A szûz méhében fogan és fiút szül. A neve Emmánuel lesz, azaz "velünk az Isten". Izaiás szavát: "az Úr elküldött engem örömhírt vinni a szegényeknek, a szelídeknek, az elnyomottaknak" - ezt az Emmánuel magára értelmezi a názáreti zsinagógában. És elkezdõdik ez a szegényekhez küldetés már a betlehemi éjszakában. El, mert az angyali sereg a pásztorokat küldi el elsõül hozzá. Jeruzsálem elõkelõit, a királyt, a papi fejedelmeket, az ároni papságot, az elõkelõket, a lágyruhásokat, a gazdagokat nem értesíti. Inkább a pásztorokat. Ezek voltak közel hozzá. Emmánuel közéjük ment megszületni. Az õ világukba. Az alkalmi istállóul használt barlangba. Oda jött el az ég királya.
Megkérdezünk téged, betlehemi kisded, miért a szegényekhez jöttél? Miért a szegényeknek akarod hirdetni az örömhírt? Azt, hogy megnyílt a végtelen és eltörlöd a halált? Miért istállóba mentél megszületni? Miért ez a kínos és kellemetlen egyoldalúság? Átvitethetted volna magadat az egyik fõpap meleg házába.
Mosolyogsz reánk, te emberré lett Isten? De félek ettõl a szalmáról jött emberi mosolytól. Miért találod rendjénvalónak, ami semmiképpen sincs rendjén? Felelj nekünk! Ki akarsz fosztani bennünket? Tönkre akarsz tenni bennünket? Szalmára akarsz minket is fektetni? Miért akarsz szegénnyé tenni bennünket? Miért jöttél ide istállóba? Miért jászolban fekszel? Miért állati meleggel melegszel? Miért falusi ács az apád? S ha már nem tudom, miféle furcsa ízlésbõl így csináltad is mindezt, legalább kiakaszthatnál egy táblát. Valahogy ilyenformát: "Karácsonyi öröm! Megtekintés vételkényszer nélkül!" Jó, jó! Ki lehet jönni, meg lehet úszni vételkényszer nélkül is. De rámosolyogsz az emberre, letérdelteted, s utána már hiába akarna menekülni. A karácsonyi öröm ott bent marad az istállóban, és nem tudok többé nélküle élni. Miért szólsz az angyalok által, hogy te adod szívembe a békességet? Miért szól mosolygásod felém? Hogy Te, Emberré-lett-Isten, értesz engem a szívem mélyéig; engem, aki - ha rám nézel - már tudom is, hogy ember vagyok, akinek Istenné kell lennie! Miért nézel úgy rám, hogy belém kell vágódnia a megvilágosodásnak, hogy Te, Istenem, aki ember is vagy, Te tudod megmutatni nekem, - aki ember vagyok, de az Isten életébe vagyok meghíva - az utat? Te szalmán fekvõ kisded, miért delejezed felém, hogy betlehemi nyomorúságod az én utam? Hogy te vagy az Út? Miért nézel úgy reám, hogy ne legyen többé életem nélküled, csak vergõdésem? Miért akarod elhitetni, Te istállóba szorult Koldus-Jézus, hogy csak a te utadon van Élet? Miért ez a lenyûgözõ, letérdeltetõ, kegyetlen s feltétel nélküli mosoly?
Nézd, te betlehemi kisded: felöltöztetünk bársonyba, puhába. Eltitkoljuk alacsony, kínos és kellemetlen származásod. Ragyogni fogsz, mint a bíborban születettek. Átviszünk Jeruzsálembe, vagy Párizs legelõkelõbb negyedébe, palotába, fényesbe és nagyba. Ringó, mennyezetes, csipkés, pelyhes bölcsõbe, kandalló melegéhez. Selymek és brokátok fognak suhogni körötted. Rózsaligetek illata fog áradni a körötted forgók ruháiból. Mosolyogj hát, s mondjad, hogy tegyük. Nincs áldozat, amit meg ne érne nekünk, hogy kimenthessünk ebbõl a számunkra oly kínos helyzetbõl. Miért komorodsz el? Miért csinálsz úgy, mintha jól éreznéd magad ebben a nyomorúságban? Miért állsz utunkba szegénységed megmásíthatatlan tényével? Miért nem akarsz egy kis történelem-hamisításba belemenni? Miért zavartad meg egyáltalán a történelmet? Ezek a napok valamikor szaturnáliák voltak, a szaturnuszi bõség ünnepei. Mit szegénykedel bele szalmáddal a bõségbe? Miért rontod el szaturnáliásnak akart karácsonyi örömünket? Mondd, Jézuska, miért kellett neked ilyen kevés? Miért nem voltál igényesebb? Miért mosolyogsz felém: hogy neked éppen ennyi elég volt, hogy elhozzad az örömhírt, hogy megszerezzed nekünk a mindent? Te, aki született Úr vagy, azaz Úr vagy öröktõl fogva, teremtetlenül " - Hogyan viselkedhettél így?
