A MIATYÁNK A MAI EGZEGÉZISBEN

(JOACHIM JEREMIAS ALAPJÁN)

 

A Miatyánk az ókeresztény Egyházban

 

350-ben, nagyböjt és húsvét idején egy — a következő évben püspökké szentelt — jeruzsálemi pap, Cirill a Szent Sírban előadta híres "Huszonnégy katekézis"-ét. Hála az egyik hallgató gyorsírással leírt jegy­zeteinek, fennmaradtak Cirill útmutatásai, amelyek két csoportra tagozódnak. Az első a keresztségre készítette fel a katekumeneket, amelyet Húsvét éjszakáján kellett felvenniök: ezek a keresztség előtti katekézisek a hittitkok magyarázatára összpontosítanak. Az utolsó öt katekézist ezzel szemben a keresztség után, húsvét hetében tartotta; ezekben a felvett szentségekről tanított a neofitáknak, innen a nevük: misztagogikus katekézisek. Az utolsóban az Eucharisztia liturgiáját magyarázza Cirill hallgatói­nak, különös tekintettel az abban mondott imákra, közöttük a Miatyánkra.

Cirillnek ez a 24. katekézise a legrégibb tanúnk a Miatyánk hivatalos liturgikus használatáról. Jegyez­zük meg a helyét: közvetlenül a communio előtt imádkozták. A Miatyánk mint az eucharisztikus liturgia lényegi eleme a "Missa fidelium"-ban, az istentiszteletnek kizárólag a megkereszteltek részére rendelt részében helyezkedik el.

Nemcsak Jeruzsálemben, az egész Egyházban így volt ez. Az eucharisztikus ünnep mindenütt tartal­mazta a Miatyánkot, ami a Credoval együtt a katekumeneknek tanított szövegek közé tartozott minden­hol. Ezeket hol a keresztség előtt, hol pedig — mint Cirillnél láttuk — a keresztséget követő napokban oktatták. Kérésről kérésre magyarázták az Úr imáját, majd egy beszédben összefoglalták az egészet. Így a katekumenek vagy a neofiták kívülről megtanulták a Miatyánkot. Csak közvetlenül a keresztség után, az első eucharisztikus istentiszteleten mondhatták mindenkivel együtt. Az Egyház megkeresztelt tag­jainak kizárólagos előjoga volt a Miatyánk, ezért nevezték a "hívők imájának".

Menjünk azonban még hátrébb az időben és vizsgáljuk meg a Didakhét (Az apostolok tanítása): első látásra mintha másfajta helyzetet tükrözne. Ez a legrégibb egyházi rendelkezés. Magját a legutóbbi kommentár — talán kissé túlzott optimizmussal[1] — az 50-70-es évekre datálja. Az első századra min­denképpen visszavezethető. A Miatyánkot a 8.fejezet idézi ezzel a formulával bevezetve: "Ne imádkoz­zatok úgy mint a képmutatók, hanem úgy, ahogyan az  Úr parancsolta evangéliumában". Egy doxológia zárja, amely két sajátosságot (attribut) tartalmaz: "Mert tied a hatalom és a dicsőség mindörökké". Ezt követi az utasítás: naponta háromszor kell imádkozni.

Ez a kezdeti időkből származó írás tehát a Miatyánk rendes használatát tételezi fel, úgy tűnik azon­ban, anélkül, hogy a szentségekkel kapcsolata lenne. De ez a látszat téves. Meg kell fontolni a Miatyánk helyét a Didakhéban.[2]

A könyv a két út tanításával kezdődik (1-6. fejezet), ez az élet és a halál útja, amelyben minden két­séget kizáróan felfedezhetjük a katekumeneknek adott tanítást. Ezt követi a hetedik fejezet, a keresztség tárgyalása; és csak aztán következnek a megkereszteltek számára fontos részek: böjt és ima (ideértve a Miatyánkot is) a 8. fejezetben, az Úr vacsorája a 9. és 10. fejezetben, az egyházi szervezet és fegyelem a 11-15. fejezetben. Számunkra az érdekes itt, hogy az Úr imája és vacsorája a keresztséget követi.

Alátámasztottuk tehát kezdeti megállapításunkat: az ókeresztény egyházban és — most már pon­tosíthatunk — az első század óta a Miatyánk az Egyház teljes jogú tagjainak van fenntartva.

 

A következtetés megérdemli, hogy megálljunk itt egy kicsit: jelenlegi felfogásunk szerint magától értetődő, hogy a Miatyánk mindenkié: igencsak másként volt ez a kezdeti idők egyházában. A Miatyánk az Egyház legszentebb kincsei közé tartozott, amely csak a teljes jogú tagokat illette meg és amelyet kifele nem szabadott közölni. Privilégium volt, hogy az Úr imáját mondhatták. Hogy milyen félelem, milyen tisztelet övezte a Miatyánkot, mi sem mutatja jobban mint a minden liturgiában megőrzött bevezető formulák — Keleten és Nyugaton egyaránt. Keleten, a görög és orosz ortodox egyházakban a mai napig használt Khryzosztomosz-liturgia ezt mondatja a pappal a Miatyánk előtt: "Méltass minket Urunk, hogy bizalommal, elítélés nélkül bátorkodjunk téged, mennyei Isten, Atyánknak nevezni és mon­dani: Miatyánk..." Nyugaton, a római mise hasonlóképpen fejezi ki magát: "Mondani merjük (audemus dicere): Miatyánk..."

A Miatyánknak ez a tiszteletteljes félelme az ókeresztény egyház öröksége, amelyet sajnos nagy mértékben veszni hagytunk. Nyugtalanoknak kell lennünk miatta.

Próbáljuk meg tehát — ha még lehetséges — felfedni a miértjét ennek a tiszteletnek, amellyel a kezdeti idők egyháza körülvette az Úr imáját és amelyet ez az "audemus dicere" is kifejez. Talán újra megtalálunk valamit e félelem gyökeréből, miközben megpróbáljuk — már amennyire ez lehetséges — a legújabb újszövetségi exegézis eredményeinek segítségével azt az értelmet megragadni, amelyet Jézus maga akart adni a Miatyánk szavainak.    

 

A Miatyánk legősibb szövege

 

Előzetesen az eredeti szöveg problémáját kell megoldanunk. A Miatyánk két helyen található az Újszövetségben, Máténál (6,9-13) a Hegyi Beszédben, Lukácsnál a 11. fejezetben (11,2-4)

Luther régi Biblia-kiadásaiban néhány jelentéktelen eltérés kivételével és a lukácsi szövegben a doxo­lógia hiányával a két változat fedi egymást. A felülvizsgált új kiadás, a Zürichi Biblia és az új angol fordítás ellenben egy a mátéinál rövidebb szöveget tesznek közzé a Lk 11,2-4-ben.

