Bulányi György piarista szerzetes-tanár 1945 februárjában - Európában az elsôk között - alakított katolikus hívôkbôl késôbb Bokor-közösségnek nevezett vallási kisközösséget. Tanításának egyik sarkköve a jézusi erôszakmentesség volt, amelybôl következett, hogy lelkiismereti okból bárkinek joga van megtagadni a katonai szolgálatot. Felfogása bizonyos pontokon ezen kívül is eltért a katolikus egyházétól, helyeselte, ha a püspököket a hívek választják, s nem kifogásolta nôk és nôs férfiak pappá szentelését. Bulányi pátert 1952-ben államellenes szervezkedés vádjával életfogytiglani börtönre ítélték. 1960-ban amnesztiával szabadul, tovább folytatja tevékenységét a Bokor-közösségekben. 1981-ben - részben a pártállam nyomására - a Magyar Püspöki Kar "tévedéseiért" egyházi bíróság elé állította és megvonta tôle a nyilvános papi tevékenység jogát. 1997 februárjában a Vatikáni Hittani Kongregáció felülvizsgálat után lezártnak tekintette az úgynevezett Bulányi-ügyet, szeptember 10-én a Magyar Püspöki Kar is rehabilitálta Bulányi pátert. Alább Bulányi Györgynek azt a szentbeszédét adjuk közre, amelyet 1997. október 19-én a piaristák kápolnájában mondott el abból az alkalomból, hogy miként azt maga fogalmazta: "Tizenhat év akadályoztatás után újra nyilvánosan folytathatja papi hivatását - szentmisét mondhat."

"Nem fogod elsírni magad?" - kérdezte pár napja tôlem szeretett tanítványom és elöljáróm. Biztosítottam, hogy nem, s nagyon bízom benne, hogy így is lesz. (Egyáltalán, a szentbeszéd szubjektív részével igyekszem hamar végezni. Az csak bevezetés lesz. Elkezdem.)

Jövô szeptemberben lesz 70 éve, hogy Kövesi Lajos piarista osztályfônököm, vezetésével az I/A osztály büszke tanulójaként, kezemben a Sík-Schütz imádságos könyvvel beléptem e kápolnába. Tettem ezt aztán naponként nyolc éven át. 58. éve már, hogy az oltár lépcsôjére hajtottam fejem, majd letettem a vissza nem vonandó, az ünnepélyes fogadalmat: piarista maradok mindhalálig, 55. éve, hogy ugyanitt pappá szenteltek, s itt mondtam a rákövetkezô napon elsô misémet is. Gyanútlanul írtam rá az elsô misés képre az aznapi mise nyitó antifónáját: Én pedig ne dicsekedjem másban, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében... Semmit sem sejtettem akkor jövômbôl. Rá két évre itt eskettem meg Lívia húgomat, aki itt ül most közöttünk három gyermekével, öt felnôtt unokájával. Ez a történet csak a mai nappal - 52 év kihagyással - folytatódik.

Ekkorával, mert közben engem életfogytiglani börtönre ítéltek, a kápolnánkból pedig Egyetemi Színpad lett. Ezüstmisémet, 1968-ban, csak zárt ajtók mögött mondhattam el Mikszáth Kálmán téri kápolnánkban - rendtársaim és szüleim jelenlétében. Aranymisémet is, 1993 januárjában, ugyanott és ugyanúgy, bár az Egyetemi Színpad közben elköltözött innen. Nyitott ajtókkal csak a Professzorok Házában, a volt pártfôiskolán rendezhette meg aranymisémet a Bokor. Ide azért nem jöhettem el, mert jó 15 éve a hazai püspöki karnak a pártállam nyomására meg kellett állapítania, hogy teológiámmal valami baj van. Bizony nagy baj, mert olyan embereket nevelt ez a teológia, akik a rendszerváltás utolsó napjáig börtönben ültek. Ott, a becsület helyén, mert Jézus tanítványaivá lettek, s ennek folytán nem voltak hajlandók esküt tenni embertársaik meggyilkolására.

Ez év februárjában viszont egyházam illetékes római kongregációja azt állapította meg, hogy még sincs baj a tanításommal. E megállapítást jó fél esztendôvel késôbb - egy hónapja sincs még - hazám püspökei a magyar katolikusoknak tudtára is adták. Életem legnehezebb idôszaka zárult le ezzel. Legnehezebb, mert Rákosi és Kádár börtönében ülni - akármilyen nehéz is - mégiscsak dicsôség, hogy "ne dicsekedjem másban, mint a mi Urunk keresztjében".

