Dino Buzzati:
Hét emelet
Egynapi vonatozás után, egy márciusi reggelen Giuseppe Corte megérkezett abba a városba, ahol a híres szanatórium volt. Volt egy kis láza, de azért gyalog indult az állomásról a kórházba, s maga vitte a táskáját.
Bár kezdõdõ baja egészen enyhe volt, Giuseppe Corténak azt tanácsolták, hogy folyamodjon ehhez a jó nevû intézethez, amelyben csak ezt a betegséget kezelik. Ez biztosítja az orvosok kivételes hozzáértését s a legésszerûbb, leghatékonyabb módszereket, eljárásokat.
Mikor messzirõl megpillantotta - nyomban ráismert, mert látta már a fényképét egy prospektusban -, Giuseppe Corte el volt ragadtatva. A fehér épületet szabályos beszögellések tagolták, ezért egy kicsit szállodához hasonlított. Körös-körül magas fák övezték.
Miután nagyjából megvizsgálták, a hetedik - az utolsó - emeleten helyezték el egy vidám szobában, hogy ott várja be az alaposabb vizsgálatot. A bútorok világosak voltak és mutatósak, nemkülönben a tapéta, a karosszékek fából, a párnák huzata tarka. A kilátás a város egyik legszebb negyedére nyílt. Csöndes, vendégszeretõ és megnyugtató volt minden.
Giuseppe Corte mindjárt lefeküdt, meggyújtotta az ágy fejénél elhelyezett lámpát, s belemerült egy könyvbe, amit magával hozott. Kisvártatva belépett egy ápolónõ, s megkérdezte, nem kíván-e valamit.
Giuseppe Corte nem kívánt semmit, de örömmel szóba elegyedett a fiatal lánnyal, s a szanatórium felõl érdeklõdött. Így szerzett tudomást a kórház egy különös sajátosságáról. A betegeket emeletenként osztották el, állapotuk szerint. A hetedik, azaz a legfelsõ, az alig-alig betegeké. A hatodikon a nem súlyos, de nem is elhanyagolható esetek vannak. Az ötödiken a már komolyabbakat kezelik, és így tovább, emeletrõl emeletre. A másodikon vannak a nagyon súlyos betegek. Az elsõn a reménytelenek.
Ez a különleges rendszer módfelett megkönnyítette a kiszolgálást, azonkívül megakadályozta, hogy az épp csak betegeket felizgassa valamelyik haldokló sorstársa, s egynemû atmoszférát biztosított minden emeleten. Másrészt a kezelést így tökélyre lehetett vinni.
Ebbõl következõleg a betegeket hét lépcsõzetes kasztba sorolták. Minden emelet egy külön kis világ volt sajátos szabályaival, jellemzõ hagyományaival. S ámbár az igazgató megszabta az intézet alapvetõ irányzatát, minthogy minden részleg más-más orvosra volt bízva, apró, de határozott különbségek támadtak a kezelés módszereiben.
Mikor az ápolónõ kiment, Giuseppe Corte, úgy érezve, hogy a láza elmúlt, az ablakhoz ment és kitekintett, nem azért, hogy szemügyre vegye a sosem látott várost, hanem abban a reményben, hogy az ablakokon át megpillanthatja az alsóbb emeletek betegeit. Az épület szerkezete, a nagy beszögellések lehetõvé tették az efféle vizsgálódást. Giuseppe Corte fõként az elsõ emeleti ablakokra összpontosította figyelmét: távolinak tetszettek, s csak ferdén lehetett rájuk látni. De semmi érdekeset nem sikerült felfedeznie. Legtöbbjüket hézagmentesen elzárta a szürke redõny.
Corte észrevette, hogy a szomszédos ablakban egy férfi áll. Hosszan, növekvõ rokonszenvvel nézték egymást, de nem tudták, hogyan törjék meg a csendet. Végre Giuseppe Corte összeszedte a bátorságát, és megszólalt:
- Szintén nemrégen van itt?
- Ó, nem - mondta a másik -, már két hónapja itt vagyok… - Elhallgatott egy pillanatra, majd, nem tudva, hogyan folytassa a párbeszédet, hozzátette: - A fivéremet néztem odalenn.
- A fivérét?
- Igen - magyarázta az ismeretlen. - Együtt érkeztünk, igazán különös eset, de az õ állapota rosszabbodott, képzelje, már a negyediken van.
- A negyedik micsodán?
- A negyedik emeleten - magyarázta az illetõ, s olyan részvéttel és iszonyattal mondta ki ezt a két szót, hogy Giuseppe Corte szinte megrémült.