Tudvalevő, hogy 120 éve igen felerősödött az Újszövetség eredeti szövegének tudományos kutatása: előbb Németországban, aztán Angliában és mostanában az Egyesült Államokban. A kutatást sarkallta számos kézirat felfedezése, amelyek közül néhány nagyon régi. 1961-ben csak a görög nyelvű Újszövet­ség-kéziratok száma elérte a 4916-ot. Az összehasonlítások és osztályozások egy a lutheri összeállítást megelőző szöveg helyreállítását eredményezték. Míg ő a 4. század végén a bizánci egyházban használt formát tartotta szem előtt, mi a 2. század körüli szöveget ismerjük ma és ezzel gyakorlatilag lezártnak tekinthetjük a tudományos kutatás e fejezetét; jelenleg nyugodtan mondhatjuk: visszanyertük az Újszövetség lehető legjobb szövegét.

Nos, lássuk a Miatyánkkal kapcsolatos eredményeket: Abban az időben, amikor Máté és Lukács evangéliumai keletkeztek, tehát i.sz.75 és 85 között, a Miatyánk két változatban létezett, amelyek mege­gyeztek a lényegben, de különböztek abban, hogy az egyik hosszabb (Mt 6,9-13 és néhány másodlagos eltéréssel a Didakhé 8,2), a másik (Lk 11,2-4) rövidebb volt. A mátéi változat megegyezik a ma elterjedt hét kérésből álló szöveggel — a doxológia nem szerepelt benne (ld. alább) — Lukácsé viszont a legrégibb kéziratok szerint öt kérést tartalmaz. Így szól: "Atyánk! Szenteltessék meg a neved! — Jöjjön el az országod! — Add meg a mindennapi kenyerünket minden nap! — Bocsásd meg a bűneinket, amint mi is megbocsátunk minden ellenünk vétőnek! — És ne vígy minket kísértésbe!"

Két kérdést vetünk fel ezzel kapcsolatban:

1. Mi az oka annak, hogy 75 körül a Miatyánkot két különböző formában imádkozták és hagyomá­nyozták át?

2. Melyik az eredeti e két változat közül?         

 

A két változat

 

Az első kérdésre: hogyan lehetséges, hogy a Miatyánk két formában létezik — a választ az imádság mátéi és lukácsi szövegkörnyezetének tanulmányozása fogja megadni. Mindkét szöveg Jézusnak az imádsággal kapcsolatos mondásaiban gyökerezik.

Máténál a 6. fejezetben (1-18) Jézusnak a laikus farizeusi körök vallási szokásaira vonatkozó véleményét találjuk. Az Úr bírálja az alamizsnákkal (6,2-4), az imádságokkal (6,5-6) és a böjtökkel (6,16-18) kapcsolatos nyilvános kérkedést, amelyek a magamutogatásra és a hiú dicsőség hajhászására szolgálnak. Jézus ezzel szemben azt parancsolja tanítványainak, hogy titokban alamizsnálkodjanak, titokban végezzék imájukat és böjtjüket, úgy hogy csak Isten lássa. Mindhárom szakasz (alamizsna, imádság, böjt) szimmetrikus szerkezetű: minden egyes alkalommal két, egy-egy időhatározóval bevezetett mondatban állítja szembe a helyes és a helytelen cselekvésmódot. (vö. 6,2-3: "Amikor tehát alamizsnát adsz..."; "Te amikor alamizsnát adsz") (vö. 6,5-6: "amikor imádkoztok"; "te, amikor imádko­zol...") (vö. 6,16-17: "Amikor böjtöltök..."; "Te, amikor böjtölsz...").

Csak az imádságra vonatkozó középső rész bővül ki Jézusnak erről a témáról szóló másik három mondásával, amelyek ezt az együttest alkotják:

a./ az alapgondolat Jézus rendelkezése, hogy tanítványai ne utánozzák a farizeusokat, akik úgy in­tézik, hogy éppen úton legyenek, amikor a Templom harsonái az imádság óráját jelzik, így aztán lát­szólag meglepve a tömeg szeme láttára legyenek "kénytelenek" imádkozni; nem, a tanítványok zárt ajtók mögött imádkozzanak, egy szobában, legyen az akár olyan profán használatú is, mint az éléskamra (a kis szoba). 6,5-6.

b./ Ehhez kapcsolódik a pogányok üres locsogása elleni figyelmeztetés: a mennyei Atya gyer­mekeinek, a tanítványoknak nincs szükségük a szó szaporítására. 6,7-8.

c./ Ezután következik a Miatyánk, a rövid ima példája. Valóban, az Úr imája szűkszavúságával elüt a korabeli zsidó imádságok legtöbbjétől. 6,9-13.

d./ A bűnök megbocsátásával kapcsolatban Máté következtetésként ide csatolja és hangsúlyozza Jézus egy mondását, amelyben a jó imádsághoz szükséges állapotról szól: csak annak van joga az isteni bocsánatot kérnie, aki maga is kész a megbocsátásra.

Itt tehát valószínűleg egy az imádságról szóló katekizmussal van dolgunk, amelyet Jézus mondásaiból állítottak össze és valószínűleg a neofiták imádságos bevezetésére használták.

 

A Miatyánk Lukácsnál is egy efféle katekizmusban helyezkedik el. A Lk 11,1-13-ban a kezdeti egyház gondját látjuk: hogyan tanítsa tagjait a helyes imádságra? Mindamellett Lukácsnál ez a katekizmus egészen más stílusú, mint Mátéé.

Ez is négy részre tagozódik:

a./ Az elején az imádkozó Jézus képe, minden keresztény imádkozó modellje, és a tanítványok kérése: "Uram, taníts meg minket imádkozni!" (11,1) Jézus a Miatyánkkal teljesíti kívánságukat. (11,2-4)

b./ Ezután következik az alkalmatlankodó barát példabeszéde; a jelenlegi szövegkörnyezetben ez buzdítás a kitartó imádságra, amelyben állhatatosnak kell lennünk, még akkor is, ha kérésünk — mint itt — nem teljesül azonnal. (11,5-8)

c./ Majd ugyanez a buzdítás felszólítás formájában: "Kérjetek és kaptok..." (11,9-10)

d./ Végül konklúzió gyanánt az apa hasonlata, aki jó dolgokat ad gyermekeinek. (11,11-13)

 

Az imádság kétféle bevezetésének eltéréseit a szöveg címzettjeinek különbségével magyarázhatjuk. Máté katekizmusa olyan embereknek íródott, akik gyermekkoruktól fogva tanultak imádkozni, sőt, ép­pen az "elrutinosodás" veszélye fenyegette őket. Lukácsé ellenben olyan emberekhez szól, akik mindent csak most tanulnak az imádságról és így bátorítani kell őket. Kétségtelen, Máté zsidó eredetű keresztényeknek szóló tanítást rögzített számunkra, Lukács pedig megtért pogányok katekézisét. Mind­ebből az következik, hogy i.sz. 75 körül a Miatyánk úgy a zsidókeresztény mint a pogány egyházakban kötelező eleme volt az imádságra nevelésnek. Különböző helyzeteikből adódó néhány változás ellenére is mindkét egyház megegyezett abban, hogy egy keresztény számára a Miatyánkkal kell megtanítani az imádságot.