Szólj, Jézus, hozzánk: mondd, miért akarsz kifosztani? Miért jöttél közénk lehetetlen példájú életeddel? Miért üresítetted így ki magadat? Te, akinek minden a birtoka, miért vetted fel az ember, a szolga alakját, miért vállaltad egyáltalán az embersors nyomorúságát? S azt is töretlenül végig? Miért? Miért? - Értsd meg, hogy Te teheted, amit akarsz, semmi közünk hozzá. Isten vagy, nem tudunk belebeszélni a dolgaidba. De értsd meg, hátunkon is csattan az ostor. Lenyûgözöl és hívsz magad után, Te istállóban, jászolban fekvõ kisded!
Békesség! Békesség a jókaratú embereknek! Hallom az angyalok énekét és meglassul lázasan dobogó szívem verése. Meglassul és elcsendesül. El, úgyannyira, hogy kezdem hallani a kisded szavát, kezdem megérteni mosolyát. Ezt mondja:
Értem, amit mondasz. Látom, miért ver lázasan a szíved. De nem tudod, mit beszélsz. Nem, mert ha tudnád, nem mondanád. Szegény szerencsétlenem, hát nem érzed, hogy magad ellen beszélsz? Miért lett fájó és szorongó a szíved, miközben elsírtad butuska szíved sok ostobaságát? Figyelj csak rám, megérted majd: nincs más mód a boldogságodra, csak ha kifosztalak. Nem érted? Figyelj csak. Magad is tudod, nincsen semmid sem nélkülem, csak én tudlak gazdaggá tenni. Csak én tehetem, hogy legyen valamid. Mi neked a bársony és mi neked a puha? Ha lesz bársonyod és lesz puhád, annál gyötrõbb lesz a vágyad a még puhábbra, a még bársonyabbra. Mi neked a csillogó város! Hiszen ha odakerülsz, nem érdekel már, csak a legcsillogóbb, melyet féltékeny kézzel rejt el elõtted a holnap, a jövõ, vagy a soha. Mi neked a palota? Mikor fogsz eljutni meg nem nyirbált gyermekálmaidnak kacsalábon forgó üvegezüst-arany-gyémánt kastélyába? Mi neked a kandalló melege, amikor nem tudja felmelegíteni a szívedet, melyet a magaméról - az én, itt a hûvös jászolban is izzóan meleg szívemrõl - mintáztam? Mi neked a gazdagság, hiszen egyre nyomorultabb, egyre kietlenebb és egyre szegényebb leszel tõle, kéjekbe kell fojtanod magad, mámorba kell mártanod gyötrõ ürességed, csakhogy felejtsd koldus szegénységed? Mit akarsz a bõséggel? Hiszen megcsömörlesz tõle! Le kell fékezned vágyaid, kevesebbre kell szorítanod magad, csak hogy meg ne öljön a vágyad. Fáradt-öregen kell biztatgatnod magad: "Csak a szegénynek nem hoz vágya kínt." Emlékszel a mesébõl a királyra, aki hiába vett magára száz kabátot, hiába fûttette ájulásig a kandallókat, fázott szegény, fázott nagyon. Miért akarsz te is a vágyaknak ilyen szerencsétlen királya lenni? Miért akarsz a nyomorúság koldus-útjára jutni kabáttal és palotával, bársonnyal és kandallóval?
