Akinek az volt a rendeltetése, hogy bizonyságot tegyen a világ Világosságáról, Mahaira várának börtönébe került; majd szép leány szép táncáért fejét külön egy tálra tették. Sikertelen volt az élete. Akit meghirdetett, aki mint a világ Világossága a világba jött, a Golgotán végezte be. Sikertelen volt az élete.
Foucauld atyáról, életének utolsó nagy szakaszában nagyobbára már a barátai is elfelejtkeztek, s nagyon jelentéktelen esemény volt a századforduló eseményei között, hogy egy berber támadás során az õ élete is áldozatul esett. Az Isten Országát építõ emberek élete rendre sikertelen élet. Szabályszerû ez. Senkinek sem sikerül a mi Urunk Jézus Krisztusnál ügyesebbnek lenni. Aki azt csinálja, amit Õ csinált, az rövid távon egyértelmûen sikertelen életet él. Az Országot építõ életek azonban hosszú távon rendre sikerült életeknek bizonyulnak. Nagypénteket feltámadás követ. Keresztelõ Szent János gyalázatos végét az idõk végéig terjedõen világelismertség követi: Nem szült nálánál nagyobbat anya. A szerzetesség általános válsága idején Foucauld atya kistestvérei és kisnõvérei nincsenek válságban, behálózzák az egész világot, terjednek mint a gomba.
A rövid távú sikertelenség persze még nem biztosítéka a hosszú távú sikernek, hiszen sok okon lehet egy élet rövid távon sikertelen. Csak a jézusi értelemben vett Országot-építõ élet sikertelensége biztosítja a hosszú távú sikert. Aki belenéz tehát Jézus szemébe, szóba áll azzal, hogy rövid távon sikertelen lesz az élete, de semmiképpen sem tud szóbaállni azzal, hogy hosszú távon is sikertelen legyen az. Semmiképpen sem, mert hosszú távon azt akarja, hogy nyomos legyen az élete itt, e földi téreken, hogy a sikertelenség életáldozata gyümölcsöt teremjen, és szebb, Istennek tetszõbb és Istent inkább akaró legyen az a világ, amely majd lesz akkor, amikor õ már nem lesz ebben a világban.
Ily módon az Országot építõ emberek számára nem közömbös a kérdés, hogy mik a feltételei annak, hogy az életünk hosszú távon sikeres élet legyen. Régtõl fogva megszoktuk, hogy a döntõ fontosságú kérdéseket mindig Jézussal akarjuk megválaszoltatni. Most is az Õ életmûvét akarjuk vallatóra venni, amikor keressük annak feltételeit, hogy életünk hosszú távon sikeres legyen, hogy nyomos legyen a pályánk, az a sikertelen pálya, amit itt a földön bejárunk.
Elmélkedéseim során, Testvéreim, azt a választ kaptam Tõle, hogy az Õ életében volt három radikalitás, azaz gyökerekhez nyúlás, a dolgokat gyökerében megragadás: A cselekedetek radikalitása, a tanítás radikalitása, s a következmények levonásának a radikalitása; azzal a hozzátevéssel, hogy ez a sorrend nem mindegy.

Jézus elsõ radikalitása, a cselekedetek radikalitása. Sokszor észrevettük már, hogy nagyon is más a jézusi értelmezõszótártól kapható információ, mint a Tudományos Akadémiánál gyártott értelmezõszótárok információja. A "Cselekedetek radikalitása" - ezen a birtokos kapcsolaton az evilági értelmezõszótár valami olyasmit ért, hogy" valakivel szemben radikális vagyok". A jézusi szótárban más van. A "cselekedetek radikalitása" a jézusi szótárban az önmagammal szemben érvényesített radikalitást jelenti. Aligha van ennek a radikalitásnak világosabb jele, mint a betlehemi éjszaka. Biztosan tudhatjuk, hogy a legelsõ keresztény nemzedék is elámult ettõl a radikalitástól. A Filippi-levél megõrzött egy biztosan a legelsõ évtizedekben készült keresztény himnuszt, s benne e tételt: az Isten "kiüresítette önmagát". "Kiüresítette" - ezzel a szóval feledkeztek rá legõsibb õseink Jézusnak erre az elsõ számú radikalitására. Bár Isten volt nem ragaszkodott ahhoz, hogy egyenlõ az Istennel, hanem kiüresítette önmagát, levetette az Isten alakját, fölvette a szolga alakját; s emberként istállót, jászolt, szalmát, marha-meleget választott világba beköszöntésének körülményeiként. A kicsiségnek, a szegénységnek - a jézusi életalakítás és tanítás e két a késõbbiek során mindenütt feltûnõ vonásának a jegyében, amelyek kísérik a világtörténelem legnagyobb eseményeinek - az Isten emberré levésének - pillanatát, aminõk a csillag, az angyal éneke, mit sem változtatnak ennek a beköszöntésnek halkszavú és rejtett jellegén. Igaz, csillag tûnik fel az égen; de ezt a csillagot összen három ember veszi észre a sok száz és százmillió emberbõl. Angyal éneke hangzik a légbõl, de ezt csak egy pár betlehemi pásztor hallja meg. E teofániás jelzések is odaalkalmazkodtak az Isten hozzánkjövésének stílusához; úgyhogy semmiféle "legenda-képzõdés" sem tudta megtörni a beköszöntésnek ezt az abszolút halk, abszolút szerény, abszolút kicsiny és abszolút szegény jellegét.