Hogyan magyarázzuk tehát a két eltérő változat létét Máté és Lukács evangéliumában? Jelenleg így válaszolhatunk: semmiképpen sem tulajdoníthatjuk az eltéréseket az evangélisták személyes akaratának — egyetlen szerző sem mert volna saját maga változtatni valamit az Úr imájában — ezek a változások az adott helyzet eltérésével magyarázandók (Sitz im Leben). Kétféle egyház szövegével van dolgunk: az evangélisták a Miatyánknak azt a szövegét hagyták ránk, amit a maguk idejében, a maguk egyházában imádkoztak.

 

Az eredeti szöveg

 

Most válaszolhatunk a második kérdésünkre: e két változat közül melyiket kell az eredetinek tarta­nunk?

Első pillantásra szembetűnik, hogy Lukács változata rövidebb a mátéinál. Mégpedig három helyen; először is, nála a megszólítás egészen rövid: Atya, vagy pontosabban fordítva: Szeretett Atya.

Aztán Máténál az első két kívánság-formájú kérést egy harmadik követi: "Legyen meg a te akaratod mint a mennyben úgy a földön is!" És végül: az utolsó kérést — "és ne vígy minket kísértésbe" — Máté megtoldja egy ezzel ellentétes kéréssel: "hanem szabadíts meg a gonosztól". Nos, már csak az összevetés szempontjából döntő tényt kell megfogalmaznunk, azt, hogy Lukács rövidebb szövegét teljesen tartal­mazza Máté hosszabb szövege. Márpedig a liturgikus szövegek áthagyományozását szabályozó törvények alapján ha egy rövidebb szöveg hiánytalanul bennfoglaltatik egy hosszabban, akkor a rövidet kell ere­detinek tekintenünk. Ki merne ugyanis a Miatyánkból két, a legrégibb tradícióból fennmaradt kérést törölni? Éppen ellenkezőleg, az bizonyosodott be többször is, hogy kezdetben, amikor a formulák még nem rögződtek, a liturgikus szövegek fejlődtek, bővültek, gazdagodtak. Máté változata tehát fejlődést mutat. Ezt a következtetésünket erősítik meg más észrevételek is:

Először is Máté három hozzátoldása erősíti a ritmust, a megszólítás után, a kívánság-formájú kérések végén és a kérelem-formájú kérések végén találhatók. Ez így megfelel azoknak az észrevételeknek, amelyek a liturgikus szövegek növekedésével kapcsolatban más helyütt megfigyelhetők: a beszédek, imádságok stílusa a terebélyesedés felé halad.

Ugyancsak jellegzetes Máté tökéletesebb tagolása: a három kérelem-formájú kérésnek (a 6-ot és 7-et egynek vesszük) három kívánság-formájú kérés felel meg ennél az evangélistánál. Sőt, a harmadik kérés ("Ne vígy minket a kísértésbe"), amelynek rövidsége Lukácsnál csiszolatlanná teszi a befejezést, Máténál úgy hosszúságában mint formájában alkalmazkodik az előző kettőhöz (a kenyér és a bocsánat kérésének kétrészes szerkezete, ld. alább). Ez a harmonikus tagoltságra törekvő igyekezet jellemző a liturgikus tradícióra (paralellismus membrorum). Különösen élesen lehet megfigyelni ezt a jelenséget az Eu­charisztia alapítását tartalmazó szövegek összevetésekor.

Végül, Lukács változatának ősiségét erősíti — visszatekintve a kezdeti idők keresztény imádságaira — a rövid "Szeretett Atya", "Abba" megszólítás, melyről a Róm 8,15 és a Gal 4,6 tanúskodik. Máté ünnepé­lyes megszólítást tartalmaz: "Miatyánk, ki vagy a mennyekben" s ez a palesztinai zsidó vallási szokások­nak felel meg.

Így jutottunk el oda, hogy a közös részekben, azaz Lukács változatában látjuk a legrégibb szöveget. Ezt a pogánykeresztények egyháza őrizte meg a számunkra, míg a zsidókeresztény egyház, amely a kul­tikus hagyományok gazdag világában élt és járatos volt a liturgikus imádságok változatos formáiban, új alakot adott a Miatyánknak. Máté szövege, díszesebb lévén, hamar elterjedt az egész Egyházban, így került bele — mint föntebb láttuk — a Didakhéba is.

Természetesen óvatosnak kell lennünk ezzel a következtetéssel. Jézus maga is taníthatta két — egy rövidebb és egy hosszabb — formában a Miatyánkot, különböző alkalmakkor. Semmi nem zárja ki a pri­ori ezt a következtetést.

 

Az eddig elmondottak még nem merítik ki az eredeti szöveg kérdését. Eddig csak a két szöveg ter­jedelmének különbségére figyeltünk. A két változat azonban közös anyagában is mutat bizonyos — igaz, másodlagos és kizárólag a második részben elhelyezkedő — különbségeket. Ezek az eltérések megállí­tanak még  bennünket néhány pillanatra. Ezt olvassuk Máténál: "A holnapi kenyerünket add meg nekünk ma!" A hangsúly — mint látni fogjuk — az ellentéten van: holnap — ma. Lukácsnál ezzel szem­ben: "A holnapi kenyerünket add meg nekünk mindennap!" A "Ma" tehát "mindennap"-ra terjedt ki. Az­zal terjesztette ki a kérés körét, hogy el akarta tüntetni a holnap-ma ellentétet, ráadásul meg kellett vál­toztatnia a görög "adj!" szót felszólító mód jelen időre, míg a Miatyánk más helyein mindenütt múlt idejű felszólító mód (aorisztosz) áll. Ez tehát a mátéi szövegezésben a régibb forma.

A sértések bocsánatát kérve Máté ezt mondja: "Töröld el az adósságainkat!", Lukács: "Töröld el a vétkeinket!". Tudnunk kell itt, hogy a ,hoba, szó használata (amelynek pontos fordítása adósság) Jézus anyanyelvének, az arámnak jellegzetes kifejezése a vétek jelölésére. Máté szöveghűen fordít: töröld el az adósságainkat! és ezzel egy arám szubsztrátum létét is feltárja. Ezzel szemben Lukács változata az adósság szót, melyet a görögben nem használtak ,vétek, értelemben a megfelelő: töröld el a vétkeinket — szóval fordítja. A kérés folytatása azonban — mert mi is eltöröljük mindenkinek, aki nekünk tartozik — megmutatja, hogy eredetileg a mondat első felében is az adósság szó volt. Így tehát itt ismét Máté őrizte meg számunkra a régebbi változatot.

                     

Az utolsó eltérés vizsgálata is e nézetünkben erősít meg bennünket.Máténál ezt olvassuk: "ahogyan mi is elengedtük azoknak, akik nekünk tartoznak"; míg Lukács így írja: "mert mi is elengedjük min­denkinek, aki nekünk tartozik".