- De hát olyan súlyosak vannak a negyedik emeleten? - kérdezte óvatosan.
- Hát, istenem - felelte a másik, lassan ingatva fejét -, még nem éppen kétségbeejtõ az állapotuk, de mindenesetre nem valami örvendetes.
- De hát akkor - kérdezõsködött tovább, tréfás fesztelenséggel Corte, mint aki tragikus dolgokról beszél, de nincs hozzájuk köze -, ha a negyediken már olyan súlyos betegek vannak, kiket raknak az elsõre akkor?
- Ó, az elsõn már csak haldoklók vannak. Odalent az orvosoknak már nincs semmi tennivalójuk. Csak a pap dolgozik. Na és persze…
- De kevesen vannak az elsõ emeleten - vágott közbe Giuseppe Corte, mintha nagyon sürgõs volna neki az igen -, majd minden szoba zárva van odalent.
- Most kevesen, de reggel még jó néhányan voltak - válaszolta az ismeretlen halványan elmosolyodva. - Ahol a redõny le van eresztve, ott nemrégen meghalt valaki. Egyébként láthatja, hogy a többi emeleten sehol sincsenek bespalettázva az ablakok. De bocsásson meg - fûzte hozzá lassan visszahúzódva -, úgy érzem, kezd hûvösödni. Visszafekszem az ágyba. Minden jót, minden jót…
Az ember eltûnt a párkánytól, s az ablak becsapódott. Aztán bent meggyulladt a lámpa. Giuseppe Corte még mindig ott állt mozdulatlanul az ablakban, s nézte az elsõ emelet lehúzott redõnyeit. Beteges figyelemmel meredt rájuk, igyekezett elképzelni az iszonyú elsõ emelet gyászos titkait, a halni számûzött betegeket, s fellélegzett, hogy olyan messze van tõlük. A városra leszállt már árnyaival az este. A szanatórium ablakai egymás után megvilágosodtak, messzirõl estélyre készülõ palotának tetszhettek. Csak odalenn a mélyben, az elsõ emeleten sötétlettek vakon az ablakok tucatjai.
Az általános vizsgálat eredménye felderítette Giuseppe Cortét. Hajlamos lévén a borúlátásra, lélekben már felkészült a szigorú végzésre, s nem lepõdött volna meg, ha az orvos egy emelettel lejjebb helyezi. Való igaz, a láz nem akart elmúlni, bár közérzete változatlanul jó volt. Az orvos azonban szíves szavakkal bátorította. Van egy kis kezdõdõ folyamat, mondta, de egészen enyhe; két-három hét alatt valószínûleg elmúlik az egész.
- Akkor hát a hetedik emeleten maradok? - kérdezte erre szorongva Giuseppe Corte.
- Természetesen! - válaszolta a doktor, és nyájasan vállon veregette. - Miért, hova kellene mennie? Talán a negyedikre? - kérdezte nevetve, mintha valami képtelenségrõl volna szó.
- Jobb így, jobb így - mondta Corte. - Tudja, ha az ember beteg, mindig a legrosszabbra számít…
Giuseppe Corte csakugyan abban a szobában maradt,
ahova eredetileg helyezték. Mikor nagy ritkán egy-egy délután megengedték, hogy felkeljen, ismeretséget kötött néhány sorstársával. Aggályosan betartotta a kúra elõírásait, minden igyekezetével azon volt, hogy gyorsan meggyógyuljon, állapota mégis változatlannak tetszett.
Tíz nap telhetett el, amikor Giuseppe Cortét felkereste a hetedik emelet fõápolója. Egy szívességre szeretné kérni, tisztán baráti alapon: holnap egy hölgy érkezik a kórházba két gyermekével; két szabad szoba van, éppen az övével szomszédosak, de kellene még egy harmadik; volna-e szíves Corte úr egy másik, éppilyen kényelmes szobába átköltözni?
Giuseppe Corte természetesen nem akadékoskodott; ez vagy az a szoba, neki teljesen mindegy; s talán új ápolónõt is kap, csinosabbat a mostaninál.
- Szívbõl köszönöm - hajolt meg könnyedén a fõápoló. - Egy ilyen finom úr részérõl igazán magától értetõdõ ez a lovagias gesztus. Egy óra múlva sort kerítünk az átköltöztetésre. Tudja, egy emelettel lejjebb kerül - tette hozzá halkan, mintha valami tökéletesen elhanyagolható apróságról volna szó. - Sajnos, ezen az emeleten nincs több szabad szoba. Persze, ez csak ideiglenes megoldás - magyarázta gyorsan, látva, hogy Corte hirtelen felül, és tiltakozásra nyitja a száját -, teljességgel ideiglenes megoldás. Mihelyt a szoba megürül, gondolom, két-három napon belül, megint felköltözhet.