Egyházamtól elvetve lenni - ezt már nehezebben viseltem. Pár hónappal ezelôtt meg is vallottam Kamilla nôvéremnek, hogy szeretném már földi pályafutásomat befejezni. Ma már nem mondanám neki. Miért mondtam korábbam? Csak azért, mert Galileit 350 év után rehabilitálta egyházunk, s számolnom kellett a lehetôséggel nekem is. Aztán tetszett Istennek belenyúlnia dolgomba - flavit Deus, et dissipati sunt -, s most itt lehetek. S itt vagytok Ti is, drága testvéreim, hogy hálát adjunk Istennek azért, hogy fújt a Lélek, s Ratzinger bíboros nem állt ellen e fúvásnak.

Ezzel vége is a szubjektív résznek. S áttérhetek az objektívra. Mert erre tartják a papot. Arra, hogy mondja Isten igéjét. A magyartanárt pedig arra, hogy tudja és tanítsa: a bevezetés nem lehet hoszszabb, mint a tárgyalás. (Jöjjenek hát sorban a tárgyalás pontjai!)

Három szöveget is hallottunk. Az elsôben Izajás jó harmadfél ezer éve arról énekel, hogy Isten szolgájának (zsidóul: Ebed Jahve) az összetörése Isten akarata volt, s az úr akarata célhoz jutott szolgája szenvedésével, mert "igaz szolgája sokakat tesz igazzá a maga ismeretével". Igazzá - ez zsidóul úgy van, hogy caddik. Az én fordításomban pedig így hangzik: Isten akaratát teljesítôvé, istennek tetszôvé tesz sokakat Jahve szolgája azzal, hogy szenved.

Mindezt értem is meg nem is. Nem értem, hogyan akarná Isten, hogy a szolgái szenvedjenek. Ez ellentmondásnak tetszik, hiszen Isten sem lehet ellensége önmagának, saját ügyének. Ezenfelül azért sem értem, mert Istenrôl úgy tudjuk, hogy végtelenül jó. Olyannyira, hogy még ellenségeinek sem tesz rosszat: napját felkelti jókra és gonoszokra; esôt ád igazaknak és hamisaknak - tanultuk Jézustól. Hogyan akarhatná akkor saját embereinek szenvedését?! Nem is akarja. A teológia tanít Isten megengedô akaratáról is. Ez magyarul annyit jelent, hogy az az Isten, akire minket Jézus tanított, nem Jupiter tonans. Magyarul: nem vág oda villámával, ahol valami neki nem tetszô dolog történik. Isten nem pantokrator, azaz sokkal inkább mindent elviselô és édesanyai, mint mindenható. Miért ilyen? Mert Szeretet-Isten. Ahogy a János-levélben olvassuk: az Isten szeretet!

Ha persze a szöveg azt akarja mondani, hogy elámulunk azon az embertársunkon, aki példát ad nekünk, akkor már kezdem érteni a szöveget. Példát ad mire? Arra, hogy hûségesen kitart Isten szolgálatában - csináljanak vele akármit is azok, akik fütyülnek Isten szándékaira. Ilyen példa valóban sokakat rábírhat arra, hogy maguk is caddikok, azaz Isten akaratát megtevôk, s így Istennek tetszôk legyenek. Így már egészen érthetô a szöveg. Isten inkább akarja, hogy szenvedjünk a gonoszok kezeitôl, semmint hogy hûtlenekké váljunk Hozzá. Ne hatalmunkkal dicsekedjünk; azzal, hogy hány embert tudunk tönkretenni. Hanem inkább a kereszttel. Tudta ezt Szókratész is: Nagyobb baj elkövetni az igazságtalanságot, mint elszenvedni.

Második olvasmányunk rárímel az elsôre. Szerzôje megállapítja Jézusról, hogy megfelelt az Izajás-féle normának. Hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett. Nem páholyban ülve közölte velünk Isten örök bölcsességét, amit atyjától tanult. Be is mutatta, miként kell istennek tetszônek lennie az embernek; nekünk, akik emberek vagyunk, miként ô. Példát adva mutatta be. Mikor megmosta tanítványai lábát, kifejezetten is mondta: Példát adtam nektek. Mire adott? Arra, hogy mi is azt tegyük, amit ô. Lesöpört Jézus ezzel az asztalról minden mellébeszélést. Azt is, hogy mindezeket Jézus megtehette, hiszen ô Isten volt. Azt is, hogy ezekre csak azért volt szükség, mert meg kellett váltania minket. Azt is, hogy mi már nyugodtan beülhetünk a karosszékbe, s élvezhetjük a megváltás gyümölcseit. Azt is, hogy nekünk már nem kell olyan forrón ennünk a levest, mint neki. Ugyanolyan forrón kell! S hogy mindezt ki is lehet bírnunk. Hogyan is mondta egy Sík Sándor nevû piarista ezelôtt 60 évvel a Máglyafüst címû versében?