Hogy megállapítsuk, melyik a régebbi változat — Máté múltja vagy Lukács jelene — abból kell kiin­dulnunk, hogy a Máténál található forma számunkra nehezebb feladatot jelöl: "ahogyan mi is elengedtük azoknak, akik nekünk tartoznak" — ez azt sugallja számunkra (helytelenül, mindjárt meglátjuk), hogy nemcsak a bocsánatunknak kell megelőznie Istenét, de a mi bocsánatunk a modellje Isten bocsánatának: "bocsáss meg, ahogyan mi megbocsátottunk".

Valójában a mátéi múltnak megfelelő arám forma befejezett jelen, amely olyan cselekvést jelöl, amelyik ugyanabban a pillanatban történik, mint a párja. Máté szövegének a helyes fordítása tehát: "amint — amikor ezeket a szavakat mondjuk  — mi is elengedjük azoknak, akik nekünk tartoznak".

Lukács változata ezzel szemben a jelen idő választásával mindenféle félreértésnek elejét akarta venni a görög nyelvű keresztények között. Ezért írja a szöveg értelmét illetően pontosan: "mert mi is megbo­csátunk mindenkinek, aki tartozik nekünk". Jegyezzük még meg, hogy Lukács változtatása "azoknak, akik nekünk tartoznak"-ról "mindenkinek, aki nekünk tartozik"-ra egyfajta szoros interpretáció, mely azt kívánja hangsúlyozni, hogy senkit sincs jogunk kihagyni megbocsátásunkból.

A Miatyánk két változatának megközelítése arra hívja fel a figyelmünket, hogy Lukács a görög nyelvhasználatra való tekintettel diszkréten átdolgozta Máté szövegét.

Mindent egybevetve, vizsgálatunk eredményét így foglalhatjuk össze: Lukács változata őrizte meg számunkra hosszúságát illetően az eredeti tartalmát, míg Máté szövege közelebb áll a közös rész eredeti megszövegezéséhez.

Az imént láttuk a bocsánatkéréssel kapcsolatban: Máté az "adósságaink" kifejezés használatával megmutatja, hogy a Miatyánk, amely csak görögül jutott el hozzánk, egy arám eredetire nyúlik vissza. Abban az irodalmi kapcsolatban találjuk ennek megerősítését, amely az első két kérés és a Qaddis arám imádság között található. Ha megpróbáljuk visszafordítani a Miatyánkot Jézus anyanyelvére, az így nyert szöveg — stílusában — illik a zsoltár liturgikus nyelvéhez. A visszafordítási kísérlet olvasója, még ha nem is járatos a semita nyelvekben, fáradság nélkül felismerheti ennek az ünnepélyes nyelvezetnek a jel­legzetességeit: a párhuzamos tagozódást és a kétütemű ritmust. A 2. és 4. sorokban található rímek sem véletlenek bizonyára. Nos, íme az a hangzás, ahogyan Jézus ajkáról körülbelül hallatszhatott a Miatyánk. (A vesszők a kétütemű ritmust mutatják.)

 

'Abbá

jitqaddáç çemák — teté malkuták

lahmán delimhár — hab lán joma dén

uçeboq lán hobaín — kediçe báqnan lehajjabaín

welan ta'elínnan lenisjón.

 

A MIATYÁNK ÉRTELME

 

Lukács úgy tanítja nekünk, hogy Jézus egy jól meghatározható alkalommal adja tanítványainak a Mia­tyánkot. "Történt egyszer, hogy valahol imádkozott. Amikor befejezte, egyik tanítványa kérte: Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogyan János is megtanította a tanítványait!" (Lk 11,1) Az, hogy az ismeretlen tanítvány Keresztelő János példájához folyamodik, nem érdektelen a Miatyánk megértése szempontjából. Tudjuk, hogy Jézus idejében a különböző vallási csoportok egy-egy különleges imádság­forma és -szabály tekintetében tértek el egymástól. Így voltak a farizeusok, az esszénusok és amint Lukácsnak ez a szakasza is szemlélteti, Keresztelő János tanítványai is. A külön imádságforma külön­leges kapcsolatot fejez ki Istennel, aki maga biztosítja a csoport egységét. Jézus tanítványainak a kérése tehát azt mutatja, hogy hittek abban: ők képezik a messianikus közösséget; egy imádságot kérnek az Úrtól, ami kapcsolatuknak és különbözőségüknek a jele, mert azt fejezi ki, amit a szívükben a leg­fontosabbnak tartanak. Valóban: a Miatyánk a legvilágosabb és rövidségéhez képest a legteljesebb összefoglalása Jézus tanításának. Az, hogy Jézus tanítványainak adta a Miatyánkot, egyúttal bevezeti az "imádság Jézus nevében" fogalmát. (ld. Jn,14,13k; 15,16; 16,23)[3]

A Miatyánk tagolása egyszerű és világos. Még egyszer közöljük a Miatyánk feltételezetten legrégibb szövegét, Lukács rövidebb változatát a Máténál található formában:

Szeretett Atya!

Szenteltessék meg a neved!

Jöjjön el az országod!

A holnapi kenyerünket add meg nekünk ma

És töröld el az adósságainkat, ahogyan mi is — miközben

ezeket a szavakat mondjuk — elengedjük a nekünk tartozóknak.

És ne vígy minket kísértésbe!

 

Egyértelmű a szöveg váza: 1. megszólítás; 2. két párhuzamos kérés kívánság-formában (magyarban kötőmód — francia subjonctif — ,görögben felszólító mód harmadik személy), Máténál itt három kérés; 3. két párhuzamos kérés kérelem-formában (felszólító mód második személy); 4. a befejező kérés.

Még egy látszólag jelentéktelen részletet figyeljünk meg: amíg a két kívánság egyszerűen csak egymás mellé van helyezve, a párhuzamos kérések "és" kötőszóval vannak összekapcsolva.

 

1.      A megszólítás: "Szeretett Atya!"

 

Istent Atyának szólítani — aki egészen a kezdetekig próbálja nyomon követni ennek a történetét, az az érzése, hogy egy olyan bányát kutat, ahol szüntelenül új és eddig még nem látott járatokra bukkan a mélységek felé haladva. Meglepő, hogy az ókori Keleten más a Kr.e.-i 2.-3. évezredben találunk apa néven hívott istenséget. Mózest és a prófétákat jóval megelőző sumér imádságok az elsők, amik ezt a megszólítást használják, és az apa szó már az istent jelenti bennük, nem csak úgy mint a királynak vagy a népnek az ősét, vagy mint a hatalmas urat, hanem a "kegyes és irgalmas" apát is, "akinek kezében nyugszik minden ország léte" (Úr-i himnusz Sin holdistenhez). Az Istenre alkalmazott apa szó így már mindazt magában foglalja az ősi keleti ember számára, amit nekünk ma valamiként az anya jelent.

Nézzük most az Ószövetséget! Csak ritkán mondja Istent Atyának, mindössze tizennégy alkalommal, igaz, jelentős helyeken. Isten Izrael Atyja: itt sem a mitikus ős, hanem az, aki a történelemben megmu­tatkozó hatalmas tettei által megszabadította, megmentette és felemelte Izraelt. Ugyanakkor Istennek "Atya"-ként való megjelölése csak a prófétáknál fejlődik ki a legteljesebb értelemben. A próféták szün­telenül vádolták a népet, hogy nem adja meg Istennek azt a tiszteletet, amit egy fiú az apjának kell hogy megadjon.