- Bevallom - mondta Giuseppe Corte, és mosolygott hozzá, hogy mutassa, nem gyerek már -, bevallom, ez a átköltözés egy cseppet se tetszik nekem.
- De hiszen nincs semmiféle orvosi indoka; jól tudom mire gondol, de igazán csak arról van szó, hogy szívességet tesz vele a hölgynek, aki nem szeretne elszakadni gyermekeitõl… Az isten szerelmére - fûzte hozzá nyílt szívûen felkacagva -, eszébe se jusson másra gondolni!
- Lehet - mondta Giuseppe Corte -, de én rossz jelnek érzem.
Így hát Corte lekerült a hatodik emeletre, s noha szentül hitte, hogy az átköltözés nem jelenti baja rosszabbra fordulását, kellemetlenül érintette, hogy félreérthetetlenül el van szigetelve az egészségesek köznapi világától. A hetedik emeleten, az elsõ állomáson, valamiképpen még kapcsolatban volt az emberi társadalommal; azt akár a megszokott világ nyúlványának is lehetett tekinteni. De a hatodikon már bejutott a kórház igazi testébe; itt már az orvosok, az ápolónõk, de még a betegek viselkedése is más volt egy kicsit. Nem titkolták, hogy ezen az emeleten ha nem is súlyos, de már igazi betegek vannak. A szomszédaival, a személyzettel, a doktorokkal folytatott elsõ beszélgetésekbõl kiderült, hogy ezen az osztályon a hetedik emeletet játéknak, tréfadolognak tartják, afféle mûkedvelõ, inkább csak képzelt betegek gyülekezõhelyének; igazi betegek csak a hatodiktól kezdve vannak.
Giuseppe Corte mindenesetre ráeszmélt, hogy nem egykönnyen térhet vissza oda, ahol állapota szerint lennie kellene; bár kis dologról van szó, egy egész bonyolult szervezetet kell mozgásba hoznia, ha vissza akar kerülni a hetedik emeletre; nyilvánvaló volt, ha õ ki nem nyitja a száját, senkinek se jut eszébe visszaköltöztetni a majdnem-egészségesek emeletére.
Giuseppe Corte eltökélte hát, hogy ragaszkodik a jogaihoz, s nem enged a megszokás csábításának. Betegtársainak nem gyõzte magyarázni, hogy csak néhány napig marad velük, hogy õ maga akart lejönni, mert egy hölgynek szívességet tett vele, s mihelyt megürül egy szoba, megint felköltözik. Érdeklõdés nélkül hallgatták, s nem valami nagy meggyõzõdéssel bólogattak.
Giuseppe Cortét az új orvos véleménye teljes mértékben megerõsítette hitében. Õ is elismerte, hogy igazság szerint a hetedik emeletre kellene beosztani; baja a le-he-tõ leg-eny-hébb - tagolva mondta ezeket a szavakat, hogy nyomatékot adjon nekik -, de alapjában véve úgy vélte, hogy talán a hatodik emeleten eredményesebben kezelhetik.
- Hagyjuk ezeket a meséket - vágott közbe a beteg határozottan -, azt mondta, hogy a hetedik emeleten van a helyem, vissza akarok hát menni.
- Senki se mondja az ellenkezõjét - felelte a doktor -, egyszerû jó tanács ez, semmi több, nem a dok-to-ré, hanem egy i-gaz ba-rá-té! Baja, ismétlem, a lehetõ legenyhébb, túlzás nélkül mondhatnánk, hogy nem is beteg, de véleményem szerint kiterjedésében elüt a hasonló esetektõl. Úgy értem: a betegség intenzitása minimális, de tekintélyes területen jelentkezik. A sejtek pusztulási folyamata - Giuseppe Corte most hallotta elõször ezt a baljós kifejezést -, a sejtek pusztulási folyamata a kezdet kezdetén van, talán még meg sem indult, de a szervezet tetemes részét készül, hangsúlyozom, készül egyidejûleg megtámadni. Csakis ezért vélem úgy, hogy hatékonyabban kezelhetjük itt, a hatodikon, ahol a terápiás módszerek szervezettebbek, erõteljesebbek.
