölcsével |
1.
tónus |
communio |
évközi
idő |
|
659/810 |
Az
igaz lelkek |
1.
tónus |
communio |
Vértanúk
miséje |
|
503/575 |
Az
Úr megadja kegyelmét |
3.
tónus |
communio |
Advent
I. vasárnap |
|
540/646 |
A
Kenyér, amelyet én adok |
4.
tónus |
communio |
nagyböjt
IV. vasárnap |
|
516/598 |
Alleluja!
Megmutatta az Úr |
5.
tónus |
communio |
I.
karácsonyi mise |
|
555/680 |
Nem
hagylak árván titeket |
6.
tónus |
communio |
húsvéti
időszak |
|
543/651 |
Ez
az én testem |
7.
tónus |
communio |
nagyböjt
V. vasárnap |
|
532/636 |
Nem
csak kenyérrel él az ember |
8.
tónus |
communio |
nagyböjt
I. vasárnap |
|
474/522 |
Missa
De Angelis - Kyrie |
|
|
|
|
477/529 |
Missa
De Angelis - Sanctus |
|
|
|
|
478/530 |
Missa
De Angelis - Agnus Dei |
|
|
|
|
349/406 |
Az
éjszakának sötétsége oszlik |
|
himnusz |
laudes |
|
352/410 |
Mindeneknek
szemei |
t.
p. |
étkezési
ima |
|
|
547/665 |
Victimae
paschali laudes |
|
sequentia |
húsvét |