"A gyermek tiszteli apját, a szolga pedig urát.

Ha tehát én atya vagyok, hol az irántam való

tisztelet, ezt kérdezi tőletek a Seregek Ura..."

(Mal 1,6; vö. MTörv 32,5-6; Jer 3,19k).

Izrael bűneinek megvallásával és a folyton ismételt kiáltással válaszol erre a vádra: "Mégis, Urunk, te vagy a mi atyánk..." (Iz 64,7; Iz 63,15; Jer 3,4). Isten erre a kiáltásra felfoghatatlan bocsánatával válaszol:

"Dehát nem oly kedves fiam nekem Efraim

és nem oly dédelgetett gyermekem,

hogy minden megfenyítése után

meg ne kellene róla emlékeznem?

Szívemnek meg kell indulnia,

meg kell könyörülnöm rajtuk — mondja az Úr" (Jer 31,20).

Lehet mélyebben kifejezni a megbocsátó felfoghatatlan irgalmának ezt a belső kényszerét?

Ha Jézus tanítása felé fordulunk, erre a kérdésre igennel kell válaszolnunk. Nála egészen új dologgal állunk szemben: az' Abba' szóval. A Getszemáni kerti imádság leírása Szent Márknál (14,36) megmu­tatja, hogy Jézus ezt a szót akkor használta, amikor Istennel beszélgetett. Ezt nemcsak a Róm 8,15 és a Gal 4,6, de az evangéliumok szövegében görögül idegenül hangzó és bizonytalan vokatív "Atyá" is megerősíti, amelynek egyedüli kielégítő magyarázata az arám eredetiben is jelenlévő Atya, Abba lehet. A nagy és gazdag zsidó imádság-irodalom együttesének kutatása, mely még kevéssé tanulmányozott, arra a felismerésre vezetett, hogy Istent sehol nem szólítják Abbának benne. Mivel magyarázható ez? Az egyházatyák, Khryzosztomosz, Mopszvesztiai Theodor, Kyroszi Theodorétosz, akik antióchiai szár­mazásúak, dajkáik tehát az arám nyelv nyugat-szír dialektusát beszélték, egyöntetűen állítják, hogy az' Abba' szó a kisgyerek által apjának adott név volt. Ezt a Talmud is megerősíti: "Amint egy kisgyerek megízleli a búzát (értsd: elválasztották az anyatejtől), megtanulja mondani: abba és imma (papa-mama)"[4]. Abba és imma az első szavai a gügyögő gyereknek. Az 'abba' gyermeki és hétköznapi volt: senki nem merte ezt a szót mondani Istennek!

Jézus viszont mindig ezt használja, a tőle ránk maradt összes imádságban, mely alól csak a kereszten elhangzott kiáltás az egyetlen kivétel: "Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?" (Mk 15,34; Mt 27,46). Ennek megszólítási formája azonban a 22. zsoltár (22,2) idézésével adott volt. Jézus tehát úgy beszélt Istennek, mint egy kisgyerek az apjával; ugyanazzal a bensőséges egyszerűséggel, ráhagyatkozó biza­lommal. A Mt 11,27 azonban világossá teszi előttünk, hogy Jézus ezt a gyermeki megszólítást úgy tekin­tette, mint Isten egyedüli ismeretének a kifejezését, amit teljhatalmával együtt neki adott át az Atya: "Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja".

Az 'Atya' szó Jézus küldetése titkának a teljes kinyilvánulása. Neki, aki megkapta az Atyától Isten teljes ismeretét, neki volt joga ez a messiási privilégium, hogy így, ilyen gyermeki bizalommal nevezze Őt. Az "ABBA" Jézus "ipsissima vox"-a. Küldetésének erejét és tanításának lényegét hordozza.

Ez még mindig nem minden. Jézus a Miatyánk által átadja övéinek ezt a jogot, hogy Abbát mond­janak mint Ő. Részt ad nekik fiúi helyzetéből, és azért mert tanítványai, egy kisgyerek bizalmával beszélhetnek a Mennyei Atyával. Sőt, azt is állítja, hogy egyedül ez az új apa-fiú kapcsolat nyitja meg a mennyek országának kapuit. (Mt 18,3) "Bizony mondom nektek, ha nem lesztek olyanok mint a gye­rekek, nem mentek be a mennyek országába"[5]. Csak a gyerekek tudják mondani: Abba. Ahhoz, hogy megtaláljuk az utat az Ország felé, ki kell alakuljon bennünk ez a gyermeki bizalom, ami az 'Abba' szó mélyén rejlik.

Szent Pál is így érti, amikor két ízben is állítja, hogy az "Abba, Atyám" kiáltás a fiúság és a Lélek hatalmának a jele. (Róm 8,15; Gal 4,6)

Talán ebből az első szóból kezdjük megsejteni, miért nem volt természetes és magától értetődő a kezdeti egyház tagjai számára a Miatyánk, és miért írták körül annyi félelemmel és tisztelettel: "Méltass minket, Urunk, hogy bizalommal, elítélés nélkül bátorkodjunk téged, mennyei Isten, Atyánknak nevezni és mondani: Miatyánk..."

 

2.      A kívánság-pár

 

A gyermek első szavai mennyei Atyjához: "Szenteltessék meg a neved, jöjjön el az országod!"

Ezek a kérések nemcsak szerkezetükben párhuzamosak, tartalmuk is felel egymásnak. Irodalmilag a Qaddis-tól, egy régi arám imádságtól függenek, amely a zsinagógai istentisztelet lezárása volt és így két­ségtelenül gyermekkorától fogva ismerős volt Jézusnak. Íme a feltehetően legrégibb alakja ennek az imádságnak, amit csak később foglaltak össze: "Dicsőíttessék és szenteltessék meg az Ő nagy neve a világban, melyet akarata szerint teremtett. Vezesse hamarosan diadalra Országát életetekben és nap­jaitokban és Izrael minden házának életében nemsokára. És mondjátok: Amen."

Az, hogy a Miatyánk két kívánsága a Qaddisból ered, megmagyarázza, miért vannak — eltérően a velük szimmetrikus kérésektől — szó-kötés nélkül egymás mellé helyezve: nem úgy látszik, hogy a Qad­dis ősi szövegében a név megszentelésének és az ország eljövetelének kérése kötőszóval lennének összekötve.