Ha élet, élet! Gyenge vállaidra

Nem rak rád nagyobbat az atyai végzet

Mint amit elbírsz...

Ha meg halál: majd ád hozzá erôt,

ki hôssé tette bimbócska Ágnest

és hitvallóvá kétszívû Tamást.

Mondok még valamit a 3. olvasmányról is. Ez a Jakab és János egészen jó Nagykonstantin utáni keresztényeknek indultak. Nem is karosszékben akartak volna ülni ôk, hanem egyenest trónuson; méghozzá Jézus trónján, jobbról meg balról. Nem volt Jézusnak trónusa. Csak keresztje volt. De ezt már ôk, Jézus közvetlen tanítványai, sem akarták tudomásul venni. Nehéz dolog is ez.

Kétféle kereszténységgel szolgál a történelem. Nagykonstantin utánival meg jézusival: trónusossal meg keresztessel. Egy jó 25 évvel ezelôtti, halászteleki földalatti - nem Metro, hanem underground! - lelki gyakorlatomon találtam ki ezt a szójátékot: Kereszténység - de kinek? (Mert ki vállalja?) Kereszténység - de minek? Trónon ülésre bôven van jelentkezô. Nélkülünk is elfoglalják; akad rá vállalkozó fölösen is. Közremûködésünk nélkül is képes volt mindenkor az emberi nem az uralkodásra, kiváltságkergetésre; akár azok fegyveres megszerzésére, így aztán nyomorból, háborúból sohasem volt hiány; Jézus elôtt sem. Nincs szüksége Istennek a kereszt jegyében viselt háborúkra sem. Az ilyenekre a legkevésbé. Jézus csak a kereszten király. Akiknek trónjuk volt, azok feszítették, s feszítik ma is, keresztre ôt s övéit...

"Büszke magyar vagyok én, Keleten nôtt törzsöke fámnak" - énekelte Kölcsey. Én meg síró magyar is vagyok. De szeretnék csak büszke magyarnak lenni. Jézus ezt kérdezte Zebedeus két fiától: Ki tudjátok-e inni a kelyhet, amelyet én kiiszom? Sohasem akarjuk kiinni, verekedni akarunk, s borzalmas árat fizetünk érte.

Harcolunk a tatárral: Muhi elôtt még két és fél millióan vagyunk, s egy évre rá (1242) ennek felére fogy a magyar: ötnegyed millióra. Háromszáz év múltán, a 16. század elején 3-4 millió a magyar. Harcolunk két századon keresztül a törökkel, s a 18. század elejére lemegyünk másfél millióra. Vállaljuk a két világháborút. Ennek eredménye: több millió magyar erôszakos halála, országunk területének kétharmadát elveszítjük, határokon kívülre kerül a magyarság egyharmada, mely kitelepítendô, de mindenképpen felszámolandó elemmé minôsül saját ezer- esztendôs településhelyén. Utolsó következményként megfogyott bennünk még az élni akarás is: évenként több tízezerrel fogy a magyar. Bár fél százada nem viselünk háborút, most a változatosság okából saját magunkat gyilkoljuk.

Miért? Mert nem akarunk kelyhet kiinni. Meg akarjuk menteni életünket, s elveszítjük azt. Megérti-e egyszer az emberiség, megérti-e nemzetünk, hogy a nemzetek életét nem a fegyverek tartják fenn, hanem az édesanyák, akik megszülnek minket? Hogy nem az ölés az élet biztosítéka, hanem az ölelés! Hogy végre uralkodni akaró nagykonstantini keresztényekbôl jézusi keresztényekké - vagy egyszerûen csak emberekké - kell válnunk, ha élni akarunk. Így van, mert benne vagyunk az idô rostájában. Hogyan is énekelte Ady:

...aki kihull, megérdemelte,

Az ocsút az Idô nem szánja.

Aszott nemzetek, hült világok,

Tört életek miazmás vágya

Halálra-valók s nem kár értük.

Értem a költô prófétai keserûségét, mégis odakiabálom neki: De azért mégiscsak kár lenne értünk! Az ökológusok siratják még a pusztuló békákat is. Magam, teológusként is siratom a pusztuló magyart. Arany János 1849 vérzivatarában írt szavaival:

Ha minket is elfú az idô zivatarja,

Nem lesz az Istennek soha több magyarja.

Nem akarok síró magyar lenni. Isten választott népének szeretném tudni a fajtám. Választott népévé Istennek? Igen, mert mindig az az ô népe, amelyik jobban érti ôt, s jobban igyekszik tenni azt az egyetlen szükségest, amit beleírt feladatként minden nép mindegyik lányának-fiának szívébe. Mit? A szeretetet, a mindenkit átölelést.