Szegény szerencsétlenem, miért akarsz boldog lenni abban, amiben nincsen számodra boldogság? Miért akarsz töltekezni kabáttal, meleggel, bársonnyal, palotával, amikor végtelen a vágyad, s ezek az Élet-pótlékok mind végesek. Olyan csúfosan és koldusan végesek, hogy ha egy kicsit többet veszel magadnak az éppen elégnél, azonnal tönkretesz, nyomorult szegénnyé varázsol. Érted már, miért mondtam, nem tudod, mit beszélsz? Hát miért akarod a kielégíthetetlenség és a csömör pokoli nyomorúságát? Miért akarsz úr lenni, mikor nincs birodalom itt a földön, amely elég lenne vágyadnak, mely meg tudná melegíteni fázó király-szívedet? Kérdezted tõlem, miért akartam, miért lettem ember, mikor Isten vagyok? Én visszakérdezlek: miért akarsz megmaradni csak csupán lélegzõ-gondolkodó embernek? Miért? Amikor meghívtalak magamhoz testvéremnek, fiúnak az atyához, hogy örökös légy velem? Szerencsétlenem, miért akarsz ember maradni, amikor Istennek hívtalak? Ó, te szegény földresütött szemû, fekete szemüvegen vaksi, ember-horizontú! Hát miért nem nézel legalább a Napba? A Napba - hiszen tudod, hogy az Invictus Sol, a Gyõzhetetlen Nap ünnepén jöttem a világba. Akkor, amikor megfordul az év, és világosság lesz a sötétségbõl. Miért akarsz kevesebb lenni önmagadnál? Nézz fölfelé!
Nemcsak a Napba, de azon is túl! A vágyaid horizontjába. A beteljesülésbe. Végtelen a vágyad, tehát a végtelenbe. Érted-e már, hogy vágyad lázát nincs semmi véges, ami hûtse? Gödör vize a tengert be nem tölti. Érted-e már, miért nincsen út számodra városon, palotán, bársonyon, ambrózián és nektáron keresztül? Érted-e már, hogy szánalmasan szegény az, aki itt gazdagodásból akar gazdag lenni? Látod-e ennek az útnak sötét reménytelenségét? Ugye, hogy nem tudtad, hogy mit beszéltél? Hogy õrült és ostoba dolog hinni a "haladásban"? Abban, hogy a "haladás", gazdagodás, életszínvonal gazdaggá teheti az embert? Micsoda paródiája ez a hitnek! A kétségbeesés hite! Mert hinni valamiben kell. Hát ha másban nem, - a lehetetlenben. Hogy végtelen vágyat megenyhít valamikor a véges. Hogy Isten-igényt kielégíthet valaha is, ami kevesebb nála. Ugye, érted már, hogy nem a haladás az üdvösséged? Hogy ebben a haladás-üdvösségben reménykedni, mint boldogságban - reménytelen. Mert millió végtelen vágyú ember ront neki a végesnek; egynek is kevés volna, hát még mikor milliók rohannak! Az egymást marás féktelen harca, amely pusztít és öl. Hogyan szülhetne boldogságot benned! Nézz már bátrabban az én rágott jászolomra! Lásd, megsimogatom. Ez nem fog boldogtalanságot okozni senkinek. Ezért nem fog vér folyni, mint a paloták birtoklásáért. Nem fogja ezt elirigyelni senki sem a másiktól. Nem fog gyûlöletet szülni. Gyûlöletet, amely öl, pusztít és mindenkit szegénnyé tesz. Nem jön ki a te gazdagodnivágyásodból valami, ami nélkül nincs gazdagság? Valami, ami én vagyok. Vagyok, akár itt a jászolban, akár a Szentháromságban. Ennek a nyomorúságában és annak a fölségében. Valami, aminél nem nagyobb az Isten sem, mert az Isten maga is az. Nem jön ki belõle az egyetlen boldogító: a szeretet?!