A Qaddis-sal való rokonság azt mutatja, hogy ez a két kérés Isten országának az idők végezetén történő kinyilvánulásáért könyörög. Minden földi uralkodó trónralépését a hódolat szavai és tettei kísérik. Ugyanígy lesz az Úr eljövetelével. Nevének megszenteléseként gyűjtik össze és adják át neki a hódolatot: "Szent, Szent, Szent az Úr, a mindenható Isten, aki van, aki volt és aki eljön" (Jel 4,8). Ezután az egész univerzum a királyok Királyának lábaihoz borul: "Hálát adunk neked, mindenható Urunk, Is­tenünk, aki vagy és aki voltál, mert átvetted a főhatalmat és uralkodol!" (Jel 11,17)

A két kérés, melyet Máté egy olyan harmadikkal told meg, mely alapjaiban erősíti meg az előző ket­tőt ("Legyen meg a te akaratod úgy a mennyben mint a földön is!"), a végleges befejezést hívja, azt az órát, amikor Isten káromolt és profanizált neve megdicsőül és amikor uralma ígérete szerint megnyil­vánul:

"Szentté teszem nagy nevemet, amelyet gyalázat ért

a népek között, amelyet megszentségtelenítettek közöttük. Akkor majd megtudják a népek, hogy én vagyok az Úr — mondja az Úr, az Isten — amikor a szemük láttára megmutatom rajtatok, hogy szent vagyok." (Ez 36,23)

Ezek a kérések a nyomorúság mélyből fakadó kiáltásai. A rossz uralmában raboskodó világé, amely­ben Krisztus és Antikrisztus kűzdenek egymással, Jézus tanítványai pedig a dicsőség kinyilvánulása után kiáltanak. Ugyanakkor ezek a kérések egyfajta abszolut bizonyosság kifejezői is. Az imádkozó ember komolyan veszi Isten ígéreteit.

Valamiféle rendíthetetlen bizalommal egészen Isten kezeibe helyezi magát. Nem kételkedik: "Dicsőséged művét véghez fogod vinni!"

A "hivatalból" a Qaddist imádkozó zsidó közösség ugyanazokat a kifejezéseket használja, mint a Mia­tyánk, a különbség mégis nagy.

Az a közösség, mely a Qaddisban imádkozik a beteljesülésért, a jelen világ homályában tapogatózik; az, aki a Miatyánkban mondja ugyanazokat a szavakat, tudja, hogy a nagy fordulat már megtörtént: Isten elkezdte üdvöt hozó kegyelmi munkáját. Ez az ember már csak a teljes kinyilvánulását kéri annak, amit kapott.

 

3. A kérések párja

 

A kenyér és a bocsánat kérései az előzőekhez hasonlóan szorosan kötődnek egymáshoz. Már for­májuk is mutatja: mindkettő — szemben a kívánságokkal — kéttagú. Amennyiben a kívánságok valóban a Qaddis-ból származnak, ebből az következik, hogy a hangsúlyt az új, a Jézus által hozzátett rész hor­dozza, tehát a kérések. Ezek a kérések jelentik a Miatyánk szívét, ezeket akarják a többiek bevezetni.

Az első témája a mindennapi kenyér. A görög 'epiousios' szó, melyet általában a 'mindennapi' szóval adunk vissza, hosszú és még lezáratlan vitát indított a kutatók körében. Szent Jeromos véleménye mege­gyezik a mai általános állásponttal: szerinte a nazarénusok arám evangéliuma a 'mahar' (holnap) szót tartalmazta és így itt a holnapi kenyérről van szó. Nem mintha ez az evangélium megelőzné a szinop­tikusokat  — éppen ellenkezőleg, ez függ Mátétól —, de a Miatyánk arám formája (tehát a "holnapi kenyér" kifejezés is) szükségszerűen régebbi, mint az evangéliumaink. A Miatyánkot ugyanis állandóan imádkozták az első században Palesztinában és Máté fordítója természetesen nem úgy fordította le a Miatyánkot mint a többi, hanem úgy írta át az Úr imádságát, ahogyan azt mindennap imádkozta.Vagyis az arám nyelvű zsidókeresztények, akiknél a Miatyánk Jézus óta eredeti tartalmában maradt fenn, így mondták: "Holnapi kenyerünket add meg nekünk ma!"

De Jeromos ennél többet is közöl: azt is megmondja, hogyan értették a "holnapi kenyeret". Így szól: "A Héberek evangéliumában ... találtam a "mahar"-t, azaz "holnapi"-t, melynek értelme ez: Holnapi kenyerünket (tehát a jövőbelit) add meg nekünk ma." Valóban, a késői judaizmusban a holnap szó nem­csak a következő napot jelölte, hanem a "nagy holnapot", azaz a végső beteljesülést is. Tudjuk azt is a Miatyánk régi fordításaiból, hogy a "holnapi kenyeret" a régi Egyházban úgy Keleten mint Nyugaton igen gyakran - talán a leggyakrabban - az üdvösség idejének kenyereként, az élet kenyereként, mennyei man­naként értelmezték. Az élet kenyere és az éltető víz kezdettől fogva a Paradicsom jelképei és Isten testi-lelki adományainak teljességét jelentik. Jézus erre az "élet kenyerére" gondol, hogy Országában majd együtt eszik és iszik tanítványaival (Lk 22,30), felövezi magát és kiszolgálja az asztalhoz ültetett övéit (Lk 12,37) a megtört kenyérrel és a megáldott kehellyel (vö. Mt 26,29). Az összes többi, eszkatologikus irányultságú kérés támogatja a Miatyánkban a kenyér kérésének ezt az analóg értelmezését: ez a rész az élet kenyeréért könyörög.

Ezen talán meglepődünk, esetleg csalódottnak érezzük magunkat. Oly sokan kapaszkodnak abba, hogy a Miatyánk legalább ez az egy kérése a mindennapokra vonatkozik. Vissza kellene vonnunk ezt? Nem veszítenénk ezzel valamit? Valójában az élet kenyerekénti értelmezés sokat rejt magában. Durva tévedés lenne a görög filozófia módszeréhez hasonló spiritualizációt látni ebben a kérésben: egyfajta megkülönböztetést a földi és égi kenyér között. Jézus szemében nincs ellentét a földi és az égi kenyér között. Az Ő számára az Ország ragyogásában minden földi dolog megszentelődött. Kiszakítva  a világ­ból, melyben a halál uralkodik (Mt 8,22), tanítványai ezentúl Isten új univerzumának szolgái. Ez létezésük minden területén megmutatkozik, a legkisebben is. Meglátszik szavaikon (Mt 5,21k.; 33-37), tekintetükön (5,28), azon, ahogyan az embereket üdvözlik az utcán (5,47). Meglátszik az italukon és az ételükön is. Azok számára, akik Jézust követik, nincs többé tiszta vagy tisztátalan étel: "Semmi sem szennyezheti be az embert, amit megeszik" (Mk 7,15).

Minden, amit Isten ad, áldott.