Végezetül, Testvéreim, azt olvasom a Direktóriumban, hogy a mai napon ünnepélyes megemlékezés tartandó a pápáról. Amikor II. János Pál elsô ízben látogatott el hazánkba, felkértek, írjak róla egy tanulmányt. Utolsó fejezete ezt a címet kapta: Álmodom egy pápáról. Ennek a legvégét mondom még el. 1990-ben írtam:

Uralkodó Jézus-tanítvány - ez ellentmondás. Gazdag Jézus-tanítvány - ez is ellentmondás. Embergyilkos, fegyvert ragadó Jézus-tanítvány pedig a legnagyobb ellentmondás. Jézus nem uralkodott, nem volt vagyona, Péter kardját is hüvelybe dugatta. Isten sem uralkodik, csak él és szolgálva szeret. Most pedig álmodom. Arról, hogy a pápa ezt elolvassa, és megszólít engem:

- Igazad van, testvérem! De hiszed, hogy ez lehetséges? Én meg ezt válaszolom neki:

Hiszem. Hiszem, mert Jézus mondta... és hiszem, mert belepusztul az emberiség, ha el nem kezdik valakik. Kik kezdjék el? Hát a Jézus-tanítványok, mi, az Egyház..., hiszen erre lettünk.

Még valami: arról szeretnék vallani, hogyan került e liturgia elejére Bárdos Lajos kórusmûve. Története van: 1976 decemberét írjuk. Gyülekeznek már fejünk felett a viharfelhôk. A december eleji püspökkari konferencián Lékai bíboros kiosztja püspöktársainak a dolgozatot, melynek címe: Bulányi György valószínûleg hiányos teológiai mûveltségébôl adódó téves tanításai. Ezenfelül minden püspök megkapta tôle a saját egyházmegyéjében mûködô "bulányista papok" jegyzékét, hogy azokat a püspök megbüntesse. Endrey Mihály váci püspök is megkapja a maga listáját. Elolvassa a neveket, feláll és ezt mondja: Egyházmegyém legjobb papjai, pertu barátaim.

Ezekben a napokban hív meg a Rádió 6-os stúdiójába Katanics Mária, aki már 1949-ben, fiatal zeneakadémistaként tagja egyik közösségünknek. Ô vezényli a stúdióban a kórusmûvet. Amikor befejezi, Bárdos tanár úr színre lép, s kezet csókol a vezénylésért egykori tanítványának. Nekem pedig hamar megindulnak, s végig az egész kórusmû alatt és utána is megállíthatatlanul folynak a könnyeim, pedig nem voltam, s ma sem vagyok sírós fajta. Megsejtettem, hogy mi következik a Bokorra és reám? Talán.

Most két vértanúnkra gondolok: Sándor Pista és Czakó Imre testvéreinkre, akik erôszakos halált halván 1952-ben és '72-ben nem érhették meg ezt a napot. Én megérhettem, és most a Batthyányt és az aradi 13-at sirató nemzet jövôjében 1861-ben is reménykedô Arannyal, a reményt az ének eszközeivel megmagasító Bárdossal s a mindezt karmesterként interpretáló Máriával együtt és Isten színe elôtt imádkozom el ezt az azóta nekem százszor szentté lett szöveget:

Az nem lehet, hogy milliók fohásza

Örökké visszamáljon rólad, ég!

...

Támadni kell mindig nagyobb körökben,

Életnek ott, hol a mártír-tetem

Magát kiforrja csendes földi rögben:

Légy hû és bízzál jövôdben én nemzetem.

És vissza nem foly az idônek árja,

Elôre duzzad feltarthatatlanul;

...

Bízvást! ... mi benn vagyunk a fôsodorban:

Veszhet közülünk még talán nem egy:

De szállva, ím, elsôk között a sorban,

Vásznunk dagad, hajónk elôre megy!

Azzal fejezem be, amit ugyanezekben az években írt új Simeonként Tompa Mihály:

Csak azt a napot várom, csak azt.

Elérkezvén ez a nap, a Bokornak s a jézusi örökség minden Bokron kívüli képviselôjének egyaránt ezt üzenem:

Légy hû, s bízzál jövôdben! Ámen.

Istenünk, azt kérem tôled, hogy a jézusi tanítás erejében újuljon meg egyházunk. Vezetôi kerüljenek testvéri kapcsolatba az Istennek tetszô élet útjait keresô hívôkkel, Isten népével. Egyesült erôvel mutasson példát egyházunk a fösvénység hatalmába került és kallódó világnak. Segíts, Istenünk megérteni, hogy az istennek tetszô gazdagság titka az egymást segítô és arányos osztozásban rejlik. Add meg, Uram!