Egy nap közölték vele, hogy a szanatórium igazgatója, miután hosszasan tanácskozott munkatársaival, úgy határozott, hogy megváltoztatják a betegek besorolását. Mindegyikük állapotát, hogy úgy mondjuk, leértékelték egy fél ponttal. A betegeket, állapotuk szerint, minden emeleten eddig is két kategóriába osztották (ezt a beosztást az illetékes orvosok készítették, de kizárólagosan belsõ használatra), s most az alsóba tartozókat hivatalból egy emelettel lejjebb költöztetik. Példának okáért a hatodik emeletiek fele, azok, akiknek a baja egy árnyalattal elõrehaladottabb, lekerülnek az ötödikre; a hetedikrõl a nem egészen ártalmatlan esetek a hatodikra. Giuseppe Corte örült a hírnek, mert egy ilyen nagyarányú áthelyezés keretében nagyon könnyen visszakerülhet a hetedik emeletre.
De mikor ezt a reményét megemlítette az ápolónõnek, keserû meglepetés érte. Megtudta ugyanis, hogy valóban áthelyezik, de nem a hetedikre, hanem az ötödikre. Az ápolónõ nem tudta megindokolni, hogy miért, de õt a hatodik emelet "súlyosabb" felébe sorolták, s így az ötödikre kell lemennie.
Mikor fölocsúdott az elsõ meglepetésébõl, Giuseppe Corte dühbe gurult; azt kiabálta, hogy becsapták, hogy hallani sem akar újabb leköltözésrõl, hogy akkor inkább hazamegy, hogy a jogait nem engedi lábbal tiporni, s hogy a kórház igazgatósága nem veheti ilyen arcátlanul semmibe az orvosi diagnózist.
Még egyre ordítozott, amikor megjelent az orvos, hogy lecsillapítsa. Azt tanácsolta Corténak, hogy nyugodjon meg, mert könnyen felszökhet a láza, kijelentette, hogy, legalábbis részben, félreértés történt. Ismét elismerte, hogy Giuseppe Corténak igazság szerint a hetedik emeleten volna a helye, de hozzátette, hogy õ, személy szerint, egy kicsikét másképpen ítéli meg az esetet. Tulajdonképpen állapotát, természetesen csak bizonyos értelemben, a beteges tünetek kiterjedését tekintve, hatos fokozatúnak is lehet tekinteni. Õ mindazonáltal nem érti, hogy sorolhatták Cortét a hatodik emelet alacsonyabb osztályába. Talán az igazgatósági titkár, aki épp ma reggel érdeklõdött telefonon Corte pontos kórképe felõl, tévesen jegyezhetett fel valamit. Vagy még inkább az történhetett, hogy az igazgatóság egy csöppet "rontott" az õ véleményén, mivel tapasztalt, de nagyon elnézõ orvosnak tartják. Végül a doktor azt tanácsolta Corténak, hogy ne izgassa fel magát, tûrje el tiltakozás nélkül az átköltöztetést; végtére is csak a betegség számít, nem az, hogy hova helyezik a beteget.
Ami pedig a kezelést illeti, tette még hozzá az orvos, Giuseppe Corténak nem lesz oka panaszra; az alattuk levõ emelet orvosa bizonyosan jártasabb nála; mondhatni, szabály, legalábbis az igazgatóságnak ez a véleménye, hogy minél lejjebb haladunk, annál rátermettebbek a doktorok. A szoba éppolyan kényelmes és elegáns. A kilátás nem kevésbé szép; csak a harmadik emelettõl lefelé állja útját a fasor.
Estente lázban égve, Giuseppe Corte egyre növekvõ fáradtsággal hallgatta, hallgatta az aprólékos magyarázkodást. Végül ráeszmélt, hogy se elég ereje, se kedve már az igazságtalan áthelyezéssel szembeszegülni. Nem ellenkezett tovább, engedte, hogy levigyék az ötödik emeletre.
Amikor már ott volt, egyetlen nyomorúságos vigasza maradt Giuseppe Corténak, az, hogy az orvosok, ápolók és betegek egybehangzó véleménye szerint az övé volt a legkevésbé súlyos eset az egész osztályon. Egyszóval ezen az emeleten mindenkinél sokkalta szerencsésebbnek érezhette magát. Másrészt azonban gyötörte az a gondolat, hogy most már kettõs korlát választja el az egészséges emberek világától.