Az életnek ezt a megszentelését legjobban Jézus étkezésein lehet megfigyelni. A vámosok és bűnösök asztalánál kiosztott kenyér a mindennapok kenyere és ugyanakkor több is, jele és jelképe az élet kenyerének. Minden, amit tanítványaival fogyasztott el, rendes étel volt és ugyanakkor több is: az üdvösség "estélye", messiási étkezés, a beteljesülés lakomájának képe és elővételezése — mert a Házigazda velük volt. Végül az utolsó vacsorán a föld kenyerét adta övéinek, de többet is: a sokakért vállalt halálra adott Testét, s ez részesülés e halál engesztelő értékében. Ezenkívül: a kezdeti Egyházban a mindennap együtt elfogyasztott étel rendes étkezés volt s egyben az Úr vacsorája is, amely megvalósí­totta az egységet Jézussal és megerősítette a vendégek közösségét.Ez is ugyanúgy értelme a holnapi kenyérnek, a Miatyánk kérésének. Távol áll attól, hogy szétválassza a földet Isten országától, inkább egybefogja az élet minden részét. Megérteti a tanítványokkal a test szükségének egységét a lélek szük­ségével. Bennfoglalja — anélkül, hogy kielégítené — a mindennapi kenyeret is. Azt kéri, hogy a profán­ban és a hétköznapokban is legyen a mű javára a világ ereje és kegyelme, mely mindenhol fakad, ahol a tanítványok beszélnek és cselekednek. Röviden azt lehet mondani: az élet kenyerének kérése a minden­napok megszenteléséért könyörög.

Meg kell értenünk, hogy a kenyér kérése a kenyérre annak legteljesebb értelmében áhítozik, az élet kenyerére, s így figyelmünket a kérés nagyon lényeges része, a holnap-ma ellentéte felé fordíthatjuk. Nagyon hangsúlyos az a "ma" a mondat végén. Jézus tanítványai egy Istentől száműzött világban, egy éhes és szomjas világban merik mondani: ma. Mostantól, itt a földön, mától add meg nekünk az élet kenyerét! Mert ők Isten gyermekei; Jézus nekik adta azt a hatalmat, hogy felfogják, és a hit és az imád­ság által visszahozzák, saját szegény életükbe leszállni kényszerítsék az eljövendő dicsőséget — itt a földön, ma.

 

Mostantól fogva — ez a bocsánatkéréseknek is az értelme: "Engedd el adósságainkat, amint mi is — miközben ezeket a szavakat mondjuk — elengedjük a nekünk tartozóknak!" E kérés perspektívája a nagy számadás, ami felé a világ halad, amit a fátylát levető isteni Fölség tart az utolsó ítélet idején. Jézus tanítványai bíznak abban, hogy megszabadulnak a bűntől és az adósságoktól. Jól tudják, hogy csak Isten kegyelme és bocsánata mentheti meg őket. De ezt nemcsak az utolsó ítélet órájára kérik, azért imád­koznak Istenhez, hogy már most, mától fogva hallgassa meg őket. Mert ők Jézus tanítványai s így az üd­vösség idejében élnek. A Messiás kora a bocsánat kora: a bocsánat is az üdvösség idejének jótéteménye. Add meg nekünk, szeretett Atya, mostantól fogva, itt a földön.

A második kérésnek is — mint a kenyér kérésének — két része van. Egy kiegészítő kikötés a kérés második tagja, mely meglepő, mert a Miatyánk csak itt hivatkozik az emberi magatartásra. Egyértelmű, hogy Jézus milyen jelentőséget adott ennek. Arról volt szó följebb, hogy ezt a       arámot így kell fordí­tani: "amint mi is — miközben ezeket a szavakat mondjuk — elengedjük a nekünk tartozóknak". A Mia­tyánk imádkozója ezáltal felidézi magában a megbocsátás személyes kötelezettségét. Jézus mondta fáradhatatlanul: csak az kérheti Isten bocsánatát, aki maga is kész a megbocsátásra. "Ám amikor imád­kozni készültök, bocsássatok meg, ha nehezteltek valakire, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa bűneiteket!" (Mk 11,25)

Szent Máténál (5,23) Jézus már azt is meghagyja tanítványának : ha eszébe jut, hogy felebarátjának valami panasza van ellene, szakítsa meg a bűnei bocsánatáért felajánlott áldozatot; engesztelődjön ki felebarátjával, mielőtt a szent cselekedetet folytatná.

Jézus azt akarja ezzel mondani, hogy a bocsánat kérése nem lehet őszinte és nem talál meghall­gatásra, ha az aki imádkozik nem rendezte előzetesen kapcsolatait felebarátaival. Jézus tanítványai számára a megbocsátásra való készség bizonyos mértékig azt jelenti: kezüket nyújtani Isten bocsá­natáért. Mi — mondják — a messiási időhöz, a köszönet korához tartozunk: a kapott bocsánatot készek vagyunk közölni másokkal. Oszd ki, tehát, szeretett Atya, bocsánatodat, irgalmadat, ami az üdvösség idejének a kegyelme, mostantól, mától fogva, itt lenn a földön.

Aki megértette, hogy ez a két kérés is a beteljesülés távlatában helyezkedik el, mert azt kéri a jelen számára, hogy Isten jótéteményei töltsék be, az világosan látja azt a kapcsolatot, ami a kívánságokat a kenyér és a bocsánat kérésével összeköti: a második két kérés az első kettőnek időszerűsítése ("aktualizációja").

A kívánságok Isten dicsőségének megnyilvánulását kérték, a kérések azt "forszírozzák", hogy ez a beteljesülés az imádság által mostantól fogva és itt a földön megvalósuljon.

 

Befejezés: védelem kérése

 

A kérések eddig párhuzamosak voltak, a két kívánság a két kérelemmel és a kérelmek maguk is két részre tagozódtak. Ez — persze csak a szerkezet szempontjából — már az utolsó kérés: egyszerre különálló és a többivel összefonódó, valami érdes és kemény dolog s ezt, mindjárt meglátjuk, a tartalma teszi.

A magyarázat előtt először is két szótári megjegyzés: Az első az igével kapcsolatos. A görög szöveg — szó szerint: "és ne vezess minket kísértésbe" — azt a benyomást kelti, hogy Isten az, aki minket kísért. Szent Jakab egyszer már határozottan elvetette ezt az értelmezést, amikor — valószínűleg erre a kérésre gondolva — ezt írja: "Senki se mondja, aki kísértést szenved: az Isten kísért. Mert az Istent nem lehet rosszra csábítani és ő sem csábít rosszra." (Jak 1,13)

Az ige valódi értelmét egy nagyon régi zsidó esti imádság tárja fel nekünk. Jézus ismerhette ezt és talán közvetlenül is hatott rá a Miatyánk megfogalmazásában. Ezt olvassuk (ami egyébként majdnem szóról szóra ugyanaz mint a reggeli ima):

"Ne vezesd lábaimat a bűn hatalmába

És ne vigyél engem a vétek hatalmába,

Se a kísértés hatalmába,

Se a gyalázat hatalmába."[6]

A kísértés szomszédsága a bűnnel, a vétekkel és az infámiával és ugyanígy, a "hatalmába vezetni" kifejezés használata azt mutatja, hogy ez a zsidó imádság nem Isten közvetlen és aktív beavatkozására gondol, hanem engedélyére (nyelvtani szakkifejezéssel: "az okhatározó itt megengedő árnyalatban áll").