Mert téged nem boldogíthat más, csak én. Csak én, a szeretet Istene, én, a hatalmas, a gazdag, a mindentbíró. Én, aki a végtelen vagyok. S aki mégis odahagytam a végtelen Isten alakját, s eljöttem közétek, a véges, az ember alakjában. Én, a gazdag, aki mégis kiüresítette magát, hogy csak ez az istálló jusson cserébe a mennyért. Én, az Úr, a hatalmas, aki szolga lettem. Elemek és hideg kiszolgáltatottja, és rászorulója az állat melegének" Én, akinek semmi sem hiányzik, mert minden az enyém. Érted már, hogy miért vagyok számodra én az egyetlen lehetõség? Miért csak erre nyílik számodra út a boldogság felé? Meg tudod-e látni, hogy csak erre nyílik számodra méltó, vágyadat kielégítõ perspektíva? Ha bársonyban jársz és palotában hálsz, mit csinálsz a vágyaddal? Amikor már nincsen bársonyabb és nincsen palotább? Végtelen vágyad merre viszed? De lásd, ez a szalma, ez a koldusi hely nem ilyen ügyefogyott. Ha mosolyogsz a testvéreidre, ha odaadod köntösöd felét, ha meghajtod értem fejedet, ha sírsz inkább, de maradsz a hidegben, hogy másnak melege legyen" Ha itt az én jászolom tövén megtanulod az én végtelenségemet, a szerzés helyett az ajándék, az ingyen ajándék, a kegyelem végtelenségét, kitárul elõtted a világ s a végtelen. Itt nem lesz hóhérod a vágy. Itt nem kell megállnod szerényen, magad mérsékelvén. Itt nem kell félned csömörtõl, itt nem fogysz ki soha; itt adhatod azt, aminél többet adni nem lehet: egész önmagad. S meg nem állíthatnak, meg nem zavarhatnak. Egyetlen, amit tehetnek, hogy meggyorsítják a mindent odaadásod. Mint ahogy meggyorsítják majd az enyémet is" Nem messzebb, csak ott fönn a hegyen, Jeruzsálemben, a Golgotán. Ki állíthat meg? Senki! Ki szakíthat el azoktól, akiknek oda akarod adni mindenedet, magadat egészen és telhetetlenül? Senki! Ahogy a szerzés végtelen vágya szembeállít mindenkivel, úgy fog az adás végtelen vágya összefûzni mindenkivel. Így fog megszületni a gyûlölet végtelen magánya helyett a mindentadásból az egység, az eggyélevés, a közösség" Egymást boldogító melege a szeretetnek. Annak a szeretetnek, amely én magam vagyok. Látod, én vagyok a te boldogságod. Jól megérezted, amikor szalmám, jászlam és nyomorúságom ellenére sem szaladtál el tõlem.
S most már talán érted egészen, hogy miért jöttem így? Ilyen szegényen, ilyen kifosztottan. Lásd, számomra semmi sincsen, amit magamévá kellene tennem, hiszen minden az enyém. Ez az én boldogságom, az isteni boldogság. S téged úgy teremtettelek meg a magam mintájára, testvéremnek a Szentháromságban, hogy neked is csak ez lehessen a boldogságod. Azért nem tettem ki a táblát, hogy "vételkényszer nélkül". A boldogságod, azaz léted legfõbb belsõ mozgatóereje kényszerít, hogy belenézz a szemembe. S azért nézek úgy reád, hogy jönnöd kell utánam barlangba és istállóba, föld határáig és keresztfára" Mindenütt utánam. Ahová hívlak. És közben kifosztalak. Egészen, vagy majdnem egészen. Ha nagyon hû leszel, alighanem egészen. Kifosztalak, mert csak így lehetsz gazdag. Csak így lehet a tied az, amire vágyol, aminél kevesebb ki nem elégít" A minden.
Látod, ezért jöttem a szegényekhez. Ezért nem a gazdagokhoz, mert míg el nem kezdenek szegények lenni, szép sorjában odaadni mindenüket, amire nincs szükségük a további adáshoz, addig meg nem értenek engem. Ezért nem is megyek hozzájuk, csak hozzátok, akik akartok szegények lenni. Ezért jöttem a barlangba, az istállóba, azért fekszem jászolba. Miért? Hogy téged boldoggá tegyelek. Mert ez az isteni boldogság: másokat boldoggá tenni. Ez a tiéd is. S ezt bársonyból, palotából nem, ezt csak ebbõl a jászolból tudom elmondani neked. Ne félj tehát! Azt hoztam, amit vártál, örömet, boldogságot. Úgy legyen!
Bulányi György, 1949