Egyre jobban kitavaszodott, langyosabb lett a levegõ, de Giuseppe Corte nem szeretett már kinézegetni az ablakon, mint eleinte. Ámbár igazán ostobaság volt, valami különös borzongás futott rajta végig, valahányszor megpillantotta az elsõ emelet ablakait, nagy részük most is zárva - s mennyivel közelebb voltak már!
Állapota változatlannak tûnt. Három napja volt az ötödik emeleten, amikor jobb lábán valami ekcéma támadt és nem múlt el a következõ napokon. A betegségétõl teljesen független bántalom - mondta az orvos. - Valami zavar, nincs az az egészséges ember, akivel ilyesmi meg ne esne. Egy hathatós digammasugár-kezelésre volna szükség, az néhány nap alatt elmulasztaná.
- És azt itt nem lehet? - kérdezte Giuseppe Corte.
- Hogyne lehetne - válaszolta tetszelegve az orvos -, kórházunk minden szükségessel fel van szerelve. Csak van egy kis kellemetlenség…
- Micsoda? - kérdezte Corte, s valami halvány gyanú támadt benne.
- Hogy kellemetlenség, az persze túlzás - igazította ki magát a doktor -, arra mondtam, hogy besugárzó berendezés csak a negyedik emeleten van, s nem javallanám; hogy naponta háromszor megtegye az oda-vissza utat.
- Szóval nem lehet?
- Szóval helyesebbnek látnám, ha arra az idõre, míg a kiütés elmúlik, lefáradna a negyedikre.
- Elég! - ordította Giuseppe Corte elkeseredetten. - Torkig vagyok a leköltözéssel! Ha beledöglöm, akkor se megyek a negyedikre!
- Ahogy jónak látja - mondta az orvos engedékenyen, hogy ne ingerelje -, de figyelmeztetem, mint a kezelõorvosa megtiltom, hogy napjában háromszor lemenjen.
A baj az volt, hogy az ekcéma, ahelyett hogy javult volna, lassan terjedni kezdett. Giuseppe Corte nem találta a helyét, egyre csak forgolódott ágyában. Három napig állta, dühödten, akkor megadta magát. Maga kérte az orvost, hogy vitesse le a negyedik emeletre, s kezdjék meg a sugárkezelést.
Lenn Corte titkolt örömmel vette észre, hogy kivételt jelent. Az osztály többi betege határozottan nagyon rossz bõrben volt, egy percre se hagyhatta el az ágyát egyikük sem. Õ viszont megengedhette magának azt a fényûzést, hogy saját lábán menjen szobájából a besugárzóterembe, az ápolónõk bókjai s ámulata közben.
Új orvosának állhatatosan magyarázta különleges helyzetét. A negyedik emeleten van ugyan, de igazság szerint a hetediken kellene lennie. Mihelyt a kiütése elmúlik, vissza akar térni az õt megilletõ helyre. Ne jöjjenek semmiféle újabb ürüggyel. Neki, akinek joga lett volna a hetediken maradni.
- A hetediken, a hetediken! - kiáltotta mosolyogva az orvos, aki éppen befejezte a vizsgálatot. - Maguk, betegek, mindig túloznak! Én vagyok az elsõ, aki azt mondom, hogy elégedett lehet az állapotával; ahogy a kórlapjáról látom, nem következett be nagyfokú romlás. De hát ez meg a hetedik emelet… bocsássa meg a nyers szókimondást… ég és föld! A kevésbé aggasztó esetek közé tartozik, megengedem, de azért mégiscsak beteg.
- Akkor hát - kérdezte Giuseppe Corte lángoló arccal -, akkor hát ön melyik emeletre rakna?
- Hát, istenem, azt nem olyan könnyû megmondani, hiszen még éppen hogy csak megvizsgáltam, legalább egy héten át kell figyelnem, hogy nyilatkozhassam.
- No jó - makacskodott Corte -, de azért nagyjából tudhatja.
Az orvos, hogy megnyugtassa, úgy tett, mintha egy pillanatig eltöprengene, s rá-rábólintva önnön szavaira, lassan ezt mondta:
- Hát, istenem, ha már annyira akarja: tulajdonképpen akár a hatodikra is tehetnénk… Igen, igen - fûzte hozzá, mintha önmagát akarná meggyõzni -, a hatodik megfelelne.
A doktor azt hitte, ezzel felderíti a beteget. De Giuseppe Corte arcát csüggedés öntötte el; rádöbbent, hogy a felsõ emeletek orvosai félrevezették; lám ez az új doktor, aki nyilván sokkal tehetségesebb és tisztességesebb, lelke mélyén nyilvánvalóan nem a hetedikre, hanem az ötödikre utalja, s talán ott is a súlyosabbak csoportjába. A váratlan csalódás letörte Cortét. Aznap este érezhetõen felment a láza.