A kérés értelme tehát: ne engedd, hogy a bűn, a vétek, a kísértés és a gyalázat kezei közé kerüljek! Ez az esti ima tehát azt kéri Istentől, hogy óvja meg a könyörgőt a bukástól a kísértés idején. A Mia­tyánk utolsó kérésének is kétségtelenül ez az értelme. Ezért fordítjuk így: Ne engedj kísértésbe esni! Azt, hogy a kérés alanya a védelmet a kísértésben és nem a kísértéstől kéri, Jézusnak egy nem kanonikus mondása erősíti meg. Egy régi hagyomány szerint Jézus azt mondta volna az utolsó este a Getszemáni kerti imádsága előtt: "Senki nem nyeri el a mennyek országát, hogy előbb kísértésen ne ment volna át." Ez kifejezetten azt állítja, hogy nem Jézus tanítványa az, aki meg akarja úszni a kísértés próbáját: csak a győzelmet ígérték meg nekünk!

Ezek a szavak új bizonyítékai annak, hogy a Miatyánk utolsó kérése nem azért esdekel, hogy kerülje el az imádkozót a kísértés, hanem hogy segítse őt Isten felülkerekedni rajta.

Ez az értelem egészen világossá válik, ha feltesszük magunknak a második kérdést is: mit akar mon­dani ez a szó: kísértés. Nos, nem a mindennapi kis kísértéseket jelenti, hanem a kapuink előtt álló s a világon egyszer végigsöprő végső nagy próbát: a rossz misztériumának megjelenését, az Antikrisztus fellépését, a száműzetés borzalmát ( a Sátán áll majd Isten helyén), az utolsó üldözést, Isten szentjeinek végső megrostálását az ál-próféták és a hamis bölcsek által. A vég kísértése: a hitehagyás. Ki kerülheti el? A Miatyánk utolsó kérése tehát ezt mondja: Uram, őrizz meg minket a hitehagyástól! Máté hagyo­mánya is így érti; hozzáteszi még a teljes szabadulásért mondott könyörgését, hogy meneküljünk meg a rossz hatalma alól, amely megkörnyékezi az embert, hogy az örök pusztulásba taszítsa: "De szabadíts meg a gonosztól!"

Talán értjük már, honnan ered kérésünk tömör és nyers stílusa. Jézus arra hívta meg tanítványait, hogy kérjék a beteljesülést, amikor Isten neve megszentelődik és uralma megszilárdul. Sőt, arra bátorí­totta őket, hogy az imádság által mostantól fogva vigyék el a maguk szegény életébe az üdvösség ide­jének kegyelmét. És most, józan realizmusával, mely mindig is jellemezte szavait, Jézus felhívja tanítványai figyelmét mindenféle mámor veszélyességére, az utolsó kéréssel hirtelen visszavezeti tanítványait fenyegetett létük síkjára. Ez a befejező kérés kiáltás a nyomorúság mélyéről. Segélykiáltás a megszerzett hűség megtartásáért.[7] "Hallgasd meg Atyánk, legalább ezt az imádságot, őrizz meg minket attól, hogy kételkedjünk benned!" Bizonyára nem véletlen, hogy ennek a kérésnek egyetlen párhuzamos helye sincsen az Ószövetségben.

A doxológia — "mert Tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké" — Lukácsnál teljesen hiányzik és Máténál is a legrégibb kéziratokban. Először a Didakhéban találkozunk vele. Nagy tévedés lenne azonban arra következtetni ebből, hogy a Miatyánkot Isten magasztalása nélkül fejezték volna be. Teljesen elképzelhetetlen, hogy palesztin területen le lehetett volna zárni egy imádságot ezzel a szóval: kísértés. Tudnivaló, hogy a judaizmusban az volt a szokás, hogy számos imádságot "pecsét"-tel fejeztek be, azaz egy rövid dicsérettel, melyet az imádkozó maga fogalmazott meg szabadon.[8] Így kétségtelen, ilyen volt Jézus szándéka a Miatyánkkal kapcsolatban és ilyen volt a kezdeti idők közösségének gyakor­lata is: az Úr imádsága "pecsét"-tel fejeződött be, tehát az imádkozó által szabadon megfogalmazott doxológiával.

 

Alexandriai Kelemen megőrizte Krisztusnak egy olyan mondását, amely nem szerepel az evangéli­umokban: "Kérjétek Istentől a nagy dolgokat és megadja nektek a kicsiket!" Rosszul imádkoztok, mondja Jézus. Imáitok mindig a ti kis "énetek" körül mozog, saját szükségeiteket, nehézségeiteket, kívánságaitokat mondjátok el. Kérjétek a nagy dolgokat: Isten dicsőségét és uralmát, a nagy kegyelmek adományát, az élet kenyerét és Isten irgalmát, mostantól fogva, itt a földön. Nem azt jelenti ez, hogy nem helyezhetitek Isten elé személyes szükségeiteket. De ezzel nem zárulhat le imádságotok. Mert Atyátokhoz imádkoztok. Ő tud mindent. Tudja, mielőtt még kérnétek tőle, mire van gyermekeinek szük­sége. És nagy kegyelmeihez ezeket a kis ajándékokat is hozzá adja. Jézus mondja: "Kérjétek Istentől a nagy dolgokat és megadja nektek a kicsiket!" Az Úr imája a nagy dolgok kérésére tanít meg minket.

Lehet egyetlen rövid mondattal összefoglalni a Miatyánkot alkotó néhány kérés kimeríthetetlen misz­tériumát? Ha lehet, a legvelősebb kifejezés az az újszövetségi exegézis utóbbi évtizedeiben oly sokat használt kifejezés: "az eszkatológia éppen megvalósul" (die "sich realisierende Eschatologie"). Ez az ak­tualizálódó üdvösség idejét jelenti, a beteljesülés elővételezett adományát, az isteni Ma betörését életünkbe.

Mindenütt, ahol emberek Jézus nevében, gyermeki bizalommal kérve kérik a mennyei Atyát: nyil­vánítsa ki dicsőségét, adja meg nekik itt lenn a földön az élet kenyerét és az adósságok eltörlését, ott mostantól fogva, a cserbenhagyás és hitehagyás legnagyobb veszélyében is megvalósul Isten  egyedüli uralma gyermekei életében.

 


[1]J-P. Audet: La Didach‚. Instructions des Ap“tres, Paris, 1958. p.219.

[2]A. Seeberg: Die vierte Bitte des Vater-Unsers, Rostock, 1914, p.13k

T. W. Manson: The Lord's Prayer; Bulletin of the John Rylands Library 38, 1955-56, p.101.k.

[3]K. H. Rengstorf: Das Evangelium nach Lukas (Das Neue Testament Deutsch 3), G”ttingen 19629, p. 144.

[4]b. Berakoth 40a; b Sanhedrin 70b.

[5]Term‚szetesen Ągy lehetne fordĄtani ar mb˘l. Mindamellett a jelenlegi fordĄt s: "ha nem t‚rtek meg ‚s nem lesztek hasonl˘k a gyerekekhez" _ ugyanŁgy lehets‚ges.

[6]b.Berakoth 60b.

[7]v”. H. Schrmann: Das Gebet des Herrn, Leipzig, 1957, p. 90.

[8]A. Schlatter: Der Evangelist Matth„us, Stuttgart, 19595, p. 217.