A második radikalitás - a "tanítás radikalitása". A pusztában megelmélkedte, hogy minden józan számítás szerint nem is lehet más következménye a választandó útnak, mint ami lesz, akkor is azon fog járni. Megelmélkedte a pusztában, hogy akármi is az, amire füle volna a választott népnek, Õ csak azt mondja el neki, amit reá bíztak, amire küldetést kapott. Pontosan egy az egyben azt mondja el, ami megfelel a betlehemi beköszöntés és a názáreti folytatás stílusának. Az ismeretlenség és a szegénység folytatásának. Olyan tökéletesen sikerült ezt a betlehemi istállós és jászolos kezdetet folytatni, hogy amikor három-négy évtizeddel késõbb közbotránnyá lett a tanítás radikalitása, reácsodálkoztak a "Mit akar ez az egy ember?" alapján. Úgy hangzott ez akkor: Mit akar ez az ács? De az Ács nem riadt meg. Ha kellett megkeményítette arcát és úgy indult, neki az utolsó õsznek, a jeruzsálemi és judeai tanítói pályaszakasznak, és nem volt hajlandó lecserélni mondanivalóját valami egyébre. Ragaszkodott hozzá mindenfajta elmosás, opportunizmus és árulás nélkül a tanítás radikalitásához, amely csak szavakba és normákba foglalta e különös Tanítónak az életét, a jézusi cselekedetek radikalitását.
A jézusi élet harmadik radikalitása következmények levonásában megmutatkozó radikalitás. Kaifást lecserélte Kéfással. Kaifás fülehallatára elmondotta a gonosz szõlõmunkásokról szóló példabeszédet. Elmondotta azt a mondatot is, amibe beleremegett Kaifásnak és a fõpapoknak a szíve: "Elvétetik tõletek az Isten országa." "Jaj, ne történjék velünk!" - tudósít az egyik evangélium - felkiáltásukról. Elmondotta, mert nincs megalkuvás a jézusi életben. Nincs megalkuvás önmagára vonatkozóan, nincs megalkuvás a tanításban, és nincs megalkuvás senkivel, még az ószövetség fõpapjával szemben sem.
E három radikalitás az elsõ válasz, amit Jézustól kapunk ama kérdésre, hogy mi a titka a sikernek hosszú távon. A második válasz - e három radikalitás sorrendje. Nem mindegy a sorrend! Jézus elmondhatta tanításainak során ellenfeleinek, a tanítása következtében egyre inkább gyilkossá formálódó ellenfeleinek: "Ki vádolhat meg engem a bûnrõl?" Elcsodálkozunk, olykor hamiskásan évõdünk Szent Pál öntudatán. Jó dolog a liturgiában a többesszám elsõ személyében mondott bûnbánat, de jó dolog az Országot építõ munkában a páli hangmegütés is: legyetek olyanok, amilyen én vagyok. Nincs hatékonyság, nincs hosszú távú siker, ha azok, akiknek hirdetem az országot, nem tudják elmondani magukban rólunk: "Olyan akarok lenni, mint õ; õ, aki mondja nékem a jézusi tanítást. Senki sem hatódik meg a szövegeinktõl. A szövegeink - nagyon sokakat eltávolítanak tõlünk, a szövegeink nagyon alkalmasak arra, hogy jó szándékú emberek is elkülönüljenek tõlünk. De ez nem vád önmagunk ellen, mert Jézus is elkülönített a szövegeivel magától sokakat, talán jószándékú embereket is. Csakhogy mielõtt Jézus kinyitotta volna szóra a száját, kalapálta az egyéniségét rejtett ács szerepkörében. És a tanításával szinkronban levõvé kikalapált egyéniséggel körbenjárva és jót cselekedve tanította azt, amit tanított. Olyanoknak hirdette mondanivalóját, akik úgy érezték, hogy ez az ember mindent megtesz értük; ennek mi nagyon fontosak vagyunk.