A negyedik emeleten való tartózkodás a legnyugalmasabb idõszak volt Giuseppe Corte életében kórházba kerülése óta. Az orvos nagyon rokonszenves volt, buzgó és szívélyes; gyakran egy teljes óráig is ott idõzött, mindenfélérõl elcsevegett vele. Giuseppe Corte nagyon szívesen beszélgetett, fõleg olyasmirõl, ami ügyvédi foglalkozásával, nagyvilági életével függött össze. Igyekezett meggyõzni magát, hogy még mindig az egészségesek társadalmához tartozik, hogy még mindig az ügyletek világához kötõdik, hogy igazán érdeklik a közügyek. Igyekezett, de hasztalan. A társalgás végül konokul egyre csak a betegségére terelõdött.
Rögeszméjévé vált, hogy valamiféle javulást észleljen. A digamma-besugárzás útját állta ugyan a kiütés terjedésének, de sajna, nem szüntette meg. Giuseppe Corte mindennap hosszasan beszélt róla az orvosával, s e beszélgetések alkalmával mindenáron azon volt, hogy erõsnek lássék, még tréfálkozni is próbált, de sikertelenül.
- Mondja, doktor úr - kérdezte egy nap -, hogy halad a sejtjeim pusztulási folyamata?
- Ejnye, micsoda csúnya szavak! - korholta tréfásan a doktor. - Ugyan hol tanulta õket? Nem illik, nem illik, s kiváltképp egy betegnek nem! Ne halljak többet ilyesmit!
- Jó, jó - vetette ellen Corte -, de hát ezzel nem felelt a kérdésemre.
- Ó, tüstént felelek - mondta a doktor elõzékenyen. - A sejtek pusztulási folyamata, hogy én is ezt a szörnyû kifejezést használjam, az ön esetében minimális, a lehetõ legminimálisabb. Mindazonáltal azt mondhatnám: makacs.
- Makacs, vagyis krónikus?
- Ne adjon a számba olyasmit, amit nem mondtam. Én csak annyit mondtam, hogy makacs. Egyébként ez az esetek többségében így van. A legenyhébb bántalmakat is sokszor erélyesen és hosszasan kell kezelni.
- De mondja, doktor úr, mikor remélhetek valami jobbulást?
- Mikor? Ilyen esetekben meglehetõsen nehéz jóslásokba bocsátkozni… Hanem - tette hozzá rövid töprengés után - látom, hogy önnek valósággal rögeszméje a gyógyulás… ha nem félnék, hogy megharagszik, tudja, mit tanácsolnék?
- Mondja, mondja csak, doktor úr. . .
- Nos hát, igyekszem a lehetõ legvilágosabban megfogalmazni a kérdést. Ha engem ez a kór bármilyen enyhe formában megtámadna, s ebbe a szanatóriumba kerülnék, amely talán valamennyi közt a legjobb, én magam kérném már az elsõ napon, már az elsõ napon, érti, hogy valamelyik alsó emeletre helyezzenek. Mondjuk, egyenesen a…
- Az elsõre? - puhatolózott erõltetett mosollyal Corte. - Ó, nem! Az elsõre nem! - válaszolta csúfondárosan az orvos. - Azt aztán nem! De a harmadikra, vagy akár a másodikra igen. Az alsóbb emeleteken sokkalta jobb a kezelés, biztosíthatom, hiánytalanabb, hatékonyabb a berendezés, gyakorlottabb a személyzet. És tudja-e, hogy ki a lelke ennek a kórháznak?
- Nem Dati professzor?
- Igen, Dati professzor. Õ dolgozta ki az itt alkalmazott kezelést, õ tervezte az egész berendezést. Nos hát, õ, a mester, hogy úgy mondjam, az elsõ és második emelet közt van. Onnan sugárzik szét irányító ereje. De állítom, hatóköre nem terjed túl a harmadik emeleten; azon túl, azt lehetne mondani, utasításai szétforgácsolódnak, erejüket vesztik, félresiklanak; a kórház szíve odalent van, s annak, aki a legjobb kezelésben kíván részesülni, odalent kell lennie.
- Egyszóval - mondta Giuseppe Corte remegõ hangon -, egyszóval ön azt tanácsolja…
- Vegye még hozzá - folytatta rendületlenül a doktor -, vegye hozzá, hogy az öné különleges eset, törõdnie kell a kiütéssel is. Jelentéktelen semmiség, elismerem, de meglehetõsen kellemetlen, s ha nagyon elhúzódik, rátelepedhet a kedélyére; s jól tudja, mennyire fontos a gyógyuláshoz a lelki derû. A besugárzás csak félsikert hozott. Hogy miért? Lehet, hogy merõ véletlen, de az is lehet, hogy a besugárzás nem volt elég erõteljes. Nos, a harmadik emeleti besugárzó berendezések sokkal hatékonyabbak. Ott sokkal nagyobb volna a valószínûsége, hogy az ekcémája elmúlik. S aztán, látja, ha már egyszer megindul a gyógyulás folyamata, a nehezén már túl vagyunk. Ha megteszi az elsõ lépést felfelé, aligha fordulhat vissza. Ha igazán jobban érzi majd magát, nem lehet akadálya, hogy visszatérjen hozzánk, vagy akár még feljebb kerüljön "érdemeihez képest" akár az ötödikre, a hatodikra, vagy éppen, meg merem kockáztatni, a hetedikre…
- És gondolja, hogy ez meggyorsíthatná a dolgot?
- Nincs kétségem felõle. Mondtam már, hogy mit tennék az ön helyében.
A doktor mindennap ilyesféléket mondott Giuseppe Corténak. Végül aztán eljött az a pillanat, amikor a beteg megelégelte az ekcéma okozta szenvedést, erõt vett ösztönös viszolygásán, megfogadta az orvos tanácsát, s egy emelettel lejjebb költözött.
A harmadik emeleten nyomban észrevette, hogy mind az orvosból, mind az ápolónõkbõl valami különös vidámság sugárzik, noha az itt kezelt betegek állapota rendkívül aggasztó volt. Azt is megfigyelte, hogy ez a vidámság napról napra fokozódik. Mikor az egyik ápolónõvel egy kicsit bizalmasabb viszonyba került, kíváncsian megkérdezte, miért olyan jókedvûek valamennyien.
- Hát nem tudja? - válaszolta az ápolónõ. - Három nap múlva szabadságra megyünk.
- Hogyhogy szabadságra megyünk?
- Hát úgy, hogy két hétre a harmadik emelet bezár, és a személyzet elmegy nyaralni. Az emeletek felváltva mennek üdülni.
- És a betegek? Velük mi lesz?
- Mivel aránylag kevesen vannak, két emeletet összevonnak.
- Szóval egyesítik a harmadikat és a negyediket?
- Nem, nem, a harmadikat és a másodikat - magyarázta az ápolónõ. - Az ittenieknek kell leköltözniük.
- Leköltözni a másodikra? - kérdezte Giuseppe Corte halálsápadtan. - Akkor nekem le kell mennem a másodikra?
- Persze. Mi ebben a különös? Ha két hét múlva viszszajövünk, megint elfoglalhatja a szobáját. Nem hinném, hogy bármi oka lehetne megijedni.
De Giuseppe Cortét - valami titokzatos ösztön sugallatára - irtózatos félelem fogta el. Minthogy a személyzetet nem tilthatta el a nyaralástól, s bizonyosra vette, hogy az erõteljesebb besugárzás jót tesz - az ekcémája szinte teljesen elmúlt -, nem mert határozottan tiltakozni az újabb átköltöztetés ellen. De ragaszkodott hozzá, mit sem törõdve az ápolónõk élcelõdésével, hogy írják ki új szobája ajtajára: "Giuseppe Corte, a harmadik emeletrõl, átmenetileg". Ilyesmire nem volt példa a szanatórium történetében, de az orvosok sem ellenezték, mivel úgy vélték, hogy az olyan ideges alkatnak, mint amilyen Corte, egy ilyen apró vita is súlyos megrázkódtatást jelenthet.
Elvégre csak ezt a két hetet kellett kivárni, se többet, se kevesebbet. Giuseppe Corte konokul, sóvárogva számolta a napokat, mozdulatlanul feküdt az ágyában, mereven nézte a bútorokat, amelyek itt, a második emeleten nem voltak már olyan derûsek, mint odafent, de nagyobb méretûek, ünnepélyesebb, szigorúbb vonalúak. Olykor-olykor hegyezte a fülét, mivel alulról, a haldoklók emeletérõl, a menthetetlenek osztályáról homályosan halálhörgést vélt hallani.