Többé-kevésbé mindannyian úgy vagyunk, hogy viszonylag rövid idõ alatt, két-három év alatt elsajátítjuk a tanítást. Úgy gondoljuk, hogy jellemünk kiformálására és a tanításhoz igazítására még van idõnk, mert hát az hosszú dolog. Nem így volt Jézusnál, más volt nála a sorrend. Ez a sorrendcserénk könnyen besorolhat bennünket a köpködõk kategóriájába. Sántha Ferenc Árulójában Eusebius magyarázza az újságírónak a császári katonáról is, a huszita katonáról is, hogy ezeknek csak az a fontos, hogy köpködhessenek. Mindegy, hogy ilyen, vagy olyan, vagy amolyan felfogást képvisel a másik ember, nekik csak az a fontos, hogy köphessenek. "Köpj fiam!" - tartja oda Eusebius a császári majd a huszita katonának az arcát. Borzasztó portré. Érdemes megvizsgálni magunkat ennek a fényénél: a tanítás radikalitásához való hûség címén nem vagyunk-e mi Jézus katonáiként olyanok, mint Sántha e huszita harcosa vagy császári zsoldosa? Nagyobb türelmetlenségre van szükség önmagunkkal szemben: az elsõ radikalitás megteremtése - életünk legsürgetõbb feladata.

S végül a harmadik radikalitás. E két radikalitás birtoklása biztosan megóv bennünket attól, hogy botorul azt képzeljük, hogy a "kivonulás", az elvi és hangzatos elkülönülés - az Ország életének és növekedésének az útja. A szekták története és sorsa - elegendõ tanulsággal szolgál. Világosan meg kell értenünk, hogy alapvetõen az elsõ számú radikalitáson fordul minden. És azt is, hogy nem váltódik meg a világ attól, hogy megértettük a jézusi tanítást és mindenkinek a fülébe kellemetlenkedjük, hogy "nem vagy keresztény", "semmi közöd nincsen Jézushoz". Ettõl még nem történik semmi. A világot Isten Országává formálni dumával nem lehet! Csak a szentek tudják ott és akkor, ahol és amikor éltek. Csak a szentek tudják a világot istenibbé formálni. De nem a puszta szövegükkel, hanem az életükkel, magatartásukkal és ebbe ágyazott szövegükkel hatották meg embertársaikat. Testvéreim, arra keressük a feleletet, hogy miként lehet nyomos e földi téreken - a rövid távon üzembiztosan sikertelen életünk. Hogyan lehet hosszú távon sikeres az életünk? Egy konkrét ismérvet is kielmélkedtem errõl. Van valami, ami nagyon jól, egyértelmûen letapasztalhatóan megmutatja már e földi, sikertelen létünkben, hogy nyomos-e az életünk, hogy lesz-e hosszú távon sikere. A sikertelen életû Jánosnak tanítványai voltak. Nagyon bensõségesen ragaszkodtak hozzá. Nehéz napokban, akkor is, amikor mesterük már börtönben volt; nem rejtették el, hogy a börtönbe került Jánoshoz hozzátartoznak; jött és ment általuk a posta. A golgotai sikertelenségû Jézus olyan fiatalembereket tudott maga köré szedni, akiknek az ajkáról ilyen jellegû mondatok hangzottak el: "Kész vagyok Veled a börtönbe és a halálba is elmenni... Menjünk mi is és haljunk meg Vele együtt!" Ezek a tanítványok nem tudtak meg nem hatódni attól, amit láttak és hallottak.
Amit láttak - a hangsúlyosabb most. Mert, ha életembõl hiányzik a cselekedetbeli radikalitás, akkor attól, hogy valaki tõlem tanulta meg a jézusi szöveget, még meg nem hatódik. Úgy kell élnem, hogy meghatódjon a másik. Meghatódjon akkor is, amikor elmúlt már az elsõ, a tejfog-meghatódottság, amely annak az erejében jött létre, hogy tõlem hallotta mindazt elõször, amit most már õ is tud. De ez nem elég ahhoz, hogy ezt mondja: Kéz a kézbe, elmegyek veled akárhová. Ha pedig nem elég, akkor nincs közösség. Ha pedig nincs közösség, akkor nincsen Isten Országa. És ha nincsen Isten Országa, akkor hogyan vagyunk mi Országot építõk?

Jézusom, elõttem van most advent utolsó hetében a Te istállód és a Te jászlad; elõttem az önmagad ellen fordított radikalitásod. Hajlamos vagyok-e radikálisnak lenni önmagammal szemben. Lehajtott fõvel nézek-e majd bele szentestén, Jézusom, a jászladba, vagy csillogó tekintettel kapcsolódom bele a te csillogó tekintetedbe? Csillogó tekintettel annak a radikalitásnak az erejében, amely meghatározza majd idei adventem utolsó hetét? Jézusom, adj nekem erõt, hogy életem hátralevõ szakaszát úgy formáljam, hogy életemmel felzárkózhassam amellé, amit tanítok testvéreimnek. Add meg Uram! Amen.