Mindez természetesen egyre jobban elcsüggesztette. Úgy tûnt, kedélye fokozódó elborulása tápot ad a betegségnek, láza emelkedõben volt, általános gyengeség hatalmasodott el rajta. Az ablakból - nyár dereka volt már, s csak nagy ritkán csukták be - nem lehetett már a város tetõire, házaira látni, csak a kórházat övezõ fák zöld falára.
Egy hét múlva, délután két óra felé váratlanul belépett a fõápoló meg három ápoló, egy kerekes hordágyat tolva.
- Felkészültünk a költözködésre? - kérdezte nyájas tréfálkozást mímelve a fõápoló.
- Micsoda költözködésre? - kérdezte elcsukló hangon Giuseppe Corte. - Micsoda viccek ezek már megint? Nem egy hét múlva költöznek vissza a harmadik emeletiek?
- Hogyhogy harmadik emelet? - mondta a fõápoló értetlenül. - Én azt az utasítást kaptam, hogy vigyem le az elsõre, hiszen láthatja - s egy nyomtatott ûrlapot mutatott, amely az elsõ emeletre utalta. - Maga Dati professzor írta alá.
A rémület, a pokoli düh ekkor hosszú, haragos ordítozásban tört ki Giuseppe Cortéból, az egész osztályon végigvisszhangzott a hangja.
- Csendesen, csendesen - csillapították az ápolók -, itt súlyos betegek vannak!
De ezzel nem tudták megnyugtatni. Végre odaszaladt az osztályos orvos, egy rendkívül kedves, jó modorú ember. Magyarázatot kért, megnézte az ûrlapot, meghallgatta Cortét. Aztán haragosan a fõápolóhoz fordult, kijelentette, hogy tévedésrõl van szó, semmi ilyesféle utasítást nem adott, egy idõ óta tûrhetetlen a zûrzavar, mindent a háta mögött csinálnak… Miután megmondta a magáét a beosztottjának, udvariasan szabadkozva bocsánatot kért a betegtõl.
- Sajnos - tette hozzá -, sajnos, Dati professzor egy órával ezelõtt rövid szabadságra ment, s csak két nap múlva jön meg. Rettentõen bánt a dolog, de az õ utasításait nem lehet áthágni. Õ maga fogja a legjobban sajnálni, biztosíthatom… ekkorát tévedni! Nem értem, hogy történhetett!
Most már szánalmas remegés rázta Giuseppe Cortét. Képtelen volt uralkodni magán. Mint egy gyermeket, legyûrte a rémület. A szobát betöltötte elnyújtott, kétségbeesett zokogása.
Így jutott, ez ocsmány tévedés folytán, az utolsó állomásra. A haldoklók osztályára, õ, akinek állapota s a legszigorúbb orvosi vélemény szerint is joga volna a hatodik emelethez, ha nem a hetedikhez! A helyzet olyannyira fonák volt, hogy Giuseppe Corténak olykor már-már kedve támadt gátlástalanul, csúfondárosan felkacagni.
A nagyváros fölött lassan telt a meleg nyári délután, s õ csak feküdt az ágyban, nézte a fák zöldjét az ablakon át, s az volt az érzése, hogy egy valószerûtlen világ veszi körül, steril csempefalak, jeges halottas folyosók, lelküket vesztett fehér emberi alakok. Még az is megfordult a fejében, hogy az ablakon átsejlõ fák sem igaziak; végül már bizonyos is volt benne, mert észrevette, hogy nem rebben egyetlen levelük sem.
Ez a gondolat annyira feldúlta, hogy becsengette az ápolónõt, s kérte a rövidlátó szemüvegét, amit az ágyban nem használt; csak akkor nyugodott meg egy kicsit; meggyõzõdött felõle, hogy igazi fák, s leveleiket, ha gyöngén is, meg-megborzolja a szél.
Mikor az ápolónõ kiment, teljes csöndben töltött egy negyedórát. Ha csak tévedés folytán is, hat emelet, hat iszonyú fal tornyosul engesztelhetetlen súllyal Giuseppe Corte fölött. Hány esztendõ kell hozzá, igen, esztendõkben lehet csak mérni, hány esztendõ kell hozzá, hogy megint feljusson e szakadék peremére?
De mért sötétült el egyszerre a szoba? Hisz nem múlt még el a délután. Giuseppe Corte összeszedte minden erejét, mert valami különös tompaság nyûgözte, s megnézte az ágy mellett álló éjjeliszekrényen az órát. Fél négy volt. A másik oldalra fordította a fejét, és látta, hogy a redõny, valami titokzatos parancsra, lassan legördül, s útját állja a fénynek.
Lator László fordítása